Szemle
|
Szemle
|
|
|
|
||
Sartre és a nők: egy szerelem,
akit Hódnak hívtak
Rövid jegyzet élete asszonyával, a Hód becenévre hallgató Simone de Beauvoirral való kapcsolatáról.
Szerelem és szabadság. A tisztaság nem szándékolt transzparenciája. Magunknak álmodni, a másiknak írni. Nem engedni saját vágyainknak, nem engedni a kedveséinek. Tökéletes összejátszás. Végletekig vitt intimitás, ugyanakkor nagyfokú másság is. Sartre egyébként magázza Beauvoirt. Tömérdek embert tegez, de Beauvoirt magázza. A távolságtartás bizonyítéka? Az óvatosságé? Vagy éppen a kiválasztottság jele? A kiválasztottságé, természetesen. Állócsillag. Hallgassuk meg Sartre-ot: "Egyszer majd megtörténik velem, hogy erősen beleszeretek valakibe, nem szenvedélyesen és minden csoda nélkül, ámde teljes lelkemből." Majd: "Szerelmem, úgy rendeltetett, hogy ön legyen ez a személy - valaki, aki úgy összekeveredett velem, hogy nem ismerjük fel többé, melyik részünk melyikünkhöz tartozik, szeretem magát."1 Majd ismét: "Nem tudom magam leválasztani önről, mert olyan, mintha ön képezné személyiségem összetartó erejét."2 Majd máshol: "az életem többé nem tőlem függ", ön "mindig azonos velem", ön és én "ennél jobban már nem forrhatnánk eggyé".3
"Összetartó erő", erős kifejezés. Olyan kifejezés, amely - amennyiben a szavaknak jelentésük van, márpedig hogy is gondolhatnánk, hogy Sartre számára ne így lenne - azt jelenti: szerelmem, ön a létem léte, a szívem szíve: ön az, akinek köszönhetően az az eshetőségek, félreértések, véletlenek keveredéséből álló köteg, amely számomra - mint mindenki számára - a létezést helyettesíti, valamiféle szükségszerűséget nyer. Cocteau írja a Potomakban:4 "Hódok, nemes építészek; kikerülhetetlen házat szeretnék magamnak építeni." Ezekben az években a Hód: Sartre házának építésze; a kikerülhetetlen asszony, a szükségszerű szerelem.
"Eggyé forrni", erős szó. És - mint érezhető - nem igazán tartozik a Sartre-tól megszokott szavak közé. Akkor meg miért is ne vennénk teljes súlyával figyelembe? Miért is ne vennénk komolyan ezt a hűségpaktumot, ezt a szerződést, amely egy teljes életen keresztül - és még tovább - összeköti majd ezt a nőt és ezt a férfit? Miért is ne lepődnénk meg ezen a XX. század derekán, de a XVIII. század legtisztább stílusában köttetett, egyszerre boldog és veszedelmes, kristálytiszta és titokzatos, a "lélekközösségből" és a libertinizmusból egyaránt táplálkozó viszonyon? Amikor a férfi nemsokára, azaz 1939 októberében beszámol az asszonynak legutolsó hódításáról: "tudja jól, milyenek az alultáplált és kissé ápolatlan diáklány pattanásai: leginkább meghatónak mondhatók",5 Valmont jut az eszünkbe, amint Cécile Volanges-t jellemzi Merteuil márkinénak. Nem sokkal később pedig: "ha felhatalmazást ad rá, esténként, lefekvés előtt együtt írunk majd, maga a naplójába, én pedig a jegyzetfüzetembe" - és mosolygunk, bár semmivel sem jobban, mint Laclos Marie-Soulanges-nak írt utolsó levelei láttán.
Mert Sartre-nak más női is vannak. Köztudott, mindig is jobban kedvelte a női társaságot. Mindig is mondogatta, hogy a férfiak "piszkosul" untatják, hogy az emberiségnek ez a fele gyakorlatilag nem létezik számára, és jobban szeret "egy nővel semmiségekről beszélgetni, mint filozófiáról Aronnal".6 Tehát mások is vannak. Rengeteg másik. Ezek regényei hősnői. Színdarabjainak szereplői. Nők egész raja, akik egy mindenki számára nyilvánvaló törvény alapján - legalábbis a Fecsegő csecsebecsék óta - egyfolytában azt a pillanatot lesik, mikor sétálhatnak be egy regénybe. A fogadott lánya. Legutoljára Sagan. A legkülönfélébb nők a legkülönfélébb használatra. Ami viszont gyönyörű, hogy egyikük sem - még Dolores, nagy amerikai szerelme sem - fogja soha eltéríteni a Hódhoz való időtlen hűségtől. Mint ahogy Hód sem fogja soha engedni, hogy "transzatlanti szerelme", a Mandarinok Lewis Broganjének modellje, Nelson Algren valaha is elhódítsa élete férfiától.
Sartre és a nők, még egyszer. A többi nő. Ezekkel a nőkkel való kapcsolata csak annyiban nyer jelentést vagy szinte létezést, hogy elmeséli őket Hódnak. Lefekszik Olgával, de csak azért, hogy mintegy írásba fektesse - Olgát - egy "Hódhoz címzett levelében", amelyben egyetlen, még a lehető legintimebb részlet lejegyzéséről sem feledkezik meg. Elcsábítja Wandát és Michelle-t, de csak azért, hogy belekerüljenek egy másik levelébe, mely által viszont ő, Sartre kerül a Hód figyelmének előterébe. Sartre szeretkezik. Fogdossa a nőket. Az igazat megvallva, nem tudjuk pontosan, saját terminológiája szerint7 "inkább koitáló" vagy "inkább maszturbáló" típus volt-e. Nem tudjuk, hogy - mint Camus feltételezi8 - nem "leskelődő", nem "kukkoló" volt-e leginkább, akit elbűvöltek az impotencia, a homoszexualitás és a perverzió játékai, melyekről Hontalanság (Dépaysement) című, bordélyházban játszódó novellájában ír 1937-ben. Nem tudjuk valójában, hogy a testi szerelem tényleg szükséglet volt-e a számára, és nem azok fajtájából való volt-e, akik - ismét Cocteau-t idézve - "ügyesebben barátkoznak, mint szeretkeznek". Erről számol be - számos más tanúval együtt - Bianca Lamblin, "a levelek Louise Védrine"-je, aki évekkel a Sartre-ral való viszony után egy véleményen van Hóddal, Sartre "gyatra szerető" volt, nem túl "tehetséges ezen a téren".9 És ki tudja, nem erre a fajta "angyaliság"-ra céloz-e Nizan a Trójai falóban (Le Cheval de Troie), amikor "Monsieur Lange" (Angyal úr) neve és vonásai mögött hajdani École Normale-beli iskolatársát örökíti meg. Ám egy dologhoz nem férhet kétség. Sartre gyönyörének egyik mozgatórugója - bármilyen legyen is a forgatókönyv -, hogy részletes beszámolót írhat róla az ő Hódjának.10 A levélírás szédülete. A szó mámora. Élvezet és az élvezett értelem. A beszámolók őrült obszcenitása - és, úgy gondolom, megosztott öröme -, ahol semmit nem hallgat el a test jópofaságairól, kitöréseiről, titkos gyarlóságairól: "lába (egy fiatal lányról van szó) úgy szúr, akár egy borostás férfiáll", "vízcsepp alakú, kemény, de alul nehezebb, szélesebb feneke",11 vagy a hihetetlenül precíz beszámoló arról, hogyan vette el Tania és a "kis Bourdin lány" szüzességét. Élvezet, mely nem az átruházásból, hanem a szavak közvetítő erejéből származik: csodálatos - mondhatnánk - a Portugál apáca esetében, de hát nem legalább ennyire szép, ha a hősöket Sartre-nak és Simone de Beauvoirnak hívják? A szerelem hódosítása és a Hód iránti feltétlen szerelem. Sartre Biancával szeretkezik, de Hóddal élvez.
