|
|
|
|
|
||
- Részlet -
Már túlment a könyvesbolton, amikor rájött, hogy gondolataiban megragadt egy szó, a Geschichte,1 és hogy ezt a szót már le is fordította saját nyelvére, amitől nyomban ártalmatlanabbul csengett, mint németül. Arthur Daane azon elmélkedett, hogy ennek talán az utolsó szótag az oka. Nis - furcsa egytagú holland szó, nem durva és szúrós, mint annyi más rövid szó, inkább megnyugtató. Valami olyan helyre utal, ahol meg lehet bújni, vagy ahol rejtett dolgokra lelhetünk; apró fülkét jelent. Arthur megszaporázta lépteit, hogy elűzze ezt a szót, de nem sikerült; a történelem annyira átitatta ezt a várost, hogy nem is sikerülhetett. Az utóbbi időben több szóval is így járt, úgy érezte, valósággal beleragadtak a fejébe. És csengtek-bongtak. Arthur akkor is hallotta csengésüket, ha nem mondta ki őket hangosan, sőt néha úgy tűnt, mintha visszhangoznának. Mihelyt az ember kiemelte őket a mondatok láncából, egyes szavak az arra érzékenyek számára ijesztővé váltak, idegenségükről nem volt szabad sokáig elmélkedni, különben az egész világ megingott volna. Túl sok a szabad időm, gondolta Arthur. De ő rendezte be így az életét. Egy régi tankönyvben olvasott egyszer egy "jávai ember"-ről; mihelyt megkeresett néhány fillért, a fickó rögtön lepihent egy pálmafa alá. Úgy látszik, azokban a régmúlt időkben nagyon sokáig meg lehetett élni néhány fillérből, mert az elbeszélés szerint a jávai csak akkor ment újra dolgozni, amikor az utolsó fillére is elfogyott. A könyv ezt szégyenletes dolognak tartotta, hiszen így semmire sem viszi az ember, de Arthur Daane igazat adott a jávai fickónak. Arthur, saját ötletei alapján és saját kivitelezésben, dokumentumfilmeket készített a televíziónak; ha érdekelte a téma, beállt másokhoz kameramannak, és egyszer-egyszer, ha úgy adódott, vagy ha pénzre volt szüksége, egy barátja cégének még reklámfilmeket is forgatott. Ha nem vállalt ilyesmit túl gyakran, akkor érdekes volt a munka, s utána Arthur egy darabig nem csinált semmit. Volt egy felesége, és volt egy gyereke, de mert egy repülőgép-szerencsétlenségben mindketten meghaltak, most már csak fényképei voltak; valahányszor kézbe vette őket, családja egyre messzebbről nézett vissza rá. Tíz éve történt: felesége és fia egy reggel elindult Malagába, és sohasem tért vissza. Egy felvétel, melyet Arthur maga készített, de sosem látott: a szőke asszony, hátán a gyerekkel, egy kisfiúval. Schiphol repülőtér, sorban állás útlevél-ellenőrzésre. A gyerek tulajdonképpen már nagy ahhoz, hogy az anyja hátán lógjon. Arthur odakiált az asszonynak, az megfordul. Rögzíts, emlékezet. Ott áll anya és fia, egy pillanatra kilencven fokban az apa felé fordulnak. Az asszony fellendíti a kezét, a gyerek rövid mozdulatokkal integet. Az érkezést majd valaki más veszi filmre, amely bungalóstul, uszodástul, tengerpartostul bele fog veszni abba a csomós, fekete, dermedt masszába, amiben eltűnt az életük. Arthur a sor mentén hozzájuk megy, és a kis kézikamerát feleségének adja. Ez az utolsó jelenet, anya és fia most eltávozik. A rejtély elől, melyet a fényképek vetnek fel, Arthur elzárkózik, túl nagy falat, nem képes átrágni rajta magát. Álmunkban néha megesik, hogy nagyon hangosan szeretnénk kiabálni, de nem tudunk - egy hang, amit nem képezünk és mégis hallunk, üveghang. Arthur eladta a házukat, elajándékozta a ruhákat és a játékokat, mintha mind fertőzött volna. Azóta poggyász nélküli utazóként éli napjait, csak a laptop, a hordozható kamera, a GSM, az URH-s rádió és néhány könyv utazik vele. Üzenetrögzítője észak-amszterdami lakásán, faxa barátja irodájában áll. Egy ember, akit gépek vesznek körül. Szabad és kötött, láthatatlan drótok kötik össze a világgal. Hangok, üzenetek. Barátok, többnyire szakmabeliek, akik ugyanezt az életet élik. Használhatják a lakását, és Arthur is használhatja az övéket. Máskor olcsó kis szállodák vagy panziók, sodródó univerzum. New Yorkban, Madridban, Berlinben, mindenütt, gondolja most, egy nis. Arthur még mindig nem szabadult meg ettől a kurta szótól, és még kevésbé szabadulhat a hoszszútól, amelyikhez a kurta szó kapcsolódik, amelyikhez tartozik, és mégsem tartozik.
- Minek mész te mindig Németországba? - kérdezték rendszeresen holland barátai. Faggatózásuk többnyire úgy hangzott, mintha a kérdezett valamilyen súlyos betegséget szedett volna össze. Arthur kigondolt egy állandó választ, amely általában kielégítő volt.
- Szívesen vagyok ott, komoly nép a német.
Erre aztán rendszerint olyasféle felelet érkezett, hogy "az biztos". Fura dolog elmagyarázni egyet-mást a holland érintkezési formákról. Hogyan tudhatná egy külföldi, ha megtanulta is a holland nyelvet, hogy ez a félig-meddig igenlő válasz éppenséggel cinikus kétséget fejez ki?
Miközben így töprengett, Arthur Daane megérkezett a Knesebeck- és a Mommsenstraße sarkán álló italüzlethez, arra a pontra, ahol rendszerint nem tudta eldönteni, visszaforduljon-e vagy menjen inkább tovább. Csak állt, nézte a szemben lévő bemutatóterem csillogó autóit, látta a Kurfürstendamm forgalmát, aztán az italbolt kirakatába állított pezsgőreklám tükrében a saját képét pillantotta meg. Azok a rémisztően szolgalelkű tükrök. Mindig visszatükröznek téged, még akkor is, ha - mint most - semmi kedved sincs hozzá. Aznap Arthur már látta magát egyszer. De azóta felvértezte magát, városi öltözékbe bújt, és az más. Tudott magáról néhány dolgot, és azon tanakodott, vajon a többiek szemében mi látható mindebből.
