KRZYSZTOF VARGA

Rossz könyv

     Telihold van, Karolina nem tud aludni. A hold titokzatos vegyhatást fejt ki az agyára, így erősíti a szabályt, mely szerint a holdtölte álmatlansággal jár. Karolinának rázkódik az agya, tajtékos gondolatok vágtatnak benne, nem hagy nyugtot a bizonytalanság, a pillanatból és a végtelenből adódó bizonytalanság, mert hát hol a határ köztük, ha egy pillanattá válik a végtelen, és a végtelenbe nyúlik a pillanat, gondolja Karolina, aki rendszerint álmatlan éjszakáit szenteli az elmélkedésnek, mert nappal nem merné átadni magát a gondolatoknak. A ragyogó holdfényben visszatér a túl magabiztos múlt, a fény fölnagyítja legszégyenteljesebb mozzanatait, Karolina harcol a múlttal, amely jövőmaszkot öltve és jelennek öltözve bújik az ágyába. A kánikulai éjszakára kitárt ablakból úgy ömlik a világosság Karolina szobájába, mintha képcső ontaná. Karolina fekszik, és a mennyezetre mered. Arra gondol, hogy az ágyon heverve halottnak látszik, mintha ravatalon feküdne, persze holtsápadt, beragyogja a holdfény, körülötte virágok. Szép? Nemes? Félelmetes? Vonzó? Lehet-e csábító a halott szépség? Lehet, de csak akkor, ha ott maradhatna holtan az ágyon, ahogy a regényekben írják, "holdfényben fürdőzve" (úristen, gondolja, micsoda irgalmatlan szófosás!), és megvonnák tőle az oszlás mindenkit megillető jogát, nem pedig akkor, ha erdei talajon vonszolnák végig, mohán, leveleken, gombán, bőrét felsértő, hajába akaszkodó ágakon keresztül, sárban és agyagban, de nem is akkor, ha levágnák a fejét, hogy fölismerhetetlen legyen, és fejetlen testét a folyóba dobnák, nem akkor, ha kilöknék egy robogó autóból, száguldó vonatból, nem akkor, ha darabokban húznák ki az összeakaszkodó vasak közül. És akkor sem, ha megfojtanák, csúnyára váltana finom arcszíne és arckifejezése, akkor sem, ha kínoznák: megkötöznék, és hideg, sötét pincébe löknék. Akkor nem fürdőzne a holdfényben sápadt szépsége, nem lenne kecses és légies, a háza fölött csapatostul köröző varjak keselyűk volnának, halott méltósága csak az éhes állatoknak szólna, testének rejtett zugaiból földi vagy vízi teremtmények háza lenne. A mindig győztes féregé, amely kitűzi zászlaját a testén, nagy szeméhez, telt ajkához, karcsú kezének hosszú ujjaihoz, kicsiny kebléhez közelít.
     Hajnalodik, mire Karolina elalszik, és nem álomvilágról álmodik, a való világ sem jut el hozzá, még akkor is alszik, amikor a telihold átadja helyét a teli napnak, napfény árad Karolina szobájába, végül fölébred, éberen fekszik, és az életre gondol, arra, hogy mutatna, ha erdőben járna, ahol az ágak közt elő-előbukkan a nap, mezei virágot szed, koszorút köt belőle, vargányát keres a tömérdek pereszke és tinóru között, a kucsmagomba helyett őzlábgombát választ, varjúcsapat helyett a rét fölött köröző gólyát figyeli. Arra gondol az ágyon fekve, milyen látvány lenne, ahogy úszik a folyóban, "a lustán hömpölygő árban" a délutáni nap fényétől övezve, arra gondol, hogy autót vezet, legjobb lenne egy kabriolet, széles és néptelen úton hajt a tomboló nyári napfényben, arra gondol, hogy barátságos pincehelyiségben ül, méhsört iszik, talán forralva, mert tél van, épp a sálat veszi le a nyakából, mert fölhevült az italtól.
