JOSÉ ORTEGA Y GASSET/ NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

        Ez a könyv - ha egyáltalán könyvnek nevezhető - akkor keletkezett, amikor… Szóval egy madridi napilapban, részletekben jelent meg 1926-ban, s mivel túlontúl emberi témával foglalkozik, elkerülhetetlenül hatott rá az idő. Amúgy is vannak korszakok, melyekben az eredendően változékony emberi valóság felgyorsul, és szédítő sebességgel vágtat. A mi korunk is ilyen, mert csupa hanyatlásból és bukásból áll. Ezért az események túlhaladtak a könyvön. Nem egy jövendöléséből egykettőre jelen lett, mára pedig múlt. Továbbá mivel ezek alatt az évek alatt Franciaországon kívül sokfelé sikerkönyv lett belőle, számos megállapítása ilyen-olyan úton már eljutott a francia olvasóhoz, és egyszerű közhellyé vált. Ez kitűnő alkalom lett volna, hogy éljek a könyörületesség korunkhoz legjobban illő formájával: nem publikálok fölösleges könyvet. Meg is tettem ezért minden tőlem telhetőt - a Stock Kiadó már öt éve kezdeményezte a fordítás megjelentetését -; de rá kellett jönnöm, hogy a francia olvasó előtt nem világos aműben kifejtett gondolatok szerves egysége, s azt amúgy is - akár helytálló, akár téves - hasznos lenne átgondolni és bírálat tárgyává tenni.
        Minderről igazából nem vagyok meggyőződve, de hát az ilyesmit nem lehet érvekkel eldönteni. Azt ellenben nem szeretném, hogy alaptalan elvárásokkal vegye kézbe az olvasó a művet. Legyen hát világos, hogy cikksorozatról van szó, amit egy nagy példányszámú madridi napilapban tettem közzé. Mint szinte minden írásomat, ezt is annak a maroknyi spanyolnak szántam, akivel megajándékozott a sors. Ugye mennyire valószínűtlen, hogy ezek a szavak most majd el tudják mondani egy másik címzettnek, a franciáknak azt, amit eredetileg igyekeztek kifejezni? Nemigen bízhatok a sikerben, hisz meggyőződésem, hogy a beszéd - hasonlóan, természetesen, minden emberi cselekvéshez - sokkal illuzórikusabb művelet, mint általában hiszik. A nyelvet gondolataink kifejezésére szolgáló eszközként szoktuk meghatározni. Csakhogy minden definíció, akár igaz, akár ironikus, sok rejtett fenntartást is hord magában, és ha nem vesszük figyelembe őket, gyászos eredményre jutunk. Ezzel is így állunk. Az a legkevesebb, hogy a nyelv gondolataink palástolására, hazugságra is alkalmas eszköz. Nem létezhetne ugyanis hazugság, ha az elsődleges, szabályos beszéd nem volna őszinte. A hamis pénzt az igazi tartja életben. A hamisság végül is az őszinteségnek csupán egy kis szerény parazitája.
        De hát az említett definícióban az a legveszedelmesebb, hogy milyen nagy optimizmussal szoktuk fogadni. Tudniillik a meghatározás önmagában nem ad semmilyen biztosítékot arra, hogy a nyelv révén kellő pontossággal ki tudjuk fejezni minden gondolatunkat. Erre már nem vállalkozik, de arra sem ösztönöz, hogy teljes őszinteséggel szembenézzünk a rideg valósággal: azzal, hogy mivel az ember képtelen szót érteni a társaival, és mivel mélységes magányra ítéltetett, kínzó erőfeszítéssel igyekszik közeledni a felebarátjához. E sok erőfeszítés közül talán a nyelvnek sikerül időnként a legelfogadhatóbb képet adnia egyik-másik belső történésünkről. Másnak nem. De általában nem figyelünk ezekre a fenntartásokra. Épp ellenkezőleg, azért kezd el beszélni az ember, mert azt hiszi, hogy el fogja tudni mondani, amit gondol. Hát ez illúzió. A nyelv ehhez kevés. Az úgy-ahogy elmondja gondolatainknak egy részét, a maradék elé pedig áthághatatlan falat emel. Matematikai állításokhoz és bizonyításokhoz elég jól megfelel; a fizikára alkalmazva azonban már hamar kiderül, hogy nem kielégítő és nem egyértelmű. Ha pedig fontosabb, tehát emberibb, "reálisabb" témákról akarunk szólni vele, egyre nyilvánvalóbb lesz a pontatlansága, ügyetlensége, homályossága. Minthogy kezesen követjük azt a megrögzött előítéletet, miszerint a beszéd révén megérthetjük egymást, akkora jóindulattal beszélünk s hallgatjuk mások beszédét, hogy gyakran sokkal nagyobb félreértést teremtünk, mintha némán igyekeztünk volna kitalálni egymás gondolatát.
        Nagyon gyakran elfelejtik, hogy minden hiteles beszéd nemcsak közlés, hanem azzal valaki valakinek mond valamit. Minden közlésben benne foglaltatik egy feladó és egy címzett, s egyik sem hagyja érintetlenül a szavak jelentését. Ez utóbbi úgy változik, ahogy ők változnak. Duo si idem dicunt non est idem. Minden szó esetleges.¹ A nyelv lényegénél fogva dialógus, s minden más beszédforma csökkenti a hatékonyságát. Ezért vallom azt, hogy egy-egy könyv csak annyiban jó, amennyiben bevon bennünket egy latens párbeszédbe, amennyiben azt tapasztaljuk, hogy a szerző ténylegesen el tudja képzelni az olvasóját, s az úgy érzi, hogy a sorok közül kinyúl felé egy szellemkéz, mely tapogatja a testét, igyekszik megsimogatni - vagy épp elegánsan képen vágni.
        Visszaéltek a szóval, s ezért az elvesztette presztízsét. Mint annyi más esetben, ez is azért következett be, mert semmibe vették az eszköz korlátait, és felelőtlenül használták. Szinte két évszázada él az ember már abban a hiszemben, hogy a beszéd urbi et orbi értendő, tehát mindenkihez és senkihez sem szól. Én megvetem a beszédnek ezt a módját, és szenvedek, ha nem tudom egészen pontosan, hogy kihez beszélek.
        Azt mesélik - a történet hitelessége persze bizonytalan -, hogy amikor Victor Hugo fél évszázados pályáját ünnepelték, az Élysée-palotában rendezett nagy estélyen minden nemzet követe megjelent, hogy köszöntse a nagy költőt. Hugo anagy fogadóteremben állt, szoborszerű, méltóságteljes pózban, a könyökét akandalló peremén nyugtatta. Sorra elhaladtak a különböző országok képviselői az ünneplő közönség előtt, és köszöntötték a francia váteszt. Egy ajtónálló érces hangon jelentette be őket:
        "Monsieur le Représantant de l'Angleterre!", mire Victor Hugo drámai trémolóval s égre emelt szemmel ezt felelte: "L'Angleterre! Ah, Shakespeare!" Az ajtón álló folytatta: "Monsieur le Représentant de l'Espagne!" Mire Victor Hugo: "L'Espagne! Ah, Cervantes!" Az ajtónálló: "Monsieur le Représentant de l'Allemagne!" Victor Hugo: "L'Allemagne! Ah, Goethe!"
        Ekkor azonban egy apró termetű, tömzsi, bicegő emberkére került a sor. Felharsant az ajtónálló hangja: "Monsieur le Représentant de la Mésopotamie!"
        Victor Hugo - mindeddig rezzenéstelenül, magabiztosan állt ott - erre láthatóan elbizonytalanodott. A szeme egy türelmetlen pillantással jókora kört írt le, mintha az egész világegyetemet fürkészve keresne valamit. Ám hamar jelét adta, hogy meglelte, amit keresett, és ismét ura lett a helyzetnek. S a korábbihoz hasonló patetikus hangon és semmivel sem kisebb meggyőződéssel így felelt a gömböc követnek: "La Mésopotamie! Ah, l'Humanité!"
        Mindezt azért mondtam el, hogy kijelentsem - de nem olyan méltóságteljesen, mint Victor Hugo -, hogy én sosem szólítottam meg Mezopotámiát sem írásban, sem szóban, amint az emberiséghez sem fordultam még soha. Az emberiség megszólításának a szokását, ami a demagógiának a legmagasabb, tehát legmegvetendőbb formája, 1750 táján néhány kisiklott értelmiségi honosította meg, akik nem voltak tisztában saját korlátaikkal, s minthogy hivatásuknál fogva a szó, a logosz emberei voltak, azt mindennemű tisztelet és óvatosság nélkül használták, mert nem látták, hogy a szó rendkívül kényes bánásmódot igénylő szentség.


