KURUCZ GYULA/ NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

        Kurucz Gyula: 1897-ben született Budapesten. Milyen volt a családja, a hangulat, amiben felnőtt?
        Szenes Árpád: Öreg vagyok, és sokat gondolkozom a régi dolgainkról: egyszer így tűnik föl, egyszer úgy, s mindig hamisabbá válik, mert belekeverednek azok a vágyak, melyek a gyermekkoromban még nem létezhettek. A Vörösmarty utcában, a hatodik kerületben születtem, május hatodikán, egyszerű polgári családban. Egyetlen gyerek lévén nagyon furcsán telt az életem. Anyám nagyon drága nő volt, de csak a takarítás és a háztartás érdekelte. Apám dolgozott, este fél kilenckor, kilenckor jött haza egy nagy táskával, s még átnézte a munkáját. Kezdetben könyvelő volt. Őneki kellett ellátnia az egész családot, mert meghalt az apja. Öten voltak testvérek, éjjel tanult, és mérnöki diplomát szerzett. Később egészen magas beosztásba került, hidakat és hasonlókat tervezett. Imádtam, mert ritkán láttam, s akkor mindig jó volt és kedves. Anyámat túl sokat láttam, de azért nagyon szerettem. Az emberek majdnem gyűlölik az értük áldozatot hozókat, mert adósnak érzik magukat. Apám művésztemperamentumú volt, anyám inkább polgári. Érdekes értelmiségiekkel jöttem össze, megismertem néhány szobrászt, muzsikust és írót. Voltak közöttük autodidakták és hivatásosak. Bárdos Artúrral jó viszonyban voltam. Ő kezdetben a budapesti Nagy Endre-kabaré vezetője volt. Artúr az unokabátyám volt. Később indította el aszínházát, ott láttam minden fontos darabot 1926-ig, s később is, ha hazajöttem anyámhoz. Bárdos Artúr aztán kiment Amerikába 1948-ban.
        K. Gy.: Tehát tizenhárom-tizennégy éves kamasz volt 1910-11 körül egy pesti családban. Egyedüli gyerek felnőttkörnyezetben, s a baráti kör csupa értelmiségi.
        Sz. Á.: Voltak közöttük kulturáltak, álműveltek és naivak is. Ám a Beck és a Bárdos család szerette a kultúrát, s én ebben a két családban rátaláltam arra, amire akartam. Ebben a körben sokat beszéltek Párizsról, Franciaországról. Verseket is ismertem, hiszen Babits és Kosztolányi a legtöbbet lefordította. Így aztán meg voltam döbbenve, amikor később először kerültem Párizsba, és franciául hallottam Baudelaire-t és Verlaine-t. Én magyarul szerettem őket.
        Nos, a Munkácsy utcai gimnáziumba kerültem. Az utolsó évben tanított Füst Milán. Ő az egyetlen tanár, akit igazán megjegyeztem. Elbűvölőnek tartottam, nagyon elegáns is volt. Akkor már olvastam a Nyugatot - később inkább a Mát. Füst Milán kirítt a többi tanár közül, tudtam, hogy ír.
        Nagyon félénk gyerek voltam. Az életem volt a rajzolás. Nagyon sok rajzom megmaradt. Most csinálnak majd egy nagy gyűjteményt a rajzaimból, egy katalógust - négy-öt éves koromtól kezdve. Rajzoltam, rajzoltam, és mindenki azt mondta, hogy nagy festő leszek. Úgy rajzoltam, ahogy a szobrászok szoktak, inkább a formák érdekeltek, mint a fény. Első rajzaimon szörnyen néztek ki a csontok, az orr, a fülek, a mozdulatok. Egyik legrégebbi rajzom egy korcsolyázó pár. Létezik még a jégpálya?
        K. Gy.: A városligeti?
        Sz. Á.: Igen. Minden télen ott voltam. Ott legalább találkoztam gyerekekkel. Bárdos Artúr és a környezetem csak megerősítette rajzolóhajlamomat. Nekem a rajzolás mulatság volt. Az evésen kívül ez volt a kedvenc szórakozásom. Az iskolában féltem a gyerekektől. Sokszor megvertek, néha később én vertem meg őket. Félénk voltam és ügyetlen maradtam nagyon sokáig.
