|
|
|
|
|
||
Jákob a kapu csapódására felébred. Hallja a kézikocsi fakerekeinek kattogását az utcaköveken, a hang egyre távolabbról jön. Az alkóvban koromsötét van. Büdös. Jákob óvatosan kinyújtja a lábát, és Klaas erős vádliját érzi. Az ő felén. Finoman arrébb tolja a bátyját. Klaas megfordul, és Jákobot megcsapja bátyja avas éjszakai lehelete. Klaasnak áttetsző fehér szempillája van. Nyitott szájjal fekszik, telt ajkán kicserepesedett a bőr. A hálósapka lecsúszott a fejéről, és a szőke göndör haj csatakos fürtökben terül szét a párnán. "A bátyám majdnem húszéves. Nem tud olvasni, és halszaga van", gondolja Jákob. "Ha megüt, eltöri a nyakadat. Tavaly a búcsún ő volt a legerősebb az egész faluban. De mindig nagyokat nyel, ha a kését egy halba kell beledöfnie."
Klaas hatalmas combján átnyúlva Jákob meglöki lábával az alkóv ajtaját. Nyikorog a fa, ahogy az ajtó lassan kifordul. A szobába halvány fény esik a konyha felől. Jákob kimászik az ágyból, és lábujjhegyen elhalad a földön heverő árnyékhalmok mellett. A lányoknak még nem szabad felébredniük. Mindenkinek aludnia kell, kivéve őt és az anyját, aki a konyhában foglalatoskodik. Az anya szótlanul elmosolyodik, amikor meglátja Jákobot. Fel van tűrve a ruhája ujja, éppen kezét és csuklóját zsírozza. Jákob beleszagol a levegőbe. Halolaj. Az anyja felvág, mondják a faluban, mert nem szeretné, ha szétfagyna a keze, mint a többieknek. Az anyja tud olvasni és írni is. Fejkendője alatt csillogó fekete haja van, mint Jákobnak.
- Apa már elment? - suttogja a fiú.
- Épp most. Ebben a rettenetes hidegben. A kocsi tele van fagyott hallal. Kért, hogy bogozd ki a hálót. Mire visszajön, kész legyen!
Az anya állával a kiskonyha felé int, ahol a sötétben egy rakás kötél hever a földön. Jákob becsukja az ajtót, és a kályhához lép. Belebámul a mosóüstbe: fehér rongyok úsznak lassan fel-alá a vízben.
- Lepényhalat akar fogni, most, hogy még nem olvadt el a jég.
- Anya, mama - kérleli Jákob -, ugye fogunk még ma olvasni?
Az anya fénylő kezével megsimogatja fia haját, Jákob halszagot, zsírt és szappant érez; behunyja a szemét.
- Este. Ha visszajöttetek a halászatból.
A kiskonyhában van Jákob titkos rejtekhelye a régi halszerszámokkal teli doboz alatt. Ott tartja a naplóját. Megnyalja a ceruzája hegyét, hogy a betűk feketék és jó vastagok legyenek.
"1849. január 13-a, szombat. Apa elment a piacra. Lepényhalat fogunk halászni, amihez semmi kedvem. Csupa jég az egész tenger. Tizenhat éves vagyok. Senki sem tudja, hogy hajóács leszek, mint Katrien apja."
Klaas somfordál be, és mentében belebújik az ajtó mellett heverő facipőbe. Jákob a füzetén ül, és az összekuszálódott háló barna, hideg kötelével piszmog. Klaas a nadrágjában nyúlkál, majd belöki a külső ajtót. Kisvártatva Jákob csordogálást hall az udvarról.
- Lyukat pisáltam a jégbe - mondja Klaas, amikor visszajön. - Előbb vidd ki a hálót, különben semmit sem fogsz látni. Itt túl sötét van.
Jákob grimaszra húzza arcát a bátyja háta mögött, azután gyorsan elrejti a füzetet, és nekilát kivonszolni a kötélgubancot. A fal mellett sárga folt gőzölög a jégen.
A hálóbogozástól Jákob ujjai annyira elgémberednek, hogy percenként a kályhához megy melegedni.
