|
|
|
|
|
||
"A rómaiak, amikor várost akartak emelni - akár azt az alapoktól felépíteni, akár a hódítások során lerombolt városokat átépíteni -, először kijelölték az úgynevezett umbilciust, a középpontot, aminek az embernél a köldök a megfelelője. A város köldöke jelentette a tervezőknek a további számítások és mérések alapját" - írja Test és kő. Ember és város a nyugati civilizációban című könyvében Foucault tanítványa, Richard Sennet.
Egy városnak kell, hogy legyen középpontja, rendelkeznie kell egy olyan hellyel, ahonnan kifejlődik, egy törzzsel, amelyből kinőnek ágai. Kell egy pont, ahová mindig visszatérhetünk, hogy ily módon a történelem kezdetén, az idő forrásánál találjuk magunkat, tehát egy olyan helyen, ahová folyton törekszünk, mert azt hisszük, hogy ott az idő csak keskeny csermelyben folydogál, de minél inkább eltávolodunk e forrástól, minél közelebb kerülünk a deltához, annál szélesebb, gyorsabb az ár, hirtelen folyóvá változik, magával ragad mindent, ami esetlenül útját próbálja állni. A külvárosi lakótelepek szürke panelházai között iszonyatos sebességgel rohan az idő folyója, olyannyira, hogy már halk és észrevétlen.
De minthogy az umbilcius valójában rákos sejt, az ágakkal együtt a betegség is növekszik. Ezért nem hallatszik a külvárosi lakótelepeken a folyó zúgása - a betegség süketséget okoz, és tönkreteszi az emlékezetet. Ha vissza akarjuk nyerni hallásunkat és emlékezetünket, ki kell szakadnunk a folyó áramlatából, készen kell állnunk az umbilciusba való visszatérésre, meg kell próbálnunk meggyógyítani a betegséget (e motívum egyre szívesebben jelenik meg a kultúrában). De minthogy a betegséget hosszú távon nem sikerül gyógyítani, csupán lassítani lehet előrenyomulását, átmenetileg visszafogni fejlődését azzal, hogy utazással helyettesítjük, ami ugyan nem tud teljes mértékben segíteni, de - kissé a placebohatás elve alapján működve - pillanatnyi enyhülést jelent.
Ám egyre nehezebb megragadni az umbilciust, megtalálni azt a helyet, ahol a sejt a legegészségesebb, viszonylag a legkevésbé elrákosodott.
Varsónak nincs középpontja. Centrum nélküli város. Látszólag van néhány középpontja - az Óváros, a Marszałkowska és az Aleje Jerozolimskie sarka -, de egyik sem képez valódi központot, egyikből sem fejlődik ki a város, e helyek semmilyen értelemben sem "sugároznak". Varsóról azt mondják, hogy tulajdonságok nélküli város. S ez a legfőbb tulajdonsága. Éghajlat nélküli város, ahol egymás mellett állnak a modern felhőkarcolók és a zsibvásár bádogbódéi, ahol az egyik középpontban (a Marszałkowska és az Aleje Jerozolimskie sarkán) hatalmas bazár található, ahol a legnagyobb stadionból lett a legnagyobb bazár, és a sport izgalma átadta helyét a kereskedés izgalmának. Olyan város, ahol még az exkluzív angol Marks & Spencer hálózat boltjának épülete is bádogbarakk, csak éppen nagyobb, mint a kiskereskedők "tákolmányai". Minden teljesen személytelen, nem érezzük a hagyomány leheletét; az idő lelke elröppent ebből a városból, és nyilván nem is tér vissza soha. E város örökre az időn kívül rekedt. Mert Varsó nem őrzi az időt. 1944-ben véglegesen megsemmisítették. Varsó példája azt mutatja, hogy a "világ egyedülálló higiéniája" romhalmazzá változtatta a várost, következésképpen nem adhatott neki új formát.
Mi más áradhatna hát a centrumból Ursynów, Targówek, Bródno, Chomiczówka külvárosi lakótelepeire, ha már az idő sem? Az idő elvesztése feletti kétségbeesés? De kétségbeeshetünk-e, ha nem is vagyunk tudatában annak, hogy elveszítettük az idő lelkét? Úrrá lehet-e rajtunk valamiféle melankolikus vágyakozás az elveszett után (még ha a melankólia valami olyannak az elvesztését jelenti is, amit soha nem birtokoltunk), ha még megközelítőleg sem tudjuk definiálni a keresés tárgyát. Csupán valami sötét kétségbeesésről beszélhetünk, amely onnan ered, hogy nem tudjuk, mit keressünk, merre irányítsuk pillantásunkat és gondolatainkat, mi után vágyódjunk, mire emlékezzünk.
