CLAUDIO MAGRIS

Valcellina

Egy fejezetnyi részlet a Mikrokozmoszok
című könyvből

     A fusina mindig augusztus utolsó szombatján következik el. Malnisióban így nevezik az első tengericsövek ünnepét, amikor a Sarodinis-hegy lábánál, egy füves erdei tisztáson parázson pirítják és a kukoricából készült kenyérrel, a sorc-szal együtt elfogyasztják. A résztvevők gyalogszerrel kerekednek fel a falujukból, vagy autón Udinéből, Triesztből vagy még meszszebbről, sajtot és bort hoznak magukkal: együtt érkeznek mindazok, akik gyerekfejjel hagyták el ezt a vidéket, és a fiaik meg az unokáik, egyszóval, akik még megmaradtak. Minden egyes utazás voltaképpen hazatérés, még ha ez a hazatérés legtöbbször igen kurtára sikeredik is, és gyorsan rájuk köszönt a búcsú pillanata. Zord völgyek a hegyek tövében, a szegények között is a legszegényebb Friuli tartományban: innét a férfiak elvándoroltak, bányásznak álltak vagy utat és vasutat építettek Franciaországban vagy éppenséggel Szibériában, míg asszonyaik gyalog eredtek útnak, hogy hátukra kötözött puttonyukból faluról falura járva árulják fából készült kanalasaikat és mozsaraikat, az út menti árkokban és az istállókban háltak, de az utazás valamennyiüknek csak egy célt szolgált: mihamarább hazatérni.
     Akárcsak dédanyám nagybátyja, aki tejfelesszájú kölyökként harcolt Napóleon gránátosaként, fogságba esett, és sokáig tévelygett az orosz rónaságon, de hazagyalogolt. Amikor megérkezett Malnisióba, az atyjafiai eleinte rá sem ismertek. Néhány évtized múltán, '66-ban, a harmadik függetlenségi háború idején, úgy tartják, még szikkadt vénemberként is verbuvált egy önkéntes csapatot, hogy az olasz hadsereget támogassa partizánakcióival az osztrákok ellen, és zászlójukra ezt hímeztette: "Legyünk olaszok, hogy majdan franciák lehessünk!" A Császár, aki elrabolta az ifjúságát, és nem kínált érte mást cserébe, mint a havas orosz ínséget s a csatákat, mégiscsak ráhagyományozta a nagyság, a világ forradalmi megváltoztatásának sóvár vágyát. Talán tőle ered, hogy kései leszármazottai, annyi viszontagság után is, még mindig jobban kedvelik a Marseillaise-t a Radetzky indulónál.
     Az ükapa kilétét homály fedi, a plébánia anyakönyvei csak a következő nemzedéktől őrzik a neveket. Tehát a fusina sokak számára jelenti a hazatérést. Luciano Daboni tiszteletre méltó alapossággal szervezi meg az ünnepséget, a neves matematikus azokkal a valószínűség-számításban elért eredményeivel gyarapította az elméletet, melyek az élet kiszámíthatatlanságát és véletlenszerűségét is definiálják: Dario Magris, nem kevésbé érdemdús helyettese Hippokratésztől sajátította el, hogy az élet, de legfőképpen a halál, ha áltat is olykor, mégsem hagyja, hogy tervezzünk, és legfőképpen nem tiszteli a határidőket. De még a tudomány e két jeles képviselőjét is felmenti az augusztus végi nap a világban egyébként uralkodó káosz, bizonytalanság és hitszegés alól; mert ez maga a cáfolhatatlan tanúság, az ünnepi alkalom, amely ugyanarról az eltökélt bizonyosságról tanúskodik, amelyben az idő teszi meg körútját, akárcsak földgolyónk a tengelye körül.
     Mert miért is számítana kínos kötelességnek az, hogy e törvény parancsára visszatérjenek abba a faluba, ahonnan a múlt század végén a tizenhárom éves Sebastiano nagypapa útnak indult Trieszt felé, s ezzel kezdetét vette egy kisebb arányú polgári felemelkedés a családban, míg bátyja, Barba Valentin Malnisióban maradt, hogy a földet művelje. Megért kilencvenkét évet, és nem múlott el este úgy, hogy ne olvasson, akár újra meg újra, olyan könyveket, mint A nyomorultak, A jegyesek, A Franciaország uralkodói és egy kétkötetes, egyetemes enciklopédia. Telente pedig az istállóba behúzódva olvasgatott.
     Malnisio mintegy ezer lakosa kevés családnéven osztozik, gyakran csak a ragadványnevek segítségével tudják megkülönböztetni az egyes családokat, mert különben összeolvadnának az aludttejhez hasonlatos ragacsos kulimászként, amelyből a mindenség, az emberek és még maga a Teremtő is vétetett. Legalábbis ezt hirdette a szomszéd falu, Montereale eretnek molnárja és mókamestere, Menocchio, akit annak rendje szerint a XVI. században máglyára is küldtek remekbe szabott kijelentéseiért. Malnisio mögött Aviano és Pordenone irányában a völgy lankásan, hívogatóan kiteljesedik, míg az ellenkező irányban Montereale felől kezdődik a zord, sziklás hegyvidék, itt mutatja meg igazi arcát Valcellina, mely egészen a század elejéig gyakorlatilag el volt vágva a külvilágtól, és egyetlen, a Kereszt nevét viselő ösvény vezetett felé a hegygerincen. Tíz órába tellett, amíg Maniagóból Ertóba, a völgy utolsó falucskájába is eljutottak a legszükségesebb élelmiszerek.
     Malnisio a kukoricaföldek közé ékelődik: nyár végén az óarany színű kukoricacsövek úgy ragyognak, mint megannyi győzelmi trófea, a falu, mely mintha egy csapásra elfeledkezne minden évszázados, maga mögött hagyott és elkövetkezendő ínségéről, derűs és viruló. A verítékes földművelésre kárhoztatott ember felülkerekedett a bibliai átkon. A határ, mely alig néhány méterrel a község vége mögött húzódik, távol kerül, a mindennapok paraszti nyomorúsága félresöpörve, akár az ocsú a búzától. Most a legméltóságteljesebb arcát mutatja a táj, a feldíszített házakban a falusi lét legigazibb formáját akarják láttatni, mely valamikor hangokban, illatokban és ízekben ölthetett testet: a szittyós, mely a gyalogút mentén esténként különösebb zizzenéssel bókolt, mint máskor; a legelőről hazavezető ösvény, melyet a gulya lábai mélyebbre tapodtak, mint a többi utat: egy szénacsomó, mely kesernyésebb illatot áraszt a többinél, a szájban édes-puhán szétomló kukoricamálé és a kusztorával a ház mögött lemetszett gyümölcs zamata.
