|
|
|
|
|
||
A Kert, hamu első oldalait olvasva mintha Az eltűnt idő nyomában egy elveszett kötetét tartanánk a kezünkben. Hiszen a regény egy nyári reggel vérbeli prousti leírásával kezdődik: a narrátor anyja belép a szobába, és reggelit visz fiának. Néhány oldallal később azonban a Kert, hamu Bruno Schulz prózájához kezd hasonlítani, mert - mint kiderül - nem is az anya, hanem az apa lesz a könyv főszereplője. Az elbeszélés narrátora, Andreas Sam egy gyerek, aki - amint a prousti reggel elmúlik - hirtelen szédületes tempóban válik éretté a halállal való találkozásra. A Kert, hamu ebben az értelemben beavatási regény, bár a hős nem az Erószba nyer beavatást, hanem annak elválaszthatatlan kísérője, sziámi ikertestvére világába, akivel Erósz együtt vándorol keresztül a mítoszokon, az emberi gondolkodás és tudat egész történetén, valamint a művészeten és az irodalmon. A Kert, hamuban a szükségszerű beavatások sorrendje - akár egy homokórában - megfordul, s a tükörkép hirtelen az élet másik, korábban ismeretlen arculatát mutatja.
*
A tükör motívuma kulcsfontosságú Danilo Kiš jugoszláv (Timothy Garton Ash szerint magyar-jugoszláv) író munkásságában. E tényre Kiš alapos olvasója, Stanisław Barańczak hívta fel a figyelmet az író egy másik könyvének, a Fövenyórának szentelt Ablak és tükör című esszéjében: "Kiš költő. E minősítés - bár kizárólag prózát írt - nem tévedés: a tükrök, a szimmetria és a visszfény költője, s különösképpen azoké a tükörképeké, amelyek a visszavert tárgyhoz való látszólagos hasonlóságukkal ámítanak minket, mintha csak annak tagadásaként akarnának mutatkozni."
Andreas Sam rögtön vándorlása kezdetén megismeri Fräulein Weiss, a Titanic-katasztrófa egyik túlélőjének történetét, aki egész csodával határos módon megmentett életében különféleképpen - legszívesebben fennkölten és hatásosan - próbált öngyilkosságot elkövetni. Tengernyi virágot rendelt a hotelszobájába, e bódító illattal körülvéve szándékozott megválni a világtól. S amikor ez nem sikerült, színpadiasan autók, villamosok és konflisok elé vetette magát, ám Erósz fivére minden alkalommal elhárította szemtelen kacérkodását, minthogy inkább maga akarja kiválasztani menyasszonyait.
De az író apja, Eduard Kiš, akinek az úgynevezett "családi ciklus"-t szentelte - amelynek a Korai bánat elbeszéléskötet és a Fövenyóra című regény mellett a Kert, hamu alkotja harmadik részét -, nem illatozó virágok között halt meg. Halálát inkább égett holttestek szaga, mosdatlan testek és ürülék bűze, az emberi félelem bizonyára örök, változatlan szaga kísérte. Kiš apja Auschwitzban halt meg.
Attól a pillanattól kezdve, hogy nagybátyja, akit valójában nem is ismert, meghalt, Andreas szüntelenül a halálra gondol. Annak ellenére, hogy még nem nőtt ki abból a korból, amikor ő maga halhatatlan, mivel hisz a halhatatlanságban. Ám amint megértette, hogy létezik olyasmi, hogy halál, s az megmásíthatatlanul létezik - többé nem boldogult az elmúlás gondolatával. A halál tehát biztos léptekkel vonult be egyenesen az álmodozás és az elragadtatás gyermeki világába, az álmok világába, ahol Ottó bácsi biciklije Leonardo da Vinci csodálatos repülő masinája, Júlia, az osztálytársnő pedig az első eszményített szerelem. Andreas, aki, mint minden magyar gyerek, olvasta a Pál utcai fiúkat Molnár Ferenctől, kedvenc Kis iskolai bibliáját pedig a legcsodálatosabb kalandregénynek tartja, már érzi, hogy özönvíz esetén nem lesz számára hely a Bárkán. A Kert, hamuban a vidéki idill rémálommá válik, az ártatlanság pedig bűnrészességgé.