Mégis, annak ellenére, hogy a város nem őrzi az időt, hogy az időn kívül létezik, s hogy itt az idő mint kategória nem létezik (talán csak Marek Nowakowski és Andrzej Stasiuk könyveiben), még nem jelenti azt, hogy itt semmi sem múlik el. Épp ellenkezőleg - hatalmas sebességgel múlik el minden.
A városi élet gyors. A gyorsaság a városi vegetáció meghatározója. Gyorsan kell mozogni, hogy célba érjünk, ugyanakkor a városlakók mozdulatlanul állnak a dugóban, s amint hazaérnek otthonukba - mozdulatlanná válnak a televízió előtt. Nem ismernek meg új földeket, nem látogatnak meg új helyeket, nem érintenek, nem szagolnak, nem ízlelnek semmi újat. Végeérhetetlenül utaznak, de ez az utazás ideájának tagadása. Az utazás legyen szentimentális vagy felfedező, tanulmányút vagy kikapcsolódás. A városon keresztül vezető utazás a halálraítélt utazása. S ezért vezet ez az utazás sehonnan sehová, majd vissza. Az ilyen kétségbeesett utazás szélsőséges példája Raymond Roussel, aki úgymond bárhol felbukkant (márpedig bevándorolta a fél világot), azonnal a szállodába vitette magát, s addig el sem hagyta, míg el nem utazott a városból.
"A népesség szaporodása és az aktív lakosság faluból városba áramlása rendkívül gyors ütemben növeli a városlakók számát. Londonban a XVIII. század végén a lakosság száma meghaladja az egymilliót, de 1851-ben már 2,5 millió lakosa van, több, mint az antik és a modern világ bármely városáé valaha is. [...] Ezek a materiális változások az újdonság erejével hatnak, s a nép és a műveltek képzelete egyaránt felnagyítja és misztifikálja őket. Az elfogadott vagy elutasított újat gyakran szélsőséges, pozitív vagy negatív jelzőkkel illetik"1 - írja Leonardo Benevolo A város Európa történetében című könyvében. Ez természetesen az iparosodás korszakára vonatkozik. Ma, a posztindusztriális világban észre sem vesszük, hogy városban élünk - egy autonóm, s akárhogy is, de élő szervezetben.
A városok megsemmisülésre vannak ítélve. Amikor a jövőre gondolunk, a XXI. századi vagy még későbbi világra - elhagyatott, sötét és hideg városokat látunk, amelyeken keresztülsüvít a szél, szemetet sodorva maga előtt, avagy hatalmas kataklizmákban elpusztult városokat (bár a nukleáris megsemmisülésre már nem gondolunk, hisz a kultúránkban még tolakodóan jelen lévő gondolat maga már eltűnt). E képet gyakran tárja elénk a filmes futurológia. Avagy olyan városokat látunk, amelyek egyetlen hatalmas, égbe nyúló épületté váltak. Hiszen amikor a jövő városára gondolunk, szemünk előtt Fritz Lang Metropolisa jelenik meg, s annak összes visszfénye a későbbi science fiction filmekben, mint Luc Besson Ötödik elemében vagy George Lucas Csillagok háborújában, és nyilván abban a tucatnyi silányabb filmben is, amelyeket nem láttam, s amelyekkel bizonyára tele vannak a lakótelepi videokölcsönzők polcai és a kereskedelmi televíziócsatornák műsorajánlatai.
A város számára a legnagyobb veszélyt immár nem a portyázók jelentik, akik ellen valaha falakkal, árkokkal, felvonóhidakkal és bástyákkal kellett védekezni. Ma e védrendszerre már nincs szükség, hiszen a kapukon belül van az ellenség. A nép már rég beköltözött a belvárosba. Ma a város saját maga ellensége. A város önfosztogató szervezet, amely folytonos öndestrukciót hajt végre ahhoz, hogy tovább tudjon létezni, és tovább tudjon növekedni.
