|
Műhely |
|
|
|
||
Simone de Beauvoir Levelei margójára
"Maga csak egy kis szórakozásra vágyott egy szép tavaszi éjszakán, én csak egy forró, enyhülést hozó éjszakára vágytam hosszú, mozgalmas, magányos és lázas USA-beli utazásom után, egyetlen forró, enyhülést hozó éjszakára egy kellemes férfi karjában, s most látja, mi történt velünk? Mindketten csapdába estünk." Így rögzíti Simone de Beauvoir Nelson Algren amerikai íróhoz írott levelei egyikében kettejük kapcsolatának kezdetét. Abból a bizonyos egyetlen éjszakából tizenhét év lett, a felszínes ismeretség később izzó szenvedéllyé érlelődött, még később fájdalmas szakítások és törékeny barátság következett. Simone de Beauvoir 1947-ben több amerikai egyetem meghívására az Államokba látogat előadó körútra. Ennek az útnak a hozadéka lesz később megjelenő színes Amerikai útinaplója is. Chicagóban mint helybeli író és mint a város kitűnő ismerője, Algren kalauzolja őt az ipari monstrum alvilági bugyraiban. Beauvoir továbbröppen New Yorkba, aztán visszatér újdonsült szerelméhez, és elutazásáig együtt maradnak. Az írónő saját levele tanúsága szerint végigsírja a hazautat, s úgy intézi, hogy négy hónap múlva újra Chicagóban lehessen, ekkor az egyre mélyrehatóbban megismert nagyvárosban, illetve Algren idilli, tóparti vidéki házában töltenek két hetet. A férfi már akkor feleségül venné Beauvoirt, úgy érzi, idősödik, hitvesre, gyerekekre, tűzhelyre, nyugalomra vágyik. Az írónő azonban nem áll kötélnek, kifejti a házasságról vallott nézeteit, gyermekiszonyát, s hogy nem tudná elhagyni Franciaországot. Algren ha nehéz szívvel is, de beletörődik, és alighanem a verdikt megmásíthatóságába veti bizalmát. Később is gyakran, keserűen emlegeti, hogy egyszerűen "ott kellett volna fogni" kedvesét, nem ereszteni haza többé. Mindamellett Beauvoir még háromszor jár az Egyesült Államokban, Algren pedig 1949-ben és 1960-ban is átruccan Párizsba.
A férfinak eleinte vajmi kevés fogalma van róla, ki ez az asszony, kit tisztelnek benne a távoli, egzotikus Franciaországban, miért utaztatják körbe az amerikai egyetemek. 1947-ben még csupán egyetlen, zanzásított cikket olvasott az egzisztencializmusról a New Yorkerben, azt is részben már a személyes találkozás hatására. A Sartre-klán mindennapi életét, irodalmi és filozófiai törekvéseit Beauvoir leveleiből ismeri majd meg. A levelek pedig jönnek sorra, számolatlanul. A Gallimard kiadónál 1997-ben, Sylvie Le Bon de Beauvoir gondozásában megjelent kötetben mindkét fél leveleinek közlését tervezték, ám a férfi jogutódai a leghatározottabban megtagadtak minden hozzájárulást. A leveleskönyv így is hatszáztíz oldalra rúg, és háromszáznégy misszilist tartalmaz: megismerkedésük évében Beauvoir átlag négy-öt naponta, de van, hogy ennél sűrűbben ír, s a levelekben a közbeeső intervallum minden eseményéről beszámol, anekdotázik, elemez, leír, helyzetképet és hangulatjelentést ad. Az ő tollából évi ötven-hatvan terjedelmes levél vág neki az Atlanti-óceánnak, s még kapcsolatuk elhidegülésének idején is havi rendszerességgel beszámol életéről.
Nehezen tisztázható történet, pontosabban annak egyik változata bontakozik ki a Beauvoir-levelekből. Algren, aki az Államokban akkor már ismert író, házassági ajánlatai többszöri visszautasítása után lelki válságba kerül. Feleségétől pár évvel korábban vált el, s most mindenképpen szeretne megállapodni, élete hátralévő szakaszát békés alkotómunkában, családi körben eltölteni. Beauvoir erre nem hajlandó, Algren pedig társtalanul éli íróéletét, mondhatni munkaköri kötelességként lebujokba jár, prostituáltakkal, homoszexuálisokkal, kábítószeresekkel találkozik, egyik-másikat még támogatja, gyámolítja is. Beauvoirnak szemére veti, hogy az aszszony mozgalmas, teljes életet él, megvannak a határozott céljai, tervei, szerelmét azonban hagyja magányosan, egyik napról a másikra tengődni "odaát". Első európai utazása mégis felvillanyozza, kettesben bebarangolják Olaszországot, Tunéziát, Algériát, hazatérve pedig megtudja, Pulitzer-díjat kapott frissen megjelent regényére. A kritika kényezteti, hamarosan Hollywood is felfigyel rá, sokan az idősödő Faulkner utódaként emlegetik. Beauvoir már szinte féltékeny is társa hírnevére.
E csúcspont után azonban Algren élete már-már abszurd módon, minden tekintetben kisiklik, a férfi jobb híján újra feleségül veszi volt nejét, de nem jönnek ki egymással, s ekkor ő elmenekül otthonról, hogy a különélésre hivatkozva beadhassa a válókeresetet. Közben reménybeli amerikai szerelme férjhez megy egy pénzeszsákhoz, őt magát kommunistaszimpatizáns múltja miatt kiteszik Hollywoodból, majd amikor később mégiscsak filmvászonra viszik regényét az álomgyárban, a hatalmas bevételből neki semmi sem jut. Pókerezésből tartja fenn magát, a tavi háztól kénytelen megválni, s bár ekkor már szívesen átugrana írógépestül Franciaországba, a kiélezett hidegháborús helyzetben politikai okokból évekig nem kap vízumot. 1960-ban jut csak el Párizsba, kettesben megint bejárják Európát, de mikor 1965-ben Amerikában is megjelenik Beauvoir A körülmények hatalma című önéletrajzi regénye, melyben egyebek közt a nyilvánosság elé tárja kettejük szerelmét, Algren dühös nyilatkozatokat tesz közzé a sajtóban, és végleg elvágja a Párizsig futó érzelmi szálakat. Ekkor aztán Beauvoir szirénhangja is elhal, utolsó levele ebben az évben keletkezik még egy államokbeli utazás reményével, ám a vietnami háború és Sartre-ék heves tiltakozása az események ellen lehetetlenné teszi, hogy vízumért folyamodjanak. Nelson Algren 1981-ben bekövetkezett halálának körülményei szimbolikusak: hiánya senkinek sem tűnik fel, napok telnek el, mire feltörik lakása ajtaját, és megtalálják holttestét. Szívroham végzett vele.
Balsorsáért - mi mást tehetett volna - életében gyakran vádolta a "francia békát", ahogy az írónő tréfásan emlegeti magát. Beauvoir szórakoztató, bár olykor kissé negédes, máskor közönséges stílusán kétségtelenül a gyakorlott játékos magabiztossága érződik. Időnként ügyes szofizmákkal fekteti két vállra Algrent: "Az igazat megvallva tökéletesen elfogadom, hogy a nemek egyenlősége csupán mítosz, sosem gondoltam igazán, hogy mi ketten egyenlők volnánk, egyszerű udvariasságból helyeseltem. A helyzetet a következőképpen látom: az egész nyár folyamán, míg én magával leszek, maga is velem lesz; mikor maga boldog lesz, én is az leszek; minden alkalommal, amikor maga velem alszik, én is magával alszom, hát nem ez az egyenlőség? Vagy talán valamelyikünk gyakrabban feküdne le a másikkal, mint a másik vele?" Máskor, megtudva, hogy Algren befogadta házába furcsa ismerősei egyikét, egy kábítószerfüggő prostituáltat, gunyorosan így pirongatja: "Rendben, ha nem veszi feleségül azt a lányt, és nem születik tőle egy tucat gyereke, semmi kifogásom ellene, hogy kicsit gyakorolja magát a kemény férfimesterségben, épp csak hogy el ne feledje minden tudományát, mire újra megcsókolhatom azt a mocskos képét. Én is gyakorlatozzak egy kicsit, drágám? Nem nagyon van hozzá hangulatom, de ha maga igényli, betelepíthetek valami csinos stricit a Bu^cherie szállóba."
A szerelmes huzavona vég nélkül folytatódik. "A maga felesége vagyok örökké", írja az írónő, majd kifejti, hogy sosem menne hozzá. Szünet nélkül, kacéran panaszkodik az amerikai sajtóban megjelent fényképeire, milyen rémesek, ocsmányak, nézhetetlenek. Változatos, évődő megszólításokat eszel ki társának: "szívem", "drága kis állatkám", "édességes szörnyetegem", "krokodil-emberem", "drága-drága Division Street-i Dosztojevszkij" vagy éppen "legdrágább, szemérmetlen wabansiai stricim". Algren félrelép időnként, Beauvoir pedig siránkozik, először is mert szűzi életet él, képtelen mással kezdeni, aztán meg amiért öregszik, s már nem lesz többé semmiféle kapcsolata ("még a gondolatot is utálom, hogy megöregedett testű idős nők mindenáron kapaszkodnak a szerelembe"), míg végül megtáltosodik, és víg özvegy módjára huszonéves fiatalemberekkel keveredik viszonyba. Igaz, ő már kapcsolatuk elején leszögezte: "Maga soha nem egyezne bele, hogy végleg Franciaországba telepedjék, jóllehet magát nem köti az USA-hoz olyan szál, ami engem mindennél erősebben Franciaországhoz láncol [...] képtelen vagyok elhagyni Sartre-ot, az írást, Franciaországot [...] nem adtam önnek az életemet, önnek adtam a szívemet, mindent, amit csak adhattam, de az életemet azt nem."