*
A narrátor apja - némiképp a schulzi apa, könyvével - az opus magnumon dolgozik: a "Közúti, tengeri, vasúti és légiforgalmi kalauz"-on. A menetrend - akárcsak a számlakönyv - sokkal maradandóbban megőrzi az időt, mint a versek. Költészet a menetrendben van s nem az elkoptatott klisékben, az elnyűtt metaforákban, amelyekkel szellemes költők zsonglőrködnek ügyesen. Ma már sajnálom, hogy kidobtam az összes várostérképet, amelyek sorban elszakadtak, s hatalmas lepedőkből maroknyi fecnivé váltak, amelyeken már nem rajzolódott ki a város teljes képe. Ha összeragasztva megőriztem volna őket, ma megnézhetném, merre vezettek már nem létező autóbuszvonalak. Sajnálom, hogy nem gyűjtöttem a Volán és a MÁV menetrendjeit, ma - a halhatatlanná vált időbe átlépve - tévedhetetlenül tudnám, hogyan lehet autóbusszal vagy vonattal eljutni az ismerős városokba. E vonalak megváltoztak, a régi autóbuszokat újak, majd még újabbak, végül a legújabbak és legkényelmesebbek váltották fel. Még az a Symphonia is, amit ma Magyarországon szívnak, bizonyos értelemben modernebb, mint az, amelyet Andreas apja szívott, hiszen akkoriban még bizonyára nem léteztek light és mentolos cigaretták.
Ugyanígy változik a pénz értéke is: 1942-ben kétszáz pengőért - ahogy Kištől megtudhatjuk - egy kiló cukrot lehetett kapni. Mi mindent lehetett venni a valahol a fiókomban őrzött százezer pengő értékű (1945-ben kiadott) bankjegyért? Bizonyára nem ötszáz kiló cukrot. Lehet, hogy csak egy csomag Symphoniát?
A "Közúti, tengeri, vasúti és légiforgalmi kalauz"-ban "egy mózesi, eszményi vonal kötötte össze a legtávolibb városokat és szigeteket. Szibéria - Kamcsatka - Celebes - Ceylon - Mexico City - New Orleans éppoly erőteljesen jelen volt benne, mint Bécs, Párizs vagy Pest. Ez apokrif szentírás volt, melyben megismétlődött a teremtés csodája, de amely kiigazított minden isteni igazságtalanságot és emberi gyarlóságot. Apám, egy Prométheusz s egy demiurgosz vak dühével nem ismerte el a távolságot ég és föld között. Ebben az anarchikus és hozzáférhetetlen újszövetségben egy új testvériség, egy új vallás magva volt elhintve; az isten és az isteni korlátok elleni egyetemes forradalom elmélete bontakozott ki lapjain".1 Ugye, mennyire schulzi?
Andreas apja ugyanúgy menekül a valóság elől, mint az apa a Fahajas boltokban. Iszik, kocsmáról kocsmára ténfereg, elszökik otthonról, tragikus és szána-
lomra méltó, elesett és emelkedett, akárcsak az, aki elsőként lázadt fel Isten ellen, hogy utána mások is szakadatlanul azt tegyék. Andreas apja - ha nem lenne túlságosan patetikus - akár teli torokból felkiálthatott volna: "Uram, miért hagytál el engem?", s erre minden oka meglett volna. Az apa nem azért őrül meg, mert a kiadó visszautasította "Menetrendjét", hanem azért, mert érzi a közelgő pusztulást. Érzi, hogy sehonnan sem várhat segítséget, hiába keresi kétségbeesetten. Pillanatnyi segítséget tehát a tébolyba való menekülés jelent.
