Beszélgetés Hans-Georg Gadamerrel/ NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

        Hans-Georg Gadamer, aki 1900. február 11-én született, ma Németország talán legjelentősebb élő filozófusa. Legfontosabb műve, az 1960-ban napvilágot látott Igazság és módszer a XX. századi filozófia egyik mérföldköve. Gadamer központi témája a művészet, a történelem és - általános értelemben - a nyelv megértése: ahermeneutika. Leginkább az antik filozófia, ezen belül pedig Platón érdekelte. De Hegellel, Husserllel és Heideggerrel is mélyrehatóan foglalkozott, csakúgy, mint - felettébb időszerűen - Habermasszal és Derridával.
        Gadamer Marburgban született, és gyermekkorát Boroszlón (Breslau, mai Wrocl/aw) töltötte. Négyéves volt, amikor édesanyja meghalt. Vegyész édesapját megbotránkoztatva a fiatal Gadamer először Boroszlón, majd 1919-től Marburgban filozófiát hallgatott. Az elismert természettudós úgy vélte, fia a "fecsegő profeszszorok" kezébe került. Gadamer Nikolai Hartmann és az ismert neokantiánus, Paul Natorp növendékeként huszonkét évesen doktorált. Nem sokkal később megbetegedett: a gyermekbénulás egész életére rányomta bélyegét. 1923-1928 között Martin Heidegger asszisztense volt Marburgban. Már 1929-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett, majd Marburgban és Kielben oktatott. A náciuralom alatt tartózkodott a politikai jellegű kijelentésektől. Nem kötelezte el magát a náci rendszer mellett, mint tanára, Heidegger, de nem is vonult vissza belső emigrációba, mint Carl Jaspers. 1939-ben meghívást kapott Lipcsébe, ahol 1946-47-ben az egyetem rektorának nevezték ki. Mégis, már 1947-ben Frankfurtba költözött. 1949-ben Heidelbergbe hívták, hogy átvegye Carl Jaspers helyét. Itt tanított 1968-as nyugalmazásáig.
        Hans-Georg Gadamerrel Hans-Martin Schönherr-Mann beszélgetett.

        SCHÖNHERR-MANN: Gadamer úr, ön 1922-1928 között Heidegger asszisztense volt Marburgban. Ezt megelőzően úgyszólván a neokantianizmus fellegvárában tanult, Heidegger pedig Husserl tanítványa volt. Magántanári szakdolgozata aFenomenológiai olvasatok Platón Philéboszához alcímet viselte. Tulajdonképpen hogyan szakadt el a fenomenológiától, hogyan találta meg az átmenetet a hermeneutikához?
        GADAMER: Nézze, amikor én Marburgba érkeztem, a neokantianizmus már felbomlóban volt. Cohen már jóval régebben Berlinbe ment, marburgi tanulmányaim megkezdésekor pedig már nem is élt. Az az igazság, hogy Cohen rendkívül erős egyéniség volt, és ez nagymértékben meghatározta környezetét. Miután Cohen távozott, Natorpban lezajlott az első változás. Nem volt többé neokantiánus.
        SCHÖNHERR-MANN: Tulajdonképpen mi volt az, ami önt a hermeneutikában izgatta?
        GADAMER: Kezdetben nem a hermeneutika foglalkoztatott. Egyszerűen sokat olvastam Platónt. Ismer olyan fogalmat, ami annyira illene a platóni dialógusokra, mint a hermeneutika? Meg tudna nevezni bármit is a világirodalomban, ami közelebb áll ehhez a szóhoz? Én nem. A nem tudás tudása. Hát nem egyszerű magyarázata ez annak, hogy mi a hermeneutika? És én ezt a magyarázatot Heideggernél találtam meg. De ugyanígy megtaláltam néhány teológusnál is. Jó barátságba kerültem Bultmann-nal is, aki számára teológusként a hermeneutika azonnal termékenynek bizonyult. Nos, ha az ember olyan átütően tehetséges gondolkodóval találkozik, mint Heidegger, akkor keresni kezdi a gyenge pontjait. Meg is leltem abban, ahogyan Platónt értelmezte. Heidegger arisztotelészi és nem hermeneutikus szemmel nézte Platónt. Biztosan ismeri a híres történetet, amikor tanára, a későbbi bíboros, azon kapja Heideggert, hogy miközben ő magyaráz, a fiú az asztal alatt olvas. Nem ismeri? Akkor e mai, velem folytatott beszélgetés során maga is kap valami érdekeset. Elmesélem magának a történetet. A tanár rajtakapta Heideggert. És mit olvasott a tanítványa? A tiszta ész kritikáját. A későbbi bíboros akkor döbbent rá, kivel van dolga. Ezt a fiút az ő órái csak untatták. És gondoskodott róla, hogy Heidegger továbbfejlődhessen.
