|
|
|
|
|
||
eurofitness és love-parade, ilyesmi csak egy keletinek juthat eszébe, pontosabban több keletinek egyszerre, pedig mi nem is vagyunk keletiek, osztrákok vagyunk, és itt tolongunk a tömegben, útban a love-parade színhelye felé. de hogy a fenébe találjuk meg ennyi ember között, amikor ez az S-Bahn, amelyet csak tréfából neveznek közlekedési eszköznek, sosem jut ki a föld alól, meg sem áll, ekkora tömegben képtelenség az állomást használnia, az egész világ talpon van, önjáró sörösüvegek, itt a szerelvény belsejében pedig nincs semmi levegő, a helyét három komponens tölti ki: alkohol, izzadság és esővíz.
mégis, ez az egész csak egy keletinek juthat az eszébe, eurofitness és love-parade, például egy magyarnak, mondja a mellettünk álló fiú, de nem ránk gondol. a másik oldalon egy nagyobb társaság áll, éppen úgy néznek ki, mint mi, oda se hederítenek a srácra, nyugodtan beszélgetnek tovább. senki nem látott semmit, senki nem hallott semmit. "ezek nem is magyarok", vágja közbe hirtelen pieter, "but we are". a srác egy pillanatra ránk bámul, "na, ne mondd", aztán még hozzáteszi, "és mikor koptok már le?". nem válaszolunk.
és mikor koptok már le?, kérdezte előbb a srác, mi azonban még mindig nem válaszolunk, most rajtunk a sor a bámulással, amit ő a nyelvtudás hiányának tud be, és ez meggyőzi: szóval tényleg magyarok vagyunk, semmi kétség, és miért is ne, mondom közben magamban, mi sem könnyebb, mint magyarnak lenni. bár pieter akcentusán hallatszik, hogy nem magyar, nem nyeli le a hangokat, tisztán ejti őket, de a srácnak ez nem tűnik föl - ezek tényleg onnan lentről jönnek, gondolhatja, és látszik rajta, hogy nagyon foglalkoztatja a dolog: megtudjuk, hogy szélsebesen junkievá fogunk válni, nem úgy, mint itt, csak át kell menni lengyelországba, és rögtön látja az ember: az nem ám a volt ndk, és ebben alighanem igaza van, ez a megjegyzés az utóbbi időben igazi kiáltássá vált, amely lépten-nyomon hallható.
szóval magyarok vagyunk, most már teljesen biztos benne, és rögtön úgy is kezd velünk viselkedni: majd én odavezetlek benneteket, mondja kiszálláskor pieternek, ő az egyetlen, akiről azt hiszi, hogy tud valamit németül. útbaigazít bennünket, és eszünkbe sem jut, hogy mit fontoskodik ez a srác, éppen ellenkezőleg, igazán nagyszerű, mondom magamban, hogy alig érkezik meg az ember, máris akad valaki, aki átvezeti ezen az iszonyatos hangzavaron: riadósípok, autódudák, csikorgás, kiabálás, beszélgetésfoszlányok.
az állatkert egyetlen csatamező, ebben a srác is egyetért, itt aztán elszabadult a pokol, mondja, de nem látok semmiféle poklot, csak körös-körül embereket, nincs az egészben semmi különös - sétáló emberek, szabadidőruhás emberek, néhányan ott fekszenek a peronon, vagy a lépcsőn álldogálnak, mindenki jól érzi magát, itt csak az angol segíthet, broken english: please, excuse me, ez az egyetlen, amivel még el lehet érni valamit.
keleten tulajdonképpen mindenki angolul beszél, mással nem is érdemes kísérletezni, ez az anyanyelvünk, azt persze nem állítottuk, hogy magyarországon is így beszélünk, ezt biztos nem hinné el, mégis úgy érzi, hogy hülyére vesszük, de nagyot csalódunk, ha azt hisszük, hogy átrázhatjuk, na, csak figyeljünk, mondja, és közben nevet, "elvezetlek benneteket a győzelmi oszlophoz!".
tudjátok, a győzelmi oszlop, "thats where the party is". a srác egyre jobban felélénkül, és semmi kifogása az ellen, hogy mindenfélét összehordjunk neki. ha jókedve van, felőle akármit összehablatyolhatnak, azt mondja magában, milyen jó vicc, azt mondja, milyen jó fejek, de hangosan aztán egészen mást mond: "őszintén szólva hallottam már szebb angol kiejtést is, mint a tietek". - "kit érdekel", feleli pieter, "az a lényeg, hogy megértsék", mi meg közben arra gondolunk, ajvé, már megint rosszat szólt - a srác erre mindjárt rá fogja vágni, "hát ez jellemző", ilyenek vagytok ti, csak azt lesitek, hogy elérjétek, amit akartok. de egy szót sem szól, nyugodtan lépked a rövidgatyájában, az elnyűtt ingében meg a teniszzoknijában, a kezében nejlonszatyrot lóbál, előre-hátra, a szatyornak olyan szaga van, mint a kifutott és odaégett tejnek.