A lányok az asztalnál ülnek, és babot válogatnak. Mielőtt apa hazajön, Klaas a sólyára megy félnapi munkára. Az óra tizenegyet üt, Jákob ásít.
Egyszer csak ott áll a konyhában apa. Hadonászik a levegőben, testét csapkodja. Harisnyás lábával dobog a padlón. Minden hal elkelt, erszénye dagad a pénzérméktől, kenyeret is hozott a városból.
- Akkor ma nem kell halásznunk - gondolja Jákob. - Van elég pénz. Elmehetek a sólyára nézelődni. Lehet, hogy Katrien eljön meglátogatni az apját, és találkozunk. Együtt nézzük a lovat, amint fújtatva, zihálva felhúzza a hajót. Olyan izgalmas a látvány, hogy kezét finoman a karomra teszi, és érzem a muffja illatát.
- Tessék, vigyétek el ezt a lábas ételt, akkor, ha későre jár, sem maradtok éhen - mondja az anya.
Mivel nagy neki a facipő, Jákob kétszer tekeri be a lábát. Erre jön a zokni, majd a facipő. Klaas nevet rajta. Ő csak piszkos zokniját húzza meztelen lábára. Egy szál trikóban van, teste gőzölög a jéghidegben, vörös a futástól. Apjával együtt a szánra teszik a hálót, a baltákat és a súlyos dobolófát. Jákob követi őket a vitorlákkal.
Ha a gáton áll az ember, amerre a szem ellát: jégtakaró, kékesfehér síkság, melyen csillog a nap. Itt-ott egy-egy embercsoportot látni a jégen, barna és sötétvörös foltok a fényben. A levegőben jeget hasító balták csapásai visszhangzanak: a hajójavító halászokéi, a távolból a lepényhal-dobolókéi.
Apa és Klaas letolta a szánt a gátról, és elindultak a nappal szemben. Jákob hunyorog. Már nem lát embereket, csak fehérséget és Amszterdam tornyait a látóhatáron. "Most kéne elsurranni, visszarohanni a konyhába." Apa integet, Klaas szólongatja. Jákob lesüti a szemét, és látja, hogy karjában tartja az edényt. Óvatosan a jéggel borított fűre lép, korcsolyáját a kemény földbe nyomja, és leereszkedik a jégre.
A lepényhal a tenger mélyén él. Kíváncsi fajta, a víz színére úszik nézelődni, ha valaki dobolni kezd. A hang a fagyos vízben a jégrétegtől a lepényhal testéig rezeg, a hal pedig a hanghullámok mentén feltekeredik a ritmus forrásáig. A botütések alatt feszül a háló.
A lepényhalhalászok a kivágott jéglemezeket felállítják a lék köré, hogy senki ne eshessen bele óvatlanul. Mintha a jégen szerteszét kis fehér házacskák sorakoznának.
- Az ott a Beers léke - mondja az apa, és egy hatalmas jégkastélyra mutat. - Mindjárt visszajön. Menjünk tovább egy darabon, itt túl sok az ember.
Az apa és Klaas mindig egy kicsit szaporábban halad, mint Jákob, pedig a nehéz szánt tolniuk kell, mert a vitorlához nincs jó szél. Jákob lépésről lépésre vonszolja facipőjét a durva jégen. Vádlijában görcsöt érez. Egyszer csak szem elől veszti a szánt, apát és Klaast. Sehol sem látja őket. Vakító síkság közepén áll, és teljesen elvesztette tájékozódási képességét. A Durgerdammerdijk? A város tornyai? Az inge dörzsöli a bőrét, légzése felgyorsul, miközben lassan megfordul. Akkor megpillantja a távolban a két alakot, amint előbukkannak a szánnal egy jégrakás mögül.
Amikor eléri a halászatra kiválasztott helyet, Klaas és apa már hevesen vágja a jeget. Felváltva csapnak le baltájukkal, amíg a jégréteg meg nem reped és utat nem enged a fekete víznek. Levetették zubbonyukat, csupasz karral izzadnak a munkában.
Jákob közeledik a hálóval. A lábast már letette a szánra. A távolban egy toronyóra hármat üt.
