WALTER JENS/ NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

        Aki általánosan próbál megragadni egy dolgot, szól egy régi szónoki bölcsesség, szedje össze minden tudását, különösen ha a figyelem, a jóindulat és a tanulási kedv felkeltése érdekében nem az iskolában tanultak szerint kezdi (ráadásul - egy kiállításmegnyitón a legnagyobb csapás - parttalanul és szőrszálhasogató pontossággal), hanem rajtaütésszerűen vág bele a közepébe: én is így teszek, a nagy egészet az egyes, de meghatározó felől tömören, a lényegre kihegyezve igyekszem megközelíteni - és mindezt ökonómiai megfontolásból, na meg persze, bevallom, mert így esik jól. "Összes írásomban - írta Fontane Theodor Wolffnak 1890 májusában - megpróbáltam gyorsan letudni az úgynevezett nagy dolgokat, hogy aztán kedvemre, talán túlságosan is a saját kedvemre időzhessek a mellékes dolgoknál."
        Kezdjük tehát e szerény disputa elején, amely a lukianoszi halotti beszéd felépítését követi (egyébként ezt egykor Reuchlin fordította le) …kezdjük egy olyan filozófiai diskurzussal, amely - számomra évek, illetve évtizedek óta - az ideális beszélgetés megtestesülése.
        A színhely: egy villa az Österbergen, Ernst Zinn klasszika-filológus, germanista és könyvkiadó lakása volt. A beszélgetés résztvevői: eleinte inkább csak néma statiszták, akik az est előrehaladtával féktelen tánckarrá alakultak át. A főszereplő: alacsony, bajuszos, első pillantásra könyvelőkülsejő úr, másodikra magister ludi, aki nemsokára hatalmas soliloquiummal áll elő. Igencsak háttérbe szorította az est másik protagonistáját, aki csak nehezen tudott uralkodni magán, és nem állta meg, hogy csípős megjegyzéseket ne súgjon a második sorban ülő szomszédja fülébe (hogy súgott: az eufemizmus): "A fickó nyilvánvalóan tehetséges. (Szünet.) De nagyon is földhözragadt. (Hangos sóhaj.) A konzervatívok nem szárnyalnak a csillagokig. (Szünet… aztán aggasztóan hangosan:) Bezárkóznak. A mérhetetlenség és a nyitottság fogalma hiányzik a szótárukból."
        A kanapén helyet foglaló alacsony úr az ilyen közbevetett megjegyzésektől alegkevésbé sem zavartatta magát (nyilvánvaló, hogy az effélék nem érték váratlanul), ehelyett, alighogy az előadásnak vége volt, derűsen hátradőlt, és előzékenyen válaszolgatott, amikor a jelenlévők - közülük sokan mint a szemináriumi diákok szorgalmasan jegyzeteltek, némelyek viszont csak bámultak maguk elé - feltették kérdéseiket.
        És akkor egyszer csak megtörtént; elérkezett az a pillanat, amely az unalmas szónoklatot sziderikus órává, igazi dialektikus (tehát nem csupasz antitézisekre épülő) disputává változtatta. Az egyik résztvevő (azt hiszem, egy magántudós
        a Gastl könyvkereskedésből) feltett egy elsőre súlytalannak tűnő kérdést, amely hirtelen - a magántudóst kivéve senki nem számított rá - a vita lényegére mutatott rá: "Heidegger professzor úr, nem értékeli ön túl a művészet jelentőségét?…" Lehetetlen volt befejezni a mondatot. A második sorban ülő férfi felugrott - természetesen Ernst Bloch volt az; már rég felismerték -, és egy hatalmas, mindent elsöprő korreferátummal megvédte Heideggert, a hallgatóság levetkőzte megilletődöttségét - annál is inkább, mivel észrevették, hogy érdemes bekapcsolódni, hisz az egyik zseniális elbeszélő volt, a másik viszont messze járatosabb mind ahelyi dialektusban, mind a dialektikában. (Hebelnek Tieck érdeklődésére: "Mondja, presbiter úr, miért hagyott fel az írással?", adott híres - és ah, mily szomorú - válasza finom svábos távolságtartással artikulálva Messkirch, Konstanz és Freiburg között többet mond, mint annak idején Ludwigshafenben: "Már semmi nem jut az eszembe.")