- Minden és semmi - mondta Erna. Most mit kezdjen Ernával a Mommsenstraße sarkán?
- Komolyan mondod?
- Naná!
Ilyet kizárólag Erna tudott mondani. Most már nemcsak Erna volt ott neki, hanem az a naná is. Havazni kezdett. Daane a tükörben látta, ahogy a könnyű pelyhek a kabátjára tapadnak. Remek, gondolta, legalább kevésbé nézek ki úgy, mint egy reklám.
- Ne beszélj ökörségeket.
Megint egy ernás válasz. Ezt a témát már gyakran megtárgyalták.
- Ha azt gondolod, hogy úgy nézel ki, mint egy reklám, akkor más ruhákat vásárolj. Ne Armanit.
- Ez nem Armani.
- De úgy néz ki, mint egy Armani.
- Hát éppen ez az. Azt sem tudom, milyen márka, leértékelve vettem valahol. Bagóért.
- Neked egyszerűen minden jól áll.
- Ezt mondom én is: úgy nézek ki, mint egy reklám.
- Utálod magad, ennyi az egész. Ez a korral jár. Más férfiakkal is előfordul.
- Nem, nem erről van szó. Egyszerűen nem úgy nézek ki, mint amilyennek képzelem magam.
- Úgy érted, hogy gyakran olyasmin gondolkodol, amiről sose beszélsz, és hogy ezt mi nem látjuk?
- Úgy valahogy.
- Akkor máshogy vágasd a hajad. Ez nem frizura, ez egy utánzat.
- Szóval mégis.
Erna volt a legrégibb barátnője. Erna révén ismerte meg feleségét, és ő volt az egyetlen, akivel beszélt még néha Roelfjéról. Más férfiaknak barátaik voltak. Neki is volt néhány, de Erna volt a legjobb barátja.
- Nem tudom, ezt bóknak vegyem-e.
Arthur néha az éjszaka közepén a világ másik végéről, valami isten háta mögötti helyről hívta fel Ernát. Erna mindig kéznél volt. A férfiak ki-be jártak az életében, hozzáköltöztek, féltékenykedtek Arthurra. "Micsoda majom ez a Daane. Csinált egy-két szaros kis dokumentumfilmet, és most úgy járkál a városban, mintha ő lenne Claude Lanzmann." Ez általában egy kapcsolat végét jelentette. A különféle férfiaktól Erna három gyereket szedett össze: mind az anyjukra hasonlítottak.
- Ez van, ha mindig csak ilyen semmitmondó pasasokat viszel haza. A tenyészkiválasztásod egyszerűen nevetséges. Csupa nyomott alak. Akkor már jobb lett volna, ha engem kérsz meg.
- Te az én tiltott gyümölcsöm vagy.
- Azé a szerelemé, amit barátságnak hívnak.
- Pontosan.
Arthur megfordult. Ez azt jelentette: Kurfürstendamm nem, Savignyplatz igen. És azt is jelentette, hogy megint elmegy a Schoeller könyvkereskedés előtt. Miféle fülke, miféle nis bújik meg a nyelvben? "Bekommernis; gebeurtenis, belijdenis, besnijdenis."2 Egyre erősebben havazott. Mert kamerákkal dolgozom, gondolta Daane, azért látom állandóan, hogyan járok. Ez nem hiúság, inkább valami csodálkozás, csodálkozással vegyes... na igen... ezt is megbeszélte már egyszer Ernával.
- Miért nem mondod egyszerűen ki?
- Mert nem tudom, mire gondolok.
- Ökörség. Nagyon jól tudod. Ha én tudom, te is tudod. Csak képtelen vagy elmondani.
- Akkor melyik szó való ide?
- Félelem. Döbbenet.
Arthur a döbbenetet választotta.
Most a kamera egyetlen hosszú lendülettel felvette a Knesebeckstraßét, a szürke, hatalmas berlini házakat, a néhány járókelőt, akik meghajolva mentek a hópelyhek ellenében. És Arthur egy volt a járókelők közül. Erről volt szó: a pillanat tökéletes véletlenségéről. Az egyik járókelő, az ott, aki a Schoeller könyvkereskedés közelében a fotógaléria mellett lépked, te vagy. Miért volt ez mindig természetes, és néha, hirtelen, egy döbbenetes pillanatig elviselhetetlen? Hiszen illene megszokni! Persze, hacsak nem örök kamasz az ember.
- Ahhoz ennek semmi köze. Vannak emberek, akik sosem töprengenek. Pedig minden a döbbenetből ered.
- Például micsoda?
- Művészet, vallás, filozófia. Én is olvasok néha, ha nem tudnád.
Erna néhány évig filozófiát tanult, aztán átiratkozott hollandra.
A Savignyplatz sarkán hirtelen hófúvás támadt Arthurra, alig bírt talpon maradni. Komolyra fordult a dolog. Szárazföldi éghajlat. Ez volt az egyik ok, amiért szerette Berlint: mindig az volt az érzése, hogy hatalmas síkságon jár, ami Oroszország mélyéig elér. Berlin, Varsó, Moszkva csak rövid megszakítás volt.
Arthur kezén nem volt kesztyű, ujjai jéggé fagytak. Annak idején Ernának az ujjakról is tartott egy kiselőadást.
- Nézd! Mik ezek?
- Ezek ujjak, Arthur.
- Igen, de csápok is; figyeld csak!
Arthur felkapott egy ceruzát, és megfordította a levegőben.
- Ügyes, mi? Az emberek csodálkoznak a robotokon, de saját magukon soha. Ha ezt a trükköt egy robot mutatja be, mindenki borzong, de ha az ember maga csinálja, semmi az egész. Egy hús-vér robot, ez aztán a borzongató! Mindent tud, még szaporodni is. És a szeme! Kamera és képernyő egyszerre. Ugyanazzal az eszközzel felvesz és sugároz. Nem is tudom, hogy mondjam. Vannak komputereink, vagy komputerek vagyunk. Elektronikus vezényszavak, kémiai reakciók, amit csak akarsz.