most akkor irány az állatkertnél a színpad, az emberek csak úgy tolonganak körülöttünk, de semmi vész, mi sem könnyebb, mint odaverekednünk magunkat a színpadhoz: feltankolunk egy sört vagy kettőt, mondja a srác, aki holtbiztos, hogy neuköllnből idefele már benyakalt egy-két margharitát, de mégsem, nem neuköllnből való, hanem tempelhofból, ki gondolta volna, tempelhofból, ismétli még egyszer. "I live in tempelhof, you know it?", nem bólintok.
hiába próbálunk odajutni az állatkerti színpadhoz, képtelenség, arrafelé moccanni sem lehet. Mire odaérünk a nagy csillaghoz, épp véget ér a love-parade. Már csak úgy álldogálnak az emberek, mindegyik kicsit kábultan bámul a győzelmi oszlop irányába, mintha ott történne valami, pedig nem történik semmi, hat óra van, és vége az egésznek, már csak a tér szélén árulnak dinnyét: hát igen, üzleti tehetség nélkül manapság semmire nem jut az ember.
és tényleg nincs egy szavunk az egészre, tényleg olyan elképedt pofát vágunk, és tényleg azt kérdezem hogy: "the party, it's over?" - a srác mindenesetre a fejéhez kap: ember, hogy kérdezhetsz ilyet, nézzél már az órádra - de nem látok mást, csak valami színtelen kavarodást, nem látok mást, csak hogy a határok meg vannak ugyan vonva, de hiába néz az ember az órájára, idő az nincs.
come together, olvasom egy pólón, az ilyesmire ma mindenki vevő, pedig itt aztán semmi sem igaz az egészből, külföldön bezzeg társaságok alakulnak, külföldön meg tudják szólítani egymást az emberek, persze ennek is megvannak a határai, ott is vannak falak, pieter meg úgy néz rám, mert ki a hibás abban, hogy elkéstünk, ha nem én, ki nem bírta abbahagyni a reggelizést: te! és ez mind rajta van az arcán.
- what's happening now? - kérdezi anna is, miközben visszamegyünk a parkba, holott pontosan tudja: egy világ választ el bennünket, ez az, ami itt most történik.
- tőletek kérdezi, kezdi megint a srác -, look at them!
- what? - kérdezi anna megint tulajdonképpen már németül, de a srác nem hallja, ő egyedül pieterhez beszél: a parkban álldogáló emberekről, hogy milyen könnyen ki lehetne csalni a zsebükből a pénzt mindenféle kacattal: pezsgővel, pólókkal, rohamsípokkal, vízipisztolyokkal, aztán azt mondja, hogy a rendőrök itt úgysem tudnák átverekedni magukat: igaza van, körülöttünk mindenfelé csoportok, az emberek egyébként józanul megfontolják, mit tesznek, de ma semmi nem számít, ereszd el a hajamat, ezt ma nem lehet megunni, a come together ma nem csak egy póló, a come together ma már nem ciki, ezt náluk senki sem érti jobban, és el is ismerik: igen, a piacnak azok a résztvevői, akik megpróbálnak összefogni, nem egészen gyengék.
- ó, ha sejtettük volna - mondja pieter új barátunknak -, mi is kitaláltunk volna valamit.
- mi van? - fordulunk felé egyszerre, de pieter csak neki válaszol: yesss.
csak úgy szórakozásból nem mondunk nemet, igen, csak úgy szórakozásból nem tesz ellenvetéseket az ember, a legtöbb dolog csak úgy szórakozásból történik ezen a világon, mégis, azt hiszem, először a nyelvi határok fognak eltűnni, aztán a testiek is. "na és mit csinálnátok? palacsintát árulnátok vagy bazseválnátok?" nevet, és közben hülyén bámul ránk: ekkora befektetési cápák nem vagyunk, a mi területünk a cultural exchange, nem? "cultural exchange!", röhög fel a srác.
- igen, cultural exchange, ennél többre nem vagyunk képesek.
- igen, befektetési cápák aztán tényleg nem vagyunk.
anna ásít. már nem egészen követi, miről van szó, képtelen koncentrálni, legfeljebb egy-két szót kap el a beszélgetésből, több nem telik tőle: és most megint suttogni kezd, nem bírja tovább magában tartani, egy pillanat, és mindent kipakol, már megint velem van baja: csak azt akarja még elmondani, hogy amit tegnap műveltem, és hogy hova fog vezetni mindez, de most már mindegy, spongyát rá, úgyis mindjárt ott vagyunk az infoboxnál, az infobox az infobox, ezt mindenki érti, már a srác is mondja, az infoboxot mindenki kiválóan ismeri, fel lehet menni, és számokat lehet nézegetni, fel lehet menni, és akkor mindent jól áttekinthet az ember. közeledünk az infoboxhoz, és most már tényleg jó lenne megszabadulni a sráctól, csiribú-csiribá, vissza a kalapba, legszívesebben ezt mondanánk neki, de ezt sajnos nem lehet. azt meg mégse mondhatjuk csak úgy, hogy nem ebben állapodtunk meg. szerintem egyszerűen le kéne koptatni, és kész.
