|
|
|
|
|
||
Nem tartozom az euroszkeptikusok közé, de ha azt hallom, hogy "európai irodalom", sőt "európai esztétika", amelyek természetesen a mindenható európai eszme szülöttei, a kétkedés a legfinomabb kifejezés, ami eszembe jut. Felötlik bennem az a bizonyos tizenkilencedik századi, szintén mindenható orosz eszme, amelyet Dosztojevszkij 1861-ben az orosz irodalomról szóló cikksorozatában minden érték, megbocsátás és humanizmus letéteményesének nevezett. Igazuk van tehát azoknak, akik ma kajánul eljátszadoznak egy új európai irodalomesztétika lehetőségével, amely magában foglalná az "intellektuális" német, a "művészi" francia, a "humoros" angol és a "melankolikus" orosz irodalom legjavát. Megjegyzem, a fenti felsorolásból hiányzik még például a cseh irodalom "švejksége" és a szlovén "elvágyódása". De a sztereotípiákkal való játszadozástól az európai irodalmi közéletben még ugyanúgy fenyeget a szilárd esztétikai kritériumok hiánya, az üzletnek mindent alárendelő kiadói politika, amelyet új keletű sztereotípiával "amerikanizációnak" hívunk, és ami mára a könnyen emészthető és eladható irodalom szinonimája lett. Ezeknek az írásoknak akarnánk zöld utat adni a nehéz és unalmas, "nagy és mély" irodalommal szemben. Az üzleti siker pedig ma már nemcsak a kiadók, hanem a szerzők és kritikusok szemében is egyre inkább egyet jelent a minőséggel. Karl-Markus Gauss szavaival élve a kultúrát a szemünk láttára a kultúripar váltja fel. Nem kisebb a zűrzavar a kelet-európai irodalmakban sem, ahol hűlt helyét találjuk irodalom és társadalom feszült viszonyának, ami paradox módon az írót az olvasók érdeklődésének reflektorfényében tartotta; ezen a tájon is a mindent elözönlő középszer az úr, amit a villámgyorsan piacra dobott fordítások tömegével hoztak tudtunkra a kiadók. Folyik a kiszorítósdi az egyes irodalmi és irodalomesztétikai elképzelések között, amelyek széles skálája az irodalmon nemzeti ideológiát vagy politikai szabadságot számon kérő irodalmi és kulturális eszkatológiától kezdve a posztmodern skolasztikán át a szó esztétikáját az amerikai filmdramaturgiával és lektűrökkel helyettesítő irodalomig húzódik, amely ég a vágytól, hogy a kiadói ipart a legmesszebbmenőkig kiszolgálja, azaz hatalmas és azonnali sikert érjen el. E nagyra törő álmok azonban valahogy mégsem akarnak valóra válni, a szerzők nagy sajnálatára, akik az írással párhuzamosan a "nagy és mély" irodalom fölötti gúnyolódást is kiválóan elsajátították. Az amerikai szerzők műveit az övéknél jobban veszik a piacon, s könyveik példányszáma, amely nem különbözik lényegesen a "nagy és mély", talán kissé unalmas opusok példányszámától, nos, e példányszám nem igazolja az olvasók lektűrirodalom iránti olthatatlan vágyát. Kevés kivételtől eltekintve elmondhatjuk, hogy egyikük után sem kapkodnak. Ugyanis egyre több írni tudó emberre, akiket azelőtt olvasónak hívtunk, igaz George Steiner mondása: "They read no more."
Európa keleti felén a demokráciával egy időben fedezték fel Amerikát, az amerikai film-, televízió-, fogyasztó- és irodalomesztétikát. A kiadók gyorsan megértették a dürgést s hogy miről kell elsőként lemondaniuk: az igényes hazai és külföldi irodalomról, mindenfajta nyelvi és tartalmi "mélységről", vagyis az unalomról, amit gyönyörként él meg egy törpe kisebbség. Néhány tehetséges fiatal író is sürgősen lemondott a magasabb szempontokról, a szórakoztató lektűrön túlmutató nyelvi és tartalmi igényességről.