A Sartre-szál egyébként is elgondolkodtatóan húzódik meg a történet hátterében. Beauvoir már 1948-ban nyíltan beszámol Algrennek szerelmi múltjáról, arról, ahogy egy kamaszkori szerelem után rögtön "beszippantotta" egyetemista társa, Sartre vonzása. "Sartre és én nagyon hamar összekerültünk, én 22 éves voltam, ő 25, lelkesen odaadtam neki életemet, magamat. Az első férfi volt, akivel lefeküdtem, előtte senki még csak meg sem csókolt. Létezésünk nagyon régóta eggyé vált, el is mondtam magának, milyen szoros szálak kötnek hozzá, ez a szeretet azonban inkább egyfajta tökéletes testvériességhez hasonlít - kapcsolatunk szexuálisan nem volt túl sikeres, amiről kizárólag ő tehet, a szexualitás egyáltalán nem hozza lázba. Tüzes, eleven férfi ő mindenben, kivéve az ágyat. Erre tapasztalatlanságom ellenére hamar ráéreztem, és lassanként feleslegesnek, mi több, illetlennek éreztük volna, hogy továbbra is lefeküdjünk egymással. Körülbelül nyolc-tíz, e tekintetben kevéssé sikeres év múltán felhagytunk az egésszel."
Akárhogy is, ez a bosszantó rivális mindig Algren előtt tornyosul: Sartre szexuális kapcsolat nélkül is maga mellett tudta tartani az asszonyt, ő viszont még a forró éjszakák ellenére is kudarcot vallott. Pedig a kezdet kezdetén még Sartre biztatja Beauvoirt az utazásra, ő ad kölcsön neki repülőjegyre valót. Később azonban az amerikai-francia vegyes páros több ízben is kénytelen az ő naptárához igazodni. 1948-ban három hónapot tölthetnének együtt, de Sartre tervei másképp alakulnak, Beauvoir mindössze két hónapig maradhat, s ezt csak a második hónap vége felé meri bevallani az érthető módon ingerült Algrennek. 1961-ben, mikor majď kilenc év után újra találkoznának, Algrent Beauvoir üres lakása várja: a "program" ugyanis másképp alakult, amint ott-tartózkodása utolsó napjait is kénytelen kedvese távollétében eltölteni - a következő programpont miatt.
Való igaz, Beauvoir igazi szellemi környezete Sartre "családja", ahogy kis egyetértő társaságukat emlegetik maguk közt. Ahogy Sartre kísértésbe esik, hogy algériai vagy brazil nőt vegyen feleségül vagy legalábbis fogadjon szeretőjévé, talán ugyanúgy izgatja Beauvoirt is éppen az a több fényévnyi távolság, ami ettől a "hurontól" elválasztja. Kapcsolatuk idején végig könyvcsomagok vándorolnak az Újvilágból az Óhazába és vissza, két elveiben rokon, mégis egészen más gyökerű írói egyéniség ismerkedik egymással, s mély szakadék fölé kell hidat verniük. Beauvoir olykor türelmetlen fölényességgel fakad ki egyes, szerelme által nagyra tartott amerikai írók művei kapcsán, naivaknak, sematikusaknak tartja őket, Algren viszont kifejezetten unja, és levelezőpartnere legnagyobb felháborodására az Elfújta a szél szerzőjéhez hasonlítja Stendhalt, különösebb szégyenkezés nélkül rákérdez, kicsoda az az Arthur Koestler, s Beauvoir türelmetlenül vág vissza a nagy kortárs költő, Francis Ponge művészetére vonatkozó kérdésre is: "Nem, Ponge nem pusztán >>kavicsköltőként<< határozza meg önmagát, de vajon maga, maga írt-e már valaha egy kavicsról?"
A levelezéskötet olvasójának mindenesetre hasznára válik ez a szellemi cserebere. Beauvoirnak ebben a szokatlanul légritka közegben mindent a nulláról kell kezdenie, ráadásul a lehető legegyszerűbb formában, mert, amint erre gyakorta panaszkodik, angolul jóval nehezebben fogalmaz, mint anyanyelvén. "Amikor világába 1947-ben belép ez a vadember, ez a földönkívüli, Simone de Beauvoir kénytelen eligazítással, felvilágosításokkal szolgálni csupa amúgy magától értetődő dologról: minden evidenciáról, előfeltevésről, azonos tapasztalatról, ama >>közös univerzum<< meghitt valóságelemeiről, melyek más levelezőpartnereivel összekötik. Mikor jutott volna eszébe, hogy bemutassa nekik Cocteau-t, Gide-et vagy Colette-et, mintha csak a Holdról pottyantak volna oda? Hogy maga is bemutatkozzék, s történetének, múltjának, párizsi életének részleteit ex nihilo bemutassa?" - írja Le Bon de Beauvoir.
Ízelítőül mellékelek is egyet e tanulságos miniesszék, belső használatra szánt lexikoncikkek közül: "Pirandello remek olasz drámaíró, úgy húsz éve halt meg, bravúros ügyességgel sikerült olyan darabokat írnia, amelyek nagyon is elevenen hatnak, bár kiindulópontjuk egy elvont téma, nevezetesen, hogy az én identitását illetően nem léteznek abszolút igazságok. Kísértette az őrület tragédiája (amelyet felesége a valóságban is megélt). IV. Henrikje egy őrültről szól, aki IV. Henrik királynak képzeli magát, majd meggyógyul, vagyis ráébred, hogy ő mégse IV. Henrik. Ekkor azonban úgy tűnik, tényleg megbolondult, és megöli egy régi ellenségét, majd utána őrültnek tetteti magát, hogy elkerülje a tettéért járó felelősségre vonást. Amikor játssza a bolondot, épelméjűnek látszik, és sehogy sem tudjuk eldönteni, melyik a valódi én, az egészséges vagy a hibbant. Ez a kettősséggel, a személyiség kétarcúságával való játék tetszene magának."
Az olykori tanáros fölényesség persze nem csorbítja Beauvoir odaadását. Lelkesen dicséri és népszerűsíti ismerősei körében Algren regényeit, mind Sartre, mind ő maga terjedelmes írásokat fordítanak tőle, közlik őt az egzisztencialisták lapjában, a Les Temps modernes-ben, a Gallimard-nál pedig (Queneau segítségével) megjelentetik hosszú regényeit, sajtót szerveznek neki.
A levelek egyébként valóságos naplóvá állnak össze, s élményeit megosztandó Beauvoir bőséges kortörténeti adalékokkal szolgál a háború utórezgései, később a koreai, majd a vietnami konfliktus terhelte fülledt politikai atmoszféráról. Az egzisztencialistáknak, akik maguk is elég agresszívan kiveszik részüket a közéleti csatározásokból, jut hideg is, meleg is. "Általában véve egyre sokasodnak a kritikák szegény Sartre ellen, és egyre rosszabbak. Két napja egy undorító magazinban, amelyet rengeteg párizsi olvas, hosszú álpszichoanalízist közöltek róla, kimutatva, hogy kisfiú korában kileste, amint apu-anyu kefélnek, hogy szeretett volna lefeküdni az anyjával, hogy buzi volt, és így tovább" - panaszolja egy helyütt. Ugyanakkor ott az érem másik oldala is: "A második nem a harmadik helyen áll az utóbbi hónapok bestsellerlistáján. Sartre csak hetedik, ahhoz képest, hogy tanulmánya nem rossz, mi? Az összes többi könyv regény." Beauvoir szerint ők egy harmadik utat szeretnének követni, sem a szovjet, sem az amerikai befolyásnak nem engedő szociáldemokráciát álmodnak, ám közben heves nyilatkozataikkal sok mindenki érzelmeibe és önérzetébe belegázolnak, s heves ellenreakciókat váltanak ki.
Beauvoir sokszor irodalmi ízlését is az ideológiai harc szellemében alakítja. T. S. Eliotban képtelen mást látni, mint a nyárspolgár álbölcsességét, az Angliába visszatérő jó barát, Koestler szájából elég egyetlen mondat, nevezetesen, hogy gaulle-istának vallja magát, s Beauvoir máris kijelenti: "Sartre és én megértettük, hogy ettől fogva vele minden barátkozás lehetetlen", a harcostárs Camus, akiről szólva Beauvoir először még elismerte, hogy bár a Pestis című regényben leírtakkal "nem értek mindenben egyet, szépen bánik a francia nyelvvel, és bizonyos részek meghatók és szívhez szólók", később szovjetellenessége miatt csak mint renegát kerülhet szóba.
Harcuk, védekezésük és támadásuk elvakítja őket: Kennedy elnökről Beauvoir csak annyit jegyez meg, hogy már a vigyorától is hányingere lesz, 1963-ban viszont lelkendezve számol be a Szovjetunióban töltött "lenyűgöző másfél hónapról": "csodálatos vacsora Hruscsovval a Fekete-tengeren (kaviár nagykanállal, vodka), nagyon szívélyes ember".
A magát és környezetét megalkuvás nélküli forradalmároknak, a társadalmi igazság letéteményeseinek tekintő, nagyon sokakat magabiztosan gyávának, kisszerűnek bélyegző asszony vallomásaiból érdekes kontrasztként rajzolódik ki a szalonbaloldal mindennapi élete. Sartre-ék, amikor épp nem a szegények és elesettek ügyét, a demokráciát védelmezik, amikor épp nem Amerikát és a kapitalista agressziót, a reakciós, mérgező társadalmi erőket vagy az egyház képmutatását támadják és leplezik le, amikor nem petíciókat írnak alá, és nem ártatlanul elítéltek érdekében szólalnak fel, akkor - a nyomorúságosan szegény francia viszonyok közepette - murikat tartanak, whiskyt vedelnek, utazgatnak a világban, autón furikáznak (ez az ötvenes évek elején még nem vált kifejezetten népszokássá). Ehhez természetesen éppúgy joguk van, mint bárki más hasonló társadalmi állapotú embernek, csak éppen érdekesen hat, amikor ennél jóval kevesebbért bárki meghunyászkodó kispolgárrá válik a szemükben.
