NICOLE MALINCONI

Rose a fényképen

     Henry elveszítette Rose-t. Lassan egy hete. Elhunyt Rose testvérünk, amikor eljött az idő, és az Úr magához szólította, mondja a gyászjelentés. Miután annyi, de annyi évig egy ágyban aludtak.
     Henry ül az asztalnál, keze az asztallapon. Olyan fáradt, még a keze sem moccan. Kinéz az ablakon, beszél, mintha úgy könnyebb volna. Nézi a nagy zöld rétet, a mindig mozdulatlan két igáslovat. Télen-nyáron mozdulatlanok. Kint csend. Bent is.
     Itt az idő: vége a látogatásnak. A szomszédok azt mondják egymásnak: most fogja csak érezni az ürességet. Amikor minden a helyére került. Azt mondja: reggel a legnehezebb. Reggel. Nincs kihez szólnod.
     Elárvult tekintetét a zöld rétre fordítja. Véget ért az élete.
     Eszébe jut, hogy a vége felé Rose a kezdet kezdetén történt régi dolgok után kutatott. Pedig kezdetről beszélni, amikor a végét járja az ember, rossz jel. Henry most beszél, mondja, amit Rose mondott. Rose szavainak fonalát követi. Ez vigasztalja. Azt mondja: amikor a raktárban dolgoztam, és éjszakás voltam, felhívott. Azt mondta: felszállok a vonatra, és odamegyek. Jó, mondtam. És Rose jött. Elmentünk sétálni az erdőbe. Csütörtökön is arról beszélt.
     Csütörtökön végig a múltról beszélt.
     Henry régóta ápolta Rose-t. Milyen türelmes, mondogatta Rose. Kitalálta minden gondolatát. Rose-nak kérni sem kellett. Úgy össze voltak szokva. Azt mondja Rose: vajon mit adnak a tévében.
     Henry bekapcsolja a tévét. Neki mindig minden jó volt. Aztán azt mondja Rose:
     - Az életre gondolok.
     - Az életre? - kérdi Henry.
     - Igen, a kettőnk életére. Ha újra lehetne kezdeni, újrakezdeném.
     Henry azt mondja, Rose látta magát meghalni. Egész a végéig. Hogy kiabált: meg fogok halni. Meg fogok halni. Az ember ott áll, és nem tud mit csinálni, mégis az ajtóhoz rohan, hívja a tanyasiakat, kiabál, hogy jöjjenek gyorsan, de nem tud mit csinálni, az orvos is megmondta. Ott áll. Borzalom. Szeretné, ha a másik nem szenvedne tovább. Ha vége lenne.
     Tegnap volt nála az orvos. Szinte naponta jön, amióta Rose meghalt. Henry vérszegénysége miatt. Vért vett tőle. Piros vér. Henry elámult: hogy ez milyen piros!
     Az orvos azt mondta: azért, mert sokat vagy szabad levegőn.
     Henry mindig szabad levegőn van. A kertben. Nem úgy, mint Rose. Amikor utoljára vért vettek tőle, szénfekete volt. Azt mondta: hogy lehet, hogy nekem ilyen fekete a vérem?
     Azóta, hogy nem járt kinn. Nem ment a tanyára, a padra sem ült ki. A hőség miatt. A hideg miatt. Vagy a nagy szél miatt. Mindig volt valami. Henry alkalmazkodott, majd ha egy kicsit jobban lesz. Mindig azt mondta: majd ha egy kicsit jobban lesz. Bizonygatja, hogy Rose-nak nem volt szabad kimennie, és nem is tudott volna. A szíve miatt.
     Odamegy az ablakpárkányhoz, egy kicsit balra tolja a vázát. Vagy jobbra. Visszajön, leül. Azt mondja: a növényeket öntözi az ember. Gondol rájuk.
