BLOK és BELIJ levelezése/ NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

        BLOK BELIJNEK¹

        1903. január 3., Szentpétervár

        Mélyen tisztelt Borisz Nyikolajevics!
        Éppen most olvastam végig A művészet formái²című cikkét, és elemi késztetést éreztem arra, hogy írjak Önnek. A cikk zseniális és őszinte. Ím "arendszer dala", melyre oly régóta várok. Önben minden reményünk! De van valami (csakis egyvalami) az írásában, ami mélységesen nyugtalanít. Erről akarok írni, de néhány dolgot előre kell bocsátanom. Kétségbeejtően keveset tudok a zenéről, és sosem volt hallásom, így hát semmilyen megközelítésből nem beszélhetek a zenéről úgy, mint művészetről. Az én sorsom az, hogy ami szüntelenül bennem dalol, soha ne juthasson felszínre, és ne ragadhasson meg semmi lényegit a művészet zenéjéből. Ez utóbbi csak akkor valósulhat meg, ha felcserélődnek az érzékelőközpontok - vagyis a téboly, őrület állapotában (ám ez is kétséges). Mindezek miatt arról fogok írni Önnek, amiről nem hallgathatok, s nem a zeneművészet szempontjából fogok szólni, hanem az intuíció felől, a zene bennünk zengő hangja felől, s mondataim ott fakadnak, ahol a hol jobban, hol kevésbé érthető "zenéről beszélő szavak" beszélnek hozzám. Ezek tehát az elöljáró gondolataim. Vajon az Ön cikke valóban csak ennyi - "a művészet formái"? Persze hogy nem. "Vajon nem az élet misztériummá való átalakításáról van-e itt szó?" S a következő mondat³ még egyenesebb és állhatatosabb, oly állhatatos, mint amilyen Ön volt mindig is, mint amilyen állhatatosan gyötrők az Ön vallásos versei a Szimfóniában vagy az Alenyináról szóló cikkben. Sezen a ponton belém sajdult a fájdalom, s egy feszítő belső kiáltás készült kitörni belőlem hiszen Ön (adná az Úr, hogy ez ne így legyen) az egész életet betöltötte belőlem, a "művészet világával". "A zene mélységéből s a tényből, hogy semmilyen módon nem jelenik meg benne a külső valóság, eljuthatunk a zene numenális karakterének gondolatához, mely a mozgás, a lét titkának magyarázatául szolgál." De hiszen Ön akarja a jövő zenéjét hallani! Hiszen éppen ez a legfontosabb kérdés - Ön pedig gondosan kerüli a cikkében! Ezt ki kell mondani; s éppen a kísértés elkerülése végett ordítanunk, üvöltenünk kell határokról, végekről, arról, hogy az Apokalipszis harsonája nem "művészi" (344. o.). Ön nem mondja ki az utolsó szót, s ezért a cikke a záróoldalakon megijeszt és elbizonytalanít. Mint egy városszéli kígyózó ösvényke, melyen Ön eltűnik egy kanyar után, és a végső szavakat már csak elmosódva halljuk, a távolból, szordínósan, hangfogóval, s már nem látjuk Magát. Már akkor elrejtette előlünk arcát, amikor arról kellett beszélnie, hogy következik-e valami a zene után. És legfőképpen: miféle zene szól ott, az idők végén? Besorolható-e "a művészet formái alá"? Hiszen ezzel az esztéticizmus, a metafizikusok, a Novij Puty és a Mir Iszkusztva malmára hajtja a vizet! Ön zseniálisan haladt félútig, majd pedig hirtelen elkanyarodott, és dobott egy futó mosolyt Merezskovszkijnak és az ő szimbólumainak meg egyesüléseinek ( - mintha csak az elöljárószó és az ige volna a lényeg, pedig ez nem egyéb, mint döglött filológia, "bűn, átok s halál", "szimbolikus" attribútumokba öltöztetett vicsorgó indiai Dionüszosz, kinek szája az Arlecchino-Erlkönig-féle ártó hahotára húzódik, s szemében nyoma sincs nevetésnek, Szolovjov "szemlélődő" kacagásának). Vajon nincs-e meg Wagnerben a "szent test" borzalma? Vajon nem bódít-e el Siegmund és Siegelinde szentsége s ama madárka hangja, mely Siegfriednek dalol, "csábítóan", infernálisan… ó, igen! infernálisan! "Hat", hatással bír. […] Az a legfontosabb, hogy én mélyen hiszek és bízom Magában - Magának mindenképpen föl kell cserélnie Pétervárt, ahol a mocsár közepében csak a Bronzlovas marad meg "dísznek", a fehér kövű Moszkvára. Tavaly olvastam az Ön Zinajda Nyikolajevna Gippiusznak⁴ írott levelét, melyet természettudós hallgatóként írt alá. A levél most jelent meg aNovij Putyban - de még nem láttam a lapot. Ebben a levélben minden fehér⁵ - benne van az apokaliptikus fehérség teljes gyűjteménye, amit Ön elhallgat, elhallgattat az A művészet formáiban. Önnek folyton Platónra, Nietzschére, Wagnerra, az ösztönös (persze!) Verlaine-re kell hivatkoznia. Persze, hiszen a "szférák zenéje" mitologikus mélység, pitagoreus társaság, melyben a boldog istenekkel egyenlőknek tartják egymást a tagok ( ), míg másokat (!): . Hiszen mindnyájuknak elhibázott az önértékelése: agamemnóni modorban a nép pásztorainak képzelik magukat. Hiszen Püthagoraszt, miként Orpheuszt is, széjjeltépték a bacchánsnők (képletesen). A Maga minden idézete közt összesen egyetlen nem pogány titánt találunk: "Múlt időknek percei körbevettek hangtalan… stb."⁶ Erről van-e szó itt? Nem inkább:

Vágyakozás! Öles tengeri hullám -
Bírni, befogni, kicsim, ne akard.
Nézz fel! A föld, a szilárd szerelem vár
És beleolvad az égbe a part.⁷

        A lényegi kérdés az, hogy hol van Önnél a végső zene - az, ami megszűnik "zeneművészet" lenni, amint "visszatérünk a valóság vallásos értelmezéséhez". Ön valóban csak az ilyen zenét tartja numenálisnak (a már nem "művészit")? Nem botlik-e meg a meredély szélén, a fenomén és anumenális határán? Megáll-e Önnél a "mozgás", felváltja-e "a szerelem mozdulatlan Napja"?⁸ Vajon ez a végső zene almafa-e, mely a feledés fehér virágait hinti az apácára (II. szimfónia, 4. rész)⁹ ("Ne higgy a múlónak, szeress s aztán feledj")?¹⁰ Vajon "búsan tűnődő"-e?¹¹ Vagy egy szörnyű, megint csak kísértő és csábító kompromisszum […]? Vajon "a prófétát vezető álom" csupán, vagy ez maga a végső kinyilatkoztatás, amiért őszintén hálásak vagyunk Önnek, aki az öröklét szerelmesévé lett, és elhúzta szemünk elől a leplet? Vajon ez nem csak "a misztika kútja"? Kérdések tömkelegét teszem fel, mert az a sorsom, hogy közelről ismerjem Babilon paráznáját, és "fehérben járjak", de a tetteim ne legyenek fehérek. "Vétkem" téteti fel vélem ekérdéseket, s ráadásnak még az a felismerés is, hogy a középpont Magában lehet, nem pedig - természetesen - a mélységeket egyesítő Merezskovszkijban meg a többiekben. Ezért kiáltozom Önhöz, amíg még nem késő. Lehet, hogy nem értettem meg Magát, de erről sokban a Maga kifejtetlensége tehet. Magának mindenképpen többet kell mondania, szólnia kell ahatárokról s arról, hogy Ízisznek semmi köze a Szivárványos Kapuk Szüzéhez,¹² annál is inkább, mert a Maga rendszerről szóló dalának mélye, "szubsztanciája" fehér, s nem "feneketlen" vagy "kép-telen". Itt, nálunk, ahol mindenki próbálja "elűzni" a "renyhe szendergést",¹³ szükség van rá, hogy Maga számlálja meg a nyájat […] - Önre "szállnak a remények" (II. szimfónia). Az Ön szavai zseniálisan megvilágítók - mindegyikükre szükségünk van. Ideje kitalálnunk a Fénylő Társné nevét,¹⁴ ne térjen hát ki többé, hanem hordozza a lobogót, gyűretlenül. Mert a gyűrődésben bármi "megbújhat". A gyűrődés félelmetes. Mondja ki egyenesen, hogy "mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban".¹⁵ Csakis a cikk eme "szempillantásokra" való célzásai (kacsintásai) vettek rá e levél megírására, hisz oly sok mindent tár föl, hogy beszélni kell róla. (Ilyen például a célzás a bennünket olyannyira nyomasztó kanti ismeretelmélet megújítására.) Könnyebb igára van szükségünk, mely "a szegényeknek ajándékul, agyengéknek fáradság nélkül" adatott. És akkor lesz könnyebb nekünk, ha meghalljuk a Maga szívének virágzását.¹⁶

        Híve, A. Blok

        BELIJ BLOKNAK

        Moszkva, 1903. január 6.