        Felejthetetlen beszélgetés, tényleg! Kimért és kanyargós, dühös és teljességgel érdektelen kezdés után a két nagy filozófus (akik egyébként, gyakran elfelejtik megemlíteni, halálukig a Berlini Művészeti Akadémia tagjai voltak) Hebel jegyében olyan közös pontokat talált, melyek révén arra az egy estére, egy párbeszéd idejére addig elképzelhetetlen igazságra jöttek rá. Bloch és Heidegger, eléggé platonikusan, példát adott arra a fajta beszélgetésre, amely - tanulmányozható Claudia Schmölders méltán híres szöveggyűjteményében és elemzésében - az antikvitástól mind a mai napig, a népek politikai kultúrájára nézve nagy kár, még mindig olyan, mint valamely múzeumi tárgy: becses, de ritka.
        Míg a didaktikus a docere művészetében megmutatkozó éleselméjűségével, anép- vagy a bírósági szónok a maga fennkölt pátoszával, magával ragadó erejével - metaforát metaforára halmoz, az egyik csodálatra méltóbb, mint a másik - szívet-lelket megindítva vív ki magának dicsőséget és tiszteletet, az ethosz szószólója, a beszélgetés kötetlenül mesélő, vicces, szórakoztató, szellemességgel és méltósággal megáldott résztvevője számára a művészet szerényebb eszközeivel való manőverezés minden rétori fogás legfontosabbika.
        Így nézve elérkezettnek látszik az idő, hogy a megbékélés, a polgári családiasság, a demokratikus kérdésfelvetés mestereit végre visszahelyezzük jogaikba. Bizony ám, a beszélgetés szószólója rehabilitálásra vár: éppen mert nem az egyetlen nagyság, nem a szószékről dörgő briliáns szónok, és pláne nem saját kiválóságának hirdetője - nem demagóg, aki a klasszikus retorika vir bonusának ellentéte.
        Félreértés ne essék, nem a kellemesen középszerűek dicséretét zengjük, akik csak a csapatmunkához értenek: ellenkezőleg, a beszédművészetben a mesteri szónoklat egyenrangúak közt jeleskedő prókátora semmiképpen sem olyasvalaki, aki véka alá rejti a tudását, de nem is azoknak a céhéből való, akik a szerénységről hangoztatott közhelyeik ellenére ("csak a csapat számít, nem az egyes, a játék, nem a protagonista") igenis a személyes dicsőségre pályáznak. A beszélgetés igazi mesterének jelmondata sokkal inkább így hangzik: minél jobbak és intelligensebbek a többiek, annál jobban ki tudok bontakozni eleganciával és viccel átszőtt társalgási stílusban. (Kivételek persze mindig vannak: Montaigne például, a verbális párbaj lovagias fényét emelendő, döntetlenről hallani sem akart, az egyetértést nem tartotta kívánatosnak; de valószínűleg egyedül áll az agonális princípiumokhoz való arisztokratikus ragaszkodásával, és éppen abban a műfajban, amelyet a Krisztus előtti első századtól a Krisztus utáni tizenkilencedik századig olyan központi fogalmak határoztak meg, mint "illem" és "common sense", "kiegyezésre való készség" és "lezser fesztelenség", "barátokkal való kikapcsolódás", "üdítő egymástól tanulás" és "a felismerés és belátás dialógus segítségével történő megerősítése".)
        A jelszó a társas együttlét, adni és kapni, ahol senki nem erőlteti a másikra saját nézeteit, viszont senki nem is beszél a partner szája íze szerint, és nem igazítja ilyen módon saját - helyesbíthető! - véleményét a többiek ízléséhez és elvárásaihoz a beszélgetés egészének rovására. Erről a fajta társas együttlétről olvasható Schleiermacher legérdekesebb (sőt legidőszerűbb), beszélgetésről szóló traktátusában, A társas viselkedés elméletének kísérletében, hogy a beszélgetésnek ebben a mind ez ideig nem eléggé méltatott formájában, amelytől távol áll a vallásos szűklátókörűség, és kötelező a szabad vitastílus, amelyben kicsi és nagy, a társadalom része és egésze akképpen kommunikál egymással, hogy az ennek eredményeként létrejött állapot - írja Schleiermacher - az individuum szféráját olyan helyzetbe hozza, hogy azt mások szférája a lehető legsokrétűbben szelje át, és saját végpontjainak mindegyike lehetővé tegye számára a kilátást egy másik, idegen világba úgy, hogy lassanként megismerhesse az emberiség minden jelenségét, megbarátkozhasson a legidegenebb gondolkodásmódokkal és viszonyokkal, és velük egymás mellett élhessen. Ezt a feladatot egymás közt értelmesen fejlődő emberek szabad érintkezése oldhatja meg.