Auschwitz után a versírásra ugyanolyan kevéssé van szükség, mint előtte. Az Isten elleni Lázadás azonban abszolút szükségessé vált. Ha ugyanis Isten nincs tekintettel az apa félelmére, őrült élni akarására, minek forduljon még hozzá?
Az Isten elleni lázadásnak és lázadóknak szentelte Kiš a Simon, a mágus című elbeszélését A holtak enciklopédiája kötetből. Simon mágus fellázad a zsarnok ellen és felszáll a mennybe, hogy bebizonyítsa Péternek és tanítványainak, hogy nemcsak a Názáreti tehetett csodát. De Isten nem szereti a lázadókat, ezért Simon viszszaesik a földre - összetörten és holtan, figyelmeztetésképpen a további potenciális lázadóknak. Veresége másik változata szerint megparancsolta, hogy három napra élve temessék el, s így bizonyítsa be, tud csodát tenni, ám az ádáz Isten úgy akarta, hogy amikor elérkezett a kitűzött időpont, Simon tanítványai rothadó holttestet találjanak a sírban. Hiszen mielőtt utolérte volna az isteni bosszú, prédikációiban leleplezte Istent: "az apostolok Istene zsarnok, egy zsarnok pedig nem lehet értelmes ember istene. Az ő istenük, Jehova, Elochim, sanyargatja az emberiséget, fojtogatja, gyilkolja, mindenféle betegségeket és vadállatokat küld rá (...) ő a káröröm, a gonoszság és a féltékenység istene. Aki a szabadság helyett a rabságot hirdeti, a lázadás helyett az alázatosságot, a gyönyör helyett a lemondást, a megismerés helyett a dogmát..."2
*
Kiš 1935-ben született Szabadkán, magyar zsidó apa és pravoszláv montenegrói anya fiaként. Jugoszlávia az Állam ideáját testesítette meg, ahol magyarok, szerbek, horvátok és muzulmánok élnek együtt. Kiš apjának ősei - libatollárusok, akik akkoriban még a Kohn nevet viselték - Elzászból kerültek Magyarországra, anyjának ősei úgymond montenegrói harcosok voltak, s egyik nagymamája még egy török támadó fejét is levágta. Amikor Kiš 1989. október 15-én Párizsban - ahová tíz évvel korábban érkezett - tüdőrákban meghalt, Jugoszlávia már összeomlott.
Annak ellenére, hogy Párizsban - korábban pedig Bordeaux-ban, Strasbourg-ban és Lille-ben, ahol szerbhorvát nyelvet és irodalmat adott elő - élt, vendég maradt a Szajna partján, és saját kis háborúját vívta a kommunizmusért lelkesedő francia értelmiségiekkel. Érthetetlen lelkesedésükért szemrehányást tett Simone de Beauvoirnak és Sartre-nak, a "kremli zarándoklatra utazó szent francia párnak", valamint Aragonnak, a GPU dicsőítésére írt versek szerzőjének. Ma már, amikor a francia értelmiségiek elhallgattak vagy frontot változtattak, lehet, hogy vádló ujja az angolszászok felé fordulna: Noam Chomsky és Harold Pinter vagy az osztrák (s végül is szlovén származású, ami pikánsabbá teszi az ügyet) Peter Handke felé.