        II

        Az, hogy szinte minden európai nyelven olvasóra lelt ez a kötet, látszólag talán érvényteleníti az iménti állítást, mely korlátozza a szavak tényleges hatósugarát. Én ezzel szemben egy egészen más, egészen súlyos jelenség tünetét látom benne: azt, hogy az egész Nyugat ijesztően homogén helyzetbe zuhan. Amióta megjelent ez a könyv, aggasztó mértékben nőtt - épp a benne kifejtett mechanizmus miatt - az azonosság. Azért tartom ezt aggasztónak, mert ha egy országban valamit fájdalmasnak éreznek, annak valóban végtelenül megnő a lehangoló hatása, mihelyt kiderül, hogy szinte nincs is a földrészen olyan pont, ahol ne ugyanazt tapasztalnák. Hajdan azzal lehetett enyhíteni egy-egy ország fülledt levegőjét, hogy kitárták egy másik ország felé néző ablakait. Ma ezzel a megoldással azonban semmire sem lehet jutni, mert másutt is ugyanolyan élvezhetetlen a levegő. Innen a kínzó fulladásérzés. Egy iszonyatos pince sans rire-ben ezt kérdi a barátaitól, a messziről jött utazóktól és kalmároktól: Unde ergo sapientia veniet et quis est locus intelligentiae? "Honnan jön tehát a bölcsesség? Hol van az értelem lelőhelye?"
        Tanácsos azonban megkülönböztetnünk a körülményeknek ebben a fokozatos hasonulásában két eltérő, ellentétes értékű dimenziót.
        Mindig is kettős életforma jellemezte a nyugati népeknek azt a raját, amely az antik világ romjaiból repült ki a történelembe. Hiszen az történt, hogy noha lassan mindegyik kialakította sajátos jellegét, közöttük avagy fölöttük apránként létrejött az eszméknek, a szokásoknak és kedvteléseknek egy közös tárháza is. Sőt. Bizonyos értelemben paradoxonként kell felfognunk ezeknek a népeknek asorsát, mely egyszerre tette őket egyre homogénebbé, mind különbözőbbé. Tudniillik az ő esetükben az egyneműség nem zárta ki a különbözőséget. Épp ellenkezőleg: minden új közös elv termékenyítőleg hatott a különbözőségre. A kereszténység eszméje nemzeti egyházakat teremt; a római Imperium emléke különböző államformák létrehozására ösztönöz; a XV. században a "szépirodalom restaurálása" a legkülönbözőbb irodalmakat indítja útjára; a tudomány és az embernek "tiszta észként" való, egységes felfogása létrehozza azokat a változatos szellemi formákat, amelyek még a matematika legszélsőségesebben elvont elemeit is eltérő módon mintázzák meg. Végül - s mindennek tetejébe - még az a XVIII. századi különc gondolat is, mely minden népnek azonos alkotmányt szánt, oda vezet, hogy romantikus módon eltérő nemzettudatot ébreszt a népekben, mintegy arra sarkallva őket, hogy ki-ki keresse meg a saját küldetését.
        Ezeknek az európai népeknek az élet mindig is azt jelentette - a XI. századtól, III. Ottótól mindenképpen -, hogy közös térben vagy térségben mozognak és tevékenykednek. Vagyis mindegyikük számára az élet a másokkal való együttélést jelentette. Ez az együttélés hol békés, hol harcias jelleget öltött. Az európai belháborúknak szinte mindig volt egy különös vonásuk, mely nagyon hasonlatossá teszi a családi veszekedésekhez: kerülik az ellenség megsemmisítését, s inkább vetélkedésre, versengésre emlékeztetnek, affélére, amit a falusi legények vívnak egymással, vagy amilyen az örökösök viszálya a családi vagyonért. Egy kicsit eltérő módon, de mind ugyanazt akarja. Eadem sed aliter. Ahogy V. Károly mondta I. Ferencnek: "Unokafivérem, Ferenc meg én teljes mértékben egyetértünk: mindketten Milánót akarjuk."
        Mondanom sem kell, hogy ennek a közös történelmi térnek, amelyben a nyugati népek otthon érezték magukat, megfelel egy természeti tér is, amit a földrajz Európának nevez. Az említett történelmi tér a hosszú, eredményes együttélés sugarával mérhető - tehát társadalmi tér. No mármost, az együttélés és a társadalom egyenértékű terminusok. Az a társadalom, amit az együttélés egyszerű ténye automatikusan megteremt. Az együttélés eredendően és elkerülhetetlenül kitermel szokást, divatot, nyelvet, jogot, közhatalmat. A "modern" gondolkodás egyik legsúlyosabb hibája épp az - még most is szenvedünk a maradványaitól -, hogy összekeverte a társadalmat a szövetséggel, pedig az nagyjából annak épp az ellenkezője. A társadalom nem egyéni szándékok egyezségeként jön létre. Épp ellenkezőleg, a szándékok bárminemű egyezségének előfeltétele valamilyen társadalomnak, együtt élő embereknek a léte, az egyezségnek pedig semmi más célja nem lehet, mint az, hogy pontosítsa az adott együttélés, a már létező társadalom egyik-másik formáját. Az a felfogás tehát, amely a társadalmat jogi szerződéssel létrehozott képződménynek tartja, az egyik legesztelenebb kísérlet a dolgok feje tetejére állítására. Hiszen a jog, a "jog" mint valóság - tehát nem a filozófusok, jogászok vagy demagógok jogról alkotott elképzelései - nem más, mint - hogyha szabad barokkosan fogalmaznom - a társadalom spontán szekréciója, és nem is lehet más. Az a felfogás, miszerint ajog olyan emberek kapcsolatait szabályozza, akik korábban nem éltek valóságos társadalomban, számomra - elnézést a szemtelen fogalmazásért - a jognak meglehetősen zavaros és nevetséges értelmezése.
        Ugyanakkor nem meglepő a jognak ez a zavaros és nevetséges felfogása, mert korunknak épp ez az egyik legnagyobb csapása, hogy amikor a Nyugat népeinek ma szembe kell nézniük egy sor rettenetes társadalmi kon iktussal, olyan helyzetben vannak, hogy csupa elavult, alkalmatlan fogalommal rendelkeznek a társadalomról, a közösségről, az egyénről, a szokásokról, a törvényről, az igazságról, a forradalomról stb. A jelenlegi zavar jórészt abból a szakadékból adódik, ami atermészeti jelenségekről alkotott eszméink fejlettsége és az "erkölcsi tudományok" botrányos elmaradottsága közt húzódik. Sok miniszter, tanár, regényíró és jeles fizikus többnyire egy kültelki borbély fogalmi szintjén nyúl ehhez a témához. Vajon nem teljesen logikus-e, hogy épp a kültelki borbély üti meg korunk hangját?²
        De térjünk vissza gondolatmenetünkhöz. Azt igyekeztem sugallni, hogy az európai népek már jó ideje egyetlen társadalmat, közösséget alkotnak, mégpedig pontosan abban az értelemben, ahogy e két szóval a földrészt alkotó nemzetek mindegyikét szoktuk jelölni. E társadalom rendelkezik minden szükséges attribútummal: vannak európai szokások, európai divatok, európai közvélemény, európai jog, európai közhatalom. De ezek a társadalmi jelenségek mind olyan formában jelennek meg, ami megfelel az európai társadalom fejlettségi szintjének, ami persze elmarad az őt alkotó tagok, a nemzetek fejlettségétől.
        Például minden társadalomban létezik a társadalmi nyomás közhatalomnak nevezett formája, még azokban a primitív társadalmakban is, ahol még nem alakult ki annak gyakorlására valamilyen speciális szerv. Ha valaki Államnak akarja nevezni a közhatalom-gyakorlásnak ezt a differenciálódott szervét, akkor elmondható, hogy bizonyos társadalmakban nincs Állam, az ellenben már nem, hogy ott nincs közhatalom. Ha valahol egyszer van közvélemény, akkor hogy hiányozhatna onnan valamiféle közhatalom, hisz az az említett vélemény által mozgatott, kollektív erőszak? No mármost azt igazán kínos lenne tagadni, hogy évszázadok óta és egyre nagyobb erővel létezik európai közvélemény, sőt a befolyásolására szolgáló technika is.