        Mélyen tisztelt Alekszandr Alekszandrovics!
        Éppen akkor küldtem el Önnek levelemet, mikor az Öné megérkezett. Íme válaszom.
        Öröm számomra, hogy egyenesen rámutat cikkem gyenge (védtelen) pontjára. Tudomásul veszem, de nem fogadom el teljességgel.
        Írásom egy egyetemi kör számára készült, ahol ennek megfelelő zűrzavarban hangzott el. S mondja meg, vajon lehetett volna egyenesen fogalmaznom egy ilyen közösségben, ahol megelégszenek a vértelen kanti idealizmussal, s ráadásul meg is hamisítják? És ezt a hamisítványt neokantianizmusnak nevezik?! Célom (egyebek közt) az volt, hogy azokhoz szóljak, kiknek füle van a hallásra. Ebből fakad az erős népszerűsítő közérthetőség. Másfelől: cikkem csak egy töredéke nézeteimnek, csak egy elsődleges tervezet (s nem több) célzásokkal (s nem többekkel) a továbbiak természetére nézve. Ha kihagynánk ezeket a célzásokat, akkor pontosan "a művészet formái" maradnának meg. A"kacsingatás" épp a fenomenális tere előli kitérésből ered, és a retorikai vargabetűk formájában nyilvánul meg. Az a hibám, hogy fölemeltem a lepel csücskét, de nem rántottam le egészen. A következő lépcsőfok "A művészet tartalma": az idealitás feltárása (Platón, Schopenhauer, Szolovjov [idealisták]; Locke, Leibniz [monadológusok]). Vizuális (objektív és szubjektív) ideák. Az idealitás konkrét megjelenése a formákban és az irányzatokban. Zenei ideák - a valóság egyfajta belső, "alélek mélyéből fakadó" zenei kísérete, az eljövendőhöz való vonzódás, közelítés a végső összegzéshez; s e végső összegzés: a Világeszme, Világlélek, melyben az isteni Logosz testesül meg, a"Fénylő Társné". "Művészet a vallás szemszögéből" - teozófiai, vallási megalapozás és afentiek kifejtése. Az Ön levelének lényege, hogy rámutat: nem vonok eléggé éles határt a művészet s az annál több, vagyis a teurgia közt; de az én nézőpontom a cikkben ez: a"Művészet [formái] a történelem és a jelen szemszögéből". A művészet evolúciójának áttekintése, 1. formális (azene szelleme), 2. ideális (a Fénylő Társné keresése), 3. misztikus (a Vég zenéje) szempontból.
        A cikk figyelmen kívül hagyja a perspektívákat. Ködösen célzok "a legfőbbre", de a formalitás számára idegen szférájában. A teret síkká lapítom. Összekeverem a zeneiség konkrét és misztikusan átvitt értelmét. Ha bele akarna kötni, nos, egészen abszurd dolog kerekedik ki: az időtlen és a téren túli, feltárván amozgás titkát, a térben és az időben, vagyis a mozgásban jelenik meg. Önmagával határozza meg magát! De mégis létezhet önmeghatározás, ha asíkbeli projekciót lefordítjuk a tér nyelvére. Ímhol ateozófia meggyőződése a személyes és az individuális viszonyáról. Ím a rendszer és az organizmus, arabság és a szabadság, a megismételhető és a megismételhetetlen, a kör és az egyenes (és spirális egyesítésük) örök kérdése, az időé és az időtlenségé, aszimbolizmusé és a megtestesülésé, aművészeté és ateurgiáé. Ím az emberi természet kettőssége, a két rész és az egység - de ez az egység nem itt, az e világi aktivitás által, hanem csak a mindenségen túl jöhet létre. Ím a szabadság világtalan, megrészegítő fehér aszketizmusának finom öröme, s vele szemben a lángolásában oly erőtlen s minden lángot kioltó pogány orgiazmus. Itt arról van szó, hogy őbenne vagy nem őbenne (hanem a "másikban") tételezzük-e magunkat. Megmondom egyenesen - itt Krisztusról és az Antikrisztusról van szó.
        Itt behatolunk a következő zenével kapcsolatos szférába. Immár lényegretörőbben kell beszélnünk.
        A zene, mind a belső hangzás értelmében, mind pedig az általánosan használt külső kifejeződés jelentésében minden egyébnél közelebb áll a metafizikai megértéséhez. A metafizikai nyilvánvaló visszfénye. A metafizikai jóé. S a rosszé. Ímhol a metafizika kettőssége, ímhol a zenei visszaverődés kettőssége. Azene - a legutolsó lepel - a Szentély Előcsarnoka. Körötte, kívüle örökösen elrémítő viharfellegek kavarognak. Nem véletlen, hogy apárizsi Notre-Dame székesegyházon démonábrázolásokat találunk.