     Rose bekeretezett fényképe a tévén. Csak az arcát és koromfekete haját látni. Műtermi fénykép művésziesen életlen háttérrel; a háború után készült, mindazok után, amiken keresztülmentek. Itt van, kiszedte az albumból, kiszedte Rose életéből, és ideállította, hogy vigyázza a kép emlékezetét. Henry haláláig ott állt a tévén az egyenruhás fiatalember mellett, aki addig egyedül volt. Henry egymás mellé tette őket az elviselhetetlen ürességben. Gyakran gondolt arra, hogy vajon neki vagy Rose-nak kell-e majd elnéznie a tévén a két fotót. Aztán nem történt semmi. Soha nem néz oda. Nem beszél hozzájuk. Előttük jön-megy. Az albumban lévő fényképeket megmutatja. Rose aratáskor a mezőn, kendővel a fején. Azt mondja, kövér volt akkoriban. Felnevet. Közelebb hajol az albumhoz, hogy jobban lássa. Fényképek esnek ki belőle az asztalra, az utolsó képek - még nem lettek beragasztva - és egy újságkivágás: Rose és Henry a gyémántlakodalmukon. Kicsípve. Mereven ülnek az emelvényen, körülöttük virágok. Az egyik fénykép rajta van az újságkivágáson is. Azt mondja: be kell ragasztanom őket. Különben elkallódnak.
     Közelről szemléli az újságkivágást. Csak annyit mond: az a sok év.
     Eltűnődsz, mit akar ezzel pontosan mondani. Mit jelent az, hogy az a sok év. Hiszen míg Rose élt, láttad őket, néha hallottad őket. Nem tudtad, mit gondolj arról, amit egymásnak mondtak. Annyi éve.
     Henry annyit mond, az a sok év, és elhallgat. A sok év kibomlik a szobában, betölti a teret és az emlékezetet. Henry emlékezetét. Úgy érzed, ezt soha nem mondta Rose előtt. Rose hiányának mondja, mindannak, ami összetartotta őket, és most nincs. Hogy pontosan mi tartotta össze őket, nem tudod. De tudod, hogy összetartotta őket annak a titka, hogy mi tartotta össze őket. Elég annyi, hogy az a sok év, aztán csak várni kell. Mindent gondosan befejezni. Úgy, ahogy mindig is tette. Ahogy odafigyelt a tárgyakra, a tárgyakhoz kötődő mozdulatokra. Ahogy a maga módján a tárgyakban élt, majdnem úgy, mint Rose. Rose egyenesen azt mondta rá: akár egy asszony.
     Látja, hogy egyre fogy, mígnem egészen összetöpörödik, sőt szüretkor azt mondja, nem megy ki többet a kertbe, majd hozzáteszi: nem mintha Rose annyit evett volna, de mégis, most kinek kertészkedjen?
     Nem szedte le az utolsó sor babot, nem húzta ki a pórét a földből. Rose nem hagyott rá időt.
     Megmutatja a szerszámos kamrát, mint a múltkor. A szerszámok megtisztítva lógnak a helyükön. Hatalmas petrezselyemcsokrokat ad a tanyasiaknak. Azt mondja: egyétek, míg nem jön a fagy.
     A tanyasiak jönnek, amikor csak tudnak. Nélkülük nem tudja, mit csinált volna. Kinyit nekik szekrényt, gardróbot, spájzot. Rábök. Kérdi, mit csináljon vele. Nem tudják, mit csináljon vele. Sóhajtanak, csóválják a fejüket, mondják: bizony nagy bánat ez.
     Henry szétteregeti Rose ruháit az ágyon és a székeken; különválogatja az utcai ruhákat a szép alkalmi ruháktól. Emlékszik minden alkalomra, mintha tegnap lett volna. Azt mondja: ha valami tetszik, vedd el!
     Nézed a felgöngyölgetett harisnyákat, a rózsaszínű alsóneműket a nyitott fiókban. A szemérmetlen fehérneműre szegeződő pillantások mintha Rose testét érnék. Pedig semmi közük nem volt a testhez, melyet szinte csak Henry látott kezdettől fogva. Fiatalkoruktól fogva. Azt mondja: Rose ment el elsőnek. Nem tudja, mekkora szerencséje van.
     A tanyasiak azt mondják, ne mondjon ilyet, a végén csak túlteszi magát rajta az ember, majd meglátja.