A város szüntelenül "múlik" - vagyis a folyamat jellemző rá. Az évszakok ritmusa, amely megszervezi a városon túli teret, a végtelenséget jelenti - a télre mindig tavasz következik, később jön a nyár, amely aztán őszbe fordul, hogy azt újra a tél váltsa fel. Vagyis először jön a vetés időszaka, majd a betakarításé, majd megint a vetésé és megint a betakarításé. Tehát az időtartam jellemző rá. Bár ez kétségtelenül tragikus és kétségbeejtő. Eközben a városban láthatóbb az idő múlása, az, hogy sehová nem igyekszik. Vagy legalábbis nem tudni, hová. A természet vegetációs ritmusa itt vegetációvá változik - jövőtlen és reménytelen időtartammá.
"A közelmúltban New Yorkban teljesen ép állapotban lévő házak tűntek el ugyanolyan szabályszerűen, mint ahogy annak idején megjelentek. Hatvan év alatt felépítették, lakták s végül romba döntötték a Fifth Avenue csodálatos házait Greenwich Village-től egész a Central Parkig; helyüket pedig magasabb épületek foglalták el. Még ma is úgy tervezik az új toronyházakat, hogy ötven évig kitartsanak, s ennek megfelelően alakítják a finanszírozást is, bár egy ilyen konstrukció sokkal több ideig is fennmaradhatna. A világ összes városa közül New York pusztítja leginkább önmagát, s mindezt azért, hogy növekedhessék. Száz év múlva az embereknek több anyagi emlékük lesz Hadrianus Rómájából, mint a fényárban úszó New Yorkból" - írja könyvében Sennet.
Igen valószínű, hogy a jövő városainak nem lesznek emlékeik. Főleg a gazdag városoknak nem, amelyek megengedhetik maguknak a rombolást s a rombolás helyén új épületek építését. A szegény városoknak pedig csak emlékeik lesznek, azonkívül semmijük. Az egyre inkább elkeskenyedő emlék kell, hogy pótolja számukra a fejlődés, az alkotás, az építés szükségletét. A város organizmus, amelynek meg kell semmisülnie. Ha ezt nem végezték el a háborúk, saját magát próbálja meg elpusztítani. Kétfajta pusztuló város van: az egyik az, amelynek szimbóluma New York Sennet könyvében (ehhez az ideálhoz szeretne felzárkózni Varsó is, de ahhoz túl szegény), a másikat pedig Velence testesíti meg, az a város, amely a XVIII. századi formáját igyekszik megőrizni, ám könyörtelenül "elmúlik". Velence immár az elmúlás, a zajos, zsúfolt (a Szent Márk téren általában akkora tömeg van, mint a varsói villamoson vagy a tokiói metrón csúcsforgalomban, amikor milliónyi hivatalnok utazik az irodába vagy az irodából haza), pusztulásra ítélt város szimbólumává vált. Velencéről ma úgy beszélnek, mint egy halálraítéltről, amely egyszer csak a lagúnák vize alatt fog eltűnni. Ugyanakkor ebben rejlik vonzereje, hisz mindenki látni akarja még egyszer a még el nem süllyedt, de arra ítéltetett Atlantiszt. Turisták tömegei akarják átélni a "Halált Velencében".
Erre Eric Jong hívja fel a figyelmet önéletrajzában: "Velence a holtak szigete, s ezt Thomas Mann mindenkinél jobban tudta. Velence a sanyargatott lelkek csapdája. Olyan e sziget, akár egy légyfogó. Állandó friss véráramlásra van szüksége, hogy pótolja a veszteségeket. Velence nem több, nem kevesebb: egy vámpírváros." Majd később: "Végül, akik nem tudnak szabadulni Velencétől, a városban fognak meghalni. A szigetnek szüksége van a lelkükre, hogy újabb lelkeket csalogasson oda. [...] Velence nem napfényes. Velence sírgödör."
Velencének el kell pusztulnia, mert Velence más. Nincs jövője az uniformizálódó világban. A varsói új felhőkarcolók - szerintem - a New York-i vagy a chicagói irodaépületek kisebb méretű másolatai. Az uniformizálódást leginkább az olyan városokban látni, mint Varsó, s talán épp Varsó lesz az általánossá váló város modellje.
Természetesen, ha középkori városokra gondolunk - tele piszokkal, nyomorral, betegséggel, erőszakkal, hideggel -, úgy véljük, a mai város a nyugalom, a meleg, a bőség oázisa. A XIV. századi pestisjárvány megritkította a városokat, kiirtotta a lakosság háromnegyedét. Emlékszünk még különböző városok látványos, erőszakos pusztulására: Hirosima, Nagaszaki, Drezda, Pompeji. Falvak, tanyák, települések pusztulása azonban nem mozgatja meg ennyire a fantáziánkat, még ha ezerszámra égnek is porrá. Mert képzeletünk a városi tér felé irányul.