A java csak akkor kezdődik, ha a hálók már a vízben vannak. Ilyenkor a nehéz dobolófát jó messzire el kell cipelni, hogy az ember azzal kezdje el döngölni a jeget. Jákob, bár szívesen csinálja, nem sokáig bírja. Dalt dúdol, annak ütemére dobol. Szüntelenül a lepényhal jár a fejében, melyet hatalmába kerít, elvarázsol, bolonddá tesz.
Váltják egymást. Hármasban húzzák fel a hálót a dobolóvadászat után. Nagy, sötét, elkábított halak tucatjait pakolják egymásra a szánon. Nagy a fogás! Az apa a jeges síkságra mered, a leereszkedő napra.
- Beers hazament. Porsiusék is elindultak már. Csinálunk még egy menetet, ma nagyon jó a kapás!
Cipekedés tovább. A lemenő nap Muiden homokkő tornyán tükröződik. "Milyen messze vagyunk - gondolja Jákob. - Mire hazaérek, már késő lesz az olvasáshoz."
Hétszáz halat fogtak, Jákob megszámolta. Háttal a lepényhalrakásnak, a szán szélén ülnek, és esznek. Jákob fejében még ott dübörögnek a fakalapács ütései a jégen. Éjfélre járhat az idő, teste erősen kívánja az alvást. Övébe dugja a kanalat, nem kér többet.
Lassan húzzák-vonják az ólomsúlyú szánt a jégen. Az apa megy elöl a lámpával, Klaas és Jákob a vonókötélbe kapaszkodva lassan vonszolják zsákmányukat a gát fényeinek irányába. "Nemsokára ágyban leszek - gondolja Jákob -, le a hasogató kötéllel, le a hideg ruhával. Mély, nagyon mély álom vár.""
Az apa megáll, és némán leereszti a lámpát. Klaas és Jákob hirtelen meglátja, miért: a jég és a gát között fekete víz széles sávja húzódik. Jákobnak könnyek szöknek a szemébe, amikor arra gondol, hogy az alkóv elérhetetlenné vált. Olyan fáradt a lába, hogy nem tud állva maradni.
- Megmozdult a jég - mondja az apa. - Tovább kell mennünk. Meglátjuk, hogy Uitdamnál ki tudunk-e jutni.
Klaas hozzálát, hogy megfordítsa a szánt. Az apa felhúzza Jákobot.
- Gyere, fiam. Ilyen szép fogással még érdemes egy kicsit továbbmenni. Fogd a lámpát!
Mint igába fogott ökrök, cipelik tovább a szánt a testes férfiak. Ám Jákob akárhová világít is a lámpával, mindenütt a mély, sötét hasadék csillan vissza. Uitdam városával szemben egy kicsit megpihennek.
- Dél felé kell tartanunk - mondja Jákob. Vézna hangja alig hallatszik az éjszakában. - Ha a jég elsodródott a keleti parttól, délen talán a gáthoz tolult.
Az apa bólint. Elfogyott az élelem. Nem fúj a szél, néma csend van, csak a szán súrlódása meg a facipők korcsolyaélének kaparása hallatszik a jégen. Muiderberg felé tartanak. Világosodik. Hallják Naarden toronyórájának harangját. A part előtt fekete csík húzódik. Szó nélkül fordulnak vissza Marken felé.
Sötétedik. Jákob már nem fáradt. Gondolatok cikáznak a fejében. "Túl nehéz a szán, a halakat vissza kell dobni a tengerbe. Apa tehet az egészről. Aki ilyen mohón halászik, elnyeri büntetését. Arra kárhoztatott, hogy napokon és éjszakákon át bolyongjon a jégen a hazatérés reménye nélkül. Anya biztosan aggódik, már elmúlt vasárnap, és még nem értek haza. Vissza kell dobni a halakat. Akkor összezárul a jég, és kijuthatunk a partra."
Az apa hallani sem akar róla. Övé a fogás, esze ágában sincs, hogy feláldozza a lepényhalat. Az éjszaka sötétjében a vitorlák közé fekszenek le aludni, a telerakott szán mellé, összeszorulva, mint a halak.