     A tanyasiak főként segíteni jönnek. A nehéz munkákban. Jó erőben vannak. Másra nem nagyon érnek rá. Minden idejüket lekötik az állatok.
     Az asszonyok végül közelebb mennek a fiókokhoz, megérintik a ruhákat. Henry azt mondja: ezek a jók, ezeket vidd!
     Kiveszi a szappangömböket, amelyeket Rose dugott a fehérnemű közé. Soirs de Paris. Rose csak azt szerette. Az volt a kedvenc márkája. Henry magának a legolcsóbbat vette. Azt mondja: most van tartalékom. A szappan minél régibb, annál jobb.
     Nézed, ahogy Henry megmutatja Rose javait, a kettejük javait, nézed, ahogy elveszíti mindezt; látod, amit félretettek későbbre, mondván, hogy sosem lehet tudni, látod, ahogy elveszíti. Ahogy a "sosem lehet tudninak" még a gondolatával is elszámol.
     Nézed, ahogy szétoszt tartalékot, konzervet, és megszabadul mindentől. A konyhaasztalra rakja a lefagyasztott hústömböket. Kéri, hogy vigyék el, mert ő mostantól készételt kap. Állítja, hogy úgy sokkal egyszerűbb, vasárnap is jönnek. Az öregek otthonából. Jönnek. Még vasárnap is.
     Kikapcsolja a fagyasztót. Azt mondja, beletesz egy lavór meleg vizet, és egykettőre kiolvad. Azzal el van intézve. Örökre becsukja a fagyasztó ajtaját. Most, hogy lent alszik, legalább nem hallja többé a motor zúgását éjjelente. Most, hogy nem megy föl az emeletre. Mint Rose a vége felé, a kórház után. Miután annyit hurcolták fel-le. Vizsgálóasztalokra fektették. Szó nélkül a hideg fémre. Alig takarta egy vékony hálóing, csak kérdezgette: hová visznek most? A teste az asztalon. Megfordítják, visszafordítják. Mint egy darab húst. A kezelés végén azt mondták, hazamehet. Henry elment érdeklődni az osztályos orvoshoz, de az osztályos orvosnak nem volt ideje fogadni őt. Rose halála napjáig azon tűnődött, vajon rájöttek-e, mi a baja.
     Tehát nem megy föl többet az emeletre. Nem mintha képtelen volna rá, de minek? Mi van, ha baja esik? Jobb, ha minden egy szinten van. A tévé az álmatlan éjszakákra. Amikor csak jár az agyad, pedig azt szeretnéd, ha üres volna.
     Lentről látni a hajnal szürke fényét a réten. És a lovakat, ahogy árnyékként felbukkannak a ködből. Összesimulva. Azt mondja, mégiscsak furcsa, hogy amikor látni lehet őket, mindig ugyanott vannak. És mindig egymás mellett. Ilyenek az állatok. Eszébe jut az anyajuh, amelyet Rose nevelt a háború alatt. A másik házban. Amikor még hárman voltak a családban. A juh a rét aljáról felismerte Rose-t, és futott elébe, hihetetlen volt. A rét alját nem lehet látni a völgy hajlataitól, ahogy jön az ember. Rose megszabadította a juhot egy halott báránytól, ezért ismerte fel Rose-t habozás nélkül, akkor is, ha nem látta. A bárány az anyaállatban rekedt. A másik, amelyik élt, nem tudott tőle táplálékhoz jutni. Mindent elszívott tőle. A másik abba pusztult bele. Rose segített az anyának kitolni mind a kettőt, a halott bárányt és a másikat, amelyik aztán elpusztult. Szinte úgy kellett kihúznia őket. Az anyajuh is majdnem ráment. Belülről rohadt. Rose lassan talpra állította. Volt türelme az állatokhoz.
     Attól fogva, mondta Henry, az állat érezte, hogy kivel van dolga. Egész a rét aljáról.
     Idővel az anyajuh visszanyerte az erejét. Akkor ölték le, mikor véget ért a háború. Rose és a kölyök nem akarták látni. Henry ölte le. Nem volt más választásuk.
     