Szép, új világunk meglehetős kiábrándulást hozott. Akik valaha azt hitték, hogy a demokrácia meghozza a műveikben vágyott szabadságot, ma reményvesztetten nézik az általános nemtörődömséget; mások, akik abban a meggyőződésben írtak, hogy műveik a nemzeti karaktert, a genius locit örökítették meg, riadtan szemlélik a mindent elárasztó irodalmi giccset; azok pedig, akik lektűrszerzőkké váltak, ami úgymond még mindig képvisel valami irodalmi értéket, csodálkozva látják, hogy a demokrácia valójában többségi és nagyon középszerű jelenség, és az övéknél sokkal nagyobb felszínességre és lazaságra ad lehetőséget, s ez még annál is szórakoztatóbb tud lenni, mint amit egykor elképzeltek.
A művészetnek kevés köze van a demokráciához. Witold Gombrowicz a nagy demokratikus fellendülés évszázadában ezt idejekorán felismerte, amikor leírta: a művészet kedveli a nagyságot, hierarchiát, feudalizmust, abszolutizmust, míg a demokrácia egyenlőséget, toleranciát, nyitottságot és testvériséget hirdet.
Amikor 1984-ben először jártam Amerikában, az első nap meglepetten vettem észre, hogy a napilapokban hiába keresem a "kultúra" rovatot. A kiállítások, színházi előadások, irodalmi felolvasóestek az "entertainment" rovatban szerepelnek. Voltaképpen tetszett, hogy a szentséges európai Kultúra szót nem találom sehol, a másik szent szó, az Irodalom pedig a nagy újságok mellékletébe szorult vissza, ott is közös oldalra a történelmi és pszichológiai munkákról írott recenziókkal. A mulatságos félreértés folytatódott egyetemi creative writing-óráimon, ahol szerencsétlenségemre mindenre nyitott, irodalmat szomjazó hallgatók előtt kellett beszélnem, akik már jól tudták, hogyan fogják leírni az első, sorsdöntő mondatot, amely megragadja az olvasót. Amikor majd írók lesznek. Diákjaimat Milan Kundera érdekelte, egyike a ritka európai szerzőknek, akiket Amerikában akkoriban olvastak. Kundera eléggé entertaining olvasmány, de miért űz gúnyt az optimizmusból? A tréfa című regényében kulcsjelentősége van egy levelezőlapra írt mondatnak: Az optimizmus a népek ópiuma. Mi a baja az optimizmussal? Az írásművészet-órán nem akartam előadást tartani Marx Károlyról, ehelyett azt próbáltam ecsetelni, hogy Közép-Európában a nevetésbe gyakran szorongás vegyül, ezért nem lehet mulatságos és felszabadult; ez ironikus, néha szarkasztikus nevetés, sőt olykor nehezen értelmezhető humor kifejezője, amelyet az itteni írók Kafkától kezdve egyfajta sötét tónusban szólaltatnak meg, mivel tisztában vannak vele, hogy a nagy optimista eszmék gyakran koncentrációs táborokban koncentrálódnak, ahol kisebbségek vagy egész népek vannak bezárva. Nem értették. Jól van, mondta az egyik hallgató, de az optimizmus az individuális szellem lényege, az amerikai demokrácia alapköve. Ez igaz, feleltem, de az optimizmus a szovjet kommunizmus kollektív szellemének is alapja, a szovjet irodalom alfája és ómegája, a szovjet írók a lélek mérnökei, és az a feladatuk, hogy miközben érdekfeszítően, szórakoztatóan írnak, az optimizmus szellemét árasszák. Bár beszélgetésünket a maximális tolerancia jellemezte, sőt még "entertaining" is volt, a félreértéseket mégsem sikerült eloszlatnom.
A dolog lényegét csak most értettem meg. Annak idején azt hittük, hogy a demokrácia beköszöntével Kelet-Európából, a sötét Oroszország mélyéből jön majd el az igazi nagy irodalom, mert a húszas évektől kezdve ott konzerválódott igazán. A Vampilovok és Jerofejevek feltűnése ezt a sejtést támasztotta alá. Hát eljött. Eljött egy másik Jerofejev s a nyomában egy sereg "entertainer", az egyenlőség, tolerancia, nyitottság és testvériség nevében pedig megjött a kiadói ipar, amely a creative writing-órák, az irodalmi fast-food szülötte, az írók pedig már nem a lélek mérnökei, hanem a lektűr leleményes kézművesei, akik hanyag mondatokat és tartalmi ürességet gyártanak. Persze voltak komolyabb próbálkozások is. Szlovéniában például a fiatal írók egész generációját igézte meg az "amerikai metafikció", amelyet egyenesen az amerikai egyetemekről importáltak, de az elbeszélői lazaságon kívül sem stiláris, sem tartalmi szempontból nem hozott érdemlegeset.