Sartre és a nők, harmadszor. A regénybe való bekéredzkedés. Szükségszerűen kettős regény ez, az irodalomé és az életé. Sőt mi több, kettős kettős-regény, merthogy ketten vannak abban a helyzetben, Sartre és Beauvoir, hogy halhatatlanságot biztosító kegyeket, megbocsátásokat és egyezségeket osztogassanak. Vannak azonban napok, amikor ez a követelés képtelenségbe fordul. Így például Bianca Lamblin, az a fiatal nő, aki szemére vetette Sartre-nak, hogy gyatra szerető, és aki beleunt a regényére való várakozásba, egy délután elhívja mindkettejüket a Ranelagh-kertekbe - igen, mindkettejüket, mert fontos mondanivalója van, tehát ragaszkodik hozzá, hogy mindketten tényleg ott legyenek. A lány terhes, ez pedig - Sartre és Beauvoir számára egyaránt - a legvisszataszítóbb és valószínűleg a legkomikusabb is, ami egy női testtel megtörténhet. Bianca dühös, és emiatt - úgy gondolom - kissé nevetséges is.
- És a regény? A regényszereplő? Útban van már? - kérdi, és minthogy némileg zavart vagy talán megrökönyödött képet vágnak, továbbá szándékuk legkisebb jelét sem mutatják most sem, hogy beléptessék őt a regény varázslatos világába, hozzáteszi: - Megtiltom, halljátok? Csak azért is megtiltom, hogy valaha is idézzétek a szavaimat, hogy személyiségem bármely vonását is felhasználjátok valamelyik undorító regényetek egyik szereplőjének megformálásához. - És faképnél hagyja őket; abszurdnak tűnik és meghatónak, kicsit sajnálatra méltónak, mivel persze a legkevésbé sem sikerült kikezdenie feslett cinkosságukat.12 Bianca Lamblin "áldozat" lenne? Minden bizonnyal az. És az érdekeltek egyébként azonos véleményen is vannak ezt illetően, amikor életük alkonyán visszagondolnak nemcsak rá, hanem az összes szenvedélyre, melyet felkeltettek, majd elbátortalanítottak, s amelyektől végül - mint megannyi kis halottól - megszabadultak életük során, és így összegzik: "Nincs mire büszkének lennünk." Ám végül is... Bianca éppen csak annyira áldozat, mint a Volanges lány. És - Laclos hősnőjével szemben - neki megvan az a döntő kiváltsága, hogy tudja, minek teszi ki magát, ha kettejük áldozatává válik. Igen, Laclos. Egyre csak Laclos. Semmit nem értünk a Sartre-Beauvoir viszonyból, ha a rosszat és a jót - az ebből nyert könyveket - figyelembe véve nem gondolunk a példaképként és precedensül szolgáló Laclos-ra. "Viszlát, drága Hódom. Megjött, és én itt fejezem be a szeme előtt. Maga ismeri érzelmeimet, de nem merek írni erről, mert felülről is el lehet olvasni":13 ez a Veszedelmes viszonyok vagy Casanova életének egyik jelenete.
Sartre és a könyvei. Sartre ír. Állandóan csak ír. A leveleit tehát. Ezt a híres levélregényt, mint valamiféle megélt Veszedelmes viszonyokat. Meg persze a többit is, az összes többit, regényeket, esszéket, színdarabokat - erre még visszatérek. Márpedig nem tudja, mit ír, nem tudja, mit ér, amit leírt, csak akkor, ha Hód elolvashatja, és ítéletet alkothat róla. "Ön, kis bírám" - írja neki A lét és a semmi megszületésekor -, ön, első olvasóm, "cenzorom", "tanácsadóm". Ön, "én kis lelkiismeretem". Ön, szemem, fülem, "tanúm". Jó erősen "nyomja rá pecsétjét mindarra, amit megélek! Mondja meg rólam a véleményét! Húzzon le, ha megérdemlem! Ön több nálam. Ön az én felettes énem. Az ön "ítéletétől", "határozatától" függök. Amit írok, csak azért létezik, mert megkaptam az "ön döntését", az ön által hozott "törvényt". Nevethetünk ezen. Gúnyolódhatunk Sartre mazochizmusán. Fűzhetünk gonosz megjegyzéseket ehhez a Sartre birodalmában való régenskirálynői szerephez, és gyárthatunk rossz szóvicceket Hód hódításáról. De - egész egyszerűen - el is bámulhatunk ezen a közelségen. Eszünkbe juthat, hogy minden írónak van - mint ahogy Sartre maga is mondja - egy vagy több kiválasztott olvasója, és hogy ez az olvasó számára Beauvoir volt. És megcsodálhatjuk, ahogy egészen a végén, közvetlenül a teljes lezárást képező mondat előtt ("Szeretem magát, kis Hódom"), azt írja: "Hód több száz oldalt átíratott velem életemben, teljes darabokat: ő az egyetlen kritikus, akire odafigyeltem."14
Végül pedig maga Hód... Neki is ott vannak a könyvei. Neki is ott a saját, nem is csekély életműve. De ennek az életműnek van egy olyan része, mely csak Sartre munkásságának csendes irányítása alatt születhetett meg. A kor hatalma például, A körülmények hatalma és a Végső elszámolás: az "Emlékirat", melyet Sartre sosem írt meg. A kétértelműség erkölcstana: Sartre "Erkölcstana", melyet mindig csak ígérget, de nem jut hozzá, hogy megcsinálja; megcsinálja hát Beauvoir helyette. Ugyanez történik 1942-43-ban, Beauvoir minden reggel a Flore kávéházban, a kályha mellett ülve ismerkedik Hegeltől A szellem fenomenológiájával, mert tudja, társa A lét és a semmit írja feszített tempóban, és szüksége lesz Hegelre. És aztán, később, jóval később, miután Sartre elvesztette a szeme világát, és ezért abba kellett hagynia a Búcsúszertartás megírását, melyet bár oly tévesen ítéltek meg, mégis remekül beleillik e kalandok sorába: az utolsó értekezések egyike, egy életmű és egy élet igazsága, két ember együttfilozofálásának, együttlátásának és együttgondolkodásának folytatása, ugyanakkor egy nő szemével látva, mintegy a feltétlen szerelem jeleként.