Érdekes látni, amint a Les Temps modernes folyóirat köré szerveződő kis csoport többek között az egyik legnagyobb irodalmi kiadókonszern, a Gallimard, illetve fordítók, barátok, külföldi kiadók, színházi és filmes szakemberek, mecénások segítségével, az általa idealizált "szocialista" országok határai között elképzelhetetlen hatékonysággal, kitűnően menedzseli magát, terjeszti szavát, érvényesíti anyagi érdekeit. Persze minden iránynak, minden mozgalomnak megvannak a maga belső ellentmondásai, s a sokszor elfogult körképet is mindenképpen szórakoztatóvá teszi Beauvoir nyugtalan szelleme, csípős nyelve, cinizmusa, érzékeny figyelme és ha nem tévedhetetlen is, de mindenesetre imponálóan határozott ítélőképessége. Vehemens elkötelezettsége, ha a saját helyzetükről van szó, a legkevésbé sem teszi idealistává, a valóságra vakká: mindannyiszor felháborodik ugyan, ha bárki a Szovjetuniót kritizálja, mégis komolyan megijed arra a lehetőségre gondolva, hogy hazáját megszállnák a szovjetek, mert úgy véli, első dolguk lenne Sartre-ot a Gulagra vitetni, s ez, mint tudjuk, nem is olyan vad feltételezés.
Vajon megválaszolható-e a kérdés, hogy kié a felelősség, ki tehet arról, hogy ez a két ember nem talált egymásra, hogy nem éltek boldogan, mint a mesében szokás? Azt hiszem, ez a kérdés nemcsak hogy nem megválaszolható, de fel sem nagyon tehető. Algren leveleinek ismerete több támpontot adna a homályos részletek tisztázásához, főként, ha a Beauvoir könyveiben Algrenről írottakkal is összevetnénk a levelezés teljes korpuszát. Mégsem hiszem, hogy jogos lenne akár Algren, akár Beauvoir feltétlen híveivé szegődnünk.
A szerelemben mindig kettőn áll a vásár. Mindkettejük boldog életről vallott felfogása alapjában véve erősen eltér a szokványos polgári mintától, s már közös életük színtere tekintetében sem tudtak egyezségre jutni: egyiküket is, másikukat is hazájához kötötte megélhetés, siker, irodalmi és emberi egzisztencia, s erről Beauvoir nem, sokáig Algren sem tudott volna lemondani a kapcsolat érdekében. Ítéletet az olvasó tehát nem alkothat, de még ha tehetné is, más, fontosabb és izgalmasabb feladat vár rá: felfedezni egy írott zugot, egy papírra vetült, papíron megteremtődött, kiteljesedett világot, megismerni, amennyire lehet, egy vélt és valóságos, kitalált és kitálalt szerelem történetét.
Minthogy az eredetileg angolul írt levelek szövege csak francia fordításban, mégpedig egy Beauvoirhoz közeli személy fordításában hozzáférhető, gyanítható, hogy a stílus zavaró pongyolaságai megszűrve kerültek át a kiadott textusba. Az idegen nyelven való fogalmazás keltette zavar és az egyszerű megoldások keresése viszont jól követhető, ezt megpróbáltam visszaadni.
Még egy gyakorlati megjegyzés: a dátumozás az esetek többségében a francia kiadás szerkesztőjétől való. Ezeket a rekonstruált dátumokat tettük szögletes zárójelbe.
Szerda [1947. június 4.]
Szerelmes férjem! Úgy örültem odalenn, mikor megtaláltam levelét, oly kedves levelét. Mintha hallanám drága, incselkedő hangját, látnám forró mosolyát, hiszen itt van mellettem, és vidáman társalgunk. Valóságos gyönyör a levelezés, ha a válasz gyorsan ideér, így beszélgetni lehet. Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha nem is lenne távol, érzem, maga is éppannyira szeret engem, mintha most is látna, és érzem, hogy érzi, hogy szeretem. Drágám, nem is tudja, mennyire boldoggá tesz, sőt, én sem sejtettem, hogy maga ennyi boldogságot adhat nekem. Egész mai napom verőfényes volt, sugárzó, csodálatos, ilyenné varázsolta ez a kedves levél, amely úgy a szívembe talált. Irigylem, amiért ilyen levelet írhat, ez nem igazságos, én csak idegen nyelven mondhatom el, amit szeretnék, maga viszont szellemesen fogalmazhat, rendesen körülírhatja a dolgokat, rendesen elmesélhet minden történetet. Én csupán hibás, gyermekes angolsággal tudok írni, pedig igazán nem vagyok ostoba, ezt maga is tudja. Maga majd úgy érzi, okosabb, érdekesebb ember nálam, ügyetlenségem láttán pedig gőgös és fennhéjázó lesz...
Este
Éjfél van, drágám, az hány óra is Chicagóban? Azt hiszem, vacsoraidő: vajon maga mit csinál ebben a pillanatban? Éppen valami húsételt eszik? A szobámban vagyok, igazán tetves egy lyuk, még leírni is szégyellem. A falak még elmennek, rózsaszínek, mégpedig fogkrémrózsaszínek, de a menynyezet annyira mocskos, a szoba annyira ócska, nincs benne semmi kényelmes, semmi szép, avatott férfi házvezetőre volna szükség, aki egy csipetnyi vonzó "nőiességet" csempészne bele. Mindezek ellenére kötődöm ehhez a tetves szobához, itt éltem át a háborút, itt kotyvasztottam a nokedlit és a krumplit magamnak, nem tudok elszakadni innen...
Ma este aztán tényleg egy csepp ésszerűség sincs bennem, boldogtalannak érzem magam, engedje, hogy sírjak egy kicsit. Fenséges volna a maga karjában sírni; vagyis sírok, mert nem sírhatok a maga karjában: nem sok ésszerűség van ebben, hiszen ha maga a karjában tartana, nem is sírnék. Hülye dolog szerelmes levelet írni, a szerelem levélben nem elmondható, de hát mit tehet az ember, ha egy óceán választja el a férfitól, akit szeret. Mi mást küldhetnék? A virág elhervad, a csók, a könny nem elküldhető. Csak a szavak, de angol szavakkal nehezen fejezem ki magam. Igazán büszke lehet magára, átsírtam maga miatt az egész Atlanti-óceánt. Túl fáradt vagyok, és maga túlságosan hiányzik. Tudja, nagyon kemény, nagyon nehéz ide hazajönni. Franciaországban van valami nagyon szomorú, bár szeretem ezt a szomorúságot. Meg aztán Amerikába nyaralni mentem, nem követeltem magamtól semmit, itt meg bőven van tennivalóm, csak éppen nem tudom, pontosan mi az, és azt sem, képes vagyok-e elvégezni. Különös estém volt, sokat ittam, így tudtam csak elviselni, s még mindig zavarodott vagyok. Beszéltem magának arról a nagyon csúnya nőről,1 aki szerelmes belém, emlékszem is, mikor: New Yorkban, a két összetolt ágyon, mikor láttam a maga drága arcát, és boldog voltam. Hát vele vacsoráztam. Négy napja találkoztam vele, leskelődött utánam (bevallotta), és egész testében remegve bejött a presszóba, ahová beültem; megígértem neki, hogy együtt vacsorázunk. Elhozta nekem a naplóját, melyben a legcsekélyebb tartózkodás nélkül taglalja irántam érzett szerelmét - különleges, ez a nő nagy író, mélyen érzi és csodálatosan érzékelteti a dolgokat. Elég felkavaró olvasmány ez a napló, különösen, mivel rólam szól. Bizonyos szempontból csodálom őt, és nagyon rokonszenvesnek találom, de csak havonta egyszer találkozunk, amikor Párizsban vagyok, nem kötődöm hozzá komolyan, s ezt tudja is. Zavarbaejtő, hogy igen nyíltan tudunk beszélni irántam érzett szerelméről, mintha csak valami betegségről volna szó. Mindenesetre képzelje csak el, egy vele töltött este igazán nem nyaralás. Párizs legjobb éttermeibe hív meg, pezsgőt rendel és költséges ételeket. Sokat beszélek, rengeteget, történeteket mesélek, próbálom vidámnak és természetesnek mutatni magam. Ő meg iszik, mint a gödény. Aztán mindig átmegyünk valami bárba, elkezdi a tragédiázást, ettől kényelmetlenül érzem magam, és elköszönök. Tudom, hogy ő meg megy sírni, veri a fejét a falba, és az öngyilkosságot fontolgatja. Senki mással nem hajlandó barátkozni rajtam kívül, reggeltől estig egyedül él, velem évente hatszor találkozik. Utálom, hogy ott kell hagynom az utcán egyedül, kétségbeesetten, halálra szántan, de mi mást tehetnék? Ha túlságosan kedveskednék neki, az lenne a legrosszabb. Mindenesetre képtelen lennék megölelni, ez itt a gond. Mit is tegyek?
Ma reggel elhoztam egy csomó kéziratot a Les Temps modernes-ből, és a nap folyamán átnéztem őket. Van köztük egy különös dokumentum: egy prostituált élete, maga meséli el. Úristen, ha az ember elgondolja, hogy ő így látja a világot, mióta csak egyszeri, megismételhetetlen életét éli, és úgy fog meghalni, hogy semmi mást nem ismer! Borzalmas! Stílusa olyan természetes, olyannyira nyers, hogy szinte lehetetlen közölni. A tetejébe még képes mulatságosan előadni az egészet!2
Szerelmem, megyek, lefekszem. Erőt adott, hogy írhattam magának. Erőt ad, hogy tudom, maga él, vár rám, és a szerelem, a boldogság visszatér még. Egyszer azt mondta, fontosabb vagyok magának, mint maga nekem, de nem tudom, hogy valóban így van-e. Hiányzik nekem, szeretem, a maga felesége vagyok, amint maga az én férjem.