        SCHÖNHERR-MANN: Ha belegondolunk, hogy a hermeneutika kezdetben a Biblia-magyarázat, majd az írásértelmezés, végül pedig az irodalom megértésének hagyományaként terjedt el, akkor igazán frappáns azt válaszolni, hogy minden Platóntól ered!
        GADAMER: És nem Schleiermachertől.
        SCHÖNHERR-MANN: És nem Schleiermachertől. Pontosan.
        GADAMER: Nos, rendben van, Schleiermachertől is, persze. De mi tagadás, a kérdésre természetesen én is próbáltam igaz választ találni. Hogy ez a válasz kissé zavarbaejtő, azt el tudom képzelni.
        SCHÖNHERR-MANN: Németország-szerte hallhatjuk, hogyan beszélnek az emberek. Mindenki Platónt szidja. Valóban megállapíthatjuk, hogy a szerint a Platón-olvasat szerint, amelyet A nyitott társadalom és ellenségei című írásában Popper indított útnak, ezeket az ellenségeket úgymond Platón látta el munícióval, és indította el egy zárt, szinte diktatórikus világban.
        GADAMER: Ez őrültség. Ez színtiszta őrültség. Tényleg komolyan gondolja, hogy létezhet olyan ember, aki bemutat egy ideális várost, majd felteszi a kérdést: önök is elhiszik, hogy ezt meg lehet valósítani? Majd így bátorítja hallgatóit: ó, ez nem nagy dolog. Csak minden tíz évnél idősebb embert el kell űzni a városból. Nos, ehhez mit szól? Nem azt kéne ehelyett mondani, hogy: használják a fejüket, kérem, természetesen nem úgy gondoltam, hogy ilyesmi valóban létezhet. Hogy az apák és az anyák ne ismerjék gyermekeiket? Ezek természetesen kritikus szavak egy olyan demokráciával szemben, amelyik időközben, ahogy a hetedik levél mutatja, valóban reménytelenül elzüllött. Amikor Platón az Államot írja, a már nem athéni, hanem szirakuzai demokráciában hisz. Ezáltal jut arra az ötletre, hogy az anyák ne ismerjék gyermekeiket, és így végre szűnjön meg a demokráciában a nagy családok túlereje. Hiszen nyilvánvaló, hogy Platón erre gondolt. Túlságosan direkt módon értelmezzük, amit írt. Nem megy az olyan gyorsan, hogy a jelenben valóban tanuljunk valamit a filozófia által. Először nagyon sokáig mindenben kételkednünk kell.
        SCHÖNHERR-MANN: Hogyan értelmezzük hát az Államot, ha nem szabad többé úgy olvasnunk, ahogy hagyományosan a politikaelméletben is olvassák, tehát Arisztotelész ellenmodelljeként? Az általános felfogás szerint Platón Spártáról vesz példát, és a spártai modellt szembehelyezi az athéni demokráciával, így teljesen nyilvánvaló, hogy Platónnál nem azzal a demokratikus szellemiséggel van dolgunk, amelyiket Arisztotelésznél az athéni polgárok poliszaként ismerhetünk meg.
        GADAMER: Úgy vélem, a komédiát sem szabad szem elől tévesztenünk, azt, hogy mi mindent tehetünk meg az istenekkel. Ebbe az összefüggésbe tartozik az Állam is! Nem értem, hogy még mindig vannak olyanok, akik ezt nem ismerik fel. Úgy gondolom, az irónia és az elrejtés mindenütt jelentős szerephez jut a hatalommal szemben. Mit kezdjünk a mi híres politológiánkkal, ha még a görög komédia funkcióját sem érti? Szókratészt istentelensége miatt elítélték - de a görög komédiát? Az összes színdarab hemzseg az istenkáromlástól. Ezt Athénban meg lehetett tenni.
        SCHÖNHERR-MANN: Hatvanas évekbeli írásaiban ön úgy fogalmazott, hogy az emberek tudatában változás ment végbe: a XX. század első felének pesszimizmusa bizonyosfajta optimizmusba fordult át, aminek folytán az emberek nem tartanak többé végzetes katasztrófáktól, és - összevetve a korábbi pesszimizmussal - valamiféleképp sokkal inkább hisznek a nemzetközi kon iktusok rendezhetőségében csakúgy, mint a társadalom működőképességében és ésszerűségében. Ha ön most, a XX. század végén, az ezredfordulós félelmeket ismerve mindezt újragondolja - vajon a ma embere kevésbé optimista?
        GADAMER: Ennek a kérdésnek a megválaszolásához először azon kell elgondolkodnunk, mit értünk "a ma emberén". Ha maga a fiatalságra céloz, akkor azt mondom: manapság a fiatalok sokkal pesszimistábbak, mint valaha. Viszont el kell ismernem, hogy Amerikából a technika kábulata árasztja el a világot.