na most már tényleg ne kóvályogjunk itt tovább, menjünk oda, ahol történik valami, elköszönünk, de úgy látszik, erre a fülére süket: "így van", mondja ahelyett, hogy lekopna, lóbálja a nejlonszatyrát, "így aztán nem lehet pénzt csinálni", "legalábbis úgy nem, ahogy ti próbáltok", mondja, és közben lóbálja a szatyrot, ettől az ürgétől be kell dilizni, ettől a nejlonszatyortól kikészülök, csak tudnám, mi a fenén nevetünk, megmondjuk neki, hogy nyugi, megkeressük, amennyi nekünk kell. "we make our money!", csak nyugodjon meg, de most már tényleg menjünk oda, ahol történik is valami, igen, "ahol történik valami!". pieter is mondta, és én is hangosan és érthetően, "where the party is!". "árunak lenni azt jelenti, hogy az ember arra vár, hogy megvegyék, ami viszont azt is jelenti, hogy az embernek van állása", így olvasta, és most mi is éppen így nézünk ki, mondja a srác a nejlonszatyrával, minket is meg lehet venni, mondja, majd meglátjuk, "igen, arra várunk, hogy megvegyenek, mégpedig lehetőleg minél előbb!". én is láttam a tévében: a világ a kínálat és kereslet pántján forog, ez végül is nem is olyan bonyolult, és mindenre alkalmazható. igen, a dolgok kényszere ural mindent, ő is éppúgy néz ki, ahogy a szatyrát lóbálja, és azt mondja: "nem, így aztán nem lehet pénzt csinálni, így nem megy", én meg azt hittem, most biztos mindjárt kiböki végre, mit akar, tesz valami ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani, most jön az, hogy fogadjunk valami szerencsétlen gebére, most jönnek a jobbnál jobb üzletek, de még mindig csak célozgat. úgy látszik, soha az életben nem szabadulunk meg tőle, naphosszat hallgathatjuk a hülye dumáját: hallgathatjuk, hogy surrog a teniszzoknija, hallgathatjuk a tempelhofi ingét a nadrágjában, hallgathatjuk, hogy recseg a nejlonszatyra, miközben ide-oda lóbálja, hallgathatjuk, hogy "így aztán nem juttok ötről a hatra" - rossz végtelenség, jut hirtelen eszembe hegel -, és megijedek: valaminek most már tényleg történnie kellene.
"na és hol van a zene?", kérdezi pieter, és egyszerre nekem is feltűnik: különös csönd telepedett az állatkert környékére, ha eltekintünk az emberek által keltett zajtól, zene az nincs, úgy értem, egyáltalán - hé, hát nem love-parade-on vagyunk?, zenének azért lennie kellene, ha másnak nem, legalább zenének, de nem: körös-körül csak dinnyehéjak, fémdobozok, műanyag és papírfecnik, ha egymásra hordanák a szemetet, ki tudja, meddig érne. itt állunk a fák között, a zajongó emberek közt, de se basszus, se ritmus, semmi ilyesmi, hirtelen úgy érzem, ez a döntő pillanat, ez a megfelelő idő, és már ki is rántom a nejlonszatyrot a kezéből, és elfutok vele.
és most futok és futok, itt aztán senki nem fog az utamba állni. csak arra kell figyelnem, hogy ne hagyjam abba a mozgást, akkor megmerevednék, csak nehogy megálljak, ez ma hozzátartozik a jó közérzethez, és futok és futok, és miközben futok, valahogy úgy érzem: bár nem hátrafelé futok, mégis éppen olyan.
a többiek később azt mesélik, a srác csak bámult utánam, és közben azt motyogta, "ez nem igaz". ezt mondta, aztán megfordult, és mintha mi sem történt volna, szépen elköszönt, sziasztok, így, csak annyit mondott, hogy sziasztok, én meg már legalább fél kilométert futottam, amikor végre kinyitottam a szatyrot, hogy belenézzek. a többiek később azt mondják, nem kellett volna ilyen jelenetet csinálnom, nyugodtan is elmondhattam volna, ha valami nem tetszett, így isten tudja, mi mindenre gondoltak. a zsíros zsákmányt pedig, mondják, illő lett volna megosztanom velük, nevetnek, ahogy a rendes kalózok teszik - és igazuk van -, de hát semmi érdekes nem volt a szatyorban: egy golyóstoll, cigaretta, egy újság, se revolver, se plasztikbomba, se szintetikus drogok - de tudom, hogy maguk a dolgok sosem teljesen sűrűek, és mindennek van átvitt értelme.
SCHEIN GÁBOR fordítása