     Másnap éjjel arra ébred, hogy dühödten tombol a vihar, időről időre égi kékség tölti be vad indulattal Karolina szobáját dübörgő csatazaj kíséretében. Veszett dühvel veri az ablakpárkányt és az üveget az eső, jajgat a szél, mint a kárhozott, a lég epilepsziát kapott. Most értünk a villámfényű éj közepére, és abban a pillanatban, amikor Karolina fölébred, meghal az ország egyik legnagyobb költője. Az elkövetkező napokat kitöltő beszélgetésekből kiderül, hogy nem csak ő ébredt föl abban a pillanatban, amikor a költő eltávozott e világból. Ha Karolina volna az egyetlen ember, aki a történelmi halál pillanatában hirtelen kipattant az ágyból, mondhatnánk, hogy ordítóan szimbolikus a jelenet. Karolina verseket írt diákkorában, egyébként a diáklányok nagy része ugyanezt tette - milyen érdekes, hogy az általánosan elterjedt hiedelmekkel szemben a legszebbek foglalkoztak versírással. Később természetesen a többség túllépett ezen az ifjonti hóborton (vagyis az érzelmi fejlődés természetes szakaszán), és a felnőttéletbe, ahol a szonettek helyét férjek és gyermekek foglalták el, a líra terhe nélkül lépett át. A híres költő halála még sokakat fölriaszt, úgy ugranak ki az ágyból lakásukban, mint a halottak a sírból az ítélet napján - kimennek a fürdőszobába, a konyhába, vizet isznak, cigarettára gyújtanak, kinéznek az ablakon, odakint kék üti át a feketét, mennydörgés töri át a csöndet, eső a levegőt. Karolina ugyanúgy áll az ablakban, mint sok száz társa, és csak néz, mint akit megigéztek. Tudja, hogy nem fog elaludni, nem is akar, ez már a második álmatlan éjjele, inkább készít valami innivalót. Ebben a pillanatban viszont egyetlen gondolat, egyetlen metafora sem jut eszébe, nem születik egyetlen verssor sem, mert már régóta nem születnek benne versek. Álomba ringatnia sem kell most senkit - egyedül ébredt, és egyedül alszik el, ha jön a hajnal, nem csitít gyermeket, nem simogat kutyát, nem ölel szeretőt, akit minden éjjel talpra ugrasztanak a rémálmok, és akinek rosszabbak a nyugodt, vihar, eső és villám nélküli éjjelek, mert olyankor fekete sötétség uralkodik, s az olyan, mint a csöndes örök feketeség. Karolina egyedül van, nincs a közelében senki, nem kapcsolja be a rádiót sem, hogy az ilyenkor sugárzott szvinget hallgassa, épp hajnal előtt alszik majd el, amikor minden megnyugszik hirtelen, helyükre kerülnek élők és holtak.
     De voltak olyan éjszakák is, amikor Karolina egyáltalán nem aludt el - amikor szél támadta meg a várost, valahonnan a hegyekből indult, ahol tébolyt hintett szét, rávetette magát Karolina házára, az ablakaira, ki akarta tépni a zsanérokat, hogy elkapja Karolinát, kiemelje az ágyból, elragadja föl, a légbe, röpítse a város, erdők-mezők, tavak fölött, aztán ledobja valahol a roppant magasságból, talán az ember nem járta hegyekbe, vagy hozzászögezze az ágyához, ne engedje fölkelni, lerázza magáról, hogy fogva tartsa, gonoszul és kegyetlenül fojtogassa. Elakadt a lélegzete, amikor a heves széllökések a rendíthetetlenül ellenálló üvegnek csapódtak, mintha maga a szél nyomakodott volna a szájába, gipsszel tapasztotta volna be, forró ólommal töltötte volna meg, papírgalacsinnal tömte volna be. Ilyen éjszakákon sokan hurokba dugják a fejüket, és kirúgják maguk alól a széket, amelyen egy pillanattal előbb még ott állt egész életük, ugyanezeken az éjszakákon, ugyanebben az időben rémült kutyák préselődtek be a ház legkisebb réseibe és zugaiba, bebújtak a kádba, az asztal alá, vonítottak és nyüszítettek, talán érezték, hogy az ablakon túl a széllel együtt tort ül a halál. Karolina minden széllökésnél azzal ámította magát, hogy ez az utolsó, és ha mégsem, akkor minden újabb széllökés már gyöngébb lesz. A szél ezalatt csak látszólag csillapodott, meglapult egy pillanatra, majd kétszer akkora gyűlölettel csapott le. Azok közül, akik úgy gondolkodtak, mint ő, sokan veszítették el a reményt az újabb széllökésnél, és nyakukra kötelet tekerve megadták magukat. Csak reggeltájt gyengült el a szél, mint a vad szenvedélytől kimerült szerető (honnan jönnek elő ezek az irodalmias borzalmak? - tűnődött később), és Karolina fáradtan elaludt. Ám ilyen éjszakákon nem volt semmilyen versötlete, nem képződtek szókapcsolatok, nem kerültek elő elveszett szavak, hogy metaforává fonódjanak össze. A tébolyult hegyi szél szétzúzott minden elrendezett szót, esélyt sem hagyott a szerteszórt szótagok begyűjtésére, amelyek oly könnyedén simultak egymáshoz a nyugodt, tiszta éjszakákon, amikor megannyi tűként lyuggatták át a sötétséget a távoli villámok, de hang alig hatolt a lakásba, s a légben viszonylagos rend honolt.
