|
|
|
|
|
||
Esik. Kissé lehorgasztott fejjel megyek, mintha úgy kevésbé érnének a cseppek. Az autók óvatosan haladnak a szűk utcákon, lassan, hogy le ne spricceljenek valakit. Néhány gyalogos ferdén maga elé tartja az esernyőjét, nehogy kifordítsa a szél. Cipőjük nyomot hagy az aszfalton, de hamarosan eltűnik. Ha egy átjáróudvarba érnek, sokan láthatóan elbizonytalanodnak, hogy a védettségnek erre a néhány pillanatára összecsukják-e az esernyőjüket vagy ne. Néhányan kinyitva viszik tovább, hegyével meredeken a föld felé mutatva, mások erre a pár lépésre is egyszerűen a fejük fölött hagyják.
A metrólejárathoz érve lassítanom kell, az emberek vigyázva mennek le a lépcsőn, nehogy megcsússzanak. A mozgólépcsőn leelőzöm a jobb oldalon állókat.
A metró peronján már várnak néhányan a következő szerelvényre. Mivel a falra mozivásznakat feszítettek ki velük szemben, és rövid reklámfilmeket vetítenek rajtuk, alig beszél valaki. Szinte mindnyájan a mozivásznakat bámulják.
Amikor meghallom a szerelvény hangját, összehasonlítom az irányt, ahonnan közeledik, az állomásneveket felsoroló tábla tájékoztató nyilával. Így előre tudom, még mielőtt beérkezne, hogy jó-e nekem.
A metrókocsiban menetiránynak háttal állok. Amikor két lány felnevet a hátam mögött, arra gondolok, hogy rajtam nevetnek.
A következő állomásokon a leszállók mindig csak az ajtó egyik oldalát nyitják ki. Aki az esernyőjét nekitámasztotta a kocsi falának, gondosan megfogja, valahányszor a szerelvény beérkezik egy állomásra. Az utazás ideje alatt az ujjaim a menetjeggyel játszanak a kabátzsebemben. Összecsavarják és széthajtják. Az ötödik megállónál leszállok, összegyűröm a jegyet, és menet közben, mintha kosárlabdáznék, megpróbálom bedobni egy szemetesbe, de nem találok bele. Átvillan rajtam, hogy fel kellene vennem, de ennyi ember előtt nem akarok lehajolni.
A kijárat előtti fedett részen a föld tele van vizes lábnyomokkal, a lépcsőkön, amelyeken fel lehet jutni, már láthatók a vízcseppek körei a pocsolyákban.
A forgalom erre hektikusabb. Nem minden autós kapcsolja be a fényszórót. Átmegyek a zebrán, sokáig kell álldogálnom egy lámpa előtt. Amikor úgy látom, hogy jobbról nem jön semmi, átfutok, és közben nem veszem észre, hogy a lámpa amúgy is már régen zöldre váltott a gyalogosok előtt.
Esőcseppek csúsznak le a hajamon, érzem, ahogy elérik a nyakamat. Megsimítom a hajamat, mintha ettől szárazabb lenne. Ott, ahol a kabátom nem teljesen zárt, vizes lett az ingem. Autódudálás hallatszik, összerándulok.
Belépek egy kávéházba. Bár senkivel sem beszéltem meg találkozót, úgy teszek, mintha a keresnék valakit. Aztán leülök a helyiség hátsó részében. Mivel az asztal hatszemélyes, egy pillanatra lelkiismeret-furdalásom támad, amiért egyedül foglalom el. Odaintem a pincért, aki egyébként is meglátott, és megnyugtatásomra bólint egyet. Amikor odajön, egy kávét rendelek. A hangom kissé rekedt, mert elfelejtettem előtte megköszörülni a torkomat.
Rágyújtok egy cigarettára, és az üres dobozt kinyitva odateszem a hamutartó mellé, hogy a pincér elvihesse. Aztán a kávéscsészében megpróbálok a cukorkockákból tornyot építeni, de nem sikerül. Ahol a cukor oldódni kezd, apró buborékok jelennek meg a kávé felszínén.
Amíg a kávéházban ülök, kint eláll az eső, már csak a boltok előtetejéről csepeg. De amikor röviddel később újra kinézek, látom, hogy megint rákezdett.