Uri neve

     Tavasszal történt. Itt még mindenki a háborúról beszélt. Egy évre rá. Azt mondták: a mi háborúnk, a mi fényes győzelmünk. Itt semmit nem láttam a háborúból. Csak a kikötő hangulatát az alatt a hat nap alatt, amíg tartott. A riadókészültséget.
     Megelőző hadművelet, mondta a rádió és az újság mindenfelé: védekező háború a közelgő támadás ellen. Az eredeti határvonalak visszaállítása. Határvédelem. Azt mondták. Villámháború.
     Szerencsére egy villámháború még kitelt tőlünk, mert Uri nem hallatott magáról az alatt a hat nap alatt, sőt utána sem. Csak egy levél előtte, melyben az állt: az összes fronton ott leszünk.
     Hat napig hallgattam a híreket az összes frontról. Egyformán fontos volt mind Uri levele miatt. Biztató hírek voltak nagyszabású előrenyomulásunkról. Rajtuk ütöttünk. Az a hír járta, hogy katonáik még a cipőjüket is elhagyták, úgy menekültek. Mezítláb a pusztában! Nevettünk. Győzött a hadseregünk és vele Uri. Húszéves sem volt még.
     Hazajött, és azt mondta: elkaptuk őket. De ezzel még nincs vége.
     Nem vitatkoztam. Az a fontos, hogy Uri él. Már csak ő volt nekem. Ránc telepedett a homloka közepére. Szigorú vonal. Nem tűnt el soha. Megváltozott tőle.
     Hazajött, és megváltozott az életünk. A kikötő megőrizte a riadókészültség hangulatát. Uri mindig a hadseregről beszélt. Azt mondta, mi vagyunk a legjobban kiképzettek. A mi ütőerőnk. Az újságok a "védelmi rendszerünkről" beszéltek. Nem szóltam semmit. Hagytam, hadd mondja. Láttam, hogy elvette az eszét a háború. Gondoltam: Uri álmodik. Az újságok hazudnak.
     Szerintem a mi helyzetünkben természetes volt a háború. Nem volt rajta mit csodálkozni. Mi csináltuk. Azóta gondolom így, amióta - húsz évvel Uri háborúja előtt - megérkeztem ide. Ez az én titkos felfedezésem. Ez volt.
     
     Rögtön rájöttem, amint beléptem a házba. A ház szagából. Langyos volt. Nem volt ideje elpárologni. Áradt a nyitott szekrényekből, az ételmaradékból, a vetetlen ágyakból, a falakon és az ágyakon lévő kárpitból, az otthagyott ruhákból. Volt gazdája. Idegenszag. Egyre beljebb mentem, nem nyúltam semmihez. Azt mondogattam magamban: itthon vagyok.
     De hiába mondogattam, nem nyúltam semmihez.
     Akkor fedeztem fel. A kis szobában a matracon, a ruhák alatt a melegen. Nem hittem a szememnek. Rögtön azt gondoltam, visszajönnek. Visszajönnek érte.
     Nem voltam hozzászokva a gondolathoz, hogy nekik már késő. Hogy ez már a mi otthonunk. Alaposan szemügyre vettem, amit találtam, felvettem, és láttam, hogy épp időben találtam rá. Ezt még a tapasztalatlan szem is észreveszi.
     Úgy döntöttem, megtartom magamnak, hiszen senkim és semmim nem volt. Az egyszerűség kedvéért azt mondtam, hogy az enyém. Akkor jöttem rá a háborút illetően arra, amire rájöttem.
     Mégis maradtam. Talán a felfedezés miatt. Kénytelen voltam az ottani tárgyakat és bútorokat használni. Időbe telt, míg a szag elpárolgott a falakból.
     