     Délelőtt ébredt föl kimerülten, sajgó fejjel és szúró szemhéjjal. A levegő nyugodt volt, a szél megállt vagy tébolyultan továbbrohant. Béke és mozdulatlanság honolt, mint egy döntő csata után. Elment vásárolni; a kisebb dolgokat elintézte a közeli boltban, amely klasszikus családi vállalkozás volt, és úgy állt ellen egyfolytában a hipermarketek uralmának, hogy látszólag bőséges kínálatot mutatott föl a kis felületre feltornyozott árukból, és az eladók már-már szülői gondoskodással dicsérték árukínálatuk ízét, frissességét, illatát és jutányos árát, illetve praktikusabb erényeit - egészséges voltát és diétás jellegét. Karolina néha mégis hűtlen lett a kis bolthoz a hipermarketek kedvéért, ahol megengedte magának, hogy a beteges vásárlás bűnébe essen, és olyan fölösleges dolgokra költse a pénzét, mint ötletes szárítóállványok és fogasok, praktikus, ám fölösleges háztartási eszközök, de elképesztő mennyiségű élelmiszert is beszerzett, amit később rafinált módon akart elkészíteni. Pénz? Mindig volt neki, néha több, máskor kevesebb. Honnan? Lett. Pénz mindig lett. Mindenesetre mindig lett. Aztán úgy eltűnt, ahogy a barátok szoktak. Nincsenek, aztán vannak, megfeledkezik miattuk a sürgős dolgokról, lecsöndesítik az ablak mögött fújó iszonyatos szelet, aztán eltűnnek, és mire megint visszatérnek, már mások, nagyobbak, kisebbek, csakúgy, mint a pénzösszegek, de már nem ugyanazok, és fölismerni sem könnyű őket.
     A hipermarketekben olyan borokat vásárolt, amelyekből több millió hektolitert töltögettek szét és láttak el letéphetetlen Bordeaux vagy Bourgogne címkével, a sznobok számára fenntartott halk üzletekben sznobokhoz és ínyencekhez méltó élvezettel fizetett ki háromszor akkora összeget a szalmával bélelt ládákban békésen pihenő, jóval nemesebb borospalackokért, amelyek nem a nagy palackozókból, hanem nagy hagyományokkal rendelkező kis pincékből, Franciaország, Olaszország vagy Spanyolország legjobb bortermő vidékeiről származnak. Úgy szállította haza ezeket a palackokat, mint egy kicsiny állatkát, gyöngéden, érzéssel, a palackok nyakában minikönyvecske lógott, rajta perforált számjegyek, melyek arról tájékoztatnak, hol van az őt megillető hely a korlátozott mennyiségű, kisszámú megtalálni érdemes palack között. Más kis boltokban magyar és bolgár borok, valamint az egyre divatosabb dél-amerikai borok voltak, de ezeket nem tudta az európai képzeletvilághoz idomítani. Nem idézték föl benne az Ibériai- és Appennini-félsziget, Gascogne tájait vagy a Rhône völgyét. Hol érett a szőlő, amiből ez az ital készült? Csak nem az esőerdőkben, az Amazonas kusza vadonjában, az Andok lejtőin?
     De a borok után nem marad más nyom, csak a szavak. Annál is inkább, mert soha nem akadt útjába (és már biztosan nem is fog) 1900-as évjáratú Château Margaux vagy negyvenhét évvel későbbi Saint-Émilion Château Cheval Blanc vagy Paul Jaboulet Aîné Hermitage la Chapelle (még tizennégy ősszel fiatalabb), vagy a drágább Pomérolok valamelyike, esetleg egy palack a legendás Rotschild-pincéből. Nevetséges és gyermeteg dolog lenne üres palackokat gyűjteni, azokra a sörösüveg- és cigarettásdoboz-gyűjteményekre emlékeztetne, amelyeket iskolatársai halmoztak föl egész fiatal korukban, vagy a kis vasúti kocsikra, amelyeket apáik gyűjtöttek, vagy az osztálytársnői tarkabarka füzeteiben gyülekező ábrándokra.
     Így hát a fanyar és könnyű, a sötét, bíborvörös és rózsaszínben játszó borok, a középkategóriájú médocok és kékfrankosok csak az ő emlékezetében maradtak meg egyenként, és idézték föl néhanap az ízeket, a betűk alakját és az ábrát a címkén. És mert esély sem volt arra, hogy borszakértő, az ízlelés mestere legyen, olyan esszéista, aki könnyes szemmel tudósít a gyönyörteli kóstolásokról, és párhuzamot von a híres évjáratok közt, ő az alacsonyabb osztályok ínyence maradt, nem szólalt meg, névtelen volt és haszontalan. Mintha soha nem ismerné meg a tölcsérbe tornyozott fagylaltgombócok ízének minden árnyalatát, mintha nagy tömegben termelt, pálcikás jégkrémekre ítéltetett volna, amelyek mindenhol és mindenkinek egyformán ízlenek. Egyébként pedig mindennek megvan a maga ritmusa, és ennek megfelelően a kifinomult ízlésű ínyencek, akik a Rotschild-pincék borairól írnak, a szupermarketekben vásárolt olcsó vinkóval isszák le magukat, a nagy műveltségű esszéisták a pályaudvari kioszkok bulvárpornójával kábítják magukat, a kisvasútgyűjtők pedig nagyszabású autószerencsétlenségben pusztulnak el.
