|
|
|
|
|
||
Havon mentem, összetiport havon,
A síkosra csiszolt jégkérgen
Csúszkáltam kétszáz mérföld hosszan.
Az út természetellenes és ismerős,
Út, vissza önmagamba,
A kozmikus katasztrófa után.
Tizenöt éve nem volt ennyi hó.
Húsz mérfölddel haladtam a földre zúdult mennyben.
Kékes decemberi
Alkonyatban értem a házhoz.
A félhomályban
Alig láttam, miközben kitakartam a krumplit.
Kibontottam a vermet. A havas ponyvát lerántva,
Úgy tűnt, melegük van a szalma közt.
Még párolgott belőlük a reménység,
Amellyel elvermeltem őket. Titkos, élő
Fészekalja tojás: az eljövendő évé.
Mint egy pufók alom: titkos családom.
Kis agyagembriók, kis öklök,
S régi-új illata az alvó földnek.
Átválogattam az almáimat,
Viktóriákat, disznóorrokat,
A sötét sufniban, a kövér Bradleyket,
Testté szilárdult tavaszi imáim
Itt vártak érintetlen, mindennek ellenére.
Teliraktam neked
Egy zsákot almával, egy zsákot krumplival.
Megvizsgáltam a kardvirághagymákat
A poros padláson, hol rongyok közt teleltek
(Nem tudtam, hogy éppen akkor fagynak halálra).
Aztán átlopóztam a házunkon. Ha tudnád,
Hogy füleltem a távollétünk,
Besurranó kísértet vagy furcsa sóvárgásom
A faburkolatú folyosón, a mélykék alkonyatban:
Tisztán fénylett, s gyöngéden, mint egy sötét zafír.
Az elülső szoba, karmazsin termünk,
Türelmes könyveink a fehérre mázolt polcon,
A roskatag diófa asztal (hat fontért vettem)
S a lószőr karosszék (azt öt shillingért),
Miránk várt. Olyan furcsa volt!
A bársonyszőnyeg bíbor vízesése a lépcsőn
Üregek nyolcszáz év előtti csöndjéhez vezetett,
Melyet alig zavartunk meg, újonnan jöttek.
Ott, a lépcső alján, a hólepte ház tövében
Úgy füleltem befelé, mintha
Meg nem született csecsemő még szunnyadó
Agyába hallgatóznék...
A ház, melyet újból drágává tettek
Utolsó magányos heteid és sírásod,
Illatozott a tisztaságtól,
S úgy ült a decemberi szürkületben,
Mint plüssel bélelt
Ékszerdoboz egy széfben. Téli ágak mögött a
Templomablak úgy izzott, mintha
A templomban ment volna le a nap.
Amikor bezártam magam elől
(Fél nap jégen csúszkálás állt előttem),
Mintha kulcslyukon leskelődnék, visszanéztem
Az elsötétült, néma, biztonságos dobozba,
Amelyből (még nem tudtam)
Elvesztettem a kincset.
RAKOVSZKY ZSUZSA fordítása
London. Koszlott lila,
Lágy áprilisi este. Épp
A Chalk Farm hídon át
Vitt utam a metró felé.
Friss apa - kissé kába voltam
A kevés alvás és az új helyzet miatt.
Egyszer csak jön felém egy fiatal srác.
Már mellém ért, amire odanéztem,
Mert feltűnt (alig hittem el),
Amit addig nem vettem észre.
Nem a dudorodó kis állat
A rágombolt kabát alatt,
Mint a lámpa a vájárkabátban,
Hanem a pofája. Fürkésző szeme, ahogy
Elkapta az enyémet - ezt ismertem!
Nagy füle, lopott, ravasz tekintete -
Ez a félelmen át is vad, kihívó nézés
Ott a két hajtóka közt.
"Rókakölyök!"
Hallottam döbbent hangom, és megálltam.
Megállt a srác is. "Hol szerezte? És
Most mit csinál vele?"
Rókakölyök
A Chalk Farm híd tetején.
"Egy fontért megkaphatja." "De hát
Hol találta? Mit akar vele csinálni?"
"Á, megveszi valaki. Olcsó,
Csak egy font." És vigyorog.
Azon tűnődtem:
Mit szólnál hozzá te? Hogy illesztenénk
Szűkös terünkbe? A babával együtt?
Mit kezdenél erős szagával,
Neveletlen energiáival?
És ha megnő és viháncolni kezd,
Hova tennénk egy kiszámíthatatlan
Izmos, ugráló rókát?
Hosszú nyelvű, villódzó jellemét?