     A falu szívéből, a főtérről ered a Sarodinis nevű hegy irányába az árkokkal szabdalt girbegurba Nagy Ösvény, mely manapság a Risorgimento útja nevet viseli. Itt találtak menedékre hajdan a helybéliek a közeledő veszedelmek és csapások elől. Az út mentén a falu legrégebbi nemzetségei valóságos kis hadállásokat alakítottak ki: ház, istálló, néhány parcella föld.
     A főtéren álló templom Keresztelő Szent János nevét viseli, sok száz éves átépítések és bővítések nyomát hordozza magán. A bozontos üstökű, állatbőrbe öltözött, mogorva pusztai szent a legkevésbé sem áraszt magából angyali harmóniát: nem véletlenül volt ő a Bulgáriában őshonos bogumilok számára a sötétség küldötte, míg a manicheusok, akik szintúgy a gonosz fogságában vergődő anyagi világ ellen hadakoztak, legfontosabb mesterüknek tekintették, aki fölötte áll még Jézus Krisztusnak is. A malnisiói templom is inkább volt a békétlenség, mint a béke színtere: már a XVI. század végétől a szomszédos község, Grizzo és Malnisio plébánosainak együttműködése igen viharos volt, s ahelyett, hogy együtt örvendeztek volna a Monterealéban székelő Szűz Mária temploma egyházközségétől való függetlenedésüknek, a lobbanékony védőszent napján a közöttük való vetélkedés nemritkán fajult - a pengetős muzsika hangjai s az utcán árult gőzölgő fánkok kíséretében - véres viszálykodássá, akárcsak 1584. június 24-én, amikor a grizzói plébános, név szerint Odorico, a malnisióiak "gonosz csipkelődése és tettlegessége okán" tőrével kényszerült védekezni, így hárítván el a rázúduló lándzsa- s baltacsapásokat. Két évszázad múltán Sebastiano Magris, az egyházközség pénzügyi gondnoka, panaszolta fel a serdületlen ifjúság okozta hátrányokat, kik is őt a tetőre felüldözvén, a tetőcserepekben akkora kárt tettek, hogy azok darabokra törtek, s a templom hajójába zuhantak.
     Odabent, a templom belsejében ismeretlen fafaragó alkotása az 1700-as évekből: a megfeszített Krisztus. Ez a durván megmunkált robusztus faszobor fájdalmasan megindító vallásosságával váratlanul igazolja azt a merésznek tetsző kijelentést, hogy minél nyomorúságosabb és esendőbb falusi istenházára bukkan, annál kitartóbb enyhülést talál benne a lélek, miközben odakint a külvilág egyre újabb és újabb tereket hódít meg magának földön s égen. Persze szöget üt az ember fejébe a kíváncsiság is, ugyan mi lehetett azon a jobb oldali ajtót szegélyező, Krisztus feltámadását ábrázoló falfestményen, ami olyannyira megbotránkoztatta a concordiai püspököt, Francesco Isolát, hogy egyenesen lemeszeltette, s ma a feltámadás helyében a prédikáló Szent Domonkos ékeskedik.
     A karzat alatt két gyóntatószék idézi az ellenreformáció világát - oldalukon az atyák számára, memóriájuk ébrentartása végett ott függött mindazoknak a bűnöknek a lajstroma - a Casus reservati -, melyek alól kizárólag a püspök vagy csak maga a pápa adhatott feloldozást. Sok évvel ezelőtt gyorsan és jutányosan lehetett hozzájutni abban a gyóntatószékben a penitenciához. A pap részeges volt: küzdött szegény a kísértés ellen, már ahogy tudott, de megesett, hogy egyik-másik paraszt addig itatta, míg a másnapi misén is részegen áldoztatott. A bor és a pap között vívott csatából az előbbi került ki győztesen, s a pap rossz véget ért. Az élet gyakran folyamodik tulajdon gyengeségeinkhez, hogy könnyű diadalt arasson fölöttünk. Efféle gyarlóság a bor, a drog, a nagyravágyás, a szorongás és a siker is.
     A pap emlékét, aki olyan gonosz véget ért, hálával őrzik jóságos, meleg hangján elsuttogott szavai, s e szavak bízvást nem alábbvalók avagy értelmetlenebbek, mint oly sok frázis, mely érdemlegesebbnek kikiáltott szószékekről vagy gyóntatószékekben hangzott el. Az üres templomba egy férfi lép be, s amikor a plébániahivatalról tudakozódnak nála, résnyire húzott átható szeméből görbén sandít az idegenre, nem felel, szökellve megindul az első padsorok felé, lehajol, és aggályosan beléjük szimatol, majd kilép a térre, futva távozik, s a házak között nyoma vész.
     
     Malnisióba az 1903-ban üzembe helyezett s időközben múzeummá nyilvánított vízműből érkezett óriás csőhálózatával a csatornázás a tőle pár kilométerre fekvő Cellina hegyi patak közvetítésével, mely a völgyrészletet dantei bugyrokba szabdalja. Nem messze, Monterealéban az ásatások a múlt jelentős darabját segítik a felszínre, a Plinius által is megemlített antik Caelinát, bronzkardokat, melyeket száz meg száz éven keresztül vetettek a vízbe a folyó s a gázlók isteneinek áldozva. De ma már az ipar is jelentős múltra tekinthet vissza, megteremtette a maga archeológiáját - akárcsak ebben a Központi Múzeumban -, turbinákkal és gigantikus manométerekkel, ünnepélyes fotográfiákkal, melyek szakállas mérnököket örökítenek meg, akik leigázták a vizet. A Technika mint a Béke és a Haladás záloga, faragott angyal egy kőszarkofágon...