A maga karjában akarok aludni, szerelmem. A maga Simone-ja
1 Violette Leduc, aki maga emlegette magát ezekkel a szavakkal. A szóban forgó kéziratból születik az 1948-ban kiadott L'Affamée (A kiéhezett nő). (Sylvie Le Bon de Beauvoir jegyzete.)
2 Az írás a Les Temps modernes 1947. december-1948. januári számában jelent meg. (Sylvie Le Bon de Beauvoir jegyzete.)
Szerda [1947. november 5.]
[...] Minden hétfőn álljuk a sarat a rádióban,3 ami változatos postával jár: Sartre a saját, emberi ürülékkel bekent fényképét kapta meg egyszer, ennek így kellett lennie. Egyik este egy bárban, ahol egy kis whisky-and-sodát ittunk, a szomszéd asztalnál ülők, nem sejtve, hogy ő is ott van, Sartre-ról és az egzisztencializmusról beszélgettek félóráig, kijelentve többek között, hogy a Lét és semminek már a címe is visszataszító. Ugyanaznap este egy férfi megelőzött és felismer bennünket az utcán, öt percig követett, hevesen küzdve magával, de nem tudta rászánni magát, hogy megszólítson: vajon bravót akart kiáltani vagy sértegetni inkább? Azt hiszem, inkább sértegetni.
Ha jól emlékszem, nem volt még alkalmam, hogy beszéljek magának egyik nagyon jó barátunkról, egy szobrászról, akivel nagyon sokszor találkozunk, talán ő az egyetlen, akivel mindig szívesen találkozunk. A mások vérében megrajzoltam a portréját. Művészetét nagyon-nagyon csodálom, egyetlen modern szobrász sem múlja felül, ráadásul olyan tisztán, olyan türelemmel, olyan erővel dolgozik! Giacomettinek hívják. Jövő hónapban sok munkáját kiállítják New Yorkban. Húsz évvel ezelőtt nagy sikere volt, kész vagyont keresett szürrealista szobraival; a gazdag sznobok lélegzetelállító árakat fizettek neki, ahogy Picassónak is. Aztán hirtelen rájött, hogy ez nem visz sehová, csak a tehetségét vesztegeti, hátat fordított a sznoboknak, elkezdett magányosan kutatni, és csak annyit adott el, amennyi az életben maradáshoz kellett. Nagyon szegényen is él, sosem veti le piszkos ruháját; úgy látom, mintha szeretné is a piszkot: a fürdés neki bonyodalmas ügy. Tegnap meglátogattam a házában, amely ijesztő állapotban van. Bájos kis elfelejtett kert közepén áll a műterme, csurom gipsz, ő meg mellette lakik egy tágas, hideg hangárban, se bútorok, se élelem, csak a csupasz falak és a plafon. Mivel a plafon csupa lyuk, a padlóra amúgy szintén lyukas kancsókat és dobozokat rakosgatott, azokba folyik az esővíz! Egyfolytában tizennégy órákat gyürkőzik, főleg éjszakánként, valahányszor elmegy otthonról, ruhája, keze, dús és zsíros haja csupa gipsz; fütyül a hidegre, arra, hogy a keze megfagy, egyre dolgozik. Felesége egészen fiatal, csodálom őt, amiért vállalja ezt az életformát; titkárnői munkanapja után ebbe a kétségbeejtő lakásba kell hazatérnie, nincs télikabátja, és kopott cipőt hord. Otthagyta a családját, mindenét, amije csak volt, hogy Párizsba jöhessen, és Giacomettivel élhessen; végtelenül kedves nő. A szobrász nagyon ragaszkodik hozzá, de mivel nem gyengéd természetű ember, az asszonynak nehéz pillanatokat kell átélnie. Giacomettiben azt becsülöm a legtöbbre, hogy képes volt egy szép napon ezer darabra szétverni két teljes évi munkája
3 Sartre és Beauvoir közvetlenül a De Gaulle-kormány választási győzelme után heves rádiónyilatkozatok sorozatában támadta a gaulle-ista politikát.
eredményét: hideg fejjel összetört mindent, barátai kétségbe voltak esve. Megvan a saját elképzelése a szobrászatról, évek óta csak próbálkozik, újra meg újra, mániákusan, nem állít ki semmit, mindent összetör, aztán kezdi elölről, mindig elölről. Könnyen pénzhez juthatna, mindenki dicséri, nagy a híre, de nem, neki sajátos, megragadó elképzelései vannak művészetéről. Hát én azt hiszem, sikerült is, elérte, amit akart, legalábbis a tegnap látott dolgai nagy hatást tettek rám. [...]
Hogy halad a franciával, kis lustám? Szeretem magát.
A maga Simone-ja
1947. december 6., szombat
Drágám! Nem szép dolog, hogy nem változik postagalambbá, maga lusta, így hétfő előtt semmit nem kapok, vagyis három teljes hétig hírek nélkül maradok. Azt ugyan feltételezhetem, hogy szerelmünk még nem halott, de hogy éljen az ember időjárás-jelentés nélkül? Távolinak, szomorúnak érzem magam. Néha előszedem a régi leveleket a táskámból, de ezeket fejből ismerem, s amúgy sem elég tudnom, milyen volt maga ekkor és ekkor, s feltételezni, hogy minden úgy maradt továbbra is. Mi történik maga körül és a maga ingatag koponyájában, jóságos, forró szívében? Ha jövő héten sem kapok semmit magától, táviratozni fogok, nyugtalan vagyok maga miatt. Az én életemben kevés az esemény, még nyugalmasabb, mint a magáé, kivéve az áramszüneteket; igaz, a gyertyaláng szépséges árnyakat vet a falra, de az íráshoz kicsit kényelmetlen. Az Ethan Frame-et odaadtam az öreg hölgynek, nagyon élvezi; tovább tanulmányozom Amerikát és irodalmát, ez a legszigorúbban vett feladatom, hiszen egy ottani ifjú bennszülötthöz4 mentem hozzá, akinek viszont, bár egy francia békát vett el, esze ágában sincs tanulmányozni Franciaországot, s ezért nem győzöm korholni. Nagyon szeretem O. Henry egyes novelláit, például a Négymilliót, humora olykor nehézkes, erőltetett, de mindig mulatságos, érzi az embereket, az utcát, nagyon amerikai. Újra olvastam Thoreau Waldenét, szűk látókörű, korlátolt szellemű ember, egyáltalán nem szeretem; micsoda sületlenség, hogy úgymond szükségszerűségből csak zöldséget eszik, és megtartóztatja magát a nőktől; ha maga is követné, kész katasztrófa lenne! Lesújtó. De minthogy élek-halok a fákért, parkokért, erdőkért és a hóért, ő pedig szépen beszél róluk, mégiscsak élvezem.
Mondja csak, mit jelenthet a Goďs Angry Man első fejezetének címe, az, hogy "How are you on the goose"?? Megkérdeztem néhány amerikait, azt felelték, hogy a goose vagy azt a hízott madarat jelenti, amelyet úgy szeretek (a libát), vagy valami obszcén dolgot. Sem egyik, sem másik jelentés nem
4 Beauvoir tréfásan arra a tényre utalgat többször is, hogy az 1909-es születésű Algren nála egy évvel fiatalabb. (A ford.)
megfelelő, én és orosz barátnőm hiába törjük rajta a fejünket. Az Amerikai dilemma felénél tartok, az én könyvem nagy léptekkel halad előre. Holnap lerohanom Chicagót, megteszem, ami tőlem telik. Háziköntös, papucs, almás palacsinta, almapálinka, az újságokban a rossz híreken kívül semmi újdonság. Tudja, nagyon sokat segítettek az újságok, amelyeket átfutottam Wabansiában, az ágyon, míg maga többnyire aludt.
A legkellemetlenebb, hogy néhány levél ideér, régiek, újak vegyesen. A sztrájkolók összetörték Párizsban a levélszekrényeket, a csatornába öntötték a postát, remélem, hogy amiket maga küldött, azok nem vesznek el, különben sírnék dühömben.
Az új Schuman-kormány kitett bennünket a rádióból. Ramadier-isten adta, Schuman-isten elvette, ahogy az öreg Jób mondogatja. Na és, érdekes tapasztalat volt, de nem maga a gyönyör, ami engem illet, sokkal szívesebben írok egy nyugalmas szobácskában.
Kedd
Én szerelmes Nelsonom! Micsoda boldogság ma reggel: végre, drágám, végre az öreg cseléd egy magától jött levelet is felhozott a reggelivel. Ugrottam rögtön, kitártam a zsalukat, és visszafeküdtem az ágyba, hogy elolvassam a sárga lapokat, először gyorsan, fürgén, aztán lassan, szerelmesen. A 29-i volt, de azt hiszem, egy hiányzik, biztos Párizsban van, az öreg hölgy fia majd lehozza a többi levéllel. Szóval fáj a foga, de a szíve rendben. Egy órával később anyám telefonált, épp most kapta meg a maga ajándékát, valóságos csoda, tele mindenféle élelmiszerrel, szegény úszott a boldogságban, igazi gyerek. Köszönöm és megint csak köszönöm, szerelmem, magam előtt látom, amint gondosan megvesz mindent, összeállítja a csomagot, postára adja, milyen gondot okozhatott ez, és mindezt megint és megint csak szerelemből.