Amíg van evolúció, addig lesz jövő is, s élni fog a remény. És mégsem. Csak remény van, és épp az nincs.
"Harvey forradalma megváltoztatta az urbanisztikával kapcsolatos várakozásokat és terveket. A vérkeringésről és a légzőszervekről szóló tudás eredményeképpen másképp tekintettek a közegészség kérdésére. A felvilágosodás korában az építészek felhasználták e tudást terveikben. Olyan várost kívántak létrehozni, ahol szabadon lehet mozogni és lélegezni, vénákból és erekből álló várost, amelyekben az emberek mint egészséges vérsejtek áramlanak" - írja Richard Sennet.
Már tudjuk, hogy az utcák erek, a sugárutak vénák, a körutak aorták. Némely városnak még szíve is van, amely az utcákba és a körutakba életet pumpál. Azt is tudjuk, hogy a parkok és a városi kertek jelentik a metropolis zöld tüdejét. De hol vannak a vesék, a lépek, a májak? Mert a zsigerek a föld alatti csatornák, amelyek bűzlenek, titokzatosságukkal mégis vonzanak, mert mindig érdeklődést kelt, ami a föld alatt rejlik. De mi a város feje? Az üzleti-hivatalnoknegyed, mint a City Londonban? Vagy azok a kerületek, mint Manhattan avagy a Montmartre, ahol még bizonyosan (bár nem biztosan) lengedezik a művészi (vagy inkább a pszeudo-művészi) szellem?
Megpróbálunk elmenekülni a városból, s következésképpen rendszerint egy másik városban találjuk magunkat. Tulajdonságok nélküli városból gyakran szimbólumvárosba menekülünk, amely azonban az élet s nem a mártirológia szimbólumának városa. Az ottani magányosság enyhülést nyújthat, a híres magány a tömegben, amely bármely művészeti ág alkotója számára táptalajt jelent.
Ma az utazás lényegesen egyszerűbb, mint kétszáz évvel ezelőtt, s ezért nem mindenki írja le emlékeit - tegyük fel - egy olaszországi útról, ahová a felvilágosodás és a romantika emberének kötelező módon el kellett zarándokolnia. Nincs miről úti feljegyzéseket írni, amikor néhány óra leforgása alatt el lehet jutni a földrész egyik sarkából a másikba. Mármint természetesen egyik városból a másikba. Repülőtérről repülőtérre s a repülőtérről a hotelbe. Avagy választhatjuk a tájból kimetszett autósztrádákat, amelyek szintén kizárólag a városokat kötik össze. Természetesen ez némelyeknek változatosságot jelent. Legtöbben azonban a megfigyelt tér megváltoztatásának könnyebb, helyváltoztatás nélküli módját választják, vagyis a televíziót.
Az utazónak van pár alaptípusa: az üzleti ügyben utazó - aki reggel felül a repülőre, este vagy másnap visszautazik, s nem látja a várost, ahová megérkezett s ahonnan elindult, csak a fontos papírokat látja, a telefon billentyűit és a laptop képernyőjét. Az utazó másik típusa a - csoportos vagy egyéni - turista: kirándulásképpen utazik, meghatározott időben étkezik, kevés szabad ideje marad megpihenni az erőltetett menet után a műemlékek ösvényén, s fegyelmezetten várakozik a gyülekezőpontnál a meghatározott helyen és meghatározott időben. A "világjáró" a kultúrában rendkívül gyakran felbukkanó ikon, az utazó kihalófélben lévő fajtája. A mai utazó saját maga jelöli ki megfigyelése területét. A hagyománynak megfelelően elüldögél a Spanyol lépcsőn, de bizonyosan nem megy át a Trasteverébe, végigvonul a Halászbástya lőrései mentén, de nem megy el Zuglóba, hogy végigvonuljon az ottani utcácskákon, avagy nem mászik fel a budai hegyekbe; leöblíti torkát a varsói Óváros ízléstelen kávéházaiban, de nem megy ki Górny Mokotówba vagy Stary Żoliborzba, ahol még úgy érezheti magát az ember, mintha nem a városban volna, amelyhez e kerületek tartoznak.