     Paolo Bozzi visszaemlékezése szerint a mérnökök között volt egy bizonyos Francesco Harrauer, aki a völgykanyarok alsóbb régióiba vezető nyomócsövek specialistája volt. A Mreule családból nősült, annak a szökevény ragadványnévvel illetett Enricónak egyik rokonát választotta feleségül, aki a magányban s a tagadásban próbált rábukkanni élete értelmére. Az aszszonynak gyönyörű, enciánkék szeme volt, mely az évek múlásával lassan belesüppedt az arc egyre gyarapodó zsírpárnáiba, s míg a férjét már csak a nyomócsövek foglalkoztatták, a hájasodó öregség az asszonyt egyre inkább elszigetelte az élet pezsgésétől. Harrauer mérnök immár csak a húgának mesélt egész álló nap a csőrendszerekről, és a fehérneművarró lány odaadó figyelemmel hallgatta, minden idejét a csőhálózatnak és a karitatív módon a közeli kolostor szerzetesei számára készített alsóruházatnak szentelve...
     Ne gondoljuk, hogy csak olyan nagy költők, mint Baudelaire és Montale kiváltsága, hogy tömör, talányos verssoraikban megannyi értelmezési lehetőséget rejtsenek el az irodalmi ítészek múlhatatlan gyönyörűségére. Harrauer mérnök húga a strukturalisták szövegelemző tollára méltó négysorost kanyarított, létezése teljességét úgy ragadván üstökön, hogy benne foglaltatik, miként tölti ki egész életét a hidraulikus lidércnyomás, a szabás-varrás, no meg látogatásai a kolostorban. Erről a kolostorról tudni való, hogy kapuján ott ékeskedett a felirat: "Tartózkodunk az ivástól", azaz fennen hirdette, hogy lakói csak a legszükségesebb vizet veszik magukhoz, azaz nem többet, mint amennyi elengedhetetlenül szükséges szervezetük fenntartásához. A húg a versikét rendszerint munka közben, szigorúan összepréselt szájjal dünnyögte, hogy a cérna meg a tű ki ne hulljon belőle: "Absztinens az ivástól / gatyák a barátról / Nyomócsövek a völgyben / kitelt az életem."
     
     Malnisióban kevés családnév forog - Muran, Borghese, Magris, Ongaro, Favetta -, sokasodnak és keverednek, s végül megannyi ragadványnévben szerteágazva burjánozzák tele a falut: Mocsaras, Rikoltó, Tücskös, Macskás, Palotás. Sokatmondó és mégis oly jelentéktelen nevek. Csupa gyöngédség és semmitmondás, eredetük homályba vész, az emlékezet pedig feladja a dátumok, adatok és a hivatalos családnevek szaporodásával, s többé nem tart nyilván. Santina dédnagymama, aki árván maradt kis unokáit is felnevelte, betöltve kilencvenedik életévét, mintha kizökkent volna az időből; férjét, a bivalyerős Vörös Favettát, aki a faluban mindig megfékezte a nekibőszült bikákat, soha többé nem említette, kizárólag az első szerelméről mesélt, aki osztrák mundérban veszett oda a '48-as háborúban. A jelenségről nagy számban születtek értelmezések, lélekelemzők és földhözragadtabbak is, de egyaránt igen kevéssé hízelgők a dédnagypapára nézve. A dédnagymama viszont több mint kilenc évtizeden keresztül kitűnő memóriával rendelkezett, s unokáira örökül hagyta azt az egyetlen történelmi anekdotát, amelyet ismert. Eszerint Mária Terézia császárnő csak a neki hűséget esküdött magyar nemeseknek hála ülhetett a trónjára. Csakhogy a helyi dialektusban a "nem ülök" és "nem hallom" kifejezések igencsak egyformán hangzanak, így Santina dédnagymama számára, elbeszélése szerint, örök talány maradt, akart-e egyáltalán trónra ülni a császárnő...
     
     Ezt a mondatot egy nagyon idős asszony szájából hallottam: "Amikor megláttalak a televízióban, rögtön tudtam, hogy csakis a Duilio fia lehetsz. Amikor gyerekek voltunk, együtt hajigáltuk kaviccsal a grizzóiakat, én hordtam, ő meg dobálta." Tudjuk, a háborúban is az asszonyok látják el a kisegítő- és segédfeladatokat. Az a fiú, akit az öregasszony emlegetett, minden évben eljött a fusinára. Meglehet, műveltsége minden dologban felülmúlta az apjáét, olvasott és írt latinul meg ógörögül, de egy dolgot bizonyosan nem tudott, életéből örökre kimaradt a kavicshajigálás, mely apját felkészítette az életre, a politikai csatározásokra, a háború alatti felszabadító mozgalmak, és a rájuk következő időszak legkeserűbb pillanataira.
     Grizzo a szomszéd falu. Plébánosa már 1784-ben felpanaszolja hívei "szélhámoskodásait". A láthatatlan határ kevéssel az Angyali üdvözlet kápolnája mögött húzódik, és az indulatok elszabadulásához elég egy a határvonalat óvatlanul áthágó szerelem, s a Romeo és Júlia-történetváltozatok nyomban fellobbannak. Az azonosságtudat minden megfogalmazódása önmagában véve gyűlölet is, mert létezéséhez elengedhetetlen a határok kijelölése s a túloldalt állók hátraszorítása. Csak a még nagyobb gyűlölség képes a nálánál kisebbeket feledtetni, minthogy azok a közös ellenség hiányában nyomban felszítódnak. Az Angyali üdvözlet kápolnájától nem messze esik a malnisiói temető. A harmad-unokatestvér, Walter emlékét csak egy fénykép őrizheti, mert ő a dédnagyapától eltérően nem tért haza Oroszországból. Az utolsó hírek 1942-ből származnak róla, ekkor nyilvánították eltűntnek. Az apja, Ruben sohasem adta fel a reményt, fáradhatatlanul kutatott utána. Még hosszú évek múltán is, ha tudomására jutott, hogy valaki hazatért Oroszországból, nyomban felkereste az illetőt, hátha hírt kap a fiáról.
     Ruben a szekerével meg a szamarával járta a völgyvidéket, a szamár neve Morro volt, fürge és bölcs jószág hírében állott: s az, akinek módja volt hosszabb időt együtt tölteni vele, előbb-utóbb ráébredt, hogy világszemléletének egy parányi darabkáját alighanem Morrónak köszönheti. Ruben nagydarab, csöndes férfi volt. Egyszer a kocsmában valaki azt találta neki mondani, hogy megérdemelte, hogy a fia odaveszett Oroszországban. Ruben nyakon ragadta, és miután tudta, hogy az ablak csak egy méter magasan van a föld felett, az illetőt nyomban kihajította az ablakon keresztül az utcára, majd következő nap elment hozzá, hogy megkövesse.