- A komputernek nincs kémiai reakciója.
- Majd lesz. Tudod, hogy nekem mi a legfurcsább?
- Mi?
- Az, hogy a középkori emberek, akik semmit sem tudtak az elektronikáról vagy a neurológiáról, vagy nem is: még félelmetesebb, hogy a Neander-völgyiek, ezek a szerintünk primitív emberek, pontosan ugyanilyen korszerű gépezetek voltak. Azt se tudták, hogy ha valamit mondanak, akkor ehhez azt az audioberendezést használják, ami ők maguk, hangszóróstul, mindenestül...
- Jaj, Arthur, hagyd abba!
- Nem megmondtam? Egy kamasz. Egyre csak csodálkozik.
- De nem erre céloztál.
- Nem.
Amire céloztam, az a félelem, amely villámként csap be, akarta mondani Arthur, a szent iszony minden olyan dolog megközelíthetetlen idegenségétől, amit mások látszólag sosem tartottak idegennek, s amit nekem, az én koromban, már illett volna megszoknom.
Elsétált Philippe barátja borozója mellett, aki még nem tudta, hogy Arthur visszatért Berlinbe. Daane sosem üzent meg senkinek semmit. Csak egyszerűen betoppant valahová.
A Kantstraßénál pirosat jelzett a lámpa. Arthur balra, majd jobbra nézett, látta, hogy nem jön autó, át akart kelni, és mégsem mozdult; érezte, hogyan dolgozza fel teste a két egymásnak ellentmondó parancsot, különös hullámverés járta át, amitől rossz pózba merevedett: egyik lába a járdán, a másik az úttesten. A hófüggönyön keresztül a túloldalon várakozók hallgatag csoportját leste. Aki meg akarja figyelni, mi a különbség a németek és a hollandok között, hát ilyen helyzetekben tegye. Amszterdamban bolond lenne az ember, ha járókelőként nem menne át a piroson, itt akkor lenne bolond, ha átmenne, és ezt tudtára is adják.
- Ez öngyilkos akar lenni.
Arthur megkérdezte Viktortól, a szobrásztól - aki hozzá hasonlóan Amszterdamból jött, de most Berlinben lakott -, mit tesz, ha tényleg nem jön autó.
- Akkor átmegyek, kivéve, ha gyerekek is állnak a lámpánál. Tudod, kell a jó példa.
Arthur a maga részéről úgy döntött, hogy ezeket az üres pillanatokat arra használja fel, amit ő "instant meditációnak" nevezett. Amszterdamban a biciklisták elvből hajtanak fény nélkül, át a piroson, és szembe a forgalommal. A hollandok mindig maguk akarták meghatározni, hogy egy adott szabály rájuk is érvényes-e. A protestantizmus és az anarchia e keveréke makacs káoszt eredményezett. Legutóbbi látogatásai során Arthur észrevette, hogy már az autók, sőt a villamosok is át-áthajtanak a piroson.
- Lassan igazi német lesz belőled. Ordnung muß sein.3 Figyeld meg, hogy ordítják a metróban: Einsteigen hitte! ZURÜCKBLEIBEN!!4 Láttuk mi, kérem, mi lett abból a sok "Gehorsam"-ból!5
A hollandok nem szeretik, ha kioktatják őket. A németek szívesen osztogatnak büntetést. Az előítéletek áradatának, úgy látszik, sosem lesz vége.
- Szerintem Amszterdamban életveszélyes a közlekedés.
- Ugyan már. Azt figyeld meg, hogyan száguldoznak a németek az autópályán. Egy hatalmas dühkitörés az egész. Tiszta agresszió.
A jelzőlámpa zöldre váltott. Az Arthurral szemben álló hat behavazott alak egyszerre mozdult. Nem szabad általánosítani. De a nemzeteknek mégis vannak bizonyos jellegzetességeik. Vajon miben gyökereznek?
- A történelemben - mondta Erna.
Ami a történelem fogalmában lenyűgözte Arthurt, az a végzet, a véletlen és a szándékosság elegye volt. Ebből képződtek a történések, melyek mindig újabb történéseket indítottak el, egyesek szerint vakon, mások szerint szükségszerűen vagy megint mások szerint titkos, számunkra még ismeretlen céllal, de itt már a misztika talajára léptünk.
Arthur agyán átfutott a gondolat, mi lenne, ha bemenne a Zwiebelfischbe újságot olvasni, ha másért nem, hát azért, hogy átmelegedjen. Ebben a presszóban nem ismert senkit, ugyanakkor minden arc ismerős volt. Olyan emberek ültek itt, mint ő: volt idejük. De nem hasonlítottak reklámfigurákra. A Zwiebelfischnek nagy, az egész homlokzatot elfoglaló ablaka volt. Az ablakon túl egy sor asztalka, s közvetlenül mögöttük a bárpult állt, de a pultnál senki sem ült úgy, ahogy szokás. Túl nagy volt a külvilág szívóereje. Kívülről egy sor bámuló alakot lehetett látni, akik úgy néztek, mintha mindnyájukat egyetlen nagy, lomha gondolat járta volna át, néma elmélkedés, amely olyan súlyos volt, hogy csak irdatlan korsó sörök végletesen lassú felhörpintése tette elviselhetővé.
Arthur arca már jéghideggé fagyott, de a mai nap azok közül való volt, amikor épp erre, egy ilyen élvezettel kevert, önmagára kiszabott büntetésre vágyott. Zuhogó esőben sétálni Schiermonnikoog szigetén, hőségben egy elhagyott falu felé kaptatni a Pireneusokban. Az ezzel járó kimerültséget kocogók arcán is látni néha, a nyilvános szenvedés tolakodó hőseién, a loholó Krisztusokén útban a Golgota felé. Arthur nem tartotta sokra a futást, gyors tempója zavarta a ritmusát annak, amit gondolkodásnak nevezett, s aminek az igazi gondolkodáshoz valószínűleg alig volt köze. Arthur egyszerűen így nevezte el valamikor régen, tizenöt vagy tizenhat évesen. Elkülönülés kellett hozzá. Nevetséges persze, de Arthur azóta sem hagyott fel ezzel az úgynevezett gondolkodással.