        Az emberi társulásként értett szabad társas élet alapját a megfelelő, azaz minden résztvevő érdeklődését tükröző beszélgetés jellemzi, amely - írja Schleiermacher - egyúttal mindenkitől rugalmasságot (különben a kommunikáció lehetetlen volna), valamint, a másik központi fogalom, bizonyos mértékű kifürkészhetetlenséget is megkíván (ennek hiányában az ember leragadna a kötetlen csevegésnél): és mindez ennek a századnak a végén, a csoportizoláció és a mindenhol jelen lévő, bármire és semmire sem kötelező internetajánlatok korában nem lenne más, mint szeretetre méltó kísérlet, a retorikai tankönyvekben is leírt, demokratikus beszélgetésmegközelítések újjáélesztésére - alapvetően szimpatikus, de elavult kísérlet?
        A szabad és egyenjogú polgárok diskurzusképessége, mely a solitaire és a solidaire dialektikáján nyugszik - ezt foglalja össze a Jürgen Habermas által használt uralom nélküli kommunikációfogalom - anakronizmus volna, semmi más? ASchleiermacher által használt kulcsszó, a fordulékonyság mint a beszélgetésben megnyilvánuló humanitás conditio sine qua nonja ("semelyik általam ismert szó nem fejezi ki jobban azt a képességet, hogy az ember alkalmazkodik minden helyhez, és egyúttal legsajátabb alakjában van jelen és mozog"): túlzón idealisztikus felvetés volna, semmi más? Azt gondolom, nem - számomra épp Schleiermacher értekezése tűnik olyan koncepciónak, amely talán megbízható segítője lenne anémet kelet és a német nyugat közötti párbeszédnek. A fordulékonyság fogalma alá rendelt rugalmasság és határozottság - nem próbálhatnánk-e meg e képlet segítségével összeegyeztetni azt a képességet, hogy bele tudunk helyezkedni mások helyzetébe, és saját világrendünkkel egyenrangúnak tudjuk tekinteni mások gondolatvilágát (ez az európai, beszélgetésről szóló irodalom központi toposza), mindenkori önmagunk higgadt, a fundamentalista magabiztosságtól alapvetően különböző hangsúlyozásával?
        Egy olyan pillanatban, amikor a keleti és a nyugati németek messzebb vannak egymástól, mint valaha, érdemes volna a tapintat, az ambivalencia, a kényszernélküliség, az irónia és a békülékenység jellemezte beszélgetés nagy mestereihez fordulni (akik mellé természetesen a megfelelő ellenpéldák is felsorakoztathatók - gondoljunk csak minden szellemes társalgó, kérdésfelvető, határozatlan és mélyen emberi kétkedő ádáz ellenségére: a mennydörgő ideológusra, Hofmannsthal Neuhoff bárójára) …egy ilyen pillanatban érdemes lenne olyan beszélgetési elveken gondolkodni, melyeket világra nyitott, semmiféle társadalmi rangkülönbségtől nem befolyásolt alapelvek határoznak meg, mert ezek, nem utolsósorban apárbeszédet megtagadók hirtelen színre lépése révén, meggyőznének bennünket arról, hogy abeszélgetés értékes és nélkülözhetetlen a humánus társadalomban, de veszély fenyegeti, sőt el is pusztítják a diktatúrában.