Két rendelés között a pincér mindig eltűnik az ajtó melletti beszögellésben, szív néhányat a cigarettájából, amely ott várja egy hamutartón. Aztán szép sorban odamegy a vendégekhez, és mindenkit megkér, hogy fizessen. Ebből arra következtetek, hogy tizenkét óra van, és most jön a váltás. Amikor a hátam mögött a falon felfedezek egy órát, látom, hogy tévedtem. Öt perc múlva egy. Egy pillanatra összetévesztem a kis- és a nagymutatót, és azt hiszem, hogy mindjárt tizenegy. Fizetés előtt rendelek még egy szelet tortát, amelyet aztán lefektetek a tányéron, hogy a villával könnyebben meg tudjam enni.
Amikor végzek a tortával, felállok, belebújok a kabátomba, amely mintha rögtön átmelegítene, és kimegyek a kávéházból.
A villamoson hideg van, fázik a lábam a nedves cipőben. Az ablaküvegeket valaki betörte. Utazom néhány megállót egy másik kávéházig, ott leszállok. A hideg miatt a kávéház tömve van, kimegyek, reménytelen helyet találni. Az eső most még jobban rákezdett, mint az előbb, a sín mellett megyek tovább befelé a városba. Miközben szándékosan közel húzódom a házak oldalához, hogy ne ázzam teljesen bőrig, hallom, hogy valaki azt mondja mellettem, "Szia", de csak egy mobiltelefonos férfi volt, aki menet közben elintézett egy hívást.
Bemegyek egy presszóba, ahol már sokszor voltam, és most majdnem üres. Még mielőtt leülnék, rendelek egy teát és egy csomag cigarettát, amelyet szokatlan módon felbontatlanul tesznek elém az asztalra. A pult mögött be van kapcsolva a tévé. A címzenéről, anélkül, hogy odanéznék, felismerem, melyik sorozat megy.
Az asztalon söralátétek hevernek, véletlenül lépcsőszerűen. A csészén, amelyben a teát felszolgálták, még ott vannak egy korábbi vendég rúzsnyomai. Az étlapból kiderül, hogy minden étel ugyanannyiba kerül.
Rágyújtok egy cigarettára. Az öngyújtó, mint majdnem mindig, csak második kísérletre működik.
Azután kinézek az ablakon, amelyen az utca egy kicsiny részlete látható. Túl keskeny ahhoz, hogy az ablak előtt elhaladó emberekről többet meg lehetne állapítani, mint a ruhájuk vagy a hajuk színét.
Fizetek, az egészet apróban, hogy könnyebb legyen a pénztárcám, és távozom a presszóból. Kint az utcán elhatározom, hogy hazamegyek.
Amikor kinyitom az ajtót, és belépek a lakásba, bosszantani kezd az a magátólértetődőség, ahogy mindezt megteszem. Úgy érzem, mintha a mozdulatok rutinja minden választási lehetőséget elfojtott volna. Mintha nem volna más választásom, mint hogy mindig ugyanabba a lakásba térjek vissza.
Tudomásul veszem a kulccsal belülről becsukódó ajtó jól ismert kattanását, aztán leveszem a cipőmet: néha olyan ügyetlenül húzom meg a fűzőt, hogy nem bomlik ki, hanem csomó hurkolódik rá. Leteszem a kabátomat, és elmegyek vécére, becsukom magam mögött az ajtót, bár rajtam kívül nincs senki a lakásban, akire tekintettel kellene lennem. A fürdőszobában megmosom a kezemet egy kis szappanmaradékkal, mert elfelejtettem újat venni. Aztán kimegyek a konyhába, és ha már arra járok, szórakozottan kinyitom a hűtőszekrényt, bár egyáltalán nem vagyok éhes.
Az üzenetrögzítő két hívást jelez. Ugyanaz telefonált kétszer. Letörlöm az üzenetet, és visszamegyek a konyhába. Leülök az asztalhoz, rágyújtok, és azon gondolkodom, hogy van-e kedvem olvasni. Álldogálok egy ideig a könyvszekrény előtt, nem tudok dönteni, aztán leveszem Makszim Gorkij elbeszéléseit. A harmadik oldalnál veszem észre, hogy képtelen vagyok arra koncentrálni, amit olvasok, úgyhogy félreteszem a könyvet.
Amikor tekintetem a videomagnó kijelzőjére siklik, észreveszem, hogy valószínűleg áramszünet volt, mert az óra villog, és 0:00-t mutat.
Beállítom az órát, és visszamegyek a konyhába.
Megint ott ülök, a bal kezemre könyökölve beletúrok a hajamba, és azon tűnődöm, mit kéne csinálnom.
Amikor a sűrű felhőkön áttör egy vakítóan ragyogó napsugár, és éppen a konyhaasztalra hullik, felállok, és kinyitom az ablakot.
SCHEIN GÁBOR fordítása