Régebben csak bizonyos helyeken, most már bárhol sikerült. Azzal a feltétellel, hogy nem kellett beszélnie. Roelfje ezt megértette. Órákig képesek voltak bolyongani anélkül, hogy megszólaltak volna. Soha nem mondták ki, de Arthur tudta, hogy felesége tudja: ilyenkor alakul ki az, ami a férje munkáiban jó. Arthur nem tudta megmondani, hogyan működött ez a gépezet. Utóbb rendszerint úgy tűnt neki, mintha emlékezetéből hívná elő azokat a dolgokat, amiket egy-egy filmmel mondani készült, nemcsak az ötletet, hanem a kidolgozást is. Emlékezett, ez volt a jó szó. Kamerabeállítás, világítás, sorrend, mintha egy különös déja vu kísérte volna mindenben, amit csinált. A vele együtt dolgozni kényszerülők kétségbeesésére tulajdonképpen így született meg az a néhány rövid játékfilm is, amelyet a Filmakadémia diákjaival forgatott. Arthur rendszerint a semmiből indult, bemutatott egy salto mortalét - de egy olyat, amelyiknél a test percekig látszólag mozdulatlanul lebegett a cirkuszsátor kupolájában -, majd talpra esett. Ekkorra az eredeti terv, amelyet azért nyújtott be, hogy pénzt vagy megbízást kapjon, többnyire csaknem a felismerhetetlenségig megváltozott, de ezt megbocsátották neki, ha jó volt az eredmény. De mégis, mi volt valójában ez a bizonyos gondolkodás? Köze volt az ürességhez, ennél sokkal többet aligha lehetett mondani róla. Az kellett hozzá, hogy üres legyen a nap és tulajdonképpen maga Arthur is. Ha sétált, úgy érezte, hogy átjárja az üresség, hogy átlátszó lesz, vagy furcsamód nincs is jelen, nem tartozik a többiek világához, az sem volna baj, ha nem lenne ott. Gondolatait - habár ez a szó túlságosan erős ahhoz a homályos, kusza révedezéshez, melyben körvonalazatlan képek és mondatfoszlányok váltották egymást - sosem tudta utólag valamilyen meghatározott formában feleleveníteni, az egész leginkább egy szürrealista festményre hasonlított, Arthur csak egyszer látta, de elfelejtette a címét. Egy szilánkokból összerakott nő ment fel egy végtelenül hosszú lépcsőn. Az asszony még nem jutott messzire, és a lépcső eltűnt valahol a fellegekben. A test csonka volt, mégis fel lehetett ismerni nőiségét, habár a cserepek, melyekből felépült, sehol sem érintették egymást. Ha jól megnézte az ember, valójában felettébb ijesztő látványt nyújtott. Ködgomolyok hömpölyögtek át a testen ott, ahol az asszony szemének, mellének, ölének lett volna a helye; a testbe alaktalan, még felismerhetetlen szoftver áradt, melyet egyszer majd, ha minden jól megy, át lehet alakítani valamivé, de hogy mivé, arról Arthurnak most még fogalma sem volt.
A Goethestraße sarkán a szél szinte kiszorította belőle a szuszt. Mommsen, Kant, Goethe, itt mindig jó társaságban van az ember. Arthur elsétált a törökök olasz presszója mellett, ahol Victor kávézni szokott, de nem látta ott barátját. Victor, ahogy saját maga mondta, mélyen alámerült a német lélekbe, beszélgetéseket folytatott áldozatokkal és tettesekkel, és írt róluk, anélkül, hogy megemlítette volna a nevüket. Rövid írásai éppen azért rendítették meg annyira az olvasót, mert kimaradt belőlük a magamutogató pátosz. Arthur Daane szerette az olyan embereket, akiknek, ahogy jellemezte őket, "több mint egy személyiségük volt", főleg, ha a különféle személyiségek látszólag egymás ellentétei voltak. Victorban a színlelten hanyag külső mögött egy egész társulat lakozott. Egy zongorista, egy hegymászó, az emberi sürgés-forgásnak egy hűvös megfigyelője, egy vért és hadurakat megéneklő wagneri költő, egy szobrász és egy grafikus, akinek rendkívül retorikus munkái többnyire csak néhány vonásból álltak, és a rajzok címe még most is a már oly régen véget ért háborúról igyekezett mondani valamit. Victor Berlint és a háborút választotta vadászterületéül. Ha beszélt egyáltalán ennek miértjéről, akkor félig viccelődve mindössze annyit árult el, hogy a gyerekkora miatt, mert "ha az ember még kicsi, akkor a katonák nagyon nagyok", és katonából kisfiúként a megszállt Hollandiában igen sokat látott, mivel szülei háza egy német kaszárnya közelében állt. Ruházata némileg egy háború előtti revütáncos jegyeit viselte magán: kockás zakó, selyemsál, felhúzott szemöldökre emlékeztető David Niven-féle6 keskeny, festett bajusz, mintha Victor a külsejével is azt szeretné jelezni, hogy nem lett volna szabad kitörnie a háborúnak, és a harmincas éveknek örökké kellett volna tartaniuk.
- Nézd, látod ott azokat a golyó ütötte lyukakat...?