Annyi minden mondandóm van, nem is tudom, hol kezdjem, összeviszsza válaszolok, ahogy az eszembe jut. Igaz, Edith Whartonnal szemben volt bennem előítélet, mert olvastam tőle egyszer valami elég lesújtó dolgot egy fiúról, aki elment a háborúba, az anyja meg folyton siránkozott. De amint azt meg is írtam, az Ethan Frame nagyon tetszett. Micsoda kedves figyelmesség, hogy elküldte, drágám, a hátán egy elbűvölő fenyő emlékeztet, hogy karácsonyra kaptam. Rosszul gondolja, drága férjecském, bár szívesen ismételgeti, hogy két nő él bennem; nem, egy is elég, hogy magát rendesen szeresse. Valójában a leveleim és cikkeim közötti nagy különbség abból adódik, hogy előbbieket angolul, utóbbiakat franciául írom. Ha olyan vacakul tudnék franciául, mint angolul, nyomorúságos egy író lennék. Ám ne tévessze meg ez a jelentéktelen különbség: egyetlen nő van csak, egyetlenegy. Mikor regényt vagy tanulmányt írok, ugyanolyan valószerű próbálok lenni, mint mikor magának mondom, hogy szeretem; s amikor ezt mondom magának, szívem mélyén éppoly komolyan gondolom szerelmünk igazságát, mintha egy hosszú tanulmányt kellene megszerkesztenem. Nem tréfálok, hosszan és komolyan töprengek szerelmünkön, azon, amit maga nyújt nekem, s ami oly alapvető, meg azon is, amit maga nem nyújt nekem. Mindenesetre, drágám, ha továbbra is ragaszkodik véleményéhez, hogy kettős életet élek, hát jobb, ha tudja, hogy mindkét nő szereti magát, s lehet, hogy nem az okosabbik a kedvesebb.
Nelson, szívem, beszámolója a fiatal zsidó nőről és az idősebb asszonyról mélyen felkavart; egész délelőtt ezen gondolkodtam, éppolyan alapossággal, mint Brasillach halálán, mert a magát érintő legapróbb dolog is roppant fontos számomra. Egészében véve úgy vélem, szabadnak kell éreznie magát mindaddig, amíg szerelmünket el nem árulja, ez pedig csak egy esetben következhet be, akkor ugyanis, ha szántszándékkal el akarja árulni. Kellemetlen szemrehányásokkal illetném magam, ha csak egy pillanatnyi gyönyörtől is megfosztanám. Határozottan állítom, hogy nyugodtan lefekhet egy nővel, még egy nagyon szép nővel is, még wabansiai fészkünkben is, anélkül, hogy akár a legkevésbé is elrontaná kettőnk kapcsolatát; bármi evvel ellenkezőt írtam eddig leveleimben, most sűrű szemrehányásokkal illetem magam érte. Minthogy ilyen távol élek, semmi okát nem látom, hogy maga ne feküdjék le másokkal, amikor csak megkívánja. Bízom szerelmében, és az ilyesmi semmi változást nem okozna. Jó, jó, túlságosan szeretem, testi, érzéki szerelemmel is ahhoz, hogy egyáltalán ne legyek féltékeny, igazán halvérűnek kellene lennem, hogy magam elé tudjam képzelni, amint ölelkezik, amint lefekszik egy nővel, s még csak össze se facsarodjék a szívem, de ez csak inkább egyfajta állati ösztön, nem számít igazán. Amikor olvasni kezdtem, azt hittem, most tudatja majd velem, hogy evvel a nővel töltötte az éjszakát, és első reakcióm az elégedettség volt, amiért maga ilyen becsületes, ilyen őszinte hozzám; aztán vártam a döfést, és meg voltam győződve, hogy túl fogom élni. Nos, hogy őszinte legyek, nagy megkönynyebbüléssel vettem tudomásul, hogy tekintettel volt szerelmünkre, és hálával telt el a szívem. Ám később lelkifurdalást éreztem. Talán korábban rosszul fejeztem ki magam. Tegyük fel, hogy maga majď meghal az éhségtől, valaki megajándékozza egy szelet pompás rumos süteménnyel, maga meg ahelyett, hogy megenné, elküldi nekem. Hát így tekintem a dolgot. Ajándéknak, szép, nagylelkű, imádandó szerelmi ajándéknak, amit maga nem lett volna köteles odaadni, jogában állt volna megenni a rumos süteményt. Sőt lelkifurdalásom lenne, bűnösnek érezném magam, ha minden alkalommal nekem adná a süteményét. Szerelmem, ha legközelebb egy nő kísértésbe ejti, engedjen a kísértésnek, vigye el Wabansiába is, ha ez magának örömet szerez. Komolyan mondom, ne féljen attól, hogy nekem fájdalmat okoz. Mindössze annyit kívánok, hogy ha jövök, ne legyen ott, és ne legyen túlságosan előkelő helye a maga szívében. Inkább arra ügyeljen, hogy az a másik nő ne nagyon szenvedjen, ha maga aztán ejti őt. Csak evvel törődjék. Mondom, minden rendben van, amíg a kettőnk szerelmét nem teszi tönkre.
Na, ez az elmélkedés majdnem olyan hosszúra sikeredett, mint a Szemet szemért!5 Összefoglalom: legközelebb, ha megkíván egy nőt, feküdjön le vele. Gyengéd szerelmi ajándéknak tekintem, hogy most az egyszer megtartóztatta magát. Ám az ajándék és az élelmiszer-fejadag két különböző dolog, nemde? Senki nem hálás azért, hogy fejadagot kap, hiszen ez jár; ön viszont nem tartozik nekem semmivel, ami csak még értékesebbé teszi ajándékát; s főként ne csináljunk ebből rendszert. S még valamit erről, bár tudom, ezt aligha szükséges elmondanom: mondja el nekem mindig, mi az igazság. És az utolsó szavam: szeretem magát. [...]
[A levél vége elveszett.]
Kedd [1951. május 15.]
Buta drágám! Íme egy újabb csokor hazugság, használja egészséggel. Köszönöm a magáét; tegyen el nekem egy darabka sózott húst a kis Steve-ből, mert ha nem vagyok is nagy gyerekfaló, azért mégiscsak kell ennem valamit szeptemberben. A dátum megfelel, ha magának is, de próbáljon spórolni a nappal, nehogy elpazarolja nekem a nyáron.
Nos, Sartre valóban polippal viaskodik, és az esetek többségében a polip győz, senki sem sejti, mi lesz a csata vége. Követeli, hogy írjam meg magának: soha, de soha ne írjon színdarabot, túl sok vele a meló. Minthogy az ő drámája négy óra hosszat tart, és a színészek, a rendező, az igazgatónő mind valóságos önkívületben élnek, követelik, hogy Sartre húzzon és egyre húzzon, teljes erőből, egyszerűen másról sem beszélnek; a múltkor még a titkár is kinyilvánította: "Azt hiszem, húzni kell." Sartre életében először elvesztette a fejét, ököllel verte az asztalt, a titkár elsápadt, azt hittem, ölre mennek. Az utóbbi bevágta az ajtót, és távozott, majd szakítólevelet küldött: "Menjen a francba!" Két napig kódorgott Saint-Germainben sápadtan, félrészegen, dühtől remegve, kétségbeesetten. Sartre feje viszont vörös, ő maga félelmetesen józan, és szintén remeg a dühtől. A barátok, Bost,6 a kis Cassoulet le vannak törve. Aztán a titkár és Sartre összeakadt a Deux Magots előtt, egymás karjába estek, délután pedig Sartre megfélemlítette a színház gonosz szörnyeit. Viccen kívül, jó módszert talált, több színész szerepéhez is hideg fejjel hozzárakott még negyedórányi szöveget, amitől egyébként az egész darab jobb lett. Azóta senki nem mer egy szót sem
5 A L'existentialisme et la Sagesse des nations (Az egzisztencializmus és a közmondások) című kötet egyik tanulmánya. (Sylvie Le Bon de Beauvoir jegyzete.)
6 Jacques-Laurent Bost író, Sartre köréhez, "családjához" tartozik, viszonya volt Beauvoirral is.
szólni, mert rettegnek, hogy Sartre beleír további félórát. De önkívületi állapotban dolgozik, most először érzi úgy, hogy már helyeselni sem képes. Jouvet rendezi, szemét alak, viszont érti a dolgát. Brasseur, úgy néz ki, ténylegesen szexmániás. A vacsorák alkalmával szemét mindig valami csinos lányon legelteti, fél kézzel eszik, a másikkal szórakoztatja magát az asztal alatt. A színházban minden nő retteg tőle, csipked és lerohan minden legkevésbé is nőiesnek látszó teremtést. Velem barátságos, mert whiskyt iszom, és mulatságosnak talál. A minap felesége távollétében bizalmasan kacsintva odaszólt a titkárnak: "Tetszik nekem a Hód, szívesen megkefélném (szó szerint idézem). Nem tudná összehozni a dolgot?" A titkár nem merte előttem megismételni, úgyhogy Sartre-nak mesélte el. Hízelgőnek találom a dolgot, mert ezek szerint sikerült annyira megfélemlítenem, hogy nem csak úgy odavetette szokása szerint: "Kefélünk egyet, bébi?" Azt persze maga nem fogja megtudni, mit üzentem neki. Drágám, küldje el Chicagóról írott könyvét a Les Temps modernes-nek, nincs mit adnunk az olvasóinknak, Sartre a sorozata miatt sürgeti, én a magam gyönyörűségére.
Olgát megkeserítette a bukás,7 utálja az egész világot, és még az én, mint maga is tudja, végtelen türelmem is alig elegendő őt elviselni. Egy elnyúló, idegesítő este után kijelentette, hogy elege van, és elrohant, majd írt egy ostoba levélkét, amely hozzám írott dicshimnusszal kezdődik, és vádirattal ér véget: úgy néz ki, annyira idegesítem, ha esténként együtt megyünk valahová, hogy nincs értelme találkoznunk. Ami azt illeti, sokkal több kedvem lett volna otthon maradni vagy moziba menni, de neki barátok kellenek, mégsem ejthetem csak úgy, még csak nem is tudott magára haragítani. Mármost ha ő ilyen idegesítő, hogy csináljam, hogy ne nézzek ki idegesnek.