Mi okból fáj az embereknek ezt hallaniuk?
Mi okból ragaszkodnak szenvedélyesen ahhoz, hogy torzképet csináljanak belőle, hogy nevetségessé tegyék és lebecsüljék a XX. század egyik legfurcsább, ugyanakkor legszebb szerelmi történetét?
Miért Szar-tré?
Miért Simone de Bóvli?
Miért a hervasztó elemzések a hímnemű Hód becenév férfias voltáról?
Miért csattant fel Sartre halálakor a gyűlölet hangja a bűnös asszony ellen, amiért ki merészelte adni a híres Levelek Hódhoz és másokhoz című kötetet?
Á, ez a "mások"! Biztosan ez gerjesztette be őket, ez "a mások"! A nőket is! Máig ez a Hód elleni per egyik legsúlyosabb érve. De mindezek után nem ez az igazság? Hát Jean-Paul Sartre életében nem egyetlen fontos személy létezett valójában, Hód, és csupán általa elhomályosítva, korlátozott lehetőségekkel "mások", fiatal nők, akik csak az ő árnyékában vagy a tőle átengedett fény erősségének függvényében léteztek?
Miért akartak ebben a posztumusz kiadásban egyfajta "kisajátítást" látni?
Miért üvöltöztek a régensnő hatalomátvételéről, holott annyival egyszerűbb lett volna arra a megállapításra jutni, hogy Hód a Sartre által meghatározott igazságprogram szerint járt el, mikor kiadta ezeket a leveleket.
Miért váltott ki a Búcsúszertartás első része, ez a hosszú, pontos, majdnemhogy klinikai részletességű beszámoló, melyben Beauvoir minden tartózkodás nélkül beszéli el társa utolsó napjait, kiadása idején akkora botrányt? Igaz ugyan, semmit nem kendőzött el a Sartre testével történtekből. Igaz, nem nagyon kímélt minket a gyors leromlás részleteitől: Sartre elbutulva, Sartre tántorogva, Sartre, amint nem találja a szavakat, Sartre, amint bevizel, és bocsánatot kér emiatt: "Nézd csak, milyen furcsa... Mintha egy macska pisilt volna le..." De mi ez? Nem tartozik ez is a szerződésbe? Beauvoir nem volt-e vajon a legvégsőkig hű - mint a Levelekkel is - ehhez a halhatatlansági paktumhoz, mely őt mindjárt a legelejétől a Sartre-tól megkövetelt, elméletbe foglalt, megénekelt transzparencia állandó titkárává tette?
Találhatjuk éppen - erre még visszatérek - obszcénnek vagy erőszakosnak ezt a transzparenciát. Feltehetjük magunknak a kérdést - mint ahogy ezt máshol már megtettem -, mit rejt ez a mindent megmutatni, mindent kiszolgáltatni, magáról és másokról semmit árnyékban nem hagyni akarás. Találhatjuk ezt a transzparenciát a tisztasághoz hasonlóan "veszélyesnek", és ismételgethetjük fáradhatatlanul, hogy a szabadság azonos a titokkal. És igaz, ami igaz, megborzongunk, amikor egy szeretője elmondja nekünk első légyottját Sartre-ral, a Cels utcai kis hotelszobában, ahol a férfi nem engedi behúzni a függönyöket:15 "amit most csinálni fogunk, azt teljes fényben kell csinálni"; majd ezután levetkőzik, megmossa a lábát a mosdókagylóban, és nyíltan elmeséli, hogyan vette el egy másik fiatal lány szüzességét ugyanabban az ágyban, épp az előző napon - szimbolikus erőszak, libertinus arculatú puritanizmus és feltételes felhívás a dolgok "szőnyeg alól való kisöprésére", a hazugságok befejezésére, és hogy alávessék magukat nem Isten, hanem a már felszabadult nyárspolgári gyülekezet ítéletének.
De mi értelme mindent összekeverni?
Most Hódról van szó.
Ő az, Hód, akit megvádoltak, hogy a Búcsúszertartásban megsértette társának titkait és legbensőbb ügyeit.
Márpedig ebben a kérdésben Sartre hitvallásához nem férhet semmiféle kétség. 1971-ben ismét megerősíti: "soha nem jutna eszembe megsemmisíteni ezeket a leveleket, magánéletem dokumentumait; ismerni fogják őket; csak örülök, ha ez lehetővé teszi, hogy az utókor szemében - amennyiben érdekelni fogom - meglegyen a transzparenciám, mint ahogy Flaubert-é is megvan az én nemzedékem előtt".16 És megint, még később, a Hetvenéveskori önarcképben:17 nem létezik választóvonal magánélet és közélet között: "ez a titok, melyről néhány század úgy hitte, férfi és nő dicsőségére válik", számomra "ostobaságnak" tűnik; úgy gondolom, "a titok helyét mindenkoron a transzparenciának kell átvennie, és könnyen el tudom képzelni azt a napot, amikor két embernek nem lesz többé titka egymás előtt, mert nem lesz titkuk más előtt sem". Mi mást tett hát Hód, ha nem azt, hogy szó szerint vette ezt a kötelezettséget, ezt a fogadalmat?
Meglehet ugyanakkor, mindent együttvéve mégiscsak riasztó a történetük.
Meglehet, volt közöttük egy titkos, kétszemélyes szövetség, a szerelmi gonosztevők egyfajta társulása: már megint Laclos; a libertinizmus művészete; a tisztánlátás és a szabadság felsőfoka; és - már nem a régi rend alkonyával, hanem egy új rendszer megérzésével együtt - valamiképpen az erkölcsi arisztokrácia csúcsa.
Meglehet, az effajta kapcsolat gyűlöletes; meglehet, az emberek fenyegetést, árulást, cserbenhagyást fedeznek fel mögötte; meglehet, elviselhetetlen együtt látni egy szabad férfit és egy szabad nőt, akiknek megvannak a saját jelszavaik, saját rövid kis szavaik, szimbolikus párbeszédeik különböző típusai, élő pénznemük, kódjaik, módszerük, hogy saját rejtélyes nyelvükön mondják el az igazságot, és így, együtt kijátsszák a szenteskedők, az álszentek szabályait.
Meglehet, ők maguk is áldozatok, áldozatai annak a rettenetes transzparencia iránti vágynak, melyet megénekelni akartak, s mely ellenük fordult - meglehet, az emberek nem bocsátják meg nekik, hogy ők kezdték ki ama másik transzparenciát, melyről a társadalom semmilyen áron nem képes lemondani, hiszen itt nem a szerelmesek, hanem a szerelmesek és a társadalom között létező transzparenciáról van szó: példa erre Hód szexualitása... Zaza... Olga... Nathalie Sorokine, más néven Lise... Hogy sikerült neki ilyen hosszú ideig eltitkolnia másfajta vágyait? Miként tudott ennyiszer átbújni az irodalmi rendőrség hálóján, hogy megőrizhesse titkát, hogy sikerüljön neki az, ami Aragonnak nem; mindehhez vajon nem volt szüksége egy kivételes és egészen közeli cinkosra - Sartre-ra, aki társa volt az összeesküvésben?