        Így hát arra kérem az olvasót, hogy ne siessen a lenéző mosollyal, amikor majd azt találja e kötet utolsó fejezeteiben, hogy minden jelenlegi látszattal szembeszállva elég vakmerően kijelentjük, hogy lehetséges, hogy valószínű az európai államok egysége. Nem tagadom, hogy ma az Európai Egyesült Államok egyike a létező legszerényebb fantáziaképeknek, és nem is vállalok közösséget mindazzal, amit mások ezeknek a szavaknak az ürügyén kifejtettek. Másrészt azonban teljességgel valószínűtlen, hogy egy ilyen érett társadalom, közösség, mint amilyet az európai népek alkotnak, ne hozna létre a közeljövőben egy olyan állami formációt, amellyel formalizálja a már létező európai közhatalom gyakorlását. Tehát nem azért jutottam erre a gondolatra, mert könnyen engedek a fantáziám ösztökélésének, s nem is azért, mert hajlanék valamiféle "idealizmusra", amit egyébként megvetek, és ami ellen egész életemben hadakoztam. Nekem a történelmi realizmus mutatta meg, hogy Európának mint társadalomnak az egysége nem "eszmény", hanem régóta létező mindennapi valóság. Ha pedig ezt beláttuk, egy összeurópai Állam valószínűsége már elkerülhetetlen szükségszerűség. E folyamat hirtelen bevégzésére már bármilyen ürügy elképzelhető: például az, hogy felbukkan az Urálban egy kínai üstöke, vagy épp hogy megmozdul a nagy iszlám magma.
        Ennek a nemzetek feletti Államnak a formája természetesen sokban el fog térni a mostaniakétól, ahogy - az itt következő fejezetekben igyekszünk ezt bemutatni - a nemzetállam is sokban különbözött az antik városállamtól. Ezeken a lapokon igyekeztem előkészíteni az olvasók értelmét, hogy vállalják hűséggel az Államnak és a társadalomnak azt az árnyalt felfogását, amelyet az európai hagyománytól kapunk.
        A görög-római eszmetár nemigen tudta dinamikusan felfogni a valóságot. Nem tudott elvonatkoztatni a látványtól vagy azok pótlékaitól, ahogy a gyerek is csak az illusztrációkat érti igazán egy könyvből. Az autochton filozófusoknak minden kísérlete hiábavaló volt e korlát leküzdésére. Minden megértési kísérletükben ott van - többé-kevésbé paradigmaként - a fizikális tárgy, ami - nekik - a par excellence "dolog". Csak egy társadalmat, egy Államot képesek látni, amelyben az egység vizuális folytonosságban nyilvánul meg; például egy városban. Az európai mentalitás ezzel épp ellentétes. Az európai minden látható dolgot egy olyan latens erő egyszerű, csalóka álarcának tekint, amely azt folytonosan létrehozza, és amely az igazi valósága. Ott, ahol az erő, a dynamis egységesen hat, ott valódi az egység, még ha az a szemünk előtt csak különbözőségeivel jelenik is meg.
        A régi szűklátókörűség hibájába esnénk, ha csak ott látnánk meg a közhatalom egységét, ahol az a jól ismert álarcokat öltötte magára, és Államként szilárdult meg; vagyis az egyes európai országokban. Kategorikusan tagadom, hogy a bennük működő, meghatározó közhatalom kizárólag belső vagy nemzeti közhatalomból állna. Feltétlenül el kell ismerni, hogy minden európai nép hosszú évszázadok óta - tudatosan pedig négyszáz éve - egy olyan közhatalomnak van alávetve, amely pontosan a dinamikus tisztasága miatt nem tűr el más elnevezést, mint amit a mechanikából átvett terminussal úgy hívunk, hogy "európai egyensúly" vagy balance of power.
        Ez Európa igazi kormánya, amely szabályozza a történelemben szorgos, tolakodó méhként repdeső népek raját, mely az antik világból rajzott ki. Európa egysége nem képzelgés, hanem valóság, s épp a másik felfogás - az, hogy Franciaország, Németország, Olaszország vagy Spanyolország igazi, független valóság - fantaziálás.
        Persze azért érthető, hogy nem mindenki látja egészen világosan Európa valóságát, tudniillik Európa nem "dolog", hanem egyensúly. Már a XVIII. században kimondta egy történész, Robertson, hogy az európai egyensúly nem más, mint the great secret of modern politics.
        Kétségtelenül nagy és paradox titok! Azért az, mert az egyensúly vagy az erőegyensúly olyan valóság, amely a sokféleségen alapul. Ha elveszne ez a sokféleség, eltűnne a dinamikus egység is. Európa valóban méhraj: sok méh, mely együtt repül.
        Európa csodás sokféleségének ezt az egységes vonását nevezném én hasznos egyneműségnek, termékeny és kívánatos homogenitásnak, amelyről már Montesquieu kijelentette: L'Europe n'est qu'une nation composée de plusieurs,³ és amelyről Balzac - sokkal romantikusabban - azt mondta, hogy la grande famille continentale, dont tous les efforts tendent a je ne sais quel mystere de civilisation.⁴


        III

        Az európai formáknak ez a gazdagsága - mely szüntelenül feltör az alapvető egységből, majd vissza-visszatérve azt folytonosan erősíti - a Nyugat legnagyobb kincse. Sok faragatlan elme fel sem tud fogni egy efféle akrobatikus gondolatot, amelyben megállás nélkül ide-oda kell ugrálnunk a sokféleség igenlése és az egység tiszteletben tartása közt. Az ilyen ostoba elmék csak azért jöttek e világra, hogy a Kelet örökös zsarnokságának az igájában éljenek.
        Ma a földrész egész területén a homogenitásnak egy olyan formája uralkodik, amely azzal fenyeget, hogy teljesen felemészti ezt a kincset. Már mindenütt feltűnt a kötetünkben leírt tömegember, ez a sebtiben megalkotott és csupán néhány silány absztrakcióra támaszkodó embertípus, mely - éppen jellege miatt - Európa minden zugában egy és ugyanaz. Neki köszönhető, hogy az egész földrészen egyre inkább fullasztóan egyhangú, lehangoló képet mutat az élet. Ez a tömegember abból az emberből lett, akit megfosztottak saját történelmétől, akinek nincs a múltban gyökere, és aki - épp ezért - engedelmesen követ minden "internacionális" eszmét. Nem is ember ez, csupán egy emberi burok, amely puszta idola foriból áll; nincs "benseje", önálló - megváltoztathatatlan, elidegeníthetetlen - belső lénye, megmásíthatatlan énje. Ezért mutat mindig hajlandóságot arra, hogy színleg bármi legyen. Csak vágyai vannak; azt hiszi, hogy kizárólag jogai vannak, s nem hiszi, hogy lennének kötelességei: ez az az ember, akit nem kötelez a nemesség - ez a sznob (sine nobilitate).⁵
        Ez az egyetemes sznobizmus, mely oly világosan megfigyelhető például a mai munkáson, úgy elvakította a lelkeket, hogy nem értik, hogy jóllehet az európai élet minden adott struktúráját tovább kell fejleszteni, ezt úgy kell elvégezni, hogy ne szenvedjen súlyos veszteséget a belső sokféleség. Mivel a sznobnak nincs önálló sorsa, mivel nem érzi, hogy valamilyen meghatározott és megmásíthatatlan cél megvalósítására él e földön, képtelen felfogni, hogy vannak egyéni küldetések és sajátos üzenetek. Ezért ellenzi a liberalizmust, mégpedig azzal az ellenségességgel, amivel a süketek viseltetnek a beszéd iránt. Európában a szabadság mindig is készenlétet jelentett, teret, hogy azok legyünk, akik igazából vagyunk. Érthető, hogy az le akar mondani a szabadságról, aki tudja, hogy nincs igazi feladata.
        Különös, hogy milyen könnyen összefogott az egész világ a régi liberalizmus elleni hadviselésben és áskálódásban. Gyanús ez a dolog. Tudniillik az emberek nem szoktak összefogni, hacsak nincs valami kicsit gonosz vagy kicsit ostoba dologról szó. Nem állítom, hogy a régi idealizmus teljesen ésszerű eszme: hogy is lehetne az, ha egyszer régi, és ha izmus! De úgy gondolom, hogy az sokkal mélyebb és világosabb társadalomelmélet, mint ahogy annak kollektivista ostorozói feltételezik, akik egyébként nem is ismerik. S van benne egy rendkívül éleslátó megérzés arról, hogy mi is volt Európa.