Éjjel a betevő húsz mérföldjeit?
Feneketlen éhségét, amit át se látunk?
Hogy bírnánk kozmikus zavarával,
Valahányszor költözünk?
A kisróka megnézett másokat is,
Ezt is, azt is, aztán engem megint.
Csak szerencséje lenne:
Nem volt már bolyhos kölyök,
De a szeme apró,
Kerek, árvanézésű, keserves,
Mintha sírna. Oda volt
A kék tej, a tollas-szőrös viháncolás.
Az odú boldog sötétje. A konstellációk
Hatalmas sustorgása,
Ahonnan mindig megjött az Anya.
Gondolataim, mint nagy, tudatlan kopók
Köröztek, szaglásztak fölötte.
Továbbmentem,
De akár az életemből. Visszadobtam
Egy rókakölyköt
Londoni jövőjébe, menekültem
Talán a föld alá. Ha fizetek,
Ha megfizetem a fontot, és visszajövök
Hozzád egy nyaláb rókával -
Ha felfogom, hogy bármit hoz egy róka,
Az lesz a házasság próbaköve, bizonyítéka -
Nem bukom meg a vizsgán. Te megbuktál volna?
De megbuktam. A házasságunk megbukott.
MESTERHÁZI MÓNIKA fordítása
Két hatalmas kéz
Ringatta el gyerekkorod.
Később ez a két kéz
Fektetett le szépen az alagsorban
És adta be a gyógyszert,
Kesztyűben, hogy fel ne ismerd.
Amikor a kórházban felébredtél,
Segítettek, hogy felismerd
Tettedben az ujjlenyomatokat.
Nem hitted el. Nehéz volt
Elhinni.
Később kesztyűként
Viselt verseidben a két kéz
Nagy ujjnyomokat hagyott. Akárcsak
Kesztyűként viselt
Végállomás-leveleidben,
A szavakban, amelyek hamarabb megütöttek,
Mint hogy láttam volna a szád kinyílni -
S azóta is fülemben csengenek.
Néha azt gondolom,
Végül te magad egy pár kesztyű voltál,
Amit az a két kéz viselt.
Sőt, néha azt is gondolom, hogy én,
Dermedt pár kesztyű, szintén
Azokra a kezekre húzva tettem,
Amit kellett, mivel
Az ujjlenyomatok tetteimben,
Verseidben, leveleidben
És tetteidben
Megegyeznek.
Az ujjlenyomatok
Egy pár üres kesztyűben, ebben, itt,
Amelyből már eltűntek a kezek.
IMREH ANDRÁS fordítása
Mit mondhatnék, amit nem tudsz még
Az életről a halál után?
Meghökkentett minket a fiad szeme
Szlávos vagy ázsiai
Mongolredőivel, később a te szemed
Tökéletes mása lett, két
Nedves drágakő,
Színtiszta fájdalom megkövült lényege,
Az etetőszékben ült, én etettem.
Nagy bánatkezek facsarták
Arcának nedves foltját. Facsarták a könnyét.
A szája árult csak el - elfogadta
A kanalat testetlen kezemtől,
Mely a halálod utáni életből nyúlt feléje.
Nővérét napról napra
Sápasztotta a seb,
Amit nem láthatott, érinthetett, érzett,
Mert kék kabátját ráadtam naponta.
Éjjel a testemben ébren feküdt
Az Akasztott Ember,
Nyaki idegszála feltépve, az ín,
Mely koponyámat
A bal vállamhoz kötötte,
Csomókba gyűrve, vállamból kiszakadt -
Talán megmagyarázható lenne a fájdalom,
Ha a lélekben lógnék,
A nyaki izom alatti kampón.
Élettől odadobva
Mélyítettük a csöndet,
Mindenki külön ágyban.
Farkasüvöltés csitított
Februári, márciusi hold alatt,
Hozzánk költözött a cirkusz.
A város nem tehette,
A farkas megvigasztalt. Minden
Éjjel hosszú percekig
Énekelt a kórus. Tudták, hol alszunk.
Dingó, brazil sörényes,
Északi szürke farkas
Együtt emelte a hangját.
A farkasok dala szárnyalt,
Beburkolt és körülfont,
Üvöltöttek utánad, gyászoltak miattunk,
A hangjaikba fontak. Halálodban
Feküdtünk, hulló hóban, hó alatt.
Testem a mesébe süppedt:
Farkasok szóltak az erdőn,
A két kisgyerek álmában
Elárvult,
Mellettük anyjuk holtan.
LÁZÁR JÚLIA fordítása
Nelson Algren, Chicago, 1949