1793-ban a köztársaságpártiak óvakodtak mindazoktól, akiknek nem voltak "barátaik", ugyanakkor azt is megkövetelték, "nyíljanak meg" ezek a "barátságok" a köz számára, hiszen botrányt, sötét erőt, valamiféle árnyékot láttak a titokzatosnak tűnő bensőséges kapcsolatoknak már a létében is: kihívást saját hatalmukkal szemben.
Mindez igaz a szerelmesekkel kapcsolatban is: minden nagy szerelemben, különösképpen pedig ebben a szerelemben akkora szétziláló erő van, a titokba való olyan mértékű visszavonulás, akkora sértés a közösség elvárásaival szemben, hogy az örök köztársaságpártiaknak nincs más választásuk: máglyára a szerelmesekkel, máglyára Sartre-ral és Beauvoirral, e sátánfajzatokkal, e viszályszítókkal, fedjék fel magukat, szüntessék meg maguk körül a kétértelműséget, hűek voltak-e vagy sem? Hetero- vagy homoszexuálisok? Meddig voltak szerelmesek egymásba? Disznó volt-e Hód? Igaz, hogy szerette a meztelen és parfümillatú lányokat? Tényleg gumival odaerősített mellvédőt hordott? Hamis volt a hajfonata? És Nelson Algren? Szóval mi történt Nelson Algrennel? Sikerült a férfinak őt kielégítenie? Hogyan? Hányszor? Milyen ritmusban? Mit csináltak, amikor a férfi egész éjszakákra magával vitte őt a chicagói vágóhidakra? Egyébként, ami a szerelmeit illeti, mert hiszen Nelson Algrenről van szó, legyünk komolyak: hát Sartre az, aki csúf testével, puhány tagjaival, rossz fogaival, kihunyt fél szemével ezekre a szenvedélyes szavakra ihlette őt: "...szám lefelé csúszott a mellkasán, végigcsúszott gyerekes köldökén, vad bozontján, ágyékán, ahol apró lüktetésekkel vert egy szív..."?18 Mit ér egy olyan "szerelmi történet", melynek főszereplőnője leírhatja: "...csontjaimat titkos betegség rágta [...] Kénytelen voltam elfogadni egy igazságot, amit kamaszkorom óta megpróbáltam eltitkolni: testem étvágya meghaladja akaratomat [...] magányos epekedéseim kívántak valakit - akárkit; éjjel a tours-párizsi vonatban, egy ismeretlen kéz, ha lábamhoz ért, felkavart..."?19 Hogy is mondhatja ön, hogy "a XX. század egyik legkülönösebb, ugyanakkor egyik legszebb szerelmi története", miközben a hősnő - amikor végre megtalálja az örömöt "szőke férje", az amerikai karjában - képes ezt írni: "testem a holtak közül kelt fel... egész életem egy hosszú betegség volt..."? Na és Lanzmann? A Lanzmann-nal való felkavaró találkozás: "újjászületni [...] találtam egy új testet"?
Ó, a rikácsoló gyűlölet! A rosszindulat feneketlen mélységei! Az őket végigkísérő epeáradat... Beszéljenek nekünk inkább Scottról és Zeldáról, ott legalábbis világos, a nő meg akarta akadályozni, hogy a férfi írjon, tönkre akarta tenni őt! Beszéljenek nekünk inkább Aragonról és Elsáról, a nőről, aki az örökkévalóság előtt áll! Beszéljenek nekünk Bowles és Jane házasságáról, melyet azért hoztak össze, hogy a nőt megszabadítsák a férfiaktól, a férfit pedig a nőktől, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Esetleg Gide-ről és Madeleine-ről, akik oly sok eleganciát és szemérmet tanúsítottak az "esetleges és szükségszerű szerelmek" műfajában. Viszont ezek ketten... Ez az állandó hűhó... a puritanizmus becsmérlése... Ez a viszony, melyet annál hangosabban hangoztattak, minél inkább köztudottá vált, mennyire esztelen... Kevés szerelmi történet volt ennyire rendkívüli a XX. században: éppen ez a magyarázata annak, hogy keveset mocskolt be ennyire a hülyék gyülekezete.
Mi a divat?
El lehet képzelni, mekkora dicsőség övezte Sartre-ot ezekben az években.
Mindig is sikeres lesz. A legvégén is, amikor már kevésbé fogynak a könyvei, mikorra az egzisztencializmus kora lejár, amikor az értelmiségi fiatalok már
Foucault-hoz, Althusserhez vagy Lacanhoz, új szellemi mesterekhez csatlakoznak, akkor is megőriz valamit ebből a dicsfényből - már csak az is elég, hogy minden egyes esetben őt szedik elő, amikor arról van szó, hogy a "maoisták" abszolút intellektuális dicsőségre tegyenek szert.
De akkoriban ez több, mint dicsfény, ez maga a megdicsőülés.
Több mint lelkesedés ez, őrjöngés az író megkoszorúzásakor.
Neve lobogó. Előadásai rendbontásba csapnak át. Minden egyes alkalommal lökdösődés, összetört székek, a rendfenntartó erők azt se tudják, hol áll a fejük, kezdődő csetepaték, ájulások, hisztérikus sikoltozások - az emberek úgy jönnek el a Centraux-házba, hogy meghallgassák a ravasz tekintetű, orrhangú kis embert, aki elmagyarázza, hogy az egzisztencializmus voltaképpen egyfajta humanizmus, mintha az Olympiába mennének Harry Belafonte- vagy Frank Sinatra-koncertre.
Illemtankönyvként, útmutatóként olvassák filozófiai műveit, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha elolvasnák őket: nem abban van-e legfőbb ereje, hogy véleményalkotással filozofáljunk? Igazi meglepetése nem annak a régi szabálynak hatályon kívülre helyezésében áll, mely - Descartes óta - megköveteli a különbségtételt a filozófiai meggondolásra érdemes és érdemtelen tárgy vagy kijelentés között? És, ily módon, vagyis a leghétköznapibb tárgyakat és a mindennapos gondokat a metafizika tekintélyére emelve, nem békít-e össze az igazság keresésével mindenkit, az utca emberét és a bölcset egyaránt?