        A zenében, a zene körül "újra föllángol a régi harc",¹⁷ méghozzá misztikus erővel. Ha képekben öltene alakot a zene ereje, akkor e harc összenyomna minket hatalmasságával és misztikus jelentőségével. A külső valóság hiánya azenében elgyengíti e harc erejét (különben nem bírná ki a lélek).
        Minden (természete szerint kettős lényegű) zenére válaszként az emberben rezonál a benne uralkodó princípium. S túl azon, hogy különböző "zenék" vannak, már egyazon zene is képes arra, hogy az egyik embert elkomorítsa, a másikat viszont földerítse (a Tannhäuser nyitánya engem elrémít, másokat pedig meghat). Mindenki megérti tudattalanul, hogy a zene által oldódik meg a sorsa. A zene egyfelől még művészet, amennyiben túl jón és rosszon, miként a női princípium is, lényege szerint "a kettősség elve". "A Világlélek kettős természetű létező" (V. Szolovjov). Krisztust megtestesítve ő Szofia, a Ragyogó Szűz, s nem megtestesítve pedig a Holdas Leány, Astarte, a nagy parázna, Babilon. Az Úrral való találkozásnak a Fénylő Társné keresésének útján kell megtörténnie, aki a találkozás pillanatában kinyilvánítja az Urat. Ebben az értelemben ő a "Szivárványos Kapuk Szüze". A találkozás a Fenevaddal - ez az astartizmus. A "vég" a szimbolikus, illetve a történelemben megtestesülő értelemben vagy borzalmat, vagy szerelmet jelent. Az Apokalipszis harsonaszava öröm és rettegés. Az Apokalipszis a tűz emésztő heve és a hideg hó fehére - fehérré-létel.
        Ezek az ellentétek visszhangzanak és küzdenek a zenében. "A mozgás művészete." Ezért van a "szimfóniákban" két egymással birkózó téma; a zenei téma pedig egyszerre tartalmazza önmagát, a variációk sora által való elhajlást és a visszatérést a disszonancia tüzén át.
        A ritmus - mint a visszatérő időbeli lüktetés - az Örök Visszatérés eszméjéhez kapcsolódik, mely lényege szerint zenei (nem véletlen, hogy Nietzsche mondta ki elsőnek ezt a "Visszatérést", mely már benne volt alevegőben, Nietzsche, aki a leghatalmasabb stiliszta - vagyis lélekben zenész -, a "zene szelleme" fogalmának szülőatyja, egyben kiváló muzsikus és ráadásul zeneszerző is). "Gyűrűk gyűrűje - visszatérés gyűrűje" - misztikus ateizmus. De magában az örök visszatérés gondolatában van valami befejezetlen (ez jó Sesztovnál és Merezskovszkijnál). A misztikus ateizmus az első zóna, mögötte pedig, a visszatérésben valami lágy, szinte fehér van… Hiszen eleinte Nietzsche is fehér gyermek volt, s végül kifulladt az ellenséggel vívott harcban - bűnbak. Összekeverte a fenomenálist a numenálissal. Ott akarta meglátni az Örökkévalóság fényét, ahol csak a kétértelmű viszonylagosság létezik. Véletlenül szentesítette ezt a kétértelműséget. Nietzsche túl korán proklamált, s túl korán jajveszékelt - nem tudta uralni saját hangját, nem ismerte fel ebben a kentaurnyerítésben amaga csodálatos zenéjét. Elhallgatott. Elment. Lehet, "visszatér".
        Astarte és a Fénylő Társné harca (amint azt Maga is kitűnően érti): Krisztus és az Antikrisztus küzdelme - ím, ennek mentén húzódik az egyik hasadás azenében. S ugyancsak a zenében zajlik az esztétikai és a misztikus közötti küzdelem - mintegy az előbbire merőleges síkon futó hasadás. S az egész birkózás csupa harci vihar, csupa ritmus. Nem véletlen, hogy a két legnagyobb muzsikus, Beethoven és Wagner szinte a lehetetlenségig tele vannak ritmussal, visszatéréssel.
        A mi zenénk csupán egy jel. Ha mélyebbre merülünk, távoli hívás hangjai jutnak el hozzánk - mintha harsonák szólnának, mintha kakasszó hallatszana. "És megszólalt a kakas." Ön azt írja, hogy futó mosolyt dobtam Merezskovszkijnak - nos, ő szimbólumokról beszél, a zene pedig szimbólum, azé, mi rajta túl van, a megtestesülő szimbóluma. Az értelmezésem közel áll Merezskovszkijéhoz, de ellenkező előjellel alkalmazom.