Rendszerint így kezdődött egy berlini séta Victorral. Ilyenkor úgy tűnt, mintha Victor maga lett volna az emlékező város: felidézett egy-egy politikai gyilkosságot, razziát, könyvégetést, megmutatta, hol vetették Rosa Luxemburgot a Landwehr-csatorna vizébe, vagy pontosan meddig nyomultak előre az oroszok 1945-ben. Victor úgy olvasta a várost, akár egy könyvet; mesélt a történelem süllyesztőjébe merült láthatatlan épületekről, a Gestapo kínzókamráiról és arról a helyről, ahol talán Hitler repülőgépe is leszállt még - s mindezt hosszú, majdhogynem skandált recitativóban. Egyszer Arthur szeretett volna Victorral filmet készíteni Walter Benjaminról, amely egy barangolóról szóló Benjamin-idézet után "Az emlékezés talpa" címet kapta volna. Victornak egy berlini barangoló szerepét szánta, hiszen ha volt olyan ember, aki az emlékezés talpán járt, akkor Victor volt az. De a holland televíziónak nem kellett műsor Walter Benjaminról. Arthur még mindig maga előtt látta a szerkesztőt, a marxizmus és katolicizmus szokásos keverékével, mint bemocskolódott dicsfénnyel övezett tilburgi akadémikust: egy áporodott ötvenes férfit s annak áporodott szobáját a hatalmas, eliszaposodott álomgyárban, melynek büféjét a gégerákos hangú hazai hírességek szoláriumbarna pofái népesítették be. A tartós távollét megóvta Arthur Daanét attól, hogy megjegyezze nevüket, de egyetlen pillantás elegendő volt ahhoz, hogy tudja, kivel van dolga.
- Tudom, hogy természeted - (kis híján azt mondta, hogy "lelked") - két szélsőséget rejt magában - magyarázta a szerkesztő -, reflexiót és akciót, de az a helyzet, hogy reflexióval nem érjük el a szükséges nézettségi rátát.
Egy marxista megroggyant idealizmusa és egy katolikus alattomos korrupciója, aki eladja magát, csak hogy biztonságban ellavírozhasson a nyugdíjig - ez az összeállítás ellenállhatatlan volt és maradt.
- Amit Guatemaláról forgattál, azokról az eltűnt szakszervezeti vezetőkről, az első osztályú volt. És Rio de Janeiro, az a dokumentumfilm a gyerekekről, akiket lelőtt a rendőrség, tudod, amelyikért Ottawában még díjat is kaptál, nos hát ilyesmit keresünk. Drága produkció volt, de azt hiszem, megtérültek a költségek. Németország megvette a hármas csatornának, és Svédország is... Benjamin! Régebben kívülről fújtam...
Arthur Daane látta a hét-nyolc fiú meg lány tetemét: magas kőasztalokon feküdtek; látta a szürke lepedők alól kinyúló groteszk lábakat, a bokákra kötözött cédulákat: a gyerekek neve a hasonlóan múlékony papíron tetszés szerint felcserélhető; látta a szótöredékeket: már az asztalon enyészetnek indultak azokkal a tönkretett testekkel együtt, melyeket meg kellett volna nevezniük.
- Tragikus sors a Benjaminé - mondta a szerkesztő. - Pedig ha ott a Pireneusokban nem adta volna fel rögtön az első kudarc után, akkor természetesen sikerült volna megmenekülnie. Akkor megúszta volna. Mert igaz, hogy a spanyolok fasiszta disznók voltak, de a zsidóikat azért nem küldték el Hitlernek. Én nem tudom, de az öngyilkosság nekem sosem smakkolt. Másodszorra biztos, hogy sikerült volna célba érnie, ugyanúgy, mint a többieknek. El tudod képzelni Benjamint Amerikában, Adorno és Horkheimer társaságában?
- Benjamin Amerikában - ismételte Arthur.
- Persze, isten tudja, lehet, hogy összevesztek volna - képzelődött tovább a szerkesztő -, tudod, hogy van az a száműzöttekkel.
A szerkesztő felállt. Vannak emberek, gondolta Arthur, akik felöltözve is úgy néznek ki, mintha piszkos pizsamában feküdnének az ágyban, és nem kelnének fel többé. Figyelte a szétfolyt testet, amely az épületegyüttes másik szárnyára néző ablak előtt állt. Itt készült az a posvány, ami, akár a ragacsos pép, elárasztotta a Holland Királyságot, méghozzá olyan csatornákon keresztül, amelyekben a nemzeti utánzatot elkeverték a nagy tengerentúli példakép trágyájával. Daane összes ismerőse azt állította, hogy sohasem néz tévét, de a kávézókban vagy a barátoknál folytatott beszélgetések alapján más következtetésekre jutott.
Arthur felállt, indulni készült. A szerkesztő kitárta az ajtót egy komputerek előtt gubbasztó, hallgatag alakokkal teli terem felé. Inkább a halál, Daane emlékezett rá, hogy ezt gondolta akkor. Ami nem volt méltányos. Hiszen mit tudott ezekről az emberekről?
- Ezek itt mit csinálnak? - kérdezte.
- Háttérinformációt gyűjtenek a hírműsorokhoz és stúdióbeszélgetésekhez. Ezt nyomjuk aztán a zseniink kezébe, ha olyasvalamiről kell beszélniük, amihez nem értenek, vagyis, mondhatni, bármiről. Tények, történelmi elemzések meg ilyesmik. Mindent összekanalazunk és behabarunk a nagyokosoknak.
- Fogyasztható falatkákat gyártotok?
- Még csak azt sem. A felkínált anyagnak talán a tizedrészét ha használják. Többet nem bírnának el a nézők. Ettől átkozottul összezsugorodik a világ, de a legtöbb embernek még így is túl nagy. Szerintem leginkább azt szeretnék, ha egyáltalán nem létezne. Mindenesetre nem akarják, hogy emlékeztessék őket a létezésére.
- És az én szakszervezeti vezetőim?
Arthur egyszeriben őket is maga előtt látta. Fényképek egy New York-i emberi jogi szervezet asztalán: kemény, zárt, indián tekintetek. Eltűntek, valahol halálra kínozták s időközben már el is felejtették őket.
- Legyek őszinte? Te vagy az alibink. És a használhatatlan órákat is ki kell tölteni valamivel. Az embereknek már hányingerük van Boszniától, de ha te mennél el oda...
- Nem megyek többet Boszniába.
- ...akkor valami olyat hozzál, ami legalább egy-egy kisebbség törtrészét érdekli, és amivel megjelenhetnénk a nemzetközi piacon. Mindig jól fest egy ilyen plecsni a folyosón. Már a fejlődő országokat is alig tudom átnyomni, de ha oda szeretnél menni...
- A fejlődő országok hamarosan maguk jönnek ide. Különben már itt is vannak.
- Erről senki nem akar tudni. Maradjanak csak jó messze.