Olvassák a regényeit. Falják őket. A legjobb dolog történik meg A szabadság útjainak szereplőivel, ami regényalakokkal megtörténhet. Nem az, hogy: "Nahát, Boris Bostra hasonlít, Ivich Olgára, Mathieu pedig magára Sartre-ra" - ez a kulcsregények klasszikus logikája. Hanem ez: "én, az olvasó Boris és Mathieu testvérének látom magam; teát úgy iszom, mint Ivich; úgy érzek és szeretek, mint Lola; az életnek megvan a maga zamata és illata, vagy éppen hogy nincs zamata, mint Daniel Sereno számára". Modellszerű hősök. Fiktív lények mint életmód-tanácsadók és szellemi mesterek.20 Papírférfiak és papírnők, akik mindent láttak és mindent átéltek, együtt pedig egy teljes élet- és sorskatalógust tesznek ki. Sablonok. Minták. Az emberiesség mértéke. Tükör mindannyiunk számára. Mathieu-t vajon nem Delarue-nek hívják (ami franciául utcát jelent), nem az utca embere-e: nem bárki-e, ön, ő ott vagy a háborúból kikerülő, értelemre és életre kiéhezett fiatalemberek bármelyike? Jorge Semprun egyszer azt mondta, Az undor és A fal nélkül - és A remény és Az emberi sors nélkül, hogy megadjuk a súlyát Malraux eme műveinek is - "soha nem lett volna" belőle az, akivé "lett". A sartre-i regény hatalma. A szenvedélyek, elhivatottságok, vágyak regisztere. Nem "Biblia", mint ahogy időnként mondják - hanem inkább "Imitáció".
Divat? Kétségkívül az, divat. De nem is olyan rossz a divat, amennyiben egy fel
vonásokban kifejezett erkölcstannal, egy életté alakított filozófiával lesz azonos, amennyiben ezek az átvett szavak, ezek a kikémlelt, majd kommentált és leutánzott gesztusok egy demokratikus élet- és gondolkodásművészet ábécéjévé válnak.
Szerep? Persze hogy az, szerep. Ám csodálatos szerep, amennyiben egy művész és egyben filozófus életművével lesz azonos, aki maga alakítja saját létezését, majd azt könyveivel együtt a korszak magyarázataként és imitációjaként adja át. Gondolatkoncentrátum. Emberiségantológia. Erős vagy intenzív pillanatok, melyek valamilyen félig reális, félig irreális véletlen folytán - mely Deleuze szerint az irodalom másik valósága - leválnak egy testről, s elindulnak, hogy aztán más testekkel találkozzanak.
Meddig fogják még a személyek képzelt "valóságát" szembeállítani azzal a megélt fikcióval, melyet egy jól felépített és jól sikerült szereplő jelent? Miért, milyen puritanizmus nevében neheztelnek egyesekre (Malraux-ra, Camus-re, Mauriacra - és, jobban, mint bárki másra, az elsőként említett Sartre-ra), akik egyszerre két fekvésben, a megírt élet és a megélt könyvek regiszterében is játszották életművüket és dicsőségüket.
Olyan volt ez, mint egy jelenés, mondják a szemtanúk. Kitörés. Robbanás. Mint a világ születése. Hatalmas esemény, hirtelen változás az érzékenységekben, valóságos földrengés.
A romantika óta nem tapasztalt erkölcsi forradalom ez - sőt! Leereszkedett-e vajon ennyire a romantika az utca emberéhez? Elment-e ilyen messzire a hétköznapi életben? Visszhangzott-e ennyire mélyen, a lelkek sötétjében, legmélyebb rejtekeiben?
Elméleti forradalom ez - Franciaországban az első a marxizmus után: gondoljuk el, 1955 körül, tíz évvel a "robbanás" után Sartre - mint az ismert - kihívást intézhet Garaudyhoz, aki ekkor a francia kommunista párt hivatalos ideológusa! Gondoljuk el, azt mondhatja neki: "vegyünk egy szerzőt, bármelyiket, legyen az például Flaubert, és írjunk erről a szerzőről, mindenki a saját módszere segítségével, ön a marxizmuséval, én az egzisztencializmuséval!", és - úgy tűnik - sem Garaudy, sem a párt nem találnak kivetnivalót ebben az "egyenlő feltételek mellett" lefolytatandó párbajban.21 Volt-e azóta filozófia, amely hasonló magaslatokban mert gondolkodni? El tudjuk-e képzelni a strukturalizmust, amint reális alternatívaként ajánlja fel tanait a marxizmussal és freudizmussal összehozott tudományok ellenében?
Feledésbe merült már Sartre ezen ambíciója.
Feledésbe merült Sartre mint sokk, mint esemény, mint megrázkódtatás, mint áradás, mint tengerár.
Mellesleg feledésbe merült a szótár máglyára hajítása és egy másik, a világon szétterjedő nyelv hirtelen galvanizációja is.
Egyszóval feledésbe merült, milyen erős volt ez a diszkurzus, mely - az irodalom- és az eszmetörténetben először - egyszerre akart népszerű és egész világot átfogó lenni, s ez sikerült is neki.
A gyűlöletről
Képzelhetjük azonban - és a két dolog szorosan összefügg -, mennyire gyűlölték.22
Persze ebben nem ő az első és nem is az utolsó.
Sőt, ami ezt az időszakot illeti, nem hiszem, hogy például Malraux sorsa sokkal irigylésre méltóbb lett volna: azzal az ürüggyel titulálták fasisztának, hogy gaulle-ista lett.
De a Sartre-ot sújtó gyűlölet más természetű.
Nem a megszokott politikai gyűlölet, nem abból a típusból való, amely például a harmincas években a fiatal baloldal szellemi vezetőit, Bretont, Aragont sújtotta.
Nem a "törzsi bosszú" irányzatba tartozó gyűlölet, mint az, amely a család, a származás árulóit, az ellenséghez átállókat üldözi: a háború utáni időszakban a jobboldalon Mauriacot vagy Bernanost, a baloldalon Camus-t, Malraux-t.
Sőt nem is az a fajta ad hominem gyűlölet, mely Gide-et, Cocteau-t üldözi, vagy - más okokból, a pamfletjei miatt - Céline-t.
Nem. Ez a totális gyűlölet. Ez olyan gyűlölet, mely minden szellemi csoportosulást átjár, s Sartre-ot a sírig kíséri. Főként pedig olyan gyűlölet, mely az ürülék szó gyakori használatával és olyan gyilkos erővel fogalmazódik meg egyszerre, hogy arra nem sok más példát tudnék mondani.
Hány író van a huszadik század második felében Franciaországban, akinek az egyház még életében betiltotta a műveit, olvasóit kitagadta, s nevét a papok átokkal sújtották a szószékekről? (Gide-et is betiltották, de csak a halála után, mintegy jobb híján, mintha, amíg élt, végig arra számítottak volna, hogy egyszer csak megtér.)