        A Munkácsy utcai gimnáziumban érettségiztem. Nagyon rossz volt az eredményem, s csak 1915 őszén - már egyenruhában - mentem át az érettségin. Semmi szükségem nem volt rá. Ahelyett, hogy festőiskolába mehettem volna, vagy dolgozni egy jó festő mellé, a kaszárnyába kerültem, Pesten az egyes honvédekhez.
        K. Gy.: Milyen volt a hangulat az első világháború előtt a gimnazisták körében?
        Sz. Á.: Egy kis csoport az évfolyamunkon az irodalom iránt érdeklődött. Volt egy kis francia körünk is. Én mégis inkább a családon keresztül kerültem kapcsolatba a művészekkel. Nem csak Becknél és Artúrnál. Apám egyik nővérének a férje igen jó muzsikus volt, zenét tanított. Volt egy kis ecetgyára Debrecenben, abból éltek, de ő otthagyta a gyárát, Debrecenből elment gyalog gratulálni Brahmsnak. Három-négy hetente jött Pestre, csöngetett, még jónapotot sem mondott anyámnak, ment egyenesen a zongorához, mert tele volt zenei ötletekkel. Nem volt hivatásos művész, de annyira mégis művész, hogy csődbe juttatta a gyárát. Az egyik fia egyetemre járt, a másik meg muzsikus lett. Vele tanultam zongorázni, de nagyon buta volt. Virtuóz ugyan, de inkább szép fiú akart lenni, és nem vált igazi művésszé. Kár, mert miatta nem tanultam meg jól zongorázni.
        K. Gy.: Az irodalomból mi hatott Árpádra ebben az időben?
        Sz. Á.: Gimnazista koromban a legfontosabb író Dosztojevszkij volt. Minden könyvét szerettem, de legjobban a Félkegyelműt és A kamaszt. A költészetben a legfontosabb Ady Endre volt nekem. Mindjárt megértettem… Kassákot eleinte nem festőként, hanem íróként ismertem. Később, a háború után elolvastam egy könyvét, nagyon elcsodálkoztam, mert semmi modernizmus nem volt már benne a régi Mából. Ott volt körülöttünk Bárdos társaságában Ignotus, Hatvany és mások is.
        K. Gy.: Kikerült a frontra?
        Sz. Á.: Egy csoda révén nem. Már beosztottak egy kimenő zászlóaljhoz. Apám akkor nagyon ideges lett. Anyámmal beszélgetett, és azt mondta: bárcsak megmenthetném az életem árán a fiunkat. Délután bejött a kaszárnyába - pár nap múlva indultunk volna Olaszországba. Arról beszélt, hogy az éjjel fájdalmai voltak. Kigomboltam az ingét, és megcsókoltam a szívét. Hazatért, és egy vagy két óra múlva meghalt. Apám halálára kaptam kétheti szabadságot, mert egyetlen gyerek voltam, és anyám özvegy lett. Így kerültem el afrontot. Nekem szörnyű lett volna harcolni, én egyáltalán nem akartam hőssé válni. Hétéves koromban hallottam anyámtól, hogy Petőfi, a nagy költő meghalt a hazáért, azt kérdeztem: nem lehetne élni a hazáért?
        K. Gy.: Meddig szolgált és mit csinált a katonaságnál?
        Sz. Á.: A kaszárnyában irodán dolgoztam mindenféle lényegtelen papírral. Bokros-Birman Dezső is ott lógott. Ő nyolc évvel idősebb volt nálam.
        K. Gy.: A művészet miatt kerültek baráti viszonyba?
        Sz. Á.: Igen. Keveset tudtam akkor a világról, mert a kaszárnyában kellett töltenem az időmet. Néha elküldtek, például Zágrábba portrékat rajzolni ahősi sírokra. Adtak képeket a fiatal elesettekről, hogy fessem meg aportréjukat. De a képek nem sikerültek a háborús ízlés szerint, és néha nagyon haragudtak rám, mert nem másoltam pontosan a vonásokat. Hát annál fontosabb volt Bokros-Birman. Ki voltam éhezve rá, hogy megismerjem egy jó művész filozófiáját, meséljen nekem az irányzatokról. Ő - azt hiszem - már volt Németországban és Párizsban. Szegény volt, s egyéves vagy hat hónapos ösztöndíjjal jutott ki. Nagyon sokat dolgozott kinn, s mikor visszajött, újra mesélt. Nagyon szép portrét készített rólam - s később nagyon rosszat afeleségemről.