        Amikor például Guizot szembeállítja egymással az európai és a többi civilizációt, s megjegyzi, hogy abszolút formában sosem jutott érvényre Európában egyetlen elv, egyetlen eszme, sem csoport vagy osztály, és hogy épp ennek köszönhető folytonos gyarapodása és progresszív jellege, akkor bizony hegyeznünk kell a fülünket.⁶ Ez az ember tudja, mit mond. A megfogalmazása ugyan nem kielégítő, mert tagadó jellegű, de a szavai menten lángra lobbantják képzeletünket. Mivel a felszínre érkező búvár ruhájából a mélység illata árad, tudjuk, hogy ez a férfiú alámerült az európai történelembe, s valóban annak mélyéről jött elénk. Igazán hihetetlen, hogy megszülethetett egy ilyen könyv, mint az Histoire de la civilisation en Europe a XIX. század hajnalán, azokban a dagályos s roppant zavaros esztendőkben. Még a mai ember is megtanulhatja belőle, hogy a szabadság és a pluralizmus mennyire egymást feltételező fogalom, és hogy a kettő együtt alkotja Európa állandó alapját.
        Guizot-nak persze - mint általában a doktrinereknek - mindig rossz sajtója volt. Engem nem lep meg. Ha azt látom, hogy egy-egy embert vagy csoportot ok nélkül és kitartóan dicsérnek, alapos gyanú támad bennem, hogy abban az emberben vagy csoportban - sok kiváló tulajdonság mellett - lehet valami rendkívül tisztázatlan dolog is. Talán bennem van a hiba, de hadd tegyem hozzá, hogy én ezt nem magam találtam ki, hanem ez apránként s tapasztalatból szűrődött le bennem. Mindenesetre most bátorkodom kijelenteni, hogy véleményem szerint a XIX. századi európai politikában ezek a doktrinerek, akiket mindenki kinevetett és kifigurázott, hozták létre a legnagyobb értéket. Egyedül ők látták világosan, hogy mi a teendő Európában a Nagy Forradalom után, továbbá személyükkel egyfajta távolságtartó, méltóságteljes gesztust is teremtettek a századnak mindjobban elhatalmasodó közönséges és frivol környezetében. Minthogy érvényét vesztette és romba dőlt minden olyan norma, amivel egy társadalom mérsékletességre késztetheti az egyént, az kizárólag saját belső lényéből teremthetett magának valamiféle méltóságot. Túlzás nélkül ezt bizony aligha lehetett megvalósítani, még akkor sem, ha csupán a környezet kirívó tehetetlensége ellen védekezett is vele az egyén. Guizot Buster Keatonhoz hasonlóan olyan ember tudott lenni, aki sosem nevetett.⁷ Sosem hagyta el magát. Olyan nîmes-i protestánsok nemzedékei éltek tovább benne, akik folytonos félelemben léteztek, sosem lebeghettek szabadon a társadalomban, sosem hagyhatták el magukat. Ösztönükké lett az az alapvető elgondolás, hogy az élet ellenállás: szilárdan meg kell vetni a lábunkat a földön, hogy ellenálljunk a sodrásnak. Olyan korban, mint ez a mai, ami csupa "sodrás" és tehetetlenség, bizony jó olyan emberre találni, aki "nem úszik az árral". A doktrinerek az értelmiségi felelősség nagyszerű példáját képviselik; tehát azt, aminek 1750 óta az európai értelmiség aleginkább híján volt, s aminek a hiánya egyben a jelenlegi bizonytalanság egyik legfőbb oka.
        De hát nem tudom, hogy még francia olvasókhoz szólva is beszélhetek-e úgy a doktrinarizmusról, mint valami ismert jelenségről. Hiszen az a botrányos helyzet állt elő, hogy nem létezik egyetlenegy könyv sem, amely megkísérelte volna pontosan leírni ennek a csoportnak az eszméit,⁸ amint - bármilyen hihetetlen is - Guizot-ról és Royer-Collard-ról sincs egyetlen tisztességgel megírt munka sem.⁹ Igaz, egyikük sem adott ki soha egyetlen szonettet sem. De hát végül is gondolkodtak, mélyen és eredetien gondolkodtak az európai közélet legsúlyosabb kérdéseiről, és megalkották a század legtiszteletreméltóbb politikai doktrínáját. Lehetetlen lesz rekonstruálni századunk történelmét, ha nem barátkozunk meg alaposan azzal a formával, amelyben az emberek előtt a legnagyobb kérdések jelentek meg.¹⁰ Szellemi stílusuk nemcsak másfajta, hanem más műfajú és más lényegű is, mint az Európában előttük és utánuk elterjedt formák. Ez volt az oka, hogy klasszikus világosságuk ellenére sem értették meg őket. Pedig nagyon is lehetséges, hogy efféle szellemi irányzatokat hoz majd a jövő. Annak pedig, aki vállalkozik rá, hogy szigorú rendszerezéssel leírja a doktrinerek eszmetárát, annyit feltétlenül ígérhetek, hogy nem várt szellemi élvezetben lesz része, és hogy a társadalmi-politikai valóságról a szokásostól egészen eltérő felfogást talál majd. Ezekben a doktrinerekben továbbél a legjobb racionalista hagyomány, amely szerint az ember eltökélten az abszolút dolgokat keresi; ám az enciklopédisták és forradalmárok éltető racionalizmusától eltérően, akik a bon marché absztrakciókban találják meg az abszolútumot, ők azt atörténelemben fedezik fel. A történelem az ember valósága. Nincs más valósága. Benne lett azzá, ami. Képtelenség és hiú ábránd a múltat tagadni, mert a múlt "az ember természete, s az hamar viszszatér". Amúlt nem azért van, és nem azért vette a fáradságot, hogy elmúljon, hogy megtagadjuk, hanem hogy integráljuk. A doktrinerek megvetik "az ember jogait", mert azok "metafizikai" abszolútumok, absztrakciók és valótlanságok. Azok az igazi jogok, amelyek abszolút módon léteznek, mert a történelem során kialakultak és megszilárdultak: ilyenek a "szabadságjogok", a törvényesség, a hivatali jog, a "jogképesség". Ha ma élnének, elismernék a (nem politikai) sztrájkhoz és a kollektív szerződéshez való jogot. Egy angolnak mindez a lehető legtermészetesebbnek tűnne; itt, a kontinensen még nem jutottunk el erre a fokra. Talán már Alcuin óta legalább ötvenévnyi a lemaradásunk az angolokhoz képest.
        A mai kollektivisták is hasonló tudatlanságban szenvednek a régi liberalizmust illetően, amikor - minden teketória nélkül - kétségbevonhatatlanul individualistának tekintik. Ebben az egész témakörben, mint említettem, rendkívül zavarosak a fogalmak. Az elmúlt években az oroszok "A Kollektívának" nevézték Oroszországot. Érdekes lenne utánajárni, nem?, hogy vajon milyen gondolatok vagy képek tolulnak elő e szó varázsára egy olyan orosz ember némileg ködös elméjében, aki - hasonlóan a Goethe által említett olasz kapitányhoz - felettébb gyakran bisogna aver una confusione nelle testa. Mindezek láttán arra szeretném kérni az olvasót, hogy mérlegelje a következő téziseket, no nem azért, hogy elfogadja, hanem hogy megvitassa őket, s majd ítéletet alkosson róluk:
        Első: az individualista liberalizmus a XVIII. század órájához tartozik; részben motiválja a francia forradalom törvényeit, de azzal együtt elhal.
        Második: a XIX. századnak a kollektivizmus volt a jellegzetes terméke. A század legelején született meg, és száz hosszú esztendőn át csak gyarapodott, míg végül beborította az egész horizontot.
        Harmadik: francia eredetű ez a gondolat. Először az ősreakciós Bonald és Maistre munkáiban jelenik meg. Lényegét tekintve mindenki azonnal elfogadja, csak egy kivétel van: Benjamin Constant, az előző század egyik "maradija". De diadalra jut Saint-Simonnál, Ballanche-nál, Comte-nél, és mindenütt virágzik.¹¹ Például M. Amard, egy lyoni orvos 1821-ben a collectisme szót állítja szembe a personnalisme-mal.¹² Olvassák csak el, milyen cikkeket közöl a L'Avenir 1830-1831-ben az individualizmus ellen.