Amikor Jákob felébred, egyedül van. Feláll, és kinyújtóztatja megmerevedett lábát. Pár méterrel arrébb térdepel az apja és Klaas. Lehajtott fejjel, sapkájuk a kezükben. Imádkoznak. Jákob felmarkol egy halom lepényhalat, és a jégtábla széléről a vízbe csúsztatja őket. Az apja felüvölt, amikor meglátja. Az apja nem akarja, mégis megtörténik. Klaas szó nélkül Jákob segítségére siet. Együtt rakodják a halakat. Az apa lehunyt szemmel ül a szán szélén. Ötven halat megtartanak ennivalónak; hozzá jégreszelék lesz az italuk. "Ez nem valóság, ez csak álom, és nemsokára véget ér."
A szán könnyedén siklik a jégen. Sietős tempóban gyalogolnak Naarden felé, ahol víz várja őket. Vissza északra, ahol a jég vészjóslóan recseg, és félő, hogy beszakad a súlyuk alatt. Három nap telt el. Jákob gondolatban mindennapra beosztotta egyik ujját. Aznap éjjel a jobb gyűrűsujjára fog összpontosítani, ami keddet jelent. A távolban Nijkerk elérhetetlen a gyűrt jégkupacok mögött. Esik az eső. Klaas és Jákob baltával mélyedést vágnak a jégbe. Amikor a mélyedést megtölti az esővíz, térden állva kihörpölik, mint az állatok. Nyers halat esznek. Jákob öklendezik. Apa egész nap hallgatott. Maguk közé veszik, a vitorlavásznak alá. Apa fázik. Jákob a jobb kisujjára összpontosít.
A köd olyan sűrű, hogy Jákob nem tudja, elmúlt-e az éjszaka. Kiszabadítja magát a vitorla alól, hogy pisilni menjen. A talaj megmozdul a lába alatt, ő pedig ijedtében felsikolt. Erre ébred fel az apa és Klaas. Nincs talaj, csupán egy jégtábla, melyet minden oldalról víz vesz körül. Azon állnak ők hárman meg a szán. Sodródnak, mint evezőjét vesztett hajón.
A szél feltámad, a köd azonban marad. Jégtáblák hintáznak a vízen, összeütköznek, eltörnek, egymásra csúsznak. Klaas körbesétál a jégtáblájukon, eltaszítja lábával a többi jégtörmeléket, megpróbálja hajtani a jégtáblát a szán letört árbocával. Nem tud nyugton ülni. Csinálnia kell valamit. "Azért, mert buta - gondolja Jákob. - Csak fújjon tovább a szél; az ár nemsokára megint visszasodor. Jobb, ha nem moccan az ember, jobb, ha a vitorlába burkolózik, és belélegzi a vászon bűzét. Vízcseppek fröccsennek fel, amelyeket le lehet nyalni. Később se leszek halász, soha. Feleségül veszem Katrient, hajóács leszek, és mindennap pergamenpapírból készült füzetbe fogok írni. Szombaton kifizetem Klaas bérét ötcentesekben. Aztán sült malacot eszem Katriennal és az apjával."
Az apa sír.
- Vezekelnünk kell - mondja. A haláldozat nem volt elég. Apa most magát akarja feláldozni. Klaas bólint. A helyzet reménytelen. Előbb vagy utóbb úgyis vízbe fogunk fulladni. Akkor inkább most, együtt.
Az apa és Klaas a jég szélén ül, és a vízre mered. Ott a végső céljuk. Az apa magához inti Jákobot. Itt az idő.
A hideg ellenére Jákob izzadni kezd. Felugrik, és meg szeretne szólalni, de egy árva hang sem jön ki a torkán. A gyomrában különös érzés. Kisujjára gondol, az ötödik napra. Klaas zokniján az éktelen lyukakon át kilátszik vörösre fagyott sarka. Az apa elvesztette egyik facipőjének korcsolyaélét.
- Féleszűek! - kiált Jákob. - Féleszűek vagytok! Ha mindhárman a szélére megyünk, felborul a jégtábla. Milyen ostobák vagytok! Feladni, abbahagyni, ez az, amit nem lehet. Ti nem is tudtok úszni, én viszont igen! És írni is tudok. Nem akarok meghalni, nem fogok meghalni! Soha!