        Engem kezdetben mindenki érdekelt, aztán egy kicsit jobban láttam akort, láttam, hogy egyszerre nem vagyok mindenre képes.
        Egy-két esemény kiemelkedik a ködből, ám az is úgy, ahogyan én emlékszem rá. Emlékszem, egyetlenegyszer kaptam egy pofont apámtól, tizenhat éves koromban. Apa lettem. El kellett mondanom neki, hogy segítse egy kicsit azt a lányt. Apám nagyon jó ember volt. Nem sokat beszélt velem szexuális dolgokról, és amikor szóltam: Papa, apa vagyok, épp egy hídon sétáltunk. Adott egy pofont. Aztán hozzátette nagyon idegesen: ne mondd meg anyádnak, mert ő meghalna fájdalmában. Két vagy három év múlva a gyerek meghalt. Elmondtam anyámnak, ő nagyon szidott és bánatos volt, amiért nem ismerhette meg az unokáját. Nagyon derék lány volt a szerelmem, apostán dolgozott. Tizenöt éves volt, amikor ez a dolog történt. Volt egy gyerekem. Az egyetlen. Soha nem lett másik.
        K. Gy.: Nem került tehát ki a frontra, és 1918-ban leszerelt. Ekkor már festett, művész volt.
        Sz. Á.: Az emberek letépték a mellükről az érdemrendeket, a katonák aváll-lapjaikat, és örültek. Engem nyáron ingyenesen meghívtak a kecskeméti művésztelepre. Iványi-Grünwald volt ott, Pátzay, Kmettyék és sokan mások. Ott éltünk, de sajnos a végén már igen nyomorultul, mert a nép nem fogadta el a fehér pénzt, nem adtak semmit a zsebpénzünkért. Elmentünk dolgozni a parasztokhoz. Én Polgár néninél laktam. Hárman-négyen nagyszerűen étkeztünk nála, nagy fazékban csodálatos leveseket főzött nekünk, sok tejföllel. Polgár néni mindig mondogatta: merjen, művész úr, merjen. Egy nap azt kérdezte tőlem: Mondja, művész úr, mennyiért nyomná olajba az öreganyámat? Hát, mondtam, Polgár néni, se az öreganyját, se magát nem nyomnám olajba, de a lányát szívesen lefestem.
        K. Gy.: 1922-ben állított ki először az Ernst Múzeumban.
        Sz. Á.: Igen, a fiatal művészek pályázata volt az. Azt hiszem, három képem került be. Éppen Harkányból jöttem, ott töltöttem egy telet. Egyedül voltam, sokat dolgoztam. Sohasem felejtem el azt a vidéket, nagyon jól ment a munka. Az ottani képekből vettek be hármat. Díjat nem kaptam, de nem is vártam. Utána Párizsba akartam menni. Akkoriban volt egy műtermünk Budán Kovács Karcsival, aki nagyon finoman festett, de talán nem volt igazi temperamentuma. Jó barát volt. Ekkor ismerkedtem meg Ney Lacival is, a családja állítólag Franciaországból származott. Abban az időben sokat olvastunk a buddhizmusról. Ney Laci egy nap öngyilkos akart lenni. A műtermünk régen fűszerüzlet volt, az utcáról még néhány lépcsőt le kellett menni, s az ablakon vasrácsok voltak. Mikor észrevettem Lacit, ki akartam menni segítséget hozni, telefonálni orvosért, de a kulcs eltűnt, s a vasrácsokon nem fértem ki. Majd megőrültem, mert úgy látszott, hogy haldoklik. Végül aztán megtaláltam az eldugott kulcsot, és megmentettük. Később tudtam meg, hogy két okból csinálta: egyrészt meg akarta ijeszteni a családját, mert nem adtak pénzt neki, másrészt pedig a mindennapos buddhista olvasmányaink hatására így akart eljutni a nirvánához, hogy ne kelljen szenvednie többet. Gyógyszert vett be, és a kulcsot a cipőjébe dugta. Nos, ez a két barátom is sok embert ismert Párizsban. Ekkor már nagyon indulhatnékom támadt. Ott volt Madame Cuttoli ismeretsége is, vele Bárdos Artúr körében találkoztam. Ő modern képekről falikárpitokat szőtt, és nemzetközi művészi kapcsolatokkal is sokat foglalkozott, százával hozott franciákat Pestre, leginkább művészeket, s ezek Bárdos Artúrnál kötöttek ki. A színházában sa szalonjában. Kaptam egy ajánlólevelet Picassóhoz is.