        Mindennél azonban van egy sokkal fontosabb dolog is. Ahogy a század előrehaladtával elérkezünk a liberalizmus nagy teoretikusaihoz - Stuart Millhez vagy Spencerhez -, meglepődve látjuk, hogy amikor állítólag az egyént igyekeznek védelmezni, nem azzal érvelnek, hogy a szabadság az egyén javát és érdekét szolgálja, hanem épp ellenkezőleg, a társadalom javára és érdekére hivatkoznak. Spencer könyvének olyan agresszív a címe - Egyén kontra Állam -, hogy akik a könyvekből csak a címeket olvassák el, következetesen félreértik. Ebben a címben ugyanis az egyén és az Állam csupán ugyanannak az alanynak - a társadalomnak - két orgánuma. És a műben csak arról van szó, hogy bizonyos társadalmi szükségleteket az egyik vagy a másik szerv tudja-e jobban kielégíteni. Semmi másról nincs szó. Spencer híres "individualizmusa" mindvégig szociológiájának kollektivista környezetében vergődik. Végül is kiderül, hogy ő is, meg Stuart Mill is ugyanolyan szocializáló kegyetlenséggel kezelik az egyént, mint a termeszek némely társukat, akiket csak azért táplálnak, hogy aztán kiszívják az erejüket. Hát ennyire meghatározta a mindennél többre tartott kollektivitás az - egyébként önmagában is evidens - alapot, amely fölött a gondolataik oly naivan keringtek!
        Ebből kiderül, hogy én teljesen önzetlenül, önszántamból keltem amolyan Lohengrinként a régi liberalizmus védelmére. Tudniillik jómagam nem vagyok "régi liberális". A társadalmiság, a kollektivizmus - kétségtelenül nagyszerű és alapvető - felfedezése akkoriban egészen új volt. Az említett szerzők inkább csak kapiskálták, mintsem látták, hogy a kollektíva nem azonos az egyének valóságával, egyszerű összegével, de nem tudták pontosan, hogy miből áll, és melyek atényleges attribútumai. Másrészt, a kor társadalmi jelenségei eltakarták a kollektivitás igazi arculatát, mert akkor annak az volt az érdeke, hogy jól tartsa az egyéneket. Még nem érkezett el az idő, hogy minden szinten nivelláljanak, osztogassanak és fosztogassanak.
        Ez az oka, hogy a "régi liberálisok" kellő óvatossággal közeledtek a mindenütt jelen lévő kollektivizmushoz. Ám amikor világosan kiderült, hogy mennyi az előnyös elem ebben a társadalmi jelenségben, az önmagában vett kollektivitásban, és mennyi a rettenetes, rémisztő hátrány, akkor az ember már csak egy gyökeresen új stílusú, kevésbé naiv és bölcsebben harcias liberalizmust tud elfogadni, olyat, ami már sarjadóban van a látóhatáron, és hamarosan ki is virágzik.
        Az sem lehetséges, hogy ezek a nagyon is éles szemű emberek olykor ne látták volna, hogy milyen kínokat tartogat számunkra a korunk. A közhiedelemmel ellentétben megszokott dolog volt a történelem során a jövő megjósolása.¹³
        Macaulay, Tocqueville, Comte műveiben már megtaláljuk korunk képét. Lássuk példaként, mit írt Stuart Mill jó nyolcvan éve: "De ha eltekintünk is az egyes gondolkodók különös nézeteitől, általánosságban növekvő hajlamot láthatunk avilágban a társadalom hatalmának jogtalan kiterjesztésére az egyén fölött a közvélemény, sőt a törvényhozás segítségével is, és mivel a világban végbemenő változásoknak az a tendenciájuk, hogy erősítsék a társadalmat és gyöngítsék az egyént, e túlkapás nem azok közé a visszásságok közé tartozik, melyek idővel maguktól elmúlnak, épp ellenkezőleg: egyre ijesztőbb méretűvé fog válni. Az emberek - akár mint uralkodók, akár mint polgárok - szeretik saját vélekedéseiket és elfogultságaikat viselkedési szabályként másokra erőltetni; s ezt a hajlamot az emberi természet legjobb és legrosszabb tulajdonságai is oly erősen táplálják, hogy aligha lehet majd valaha is mással, mint a hatalom hiányával kordában tartani; de minthogy a hatalom nem csökken, hanem nő, hacsak az erkölcsi meggyőződés gátja nem állja útját ennek az ártalomnak, a jelenlegi körülmények között arra kell számítanunk, hogy terjeszkedésének leszünk tanúi."¹⁴
        Bennünket Stuart Millből leginkább az érdekel, hogy mennyire aggódik a Nyugaton mindenütt felbukkanó rossz fajta egyneműség. E miatt az aggodalom miatt menekül Humboldtnak egyik fiatalkori gondolatához. Bármilyen humán jelenség gazdagodásához, megszilárdulásához és tökéletesedéséhez Humboldt szerint elengedhetetlen a "helyzetek változatossága".¹⁵ Minden nemzeten belül és a nemzetek családjában is eltérő feltételekre van szükség. Így ha valamelyik lehetőség nem működik, marad helyette más. Esztelenség egyetlen kártyára, egyetlen embertípusra, egyetlen "helyzetre" feltenni a földrész életét. Mindmáig ennek elkerülése volt Európa titkos megoldása, és mindig is e titok ismerete mozgatta az örök európai liberalizmus - érthetően vagy dadogva beszélő - ajkát. A földrész sokfélesége pedig ennek ismeretében tekinti önmagát pozitív értéknek, tehát jónak és nem károsnak. Azért igyekeztem ezt tisztázni, nehogy félreértsék a kötetben felvetett európai szupernemzet gondolatát.
        Ha így haladunk - fokozatosan csökken a "helyzetek változatossága" -, egyenes út vezet a Korai Császárságba. Az a korszak is a tömegek és az ijesztő egyneműség kora volt. Már az Antoninusok idején is világosan megfigyelhető egy különös jelenség, amit eddig még nem hangsúlyoztak és elemeztek kellőképpen: elbutultak az emberek. Jóval korábban kezdődött a folyamat. Bizonyos mértékig joggal mondták, hogy a sztoikus Poszeidóniosz, Cicero mestere volt az utolsó antik férfiú, aki képés volt még nyitott és élénk elmével szembenézni a tényekkel, és aki kész volt feltárni őket. Utána már csak tompulnak a fejek, s az Alexandroszok kivételével már mindenki csak szajkóz meg közhelyeket mond.
        Ám arra, hogy a birodalomban széltében-hosszában megváltozott az élet - aformája egyszerre volt egynemű és ostoba (az egyik a másik következménye) -, a legrettenetesebb tünetet és bizonyítékot épp ott találjuk, ahol nem is várnánk, és ahol tudtommal még senki sem kereste: a nyelvben. A nyelv nem alkalmas rá, hogy kellőképpen kifejezzük, amit akarunk, de arra igen, hogy - még ha nem akarjuk is - világgá kürtölje az adott társadalom legrejtettebb állapotát. A római nép nem hellenizált része az úgynevezett "vulgárlatint", a neolatin nyelvek közös ősét használta. Nincs alapos ismeretünk erről a vulgárlatinról, többnyire csak rekonstrukciókból ismerjük. De bőven elég az, amit tudunk róla, két jellegzetességén így is megborzadunk. Az egyik: a klasszikus latinhoz képest hihetetlenül leegyszerűsödött a nyelvtani szerkezete. A felsőbb osztályok által beszélt és megőrzött, ízes, összetett indoeurópai nyelvet felváltotta egy plebejus változat, amelynek ugyan roppant egyszerű szerkezete volt, ugyanakkor - vagy épp azért - nyomasztóan mechanikus is volt; a gyereknyelvhez hasonló dadogó és körülíró, tapogatózó és köntörfalazó nyelvezet lett. Valóban gyerekes nyelvről vagy gügyögésről van szó, amely nem megfelelő sem az elegánsan tiszta érveléshez, sem a sokszínű lírai költészethez. Fénytelen, rideg nyelv, nincs benne világosság, sem lelki melegség; bús ez a nyelv, s bukdácsolva halad. Olyanok a szavai, mint a régi rézérmék: koszosak, kopottak, mintha már belefáradtak volna, hogy a mediterrán pincékben forognak. E lecsupasztott nyelvi képződmény mögött vajon miféle kiürült, kietlen, örök hétköznapiságra kárhoztatott sorsok lappanganak!