- Isten keze az Északi-tengerre sodor minket, Jákob - mondja az apa. - Át kell adnunk magunkat neki.
- Egyáltalán nem! - kiabál Jákob. - Fordulhat a kocka, lehet, hogy kisodródunk a partra, ki tudja, talán megfordul a szél. Körben mindenhol szárazföld, van rá esélyünk. Én nem akarom feladni. Nem tartok veletek. Ugorjatok bele magatok. Én nem fogok. Én haza akarok menni anyához!
Klaas egyiktől a másikig forgatja a fejét. Amikor az apára néz, szinte őt is magával ragadja a víz; amikor pedig Jákobhoz fordul, mintha hirtelen tettvágy fogná el.
Jákob leül a szánra, és egy lepényhalat kezd kiszálkázni. A szálkamentes haldarabokat egymás mellé fekteti a szán szélére. Késének hegyével egy halszeletet dug a szájába. Komótosan rágni kezd, és a távolba mered.
Klaas kutyaként ül Jákob lábához a jégre, és megeszi az elkészített falatokat. Apa szótlanul a vitorlavászonba burkolózik. Jákob mélyet lélegzik. A veszély elmúlt.
Vihar van. Jákob és Klaas mindent a szán alá rejt: edényt, baltákat, köteleket, dobolófát. A szánnak támaszkodva ülnek szorosan egymás mellett, Jákob Klaas izmos combjához dörgölőzik. "A bal kéz középső ujja. A tengeren hajók közlekednek, meg fognak menteni minket. Apa alszik. Klaas hajtani való ökör, és nekem kell terelnem. Életben maradunk, én pedig megcsókolhatom Katrient, majd később. Fáj a lábam. Megfagyott."
- Nem érzek semmit - mondja Klaas. - Csak nem fér a lábam a facipőbe, úgy látszik.
Hosszú tanácskozás után felébresztik az apát. Jákob esővizet ad neki inni a lábasból, Klaas hallal próbálja etetni. Szögletes villám fénylik a levegőben, közvetlenül utána megdörren az ég. Az apa tágra nyílt szemmel bámul maga elé. A hal kicsúszik a szájából, és megakad borostás állán.
- Ez ügyes dolog a lábassal - jegyzi meg Klaas.
- Azt is tudom, milyen nap van - mondja Jákob. - Szombat. Egy hét telt el. Az iskolában tanítják, hogyan lehet számon tartani az időt.
- Én nem tudok padban ülni. Inkább kint dolgozom, a szabadban.
- Nem akarsz megtanulni olvasni? Így mindig meg kell kérned valakit. Nekem nem.
- Mindannyian meghalunk - feleli Klaas. - Legjobb, ha mindenki csinálja a dolgát.
Jákob nem válaszol. "Féleszű - gondolja magában -, fafejű, ostoba, szerencsétlen."
Másnap reggel mintha kicsit felszakadozna a köd. Jákob a látóhatáron feltűnő sötét foltra mutat: Enkhuizen masszív tornyai. A mozdulatlan levegőn át rezegnek fülükbe a városi hangok: a toronyóra ütése, egy kutya ugatása.
- Minket is! - kiált fel Jákob. - Talán minket is meghallanak!
Kezüket kürtként szájuk elé tartva kiabálnak. A dobolófát ütögetik, az edényen csörögnek a kanalakkal.
Beesteledett, és nem történt semmi. Az apa félrefordított arccal fekszik. Klaas kimerült a lármázástól. Behunyt szemmel mormol maga elé.
Jákob megvetően biggyeszti le az ajkát. Imádkozni, reménykedni és várni - minek, mire? Ha az enkhuizeniek nem látnak és nem hallanak minket, akkor Isten miért látna és hallana? Talán már nem is létezünk, talán csak azt képzeljük, hogy vagyunk. Enni, enni kell. Ez jó nap lesz a halfogáshoz. Munkára!
Apa és Klaas nem hajlandó együttműködni, azután sem, hogy Jákob a fogyatkozó lepényhalrakásra mutat. Segítség nélkül Jákob nem tudja kiteríteni a hálót, ezért kénytelen dühödten lemondani tervéről. Féleszűek, ostobák.