     Grizzóban volt egy távcső, Giulio Trasanna pedig maga mellé vette az érdeklődő ifjakat, akiket lenyűgözött a személyisége. Trasanna markáns író: szikár és velős prózája tömör, élénk ecsetvonásokkal örökíti meg az élet tünékeny sokszínűségét, a háború tragédiáját, egy nemzedék vagy csak egyetlen este fájdalmát. Választott hazájára, mely fiának ismerte el, Friuli tartomány sorsára formáz a sorsa, élni észrevétlenül a történelem peremén. Élő legenda ő mindazok - írók és művészek - emlékezetében, akik személyesen ismerték, de töredékei, feljegyzései, szösszenetei nem nyújtanak oly látványos és könnyű kapaszkodót az irodalmi elit számára, mely nélkülözhetetlen, hogy egy nevet dicsfénnyel aranyozhassanak be. Egyetlen olyan könyvet sem írt, mely a hírnévre kacsintott volna. A hírnév, tudjuk jól, nem annyira a leírtak minőségének fokmérője, mint az intellektuális fogyaszthatóságé, ha úgy tetszik, az emészthetőségé.
     Létezik egy vidéki Olaszország, melynek idegen a tyúkperek gyűlölsége, de duzzad az élettől, és intelligenciája túlszárnyalja az úgynevezett központokét, akik csillogó sztárnak hiszik magukat, holott nem különbek a kiöregedett primadonnáknál. Menocchio, az eretnek molnár kölcsönzi a nevét a Montereale Valcellina kulturális körnek is - lélekszáma kétezer, s a szétszórt településkezdeményeket beleértve sem több hatezernél. Aldo Colonello az, aki az egészbe lelket lehel, s mozgásban tartja. Létezik a világban olyan ember is, aki úgy képes ügyelni a helyi értékekre, hogy mentes marad a provinciális túllihegéstől, ami manapság olyan beszűkültté és nehézkessé teszi az önazonosság és a népi jelleg újrafelfedezését egész Itáliában, de akár egész Európában is, Friuliban éppúgy, mint Triesztben, mert mindent megfojt a friuliság vagy triesztiség.
     Friuli, kivált a második világháborút követően, erőteljes lírai hagyományokkal bír - Pasolini és Turoldo nem magányos hegycsúcsok -, Monterealét is nevezhetnénk lírai központnak, költői szerényen és magányosan élnek, elrejtőzve saját kis világukban, melyben a friuli nyelv (jobban mondva annak különféle dialektusai, melyek völgyről völgyre változnak) nem pusztán tájszólás, népnyelv, hanem maga az élő forrás, mely egyszerre közösségi és egyedi felfedezés, aktuális és archaikus, a létezés és a történelem legősibb vidékéről ered. "Az élet elvész az évek fűverte sűrűjében." Rosanna Paroni Bertoja sora epikus teljességgel idéz világot és völgyet. A gyökerüket vesztett utódoknak, akik már nem ismerik a nyelvet, a friuli nem több homályos előnyelvnél, kommunikáció, mely a születést megelőző időket idézi, s belefullad a kimondhatatlanba, akár a gyermek arca az óriás keblek halmába. Friuli hegyei szikkadt emlők, nem táplálnak többé tejjel, mint a legősibb mítosz anyaföldje: az évszázados ínség szikkasztotta meg őket, de edzett és kemény vidék is egyúttal, olyan állhatatosan kemény, akár e vidék nőideálja.
     Domenico Scandella, akit Menocchióként emlegetnek, a maga módján szintén költő volt. Meglehet, kozmogonikus feltevései "híjasak", mint az egyik falujabéli megjegyezte volt, de bizonyosan semmivel sem alábbvalók a tudomány vagy a metafizika védjegyével ellátott egyéb értekezéseknél. Ellenlábasától, Odoricótól, a hajdani plébánostól, aki makacs hitét dogmatikusan és meglehetősen garázda módon védelmezte, ráadásul intrikus alkat is volt, Menocchio abban is különbözött, hogy ismerte és élte a gyermekei iránt érzett szeretetet, szerelemmel szerette feleségét. Körülöttük forgott az élete. "Az oltalmazóm voltál", fogalmazta meg reményvesztetten az asszony halálakor. Olyan szavak ezek, melyek érdemes módon szerepelhetnének egy a hitvesi szerelemnek s a házaséletnek emléket állító költői antológiában. Milyen szegényes és szűkszavú lenne e szöveggyűjtemény választott témájának fontosságához képest: a költészet ismét az élet mögött kullog.
     
     A főtérről az árkádok alatt áthaladva tágas, nagy udvarral rendelkező takaros házba juthatunk. Ma már egy másik család birtokában van, eredeti tulajdonosa sok évtizeddel ezelőtt adott túl rajta, hogy gondoskodhasson egy olyan túlméretezett nagyságú és értékű kelengyéről, mely végül elenyészett, megpenészedett, s a molyok martaléka lett. Esperia néni hozománya abban a reményben készült, hogy ő majd a Tábornok hitvese lesz, de az esküvő egyre csak halasztódott, éveken át, s meglehet, a kelengye is csak azért kellett, hogy legyen, ami a szenvedő néni figyelmét eltereli a huzavonáról.
     Mindazok, akik gyermekkorától ismerhették Esperiát, élénk, beszédes kislányra emlékeznek, aki rendkívül engedelmes, kitartó, hangyaszorgalmú gyermekként cseperedett, még játszótársaival is mindig engedékeny, békülékeny volt. Barátnőjéül a tanfelügyelő lányát választotta, serdülőkorában egyszerre volt könnyen lelkesedő és szorongásokkal teli, míg gondolkodása merev és aggályos lelkiismeretétől vezérelt. Szünet nélkül azon aggodalmaskodott, nehogy vétkezzen, s hiába buzdította gyóntatója, hogy a reggeli imát követően fogadja könnyű szívvel s bizalommal, amit az aznap kínál neki, szorongása nem apadt.