Ami Bostot illeti, hősi lelke szenved, amiért nem kérik egyhamar, hogy haljon hősi halált az USA-ért. Én a magam részéről váratlan szerencsének tartom, hogy a béke megszilárdul. A Lipperie-ben egy ősz hajú amerikai férfi telepedett le mellénk (Bosttal voltam), s egy óra hosszat whiskyt whisky után ledöntve engem nézett. Végül odaköszönt: "Nagyon tetszett, amit Chicagóról írt az Amerikai útinaplóban. Ki volt a vezetője? Nem egy bizonyos Asquith? - Nem, egy bizonyos Algren. - Ó, több kitűnő könyv szerzője!" Bost felháborodott, mert "vezetője" helyett azt értette: "szeretője". Mire dühösen számon kérte rajtam: hát miért nem jön maga újra Párizsba, amikor olyan közel van Chicagóhoz, dohánya is van, szereti Franciaországot, barátai várják? Micsoda hülyeség, mondogatta - egyre dühösebb lett... Bevallom, nem nagyon sikerült magát megvédenem, bűnössége a napnál világosabb. [...]
7 Olga Kosakievitch, Beauvoir orosz származású barátnője, aki színészi ambíciókat dédelgetett, de elvették tőle a szerepét. Később énekes-táncos számmal bárokban lépett fel. (A ford.)
Zártkörű vetítésen megnéztük Dick filmjét, és minden részrehajlás nélkül, maga jól tudja, hogy ilyesmi nincs bennem iránta, megrázott. Különlegesen jó. Ez a fickó tud játszani. Sovány, megfiatalodott, egészen élethű, nem úgy, mint ez a sok filmvászonpojáca. A Chicagóról készült vágóképek láttán többször is elszorult a lelkem, a rendező kitűnő munkát végzett, minden mocskossága jól átjön ennek a szörnyeteg városnak, amelyben valahol ott rohad az én szívem. Igen, különlegesen jó. Ellentől megtudtam, hogy a hatalmas dél-amerikai siker után júniusban a Broadwayn is bemutatják. Olga kötözködni kezdett, azt állította, hogy tojok rá, úgy kezelem, mint egy gyereket, sosem avatom be semmibe. Erősködnöm kellett, hogy mennyire ragaszkodom hozzá, dorgáltam, úgy tettem, mintha mérges volnék. Micsoda hideg komédia! Végül is az egész arra megy ki, hogy hetente kétszer és ne csak egyszer találkozzunk, de ebből semmi sem lesz. Végül beismerte, hogy ő a hibás, és ettől megenyhültem én is. Szegény! Nem játszik színházban soha, soha többé: még csak nem is hisztéria, ha emiatt sírdogál.
Na, elég a hazugságokból mára, vagy mégse, itt egy utolsó: maga a legédesebb férfi a földön, mindenestül a szívembe zártam, csak azért nem írok szerelmes szavakat, nehogy letaglózzam velük, amúgy lenne bőven.
Gyengéd öleléssel:
A maga Simone-ja
Hétfő [1951. május 28.]
Maga csoda! Hosszú ideje semmi hír magáról. Itt nem sok minden történik azonfelül, hogy Sartre naponta viaskodik az átkozott darabjával. A színészek tanulják szerepüket, próbálnak, emésztenek, némán borzadva a gondolatra, hogy Az Ördög és a Jóisten négy óra hosszat tart majd. Újabb probléma: a jelmez; hatalmas, megoldatlan probléma. Az igazgatónő egy őrültségi rohamában felkérte Schiaparellit, ezt az óriási divatcéget, hogy tervezze meg az említett jelmezeket; micsoda hülyeség! Madame Schiaparellinek, aki inkább szélsőséges megoldásairól, mint ízléséről híres, semmi színházi gyakorlata. Sartre szereplői, akik mind szegény, nyomorult XVI. századi parasztok, egyszeriben ragyogó színű, extravagánsan díszített, drága szövetekből varrott ruhákban találják magukat. Most éppen szeretnék szürkével, feketével bepacsmagolni, összehasogatni, porral és mocsokkal borítani a remekműveket, de erről a hölgy hallani sem akar. Egyébként még ha így kezelésbe veszik is, a jelmez akkor sem jó. Sartre azt mondja, ilyen irreális ruhákba öltözött szereplők szájából senki egy szót sem hisz majd el. Azért kitűzték a premiert június 5-ére, és már most számtalan helyet eladtak.
Néhány napja, egy este Mouloudjival találkoztam, arca bekrémezve, kifestve, mert ő is énekelni kezdett. Jó pár helyen fellép, nagy sikere van, persze nem akkora, mint Yves Montand-nak, de azért csinos sikere. Aznap is éppen felkérték, hogy (fizetség ellenében) énekeljen egy külvárosi kommunista összejövetelen. Mikor eldalolta szokásos nótáit, dicsőítve a szerelmet, az ifjúságot, a kék eget meg ilyesmiket, érezte, hogy a közönség megdermed. "Hát persze, a többiek a Munkáról, a Cementről és az Acél dicsőségéről zengtek", őt meg burzsoá énekesnek bélyegezték, hallatlan sértés! Egyszerű félreértés. Viszont utálja, ha a közönség szórakozik vele, ami főleg az előkelő sznobok mulatóiban fordul elő vele. Egyszer egy káprázatos ruhába öltözött, hódolói csapatától körülvett csinos kis ringyó a száma közben elkezdett a képébe nevetgélni, és papírgalacsinokkal dobálta. Mit tehetett volna? A nagy színpad reflektorai elvakították, csurgott róla az izzadság, csak állt ott szerencsétlenül! De mindent együttvéve elégedett, úgy érzi, sok tapasztalatra tesz szert.
Egy chicagói kiadó engedélyt kér, hogy publikálhassa az Amerikai útinaplót, nem tudom, melyik cég, szeretném, ha sikerülne. M. Parshley, a fordítóm, a második kötet felénél tart (A második nemről van szó), ő is szeretne vágni, tömöríteni - hagyom, hadd csinálja. Valaki más megvette az angol kiadás jogait. [...]
Úgy dolgozom, mint egy gályarab, nyárig be akarom fejezni a könyvemet, hogy megmutathassam Sartre-nak, aki még egy sort sem olvasott belőle, szeretném, hogy megkritizálja, szükségem van rá. Aztán az utazás közben nem nyúlok hozzá. Július közepéig Párizsban maradok, hogy legalább néhány napig zsidó barátnőmmel és Nathalie-val lehessek; aztán Norvégia és Izland Sartre-ral, meg talán Grönland és Skócia is. Szeptember közepén személyesen viszek magának egy eszkimó ruhát, de csak ha nem szeretne inkább skót szoknyát. Ha tisztességesen ír, talán mindkettőt is megkaphatja. Hordani is fogja őket.
Volt egy nagyon jó Toulouse-Lautrec-kiállítás, maga tobzódhatott volna. Türelmetlenül várjuk Chicagóról szóló kis írását, én pedig következő levelét. Annyira szeretném viszontlátni, drágám! A lehető leggyengédebb csókokat küldi
a maga Simone-ja
[1951.] augusztus 7.
Szívem! Megnyertem a nagy csatát!8 De ebből nehogy arra következtessen, hogy ok nélkül tomboltam, a titkárnak elutazásom után két hétig kellett verekednie, háromszor is visszatérnie a nagykövetségre, azok pedig egyre csak haboztak, nyomoztak, csak tíz nappal ezelőtt engedtek végre. Mocskos, szemét disznók! Ha nem magáról volna szó, egy életre a pokol-
8 Az Egyesült Államok párizsi nagykövetsége először megtagadta a vízumot Beauvoirtól, mert az korábban aláírt egy kommunista érzelmű női liga által kibocsátott petíciót. (A ford.)
ba küldtem volna Amerikát. Szóval szeptember 18-án érkezem New Yorkba és 19-én Chicagóba. [...] Drágám, olyan boldog vagyok! Párizsból való távozásom óta aggodalomban éltem, de most királynőnek érzem magam. Kevesebb mint egy hónap múlva újra láthatom a tavi házat,9 a csónakot, amelybe beszivárog a víz, és magát is, buta kis író-kopfom. Csodás!
Csak tegnap, Izlandba érkezve kaptam meg a maga legutóbbi, Párizsba címzett levelét, és Norvégiában a kis pirosat, amelyben maga meg akar verni valakit; hosszú szünet telt el hírek nélkül, az eszem sem a postán járt; de lesz ez még másképp. Kérem, amint ezt olvassa, írjon nekem Londonba poste restante, majď meghalok, hogy levelet kapjak újdonsült vidéki emberemtől, mióta biztosan tudom, hogy hamarosan a karomban tarthatom. Nagyon is pompásan utazom, majd töviről hegyire mindent elmesélek magának. Három napot töltöttem a hajón, ahonnan előzőleg írtam. Az apró szigetekkel teleszórt part vonalát követte, behatolt a fjordok mélyére, folyton változó, mindig lenyűgöző tájat tárva elénk: csodálatos fényben fürdő, tengerbe omló, hatalmas hegyeket, főként a legészakabb északon, ahol a nap sosem megy le, s még éjfélkor is olvasni tudtam a hajóhídon. Az ember el sem tudná képzelni ezt a különlegesen költői fényminőséget, amíg saját szemével nem látta. Egy taxi elvitt bennünket az orosz határon álló őrbódéig - megindító elgondolni, hogy sosem látunk majd ennél többet Oroszországból.10 Aztán a leereszkedés Bergenbe, ebbe a nagyon szép, régi kikötővárosba, ahonnan vonat visz Oslóba magas hegyek között: hó, sziklák, tavak, semmi más, egész Európában nincs ennél magasabban járó vonat. Szépségesen szép út. Oslóban aludtam, majd reggel 8-kor repülőre szálltunk Izland felé, s ez nem volt a legpihentetőbb dolog. Koppenhágában az eső és a vihar miatt 17 óráig a reptéren vesztegeltünk, s csak akkor tudtuk meg, hogy vissza kell térnünk Oslóba! Tajtékzottam, amiért így eltolták a nyugalmas napot, amit ebben a városban tölthettünk volna. Hatórányi repülőút 22 000 láb magasan, hatalmas felhők között, egy fiatal izlandi sportolóktól zsúfolt gépen, majd leszálláskor, 2 órakor, a szinte napfényes éjszakában sehol a szobafoglalás, a pályaudvaron senki nem vár, egy fillér sincs a zsebünkben! Szerencsére kedves francia fotóriporterekkel találkoztunk, még Los Angelesből ismertem őket, kocsijukon elvittek a hotelbe, és nekiestek az igazgatónak, úgyhogy végül kaptunk helyet. Micsoda szokatlan és imádni való ország! Képzelje, a központifűtés-rendszert teljes egészében a vulkáni talajból erős gejzírek vagy forró folyamok formájában feltörő természetes ásványvíz táplálja. A városokba bevezetik, s így az egész sarkköri tél alatt nem kell szenet vagy fát használniuk. Még szerencse, mert az egész szigeten egyetlen fa sincs, de még csak egy darab