Amikor újra eljön a kisujj napja, Jákob változásra számít. A hétfő megfelelő nap egy új kezdethez. Mindkét kezén elfogytak az ujjak. Már nem tarthat sokáig. "Az északi szél viharossá élénkül - gondolja Jákob. - A jégtábla hajóként repül a vízen, valahova tartania kell, hiszen egy hajó nem bolyong csak úgy cél nélkül." Jákob nem furcsállja, hogy a látóhatáron megjelenik egy sziget.
- Urk városát látom - mondja testvérének. - Húzd fel a cipőd, nemsokára partra érünk!
Egy urkbéli halászasszony a kályhához viszi őket, apát lefekteti a hálófülkében, betakarja, becsukja az ajtókat, meleg sört hoz és mazsolás süteményt. Jákobot az ölébe vonja, hideg kezét dörzsölgetve melegíti, a fiú sírva fakad, nem szűnik meg forró könnyeinek áradata. A lába annyira megdagadt, hogy nem tudja többé felvenni facipőjét.
Visszafojtott lélegzettel várják, hogy partra érjenek.
Amikor a vihar a sziget keleti partja mentén továbbfújja őket, Jákob nem hisz a szemének. Mintha egy erős kéz húzná a kályha mögül. Mintha először érezné az igazi hideget.
Klaas a fejét csóválva, csüggedten csavarja maga köré a kisebbik vitorlavásznat. Jákob meglöki az apját.
- Bebújhatok maga mellé a vitorlába? Fázom.
Az apa elnéz Jákob mellett, és nem válaszol. Jákob erélyesen megrángatja (megrántja) a vitorlát. Az apa kigurul belőle, és mozdulatlanul ül tovább a jégen. Jákob maga köré tekeri a vásznat, és a szánra huppan, a megmaradt halak közé.
A következő napok mámorban repülnek el. Jákob elfelejti, melyik ujja következik, nem is számolja tovább az idő múlását. Félálomban fekszik a vitorlába csavarodva, néha egy rövid időre feleszmél, ha az eső hevesen veri az arcát, vagy ha érzi, hogy Klaas súlyos teste megmozdul. Klaas háromszor felébreszti, és arra kényszeríti, hogy üljön föl.
- Ott egy hajó! - mondja. - Egy hajót látok, nézz oda!
Jákob sötétszürke hullámokat lát, melyeken itt-ott jégtáblák sodródnak. Bátyja csupasz lábfejét látja kibukkanni foszladozó zoknijából. Nem látja, amit Klaas lát. A csalódások között Jákob azt álmodja, hogy apját és bátyját nagy nehezen a jégtábla szélére görgeti és végül meglöki őket. Enyhe hullám csap át a táblán, légbuborékok örvénylenek a felszínre, majd újra lecsillapodik a fekete víz.
Világos van. Fel kell kelni, különben minden elveszett. Vizet inni az edényből. Enni. Jákob addig rázza a vitorlát, amelyben a bátyja fekszik, amíg az meg nem mozdul. Klaas kinyitja a szemét.
- Nézd apát - mondja Jákob. - Gyere, nézd meg apát.
Az apa kinyúlva fekszik a jégen, széttárt karral. Feje oldalra fordult, jobb arca a jéghez szorult, szája ferdére nyomódott. Klaas megpróbálja felemelni. Nem megy. Szólongatják, kiabálnak, bármit mondanak is - az apa nem hallja meg. Klaas vékony szeletke halat csúsztat a ferde szájba, az apa azonnal kiköpi az ételt. "Nem akarja megenni a testvéreit - gondolja Jákob. - Apa lepényhallá változott."
A víz áthullámzik a jégtáblán.
- Túl súlyosak vagyunk. Ki kell rakodni - mondja Jákob. - Feljebb emelkedni. Sodródni.
Klaas nem tudja mozgatni a lábát. Ez jó is, mert nem ért egyet Jákobbal. A dobolófa családi darab, nélkülözhetetlen szerszám. Bűn a tengerbe dobni. Jákob mégis bedobja, miközben visszasandít apjára. A jégtábla megkönnyebbülten emelkedik feljebb.