        A zenében minden önmaga, de mindig másra utal.
        Wagnerrel kapcsolatban Önnek igaza van. Hirtelen eszébe jut valami, elakad tőle a lélegzete (számomra nem is a vezérmotívumai a jellemzők, hanem a néhány akkordnyi közbeeső betoldásai, melyek az egész wagneri életművön végighúzódnak). Éppen, mint a nietzschei sóhaj - mert ez Nietzschére is jellemző: "A boldogság - az arany boldogság, arany bor ó cseppje" (emlékezetből írom). Vagy: "Hazám, visszatérés… Szidj meg, miként az anyák szidják hazatérő gyermeküket, suttogván: S ki az, aki akkor sebes szélvészként szállt el tőlem?" (emlékezetből).¹⁸
        Amit a zene szimbolizál, az attól a pillanattól kezdve nyer megtestesülést, hogy kultúránk vonzódni kezd a zene szelleméhez. A zene mintegy szólítja, hívja az Égi vagy a Sötét erőket, hogy "végleg megtestesüljenek". Ezért a zene mágia, és minden mágia zenei. […] Schopenhauer szerint a zene a metafizikai akarat szemlélése. Ez már valamilyen szinten megvilágítja a kérdést. Egy újabb fénysugár!
        A zene a jövőhöz kötődik, ahhoz, ami leereszkedik a mi világunkba az asztrális régió felsőbb fokairól. A zene: csillagos, mint az égbolt. "És adom annak a hajnalcsillagot"¹⁹ (Apokalipszis)…
        Itt nyílik meg előttem a zene harmadik zónája, ide furakodnak be a szavaim, de elakadok, mert… hol találok szavakat? Jelrendszerben beszélek. Ha szeretné, beszélhetek erről Önnek, de egy másik nyelven s nem most. A levelem, ím, előreláthatatlan növekedésbe kezdett.
        Vajon a zene valami "búsan tűnődő"-e? (Köszönöm, hogy fölismerte Szimfóniám középpontját!) A mi megszokott zenénk: nem, nem és nem! De: út, ami elvezet többek közt a "bús tűnődéshez" is. A mi hétköznapi zenénk: harc, mely a csúcspontig tart, amíg a zene "keresztté" nem finomodik. S emlékezzünk rá, hogy az egyiptomi misztikában a negyedik beavatási szint szimbóluma (úgy rémlik) a kereszt. Itt már nincs hatalmuk a sötét erőinek. A kereszt előzi a sötétséget. Az "igen" és a "nem" eladdig összekapcsolódtak, s most pedig elválnak egymástól. Egyre gyöngül a sötét, míg ahetedik szinten föl nem ragyog a Misztikus Nap vakítóan fehér sugara. Ha visszaemlékszik rá, hogy mit mondtam az egymást metsző, egymásra merőleges kompromisszumokról a zenében: +, valami hasonlót fog meglátni; az én számomra, az én jelrendszeremben ez pedig valami kimondhatatlanná, egy elvakító vízióvá mélyül. A kereszt a misztikus hetes legközepe; elválasztja a"rettegés mocsarát" és a Napot - ott áll az Ó- és az Újszövetség határán. Benne van a legnagyobb öröm (a végbement kiengesztelés), a bánat (a megfeszítés) s a zavarodottság (a rettegés, mely összesűrűsödik a Golgota fölött, a régi harc, mely újult erővel lángol föl a Fény pokolraszállásakor).
        Az orgiasztikus pogányságtól a zenét (s a bűnbeeséstől az egyetemes megváltást) csak egyetlen lépcsőfok választja el. A zene góc, a zene magaslat; a zenében kettősség, átmenet, küzdelem, mozgás van, melyet a tárgyatlan hangzás szimbolizál. A zenétől a megistenülésig. A történelemben amegtestesülés csak egyszer valósult meg: Palesztinában. Szimbolikusan pedig bárki szívében megvalósul, bármely kultúrában, folyamatosan benne él az időkben s a népekben - ez a régóta várt érzés… Krisztus érzése. De - hallgatok.
        A zene válaszúton van. Utalásokat hordoz a rajta túl valóra. A zene átvezet az új képekhez, s ennyiben kép-telen. A zene szimbóluma: a képnek kép-telenséggé, ponttá, lyukká, misztikus kúttá való redukciója, hogy a zenén, e"kúton" keresztül megszülessék "a világ új képe" a "régiből". Ha aköltészet szimbóluma az egyenes, akkor a zenéé a pont, a pont pedig mérhetetlen (aszójáték pszichológiailag hiteles, mivel a zenében minden önmaga és más). A mag először elhal, aztán terem gyümölcsöt. "Új ég és új föld" - a világ új képe (s ezalatt semmiképpen sem a khiliazmus értendő; "a khiliazmust az ökumenikus zsinat elítéli").
        Szemléletesebben:

