Alekszandr Blok (1880-1921) és Andrej Belij (1880-1934, eredeti nevén Borisz Bugajev) az orosz szimbolizmus második nemzedékének két legfontosabb alakja. Ismeretségük 1903-ban bontakozik ki, ekkor születnek első egymásnak írott, aművészet kérdéseit felhevült elfogultsággal tárgyaló leveleik. Az ismeretségből később súlyos személyes és irodalmi kon iktusokkal terhes, viharos barátság lesz.
        A század legelső évei a fiatalabb szimbolistageneráció számára az első nemzedéktől való elhatárolódás, az elméleti alapelvek lefektetése és az irodalmi kibontakozás időszakát jelentik. Blok és Belij korai leveleiben pontosan tetten érhető, hogy néhány nagy hatású idősebb teoretikus munkássága nyomán miképpen kristályosodik ki a fiatal alkotók-gondolkodók művészetkoncepciója. Akét költőgenerációt az esztétikum funkciójának kérdése választja el egymástól: míg Balmont és Brjuszov a francia (és belga) szimbolisták nyomán atiszta irodalmiság célkitűzése nevében hajt végre poétikai fordulatot, addig Blok, Belij, Vjacseszlav Ivanov a századelőn megtermékenyítő erővel felvirágzó orosz vallásbölcselet hatására az esztétikumnak a lét egészére vonatkozó szerepet tulajdonít. Koncepciójuk kialakulásában Vlagyimir Szolovjov és Dmitrij Merezskovszkij elgondolásai játsszák a döntő szerepet. Merezskovszkij anarchisztikus színezetű vallási eszméi eleinte felszabadítóan hatottak a fiatal alkotókra, de később sokan (köztük Blok) elfordultak tőle. A Blok és Belij korai leveleiben kibontakozó művészetvita megragadhatóvá teszi azt a feszültséget is, ami a hitet gyökeresen megreformálni akaró, a test és a lélek, a pogányság és a kereszténység (sőt mi több, a Krisztus és az Antikrisztus) egyesülését a tézis-antitézis-szintézis struktúrája szerint elképzelő Merezskovszkij, illetve avilágegység és az Istennel való egység gondolata jegyében munkálkodó Szolovjov közt húzódott. Vlagyimir Szolovjov (1853-1900) kezdetben az egyházak kibékítésén keresztül látta megvalósíthatónak az egyetemes emberi egységet, mely összekapcsolódik az ember fokozatos, az Istenemberség állapota felé haladó tökéletesedésével. Az egységet, alétezők mindegyikében megtalálható isteni jelenlétet a női attribútumokkal felruházott Világlélek, az Isteni Sophia, Isten Bölcsessége biztosítja. "A történelem és a világ egész folyamata nem más, mint az örök asszonyi megvalósulásának és megtestesülésének folyamata a formák és a fokozatok végtelen sokféleségében" - írja Szolovjov. Az Isteni Bölcsesség az emberi világban a szép alakjában nyer formát; ily módon kap aművészet vallási funkciót: szerepe s célja, hogy a szimbólumok által megtestesülhessen benne a nem e világi, és így végbemehessen a materiális univerzum teurgikus univerzummá való átlényegülése. (A későbbi orosz vallásbölcselet a Szent Sophiát a "Mindenegység" princípiumának, a világ és az Isten közti kommunikáció alapjának tekinti.
        Blok és Belij alábbi levelei a művészet vallási funkcióján belül a zene szerepével foglalkoznak. Belij megalkotja a művészetek ötfokú skáláját, mely a materiálistól az anyagtalan felé tart - e hierarchia csúcsán áll a zene. A zene Belij számára a legmagasabb rendű szimbolizáció terepe, abban az értelemben, hogy azene olyan jel, ami a metafizikaira utal: a maga anyagtalanságában képes megsejthetővé, jelenlévővé tenni a megragadhatatlant. Ennyiben apokaliptikus tehát a zene: az Isten Országára utaló jelként a jövőre irányul. Ugyanakkor viszont kettős természetű, mert egyaránt érintkezik az anyagi esztétikummal és az immateriális szentséggel; egyszerre utal a Krisztusban való végidőre és a pogány avagy "infernális" orgiazmusra. Blok arra inti Belijt, hogy e gondolatok hevében ne hozza közös nevezőre a Szent Sophiát és a pogány Astartét, ne csússzon bele a Merezskovszkij-féle, a különbségeket végzetesen elfedő szintézisalkotás hibájába. A legfőbb tévedés a teurgikus és az esztétikai közötti differencia elmosása lenne - Bloknak eme figyelmeztetését Belij is igen nagyra értékeli: "Az Ön levelének lényege, hogy rámutat: nem vonok eléggé éles határt a művészet s az annál több, vagyis a teurgia közt."
        Belij levelére írt válaszában Blok már rátér a költészet helyzetének és szerepének tárgyalására is. E szövegben meglelhetjük azoknak a gondolatoknak acsíráját, melyek a második, "nagy" szimbolista nemzedék kiteljesedésének és virágzásának idején alapvető vezéreszmékké válnak. Ilyen például a költészet dinamizmusának gondolata s az, hogy a költői nyelvet a "térbeli" elemeket alkalmazó retorikától mindjobban a zenei szekvenciák felé kell közelíteni. "…korunk költészete minden eddiginél jobban, már-már prófétai világossággal érzékeli a mindenség kettős természetét, és éppen zenei módon érzékeli, egyre inkább elutasítva a térbeli képeket, és egyre jobban odahallgatva a >>ritmusra<<." Jellemző Blokra, hogy a költészetnek a zenéhez való közeledését-közelítését apokaliptikus folyamatnak látja, melynek a vége: a beolvadás. S amíg ez nem történik meg, addig aköltőnek harcolnia kell az anyaggal, és a zene után vágyakozva szüntelenül szembe kell néznie a matériának való kiszolgáltatottsággal és a sikertelenséggel.