        Emlékezzünk csak - jellemző példát hozok - 1933. október 1-jére, a Bölcs Náthán premierjére. Egy ilyen darabot akkor már nem volt szabad "árja" színpadokon előadni (elrendelték, hogy helyette A velencei kalmár kerüljön színre Shylock gúnyolt, nevetségessé tett figurájával): a Zsidó Kulturális Szövetség első színpadán, a charlottenstrassei Berlini Színházban egyszer még bemutatták aNáthánt a Gestapo jelenlétében; ezt a "zsidó darabot" a Propagandaminisztérium még utoljára nagy kegyesen eltűrte, mert a színészektől a páholyfelügyelőkön át aruhatáros néniig csak zsidók tartózkodhattak a színházban.
        Utoljára lépett színre Náthán, akinek a fiai a holocaust áldozataivá váltak - acímszerepet Kurt Katsch játszotta, ez a magányos férfi, aki mielőtt lement a függöny, visszament imazsámolyához, hogy így tegye világossá, a beszélgetésnek vége.
        Vajon tudhatták-e, akik ott voltak, milyen közel a baj, mikor szájukat eltakarva, sugdolózva beszélgettek a Charlottenstrassén? Ó, mily szánalmas is volt e disputa, amely Max Reinhardt közönségének köreiben folyt. ("Nyomatékosan kérjük tagjainkat - így a programfüzet -, hogy a ház előtti széles autófelhajtókat ne használják és… vegyék figyelembe, hogy egy szorult helyzetben lévő közösséghez tartozunk, és kerülnünk kell mindenfajta politikai témájú beszélgetést.")
        Azt hiszem, megindító dolog, hogy a küszöbönálló holocaustot előrevetítve először a beszélgetést tiltották be, aztán mindenféle kommunikációt, és ezt a zsidóknak a túlélés érdekében el kellett fogadniuk - végtelen szomorúsággal tudomásul kellett venniük, hogy a nemzetiszocialisták a beszélgetés megtagadásának jegyében megfosztják őket hazájuktól. Mindezt a látnokok már jó előre megjósolták, Ernst Simon Palesztinában például már 1929-ben megfogalmazta a tételt: "Egyetlen élő zsidó sem működött közre a Náthán megteremtésében, még modellként sem; de Náthán a szociális, politikai és szellemi fejlődést tekintve látszatzsidók százezreit formálta át saját hasonlatosságára. Mi azonban, akiknek Lessing bátor humanitására új nemzeti mozgalmunkban szükségünk lehetne, mégis elfordulunk ettől a sápadt… zsidóalaktól, és szívesebben hallgatjuk Heinrich Heinével Jom Kippur éjszakáján Shylock sóhajtását és kiáltását: >>Jessica, gyermekem!<<"
        Igaza volt Ernst Simonnak, amikor a zsidók hallgatását ostorozta, akik még akkor is az asszimilációért harcoltak, mikor már rég látható volt, milyen kegyetlen a beszélgetés tilalma? Hiábavaló a Lessingre való hivatkozás, akit, ne feledjük, a Zsidó Kulturális Egyesületben kongeniálisan vittek színre: Karl Loewenberg rendezőnek és Kurt Katsch főszereplőnek igaza volt, amikor a finálé előtt az elnémult és rezignált Náthánt az imazsámoly előtt egyedül hagyták, így jelenítették meg a szerzői utasítást ("miközben egymást újra meg újra megölelik, lemegy a függöny").
        Egy szótlan, magát a konvenció merev szabályaihoz tartó Náthán utal rá, hogy a gondolatok eleven cseréjének vége azok között az emberek között, akik egyszerre tudnak önmaguk és mások lenni, és közben egyéni és közösségi problémákról folytatott szabad vitáik révén - az egyik éppoly kevéssé szabályozható, mint a másik - egyaránt láttatják a világot olyannak, amilyen valójában és olyannak is, amilyennek lennie kellene: "Ami nem lehet a beszélgetés tárgya - írja Hanna Arendt Lessingről, emberiességről sötét időkben című értekezésében -, ami nem lehet a beszélgetés tárgya, legyen az bármilyen magasztos, borzasztó vagy félelmetes, találhat emberi hangot, mely belekiáltja a világba; attól még nem válik emberivé. Csak ha beszélünk róla, tesszük emberivé azt, ami a világban, mint ahogy azt is, ami saját érdeklődési körünkön belül történik, és a beszélgetés folyamán tanulunk meg emberinek lenni."