        ég      b        új kép
        zene           a mi zenénk
        föld           a világ képe
                a

        - az "a-b" távolság "azon a napon" egy szempillantás alatt áthidaltatik. De mindez szimbolikusan is előkészülhet és lejátszódhat. Az egész világ egyetlen pillanat alatt elsuhan a lélek szeme előtt. S e pillanatban megesik, hogy nemcsak a zenét sejtjük meg előre, hanem azt az újat is, ami odaátról fog érkezni. "Színeváltozás a zenén keresztül" - ez az ő pecsétje - a szemlélése közbeni fehérség, elpecsételtség. Nem véletlen, hogy a Jelenésekben az "új" és a "fehér" szinte szinonimak!
        Istenem, miket beszél! Hogy bennem lehetne a középpont? Komolyan kérem Önt, hagyja ezt a gondolatot, mert nem énbennem van, hanem bennünk - talán nincs messze tőlünk… Meg kell hallgatnunk egymást, s hallgatnunk kell a manapság megzavart csöndet, imádkoznunk kell - s hinnünk, hinnünk, vég nélkül. Ne fogjunk bele semmi újba. Hanem várjunk türelmesen. "Az" könnyű és világos, szerető és gyöngéd lesz. S nem Azt látjuk, ha kettősség, homályosság kerül a látásunkba. Az első, második, harmadik szinten, a köztes zónában - itt zajlanak a Fenevad gonoszságai, itt elhomályosul a világosság, megzavarosodik - mintha denevér csapna aszárnyával - itt vigyázni kell! A mélyben (negyedik, ötödik, hatodik, hetedik szint) pedig micsoda öröm, micsoda boldogság!
        Krisztus föltámadt! A természet lassanként megtisztul örömteli sóvárgásában! Nem volt hiába a bűnhődés! Ő a mi örömünk, s velünk van, velünk! Az Örök Társné rózsás mosolya, az ő húsvétja, üdvözlete az Öröklét fényes, kék egének hullámain - eljön, tudom! "Esküdtől hűtlenül elfordultál, de vajon / elfordíthatod-e magadtól a szívem?"²⁰ Ne csüggedjünk! Velünk az új szövetség!