Kiš - az elkésett harmadik Sartre és Camus párbeszédében - azt mondta: "Mert századunk, e kor értelmiségije számára csak egy lelkiismeret-vizsga létezik, mindössze két tárgy van, amiből nem évre buknak, hanem egy életre: a fasizmus és a sztálinizmus. Ami miatt az ember (erkölcsi) szavazati jog nélkül maradhat egyszer s mindenkorra. Minden más: lárifári."3
Halálakor ismert író volt, egyike az - ahogy nevezték őket - közép-európai irodalom "Három K-jának" a cseh Milan Kundera és a magyar Konrád György mellett. "Kihunyt a jugoszláv irodalom dacos csillaga" - írta Kiš halála után Susan Sontag. Lehet, hogy Jugoszlávia csak általa, életének és írásainak köszönhetően létezett. A "jugónosztalgia" tehát Danilo Kiš után érzett nosztalgia. Mindenesetre amit egy 1973-as interjújában mondott: "A nacionalizmus mindenekelőtt paranoia. Individuális és kollektív paranoia. Mint kollektív paranoia, a félelem és az irigység, s mindenekfelett az individuális tudat elvesztésének eredménye. Ebből következik, hogy a kollektív paranoia nem más, mint az egyéni paranoiák paroxizmusához vezető egyesülés (...) A nacionalista mint társadalmi lény és mint egyén a középszerűséget jelenti. Amit ezenfelül képvisel - semmi. (...) A nacionalista definíció szerint ignoráns. A nacionalizmus pedig a legkisebb ellenállás iránya, a kényelem. A nacionalista nem töri a fejét, ismeri, vagy úgy gondolja, hogy ismeri saját értékeit - saját, vagyis a nemzet értékeit. (...) A nacionalizmus a közhely ideológiája. Ezt legjobban az írók tudják. Ezért mindenki, aki nyíltan azt vallja, hogy >>a nemzet nevében és a nemzetnek ír<<, aki saját egyéni hangját alárendeli az állítólag magasabb nemzeti érdekeknek, nacionalizmussal gyanúsítható. (...) A nacionalizmus főként tagadás, a lélek negatív kategóriája, minthogy a tagadásból táplálkozik és a tagadásból él. Mi nem vagyunk ők. Mi vagyunk a pozitív pólus, ők a negatív pólus. Nemzeti, nacionalista értékeink leginkább a mások nacionalizmusához kapcsolódva működnek: nacionalisták vagyunk, de ők még inkább, gyilkolunk (kényszerből), de ők még inkább; iszunk, de ők alkoholisták."
Húsz évvel később Jugoszláviában bebizonyosodik, hogy szinte senki nem olvasta e szavakat, s ha valaha mégis olvasták, arra törekedtek, hogy a lehető legtökéletesebben elfelejtsék őket. Azon tűnődöm, vajon emlékezett-e rájuk Radovan Karadžić költő, akinek az orosz írószövetség odaítélte a Mihail Solohov-díjat. Kíváncsi vagyok, hogy találkozott-e valaha Kiš írásaival, szavaival az orosz költő, Eduard Limonov, aki meglátogatta Karadžićot a Szarajevó környéki dombokon, s úgymond együtt ebédelt vele azon a helyen, ahonnan elragadó - és milyen költői! - látvány nyílt a lángoló városra.
Másrészt viszont, ha nincsenek Kiš szavai: "A balkániak nap mint nap tapasztalják, mit jelent a kis nemzetek balsorsa és a nagyok közömbössége. Úgy gondolom, hogy a bennem élő nyugati ember segített megérteni, mennyire meg van fosztva a Nyugat az egyéni tapasztalattól, amely nélkülözhetetlen a rossz természetének megragadásához. Mennyire vétkes a Nyugat a rosszért, amelyet egyre inkább kiszélesít és egyre inkább banalizál", lehet, hogy nem kerül sor a nyugati intervencióra Koszovóban. Tizenkilenc évvel e szavak elhangzása után.
A Kiš esszékötetének címében szereplő Homo Poeticust a balkáni változatban talán nem terítenék le a Homo Politicus ütései - a Homo Balcanicus, a harcos jugó férfi ütései, ahogy a horvát írónő, a vezető "jugónosztalgikusnak" tekinthető Dubravka Ugrešić nevezi.
Kiš: "Az irodalmárok és a farizeusok árulása akkor kezdődött, amikor az írók a hatalom szolgálói lettek. Azokra a szerzőkre gondolok, akik az irodalom közvetítésével politizálni, tanítani, vagyis uralkodni akarnak. Ez tragikus félreértésekhez vezethet. Az írók vagy magas állami hivatalnokként (avagy e pozíciót színlelve) elhallgatnak, vagy saját kezükkel vetnek véget életüknek. Az irodalom azonban más: önmagunk szabadsága, az önmagában való szabadság. Ahhoz, hogy írhassunk, ámításban kell élnünk."