     Egy évvel Uri háborúja után kiadtam a titkomat. Tavasszal, amikor viszszajöttek. Uri háborújának köszönhetően tudtak visszajönni, az új hódításoknak köszönhetően. Hát ki érti ezt? Mert ahol addig éltek, a mi zónánk lett. Többek közt. Engedélyezték, hogy visszajöjjenek. Mint egykori lakók. Ezt tette a háború.
     
     Egy nap megláttam őket az utcánkban. Ketten álltak a ház előtt. Soha senki nem nézte így a házat. Halkan beszélgettek. Elmentem mellettük, mintha mi sem történt volna. A férfi imakendője alatt, homloka közepén ott volt a szigorú vonal.
     
     Az asszony egyedül jött. Fehér kendő a fején. Elmutogatta, hogy itt lakott. Tíz ujján mutatta, hogy húsz évvel ezelőtt. Bejöhet, mondtam neki az anyanyelvén. Húsz év alatt meg lehet tanulni egy nyelvet.
     Sokáig állva maradt. Nem nyúlt semmihez. Nem kínáltam hellyel. Nem szóltam hozzá. A szívem majd kiugrott a helyéből. Az övé is. Furcsán nézett rám. Mint egy nyest. Gondoltam: meg tudom védeni magam. Biztos érzi, hogy megváltozott a szag, hogy ez már idegen szag neki.
     Ezt mondogattam magamban, hogy ne gondoljak a titokra, amit találtam.
     A titok miatt engedtem be. Nem tehettem mást. Ha az nem lett volna, az asszony sem jött volna vissza.
     Vártam, hogy megszólaljon. Egy szuszra elmondta. Gyorsan beszélt. Az anyanyelvén. Azt mondta: átkozott nap, olyan gyorsan kellett menekülniük; mindenki futott, micsoda istencsapás, a gyerekek mind ordítottak, sokan voltak, azt hitte, valaki törődik a kicsivel, mindegyikük azt hitte, majdnem egy szál ingben mentek el. Rohanvást. Amikor kérdezgetni kezdték: kinél van a kicsi, késő volt visszafordulni. Három hónapos volt, Samirnak hívták, most érte jött. Mert most megengedték.
     Verejtékben úszott. Keserves szavak ezek. Levegőt vettem, és azt mondtam: húszéves, a neve pedig Uri.
     Farkasszemet néztünk. Örökkévalóságnak tűnt. A keze a fején. A fehér kendőn. Aztán a jellegzetes mozdulat, mintha közeledni akarna, vagy meg akarná fogni a kezem. Ahogy csak ők tudják. Már nem gondoltam védekezésre. Azt mondtam: egy treblinkai gyereket hívtak Urinak.
     Leültünk, sírtunk.
     Amikor Uri hazajött, az egyenruháját viselte. Azt mondta: ez meg mi?
     Fejével az asszony felé bökött.
     Az asszony felállt, és kimondta Uri nevét, azt, amit ő adott neki előttem. Jobban elviselte volna, ha Uri bántalmazza, mint hogy ne arra a névre hallgasson. Láttam, hogy néz Uri. Láttam a rémületet a szemében. A titkomat, mint egy bőrt, levetettem, és neki adtam. Húsz év után.
     Uri nem adott többé hírt magáról. Húsz éve, hogy elment, hiába minden remény. Hagyni kell ott, ahol van, hadd gyógyítgassa a sebet. A sebet, amelytől meg akartam kímélni. A titokkal együtt őt is elvesztettem.
     Jól tette, hogy elment. Neki úgy a legjobb. Ahogy itt mennek a dolgok.
     
     Gyakran kiülök az ajtóba. Köszönök mindenkinek. Öreg vagyok már. Néha elsétálok az utcájukba. Behívnak. Hála Urinak. Ők is elvesztették Urit. Náluk ismerős a szag.

     GULYÁS ADRIENN fordítása