        Az Ön Borisz Bugajevje

        Címem: Moszkva, Arbat, Bogdanova háza, 11-es lakás.

        BLOK BELIJNEK

        Szentpétervár, 1903. január 9.

        Első levelem Önhöz merő kiabálás volt. Kérem, bocsásson meg nekem ezért. A kiáltozást az magyarázza, hogy éppen a megírás előtt olvastam el acikkét, mely igen megrázott. Levele olvastával (ma kaptam meg) már minden világosabbá vált a számomra. A legfontosabb, hogy szilárdan meggyőződtem arról, hogy az Ön írása csak egy "elsődleges tervezet", tisztán "formális" evolúciója a művészetnek (utalásokkal, persze, de ezek kifejtetlenül maradnak), egyelőre még "idealitás" és "tartalom" nélkül - annál inkább csak célzás a "művészetre a vallás nézőpontjából": egy teológiai-misztikus látószög lehetőségére. Én ezt már a cikkben észrevettem, de most már hiszem. Helyesebb azt mondani, hogy abból adódott egy kevés félreértés, hogy ebben az esetben nem vártam Öntől részleteket - ezek azonban elkerülhetetlennek bizonyultak az anyag óriási, a "cikk" keretei közé beszoríthatatlan méretei miatt. Az ijedelem elmúlt.
        Az Ön levelében a második "zónáról", a "Fénylő Társné" kereséséről van szó. Úgy tűnik, hogy míg az első zónában Önnek még számot kell vetnie a művészetek evolúciójával, és igen sok dologról (öt formáról)²¹ kell szót ejtenie, addig a második szinten Ön elhagyja az első négy formát, a viszonylagostól eljut az abszolútig, s itt már csak az egységgel kell foglalkoznia. Egyetlen tartalom, szemben a formák sokaságával. De ez még mindig csak tartalom, idea. A harmadik s egyben utolsó zóna, amely előtt Ön egyelőre (alevelében) elhallgat, amennyire én értem, bevezet az utolsó misztikus régióba, mondhatni, a szubsztancia régiójába, mely egyaránt szemben áll aformával és a tartalommal, s az előbbiek szintéziseként gyökeres módon átlényegíti mindkettejüket. Valami "új", "fehér" - szemben azokkal -, valami egységes, tömör, s nem pedig széttagolt. Ez a Szent Szűz zónája. Ami kettéoszlik (de lehet, hogy tízzé!) a formában s a tartalomban, az itt: egy. Ily módon Önnél láthatólag háromság van, melyben az utolsó tag alkotja a világon túli lényeget. Az Ön "szintézise" "odafönt" van, s a tiszta nument jelenti. Mindezt csak azért írom - leegyszerűsítve s elsekélyesítve az Ön gondolatait -, hogy eldönthesse, megértettem-e legalább a vázát az Ön rendszerének, amit egyébként igen nehéz megérteni, s amely elhivatott olvasót igényel, akinek "füle van" s látomásai. Percov és Merezskovszkij azt mondják, gyakran nem értik Magát.
        Ahhoz, hogy a zenéről beszélhessek, kompromisszumot kell kötnöm, olyat, amivel Ön egyébként lehet, hogy egyet fog érteni. Lejjebb kell ereszkednem, a "mozgás művészetétől" a "hídig" "idő és tér között", nevezetesen a zene magasából le a költészetig. De megpróbálok az éneklőről, a legéneklőbbről beszélni a költészetben, hogy minél inkább a zenéhez közelítsem azt. Vagyis hogy szemet hunyhassak a térbeli elemek fölött ahhoz, hogy az időbeliekre összpontosítsak. Azért tartom lehetségesnek ezt akompromisszumot, mert 1. a költészetben is van evolúció, rendszer, noha tökéletlenebb módon, mint a zenében - esetleg egy újabb háromság (pl. I. forma [mondjuk, az eposz], II. tartalom, idealitás, a Fénylő Szűz keresése [mondjuk, költészet], III. szintézis, a misztika zónája [mondjuk, misztériumjáték], de ez csak illusztráció). 2. A költészet átlelkesül a zene által, vonzódik hozzá - mintha két pont sebesen össze akarna találkozni, s ehhez alegrövidebb utat keresi (a költészet szimbóluma az egyenes), hogy végül eggyé válhasson (a zene szimbóluma a pont). Ebben az elképzelésben a költészetet az jelenti, "aminek le kell győzetnie benne" ahhoz, hogy fölemelkedhessen azenéhez. A költészet gátolt mozgás, visszatükröződés. Úton van - és fülünket a remegő földre hajtva hallhatjuk, amint "virágzik a szív". A költészet: inog, mozog, szemben az első három, egymástól elszakíthatatlan művészeti formával. De a negyedik forma már híd az ötödikhez, a közelében van, melegíti a közelsége - és ki tudja, egy nap tán nem változik-e át, nem olvad-e belé, nem lép-e vissza hozzá, mint ahogy valaha kilépett belőle, nem tér-e vissza, míg a másik három nem teszi meg ezt az ugrást, és kihullik. Lehet, hogy a megújult tanulót megigézi a dalok közelsége, melyeknek ő csak gyenge másolója, s tán nem is lesz "mesterénél nagyobbá", de sok újat tanul, és fájdalom nélkül visszatér tanítójához? Egondolat hol megrettent és megvidámít, hol nyomaszt és elkeserít.