Van még filozófus, akiről le merészelték volna írni, amint azt Pierre Brisson, a Figaro főszerkesztője tette: itt az ideje, hogy "kiűzzék belőle az ördögöt, szurokkal kenjék be és megégessék a Notre-Dame előtti téren, mert ez lenne a legkönyörületesebb módja lelke megmentésének"; vagy mint a La France au combat, hogy "a gyengeség és a szenny diadalát" testesíti meg, hogy az egzisztencializmusra a helyes szó: "seggzisztencializmus", illetve, hogy a dada mozgalmat a kaka mozgalom követte; vagy mint Raymond Las Vergnas, a párizsi egyetem későbbi rektora, hogy filozófiája - határozottan (!) - "ürülékkel borított ösvényekre" hasonlít, "melyekre ajánlatos gólyalábakon bemerészkedni"?
Elképzelhető lenne-e napjainkban, hogy a France-Soir főszerkesztője - akkoriban Pierre Lazareff - elcsukló hangon azt mondja: "tönkre fogom tenni az egzisztencializmust"?
Van-e egyetlen más olyan regény is, melyről - nagyjából egyhangúlag - le merészelték volna írni, hogy "iszonytató egy könyv", melyből "utálatos latrinaszag" árad (Le Monde)? "Ha a könyveknek szaguk lenne", ennek olvasásakor "be kellene fogni az orrunkat" (Études)? Hogy Sartre célja A szabadság útjaival éppen abban áll, hogy "az élet problémáját kizárólag a belőle származó ürülék függvényében vizsgálja, hogy a létezést a mocsok és a szeméttelepek nívójára züllessze le" (ismét csak az Études)?
Van-e egyetlen olyan regényíró is a francia regény történetében, akinek olvasóit így jellemezték (Émile Henriot): "ösztönöktől vezérelt állatok" nyája, "impotens fiatalokból és vénemberekből álló tapsonccsapat", akik, ahányszor csak - "akár egy könyvben, akár a színpadon" - a mester "felemeli a lábát", "odamennek és körülszimatolják", hogy aztán tollukat a papíron rángatva "elégedettségüknek" adjanak hangot?
Támadták a magánéletét.
Az érdekelte őket, amiből - úgy hitték - kiismerhetik erkölcseit, hajlamait.
Fantaziáltak "erről a különös filozófiatanárról", akinek szakterülete A fal és Az undor óta a "tanítványi bugyik tartalmának vizsgálatára" korlátozódik.
Mindenfélét a szemére vetettek, hogy négykézláb ír, hogy koszban hentereg, hogy imád az árnyékszéken ülni, hogy fiatal nőket csábít el, de nem azért, mert le akar feküdni velük, hanem hogy camembert-t szagoltasson velük.
A részeg Ivich leírását a Férfikor végén magyarázatokkal látták el: "Enyhén savanykás hányásszag érződött egyébként oly tiszta szájából, s ezt Mathieu szenvedéllyel lélegezte be", s végül megállapították (Kléber Haedens),23 hogy "visszataszító vonzódásról tanúskodik minden undorító és visszatetsző iránt", hogy "hazája" a "kétes szállodák, a magzatelhajtási kísérletek" földje, és hogy "a szépségben, könnyedségben, fényben, boldogságban, képzeletben, természetben számára valami elfogadhatatlan rejlik".
Felkeresték a nőket, akikkel valaha dolga volt.
Meséltettek velük az új filozófia pápájának pocakjáról, fehér és szőrös lábikráiról, beesett válláról, hamar elernyedő nemi szervéről.
Megszólaltattak néhány szomszédot, akik szívükre tett kézzel vallották, látták, amint remegő orrcimpával a körúti vizeldék közelében ólálkodik.
Feltúrták a kukáit éjszaka, hogy megtalálják a Flore tulajdoni papírjait, szerintük ugyanis megvásárolta azt.
Megkerestek egy vámtisztet, aki - ismét csak a France-Soirban - elmesélte, egyszer megállította a nagy embert a határon, kinyittatta vele a bőröndjét, de a fehérneműjéből áradó bűz miatt rögtön vissza is csukta, nem kutatta át.
Megvádolták, hogy beszennyezi Franciaország hírnevét, és megrontja az ifjúságot.
Kimentek az éttermekből, ha ő belépett.
Nevezték "buja viperának", "gépelő hiénának", "tollal felfegyverkezett sakálnak", "gusztustalan patkánynak", "a nemzet rákfenéjének".
Helsinkiben betiltották A piszkos kezeket, Angliában a Zárt tárgyalást.
Kétszer felrobbantották a lakását, egyszer a Les Temps modernes helyiségeit.
Felvonultak a Champs-Elysées-n, s közben azt kiabálták, "végezzétek ki Sartre-ot".
Azt írták a Paris-Matchban, hogy "polgárháborút robbanthat" ki ő egyedül.
Azt merészelték írni, megint csak a Samedi-Soirban: "gyűlöletből, féltékenységből, ostobaságból és a legközönségesebb szexualitásból származó furcsa penész", ilyen az "egzisztencialisták portréja", ilyen "életük credója".
Támadták Isten nevében és a tudományéban, az erkölcsében és az illendőségében, a fiatalságéban, az idősekében, a jobboldaléban, a baloldaléban, a szélsőjobboldaléban, a szélsőbaloldaléban, a megcsúfolt konformizmuséban, a kommunizmuséban, a kommunizmusellenességében, a nemzeti dicsőségében és a megtiport zászlóéban, a szükséges kihágásokéban, az ellenálláséban és a németekkel való együttműködésében.
Egyesek számára zugíró volt, mások számára komolytalan filozófus. Szemére vetették, hogy szereti Céline-t, Céline meg "túl zaklatottnak" nevezte. Ráfogták, hogy szövetséget kötött "a hitlerista Heideggerrel", "a hitlerista" viszont Merleau-
Ponty tanait részesítette előnyben az övéivel szemben. Queneau azzal magyarázza A lét és a semmi sikerét, hogy pontosan egy kilót nyom, és a boltosok mérlegsúlyként használják, más szemére hányja egy Kínában tett utazása után, hogy támogatta a Vörös Gárdát - tíz évvel azelőtt, hogy az első Vörös Gárdának akár az árnyéka is megjelent volna ott. Claudel "démoni regényírónak" nevezi, és azt írja Gaston Gallimard-nak,24 hogy a Szent Genet megjelentetésével lemoshatatlan szégyenfolt éri kiadóját - mit gondolnak majd önről az unokái, ha rábukkannak erre a könyvre? Horkheimer "banditának", "gengszternek" nevezte. Céline "galandféregnek" és "ürüléknek" (ugyanazt a szót használja, melyet Mauriac Genet életművének minősítésére a Figaróban).25 Szemére vetik, hogy a betörő és pederaszta Genet "védelmezője" volt. Claude Lévi-Strauss "undorítónak" és "gazembernek" minősíti, és azt mondja - Doloresnek -, ha az ember elolvassa Pierre Labrosse-nak, Sartre alteregójának portréját Beauvoir regényében, A vendégben, csakis gyűlöletesnek láthatja, olyannak, akivel szemben ajánlatos megtartani a tisztes távolságot. Althusser, a mesterem, Louis Althusser azt írja Francához intézett egyik levelében, "ki kellene rángatni boldog pszichózisából", "erre pedig egyetlen eszköz van, az ostor": "saját vesszőivel csapni az arcába" - javasolja! "Egyetlen eszközt látok, hogy elhallgattassuk ezt a csalót, ez pedig az ostor!"26 És elfeledkeztem a nagy Malaparte-ról, akiből Sartre ezt a gyalázatos szöveget hozza ki: "szutykos fenekek bűze, izzadságtól nyirkos hónaljak, mosdatlan nemi szervek szaga szállt fel a járdákról, gomolygott ki a kávéházak ajtóin, a pincékből, a Flore és a Les Deux Magots asztalainál helyet foglaló csoportokból. [...] Jean-Paul Sartre nyája birkákból, anyajuhokból áll... rózsaszín, nyirkos, undorító tenyerű négerekből és szerecsengyerekekből... a nemi szervek és a spermával beszennyezett szőr szaga áradt ezekből a monomániás négerekből... a szabadság gyermekeinek gyáva és vad nyája..."27
Hogy Sartre megtalálta volna számítását ebben a tombolásban? Meglehet.