     Esperia, a kislány és kamasz lány mélyen vallásos, ájtatos teremtés volt, akinek a rítusok is igen fontosak voltak, de legalább ennyire állhatatosan kötődött valamennyi babonasághoz s a hozzájuk fűződő praktikákhoz, melyeket az egyház mélyen elítélt. Örökösen kezet mosott, sokáig habozott, mielőtt levelét feladta volna, egyre attól rettegett, hátha akaratlanul is elkövetett benne valamilyen otrombaságot vagy illetlenséget, majd ha végre elküldte levelét, attól rettegett, tényleg megtette-e, s helyette nem dobta-e ki véletlenül. Agyonhajszolt teremtés volt szegény, neki nem adatott meg az a jótétemény, ami mindenki másnak, hogy megfeledkezhessék a szüntelenül a sarkunkban ólálkodó halálról s arról, hogy mielőtt még ő magával ragadna, egyéb sorscsapások is lesújthatnak ránk.
     Rögeszméivel, öngyötrő fóbiáival és szertartásos ceremóniáival Esperia felépített magának egy elhárító és védelmező labirintust, hogy legyen hová menekülnie a minden irányból rátörő szorongás elől. Mégis, valami módon sikerült meggyőznie önmagát, leásva törékeny pszichéjének utolsó előtti rétegéig, hogy a világ jó, jó szándékú emberek népesítik be, s legfőképpen ők is kormányozzák.
     Így próbált meg élni félelem nélkül, az általános jóindulatra hagyatkozva, és engedte, hogy szíve minden melegével szeresse mindazokat, akik körülvették, hiszen valóban szerette őket, arra született, hogy szeressen embert és állatot, jóllehet nemhogy egy bogártól, de még egy macskától vagy egy kutyától is képes volt mélyen iszonyodni. Eltökélten harcolt érzelmei ellen, nehogy a félelem elnyomja a belőle sugárzó gyöngédséget. Amikor az emberek és a világ jóságába vetett hite bensőjének legmélyén meginogni látszott, torkába kúszó szorongását mindent elborító szertelen fecsegéssel igyekezett elfojtani.
     A harmincas évek vége felé a vonaton megismerkedett egy Emilia tartománybeli katonatiszttel, azzal, aki később számára és valamennyiük számára a Tábornok néven vált ismertté. Esperia magas volt, haja mézszőke, és a tiszt, akit a sors kifürkészhetetlen szeszélye ugyanebbe a vasúti fülkébe vezérelt, élénken beszélgetni kezdett a lánnyal. Tisztességes idők jártak, és a derék katonatiszt, akinek sohasem fordult volna meg a fejében, hogy egy hölgyet félrevezessen, kivált nem, hogy becsapjon, igazán nem gondolhatta, hogy ez az ártatlan ismeretség, melyre még a flört szó sem illik, félreérthető lenne. Azonban ez a jelentéktelen semmiség Esperia számára azonnal beteljesített mindent. Elragadtatásából megszületett a szenvedély abszolútuma, az egyetlen, a parttalan, életének elengedhetetlen értelme. A boldogtalan tisztnek eszébe sem jutott a házasság, egyetlen olyan gesztusa sem volt, amely egy racionális lényt hasonló következtetésre juttathatott volna. De a tiszt azt is belátta, mekkora tragédia lenne a leány számára, ha ezt megfogalmazná. A férfi tehát úgy döntött, hogy nem dönt: sem így nem cselekszik, sem úgy, hanem a végtelenségig húzza ezt a jegyességmegelőző állapotot, mely minél hosszabbra nyúlt, annál inkább megerősödött felbonthatatlansága.
     Hosszú évek teltek el ebben a kimerítő bizonytalanságban, a hiábavaló várakozásban. A férfiban egyre inkább tudatosult kálváriája, az, hogy miként hálózza be őt ez az egész tarthatatlan helyzet; a lányban pedig ez öntudatlan izgalmat keltett, és mert nem akart szembesülni a valósággal, gyötrő lidércnyomások lettek úrrá rajta, rögeszméi eluralkodtak gesztusain, a tányérokban émelyítő bogarakat vélt látni, rokonaival és a szomszédokkal véget nem érő, szakadatlan fecsegésekbe bonyolódott. A hivatásos katonatisztek házasságkötéséhez szükséges királyi engedély nem érkezett meg soha: a férfit egyik csapattesttől helyezték a másikhoz, így a két fiatal csak rövid időre találkozhatott, és két indulást kitöltő időközben, leggyakrabban a vasútállomáson, mely méltó színtere lehet a vigasztalan sóvárgásnak.
     Tartózkodó volt a világ, melyben éltek, és Esperia ártatlan tisztasága, mindkettejük szerencséjére, kizárt bármiféle egyéb találkát. A kétségbeesett férfi gyötrődésében már odáig jutott, hogy a nő testvérbátyjait is beavatta, akik szolidárisnak és megértőnek mutatkoztak sorsa iránt, és vele együtt latolgatták az egyre kilátástalanabb visszavonulási terveket. A nő, az őröngő, a dúlt Médeia szüntelenül csak tépte, marcangolta az akaratlan, az elcsábított csábítót, lélegzetnyi pihenőt sem engedélyezve neki, fájdalmával üldözte, hogy lelkiismeretét ébren tartsa. Mindeközben fennhangon olvasta fel családjának az ő Tábornoka leveleit - mindig csak így emlegette, és sohasem a keresztnevén -, és úgy gondolta, hogy a kettejük között egyre növekvő bizonytalanság a szerelem emelkedettségét hivatott bizonyítani. A férfi néhány egyenruhás, kinagyított fotójával körbetapétázta a falat. Jóságos, komoly férfiarc, melynek az egyenruha és a sok kitüntetés méltóságot kölcsönöz, de kedves közvetlenségét nem leplezheti. Eközben a nő kelengyéje egyre újabb darabokkal gyarapodott, s végül Esperia kiharcolta, hogy a malnisiói család áruba bocsássa a házát, a szánakozó, ám végtelenül csalódott fivérek bánatára, akiknek szánalmánál csak a félelmük volt nagyobb, ha az ellenkezésük nyomában fellépő elképzelhetetlen következményekre gondoltak. Lepedő, ágytakaró, szőnyegek: ott sorakoztak a ládákban és a sublótokban, a bútorok a pincében feltornyozva, ráadásul még egy zongora is.