        Mindez az érvelés (s az ehhez hasonló) természetesen kompromisszumon alapul, és már önmagában is tompa, szűk, túlfeszített, de már személyes erőtlenségem következtében is folytatnom kell, hogy valamit megragadhassak a tiszta zenéből. S folytatom, hogy föltehessem a kérdést: vajon képes-e a költészet a maga maximumfokán olyannyira közel kerülni aTúlnan Lévőhöz, hogy meghallja és megismerje azt? Megerősítő válaszra, ha lehetséges egyáltalán, csak azon az alapon számíthatunk, hogy korunk költészete minden eddiginél jobban, már-már prófétai világossággal érzékeli a mindenség kettős természetét, és éppen zenei módon érzékeli, egyre inkább elutasítva atérbeli képeket, és egyre jobban odahallgatva a "ritmusra" (nemde, az Ön megvilágításában a ritmus közel áll a hérakleitoszi "Tűz-Logoszhoz"?). Lényegében az ún. "dekadenseknek" csak relatíve lett végük. Ez nem halál, hanem inkább tudattalanból tudatossá való újjászületés. […] Brjuszov például már úgy énekel, hogy néha olybá tűnik, mintha "eldőlne a sorsunk" (az Ön zenével kapcsolatos kifejezésével élve). Itt, azt hiszem, nem is a tudat játssza a vezető szerepet, hanem inkább a"korszak" sa "kor", az organikus viszony a saját alkotás szubsztanciájához, melyben ez a szubsztancia nem tudatosul, hanem egyszerűen jelen van. Itt van, hallani. A költészet legteljesebb kivirágzása ez: a költő megtalálja önmagát, és ezzel együtt beletalál saját korába. Ily módon személyes életének momentumai együtt folynak akor momentumaival, s azok pedig egyidejűek az alkotás pillanataival. Olyan könnyűség és könnyedség van ebben, mint egy tökéletesen működő fogaskerékrendszerben. Ezek közt az alkotói megnyilvánulások számára legkedvezőbb körülmények közt tehát a költészet felszabadul, megtalálja saját medrét, de nem a régit, hanem egy eladdig ismeretlent. Ebben az esetben egyre teljesebb kivirágzást és fejlődést, evolúciót várhatunk el tőle, s következésképpen a zenéhez való közeledést is. Itt születhet meg a költő utolsó dala, ami után el kell hallgatnia, vagy átlépnie az utolsó szférába, a pontnak, a zene szimbólumának régiójába. Ebben az utolsó dalban eltűnik a "vonal", és… felváltja a pont. Két pont törekszik egymás felé, s hirtelen egyesülnek. Ez az Ön rendszere (és minden egyéb osztályozó szisztéma) látószögéből nézve: anomália. De maga a rendszer nem sérül. Viszont csodálatos módon teljesülnek a költők leghőbb vágyai, pia desideria. Akkor gyakorlatilag eltűnik majd a "negyedik" művészet, de nem előbb, mint hogy megnyilvánulna benne "azene szelleme". Mindenképpen benne, snem rajta túl. - Érzem, hogy más megközelítésből írok, mint Ön, smeglehet, hogy abszurd és túlzottan elméleti módon, de erre éppen aMaga felépítményeinek dogmatizmusa ad módot; noha kétségtelen, hogy e dogmatizmus elkerülhetetlen - ám épp ezért nem is zárja ki a számára idegen elgondolásokat.
        Elolvasván e levelet, megéreztem erőtlenségét és lankadtságát. Bocsásson meg ezért. Már nem írok másikat, mivel ezekben a napokban a legteljesebb mértékű fizikai kimerülést érzem. Ezenkívül még némi igazolással szolgálhat az Ön levelének bonyolultsága, a meglátások sokrétűsége. Mintha túlcsordulna az élet különösségének kelyhe, mintha egy szélörvény fújna szüntelenül, s éjjel-nappal suttogna, édesen és fáradhatatlanul lehelne az arcunkba, egyszerre álom és valóság - gyönyörűség, hang Tőle, a Fényességestől: "De a hűtlen barát ajtaján is kopog / váratlan, üdvhozó jövevény."²²
        Mindez már a meséhez közelít - s az "egyetemes misztériumhoz", melyről ma csak ily szárazon és összefüggéstelenül adatott beszélnem Önnek. Még egyszer - bocsásson meg.

        Híve, A. Blok