Joggal feltételezhető, hogy kereste ezt a gyűlöletet, hogy tudatosan tette ki magát neki, hogy volt magában a sartre-i létezésben, a filozófiai és egzisztencialista téma állandó szerepeltetésében és magában a transzparenciára való törekvésében vagy - ahogy Mauriac mondja - "mártíriumvágyában" valami, ami elemi gyűlöletre ingerelt.
Sőt mi több: hogy egy ilyen jellegű gyűlöletnek a sartre-i értékrend szerint önmagában is értéke volt, hogy egy író annál nagyobb volt a szemében, minél inkább gyűlölték, az kitűnik, annyi más kijelentés mellett a csodálatos Az élő Gide-ből, melynek rögtön az elején azon lelkesedik, hogy tanúja lehetett, miként sikerült a Corydon szerzőjének "a baloldali és jobboldali konzervatívok szövetségét" létrehoznia saját maga ellenében, mely pedig élete legutolsó estéjéig fennállt. Csoda ez - erősködik Sartre -, és dicsőség, a méltóság csúcsa, azé a "zavaré" és "neheztelésé", mely egészen a gyászszertartás órájáig "áttetszik tiszteletlenségből font halotti koronája mögül", "tanúsítván", hogy "most is ellenérzéseket vált ki, és fog is még sokáig".
És tudom, hogy általános értelemben, túl Sartre-on és túl a Sartre interpretációjában megjelenő Gide-en, minden gyűlölt vagy kitaszított íróban megvan vagy az a többé-kevésbé homályosan derengő tudat, hogy az erkölcsi tekintély és a gyűlölet elválaszthatatlanul együtt jár, és nem zsebelhetjük be az előbbit anélkül, hogy a másodikat is meg ne örökölnénk vele, fény és árnyék, fej és írás, a korona és tövisei, igen, ez éppolyan ostoba, mint a korona és a vele járó tövisek - vagy akár valamiféle titkos ujjongás, szinte az élvezetnek egy formája, a kettős korona elragadtatásig vitt törvénye: a bukás felett érzett arisztokratikus öröm, színész és mártír, az emberek haragjának bizonyságként való értelmezése, az epe és a méreg, mint az igazság mutatói, "kiérdemeltem korom társadalmának általános gyűlöletét, és bosszantott is volna, ha egy ilyen társadalomtól másfajta elismerést kapok".28 Ám végül is mindez mit sem von le a jelenség egészen különös voltából. Ismétlem, minden írónak vannak ellenségei. Egyesek igen erős, néha elviselhetetlen indulat tárgyai voltak. És - legalábbis La Bruyere óta - ismert a törvény: "a hírnévre szert tevő embernek mindenki nekitámad".
Ám ez a rosszkedv, ez a könyörtelen utálat, ez a véget nem érő zaklatás, mely a másvilágra is elkíséri, s mely olyannyira túlmegy a Gide-del történteken, csak nagyon kis kör kiváltsága. Talán Spinozáé. Vagy Voltaire-é. Bár sem Spinozáról, sem Voltaire-ről nem írtak soha ilyen ocsmányságokat. Bár sem a halott Spinozának, sem a halott Voltaire-nek nem akarták Párizs kellős közepéről - mintegy posztumusz merényletként - eltávolítani a szobrát.29 Halál hitelbe. Még a síron túl is üldözni fogom!
A Spinoza-Voltaire-Sartre-tengely.
A nagy kiutáltak zártkörű klubja.
E nagy igazságszeretők, önnön fajuknak gyűlölői nem azért vannak közöttünk, hogy cukormázzal vonják be a nekünk beadott pirulát, és ezért meg is kell fizetniük.
Félelmetes dicsőség, mely ekkora gyűlöletből származik.
A fiatal Sartre
Mindezek ellenére el lehet képzelni hangjának hatalmas erejét.
El lehet képzelni frissességét, határozottságát - páratlan fiatalságát, melyet megtalálhatunk a legvégén, a már vak, ágyhoz kötött Sartre utolsó értekezéseiben is.
Elfelejtették - milyen kár, ám épp ezért próbáljuk meg elképzelni - ennek a háború utáni Sartre-nak fiatalos elszántságát, magával ragadó és vidám nyerseségét, szilajságát, szemtelenségét.
Elfelejtették ennek a hangnak a szépségét, a belső hang valódi szépségét és azt a képességet, mellyel az megszólalása pillanatában azonmód el is nyomta a többi hangot, lecsillapította, tompította őket: vannak hangok, melyek mindenáron csöndet parancsolnak maguk körül, mások éppen vihart keltenek, és a hangzavar utánuk még erősebb, mint azelőtt: ez, vagyis Sartre hangja úgyszólván mindkettőre alkalmas volt, ráadásul tudta a titkot, hogy tegye nevetségessé a zavaró hangokat, hogy küldje őket vissza a nemlétbe, ha van ilyen egyáltalán, hogy titulálja őket idejétmúltnak, hogy vegye át a hatalmat.