        K. Gy.: Mikor jött először Franciaországba?
        Sz. Á.: 1924-ben három hónapra. 1925 őszén újra kijöttem, és akkor itt maradtam, bár csak három hónapra kaptam pénzt a nagybátyámtól, meg a jegyet oda-vissza. A retúrjegyemet idejében eladtam. Karikatúrákat és portrékat rajzoltam mulatóhelyeken. Szörnyű dolog. A karikatúrák miatt kétszer meg is akartak ölni. Paulino, egy híres bokszoló, középsúlyú bajnok bejött a mulatóba. Távolról lerajzoltam. Csúnyább volt, mint az orangután, de plasztikailag gyönyörű. Egy magyarral dolgoztam együtt, s az megmutatta a karikatúrát. Paulino kérdezte: ki csinálta ezt?, és fölállt. Akkor én már menekültem. Később azt reméltem, hogy elfelejtette, de belém vágott egy üveget. Mégis élveztem ezt a munkát, mert azelőtt sohasem kerestem a festészettel. Abban az időben nehezebb volt a fiatal művészeknek. Mióta öreg vagyok, a fiatalok vannak divatban, amikor fiatal voltam, az öregeket és arégi mestereket rajongták körbe.
        K. Gy.: Matisse vagy Cézanne kedvéért jött Párizsba?
        Sz. Á.: Cézanne-ért, Matisse-ért, a kubistákért. Jöttem őket megkeresni, mint a csodák színhelyére, tanulni, nézni. Láttam Cézanne-okat, de nem értettem meg igazán. Viszont láttam gyönyörű régieket.
        K. Gy.: A legtöbb képzőművész ekkor Párizsba vándorolt.
        Sz. Á.: Mert olyan szép város, s mert sok minden történt itt. De Németországban és Ausztriában is sok magyar élt, főleg azok, akiknek nem volt pénzük továbbmenni.
        Nekem szerencsém volt Párizzsal. Már az első nap találkoztam a metróban Ney Lacival. Megkérdezte: Árpád, akarsz pénzt keresni? Mondom: hogyan? Elhívott: egy kiállítás mellett egy játékteremben rajzolt, és karikatúrákat gyártott. Egy angol volt ott akkor a sztár, aki csapnivalóan rajzolt, de egyszer elkapta a walesi herceget, lerajzolta, kért tőle egy autogramot, és ettől híres lett. Nos, Laci lett az én patrónusom. Erre visszamentem a hotelbe. Mondtam Marton Gyuri barátomnak, hogy este menjünk együtt. De neki aznap randevúja volt. Megijedtem, mert itthon hat hónapig ugyan tanultam franciául a nagynénémtől, s ő nagyon kedves öreg hölgy volt, de amikor megérkeztem Franciaországba, egy kukkot sem értettem. Gondoltam: én soha, soha életemben nem tanulok meg franciául. A magyar tipikusan lassan beszél, és én még tipikusabb, azaz lassúbb magyar vagyok. Háromnegyed év múlva hazatértem, ellátogattam Kamilla nénihez is. Biztatott: beszéljünk franciául. Akkor már ő nem értett meg engem. Én majdnem hatvan éve itt vagyok, még mindig lassan beszélek, és mindig, mindenki rögtön rám bök: maga magyar származású.
        Eleinte sokat támaszkodtam a Párizsban élő magyarokra. Volt egy kávéház, ahová sokan jártak: Iványi-Grünwald, Kernstock, mindenki felbukkant ott. Nemzetközi értelmiségi randevúhely volt.