A városon keresztülvezető utazás szimbóluma természetesen Joyce Ulyssese. Június 16-át nemzetközi városnapnak kellene nyilvánítani, Leopold Bloom pedig a városi utazás patrónusa lenne. Hasonló utazáson azonban számtalan más könyv hőse is részt vesz, például a "fekete krimikben" az események tere szimbolikusan városi terekből - hotelek, bárok, rendőrőrszobák - tevődik össze. Ilyenek a Lengyelországban mostanában nagy népszerűségnek örvendő Paul Auster könyvei, akinek híres New York-i trilógiája a városi élet tébolyító ürességéről és magányosságáról szól. Még komorabb városvíziót rajzol meg Auster egy másik könyvében, a Végső dolgok országában. A regény hősnője, Anna Blume egy városban él, amelyet csak "Városnak" neveznek, egy országban, ahonnan lehetetlen kijutni. A városnak koncentrációstábor-jellege van, ahol a lakosok reményvesztetten halnak meg, ahol az úgynevezett "transzformatóriumokban" holttesteket dolgoznak fel energiává, az élők ürülékével együtt, mivel a totális Városban semmit sem szabad elpazarolni.
Henry Miller hősei leigázzák Párizst, Martin Amis átalakítja Londont, Fernando Pessoa nem tud elszakadni Lisszabontól, Bolesław Prus nem tud és nem akar elmenekülni Varsóból, Charles Baudelaire szüntelenül a városi spleentől szenved, Lawrence Durrellt honvágy kínozza Alexandriában.
Nem véletlenül szerepel a Város a futuristák vérszívó Szentháromságának első helyén, hiszen - a tömeghez és géphez hasonlóan - a szenvedés első számú előidézője.
Világosan látszik, hogy az építészek és a politikusok vonzódnak a múlt nélküli városokhoz, amelyek nincsenek megterhelve történelemmel és kultúrával, vonzódnak a steril alapokon épült városokhoz, amilyen Brasilia. E várostervek általában sikertelen kísérletek. Még sikertelenebbek, mint amikor régi városokhoz új negyedeket építenek a központtól távol, hogy el ne érjen odáig a történelemmel és kultúrával megterhelt város illata és zaja. Ilyen a párizsi Défense negyed vagy a római EUR, amelyek - mivel nem a városi szervezetből nőttek ki - valahol a periférián léteznek, nem egészen valóságosak, eltaszítottak, nem szeretik őket.
Nowa Huta és Nowe Tychy kormányrendeletek erejére alapozott városok, amelyek szigorúan előre látott funkciókkal épültek fel. "[Nowe Tychynek] rövid időn belül százezres várossá kell válnia, s mindenekelőtt a bányavölgy déli részén, a város 5-20 km-es körzetében található bányákban és üzemekben alkalmazott bányászoknak és ipari munkásoknak kell otthont adnia" - írja Nowe Tychy tervének egyik szerzője, Kazimierz Wejchert építész a Város a tervezőasztalon című könyvében. Itt minden megtervezett és ellenőrzött. Megszervezett a lakosok szakmai, valamint magánélete, folyamatos kísérlet áldozatai ők, folytonosan megfigyelés alatt állnak, szociológiai kutatást végeznek rajtuk. Elég egy pillantást vetni Wejchert dolgozatának néhány fejezetcímére: Kulturális élet, A szabadidő kihasználása, Pihenés, A szomszédi és társas viszonyok. A kultúra a szocialista állam egyik prioritása, tehát különleges figyelmet fordítottak rá: "A kérdőívekben említett hiányosságok következő csoportját a kulturális szórakozások, másként fogalmazva a >>kulturális élet<< hiánya alkotja. A megkérdezettek gyakran említik a színház hiányát. Arról is panaszkodnak, hogy a mozi túl drága. Hallottam megjegyzéseket a cirkusz, a hangversenyek vagy a zenei körök hiányáról is. Nowe Tychyben a szórakozás és a kultúra szükségleteinek kielégítése beruházási és technikai akadályokba ütközik" - állítja Wejchert. Dolgozatához csatolja A kulturális szolgáltatások kihasználása című grafikont, amelyből kiderül, hogy az 1963-64-ben vizsgált Nowe Tychy-i válaszolók legnagyobb része (58%) a legnagyobb kulturális vonzerőt abban látta, hogy kirándul a Páfrány-tavakhoz. Második helyen állt a mozi (46,6%), harmadik helyen a kávéház (35,4%), majd a sportrendezvények és kirándulások s végül a színház (16,3%). Sem a cirkusz, sem a hangverseny nem került fel a listára, bizonyára azért, mert egyik sem volt a városban. A listán a könyvek sem szerepeltek (bár feltételezhetjük, hogy Nowe Tychy lakosai birtokában voltak az olvasás képességének) - hiszen a totalitárius állam inkább engedi, hogy állampolgárai megmártózzanak a tóban, avagy kávéházakban ücsörögjenek, arról álmodozva, hogy cirkuszba mennek, mintsem mindenféle hülyeség olvasásával tömjék a fejüket. Az eszménykép a Ray Bradbury 451 fok Fahrenheit című regényében leírt (s később megfilmesített) állapot.