     Karolina régebben a képzőművészetnek is hódolt a versírás mellett. Nem mintha valami leonardói fixa idea kerítette volna hatalmába, hogy kipróbálja magát a művészet minden területén - bár Karolinának volt múltja a művészi tornában is; ennek egyenes következménye, hogy tánctanfolyamokat is végzett sikeresen, ahol táncosnői ügyességre tett szert, de nem kötött semmiféle fölösleges ismeretséget, amely hosszú, unalmas átokként nyúlt volna utána, nem bonyolódott olyan mérgező kapcsolatba, amelyből később úgy kellett volna kikászálódnia, hogy közben fölsérti finom bőrét. Sajnálatos módon léghajók, víz alatti járművek konstruktőreként, asztronómusként vagy matematikusként nem nyilvánult meg benne Leonardo. Inkább tanulmányokat készített az emberi testről, grafikáin hűen igyekezett visszaadni annak furcsaságát, akárcsak sok társa, akik ugyanazokat a rajzkönyveket bújták. Volt egy pillanat, amikor a láb-, kéz- és fejtanulmányok a kórboncnokok tevékenységére emlékeztették, megérezte, hogy ellenállhatatlanul sodródik a Tulp doktorhoz méltó foglalatosság felé, a következő lépés már egyfajta tulpizmus lesz, majd eljön a hullaházak ideje, ahol az utolsó portrékat készíti a modellekről, és az élőnél érdekesebb lesz az a test, amelyből már elszállt az élet, azt fogja vizsgálni és megörökíteni a ceruzáival, hogyan változik a test a halál után, majd mindez tökéletes ciklusba rendeződik, és ettől a ciklustól visszariadt. Otthagyta hát a mimetikus tréninget, egy időre belevetette magát a színek absztrakt szabadságába, ami kezdetben magával ragadta, mint egy magasra szökő hullám, végül mégis csalódást okozott, mert a szabadság gyakran csalóka. Mára pedig nem maradt más a régi kedvtelésekből, mint a lelkesedés, amivel a múzeumokat látogatja, ahol egész napokat szentel a klimatizált termeknek, hosszabban időzik a múmiáknál, vagy japánok közé szorul, akik egymást fényképezik II. Ramszesz szobrával a háttérben. És maradt egy szégyenteljes érzés is: ha temetőben jár, néha sajnálja, hogy nincs ásója, és nincs nála a vázlatfüzete sem a jól kihegyezett ceruzával.
     Volt költőnek, elfojtott tehetségű festőnek, elérhetetlen szeretőnek kellett volna maradnia. Leonardo azt írta, hogy a portrékon szemérmesnek kell ábrázolni a nőket (össze kell zárniuk a lábukat). Ezért Gioconda boldogtalan (látszatra titokzatos) mosolyában nem más, mint a szégyenkezés, sőt talán a feszélyezettség nyer kifejezést. Karolinát is feszélyezi, ha sikertelen művészi próbálkozásaira gondol - a versekre, amelyekben az ifjonti nyugtalanság a forma fölé kerekedik, amelynek létezését persze nem hagyhatta figyelmen kívül, ha már olyan szorgalmasan látogatta az irodalomelmélet-órákat. Eljutott párszor még egy tudományos kör ülésére is, ahol a legjobb diákok vérre menő vitákat folytattak a barokk sírversekről. Karolina úgy érezte, tökéletesen elszakadtak attól a valóságtól, ami őt annyira izgatta. A jelenkor - amely itt lüktet a kapun túl, az intézet épülete előtti téren, az egyetemet körülvevő utcákban, a lakótelepi házak között, számukra egyáltalán nem létezett, be voltak zárva valamiféle katakombákba, ónszarkofágokba, dermedt arcuk olyan volt, mint a portrék a koporsón. Azonkívül, mint Karolina észrevette, csúnyák voltak, kivétel nélkül mindannyian. Úgy gondolta, a költészet szépségéről szép embereknek kell vitatkozniuk. Közben kiderült, hogy tudományosan (és mindenekelőtt rendkívül gőgösen) beszélnek róla a csúfságok. Nem volt bennük semmi barokk pompa, aranyozás vagy dísz, nem keringtek a fejük körül barokk puttók, nem szólt sem klavikord, sem lant - mindegyikük középszerűbb volt a középszerűnél, pedig arról ábrándozott, hogy a különlegeset súrolja. Karolina üldögélt, és udvarias közönnyel hallgatott, mintha a nénikéje temetésén lenne, aki iránt nem táplált rokonszenvet, ugyanakkor el sem tudná képzelni, hogy távol maradjon a temetéséről. Úgy ült, mint az iskolában, várta az áhított csengőszót, nem volt képes fölállni, elnézést kérni és a rondaságok térdei közt végignyomakodva kimenni a szűk teremből. Mindenki lopva leste, nem tudta rászánni magát, hogy bátrabban bámulja (mert senki sem hitte, hogy eredményre vezet a bátorság), de arra sem, hogy ne vegyen róla tudomást. Mert Karolinát nem lehetett nem észrevenni. Talán épp ezért sikerült elhelyeznie néhány versét egy irodalmi diáklapban, amelyet a kar szellemi elitjét alkotó, merész pillantásra képtelen csúfságok uraltak. Karolina az esztétikai elit volt. Csakhogy az ott napvilágot látott produkciók többségéhez hasonlóan Karolina versei sem találkoztak széles körű érdeklődéssel, hiszen ugyan ki érdeklődött volna irántuk, amikor mindenkit kizárólag saját maga érdekelt, míg az elfelejtett barokk mestereket másolta. Legföljebb a társaságban nőtt valamennyit Karolina népszerűsége, mert hát egy vonzó, húszéves lány, aki verseket ír (igen, igen, szerelmes verseket), erotikusan még vonzóbb lesz. És mert a lap mindenki számára hozzáférhető volt, leginkább az ablakpárkányokon hevert, ahol szívesen álldogáltak a lusta diákok, akiknek nem a barokk sírversek keltették föl az érdeklődését, hanem Karolina közelsége, nőtt az ablakmélyedésekben mért népszerűsége. Ki lehet az erotikus líra címzettje, tanakodtak, megjelenik-e köztünk naponta, velünk szívja-e a cigarettát, velünk nevet-e a nőkről szóló vicceken, hogy aztán vele töltse az éjszakát, és közben beszámoljon kínos kudarcainkról, vagy olyan valaki, akit a televízióból vagy az újságokból ismerhetünk, színész, énekes, festő, hazánkban él vagy csak fölbukkan itt időről időre - egy jómódú külföldi. Egy tízessel idősebb nála, sőt talán kétszer olyan öreg, Karolina a kitartottja, pénzért megcsinál mindent, úgy alázza meg, ahogy csak akarja. Nem engedték szabadjára képzeletüket, hiszen korábban sem fogták vissza soha, minden hatalmat a képzelet tartott kézben, málló bérházak homlokzatára írtak, és tényleg a képzelet kormányozta őket, nem ismertek más irányítást.