Alibi. "Az unalom a káosz fizikai érzékelése", olvasta Arthur nemrég valahol. Semmi oka nem volt rá, hogy most erre az idézetre gondoljon. Vagy mégis? A teremben dolgozó alakok, férfiak és nők, nem öltöttek emberi formát. Flash! Az a másodpercnyi embertelen, bestiális unalom, undor, gyűlölet és félelem ezekkel a félig mechanikus kettős egységekkel, a testekkel összenőtt képernyőkkel függött össze, melyeknek ujjai a könnyen járó billentyűket nyomogatták. A képernyőn szavak jelentek meg, és bár villámgyorsan tovább pörgették őket, rövid ideig a kaotikus világot voltak hivatottak megjeleníteni. Arthur megpróbálta megnevezni a mélységes csöndbe belekopogó billentyűk hangját. Elkábított tyúkok halk kotyogásához hasonlított leginkább. Arthur figyelte, hogy táncol a billentyűkön a sok mosott kéz. Dolgoznak, gondolta, ez munka. Hogyan mondta a szerkesztő? Összekanalaznak, behabarnak. Összekanalazzák a sorsot; a sors friss múlt idejét. Adatokat, melyek adottak voltak. De kicsoda adta őket?
- És mégis, olyan szívesen készítenék filmet Benjaminról - szólalt meg Arthur.
- Próbáld meg Németországban - felelte a szerkesztő -, ma már ott is elég jól ismernek.
- Németországban a kábítószerekről kérnek filmet - folytatta Arthur -, meg azt szeretnék tudni, miért gyűlöljük őket még mindig.
- Én nem gyűlölöm őket.
- Ha ezt elmondom, akkor nem kell nekik a műsor.
- Ó. Hát viszontlátásra. Tudod, hogy javaslatokra mindig nyitottak vagyunk. Főleg, ha te jössz valamivel. Újfajta orosz bűnözés, maffia meg ilyenek, gondolkodj csak el rajta.
Arthur mögött becsukódott az ajtó. Úgy ment végig a termen, mintha templomban volna, az elhagyatottság érzése vett rajta erőt. Milyen alapon ítélkezett ezekről az emberekről, akik a teremben ültek? És akkor ismét felsejlett benne a gondolat, ami most, ebben a másik jelenben, itt Berlinben is beléhasított. Milyen ember lett volna belőle, ha nem halt volna meg a felesége és a gyereke?
- Thomas - ez Erna hangja volt. - Ha elveszed a nevét, akkor azt szeretnéd, hogy elmenjen.
- Már elment.
- Joga van a nevéhez.
Erna nagyon szigorú tudott lenni. Legalábbis ezt a beszélgetést Arthur sosem felejtette el. De volt valami ördögi abban a kérdésben. Milyen ember lett volna belőle? Azt a fajta szabadságot, ami Arthurt annyira megkülönböztette a többiektől, mindenesetre nem ismerte volna. Ez a gondolat már magában is bűntudatot ébresztett benne, amellyel nem tudott mit kezdeni. Időközben úgy rászokott a szabadságra, hogy másféle életet el sem tudott volna képzelni. De a szabadság sivárságot, szegénységet is jelentett. Na és? Ilyet olyan embereknél is tapasztalt, akiknek volt gyerekük, akiknek nem kellett, ahogy Arthur egy részeg pillanatában Ernának mondta, "egyedül meghalniuk".
- Ebből elég, Arthur. Nem bírom elviselni, ha érzelgős vagy Nem illik hozzád.
Arthur nevetett. E gondolatok közepette mindössze a Steinplatzig jutott. Különös, mi mindenre lehet gondolni néhány száz méter alatt. Az Uhlandstraße egyik nagy házának kapuján Arthur meglátott egy kihívóan fényesre pucolt rézgombot. Diónyi hó pihent rajta, akár a tejszínhab egy aranyfagylalton. ("Te örökre gyerek maradsz.") Arthur odalépett, és leseperte a havat. Most saját maga gömb alakú mását látta, egy görnyedt törpét, a Notre-Dame harangozóját. Nézte torzzá duzzadt orrát és kétoldalra szétfutó szemét. Természetesen kinyújtotta a nyelvét, ez a legjobb módszer a szellemek elűzésére. Ezt a napot nem a szellemeknek szánta, különben akár le is ihatná magát. Ennek a napnak üresnek kellett maradnia, Arthur értelmetlen dolgokkal akarta kitölteni, és a hó, a nagy palástoló, amely most éppen az anekdotikus elemek, a felesleg elkendőzésén dolgozott, segíteni fog neki.
Honnan érkeznek a hirtelen sugallatok? Volt két Caspar David Friedrich-kép, két furcsa, patetikus festmény, amit Arthur sürgősen látni akart. Talán a Schoeller kirakatában feküdt egy könyv a festőről? Arthur nem emlékezett rá. Friedrich. Nem is szerette igazán a műveit, ezt a két festményt mégis tisztán látta maga előtt. Egy kolostor elhagyott romja, csöpög a szimbolikától. Halál és elhagyatottság. És a másik kép, kész téboly, tájkép lila hegyekkel, köddel; hullámzó, cakkos síkság, középen egy valószerűtlenül magas szikla, annak tetején pedig egy még valószerűtlenebb kereszt. Egy vékony kereszt, egy sovány kereszt, hogy jobb? És, szintén a magasban, a kereszt lábánál egy báliruha-szerűségbe öltözött asszony, valaki, aki köpeny nélkül hagyta ott P. hercegének estélyét, és túlságosan vékony ruhájában zord túrára indult a bizarr sziklához, ahol a Megfeszített az Anya és a Keresztelő nélkül, a rómaiak és a főpapok nélkül, megközelíthetetlen magányban szenvedett. Mindez túl messze ahhoz, hogy látni lehessen, mit fejeznek ki a tekintetek. Az asszony egy férfinak segít, aki az utolsó, még megmászandó lépésekkel küszködik mögötte, de az asszony nem néz rá, s a férfi háta olyan ember háta, aki sosem fog megfordulni. Ehhez a festményhez fülsiketítő, vallásos csönd vagy ikonoklasztikus hahota illene, mely a sok lila sziklafal között gúnyolódva verődne oda s vissza. Ám ez utóbbi értelmezésnek, mely Arthur romlott, huszadik századi lelkéből fakadt, Friedrich zárt világában egy gombostűnyi hely sem jutott. Semmi irónia; a nagy epekedés felmagasztalása. Arthur maga mondta: komoly nép. Mindamellett volt egy nevetésre mindig kapható barátja, aki egy egész könyvet írt erről a festőről. Victor pedig elmagyarázta, miért áll Friedrich összes férfialakja háttal; a búcsúról beszélt, a világtól való elfordulásról, de hogy pontosan mire célzott, azt Arthur elfelejtette. Talán eszébe jutna, ha látná a festményt. Nem messze, a Charlottenburg-kastélyban lóg.