Bizonyos időközönként megpróbálják a városokat rendbe hozni, a leghíresebb ilyen jellegű vállalkozás Haussmann bárónak és III. Napóleonnak Párizs tökéletesítésére kidolgozott közös terve volt. E törekvés karikatúrája a régi házak felrobbantása és lakótelepek felhúzása - igazolt uniformizálás a városi individualizmusért cserébe. A városok átépítése ugyanakkor a független városi kultúra megfékezésére irányuló próbálkozás. A város olyan struktúra, amelyet folytonosan meg kell fékezni, sokkal inkább, mint a természetet; ez utóbbi folyamataiba jó esetben nem kell beavatkozni. De az ilyen megfékezések hatására alakultak ki a totalitárius városvíziók, amelyek nemcsak az irodalmi utópiákból ismertek, hanem olyan valós városokat hoztak létre, mint Bukarest vagy Tirana. Ezek Zamjatyin vagy Orwell hőseinek városai, s - akárcsak Nowa Huta vagy Nowe Tychy - termelési regények inspirálói. Egy "világjáró" nem menne el a Défense-ba, az EUR-ba, Nowe Tychybe, bizonyára Brasiliába se, neki Trasteverére, Budára vagy a Montmartre-ra van szüksége.
A város a popkultúra tere. S mivel a popkultúra századunk végén az emberi alkotótevékenység (és befogadás) uralkodó területe, mivel többségünk tevékenyen vagy passzívan kötődik a popkultúrához - a város maga a popkultúra. A városi élet, a kétségbeesett sietség a századvég kultúrájának legfontosabb tünete. A XIX. századi dekadencia lassú volt, a XX. századi dekadencia egyre gyorsabb (főleg, ahogy egyre kevesebb időnk maradt az évszázadból, már csak egy év vagy néhány hónap).
Az Irodalomtudományi Intézet által kiadott esszégyűjtemény címe, Gyorsan és gyorsabban. Sietség a kultúrában arról tanúskodik, hogy már mások is megállapították, hogy ma a sietség a kultúra fő ismertetőjegye. Ám valójában nem a helyváltoztatás gyorsaságáról beszélünk, a metró föld alatti sebességéről és az induló autóbusz utáni futásról, hanem a gondolatok gyorsaságáról, amelyről Italo Calvino ír egyik Amerikai előadásában. A városban a gondolatok szakadatlan vágtája, sőt hisztériája kísér minket. Az alkotó gondolkodás különálló, össze nem kapcsolódó gondolatokra esett szét, amelyek után szinte semmi nem marad.
"A kulturális javak száműzése a múzeumok és a szórakozás szférájába, a szépség elválasztása az élettől, amit már a neoplasztikus festők is megjósoltak, egyre fenyegetőbbé válik, ahogy a tömegkommunikációs eszközök kiterjesztik a szórakozás lehetőségeit, és növelik a műélvező közönség passzivitását."2 - írja Benevolo.
E kérdésben én nem vagyok pesszimista, hiszen ma jobb híján minden popkultúra. Vagyis a posztindusztriális kor kultúráját popkultúrának nevezzük. Attól kezdve, hogy általánossá váltak a modern hanghordozók, a popkultúrához tartozik a klasszikus zene és az opera is, a reprodukciókon való megjelenítés lehetőségeinek köszönhetően a popkultúra szférájába beszivárgott a reneszánsz, a barokk, a romantikus stb. festészet.
A XXI. század vagy a városok százada lesz, vagy egyáltalán nem is lesz (ami szintén nincs kizárva). Ha a jövőre gondolunk, az a városok jövője. A science fiction filmek mintájára bizonyos távolságból tekintünk jövőbeli bolygónkra (űrhajónk lassan - vagyis rettenetesen gyorsan - éppen közeledik hozzá), s egyetlen hatalmas városi organizmusként látjuk. Egyetlen monstrum metropolis, mintha Manhattan légmentesen beborította volna az egész Földet. Ha vízióinkban bolygónk nem egyetlen hatalmas városként jelenik meg, az azt jelenti, hogy már nincs rajta élet.
NÁNAY FANNI fordítása