        Ezek olyan mondatok, gondolom, melyek - essen szó erről még egyszer - épp ma érvényesek, mivel a két német államból való emberek egyre kevesebbet tudnak egy eltérő, de a jelent kifejező és a jövőt előrevetítő gondolkodásmódról, mindkettejük magányáról, szétvert, félelmek és erőfeszítések közepette újra felépítendő közösségükről.
        Egy ilyen pillanatban a valódi, az évtizedeken át törvényen kívül helyezett beszédkultúrát ismerő emberek kerestetnek, akik bele tudnak helyezkedni az egyenjogúként kezelt másik helyzetébe, hogy így rávilágítsanak a partneri viszony méltóságára és szépségére - nem tudományosan, hanem humánusan, szerényen, becsvágy nélkül és vidáman, inkább Lessinget és Fontanét mint Montaigne-t követve.
        Hídépítők kerestetnek itt és most, akik a beszélgetésben megállják a helyüket, nem megosztók, hanem olyan emberek, akik a fantáziadús visszaemlékezés aktusában az elválasztó elemet példaértékű részletek megnevezésével teszik láthatóvá - például az idő gyökeresen más számítását: ha valaki, aki az NDK-ban élt, azt mondja 1996-ban: "Ah, az a XI. pártkongresszus előtt volt", akkor a nyugatnémet azt kérdezi: "Melyik országról is van szó - talán a Szovjetunióról?" Vagy egy főleg az egyházi élet képviselőjére jellemző példa: egy keletről származó lelkész kolléga azt mondja: "Mindennek ellenére március 6. után jobb lett a helyzet", a nyugati hittestvér, aki nem tud Honecker és Schönherr püspök 1978-ban sorra került találkozójáról, csodálattal hajtja meg fejét: hogy ezek mennyire számon tartják a történelmi eseményeket, ezek a fivérek és nővérek Brandenburgban és Sachsen-Anhaltban! Március 6., hát persze! 1521! Luthert a császár Wormsba hívatja, "hogy az általad terjesztett tanok és könyvek felől tudakozódjam".
        A másik oldalról nézve: ha egy nyílt, minden tekintélyelvet mellőző beszélgetésben szóba kerül, mit tudnak a keletnémetek azokról a lelkigyakorlatokról, melyeknek segítségével a heidelbergi vagy tübingeni keresztények a Mutlangen előtti tüntetésre felkészültek? Vagy mit is tudhatnak a szerepjátékokról - amelyek éppúgy folytak, mint Thomasius idejében vagy a tübingeni nemesi konviktusban, a collegium illustre-ban -: "Képzeld el, hogy rendőrként mit gondolnál, ha el kellene minket vinned?"
        Röviden, itt és most mindenekelőtt arra van szükség, hogy egy demokratikus vitakultúra mintáját követő retorikát elsajátítva, udvarias és óvatos szónoklatokban, őszintén és előítéletek nélkül be tudjuk mutatni magunkat másoknak, hogy végre megismerkedjünk egymással: természetesen az egyenlőség elvének megfelelően, férfiak és nők tarka sorban - politikai nyelvhasználathoz szokott urak és hölgyek, akiknek Luther asszonyalakjaihoz a legcsekélyebb közük sincs: akik, mint ismeretes, kizárólag háztartási témákról tudtak kimerítő részletességgel társalogni, azt viszont cicerói lendülettel: "De ha ők - így Luther - közügyekről beszélnek, annak semmi teteje. Mert ha megfelelő szavaknak nincsenek is híján, a dolgot magát nem értik - ezért aztán, ha közérdekű kérdésekről szólnak (egy beszélgetésben), beszédük annyira kusza és oda nem illő, hogy abból semmi nem sül ki. Ezért nyilvánvaló tehát, hogy a nő a háztartásra teremtetett, a férfi pedig a közéletre."
        Tempi passati, hála isten. Ne feledjük, hogy egy igazi, tehát toleráns, a kölcsönösség alapján működő és, ha lehet, Fontane módján csevegő és szórakoztató beszélgetés tökéletesítéséhez - amint az európai regényirodalom oly szépen bizonyítja - az emberi faj két képviselője járul hozzá leginkább: a lelket erősítő urak és az ékesszóló asszonyok, Fontane vagy Thomas Mann szórakoztató hölgyei (Stinától és Lénától Mut-em-enetig a József-tetralógiában), a legkülönbözőbb társadalmi körökből származó bájos, pergő nyelvű csapat, hadd emlékeztessek arra, ahogyan Pittelkow minden bárót és grófot könnyedén és viccesen megfutamít, míg némely férfiak, Hans Castorppal az élen, velük szemben igazi fajankónak látszanak. (Stieselnek, ahogy Hamburgban mondják.)