        K. Gy.: Hogyan sikerült megragadni, letelepedni Párizsban?
        Sz. Á.: Nagyon nehezen. Anyám sokat segített, s idővel kezdtek megismerni, kiállításaim is voltak, a barátaim művészileg sokat segítettek. Rengeteg fiatal, tehetséges festő volt ott, aki nem merte vállalni a bizonytalanságot, az egyik orvos lett, a másik kivándorolt Svédországba. Sokat virrasztottam, éltük a mulatók életét, sok nőüggyel. Alig aludtam. Gondoltam, abbahagyom a rajzolást, de hát ez volt az egyetlen lehetőség, hogy eltartsam magamat. Sok magyar volt együtt akkortájt, Kolozsváry (Kolos-Vary), Peterdi Gábor és mások. Összejártunk, és törtük a fejünket: hogyan tanulhatnánk minél többet, hogyan hasonlíthatnánk a nagyokhoz.
        K. Gy.: Hogyan ismerkedett meg Marie-Hélene Vieira da Silvával?
        Sz. Á.: 1928-ban az anyjával érkezett ide, a szabadiskolára járt. Én ott láttam a lányt, nagyon tetszett: gyerekes volt, tiszta, s én, aki cinikus ember voltam, úgy beszéltem vele, mintha üvegből volna. Mikor később, először megcsókoltam, azt mondta: nem lehet, mert ő még érintetlen. Nagyon fiatal volt, tizenkilenc-húsz éves. Egyedül élt az anyjával, Portugáliából jöttek. Nagyon nagy lakásuk volt, s az anyja mintha egy másik világból jött volna. A Grande Chaumiere-ben odamentem hozzá, az újonchoz, kíváncsi voltam, hogyan rajzol. Leültem mellé dolgozni. Megkérdeztem tőle: miért rajzolja ekkora lapra ilyen kicsiben a modellt? Giacometti is kicsiben csinálta a szobrait, súgy magyarázta: akkorára csinálom, amekkorát a szemem lát. A feleségem nagyon kezdő volt még, nem tudott mit válaszolni, erre magyarázni kezdtem, hogy ez így hálátlan dolog, s ne csak a testet nézze, hanem a papírt és a testet együtt, a térrel. Nos, Marie-Hélene-nel keveset beszéltünk, talán négyszer vagy ötször, amikor el kellett utaznom. Kellemetlen ügyem támadt egy nővel, meg akart ölni. Volt revolvere. Láttam egyszer nagy hassal, smondták, hogy egy bokszoló a barátja. El kellett menekülnöm. Visszatérve Párizsba aztán újra találkoztunk, s Marie-Hélene mondta, hogy most már nem csinál kis aktokat, megjegyezte, amit mondtam.
        Szerelem és Párizs együtt nagyon jó professzor. Elég hamar összeházasodtunk, mert az anyósom úgy akarta. Öt hónapig tartott, míg minden papírt beszereztünk. A feleségem magyar állampolgár lett, és az is maradt 1956-ig velem együtt. Közben elszegődtem egy üzembe, ahol plakátokat készítettek, afféle alkalmazott grafikát. Sok krokit csináltam és elég jó plakátokat. Azzal lehetett sok pénzt keresni. Minden lehetőséget meg kellett ragadnunk. A feleségem szőnyegeket, pontosabban szőnyegterveket gyártott. Léger-hez jártunk. Nagyon kedves volt: nem mertünk tőle pénzt kérni, mert biztosan adott volna. Szóval eleinte nehezen ment a dolog, elvállaltunk sok munkát a tiszta művészeten kívül, de megismertünk sok érdekes embert.
        K. Gy.: Hol laktak?
        Sz. Á.: Párizsban a Villa des Cameliasban, egy kis pavilonban. Nagyon boldogok voltunk, mert egyik napról a másikra lett egy kis lakásunk. Bolondoztunk, a hálószoba falait fehértől a feketéig minden színre festettük, savégén úgy nézett ki, mint egy gyászterem. Gyönyörű volt benne feküdni, mert kiadta a formákat és a kontrasztokat. A rue des Camelias zsákutca volt, nem volt benne forgalom. Sok művész lakott ott, ott ismertük meg Kokoschkát, ő Tihanyi barátja volt. Lipschitz is meglátogatott. Szóval eljöttek ezek a nagy művészek, és mindnek jobban tetszett az, amit természethűen festettünk… Az idősebbek szemében nem volt modern és hagyományos, csak jó és rossz. Akkor persze nagyon el voltam keseredve, azt hittem: ezek a nagy, modern művészek elárulják a saját hitüket, és elutasítják a mi festészetünket.