9 Kettejük közös "édenéről", egy a Michigan-tó mellett álló kis faházról van szó. (A ford.)
10 A sejtelem, mint tudjuk, nem vált valóra, Sartre és Beauvoir 1965-ben a Szovjetunióba utazik. (A ford.)
szén sem. Maga tudta, hogy itt született az első köztársaság, a modern világ első parlamentje Kr. u. 950-ben? Vacsoránál nagy örömömre találkoztam egy elbűvölő és érdekes, Franciaországban nagyon-nagyon híres emberrel, Paul-Émile Victorral. Hallott már róla? Nagy felfedező, expedíciókat vezet az Északi- és a Déli-sarkra, 42 éves, és majď húsz éve járja Grönlandot, az arktiszi óceánt, és hasonló vidékeket. Három évig egy eszkimó faluban élt, feleségül vett egy eszkimó asszonyt, és kutyaszánon bejárta ezt az ismeretlen földet. Mostanában nem mindennapos kalandba bocsátkozott: 70 embert irányít, akiket különböző táborokba osztott szét Grönlandon, és akik 6-7 fős csoportokban járják a jégmezőt (ez a vidék háromszor akkora, mint Franciaország, teljes felületét jég borítja, 9000 láb magasan fekvő, jégtengerbe merült hegyekkel körülvett fennsík az egész), ő maga, Victor pedig heti két-háromszor föléjük röpül, hogy táplálékot és egyebeket hajítson le nekik. Minthogy semmit sem dobhat le ejtőernyővel (összetörne), 5 méterre meg kell közelítenie a talajt, hogy három másodperc alatt biztonságosan elereszthesse 40 tonna súlyú rakományát. Leforgatott egy rövidfilmet erről a hőstettéről, s én kissé reméltem, hogy megkér, kísérjük el, de azt hiszem, nőt nem vinne magával, ha pedig bármilyen okból le kellene szállniuk, nem tudnának többé felrepülni, és szeptember közepéig a központi táborban kellene kihúzniuk, aztán dzsipen (hernyótalpason) és hajóval visszatérni - ekkora kockázatot nem vállalnék. Arról nem is beszélve, hogy az ember összetörheti magát, bár erre itt senki sem gondol, noha az egyik csoport két fiatal tagja három napja meghalt, amikor Victor legnagyobb elkeseredésére lezuhantak egy mély hasadékba. Igen, nemcsak bátor és kalandvágyó, de kellemes és intelligens ember is ő, tele elképesztő történetekkel. Azt mondja, a legveszélyesebb ebben az egész Grönland feletti ingázásban, hogy a pilóták rendszeresen részegek, az izlandiak ugyanis a nap és az éjszaka bármely órájában bármely alkalmat megragadnak, hogy valami rettenetes faszeszt igyanak. Képesek egyébként alkoholt kivonni a padlóviaszból, a samponból, és gyakran előfordul, hogy amikor egy Franciaországból vagy az USA-ból érkező hajóban vagy csomagban észrevesznek egy palackot, nem is sejtik, mi van benne, beleisznak, aztán ha kénsavról vagy valami hasonlóról van szó, hullamereven elterülnek. A rendőri munka lényege itt, hogy a részegeket rács mögé dugják éjszakára a kapitányságon. Se bor, se tömény ital a szállodákban vagy vendéglőkben: tilos. Ám otthon mind lerészegednek, nótákat kurjongatnak az utcán, általában szmokingba vagy más választékos ruhába öltözve, mert imádják az eleganciát, amitől még persze ugyanúgy okádva esnek össze. A zsaruk széles kötényt és bőrkesztyűt hordanak, úgy szedik össze őket. Az atlanti egyezmény következtében az országban állomásozó számos amerikai katonát egyáltalán nem kedvelik itt, van egy csomó kommunista, akik miután berúgtak, dühöngve verekedni kezdtek, úgyhogy le kellett zárni az amerikaiak elől a várost. Ez aztán nem akármi, ez az Izland, szeretem nagyon. Nincs itt egy szál vasút sem, nagyon kevés és rossz az út, mindenki repülőn közlekedik.
Még egy hétig maradok ebben az egyszerre verőfényes és hűvös paradicsomban, ahol úgyszólván sosem megy le a nap, aztán irány London, ahonnan megint írok majd. Írjon maga is, és tegyen félre nekem egy kis napsütést. Remélem, hogy érkezésem legalább feleolyan boldoggá teszi, mint engem, kedveském, és nem indítok semmiféle hadjáratot, minden tetszeni fog, még maga is. Csók, szerelem, csók és megint szerelem, küldi
a maga Simone-ja
Péntek [1951. november 9.]
Drága Patterson-szigeti vidéki állatkám! Óriási esemény! Mivel egy nő nem élhet szenvedély nélkül, a szerelem pedig tilos nekem, elhatároztam, hogy mocskos szívemet valami kevésbé visszataszítónak szentelem, mint egy férfi: megajándékoztam magam egy szép kis fekete autóval. Már mondtam magának, korábban is álmodoztam róla, most Genet segített szerezni egyet, Gallimard adott pénzt (persze csak egyszerű előleget), minden nagyon gyorsan ment. Az autó vadonatúj, ahhoz képest, hogy francia, elég széles, csinos és gyors. Hülye kis részlet: nem tudok vezetni. A titkárnak van jogosítványa, Bost elintézte, hogy villámgyorsan neki is legyen, még Sartre is leakasztott valamikor a homályos múltban egy kis rózsaszín papírdarabot, amivel vezethet (ilyet persze sosem tenne, á, dehogy, egyhangú a vétó). De ez rajtam nem segít. Elrejtettem a járművet egy garázsba, nehogy valaki megkaparintsa, és leckéket veszek. Úgy érzem, nagyon gyorsan megtanulom, az első alkalom nagy gyönyörűségemre volt, új élet, s remélem, boldog élet nyílt meg előttem. [...]
Mondtam már, hogy olyan meggyőződéssel magasztaltam a televíziót, hogy Sartre vett egyet az anyjának? Csak arra nem gondoltam, hogy a francia tv semmiben sem hasonlít az amerikaira, valóságos katasztrófa. Szegény titkár nap mint nap próbálja megszelídíteni, de nem sikerül, Sartre anyja meg mindig dühös rá. Mindenesetre még ha jó lenne is, semmit nem nyernénk vele, egyáltalán semmit, mert a program alig tart két óráig, förtelmes híradóból és varietéből áll, aztán kész. [...]
Amiért ilyen szaftos és mulatságos levéllel örvendeztetett meg, én is mesélek valami nevezeteset. És igazat. Egy régi barátunkról van szó, aki korábban Franciaországban tanított, most pedig kinevezték Madagaszkárba. Jóllehet egy gyermek apja, és már 42 éves, négy éve úgy döntött, hogy feleségül vesz egy elbűvölő fiatal lányt. Már mielőtt elutazott, volt benne némi lappangó rasszizmus, de mikor újra találkoztunk, rögtön beszámolt a szigeten élő fehérek nagy félelméről, hogy megmérgezik őket a feketék, ez a nyughatatlan, veszélyes népség. A fekete asszonyok megmérgezik fehér szeretőjüket, ha az megcsalja őket, a szolgák megmérgezik gazdáikat, ha ez utóbbiak megpróbálnák elküldeni őket. Neki, neki is volt egy autóbalesete, a felesége vezetett, egy fának csapódtak. Barátunk habozott egy kicsit, majd folytatta: "Szándékosan csinálta, meg akart ölni." Hátrahőköltem, ő pedig hozzátette: "Elvesztette a fejét, megbabonázhatta egy varázsló. Tudom, hogy nem hisz nekem, mégis ez az igazság." Végül aztán csak megadta a történet kulcsát. Szolgájuk egy bennszülött boy volt, elbűvölő fiú. Az asszony rákapott, hogy simogassa és szórakozzék vele. Az ő szemében nem jelentett sokkal többet, mint egy állat, a férj pedig fütyült rá, mivel ő is ugyanígy gondolta. Addig-addig játszadozott, míg egyre messzebbre ment, míg a fiú el nem élvezett, de arról, hogy egy koszos négerrel lefeküdjön, szó sem lehetett. Végül is aztán csak megtette, mert egy napon a férje épp azon kapta, hogy egy puskával meg akarja ölni magát: "Ölj meg, ölj meg, megérdemlem!" - kiabálta. Teherbe esett a boytól. Biztosan megbabonázták, mert gyűlölte ezt a majmot, de ha csak ránézett, "másra se vágyott, mint hogy a fiú meghágja". A férj azt hitte, megőrül, fogta a puskát, és megfenyegette a fiút, hogy megöli, ha tagadja az összeesküvést. A fekete "bevallotta", hogy az úrnő hosszan évődött vele, majd addig verte, míg ő meg nem tette, amit akart. A férj megparancsolta, hogy feküdjön le a földre, majd saját bevallása szerint mindössze öt-hatszor rávágott a fenekére lovaglópálcájával. Az asszony ugyanilyen büntetést követelt, de neki nem volt szíve bántani. A feketét ezután visszaküldték a falujába, férj és feleség pedig hazajött Franciaországba, a tejeskávé-baba már itt születik majd, és a legnagyobb titokban nevelik: ha híre menne, barátunk elvesztené tanári állását. Feleségére (aki véleményem szerint egy ringyó) nem haragszik, még a bennszülöttre sem, elhitette magával, hogy az egész ügy a néger bűbájoskodásra vezethető vissza. Visszataszító, főleg azok után, ahogy megjátszotta a materialistát, a pozitivista elmét. Persze bár a szerencsétlen eset éppen rasszizmusának köszönhető, annak, hogy képtelen volt felfogni, hogy egy fekete is férfi, most aztán rasszistább, mint bármikor.