- Hallo! Hallo!
Nem, Arthur tényleg nem látta, honnan jön a hang, és ez azt jelentette, hogy aki kiáltott - hangjából ítélve egy nő -, az sem látott a hótól, következésképpen nem neki kiáltott, hanem az egész világnak.
- Hallo! Hallo! Kann mir jemand helfen? Hilfe bitte! Hilfe!7
Arthur a vad, fehér förgetegben találomra elindult arra, amerről a hangot hallani vélte. Az első, amit rendezői szeme észrevett, a jelenet képtelensége volt. Az üdvhadsereg egyik női harcosa egy néger mellett térdelt, aki lehet, hogy már nem is élt. Otthontalanok, hajléktalanok, kábítósok, csavargók, szájhősök, a világ bármely részén járt is Arthur, tele volt velük
az utca. Eszelős szöveggel, guberálva, rongyokba bugyolálva, kosztól feketén, hatalmas loboncba csimbókosodott hajjal, káromkodva vagy kéregetve járták a városokat, mintha az őskorból érkeztek volna ide, hogy emlékeztessék az emberiséget valamire, de mire? Valami állandóan meghalt ezen a világon, és ezt a csavargók láthatóvá tették. Arthur úgy képzelte, hogy ezek az emberek azzá a döbbenetté változtak át, melyet ő csak néhanapján érzett, de azt is tudta, hogy ez az átváltozás valamiféle megnevezhetetlen vonzerővel bírt, mintha lehetséges volna egyszerűen a csavargók mellé feküdni és betakarózni a kartonnal, jó éjszakát, majd meglátjuk, felébredek-e holnap. Idő - ha volt valami, ami ezekben az életekben megszűnt létezni, akkor az az idő volt. Nem a nap és az éjszaka sötét vagy világos ideje, hanem a cél és az irány kifundált ideje. A csavargók számára nem létezett többé valamilyen irányba igyekvő idő. Megadták magukat a gyors vagy lassú enyészetnek, amíg majd ott maradnak valahol fekve, hogy felszedjék őket, mint itt ezt a négert.
A néger azonban nem akarta, hogy felszedjék, annyi biztos. Teste, mint egy lomha, súlyos tömeg lógott az üdvkatona karjában, aki megpróbálta felültetni. A lány fiatal volt, még nem lehetett harminc; kék szempár egy középkori sápadt szent arcán, Cranach a hóban. Már csak ez hiányzott. Arthurnak vissza kellett fognia magát, hogy le ne seperje a havat a lány kalapjáról.
- Können Sie ihn bitte halten, während ich telefoniere?8
A német nyelv egyes nők ajkán oly szépen cseng, hogy alig akad párja, de enyelgésre most nem volt idő. Különben is a férfi bűzlött. A nővérnek, vagy hogy nevezik ezeket a segítőket, nyilvánvalóan volt ebben tapasztalata, mert nem zavartatta magát. Arthurnak vissza kellett fojtania hányingerét, de a férfi megelőzte: mihelyt Arthur átvette őt a nővértől, hányás és vér buggyant ki a szájából.
- Oh Gott - a lány hangja úgy csengett, mintha imádkozna -, ich bin gleich zurück.9
A nővér eltűnt a hóviharban. A térdelő Arthur a félig felültetett testet melléhez támasztotta. Látta, ahogy a hópelyhek a gyűrűs, ősz hajba fészkelték magukat, ott vízcseppé olvadtak, és csillogtak, míg új pelyhek nem fedték el őket. Jobb kezébe egy marék havat gyűjtött, megpróbálta vele letörölni a vért és a hányást. Hallotta a Hardenbergstraße forgalmát, az autógumik nedves sziszegését. Néhány órán belül elképesztő latyak lesz mindenütt, s a jeges sár estére felfagy. Berlin, falu a tundrán. Hogy a csudába talált rá a nővér erre az emberre?
Amikor a lány visszajött, Arthur meg is kérdezte tőle.
- Ilyen időben megkeressük őket. Többé-kevésbé tudjuk, hogy merre csavarognak.
- De akkor kinek telefonált?
- A kollégáknak.
Ebben az összefüggésben Arthurnak furcsán hangzott a szó. Létezhet olyan, hogy valakinek viszonya van egy üdvkatonával? A nővér szemének jegeskék csillogása életveszélyes volt. Nyughass, Daane! Itt térdelsz egy félholt négerrel a karodban. Próbálj meg most az egyszer az emberiség része lenni.
- Scheiße - szólalt meg a néger kifogástalan németséggel. - Scheiße, Arschloch, Scheiße.10
- Sei ruhig11 - felelte a nővér, és ő is megtörölte a férfi száját hóval.
- Scheiße.
- Már elmehet - fordult a lány Arthurhoz. - Nagyon kedves, hogy segített. De a kollégáim hamarosan itt lesznek, felhívtam őket az autóból.
Krisztus katonái, gondolta Arthur. Valahol mindig van háború. A férfi felnyitotta a szemét, a két okkersárga golyót vérerek hálózták be. A világ mint jelenések sorozata. Életem végéig vajon hány ilyen jelenést látok majd? Hát hol marad minden?
- Sört - nyögte a csavargó.
- Jó, jó.
Arthur már régebben észrevette, hogy ha meditatív napjain valami különleges történt, akkor erről kizárólag olyan klisékben tudott gondolkodni, melyeket bárki más is kitalálhatott volna, például, hogy ez a nagy, fekete test, amit karjában tartott, valaha kisgyermek volt Afrika valamelyik országában, vagy, isten tudja, Amerikában - csupa banális maszlag, amivel semmire se megy az ember. Ott hagyni fekve, talán ez lett volna a legjobb megoldás, halál a hóban. Állítólag az ember észre sem veszi. Most a jólelkű katonalány valószínűleg egy hálóterembe vonszolja, és lezuhanyozza a fickót.