        Két-három évvel később elmentem egy barátunkhoz vacsorára. Mesélték, hogy van mellettük egy megürült műterem. Megnéztem ezt a boulevard Saint Jacques-i műtermet, és odaköltöztünk. Egyetlen, nagy tér volt. Építettünk egy kis lépcsőt, egy kis galériát, egy kis hálószobát, konyhát, szerényen és egyszerűen. Kezdetben víz sem volt, mert alattunk egy üzem működött, és a kartongyáriak féltek, hogy ha vezetékek futnak a fejük fölött és valamelyik megreped, eláznak. Így aztán a hátsó udvarba jártunk vécére és mosdani. De nagyon jól éreztük ott magunkat. Kezdetben csak én dolgoztam ott, mert kevés volt a hely. De nem ment a munka, ha nem voltunk együtt. A feleségem nagyon félénk és képzelődő ember. Így aztán egymás mellett dolgoztunk, majd kivettük a szomszédos műtermet is. Ekkor már volt két szobánk és két szép műtermünk.
        K. Gy.: Volt kapcsolatuk a párizsi nemzetközi baloldallal?
        Sz. Á.: Érdekelt minket egy kicsit a kommunista eszme. Sok érdekes baloldalival találkoztunk, akik viszont nem voltak párttagok. El is jártunk az összejöveteleikre, s eleinte azt hittük, hogy ez valami jó, konstruktív dolog lesz. De aztán láttuk a koncepciós pereket és amit a művészettel műveltek, és akkor elfordultunk az egésztől. Na persze nem a művészektől. Együtt éltünk mindenféle meggyőződésű emberrel, ez így volt természetes. Körülöttünk éltek az absztraktok, a szürrealisták és mindenféle pártban hívők. Akubizmus ekkor már elmúlt, és kezdődött az absztrakció. Egy időre nekik szenteltük magunkat. Közöttük is voltak jó és rossz festők. Poliakoff, Hartung, Soulage nagyon érdekesek, ám a legtöbben kissé túl elvontak. Az absztraktot, akár a politikát, abszolutizálták. Abban az időben például nem illett perspektívát használni, a feleségem mégis használta. A feleségem intuitív alkat. Sok mindenkit ismertünk, de mi féltünk zavarni az embereket. Hányszor mondta Picasso vagy más, hogy menjünk el hozzá, de mi nem mentünk. Inkább messziről szemléltük az embereket, és szabadon éltünk. Mindennap láttuk Kokoschkát, később Varesét, együtt vittük a szemetesvödröt a sarokra. Lipschitz is ott lakott mellettünk, eljárt néha hozzánk. A felesége költő volt, nem írta le a verseit, de akivel találkozott, annak mindig elszavalta - így tudta megjegyezni. Orosz nő volt, Ahmatovának hívták. Mi is megtanultuk a verseit. Lassanként azért csak kialakult egy kis körünk. Ekkor bukkant fel akommunista eszme, egy újság szerkesztőségébe jártunk be avitákra. Majdnem minden szürrealista ott volt: Breton, Aragon. Ott is megismerkedtünk jó festőkkel, de a legfontosabb Hajdú Pista volt. Ez '35-36 táján történt. Étienne, azaz Pista anarchista volt abban az időben. Otthagyta abányát, gyári munkásnak állt. A testvére és az egész családja kommunista volt. Ő volt abban az időben az első kommunista művész, aki nem volt realista, hanem azt csinálta, amit a szíve és a tehetsége diktál. Az első felesége egy orosz írónő volt. Ekkor a szürrealizmus még szorosan összekapcsolódott a kommunista eszmével, pontosabban a forradalmisággal. De aztán a legtöbb ember otthagyta ezt a kört. Gide is elkötelezett írónak indult, aztán hirtelen írt egy könyvet a baloldaliak ellen.