     A Tábornok megkönnyebbülésére a tompa, egyhangú megszállottságot felváltotta a második világháború s vele együtt az afrikai táborhely, a távolság s egy tüdőlövés: a közeli halál gondolatára és az otthontól való távolság hatására a férfi már nem is találta olyan kínzóan fájdalmasnak az Esperiától érkező leveleket, s a lehetőség sugallatára, hogy talán sohasem tér haza, már-már vigasztalóan kedvesnek és bátorítónak látta őket. Ez volt a legszebb, de legalábbis a legelviselhetőbb időszak az életükben, minthogy a háború valamennyiüket egyformán sújtó tragédiája és a találkozás fizikai lehetetlensége a gyötrelmes huzavonát egy más minőségű visszautasítássá formálta. Ez az irgalomtól áthatott periódus a háború végével egy időben ért véget, de még azelőtt, hogy a Tábornok viszontláthatta volna a Triesztben várakozó Esperiát. A férfi ugyanis Olaszországba hazatérve előbb az Emilia tartományban fekvő kicsiny birtokára sietett. Egy éjszaka fegyveresek jöttek érte - az Ellenállás legkaotikusabb korszakát élte át akkor és ott: a személyes és társadalmi bosszúk évadját -, s néhány pisztolylövéssel végeztek vele.
     Esperiát hatalmas jótétemény érte, felhagyhatott szenvelgő fájdalmával, hiszen attól a pillanattól fogva megszűnt örökös menyasszony lenni, özvegy volt immár, aki sokat szenvedett, de volt mire emlékeznie, és aki a férfit, aki az övé volt, egy rettenetes tragédiában veszítette el. A Tábornok népes családját mélyen megrendítette a halálhír, és Esperiát mindenhol úgy fogadták, ahogy az a hivatalos özvegynek kijár. Boldog éveknek nézett elébe. Beteljesületlen szerelme tárgyának kiterjedt rokonságát mindenhol, szerte az országban felkereste, és tétovaságától végérvényesen megszabadulva, végiglátogatta a sógorokat, foglalkozott az unokaöcsökkel és -húgokkal, figyelemmel kísérte a keresztelőket, a bérmálásokat, az iskolai előmeneteleket és a házasságkötéseket. Sokat utazott, de most, ellentétben a hajdanvolttal, a világot barátságosnak, elbűvölőnek látta, amely tele van meglepetésekkel, színekkel, s melyet a szép és szomorú emlékek hálója tart egyben.
     Esperia megállapodott: formái kiteltek, kerekdedsége nyugalmat sugárzott, arcbőre elveszítette üde, szűzies hamvasságát, hogy boldog nemtörődömséggel látni engedje az élet rajzolta ráncokat. Szinte valamennyi mániájával felhagyott, és amikor kis unokaöccseit kísérte a parkba, alig különbözött a többi anyukától vagy nagymamától. Későn bár, de megtanult puha, meleg pulóvereket kötni is, kivált az egyik unokaöccsének, aki a kedvence lett. Még mindig sokat beszélt - és szinte mindig csak a Tábornokról, akivel sok közös fényképen szerepelt -, de beszéde már mentes volt minden hisztériától, derűs nyugalmat és higgadtságot sugárzott.
     Esperia zaklatott életének őrjöngő epekedéssel teli első fele harmincöt éven át tartott, a második, letisztult és kiegyensúlyozott fele közel negyvenhét évig. A végjáték másfél hónapig. Nyolcvankét éves volt, amikor váratlanul lebénult mindkét lábára, s minthogy nem tudta többé ellátni magát, egy trieszti idősotthonba vitték. Egy hét múlva kiugrott a harmadik emeleti ablakon. Ennek ellenére a törései nem voltak súlyosak. Esperia mégsem kelt fel többé a kórházi ágyból. A kórisme szerint állapota kielégítő volt, de egész jelleme gyökeres változáson esett át. Környezete kérdéseire s a rokonság bátorításaira csak lakonikusan felelgetett, sejtelmes célzásokkal. Kurta válaszai szárazon és keményen csattantak. Szobájából eltűntek a Tábornokot ábrázoló fényképek, valószínűleg még az ugrás előtt megsemmisítette őket.
     Az a bizonyos unokaöccse rendszeresen látogatta a kórházban, mindig sietett, már ahogy az lenni szokott. Hamar feltűnt neki, hogy a Tábornokot hallgatás övezi, abban az utolsó másfél hónapban Esperia egyetlenegyszer sem ejtette ki a nevét. Minden bizonnyal hirtelen feltárult előtte egész életének üres káprázata, az a kétes felemásság, melyben leélte a napjait, és úgy döntött, véget vet neki. Hat héttel a kórházba való beszállítás után Esperia elhunyt egy olyan bizonytalan ok folytán, melyet a kórházi zárójelentések lapjain előszeretettel illetnek az orvosok "a szív- és érrendszer kollapszusa" néven. Esperia nem tudott és nem is akart tovább élni. Ha tetszik, persze lehet érelmeszesedést emlegetni, de végül is ugyanarról az egy dologról van szó, más szavakkal megfogalmazva: a H2O is jelentheti a víz tovafutó, közönyös poézisét.
     Persze bárki felteheti a kérdést, mikor élte Esperia a maga saját, igazi valóságát. A sóvárgó évek hosszú során át vagy a nemkülönben hosszú, de immár megbékélt évek alatt; az önámítás idején vagy a végső felismerés pillanatában? Az unokaöccse a maga részéről enyhe zavarral inkább úgy dönt, hogy kapkodó, rövid kórházi látogatásait őrzi meg inkább az emlékezete, és a kézzel kötött pulóverek téli melegét.