     Karolina egy idő után, mialatt felülvizsgálhatta irodalmi teljesítményét, megállapította, hogy a lapban elhelyezett versek kínosak (ó, pedig mindenkinek joga van az ifjúság tökéletlen napjaihoz, legyünk igazságosak, legalább ebben az esetben, már csak azért is, mert ennek a történetnek nem az igazságosság az alapja), és kidobta a szemétbe az újságokat. Hogy miért nem égette el, miért bánt úgy velük, mintha csak régi újságok volnának, az már az ő titka marad. Szerinte erőltetettek voltak a versek, különösen a metaforarendszerük - teljesen elhasználták és elkoptatták az előző nemzedékek. Hány diáklány merengett már előtte, tákolt össze ugyanilyen verseket abban a hiszemben, hogy a szavak olyanok, mint a gyíkocska farka: ha elszakítják őket jelentésüktől, újra ki tudnak nőni? És hogy a közönséges hasonlatok újból eredetinek, elsőnek, épp most felfedezettnek tűnnek, mint a hirtelen összekapcsolódó fehérjék vagy az élet okát magyarázó kémiai képletek? Ugyanúgy, mint a klasszikus irodalmi művekről szóló elemzései, amelyeket azért írt, hogy meglegyen a féléve - annak ellenére, amit írás közben egyre jobban érzett, nem volt bennük fölfedezés, mert már semmit sem lehetett fölfedezni; csak a kész sablonokat lehetett sokszorosítani. Egyetlen új gondolat sem merülhetett föl, mert ha fölmerült, akkor csak idő és koncentrálás kérdése volt, hogy leleplezzék: nem is új gondolat.
     Ő is írt, mint bárki más, szemináriumi és évfolyamdolgozatokat, ám ezek többnyire egzisztenciális dimenziókban mozogtak. Az idő, a reménytelenség, a vigasztalanság problémáinak szentelte őket, annak a sötét kétségbeesésének, amely mindennap és minden éjjel újra meg újra megnyílik a lábunk előtt. A dolgozatok témája szépségéhez adódva tovább növelte csáberejét, sajátos ízt adott neki, veszélyes vonzerőt kölcsönzött neki. Ha csúnya lányok írták volna ezeket a dolgozatokat, értelmesnek lehetett volna tartani őket. Karolina csak még szebb lett tőlük, még légiesebb, és néha halhatatlannak láttam, ha ránéztem, máskor ő maga keltett olyan benyomást, mintha elhinné magáról, hogy halhatatlan. Mégis így írt: "Így hát nincs választásunk, hiszen már megszületett a döntés. Életünk paradoxona, hogy a testiség csak pillanatnyi vigasz, és már csak azért is csalóka, mert hamar elmúlik. Ha múlik a testiség eufóriája, még inkább tudatosodik bennünk, hogy valójában nem létezik semmiféle vigasz. Ebben a helyzetben a test ápolása abszurd eszképizmus, annál abszurdabb és groteszkebb, mert aki tudatában van annak, hogy a vonzó test azért adatott meg egy pillanatra, hogy még inkább értésünkre adja: e szerves struktúra elkerülhetetlenül degenerálódik, annak tényleg minél jobban föl kell gyorsítania a romlás folyamatát. Valóban az az egyetlen ésszerű, józan megoldás, ha a lehető leggyorsabban megszabadulunk a szépségtől, nem ápoljuk a testet, épp ellenkezőleg - tudatosan tesszük ki a környezet és az életmód minden káros hatásának, hogy megtisztuljon. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindenféle középkori sanyargatásnak kellene alávetni - megszúrni, megsebezni, kiéheztetni, hogy így okozzunk magunknak fájdalmat. Már csak azért sem, mert amúgy is általános jelenség az önsanyargatás, csak a módszerek finomodtak. Bizonyos értelemben még mindig él a középkori aszketizmus, csakhogy ez már modern csomagolású aszketizmus. De a legnagyobb csalásnak kell tartanunk a testre vonatkozó minden szigorító intézkedést, amely bénítólag hat a tudatra, mert csak az foglalkoztatja, hogyan rejtőzzön el a bőr alá hatoló káros napsugarak elől, hogyan állítsa össze azt a diétát, amely arcunk tökéletes egyensúlyát hivatott megőrizni (a megőrzéshez számtalan gyógyhatású készítmény is hozzásegít: kenőcsök, krémek, pakolások, tonikok stb.). Mintha a halhatatlanság tudat alatti vágya azt parancsolná, hogy életünkben mumifikálódjunk. A háromezer évvel ezelőtti, egészen jó karban lévő tetemek látványa elhiteti velünk, hogy nincs veszve minden, megőrizhetjük tulajdonunk egy részét. Sajnos a mi éghajlatunkon ez lehetetlen. Itt hamar oszlásnak indulnak a testek, háromezer év után nem marad belőlük semmi. Egyébként már jóval korábban sem marad, szinte már egy pillanat múlva sem marad belőlük semmi, ez egy ilyen furcsa hely, ahol szeretjük a holtakat, ugyanakkor félünk is tőlük. Ahol hiányoznak, de azért könyörgünk, nehogy eljöjjenek, hogy minél távolabb tartsuk őket életünktől. Ahol tiszteljük őket, ugyanakkor nevetünk is rajtuk, a halál itt rémületet kelt, egyszersmind mulattat is, mert nevetéssel űzzük el a félelmet. Furcsa hely, óriási temetőben élünk, itt szeretjük egymást, itt szaporodunk, sportokat űzünk és irodalmat művelünk.
     Talán egy sivatagot kéne találnunk, hogy ott próbáljuk meghosszabbítani testi létezésünket. Képzeljük el, hogy ott terül el a roppant gyűjtőhely, ahová fiatal testeket hord a forró szél. Talán már régóta halottak a testek, de még nem indultak oszlásnak. Ez az ígéret temetője.
     Ezzel a mérhetetlen igyekezettel, amely a testi tökély elérésére irányul, bensőnk szimbolikus kizsigerelését végezzük, vagyis épp azt belezzük ki, ami valójában életben tart bennünket. Természetesen nem arról van szó (kérem, ne tartsanak túl nagyratörőnek), hogy választanánk fizikai és lelki lét között. Nem a szív kiemelését sorolom a szimbólum kategóriájába, nem azt, hogy kiszakítjuk a lelket a testből, hogy annál nagyobb esélyt adjunk a testnek az élet meghosszabbítására. Arra gondolok, hogy szimbolikus módon (de valószínűleg nem teljesen tudatosan) megszabadulunk azoktól a szervektől - a tudatunktól, az érdeklődésünktől -, amelyek fontosságban semmivel sem maradnak el a kültakarótól (elduguló pórusaival vagy ingerlő szőrzetével, amellyel állandó harcot folytatunk), és ki kell jelentenünk, hogy egyszerűen elengedhetetlenek. Míg mérhetetlen figyelmet szentelünk a lekopó hámnak vagy a lazuló hasnak, megfeledkezünk a májunkról, vesénkről, beleinkről, lépünkről, hasnyálmirigyünkről, a külsővel törődünk, míg belül rettenetes dolgok történnek.
     Vajon nem villanyozzák föl, nem szabadítják föl képzeletünket az olyan hírek, mint az, amelyet alig egy hete hallottam az egyik rádiós hírműsorban, most emlékezetből idézem: a Krisztus előtti tizennyolcadik századból származó emberi maradványokat találtak tegnap Egyiptomban, a sivatagi homokban, a Nílus bal partján? Igen jó állapotban maradtak meg, s a gazdag ékszerkészlet arra utal, hogy az illető magasan állt a társadalmi hierarchiában. Vége a hírnek. Talán volt még egy fél mondat a felfedezés jelentőségéről. Sajnos adásidő vagy talán további információk hiányában a hallgatók nem ismerték meg a részleteket, magáról a testről nem tudtak meg semmit. Magukra hagyták őket feltevéseikkel, bár lehet, hogy azokban sem mélyedhettek el, mert megrohamozták hallószerveiket a további hírek, s az autó- és repülőgép-balesetek friss hullái vonzóbbak voltak, mert az újdonságnak mindig nagyobb a vonzereje.