        K. Gy.: A szürrealisták közül Miróval és Max Ernsttel voltak a legközelebbi kapcsolatban?
        Sz. Á.: Véletlenül, a galériánk miatt. Ők is Jeanne Bucher galériájához tartoztak. Giacomettit is nála ismertük meg. Jeanne Bucher nagyon kulturált és érdekes nő volt. Nagyon szép helyen alapított egy kölcsönkönyvtárat. Mindenkit ismert, angol, amerikai könyves barátai voltak. A fiatal művészek, írók, festők adtak kölcsön, később ajándékba is könyvet és képeket, hogy lássák nála. Így aztán a könyvtár lassan galériává alakult. Szívesen jött oda aképeivel Braque, Picasso, mindenki, mert ez volt a legtisztább, legrokonszenvesebb galéria akkoriban. Madame Bucher nem keresett sokat, kénytelen volt egész évben nyitva tartani, nem úgy, mint a beérkezett műkereskedők. Ténylegesen csak nyáron keresett, akkor futott be három-négy amerikai kliense, például Guggenheim és hasonló nagy gyűjtők. Akik nagy nevekké váltak, otthagyták őt. Picasso vagy Léger is Rosenberghez ment át. A Galerie Pierre sem volt rossz, sőt többet kockáztatott, de nem volt annyira kulturált, mint Bucher galériája. A legnagyobb gyűjtők persze néha majdnem analfabéták voltak. Magyarországról például Nemes Marcell, aszénkereskedő, akinél Grecókat vettünk igen olcsón. Harminc Grecót. Milliárdos lett, mert a képeket árunak nézte. Nem is maradt Magyarországon, pedig örültünk volna neki. Akadt ilyen Párizsban is, például Cézanne mecénása.
        Ha Jeanne-nak megtetszett egy kép, felakasztotta a hálószobája falára, és egy hónap alatt eldöntötte, tényleg jónak tartja-e vagy sem. A feleségemet feltétel nélkül szerette, és engem is kedvelt. De közbejött a háború. '38-39-ben a külföldiek lassan kezdtek hazaszállingózni.
        K. Gy.: Milyennek látta a szürrealista mozgalmat a harmincas években?
        Sz. Á.: Tudtam róluk, mint festőkről, de nem mozgalomként fogtuk fel őket. Egyszer leutaztunk délre a tengerpartra. Sétáltunk, és fölmentünk egy dombra egy nagyon szép, tornyos kastélyhoz. A tornyon egy szobor. A kapura ki volt írva, hogy itt a madarak barátai laknak, minden madarat szívesen látnak és ápolnak. Becsöngettünk. Jött egy furcsa úr, beengedett. Nagyon szép rács mögött oroszlánok voltak: régi perzsa oroszlánszobrok. Mi azt hittük: állatkertbe megyünk - hát tényleg volt oroszlán, csak éppen három-négyezer éves. Ez volt a szürreális élmény.
        K. Gy.: Miért éppen Brazíliát választották 1940-ben?
        Sz. Á.: Mert az volt a legkönnyebb. Akkor már nem adtak új útlevelet otthon. A feleségem pedig el akart menni valahová a háború elől. Úgy érezte, az igazi Portugália most Brazíliában van. Portugália befejezett ország, s őazt akarta látni, hogy a kultúrája máshol hogyan fejlődik ki, hogyan alakul. Költők mellett laktunk, költők között éltünk, ők segítettek. Abból éltek szellemileg, hogy olvasták a francia műveket. Abban az időben a francia festészet sajnos már elvesztette az őszinteségét és a frissességét. Rióban telepedtünk le. Rio akkor még nem létezett kulturálisan, csak individuálisan. Voltunk Murillónál, Ceciliánál, egy-két festőnél, de a nagy tömeget még nem érdekelte a festészet. Mentünk az utcán, benéztünk bármelyik házba, nem volt egy kép sem a falon. Nem igényelték. A latinoknak nincs annyira szükségük erre. Minél melegebb egy vidék, annál kevésbé élnek a lakásban az emberek, s annál inkább az utcán. Voltak ott jó művészek, komoly, rokonszenves, művelt emberek. Nem voltak igazi brazilok, mint ahogy a nagy amerikai festők sem amerikaiak, hanem oroszok vagy lengyelek. Ezért aztán a festészet helyett az irodalommal kerültünk kapcsolatba. A költők imádták a festészetet, sokat tanultak tőlünk, mert ők nagyon pontosan érezték a helyzetet. De nem volt igazi kulturális közeg, amelyik felhasználhatott volna minket. Ha nincs üzletember egy festő mellett, a legtöbbje éhen hal.