Néger a hóban, talán Caspar David Friedrich is tudott volna kezdeni vele valamit. Összes művében olyan szakadék leselkedett, mely csak később vált láthatóvá, melyhez a festő egyszerűen még nem talált megfelelő kifejezőeszközt. Így a tébolyult keresztre feszítésekkel a hegyek csúcsán és a szétmállott kolostorfalakkal kellett kisegítenie magát, ahol a szerzetesek denevérré, a romlás angyalfattyaivá változtak. Arthur hallotta, ahogy közeledik, majd elnémul egy sziréna. A hófüggönyön át meglátta a kék fényű autót.
- Ja, hier!12 - kiáltotta a kalapos lány. Arthur nehezen állt fel. A hóesésben közeledő két férfi igazi katonára hasonlított, Daane jobbnak látta távozni. Egy rum a sarkon, aztán irány az óriás-hegységbeli Golgota. Akinek semmi dolga, az tartsa magát az elhatározásaihoz. Arthur maga előtt látta a festményt. A művészetben az volt a kétértelmű, hogy egyszerre tette láthatóvá a szakadékot, s feszített fölé a rend látszatából hálót.
Arthur a Schillerstraße irányába indult. Csak két olyan város volt, ami ennyire ösztönözte a gyaloglásra, Párizs és Berlin. Persze ez sem volt igaz. Daane, mióta az eszét tudta, mindenütt sokat járt gyalog, de ebben a két városban máshogy érezte magát. Azon töprengett, vajon a városokon áthaladó törésvonal miatt-e, amitől a gyaloglás utazásra, zarándokútra emlékeztetett. A Szajna esetében a törést hidak kendőzték, mégis mindig tudta az ember, hogy valahová máshová megy, hogy átlép egy határt, ezért, ha semmi sem kényszerítette saját területének elhagyására, megannyi párizsihoz hasonlóan Arthur is a folyó feléje eső oldalán maradt. Berlinben más volt a helyzet. Ezt a várost valaha szélütés érte, melynek következményei még mindig láthatók voltak. Aki a város egyik feléből a másikba ment, egy furcsa hasadékon, egy sebhelyen haladt át, amely még sokáig nem fog eltűnni. Az elválasztó elem itt nem a víz, hanem a történelem ama befejezetlen formája volt, amit politikának neveznek, amíg meg nem szárad a festék. Aki érzékeny volt rá, szinte testével szenvedte meg e törést.
Arthur az Ernst-Reuter-Platz végtelen síkjára ért, és látta, hogy világítanak a Bismarckstraße magas fémlámpái ("az egyetlen, ami Speertől megmaradt" - Victor), fényüktől a száguldozó, önmagát üldöző hóförgeteg aranyszínben csillant meg. Arthur borzongott, de nem a hidegtől. Hány éve annak, hogy először járt Berlinben? Gyakornokként a holland állami adó, a NOS stábjával tudósított egy pártkongresszusról a város keleti feléből. Ezeket a dolgokat már most is képtelenség elmagyarázni. Aki nem élte meg őket, már soha nem érezheti át, és aki megélte, az tudni sem akar róluk többé. Van ilyen, vannak évek, amelyekben tovasuhannak az események, amelyekben a 398. oldalnál már rég elfelejtette a 395.-et, és a néhány évvel azelőtti valóság inkább nevetségesnek, mint megrázónak tűnik. De Arthur még emlékezett rá, a ridegségre, a fenyegetettségre. A többiekkel együtt ő is felsorakozott a faállványzatra, hogy a senki földjén át egy másik világba lessen, oda - s ez oly lehetetlennek tűnt! -, ahol egy nappal azelőtt még forgatott. Nem, ezekről a dolgokról semmi értelmeset nem lehetett mondani, még most sem. Ha nem volnának ott jelnek a kövek, a romok, az építkezések árkai, az üres foltok, akkor szinte legjobb volna mindent letagadni, mint valami őrült kitalációt.
Később Arthur gyakran visszatért e kitalált városba, néha több hónapra is. Barátokra talált, akiket szívesen látott viszont, időnként kapott egy-egy megbízást a városi tv-től, de semmi sem magyarázta, miért éppen Berlin lett titkos szerelme tárgya, és nem egy olyan város, ahol kellemesebb vagy izgalmasabb volt az élet, mint például Madrid vagy New York. Valószínűleg a méretén múlott; amikor Arthur Berlint járta, pontosan tudta, mit ért ezen a méreten, habár kielégítő magyarázattal senkinek sem szolgálhatott. "Ich bin überall ein bißchen ungern."13 Ez a mondat megragadt gondolatai rendszerében, mert olyan jól át tudta érezni. Abban az "ungern"-ben, melyet az ember mindenhová magával cipelt, volt valamiféle elemi melankólia, nem lehetett sokra menni vele, de itt úgy tűnt, mintha az ember saját mélabúja reakcióba lépett volna egy másik, makacsabb és veszélyesebb elemmel, amit talán szintén mélabúnak lehetett nevezni, de más szinten. A széles utcák melankóliája volt ez, melyeken egész hadseregek vonulhattak át, a fényűző épületeké és a köztük lévő üres téré csakúgy, mint a tudaté, hogy egyes emberek mit gondoltak és mit tettek ebben a térben; tettesek és áldozatok egymásba akaszkodó és egymásból következő mozdulatainak sorozata volt itt jelen, mementó, melyben évekig lehet bolyongani. Maguknak a berlinieknek, valószínűleg önvédelemből, nem volt erre idejük. Ők a sebhelyek elsimításával foglalatoskodtak. És különben is, miféle elviselhetetlen emlékezetre lenne szükségük ahhoz, hogy képesek legyenek rá? Az ilyen emlékezet saját nehézségi erejétől pusztulna el, öszszedőlne, minden eltűnne benne, és az élőket magukhoz szívnák a holtak.
DEVICH KLÁRA fordítása