     
     Ruben házával szemben, a Nagy Ösvény közelében áll Vinicio Ongaro háza, aki voltaképpen Triesztben él, de nem mulasztana el egyetlen fusinát sem, és minden nyáron legalább egy hónapot eltölt Malnisióban. Ongaro orvos. Higgadtsága nyugalmat áraszt, szelíd, mégis eltökélt precizitása nyomban megkönnyebbülést hoz betegeinek, akik az éj sötétjében örvénylő, az elnyelésükkel fenyegető szorongásaikkal, álmatlan éjszakáik, pánikbetegségük lidércnyomásaival, megannyi kényszerképzettel keresik fel őt. Mindig készségesen rendelkezésükre áll, nem siet: arcában, gesztusaiban van valami, ami Freud választékos egyenességére, mélabús jóindulatára emlékeztet, némi lappangó iróniával fűszerezve. Macskaügyességgel és kitartással hatol mind beljebb a szorongás spiráljain: tapintatos kérdésekkel igyekszik egyre közelebb jutni, csodát nem ígér, de elhiteti, hogy van gyógyír a bajra, a macska nem hagyja kicsusszanni mancsából a szorongás kígyóját, habozás nélkül nyakon csípi, és kihúzza. Gyakorta nem is telik bele sok idő, és a démonok üldözte emberek újra életképesek.
     Két páciens között Ongaro gyakran leül az írógépéhez, s ha a magára szánt idő még kurtább, a magnóba diktálja mondatait: szellemes párbeszédeket, magányos portrékat, felvázol egy jellemet vagy egy eseménysort. A pillanat dicséretének mestere: fények a délutánban, egy arcon; villám hasítja a záport; semmivé foszló sebes füst gomolyog a tengericsövek között. A vázlatok köré lassan-lassan odatömörödik a történet, megszületik a regény. Ongaro titkos prózaíró: egyike a legtitkosabbaknak, mert csendben, lopva jelenteti meg könyveit, olyan kis kiadóknál, melyek számára eredendően lehetetlenség bejutni a nagy kulturális vérkeringésbe; akiket, jóllehet, méltatnak s elismernek, de annyira híresek és megbecsültek mégsem lehetnek, hogy a magas irodalmi élet klubtagjai legyenek, pusztán a fiókokban őrzött kézirataik izgató hamvasságát veszíthetik el e körtáncban.
     Ongaro mentes az ideológiától, nem ismeri az irodalmi programnyilatkozatokat, ő nem tesz mást, mint az életről mesél, az élet homályos folyamából kiragadva a felbukkanó s gyorsan a mélybe süllyedő gondolatokat, emlékeket, asszociációkat. A mindennapok valóságát tűzi tollhegyre, azt, amit olyan keserves szavakba önteni - tárgyakat, gesztusokat, pillanatokat -, és leginkább a tudatelőttes szürke zónáját, ahol az elhomályosuló tudat még egyre óvja s nem engedi megsemmisülni az élet hordalékát. A szegényes holnap című regényének főszereplője egy felejthetetlen asszony, akinek története flaubert-i mélységeket idéz. De vajon elég-e ennyi az irodalmi babérokra?...
     Az élet olykor fájdalmas, annak is fejfájást okoz, aki a másokét elmulasztja. Talán Ongarónak, az íróembernek az élet nem más, mint egy migrén, mely a papírlapokon életstratégiává válik. De mégiscsak léteznek mindazok a dolgok, melyeket érzékeink nagylelkűen felkínálnak a számunkra: a nők, az évszakok színei, a gyöngéd érzelmek, a visszatükröződő fény a vízen, a hatalmas fák a malnisiói ház előtt. Ongaro a receptírás és a végeérhetetlen fóbiák atyaian jó szándékú végighallgatása közepette apránként, félszeg iróniával jegyzi fel a saját történeteit, melyek lassanként igazi regénnyé állnak össze, melynek, akárcsak a való életben, csupán a legvégén válik világossá az értelme és felépítése. Talán ha valaki félrehúzódva, az árnyékban alkot, az sem más, mint a migrén egy formája, csakhogy ez az alkotói iskola megtanít a lét értelmezésére, arra, hogyan szelídítsük magunkhoz a létezést, ismerjük fel minden ízét és zamatát, s hogyan függetlenedjünk jóakaratban a világtól.
     
     Az igazi, a valódi Valcellina, mely egyszerre komor és gyöngéd, a Magredo barlang mögött kezdődik, amely éppolyan, mintha egy másik - hajdanvolt és érintetlen - idősíkba vezetne, mintha csak a tudományos-fantasztikus regényekből bukkant volna elő. A Monterealéba vezető út 1903-as megépítéséig a vidék évszázados elszigeteltségben élt: a legenda úgy tartja, hogy Attila és Napóleon egyként megtorpant és visszavonult az elébük táruló látványra, hódítókedvük semmi meghódítanivalót nem találhatott a völgyben, mert mi más is vehetett volna rá bárkit, hogy itt verjen tanyát, ha nem a pogány magyaroktól és más barbár hadaktól való félelem. 1805 előtt még a környékről készült térképek is pontatlanok, hibáktól hemzsegők.
     A hegy gyűrődései akár a ráncok a mélyen barázdált arcon; borvirágos, lila foltjai a hangacsomók a hegyoldalban; a kövek és a föld ólomszínű, a szegénység színét viselik. Ezekben a völgyekben az emberek - akikről Sgorlon regényei szólnak - a felettük tovahömpölygő történelem folyamának hordalékában éltek. De a köddel és esővel terhes ég alatt, a völgy mélyén ott zubog a Cellina, a rohanó hegyipatak, mely megmásíthatatlanul áttetsző, ragyogó zöld vizével beragyogja a völgyhajlatot.
     A félreeső és magányos Andreis fenséges nyugalomba és háborítatlanságba burkolózik, még a nyelvjárása is jellegzetesen egyedi. Van, aki a fát faragja, egyengeti, s abból formál kosarat, s van, aki a szavakat faragja és egyengeti. Andreisnak két költője van, akik eszményien különböznek egymástól; mintha csak azt az elméleti és sokszor késhegyig menő vitát ismételnék, amit a tradicionális friuli filológia hívei vívtak a Pasolini-féle dialektológiai iskola követőivel. Federico Tavan klasszikus fenegyerek a költészetben s a való életben egyaránt, naiv és agresszív, peremfigura, aki nem tud és nem is akar beilleszkedni a társadalomba, mely kiközösíti őt. Az antiszociális alkat - a védtelen lélek labilitása roppant hatásos pajzsként is működhet - a meghökkentő külsőségek ellenére képes mélyre hatolni, leásni a szavak gyökeréig, megmerítkezni bennük. Ugo Piazza - kilencvenedik életévét tapossa - a szép érzelmeket verseli meg szép szavakban, látványos rímekbe öltöztetve. Nem lehet meghatottság nélkül olvasni az utcai lámpára pilinkéző hópelyhet megörökítő sorait, de egyúttal tűnődésre is késztet, milyen sok ízléssel berendezett egyéni hajléknak ad helyet a költészet nagy háza. Még akkor is, ha "...mindenki verselni akar, de Európa komolyabb dolgokat vár tőlünk, igazi költészetet", amint Leopardi kárhoztatta 1826-ban a "verseket és egyéb léhaságokat" firkáló sokakat.