Ma délután újabb autóvezetői lecke, remekül szórakoztam. Még az a kilátás sem bátortalanít el, hogy kimegyünk majd a félelmetes párizsi forgalomba. Ha maga tíz vagy húsz év múlva véletlenül Franciaországba jön, szelíden alhat az én autómban, én meg akár a világ végére is elviszem, ahová csak kívánja.
Nem, drágám, közös történetünk nem is végződött olyan rosszul. Nekem bármiféle befejezés, mint olyan, már eleve nem lehetett jó, de örülök, hogy egy utolsó hónapot tölthettem a maga társaságában. A legvégén aztán volt egy kis összezördülés, maga többet mondott, mint amit gondolt, én többet értettem, mint amit mondott, mindenesetre túl komolyan vettem a dolgot. Becsülettel megvallom, az egész hónap során egy pillanatig sem hittem, hogy maga többet ad nekem, mint forró barátságát, és éppen ezért kezdtem így, mikor el kellett válnunk: "Mindenesetre jó, hogy barátok maradunk", abban a reményben, hogy a barátság tovább tart, mint a szerelem. Most megismétlem: "Jó, hogy barátok maradunk." Ne nyugtalankodjék hát miattam - azért mondom, hogy lássa, tisztességesen játszom, mert úgy érzem, aggodalma nagy súllyal esett a latba, amikor abban a szerencsében részeltetett, hogy újra láthattam. Valójában az egész nem is végződhetett volna jobban, mert nem neheztelünk egymásra, emlékeinket sem tettük tönkre, nincs közöttünk félreértés, a barátság útja nincs elzárva. Bocsássa meg könnyeimet. Csak azért sírtam, mert nem tudtam megállni, ám ezeket a könnyeket nem akartam fegyverként használni, az égvilágon semmit nem forraltam és nem szőttem maga ellen - egyébként is, ugyan mi célból harcoltam volna könnycsapásaimmal? Könnyekkel nem lehet feltámasztani a szerelmet. Megpróbálok tehát majd beszámolni szép fekete autóm iránti érzelmeimről. És a lehető legjobb barátja maradni: hiszen ki más kötődne olyan erősen magához, mint én? Ebben az új állapotban maradok mindörökre
a maga Simone-ja
Csütörtök [1951. december 6.]
Drága maga! Tegnap találkoztam Queneau-val, aki nagyon kedvesen elmondta, hogy Boris Vian már körülbelül 350 oldalt lefordított a maga könyvéből, és úgy számít, két-három hónapon belül elkészül, aminek nagyon megörültem. Megkapta a maga Chicagóról szóló kis írását, de ő is úgy ítéli meg, mint én, hogy nem tudjuk használni. A maga összes francia barátjának nagyon tetszett. Queneau éppen most fejezte be egy nagyon mulatságos regényét, közölni fogjuk a Les Temps modernes-ben.11 Milyen kár, hogy maga nem tudja elolvasni! Valósággal újjáalkotja a francia nyelvet, úgy, ahogy Joyce csinálta az angollal, ráadásul nagyon vicces. A feleségét majd szétveti a büszkeség, amiért vettek egy autót, s ő megtanult vezetni; az egész világ retteg tőle, beleértve engem is. Queneau a nyaralásuk alatt nehéz pillanatokat élt át, az asszony időnként egyszerűen elfelejtette tartani a kormányt, mert például a visszapillantóval szórakozott, aztán váratlanul egy gödörben találták magukat. Úgy tűnik, jól megvannak ketten, bár Queneau folytatja másik viszonyát is. Egy óra hosszat beszélgettem egy kedves amerikai homokossal, akit évekkel ezelőtt ismertem meg Svájcban, ahol valami nagykövetféle volt; aztán a londoni New Directions egyik szerkesztője lett. Nathalie12 férjének és Koestler feleségének barátja, mindig Londonban vagy Párizsban élt. Itt a legkülönlegesebben bebútorozott lakást
11 A regény címe Le Dimanche de la vie. (Sylvie Le Bon de Beauvoir jegyzete.)
12 Nathalie Sorokine, akiről más helyütt Beauvoir azt írja, "legjobb barátnőm". (A ford.)
b érli, egy francia gróf tulajdona, aki maga is homokos és régiségkereskedő. Hiába magyaráztam, hogy az elegáns régiségkereskedők mind homokosok, maga nem akarta megérteni, hát most íme egy újabb példa. Ez a fickó tehát a legeszelősebb stílusban rendezte be a házát, hatalmas tömegű ordítóan rózsaszín bársonyfüggönnyel, hatalmas, váratlan formájú díványokkal, extravagáns tárgyakkal, s mindennek tetejébe az egyik szoba egy halottaskocsi belsejét idézi! Tiszta fekete. Fekete a mennyezetet borító sátorszövet, ezüst és fekete a falon, fekete a padló és a bútorzat, mindenütt ezüstfeszületek. Szegény amerikai bevallja, hogy lúdbőrzik a háta, és időnként klausztrofóbiás rohamokat kap, ki kell mennie a szabadba. A legutóbb megjelent Camus-t, A lázadó embert fordítja Knopfnak. Ne olvassa el! A jobboldal úgy, ahogy van, imádja, mert bebizonyítja, hogy ha az ember otthon ül a fotelban és pénzt keres, még mindig lehet romantikus lázadó. A fordító maga is le van törve, rémesen bosszantja az egész.
Pár napja egy este nagy fogadást rendeztek Az Ördög és a Jóisten századik előadásának tiszteletére. A színház igazgatónője meghívta Párizs krémjét; repülővel elhozatott Marrakesből harminc marokkói zenészt, a szultán muzsikusait, akik csak ámultak a nagy kalandtól, hiszen eddig még sosem jártak Casablancán túl. A zene tűrhető volt, legalábbis Scipion és a titkár beszámolója szerint, mert a legszebb, hogy Sartre meghívott mindenkit az ünnepségre, de ő be sem tette a lábát, sem Bost, sem Olga, sem én. Semmi kedvünk nem volt találkozni a Párizs krémjének elkeresztelt csürhével. Amiben igazunk is lett, a titkár és Scipion lesújtónak találta az egészet: a nagy szállodai teremben leültetett embereknek kihűlt ételt szolgáltak fel, mert a zene és a tánc alatt nem volt szabad enni, és a műsor órák hosszat tartott. Egy bisztróba menekültünk, ahol kémeink az elegáns párizsi mulatság után csatlakoztak hozzánk. Szórakoztató éjszaka volt. Scipion vidám és szellemes, mint mindig, elmesélte, hogyan vadászott bálnára az Északi-tengeren. Egy norvég konzulnak előadta, hogy egy újságíróhoz van szerencséje, akinek egy vasa sincs, és cikkeket szeretne írni Norvégiáról a francia lapoknak, így aztán engedélyt kapott, és ingyen utazhatott vonaton és repülőn. "Ha tényleg egy fityingünk sem volt már, repülőre szálltunk, csak mert ott enni adtak..." Hát nem elragadó elgondolni, hogy ennek a fickónak repülőre kellett szállnia, ha ebédelni akart? Ráadásul tériszonya van, és retteg a repüléstől!
Nagy változás az életemben: többé egy cseppet sem iszom! Azért döntöttem így, hogy az egészségemet kíméljem. És szeretnék komolyan dolgozni, befejezni végre ezt a könyvet. Mostanában tényleg hat-hét órát dolgozom naponta.
Hideg és esős idő van. Bennem is hideg. Maga hosszasan emlegeti, mi mindentől fosztotta meg szerelmünk, először is más szerelmektől. Nos, tudja jól, hogy én sem nyertem rajta sokat. Szándékosan soha egy szóval sem említettem, de biztosíthatom, hogy viszonyunk nem tett jót Sartre-ral való kapcsolatomnak. Amint magát megismertem, megszakítottam a Bosttal való jóleső, vidám, egyszerre érzelmi és szexuális viszonyomat, és természetesen az utóbbi években egyetlen pillantásra sem méltattam más férfit, amin továbbra sem kívánok változtatni. Szerelmi életem egyszer s mindenkorra véget ért, amibe elég szomorú belegondolni, ha valakinek még izzó szíve és eleven teste van. Nem panaszkodom, csak azt szeretném, hogy a rám jutó részét is lássa a kettőnk közt történteknek. Nem panaszkodom, mert még ha az egész világ csupa jégből lesz is mostantól, megérte.
Viszlát, drágám! Remélem, hamar érkezik a válasz. Viszontlátásra.
A maga Simone-ja
A homokos amerikai beszámolt róla, hogy Koestler egyre megrögzöttebb, állandóan részeg és verekszik. Az Egyesült Államokban hétvégeken társaságot hív meg szigetére, aztán leissza magát, és dulakodik. Egy szál barátja sem maradt, mint ahogy más országokban sem. Ha nincs más a közelben, a feleségét veri. Mindig is kurvázott, de mostanában szokása lett, hogy a legrosszabb fajtát szedje fel és vigye haza. Mégis ő kergette el a feleségét, ezt a kedves angol nőt, akinek az a tragédiája, hogy csak egy entellektüelt képes szeretni. Informátorom álnokul azt erősítgette, hogy Angliában nehéz lesz valami ahhoz hasonlót összeszedni... Talán Graham Greene? Szegény asszony, jól kijutott neki!
LACKFI JÁNOS fordításai
Jean-Paul Sartre 1938-ban