     Képesek vagyunk-e elképzelni tulajdon maradványainkat harmincnyolc évszázad múlva? Hamarabb képzeljük el a gazdag ékszerkészletet. Épp az a biztos, hogy a fényűző ékszerek képe jobban fölgyújtja a hallgatók képzeletét, mint az a kérdés, vajon a föllelt porhüvelynek van-e belső része. Nem hiszem, hogy a hallgatók eltűnődtek volna azon a problémán, hogy mumifikálták-e a tetemet (vagyis a mesterség szabályai szerint kibelezték, az agyát pedig kihúzták az orrán keresztül), vagy a boldogtalan férfi (vagy nő) egyszerűen elesett sivatagi vándorútja során, és ott maradt. Biztos, hogy nem volt akárki, ha a már említett gazdag ékszerekre gondolunk, vagyis nem volt sem katona, sem rabszolga(nő). Egyszerűen csak rátaláltak a süppedő homokban, vagy a régészek (csak vélhető, hogy azok voltak, mert a rádió nem mondta be pontosan, ki a felfedező, és azt sem, hogy a felfedezés is véletlenül történt, vagy épp ellenkezőleg - hosszú, módszeres kutatások eredménye volt) korábban ismeretlen nekropoliszra bukkantak, kiásták a sírkamrákat, amelyeket a régebbi expedíciók, de még az ókori rablók is elkerültek, felkiáltottak: >>Heuréka!<<, és elábrándoztak-e azon, hogy valaki ugyanígy kiált föl az ő maradványaik láttán egykoron?
     A halhatatlanság csak pillanatnyi lehet. Nincs más halhatatlanság, mert egyszerűen nem is lehet. Ebben a játékban mindannyian vesztesek, nincs győztes, ez a legérdekesebb játék, amelyet ismer a világ, pedig az eredmény a meccs kezdetétől fogva látható a táblán. A mumifikálódott, megfeketedett, minden emberi jellegétől megfosztott, kiszáradt, háromezer-nyolcszáz éves test ugyanúgy csak egy rövid ideig halhatatlan, mint az erőtől, frissességtől duzzadó, élő, húszéves test, és nem számít, hogy harmincnyolc évszázad áll rendelkezésére vagy egy évszázad ötödrésze. Közhely - a dolgozat olvasója vállat von, és igaza lesz -: a testünk porhüvelyével való mérhetetlen törődés kárpótol azért, mert a valódi, tartós halhatatlanság képtelenség. De ez a közhely sajnos a legfőbb létigazsággá nőtt manapság."
     Mégsem az volt a legfontosabb esemény, hogy nem közölt verseket a diáklapban, sem pedig az, hogy referátumot tartott - erre még többször hivatkozni fogunk. A legfontosabb az a kánikulai nap marad mindörökre, amikor sötétkék szoknyában és fehér blúzban, mintha zárdai iskola növendékének öltözött volna, bátran belépett az egyetemi épület hűvösébe. Akkor láttam először. Ismeretlen alakok csoportjában álltam, mert az ismeretségek csak akkor kezdtek köttetni, felfűződni az idő közös fonalára, az időére, amit ott fogunk tölteni. Talán azt gondoltam akkor: "Úristen, meg kell kapnom!" Talán azt is gondoltam: "Úristen, soha nem lesz az enyém!" Talán. Úristen, nem emlékszem. Annyi mindenre nem emlékszem, akárcsak azok, akik elhaladnak egymás mellett, s éppoly természetes, hogy elfelejtik egymást, mint az, hogy Karolina hirtelen belém rögződött. Úgy maradt meg bennem, húszévesen, egy pillanatra halhatatlanul. Most nézem, és elképzelem háromezer-nyolcszáz évesen, megint egy pillanatra halhatatlanul, ahogy a régészek elragadtatva hajolnak kiszáradt, megfeketedett teste fölé, amely soha nem volt az enyém, pedig nálam érdemtelenebbek minden, még a legocsmányabb módokon is megkapták.
     Így lett ő a végzetem, üresen ásító életem átka, értelmetlen napjaim egyetlen értelme, álmom a hosszú, álmatlan éjszakákon, emlék krónikus feledékenységemben, lidércfényem a sötét napokon, hidrokortizonom allergiás rohamok idején, morfiumom heves fájdalmakra. Igen! - hó volt a hó nélküli teleken, tenger a város sivatagában, hideg sör a macskajajra, a bölcsesség szigete butaságom parttalan óceánjában, legsötétebb húzásaim elősegítője, az igazi bölcsesség, a legnagyobb frusztráció és gyűlölet, a betegség, ami ledöntött a lábamról, a homeopatikus orvosság, a placebohatás, a lobotómia és az az emlék, amelytől nem tudok szabadulni, pedig annyi minden másról könnyedén megfeledkezem. A mai napig meg tudok feledkezni mindenről, ha elindulok otthonról, mindig visszamegyek valamiért, elfelejtem az előző napokat, mert nincs mire emlékezni, megfeledkezem a kötelességeimről, megfeledkezem az élvezetekről. Most mégis ő a kötelező élvezetem, és vesztére nem feledkezem meg róla.
     Aztán gyakran képzeltem magam elé a kapcsolatukat. Üde és citrusokhoz hasonló, nedvdús reggelek, amikor Karolina oly gyönyörtelien értelmetlenül sürgölődik a konyhában, szétnyíló pongyolában, egy csésze kávéval a kezében, a férfi kapkodva öltözik, fehérneműjét összekeveri Karolináéval, mert munkába siet. Karolinának nem kell sietnie sehová - megszabadult az órára beosztott kötelességektől, délután ér be az egyetemre, amikor az épület lassan kezd elnéptelenedni, a hallgatók már elmentek, hogy leigyák magukat egy olcsó helyen vagy kétségbeesve elmerüljenek a fülledt olvasótermekben, ő pedig nyugodtan elhalad mellettük, és belép az épület hűvösébe, nem tudni, miért, hiszen már végzett mindennel.