Klaas a térdén csúszva közeledik Jákob felé, és arcon üti. Fújtat repedezett ajkával, köpköd és gurgulázik, de nem tud megszólalni. Jákob ellöki testvérét, és megragadja a hálókat. Azután a legnehezebb baltát. Azután a facipőket, amelyek túl kicsik lettek. Mindent be kell dobni.
- Grrff - hörgi Klaas. "Biztos egy hajó - gondolja Jákob. - Egy jégtáblán ülök egy lepényhallal meg egy gyengeelméjűvel, aki hajókat lát. Ha felnézek, látom, hogy csak képzelődés, és sírnom kell. De nem sírok."
Barna vitorlák. Látszanak a kötelek. Egy fekete buggyos nadrágos férfi a fedélzet elejére sétál. Valami van a kezében.
Jákob körülnéz. Zászló. Valami feltűnő. Klaas piros gyapjúinget visel. Levetni! Letépi bátyja hátáról az átázott anyagot, és az ujjával odacsomózza az árbochoz, melyet a szán deszkái közé állít fel.
"Most a lábassal csörömpölni és kiabálni. Jönnek. Látnak minket. Engem."
A hajó megfordul, és egyre kisebb lesz. "Alig jött ki belőlem egy hang - gondolja Jákob. - A zászlónk meg elveszett a ködben." Magára csavarja a nagy vitorlát, aludni tér.
Mintha tavaszodna. A levegőnek édes az illata, és sápadt nap melegíti az arcát.
"A jégtábla elolvad", gondolja Jákob. Az apa fekszik, fél arca a vízbe ér. Jákob beleordít a fülébe, az apa meg sem mozdul. Jákob Klaashoz fordul, aki meztelen felsőtesttel ül a szánon. Lába káposztanagyságúra dagadt, sötétvörösbe játszó fekete.
- Segíts, te mamlasz! - hívja Jákob a bátyját. - Apa megfullad!
A lepényhal a vízbe kívánkozik. Ott az otthona. Apa egész testében hullámzó mozgással kígyózik egyre közelebb a jégtábla széléhez. Hasa alatt repedés válik láthatóvá. Jákob ijedten ugrik arrébb, a szán felé, amikor eltörik a tábla, és a lemorzsolódott rész apával együtt a mélybe csúszik. A jégtömb ringva a felszínre jön. Apa nem.
A látvány: pókhálófinoman rajzolódnak ki a házak a lemenő nap fényében. Egy híd ívként feszül a víz felett. Emberek jönnek-mennek rajta. Valaki egy tehenet vezet kötélen. "Schokland", gondolja Jákob. Álomba merül.
Éjszaka volt. Most megint nappal van. Kisujj-nap? Vajon hányadik? Klaas elesett. Valami piros jött ki a száján. A nedvesség darabossá fagyott szakállának szőrszálai között. Jákob megdöfködi a bordáit a megmaradt balta nyelével, de Klaas nem ad hangot, nem mozdul.
Enni. Az utolsó lepényhal maradékát. Az őrtornyon egy szempár fölött napellenzőként tartott kéz. Domb, rajta templom, kolostor. Kikötő. Hajók. Kéményen kiáradó füst.
A vollenhove-i halászok kampós horgukat belevágják a törékeny jégtáblába. Egy szán, egy holttest, egy fiú. A fogadó vendégszobájába viszik. A kályhában tűz ropog. Orvos érkezik, és legöngyöli a lábról a kötést. Langyos fürdő. Tiszta ruha. Fél tányér leves.
Jákob fekszik a sötét szobában, ahol a fadarabok még izzanak a kandallóban. Az ablakon át a csillagokra bámul. "Hős vagyok - gondolja. - Túléltem az átkelést. Belöktem a vízbe a nehezéket, magam pedig a felszínen maradtam. Olvasni, írni. Katrien hozzám fog jönni, mert tudok élni és a felszínen maradni. Átjutottam a túlsó partra, és soha többé nem mehetek viszsza."
Jákob fekszik a szobában a meleg takarók alatt, és nem jön a szemére álom.
VARGA ORSOLYA fordítása