        Az egyneműség a vulgárlatin másik rémisztő vonása. Úgy tűnik, a nyelvészek egyáltalán nem tartják félelmetesnek - a pilóták után talán ők a legkevésbé ijedősek -, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik olyan eltérő országok, mint Karthágó és Gallia, Tingitana és Dalmácia, Hispánia és Itália. Nekem ezzel szemben - elég félős vagyok, remegek, ha megrezzenti a szél a nádast - akaratlanul is borsódzik tőle a hátam. Egyszerűen elképesztőnek tartom. Igaz, igyekszem elképzelni magamban, hogy vajon milyen lehetett az belülről, ami nekünk kívülről békés egyneműségnek tűnik; megpróbálom kifürkészni, milyen élő valóság lehet a mögött a jelenség mögött, ami ilyen nyugalmat áraszt. Tudjuk persze, hogy voltak afrikanizmusok, hispanizmusok, gallicizmusok. De ez a megállapítás egyben azt is jelenti, hogy közös és azonos volt a nyelv váza, annak ellenére, hogy nagyok voltak a távolságok, gyérek a kapcsolatok, nehézkes a közlekedés, és nem volt irodalom, ami elősegítette volna az egységesülést. Vajon mi más módon azonosulhatott volna a keltibér és a belga, Hippo és Lutetia lakója, a mauritán és a dák, ha nem általános ellaposítással, a lét általános lefokozásával, az élet kiürítésével? Ott van hát az archívumokban a vulgárlatin hátborzongató kövülete, azt bizonyítván, hogy egykor a közönségesség egynemű birodalmában sínylődött a történelem, mert eltűnt belőle a "helyzetek változatossága".


        IV

        Ettől a kötettől és tőlem is távol áll a politika. Az itt tárgyalt téma megelőzi apolitikát, annak mélyrétegeihez tartozik. Én sötét, föld alatti bányászmunkát végzek. Az úgynevezett "értelmiségi" és a politikus feladata bizonyos szempontból ellentétes egymással. Az értelmiségi igyekszik egy kicsit - gyakran hiába - tisztázni adolgokat, a politikus épp ellenkezőleg többnyire még jobban összezavarja őket. A baloldaliság, akárcsak a jobboldaliság csupán az emberi ostobaság végtelen formáinak egyike, amit mindenki szabadon választ magának: mindkettő tulajdonképpen az erkölcsi szélütés formája. Továbbá ezeknek a címkéknek a folytonos használata nem kis mértékben csak fokozza a jelen "valóságának" a meghamisítását - pedig az önmagában is hamis -, hiszen már a lehető legjobban összegabalyították a bennük lévő politikai tartalom kusza szálait, ami abból is látható, hogy ma a jobboldaliak forradalmat ígérnek, a baloldaliak pedig zsarnokságot.
        Mindenkinek kötelessége, hogy dolgozzék a kor feladatain. Ez kétségtelen. Én egész életemben ezt tettem. Mindig a sűrűjében voltam. Ma azonban a többi közt azt halljuk - ez az egyik "irányzat" -, hogy mindenkinek, még ha a szellemi épségét veszélyezteti is, sensu stricto politizálnia kell. Persze ezt azok mondják, akiknek nincs más tennivalójuk. Igazolásképpen még a pascali d'abetissement imperativusát is idézik hozzá. Én azonban már jó ideje megtanultam, hogy vigyázzak, ha valaki Pascalt idézi. Ez alapvető higiéniai elővigyázatosság.
        A teljes politizáltság, az, hogy a politika mindent és mindenkit elnyel, valójában egy és ugyanaz a jelenség, mint amit e kötetben a tömegek lázadásáról írok. A lázadó tömeg elveszítette minden tudás és vallás iránti vágyát. Benne már csak a politikának van helye, mégpedig a túlcsorduló, őrült, önmagából kifordult politikának, hiszen annak igyekeznie kell pótolni a tudást, a vallást, a sagasse-t - hiszen csak ezek képesek lényegüknél fogva az emberi elmében a központi helyet elfoglalni. Apolitika megfosztja az embert a magánytól és az intimitástól, ezért hirdetik ma a teljes politizáltságot, mert így igyekeznek szocializálni az egyént.
        Ha valaki megkérdi tőlünk, milyen a politikai beállítottságunk, vagy ha az korunk stílusához illő szemtelenséggel önmagától hozzácsap bennünket valamelyik táborhoz, akkor ettől az arcátlan alaktól válasz helyett meg kell kérdeznünk, hogy vajon ő mit gondol az emberről, a természetről, a történelemről, és hogy szerinte mi a társadalom, az egyén, a közösség, az állam, a divat, a jog. A politika általában sietősen elolt minden lámpát, hogy a sötétben minden egyformán homályosnak tűnjék.
        Az európai filozófiának új fényt kell vetnie ezekre a kérdésekre. Ez a feladata, s nem az, hogy tudós találkozókon páváskodjék. És hamar kell cselekednie, vagy ahogy Dante mondta, kiutat találnia.

                "…studiate il passo
                Mentre que l'Occidente non s'annera."¹⁶
        Egyedül ettől várható némi valószínűséggel annak a rettenetes problémának a megoldása, amit ma a tömegek jelentenek.
        Kötetünk távolról sem vállalkozik erre a feladatra. Mint az utolsó sorok jelzik, ez a mai ember gondjának csupáncsak első megközelítése. Ha komolyabban, mélyebben akarunk róla szólni, elkerülhetetlenül a mélységek felé kell vennünk az irányt, fel kell vennünk a szkafandert, és alámerülnünk az ember legmélyebb rétegeibe. S ezt nagyravágyás nélkül, de eltökélten kell elvégezni; én már megkíséreltem egyik közeljövőben több nyelven megjelenő könyvemben, melynek Az egyén és a nép a címe.
        Ha egyszer már alaposan számba vettük, hogy milyen is ez a ma uralkodó embertípus, akit én tömegembernek neveztem el, a hasznosabb és drámaibb kérdések kerülnek majd előtérbe: Vajon megreformálható-e ez az embertípus? Más szóval: orvosolhatók-e a benne található súlyos hibák (olyan súlyosak, hogyha nem szüntetik meg őket, azok könyörtelenül megsemmisítik a Nyugatot)? Mert hát - mint majd látja az olvasó - itt egy hermetikus emberről van szó, aki igazából mindennemű felsőbbség elől elzárkózik.
        A másik döntő kérdés, amitől az egészség mindenestül függ: vajon a tömegeknek - még ha megvan is hozzá az akaratuk - sikerül-e majd személyes életre ébredniük? Most nem fogunk bele ebbe az ijesztő témába, hisz még szinte érintetlen terület. Azok a terminusok, amelyekkel fel lehetne vetni, nem is léteznek még a köztudatban. Még vázlat szintjén sem létezik olyan tanulmány, amely feltárná, hogy milyen mértékű individualitást hagyományoztak az emberi létre a múlt korszakai. Hiszen azt csak a szellemi tunyaságban szenvedő "progresszizmus" feltételezi, hogy - amint Herbert Spencer, ez a becsületes mérnök, de csapnivaló történész vélte - a történelem előrehaladásával nő az ember szabadsága, hogy sajátos individuum legyen. Ugyan: a történelem ezen a szinten telis-tele van viszszalépéssel, s meglehet, hogy a jelenlegi életstruktúra kimondottan lehetetlenné teszi, hogy az ember egyénként éljen.
        Ha elnézem a nagyvárosokban élő óriási embertömegeket, akik járnak-kelnek az utcákon, vagy ünnepségeken vagy politikai rendezvényeken tolonganak, rögeszmeszerűen feltolul bennem a gondolat: vajon képes-e egy mai huszonéves olyan élettervet alkotni magának, amely egyéni képet mutat, s amelyet épp ezért sok önálló kezdeményezéssel, sajátos erőfeszítéssel kell majd megvalósítania? Samikor ennek az ifjúnak a képzeletében kibontakozik az említett kép, vajon nem veszi-e észre, hogy az, ha nem is lehetetlen, csaknem teljesen valószínűtlen, mert nem áll rendelkezésére olyan tér, amelyben azt megvalósíthatná, s amelyben saját szándéka szerint mozoghatna? Hamarosan rá fog jönni, hogy tervének útjában áll az embertársa, ahogy az életét is szorongatja mások élete. S a korára jellemző alkalmazkodási képesség akkor majd arra ösztönzi, hogy lemondjon mindennemű cselekvésről, sőt minden egyéni vágyról, és ellenkező irányba fog elindulni: mindenki által osztott desideratából álló, standard életet képzel el magának, és belátja, csak úgy érheti el, hogyha másokkal együtt, közösen igényli vagy követeli.