     És az ünnepnapok reggelei, amikor nem volt olyan kötelesség, amely rábírta volna őket arra, hogy délelőtt keljenek, duruzsolt a rádió, zizegtek a tegnapi újság vagy valamelyik színes, illatos havi magazin lapjai, amelyek ki tudja, honnan kerültek oda, mert Karolina mindig erősködött, hogy ilyeneket nem vesz, csak másfajta havi és negyedévi folyóiratokat, amelyekben az osztrák modernizmusról vagy a francia posztmodernről szóló esszék vannak. De azokat a lapokat, amelyeket vásárolt, nem olvasta ünnepnap délidőben. Megpróbáltam elképzelni őket (sajnos nagyon hamar, minden erőfeszítés nélkül sikerült), ahogy heverésznek a tarka ágyneműben, aztán ráérősen reggeliznek, sietség nélkül vájják ki az avokádót vagy a grépfrútot, kukoricapelyhet szórnak a tányérba, kávét isznak, tejet öntenek a kávéba, újságot olvasnak - mert ez volt az irigység valódi oka, nem pedig a testiség, ami összekötötte őket. Az nagyon könnyű - irigyelni a pozitúrát, amit Karolina a férfi kedvéért vett föl azokon az éjszakákon, amelyeket olcsó, rövid forradalmakra pazaroltam. Az viszont, hogy újságot olvasva töltik együtt a reggeleket, összezavart és porig alázott, azért, mert hittem intellektuális fölényemben, olvasottságomban, abban, hogy képes vagyok elemeire bontani a logikus és nyelvtanilag helyes mondatokat, amelyekből Karolina barikádokat építhetett volna, hogy ellenőrizzen, és nekem legyen mivel lefoglalnom az agyamat és a kezemet. Mégis hosszú évekre maradtam ebben az épületben, míg ő tényleg kilépett belőle, és nem csak azért, hogy másnap visszatérjen úgy, ahogy én és velem együtt több tucat hozzám hasonló idióta visszatért.
     Így maradtam állandóan kiforratlanul az intézet épületében, és Karolina egyre távolabb volt, őt már más világok ragadták el, nem az, amelynek oly ügyetlenül igyekeztem átadni magam abban a hiszemben, hogy ez az egyetlen valódi világ, hogy a nyelvtan védelme alatt álló szavakban rejlik az erő, hogy az ige- és főnévragozás rendezi el a világot, mert erről olyan emberek próbáltak meggyőzni, akik soha nem szereztek tapasztalatot a nyelvtan nem háborgatta szavakról, akiknek orcáját csak akkor színezte érzelem, ha átszellemülten szavaltak évszázadokkal ezelőtti mondatokat, amelyek olyan nyelven íródtak, amit már távoli őseik is elfelejtettek, és ezek a mindig elkésett ükunokák rekonstruáltak szorgosan, mintha épp ezen a halott nyelven akarták volna egyszer kimondani azokat a szavakat, amelyekre nem tudták rászánni magukat a gyermekkoruk óta ismert nyelven. Ott ültem tehát a holt nyelvek óráin, ajkam ügyetlenül ismételte az érthetetlen szavakat, szemem tanácstalanul szegeződött az idegen szótagokra, képzeletem épp a konyhájukban járt, amikor a férfi búcsúzóul megcsókolja Karolinát (továbbra sem szabadultam a gondolattól, hogy a nagy sietségben mégis a lány bugyiját kapta magára), és szalad, hogy megkeresse a pénzt minden szeszélyére, Karolina állomást vált a rádión, törökülésbe helyezkedik a heverőn, és rágyújt az első cigarettára. Mit érdekelték őt az én kínjaim, amikor a nyelvfejlődés alapjait vertem boldogtalanul ostoba fejembe éjszakánként, azét a nyelvét, amelyet még csak nem is tudtam úgy használni, ahogy ők minden bizonnyal tudták. És ezeken az éjszakákon, amelyeket azzal töltöttem, hogy századszor ismételtem a definíció szavait, ők jó esetben a gyöngédség szavait ismételgették.
     Az álmatlanság évei voltak ezek - álmos napok, rövid szundítások az unalmas előadásokon, amelyek úgy vonták ki belőlem az erőt, mint egy elcsigázott hadsereg szerelvénye, elalvások a városszerte céltalanul keringő autóbuszokon, menekülés az éjszakai álom elől. Hajnalig nem tudtam elaludni, vagy azzal a meggyőződéssel ébredtem váratlanul reggel hatkor, hogy most véghez kell vinnem valamit, de azt hamar elfelejtettem, hogy éppenséggel mit is, a házfalakon lecsorgott a hideg reggeli napfény. Mindig kialvatlanul, gyűrötten, elcsigázottan bolyongtam a folyosón, hamutartótól hamutartóig, az olvasóterem ajtajától az előadóteremig, a dékáni hivataltól a könyvtárig, a büfétől a klozetig, sehonnan sehová.
     
     MIHÁLYI ZSUZSA fordítása