     
     Andreistól kis kitérő Poffabri a Colvera völgyében. A falu csaknem kihalt, üres ablakszemek bámulnak az utazóra, imitt-amott korhadó faajtók. Egy fafaragó után tudakozódunk, aki nemcsak kiváló mesterségbeli tudásáról, de a régi történetek avatott ismerőjeként is híres. A szűk utcácskán egyetlen élőlény bolyong, egy borvirágos orrú, bortól kicsattanó képű idős ember. A kérdést méltóságteljesen utasítja vissza, majd hozzáfűzi, hogy elveszítette az emlékezőtehetségét. Egy pillanatig élvezi a kijelentése támasztotta csendet, majd békésen elsiet. Valaki megjegyzi, milyen szépek a sötét fával berakott balkonok, más az ablakívek vonalán, a lépcsők alatt gondosan feltornyozott és legallyazott tuskók szépségén álmélkodik. "Nem, dehogy szépek, jöjjenek csak beljebb, majd meglátják, milyen csúnyák." Egy borzas nő könyököl ki az ablakpárkányon. "Jöjjenek csak be, nézzék meg, milyen csúnya..." Hangja természetellenesen magas, sipító, és még soká elhallik, még azután is, hogy az óvatlan falucsodálók befordultak a sarkon.
     
     A Barcisi-medence tavat rejt, utána következik Claut, Cimoklais, Erto és Casso: az út Vajont irányában ereszkedik alá; sziklás, poros táj. 1963. október 9., tragikus nap, a megcsuszamlott hegy oldalában tátongó, mély sebek, a törmelékes szikladarabok akár az ínyből kifordult szuvas fogak. "Főméltóságod legszegényebb alattvalói", áll a vidék hajdanvolt kérvényeiben. Friuli tartomány nyomora és mélységes fájdalma, a túlélésért folytatott harcba fulladt hétköznapok vigasztalansága, kilátástalansága - a történelem, a létezés sarában küszködik Paola Drigo nagy formátumú, tragikus hősnője, Maria Zef.
     Feneketlen mélységek, meredek lejtők szélén állnak a mára már lakatlanná lett ertói és cassói házak. A purgatóriumi mélabú csüggedését hordozzák ezek a helyek, melyet sokkalta nehezebb szavakba önteni, mint a poklot magát. A falu sajátos, geometriai szépségű, a régi és az új házak elhelyezkedése okán; ezen a vidéken még a megpróbáltatások, még a földrengések is az életenergiát növelik. A hajdani sikátorokban, az elhagyott disznóólakban az iszapos moslék sárral elegy; az agyag, amelyből vétettünk, nemigen különbözik tőle, mégis, többek szerint megérte, hogy a Teremtő keze megformálta...
     Ertóban Mauro Corona teremtő keze varázsol a tárgyakból. Corona, aki első pillantásra leginkább különc hegylakóra emlékeztet, nagy szobrászművész, meglehet, maga sincs tisztában vele. Fából készült figurái hihetetlenül erőteljesek, ugyanakkor bennük foglaltatik az élet fájdalmas törékenysége is. Asszonyarcok, magányos öregek vonásai, állatportrék, feszületek, tragikus torzóvá faragott olajfatörzs, a völgyek Niké istennője, egyszerre antik és keserűen modern. Amikor nem szobrászkodik, Mauro Corona a világ legkülönbözőbb hegységei bevehetetlennek hitt hegyoldalait hódítja meg, és fényképeit szinte ingyen átengedi a sportszergyártóknak és a minden hájjal megkent szponzoroknak reklámcélokra. Acélsodrony a teste, borotvaesze az evangéliumi galamb egyszerűségét árasztja. Álnoknak is kellene lenni, akár a kígyó, járatosnak a világ elvetemültségében, és talán tudatosítani is, menynyi rosszhiszeműség kell ahhoz, hogy ne tiporjanak el. Vajon a tárgyakat teremtő fej, szív és kéz lemondhat-e a kígyó óvatosságáról?
     A visszafelé úton pihenő Barcisban. A mesterséges tó hullámai smaragdzöld színben ragyognak, bizonyítván, hogy a mesterséges semmivel sem kevésbé megragadó a természetesnél, pontosabban a művi nem is létezik, mert mindig maga a természet teremt elő mindent, még ha olykor ellentmondani látszik is neki. Egy feketébe öltözött öregasszonytól azt tudakoljuk, hol található a hegyi közösség. "Hát hol lenne máshol, mint az iskolában. Valamikor csináltak gyerekeket, ma már nem, hát minden mást visznek oda." Az épületbe belépve az tűnik a leghelyesebbnek, ha az egyik hivatalnoktól érdeklődjük meg, hogy vannak-e a könyvtárukban helytörténettel foglalkozó könyvek, különösen Giuseppe Malattia della Vallata múlt századi rímfaragó költeményeit keressük, aki versbe foglalta egész Valcellinát, és megírta a Himnusz az Anyaghozt. "Mégis, ön kit képvisel?", furcsálkodik a hivatalnok, akinek sehogy sem fér a fejébe, hogy valaki a maga jószántából fáradozzon, utazzon, kutasson egy könyv miatt. Fogas kérdés, és az ajtóban döbbenten várakozó Marisa és a barátaim sem tudják rá a választ. Természetesen a törvényes képviseltek száma, akiket legitim módon elősorolhatnék, végtelen: a kétlábúak, a tanárok, a házasságban élők, az apák, a fiúk, az utazók, a halandók, az autósok, csakhogy... Csakhogy így, az őseim földjén tett utazásom során önnön függetlenségem, az önállóságom szenvedne újabb csorbát - őfelsége, az Ego. Bele kell hát törődnöm, hogy nem mondhatom többé: "Maga nem tudja, ki vagyok én", hanem helyette majd így fogalmazok: "Maga nem tudja, kit képviselek én..."

     BALKÓ ÁGNES fordítása