        SCHÖNHERR-MANN: Tehát ön a technika kábulatában negatív előjelű fejlődést lát?
        GADAMER: Mit jelent az, hogy negatív? Változó fejlődést látok. Igen. Úgysem tudom, milyen lesz a jövő kultúrája, amikor majd a gépek beszélnek.
        SCHÖNHERR-MANN: Valóban előfordulhat, hogy a gépek hamarosan beszélni fognak.
        GADAMER: Hát ez az.
        SCHÖNHERR-MANN: És az embereknek nem kell többé beszélniük. Ebben a kérdésben Gianni Vattimo nagyon optimista. Egyszer azt mondta nekem, hogy annak alapján, ahogyan Heidegger az azonosságról szóló tanulmányában az "esemény felvillanásáról" beszél "az állványban", ő úgy véli, Heidegger pozitívan értékelte a technika lehetőségeit.
        GADAMER: Te jó ég!
        SCHÖNHERR-MANN: Vattimo egyszer megkérdezte öntől - merthogy állítólag ön is jelen volt azon az 1956-os előadáson -, vajon sejtette-e Heidegger, hogy mit mondott akkor, és ön Vattimo szerint azt felelte, hogy ha emlékezete nem csal, igenis sejtette.
        GADAMER: Nos, hogy Heidegger sejtette, mit mond, az igaz, szerintem ugyanis itt keresendő egész tévedésének az alapja. Heidegger legkevésbé sem Hitlerre célzott. Heidegger a technikára célzott. Ez az én szilárd meggyőződésem. És azt remélte, a fiatalság megfogadja szavait. Ez természetesen Heidegger megható ártatlanságából fakadt, ami arra indította, hogy gondolatai valóban hihetetlenül elrugaszkodjanak a valóságtól. Heidegger tényleg hitt abban, hogy ha a fiatalság fellép a világ technikai eltorzítása ellen, képes lesz nyugalmat teremteni. Ez volt a lényeg. De a formulának, amit maga szóba hozott, ehhez semmi köze. Csodálkozom, hogy Vattimót idézi.
        SCHÖNHERR-MANN: Vattimo annak az esélyét vélte látni, hogy Heideggernél kezdetét veszi egy újfajta gondolkodás, hogy a mediális világ és az információs társadalom felé vezető út, amelyet Vattimo nagyon pozitívan lát, már Heideggernél megnyílt.
        GADAMER: Vattimo gyerek, fogalma sincs a jövőről. Én nagyra értékelem Vattimót, fantáziával megáldott ember. De amit maga most elmondott, az is csak fantázia. Hamis fantázia. Teljesen hamis. Heidegger számára a technika jelentette a valódi kihívást. Nem, ebben az idézetben hiába keresi Vattimo szavainak alátámasztását. Heidegger pontosan az ellenkezőjére célzott. Mit várhat egy mai, amerikai gondolkodású ember a jövőtől? Csak azt, hogy mindnyájan szabályozott államban élünk majd, ahol senkinek sem lesz lehetősége a hibázásra. Nem lehet rossz gombot megnyomni, mert akkor vége a világnak. Elismerem, hogy ebben a megoldásban tagadhatatlanul van valamiféle belső logika. Milyen módszerrel akarja az ember megakadályozni a földi élet elpusztítását, miután kifejlesztett olyan fegyvereket, amelyek az életet maradéktalanul el tudják pusztítani? Mit tegyünk? Ez a kérdés. Az egyik lehetséges válasz az amerikai válasz: mindent annyira meg kell szerveznünk, hogy soha senki ne nyomhassa meg azt a bizonyos gombot. Nos, valami ilyesmit kéne elhinnünk.
        SCHÖNHERR-MANN: Hamarosan véget ér a XX. század. Véleményem szerint nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött. Mondhatnánk például, hogy az I. világháborúval, és talán '89-ben lett vége. Azonban az is az értelmezésen múlik, hogy mely időpontban jelöljük meg a XX. század végét. De az is lehet, hogy ez aszázad még eltart egy darabig. Milyen fejlődést vár a közeljövőben a társadalom, a politika, a technika, a filozófia terén?
        GADAMER: Hát ami azt illeti, a prófétai szerep sosem állt jól a filozófusoknak.
        SCHÖNHERR-MANN: Igen, tudom. Hegelnek is tökéletesen igaza van: a jövőről nem lenne szabad beszélni. Akkor most ne filozófusként beszéljünk.
        GADAMER: Hiszen maga már ki is találta, mit kellene mondanom. Csak persze azt várja, hogy az én számból hangozzék el. Megvan a lehetőség arra, hogy belássuk: össze tudjuk békíteni azokat a hatalmas cselekvőerőket, amelyek a nagy világvallásokban rejlenek. És ez egyáltalán nem kevés.