        Ez rettenetesen hangzik, de nem hiszem, hogy eltúloznám, hogy ténylegesen milyen helyzetben van ma szinte minden európai ember. Ha egy börtönbe sokkal több rabot zsúfolnak be, mint amekkora hely van, egymagában senki sem tudja még a karját vagy a lábát sem felemelni, mert beleütközik a többi testbe. Ilyen helyzetben minden mozgást egyszerre kell végezni, még a légzőizmoknak is meghatározott ritmusban kell működniük. Ez lenne a hangyabollyá változtatott Európa. De még ez a kegyetlen kép sem megoldás. Képtelenség az ember-hangyaboly, mert az úgynevezett "individualizmus" tett mindent és mindenkit gazdaggá ezen a világon, s ebből a gazdagságból virágzott ki oly mesésen az emberiség. Ha pedig eltűnnének ennek az "individualizmusnak" a maradványai, Európában ismét feltűnne a Korai Császárság nagy-nagy erőtlensége, s úgy összeomlana a hangyaboly, mintha csak valami kegyetlen, bosszúálló Isten söpörte volna el. Sokkal kevesebb ember maradna, de azok talán egy kicsit emberibbek lennének.
        Ez a kérdés, akár akarjuk, akár nem, már látható közelségben van, s nyers patetizmusa mellett a "társadalmi igazság" - amúgy nagy figyelmet érdemlő - kérdése olyannyira elhalványul és ellaposodik, hogy már-már hamis, hangzatos, romantikus sóhajnak tűnik. Azért irányt is mutat, hogy milyen úton lehet sikerrel elérni mindazt, ami a "társadalmi igazság"-ból elérhető és jogos, mégpedig olyan úton, amely nem valami szerencsétlen szocializáción keresztül vezet, hanem egyenesen a nagylelkű szolidaritáshoz visz. Ez utóbbi szó amúgy használhatatlan, mert mindeddig nem kristályosodott ki belőle a történelmi és társadalmi eszméknek semmiféle hathatós rendszere, sőt inkább csak ködös filantrópia lappang benne.
        A jelenlegi helyzet orvoslásához legelőször is pontosan fel kell mérni a gondok nagyságát. Csak így tudunk szembeszállni a keletkezés helyén, a mélyrétegekben a bajjal. Tulajdonképpen nagyon nehéz megmenteni egy civilizációt, amikor az a demagógok hatalmába került. A demagógok mindig is nagy civilizációrombolók voltak. A görögök és a rómaiak is ennek az undorító állatfajnak estek áldozatul, mely Macaulayt erre a megállapításra ragadtatta: "Minden században a demagógok közt találjuk az emberi természet leggyalázatosabb példáit."¹⁷ Ám egy ember nem csupán azért demagóg, mert kiáll a tömeg elé szónokolni. Ez olykor nagyon is szent küldetés lehet. A demagógnak a fejében van az alapvető demagógiája, s abban, hogy felelőtlenül használja az eszméket, melyeket nem maga teremtett, hanem igazi alkotóktól vett át. A demagógia a szellemi elfajzás egyik formája, mely az európai történelem kiterjedt jelenségeként 1750 táján Franciaországban tűnik fel. Miért épp akkor? És miért Franciaországban? Ez a Nyugat és különösképpen is Franciaország sorsának egyik neuralgikus pontja.
        Azért, mert azóta Franciaország - s hatására az egész kontinens - azt hiszi, hogy a nagy emberi gondok megoldását forradalommal kell véghezvinni, amin az értendő, amit már Leibniz is "általános forradalomnak"¹⁸ nevezett, tehát az, hogy mindent, minden szinten egy csapásra kell átalakítani.¹⁹ Ennek köszönhető, hogy acsodás Franciaország ilyen rossz állapotban jut el a jelenlegi nehéz időkbe. Merthogy ennek az országnak van - vagy azt hiszi, hogy van - forradalmi hagyománya. Pedig ha a forradalmiság már önmagában is komoly dolog, mennyire komoly, ha - paradox módon - hagyományosan az! Igaz, hogy Franciaországban lejátszódott egy Nagy Forradalom meg annak néhány ostoba vagy nevetséges változata, ám ha az évkönyvek puszta tanúságára hagyatkozunk, azt látjuk, hogy ezek a forradalmak elsősorban azt eredményezték, hogy Franciaország - minden más néppel összevetve is kedvezőtlenebbül - egy-két nap vagy hét kivételével egy teljes évszázadon át kisebb-nagyobb mértékben önkényuralmi és ellenforradalmi politikai formák közt élt. A francia történelemnek az az erkölcsi mélypontja, melyet a Második Császárság húsz esztendeje jelentett, nyilvánvalóan az 1848-as forradalmárok dőreségének volt köszönhető,²⁰ akik - mint maga Raspail elismerte - korábban az ő híveihez tartoztak.
        A forradalmakban megpróbál az absztrakció fellázadni a konkrétumok ellen: ezért egylényegű a bukás minden forradalommal. Az ember gondjai a csillagászati vagy kémiai problémáktól eltérően nem elvontak. A lehető legkonkrétabbak, mert történelmi jelenségek. Feldolgozásukra a siker bármiféle reményével egyedül a"történelmi rációnak" nevezett gondolkodásmód kecsegtet. Ha áttekintjük Franciaország közéletének utóbbi százötven évét, szembeötlik, hogy geométerei, fizikusai és orvosai szinte mindig tévedtek politikai ítéleteikben, a történészeknek ellenben általában igazuk lett. Csak hát túlontúl sikeres volt a fizikai-matematikai racionalizmus ahhoz, hogy ne zsarnokoskodjék a közvélemény felett. Malebranche azért szakított egyik barátjával, mert egy Thuküdidész-kötetet látott az asztalán.²¹
        Az elmúlt hónapokban, amikor nagy magányomban Párizs utcáit jártam, ráébredtem, hogy én a szobrokon kívül tulajdonképpen senkit sem ismerek ebben a nagyvárosban. A szobrok egyike-másika azonban régi barátom, lelkemnek távoli ösztönzője vagy örökös tanítója. Minthogy nem volt kivel beszélnem, velük vitattam meg néhány nagy emberi kérdést. Nem tudom, hogy valaha is megjelennek-e majd ezek a "Beszélgetések szobrokkal", melyek úgy megédesítették életemnek egy fájdalmas, meddő korszakát. Condorcet márkival - a Quai Continál van a szobra - a haladás veszélyes eszméjéről esik szó. Comte kis mellszobrával - a rue Monsieur-le-Prince-en lévő lakásában található - a pouvoir spirituelről beszélgettem, mellyel oly ritkán rendelkeznek az irodalmi mandarinok, akárcsak az Egyetem, mely teljesen kívül rekedt a nemzetek tényleges életén. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy ez a kis mellszobor rám bízott egy erőteljes üzenetet, hogy keressem fel vele nagyobbik társát, mely a Sorbonne terén áll, és a hamis, a hivatalos, a Littré-féle Comte-ot ábrázolja. Az azonban csak természetes, hogy elsősorban legfőbb mesterünk, Descartes szavait akartam hallani, vagyis azt a férfiút, akinek a legtöbbet köszönheti Európa.
        A sorsomat terelgető puszta véletlen úgy hozta, hogy e sorok írásakor épp az a holland település tárul a szemem elé, amelyben a raison újbóli felfedezője élt 1642-ben. Endegeestnek hívják, a fái árnyékot vetnek az ablakomra; ma elmegyógyintézet. Naponta kétszer elvonulnak a szemem előtt - fenyegető közelségben - a bolondok és az őrültek, mikor megszellőztetik egy kicsit szerencsétlen lényüket.
        Három évszázad "racionalista" tapasztalata arra késztet bennünket, hogy eltöprengjünk egy kicsit a csodás karteziánus raison nagyszerűségén és korlátain. Pedig az csupán matematikai, fizikai és biológiai raison. A természet felett aratott számos lenyűgöző győzelme, ami minden várakozást felülmúlt, csak még jobban kiemeli az igazán emberi kérdésekben elszenvedett kudarcát, s arra indít, hogy egy másik, egy radikálisabb rációval, a "történelmi ráció"-val kapcsoljuk össze.