Ebben a helyzetben nem látok más kiutat, csak Gombrowicz abszolutizmusát, feudalizmusát és hierarchiáját. Az európai irodalom "mélyebb jelentésein" itt hiába élcelődünk, bár az a gyanúm, hogy éppen ez az élcelődés és a "mélyebb értelem" demisztifikációja akar itt új abszolutizmusként polgárjogot nyerni. Ezt pedig a lengyel irodalom "mélységével" és "lengyelségével" folytatott vitában maga Gombrowicz mutatta be meggyőzően. Ám az ő írásművészete és az irodalmi "mélység" helyére pályázó "izgalmas történetekben" megtestesülő "frissítő amerikai felszínesség" között óriási a különbség. Gombrowicznál az izgalom, a feszültség a nyelvhez és a tartalomhoz fűződő viszonyából ered, a tartalomhoz, amellyel szemben új, abszolutista módon határozta meg önmagát. Az amerikai lektűrkoncepció frissítő ereje egyelőre nem tört elő jelentősebb művekben. A történetek üressége és sekélyessége akkor is sekélyesség és üresség marad, ha elismerjük ügyes formáját, filmszerű dramaturgiáját vagy egyenesen divatos eleganciáját.
Az irodalomról való elmélkedéshez hitelt érdemlő kiindulópontnak találom Raoul Schrott fiatal osztrák író kongruenciaelméletét, amely első pillantásra talán nem elég világos, de segítségével azonnal határt húzhatunk az igazi irodalom és a lektűrök felszínes történetei közé. A szüzsé és a nyelv közötti kongruencia az irodalmi mű belső feszültségéből, a szöveg abszolutizmusából ered. Vagyis nem az amerikai módra feszült történetből, nem is a konstrukcióból, hanem a szerzőnek a világhoz és a nyelvhez fűződő kapcsolatából születhet csak fontos, ha úgy tetszik, európai irodalom. És nyugtalanságból, tenném hozzá. Az irodalomtól többek között elvárom, hogy kifejezze az embernek és korának a nyugtalanságát. Az igazán jó huszadik századi európai irodalom ezt meg is teszi. És nem látok okot rá, hogy miért ne tenné meg a továbbiakban is. Thomas Bernhardot már sokféle jelzővel illették, de azt senki sem állíthatja, hogy nincs feszültség a műveiben. Ez a feszültség az ő nyugtalanságának, elégedetlenségének a nyelve, s rajta keresztül társadalmi és történelmi távlatok nyílnak vagy sem. Ha úgy tetszik, láthatunk benne pusztán körvonalakat, elsősorban pedig az ő személyes nyugtalanságának ritmusát. A szüzsé és a nyelv között épp ettől lesz az a feszült kongruencia, amely bár zavarbaejtően vonzó, messze túlmutat a szórakoztató rutintörténeteken. Olyan irodalom, amelynek önálló organizmusát saját belső, dühös dinamikája működteti, olyan irodalom, amely önmagában és önmagától több.
Természetesen óvatosnak kell lennünk, amikor azt mondjuk, hogy az irodalomtól "valami pluszt" várunk, ami több, mint szórakoztatás, mesélés és filmdramaturgia. Mert ahol valami plusz van, ott már Cuelho és seregnyi hozzá hasonló író van, ott már az "értelmet keresik", ott már szellemi tartalom van, amire a "kiüresedett mai ember" szomjazik, s természetesen jelen van a legsekélyesebb szórakoztatás, a hanyagul odavetett mondat, transzcendens pótszer és mindenfajta New Age-hamburger, amit csak úgy habzsolnak az élet értelmét kereső olvasók, és a kiadói nagyipar, nem kis haszonnal, készséggel siet segítségükre. Mert az olvasók éhező lelke valami pluszt akar, aztán még több, egyre több pluszra vágyik. Mindez egyezik a demokrácia és kiadóinak szellemével, s az irodalomhoz vajmi kevés köze van.
Európai esztétika helyett, úgy gondolom, helyesebb volna európai poétikákról beszélni, ezek kongruenciájáról, a kulturális térségek, emberi tapasztalatok és stiláris megoldások frissítő sokféleségéről. És már ott is vagyunk Gombrowicz feudális, hierarchikus elképzelésénél.
Onnan talán világosabban fog látszani az olykor elvontnak tűnő, ám a mai európai irodalomban egyre kézzelfoghatóbb különbség üresség és mélység között.
REIMAN JUDIT fordítása
Sartre