*
Kiš könyveiben a háború valahol távol van. Villanásnyira pillantjuk meg az egészségtől kicsattanó Hitlerjugend-fiúkról szóló bekezdések között, a pogromokról pedig csak az apai pizsamáról és a padról - amellyel Eduard Sam elbarikádozta az ajtót - szóló elbeszélésből szerzünk tudomást.
Az ember csak akkor válik fontossá, amikor eltűnik. Valahol úgymond van, de nem lehet látni, megérinteni, nem lehet vele beszélgetni. A gettóba zárt, sorsával megbékélt apa eltávolodik. Egy idő múlva inkognitóban hazatér, visszasurran, ám valójában csak az emlékezetbe tér vissza, mivel az eltávolodott és megfoghatatlan emberek az emlékezetben vesznek fel határozott alakot, s csak akkor halljuk pontosan, mit mondtak.
*
Ahol felnőtt, ott mindig esett az eső. Lehet, hogy ennek és a provinciális unalomnak köszönhetjük a század egyik legcsodálatosabb íróját. Mert az olvasás - és az olvasás következményeként az írás - vált a vidék makacs esőzései és nyomasztó monotóniája elleni esernyővé.
A Kiš család, magyar vendéglátójuknak köszönhetően - aki a Bem utca 21-es számú ház ajtajára felfestette a nyilaskeresztet, a magyar fasiszták szimbólumát - 1942-ben megmenekült a honvédek újvidéki zsidópogromja elől. Ezúttal a halál elkerülte a családot. Nem sokáig. Eduard Kiš rövidesen meghalt Auschwitzban. Az akkor hétéves Danilo (akit két évvel korábban megkeresztelt a Szűzanya Mennybemenetele-templom pópája) később az emlék hatására lett író.
A majdnem három és fél ezer áldozatot követelő gyilkosság társadalmi felháborodást váltott ki Magyarországon, amely formálisan Németország szövetségese volt. Horthy Miklós kormányzó különleges bizottságot hívott össze a pogrom körülményeinek kivizsgálására, s per útján elítélte a bűnösöket, bár magát az ítéletet nem hajtották végre. Azt már nem engedte volna a német szövetséges. Horthy, ahogy csak tudott, igyekezett kibújni a szövetséges kötelezettségek alól, mégis meg kellett hajolnia, s ugyanezen 1942-es év elején a keleti frontra küldte a Második honvédhadsereget, amely egy év múlva Voronyezsnél megsemmisítő vereséget szenvedett. Még a rossz hírét keltő Magyar Királyság kormányzója címtől is szabadulni próbált, s István fiának akarta átadni. A terv nem valósult meg, Horthy István, ugyancsak 1942-ben elesett a fronton.
Az újvidéki pogrom inkább kivételnek, mint szabálynak számított. 1942-ben Szálasi Ferencnek, a Nyilaskeresztes Párt elnökének még nem volt akkora hatalma, mint három évvel később, amikor Magyarország miniszterelnöke is lett, s e posztot töltötte be, amikor a németek megbuktatták Horthyt. Szálasi kormánya azonban nem volt hosszú életű. Horthynak nem sikerült távol tartania az országot a háború viharától, amely átvonult Magyarországon, s végül a "népi demokráciát" segítette hatalomra.
A háború után, 1947-ben Kiš anyjával együtt Montenegróba, Cetinjébe utazott, ahol az eső és a provinciális unalom, valamint a vajdasági mészárlás emlékeinek hatására Kiš írni kezdett.
"Ha valaki az irodalmat választja, e döntés már önmagában, elsődleges indítékaitól függetlenül abszolút választást s ebben az értelemben és csak ebben az értelemben elkötelezettséget jelent. Az írás voltaképpen humanitárius cselekedet: az író be akar lépni az ideák világába, habár csak közvetve; könyvein, életén, részvételén keresztül akar értelmet adni létezésének, hivatásának" - mondja egyik interjújában.