        Ez utóbbi világossá teszi előttünk, hogy hiábavalóság minden általános forradalom, minden, ami a társadalmat hirtelen kísérli meg átalakítani, és újra akarja kezdeni a történelmet, ahogy egykor a '89-es zavaros elmék próbálták meg. A forradalom módszerének ellentmond a mai európai ember mögött lévő hosszú hagyomány, ami az egyetlen méltó eszközünk. A forradalmak, amelyek feltartóztathatatlan gyorsasággal és képmutató nagylelkűséggel siettek jogokat osztogatni, mindig is sértették, eltiporták, romba döntötték az ember alapvető jogát, a legalapvetőbbet, ami önnön lényegének a meghatározása: a folytonossághoz való jogát. Az emberi történelem és a "természettörténet" közt az az egyetlen lényeges különbség, hogy az előbbi sosem kezdődhet ismét elölről. Kühler és mások is kimutatták, hogy acsimpánz meg az orangután nem szigorú értelemben vett intelligenciája miatt különbözik leginkább az embertől, hanem azért, mert sokkal kisebb a memóriája, mint nekünk. E szegény állatok minden reggel arra ébrednek, hogy szinte teljesen elfelejtették, amit előző nap éltek át, ezért az értelmük minimális tapasztalat alapján kénytelen működni. Ugyanígy a mai tigris azonos a hatezer évvel ezelőtti társával, mert minden tigrisnek újból el kell sajátítania a tigrislétet, mintha előtte még egy sem létezett volna. Az ember ellenben - hála az emlékezőképességének - felhalmozza, birtokba veszi és felhasználja a múltját. Az ember sosem az első ember; tulajdonképpen a felhalmozott múlt egy bizonyos szakaszától kezdődik a léte. Ez csak az ember kincse, privilégiuma és megkülönböztető jegye. S ennek a kincsnek csak a kisebbik részét alkotja az, ami a múltból sikernek és megőrzésre méltónak tűnik: a fontosabbik rész a tévedések emléke, ami lehetővé teszi, hogy ne kövessük el újra és újra őket. Az ember igazi kincse a tévedések gyűjteménye, az évezredek során lepárolt, hosszú élettapasztalat. Ezért határozza meg Nietzsche úgy a felsőbbrendű embert, hogy "a leghoszszabb memóriával rendelkező" lény.
        Aki megszakítja a múlthoz kapcsolódó folyamatosságot, aki új kezdetet akar, az az orangutánt utánozza, annak a szintjére akar lesüllyedni. Örülök, hogy épp egy francia, Dupont-White merészelte kimondani 1860 táján, hogy "La continuité est un droit de l'homme; elle est un hommage a tout ce qui le distingue de la bete".²²
        Itt fekszik előttem egy újság, az imént olvastam el, hogy Anglia hogyan ünnepelte meg az új király megkoronázását. Azt szokták mondani, hogy az angol monarchia már jó ideje csupán jelképes intézmény. Ez igaz, de ebből a megfogalmazásból épp a legfontosabb marad ki. Hiszen a brit birodalomban valóban semmilyen materiális, kézzelfogható funkciót nem tölt be a monarchia. Nem feladata a kormányzás, az igazságszolgáltatás, a hadsereg irányítása. De ettől még nem üres, nem funkciótlan intézmény. Az angol monarchiának nagyon is meghatározott és roppant hatásos szerepe van: jelképként szolgál. Ezért ünnepelte meg - eltökélt szándékkal - hallatlanul ünnepélyesen az angol nép a koronázást. Akontinens jelenlegi zavaros állapotával szemben meg akarta erősíteni az életét szabályozó állandó normákat. Ismét leckét adott nekünk. S mint mindig - hisz Európa mindig is a népek családja volt -, a kontinens népei most is tele vannak ötlettel, ám nyugtalanok, sosem elég érettek, mindig gyerekesek, mögöttük pedig ott, a távolban, mintha csak Európa nurse-e volna, ott áll Anglia…
        Ez a nép jutott el mindig elsőként a jövőbe, szinte minden területen mindenkit megelőzött. Gyakorlatilag itt el is hagyható a "szinte". És íme, most ez a nép a legbecsületesebb dandyzmus arcátlanságával arra késztet bennünket, hogy végignézzünk egy ódon szertartást, és lássuk, hogyan hatnak - hisz a hatásuk sosem szűnt meg - történelmük legrégebbi és legmágikusabb kellékei, a korona és a jogar, amelyek minálunk már csak a kártyalapok forgandó szerencséjét irányítják. Az angol nép igyekszik megmutatni nekünk, hogy számára a múlt - épp azért, mert elmúlt, s vele múlt el - továbbra is létezik. A jövőből mutatja fel nekünk - ahova mi még nem jutottunk el - múltjának csodás érvényességét.²³ Ez anép egész történelmében mozog, igazából ura hosszú századainak, azokat élő tulajdonként őrzi. Ezt jelenti hát az emberi társadalom: azt, hogy az ember folytathatja a múltját a mában, de azért közben a jövőnek is él, s hogy igazi jelenben él, hiszen a jelen nem más, mint a múlt és a jövő együttes jelenléte, az a hely, ahol múlt és jövő ténylegesen létezik.
        A koronázás jelképes ünnepségével Anglia ismét felmutatta a forradalom eszközével szemben a folyamatosság módszerét, az egyetlen módot, ami az emberi dolgok menetében el tudja kerülni azt a patologikus jelenséget, mely bénák és epilepsziások közt zajló, látványos, szüntelen csatározássá teszi a történelmet.


        V

        Minthogy e kötet lapjain a ma uralkodó embertípus anatómiáját írom le, akülsejétől, hogy úgy mondjam, a bőrétől indulok el, majd egy kicsit mélyebbre hatolok a zsigerei irányában. Ennek következtében az első fejezetek avultak el leginkább. Megváltozott a kor hámtakarója. Az olvasónak majd olvasás közben vissza kell utaznia az 1926-28-as esztendőkbe. Akkorra már kezdetét vette az európai válság, de az látszólag nem különbözött a többi krízistől. A népek még teljes biztonságban érezték magukat. Még élvezték az in áció adta előnyöket. És mindenekfölött az járt a fejekben: ott van Amerika! A mesés prosperity Amerikája!
        Csupán az tölt el némi büszkeséggel mindabból, amit ezeken a lapokon kifejtettem, hogy én nem lettem annak az érthetetlen optikai csalódásnak az áldozata, amely akkoriban minden európait sújtott, még a közgazdászokat is. Hisz ne feledjük, hogy akkor egészen komolyan gondolták, hogy az amerikaiak olyan új életszervezési formát fedeztek fel, amely örökre megszünteti az ember mindenkori pestisét, a válságot. Nekem égett az arcom a szégyentől, hogy az európaiak - kik az eddigi legnagyobb találmány, a történelmi érzék megalkotói - azúttal láthatóan ennek teljesen híján voltak. Egy pillanatra elhomályosította éleslátásukat az a régi közhely, miszerint Amerika a jövő. Nekem volt elég bátorságom, és szembehelyezkedtem ezzel az elhamarkodott kijelentéssel: azt állítottam, hogy Amerika távolról sem a jövő, hanem tulajdonképpen távoli múlt, mert primitivizmus. És hogy a közhiedelemmel ellentétben ez sokkal jellemzőbb volt akkor és ma is Észak-Amerikára, mint a hispán Dél-Amerikára. Ma már tisztul a kép, és az Egyesült Államok többé nem küld kisasszonyokat az Óvilágba, hogy - amint egyikük hajdan a tudtomra adta - "meggyőződjenek, hogy Európában nincs semmi érdekes".²⁴
        Ugyanígy erőszakot tettem magamon, amikor ebben a kvázi-könyvben egyetlenegy tényezőt emeltem ki abból a problémahalmazból, ami az ember, különösképpen is az európai ember számára a közvetlen jövőt jelenti: egyedül a ma mindent megkaparintó átlagembert jellemeztem. Ez bizony nehéz aszketizmusra kárhoztatott, arra, hogy ne fejtsem ki a meggyőződésemet a menet közben felmerülő témákról. Sőt még arra is, hogy gyakran olyan formában mutassam be a dolgokat, ami e tanulmány sajátos témájának a tisztázásához ugyan a lehető legelőnyösebb volt, ahhoz azonban a legszerencsétlenebb, hogy kiderüljön, hogy egyébként mi a véleményem róluk. Csak egyetlen, de alapvető példát említek. Aszerint ítéltem meg a mai átlagembert, hogy mennyire képes folytatni a modern civilizációt, és hogy mennyire kötődik kultúrájához. Mindenki tudja, hogy e két dolog - a civilizáció és a kultúra - számomra nem kérdés. Az az igazság, hogy szinte az első írásaim óta épp ezeket kérdőjelezem meg. De nem bonyolíthattam a témát. Bárhogy vélekedünk is a civilizációról meg a kultúráról, a tömegemberben megtestesülő anomália mindenképpen létezik, és olyan elsődleges tényező, amellyel számolni kell. Ezért voltam kénytelen durván kiemelni a tüneteit.
        Ne várjon hát mást a francia olvasó ettől a kötettől, hisz ez végül is csupán kísérlet, hogy a vihar közepette megőrizzük nyugalmunkat.

        Het Witte Huis. Oegstgeest, Hollandia, 1937 májusa