        Ha ennek a kis köszöntő beszédnek a végén arra kényszerülnék, hogy néhány szimpoziárkát említsek, tehát az asztali beszélgetés mestere(nő)it, akiknek hivatalát Immanuel Kant legalább annyira egzaktan, mint amennyire tréfásan így határozta meg (az ég szerelmére, csak semmi csend a beszélgetés alatt: "Egy érdekfeszítő tárgyat szinte teljesen ki kell meríteni, mielőtt áttérünk egy másikra") …ha elismert csevegőművészek képzeletbeli seregéből az asztali csevej fejedelmeit nekem kellene hivatalukba beiktatnom, akkor először is megtagadnám, hogy akár csak egyetlen szót is ejtsek a borzasztó, egy közhelyes "még látjuk egymást"-tal - ami anynyit jelent: "na, ezektől is megszabadultunk" - jellemezhető koktélpartikról, és azokat a stratégiákat sem említeném, melyeknek segítségével monsieur és madame már az entrée-nál felmérik, melyik vendéggel mennyi idő alatt milyen ügyletet kellene lebonyolítaniuk, ehelyett a szentpétervári, Brighton on Sea-i, párizsi, deauville-i, heringsdorfi vagy berlini társalgó hölgyek mellé lelkészeket hívnék, például Wunderlich atyát, aki Thomas Mann Buddenbrook házában olyan akkurátusan és finoman tud beszélni, mintha egy lübecki Schleiermacher-társaságból lépett volna elő, "a fejét kissé félrehajtva, finom és tréfás mosollyal sápadt arcán, szabad kezével apró kis mozdulatokat téve gesztikulált, szabad és kellemes csevegő modorban, amit a szószéken is használt. […] >>Tessék, szíveskedjen velem megízlelni ezt apohár remek bort<<".
        És ilyesmire, ahogy tájékoztattak, e kis soirée végén is - ötszáz éves tübingeni retorika - sor kerülhet. Talán! Emeriti, még ha önök alapították is ezt az intézményt - harmincéves a retorikai szeminárium -, érjék be annyival, hogy e laudatio végén régi korok stílusában felidézzük azt a Goethe Meséjéből vett mottót, amelyre minden fejtegetésünket alapoztuk: "Mi pompásabb az aranynál? - kérdezte a király. - A fény - válaszolta a kígyó. - És mi üdítőbb a fénynél? - kérdezte amaz. - A beszélgetés - válaszolta a kígyó."
        A beszélgetés a szabad társadalom egyik legnagyobb adománya, nélkülözhetetlen, veszélyeztetett és védelemre méltó! A beszélgetés, melynek fortélyait és szerkezetét, verbális cseleit és különböző stílusrétegekben (többnyire a társalgásiban) történő megjelenítését az általános retorikai szemináriumon régebben annyira begyakorolták, hogy a diákok - időközben már rég utrisque generis jelentős publicistákká értek - vették maguknak a bátorságot, hogy kedvenc figurákat válasszanak ki, akiket aztán korokon és tereken átkelve, kompozícióban és stílusban egymáshoz igazítva össze tudtak hozni: Emma Bovaryt és Effie Briestet, Hamletet és Machiavellit, Steinitz sakknagymestert és Anton Brucknert, Clara Zetkint és Christa Wolfot (a majdnem teljesen nőmentes parlamentben), valamint Dubslav von Stechlint a zöldek választási nagygyűlésén. Így aztán szemeszterről szemeszterre a kor problémái személyekben tükröződve olyan éles gondolati megvilágítást nyertek, hogy én ezt a gyakorlatot nagy elődöm, Ludwig Uhland példáját követve igen szívesen feleleveníteném - ideális szereposztásban, magától értetődik: a társasági élet angolszász és mediterrán kedvelői, akik inkább az időjárásról cserélnek eszmét, mint a szentháromságról, oldalukon azzal a páratlan nagysággal, aki levélfecnikből is beszédeket komponált, amelyeknél szellemesebbek és ezért a német-német párbeszédben szimpatikusabbak el sem gondolhatók. Figyeljük csak! "Mama hangulata viszonylag nagyon jó. Ma reggel beszélgetni kívánt, és bár szívesen aludtam volna még, minden előzmény nélkül a következő beszélgetés bontakozott ki:

        Ő: Nem tudom, a jámbor emberek mi kivetnivalót találnak a hamvasztásban; ahamu és a föld pora egyre megy, ha a feltámadásról van szó.