A háború előtt megtámadta Mauriacot. A nagy katolikus írótól akkor jelent meg Az éjszaka vége. Ez egy klasszikus regény volt. A kritika agyondicsérte. Az olvasók kedvezően fogadták. Az évek távlatából nézve a könyv Mauriac igazán szép regényei közül való. Márpedig ezen a ponton megjelenik Sartre, és a Nouvelle Revue Française egyik cikkében30 elmagyarázza, idősebb kortársának egész művészete abból indul ki, hogy "a regényíró ugyanaz a teremtményei számára, mint Isten a sajátjai szemében", és hogy neki, Sartre-nak módjában áll kijelenteni már csak az egy évvel korábban megjelentetett Az undor által biztosított jogok alapján is: megbocsáthatatlan "technikai hiba" történt, melyet még egy filozófiai tévedés is tetéz: a regényíró "a legkevésbé sem Isten", "nincs joga efféle kizárólagos ítéleteket mondania", sem marionettfigurákat csinálnia hőseiből, nincs joga beleavatkoznia gondolkozásukba és esztelenségeikbe, szegényes ellentmondásaikba, melyek mögött mindenki számára nyilvánvalók a szerző, a mindentudó narrátor hátsó gondolatai; tehát, íme, a döntés, melyről úgy látja, muszáj kimondania: Az éjszaka vége "nem regény", mert "Isten nem művész, és Mauriac úr sem az". Az érintett lenyeli a sértést. Nem válaszol, lenyeli, és az évek során - például az Aden Arabie-hoz írt előszó után - mint becsületes játékos, hajlandónak mutatkozik tisztelettel adózni ellenfele tehetsége előtt. Ám harminc évet vár, mielőtt megkockáztatná egy újabb regény megjelentetését. Sartre - mondja ő - "húsz évvel ezelőtt, mindjárt a legelején" megpróbálta "megfojtani"31 Egy más alkalommal pedig a France-Soir egyik újságírójának ama kérdésére válaszolva, miért hallgatott ilyen sokáig: Sartre, "aki nemcsak rendkívül fiatal szerző, hanem nemzedékének dicsősége is volt", "lehúzta" Az éjszaka végét, s - bár túlzásnak tűnik azt mondani, hogy ez a "támadás" "demoralizált volna", meg kell vallani, "elgondolkoztaTott"32 Sartre később megbánta ezt a rossz kritikát. 1960-ban33 beismeri, "minden módszer szemfényvesztés", és hogy a híres "amerikai módszerek", melyeket ebben az időben saját állítása szerint szembeállított Mauriac irodalmi intervencionizmusával, nem voltak sokkal kevésbé műviek. Ám végül is éppen erről van szó. Olyan korszakban vagyunk, amikor egy folyóiratban megjelent irodalmi kritika harminc évre elgondolkoztathat valakit. Olyan korszakban, 1939-ben, a huszadik század közepén, amikor Sartre - igen fiatalon - már rendelkezik azzal a képességgel, hogy megsemmisítsen egy regényírót...
Közben eltelt hat év. Sartre hangja még tisztább, még harciasabb, még tekintélyesebb lett. És minden úgy zajlik, mintha a háborús évek átmenete, a hosszú, csendes rágódás, A lét és a semmi megjelentetése, a legelső színdarabok s a gyűlölet is, az általános rosszallás, a megosztás sötét szelleme és az ebből adódó következmények megsokszorozták volna erejét, felvillanyozták volna beszédét, minden úgy zajlik, mintha egyszerűen csak feltűnése, csak az a tény, hogy megemelte a hangját, elegendő lenne a környező táj újrarajzolására és a korszak legtöbb kiválóságának hatályon kívül helyezésére.
Amikor megrajzolja a "kollaboráns portréját" vagy egyszerűen csak a polgári regényíróét, amikor megmagyarázza a francia regényíróknak: "anélkül, hogy észrevettük volna, ránk nehezedett a hagyományok és kultúránk súlya", amikor hangsúlyozza, "minden szónak megvan a visszhangja, ugyanakkor minden csöndnek is", szava megválaszolatlan marad.
Amikor a többiek támadják őt, amikor Boutang gyilkosnak szánt pamfletjében felteszi a kérdést, Megszállott-e Sartre?,34 amikor Jacques Laurent Paul Bourget-hez hasonlítja, és megpróbálja - bár éppen ellentétes irányban - a Mauriac elleni támadást vele szemben megismételni (nehézkes próza, sekélyes ötletek, tézisirodalom stb.), amikor egy másikuk ravasz dolognak gondolja "Camus tüdején, Sartre vállán" gúnyolódni, melyek szerinte már önmagukban is az új irodalom vérszegénységének bizonyítékai, Sartre-nak nincs ideje reagálni, sőt szüksége sincs arra, hogy lesújtson ezekre "a kis dandykre, akik úgy írnak, akár a mészárosok".35 Mindenki számára egyértelmű: ő az igazi fiatalember; tőle erednek a vakmerőség, a modernség, a szellemi szabadság fuvallatai; és ők, a huszárok azok, akik hamis szemtelenségükkel, talmi fiatalosságukkal, hajlott hátukkal egyszerre csak áporodott szagot árasztanak maguk körül. Fiatalnak öregek, öregnek viszont fiatalok, kellemetlen naftalin- és németbarát szaguk van, "fullasztó por", "molyrágta bigottság", írja Bernard Frank...36
És amikor Gide végül - mikor feltűnik neki "egy új filozófia" hangja, melyről már a háború előestéjén, A fal megjelenésekor megértette, mennyire rokon az övével ("Ki ez az új Jean-Paul?" - kérdezte Paulhantól. - "Úgy tűnik, sokat várhatunk tőle; ami a kisregényét illeti, remekműnek tartom") -, amikor tehát Gide Naplójában később megkérdezi, talál-e még a maga számára "figyelmes olvasót", akár csak egyetlenegyet, s meglepődve a "nagy hűhón", amit az úgynevezett "egzisztencializmus" fiatal apostola körül csapnak, így tiltakozik: "Gide már korábban ugyanezt mondta", akkor érezhető nemcsak idegessége, türelmetlensége, hanem beletörődése is.37 Tudja, hogy késő, hogy a "figyelmes olvasó" nem jön el soha többé, hogy a hatalom éppen átmenőben van Sartre-hoz, és Gide-nek sem lesz más lehetősége, mint hogy csendben letegye a fegyvert. "A tisztességtudó utcalányt egyfajta remekműnek tartom" - ismétli meg 1947-ben, még mindig a Naplójában.38 Ezután még ott van a két híres találkozás, az egyik Marc Allégret kamerája előtt Cabris-ban, aztán Nicole Vedres filmjében.39 Nézem ezeket a képeket. Fürkészem az arcokat. Az öreg irodalmi tekintély, aki utoljára jelenik meg filmen - bár ki tudja? - az utókor számára, mely már régen utolérte őt. A másik férfi fesztelensége, hiszen tudja, van még ideje, rengeteg ideje, mert az élet valójában csak holnap kezdődik. És a szembeötlő bizonyosság: a tekintély megfordult, már nem a fiatal és tehetséges tanítványt mutatják be idősebb pályatársának, mint azt 1939-ben tették egy vacsorán, melynek megszervezésére éppen ő, az idősebb kérte meg Adrienne Monnier-t; ez már nem az a kis Sartre, akit egy grasse-i kávéházban fogadott 1941-ben, és aki azért ment el hozzá, hogy megpróbálja meggyőzni - mint ahogy annak előtte megpróbálta meggyőzni Daniel Mayert, és mint ahogy később majd megpróbálja meggyőzni Malraux-t -, lépjen be az Ellenállásba; az idősebb teszi le a fegyvert, és a fiatal győzedelmeskedik.
FÖLDES GYÖRGYI fordítása
Jean-Paul Sartre