        K. Gy.: Mégis festőiskolát alapítottak.
        Sz. Á.: Nem. Kevés pénzünk volt. Néha jöttek a kiállításokra képet kérni, nagyon lassan alakult a dolog. Ott laktunk egy panzióban, a dombon álló nagy Krisztus-szobor alatt. Egy angol, egy kábelfektető mérnök jelentkezett először. Pár hónapra érkezett csak, de aztán feleségül vette a városparancsnok lányát. A hajón szép esküvőt tartottak. Ő járt hozzánk először festészetet tanulni. Az amerikai attasé felesége Párizsban kezdte, nagyon rosszul ment neki, tanácsokat kért tőlem. Így kezdődött. Nehéz volt iskolát alapítani, mert nem volt tradíció, nem tudták, mi a jó és a mi a rossz. Amikor látták, hogy az idegenek hozzám jönnek, nekilódultak a hazaiak is.
        K. Gy.: Fiatal brazilok?
        Sz. Á.: Nagyon fiatalok, majdnem gyerekek, köztük egy-két idősebb. Jött egy ügyvéd, aki elvesztett egy nagy életbiztosítási pert, megroppant, s az orvosa a festést vagy a rajzolást javasolta neki. Hetente kétszer járt hozzám. Egy portré a la maniere Picasso, aztán más és így tovább. Kulturált ember volt, de nagyon nehéz eset. Matisse-nak is volt iskolája, de nem tartott sokáig. Kérdeztem tőle: miért hagyta abba? Azt mondta: amit mi tudunk, azt nem tudjuk másnak átadni. Én azt akartam, hogy az állam foglalkozzék az iskolával. Tartsanak konferenciákat, koncerteket, irodalmi rendezvényeket. Brazíliában fantasztikusan érdekes emberek, festők, muzsikusok éltek.
        K. Gy.: Nagyon sok portrét csinált írókról, költőkről, sok könyvet illusztrált.
        Sz. Á.: Egy könyvet is Rainer Maria Rilkétől. Őhozzá mindig különösen vonzódtam. Egy barátnőm - igazán jó költő - lefordította portugálra, ő kért, hogy csináljunk egy albumot. A poéták szívesen dolgoztak a festőkkel. A kubista költők Picassóval, Braque-kal és a nagyokkal. (Ma már egy vagyon egy ilyen könyv.) Henri Michaux sokat rajzolt. René Char csinálja most újra - ő nagy pártfogónk volt Párizsban.
        Brazíliában eleinte nehéz, aztán nagyon szép életünk volt. A fiataloknak tetszettek a képeink. Nagyon érdekes a fiatalság ezekben az országokban, de nem maradt meg tartósan semmi, mert nincs hagyomány. Brazíliában nagyon szép pillanatokat töltöttünk, szép városokban jártunk, szép templomokat láttunk. 1947-ben aztán hazatértünk.
        K. Gy.: Ekkor következett a párizsi festőiskola.
        Sz. Á.: Visszaszereztük a boulevard Saint Jacques-i műtermünket. Az iskola nem volt nagy, sohasem fogadtam többet tíz tanítványnál. Hetente háromszor jöttek, később kétszer, így ezeken a napokon nem tudtam dolgozni. Volt egy jó műtermem a közelben, oda jártak. Szörnyen rossz tanítványok voltak. Aki nagyon ragaszkodik a mesteréhez, az jó tanítvány, de nem lesz nagy festő.
        K. Gy.: A legszorosabb barátság Hajdú Istvánhoz köti?
        Sz. Á.: Az több, mint barátság, őt a testvéremnek érzem. Mostanában sajnos a barátoknak nincs más idejük egymásra. Pistának mindig van. A felesége, Luca nagyon tehetségesen rajzolt és festett. Egy évig a tanítványom volt. Nagy rajztehetség volt, de mindent abbahagyott a szerelméért, föláldozta magát, hogy Pista könnyebben dolgozhasson. Így neki sokkal jobb a helyzete, mint nekünk - két festő egymás mellett. Pista nekem testvérem és barátom. Csak hát Pistával, sajnos, franciául kell beszélnünk a feleségeink miatt.
        K. Gy.: Mindaz, ami az ötvenes évek után következik, már a megkezdett út folytatása és a sikerek sorozata. Rengeteg kiállítás és elismerés. A Szenes-képek évről évre változnak, finomodnak.
        Sz. Á.: Hiszen még élek… Két nagy háborút éltem meg, és mit tudok én mondani? Talán azt, hogy a feleségem nélkül alig voltam boldog? Alig tudtam dolgozni?