        Én: Igen, ilyenek a jámbor emberek. A császár is így beszél.
        Ő: Az, igen. Azért van, mert mindig fallal van körülvéve. Egyszer álruhában kellene az utcára mennie és meghallgatnia, mit beszél a nép, úgy, mint Hassan.
        Én: Harun.
        Ő: Harun al Hassan. Egyébként szerintem Friedel új öltönye nagyon jól áll.
        Én: Igen.
        Ő: Mindjárt azt is megnézem, hogy gyógyul-e a térdem. (Megnézi.) Igen, gyógyul. Egészséges a vérem.
        Én: Igen.

        Meg kell mondanom, ezek az apró élmények nagyon felvidítanak" - írta Fontane 1896. július 15-én lányának, Mete-nek.
        Nem, ennél jobban tényleg nem lehet: csak az a kérdés, hol kerülne sor a beszélgetés dicséretére megtartott - a la Lessing megrendezett gymnastikos - záróbeszédünkre. Nos, természetesen ott, ahol egy félórával ezelőtt kezdtük - Tübingenben, mégpedig a város környékén az egyetlen lehetséges helyen, az evangélikus konviktusban, ahol, mint tudjuk, valaha Wilhelm Hauff a sátánnak akadémiai méltóságot adatott: diabolus, doktorjelölt és konzulens egy személyben. A Schlossberg lábánál tehát, úgy képzelem, az eforus kinyitná a vitázóknak az ajtót, és Dubslav von Stechlin tartalmilag precízen, a rá jellemző nyájassággal, bevezetné a beszédről szóló beszédet: "A hallgatás nem áll jól mindenkinek. És persze a beszéd is különböztessen meg bennünket az állatoktól. Tehát, aki a legtöbbször szól, az a legtisztább ember." Amivel aztán valóban elkezdődne a disputa a mester és társai, férfiak és nők között, akiket mi, a retorika művelői már gyakran bevált szokás szerint találnánk ki… egyelőre legalábbis, mivel Dubslav, aki számára csak most válna nyilvánvalóvá, milyen illusztris helyen is tartózkodik Tübingen egyházi intézményében, brandenburgi lelki üdvére kijelentené, hogy bár ő tulajdonképpen vallásos gondolkodású ("vallásosabb legalábbis, mint az én jó lelkipásztorom [egyre nehezebb vele], de fogalmazásomban olykor-olykor fesztelenebb vagyok, mint ahogy talán kellene, és az >>alászáll a poklokra<< résznél megtörténhet velem, hogy nolens volens egy kicsit bolondokat beszélek… Szedjem [tehát] jobban össze magam?").
        Nos, az eforus, úgy gondolom, domina Adelheid döbbenetére, türelmét nem vesztve leintené, és Lessinget idézné: "Itt mindenki azt mondja, mi neki igaznak tetszik, és az igazság legyen istennek ajánlva."
        És ezzel valóban megkezdődne ama beszélgetések egyike, amelyeknek társadalmi beágyazottsága és emberiessége kevés válaszon - ezek maguk, elidegenítve, idézőjelbe téve - és kimeríthetetlen kérdéseken nyugszik.
        Ezen el kellett gondolkodni azon az estén - a "rhetorica docens et utens" jegyében, és a résztvevők fantáziadús elképzelései egy olyan közösséget láttatnak, amelyben, kötelező összegzésként, a társadalmi egyenlőség és különbözőség megvalósulhat - éspedig nemcsak unisono udvari-kimért ölelkezésekben, hanem soknyelvű, eleven frissességű beszélgetésekben is a próza és a költészet határán.