Írói pályája szokványosan indult - huszonöt éves korában debütált Manzárd című művészregényével, amely tele volt modernista jegyekkel: szomorú ősszel, éhséggel, szerelemmel a címbeli manzárdban, amely a szabadság utáni vágyódást személyesítette meg.
A hírnevet a szovjet lágereknek szentelt, már nem művészies, s ezért magasan művészi elbeszéléskötet, a Borisz Davidovics síremléke hozta meg számára. Világszerte a totalitarizmust, a téboly és a gyilkosság sztálini cimboraságát dokumentáló balkáni, de irodalmilag kivételesen kifinomult Arthur Koestlerként ismerték el, Jugoszláviában viszont néhány szinte ismeretlen mű plagizátorának tartották. Ám mindenekelőtt Borgesszel és Schulzcal való rokonságáról írtak. Kiš kettőjük eredője volt, összekapcsolta Borges nyugalmát és Schulz nyugtalanságát, az argentin lakonikusságát a drohobyczi nyelvi féktelenségével. Egészségtelenül sokat írtak erről, ezért ő maga is vallott Borgeshez való kötődéséről - polemizálva viszont egyik leghíresebb könyvének, a kalózok és gengszterek fiktív történetét elbeszélő A becstelenség egyetemes történetének címével: "Véleményem szerint a becstelenség egyetemes története a XX. század, s e század - mindenekelőtt szovjet - lágerei. Mivel a táborok létrehozása egy jobb világ ideájának nevében, amiért generációk pusztulnak el, táborok létrehozása és létezésük eltitkolása egy humanisztikus idea nevében, nemcsak az emberek, hanem a jobb világról szőtt legintimebb emberi álmok megsemmisítése - valójában ez a becstelenség."
A Borisz Davidovics síremléke - ami miatt Jugoszláviában hevesen támadták Kišt - hét elbeszélés a sztálinizmus áldozatául esett kommunisták haláláról.
Kiš kommunista aktivisták fiktív életrajzát "rekonstruálta", "dokumentumokból" csinált irodalmat. A Síremlék elbeszélései mintegy a Komintern aktivistáinak nem létező kísértet-lexikonjából merített életrajzi adatokból épülnek fel. Kiš bemutatja azt a mechanizmust, amely során a tegnapi hóhérsegédből mai áldozat válik. S e mechanizmus lényege még csak nem is abban áll, hogy a nagyobb hal megeszi a kisebbet, azt pedig megeszi egy még nagyobb. A sztálini bűnösök egyszerre tébolyodott és hideg világában minden halat, még a nagyon nagy halat is megehetik, és még csak nem is a még nagyobb halak, mert egy adott pillanatban nem tudni, ki mekkora. Az áldozatot névtelen rajok falják fel, amelyben ugyanakkor egyéb ragadozók is garázdálkodnak.
A címbeli Borisz Davidovics Novszkij tevékeny és elvhű forradalmár, bombamerényletek nagymestere, aki maga is a sztálini tisztogatás áldozatává válik;
a lengyel forradalmárnő, Maria Krzyžewska véletlenül belső leszámolás áldozata lesz, az ír Verschoyle, aki 1936-ban Spanyolországban harcolt a Köztársaság oldalán, lágerben köt ki, ahol szökési kísérlete után meghal;
Cseljusztnyikov - az a spanyolországi rendőrbiztos, aki közrejátszott az ír letartóztatásában - maga is a gulágon találja magát, mivel egy bizonyos magas beosztású tisztviselő feleségének szeretője volt. S végső soron mindez a Kirov-ügy késői visszhangja. Cseljusztnyikovot annak ellenére kitelepítik, hogy korábban nemcsak az ír letartóztatásakor szolgált példásan, hanem a Kijevbe érkező francia kommunista, Édouard Herriot fogadására rendezett "hasznos" jelmezbálon is: Cseljusztnyikov pópának öltözve fiktív istentiszteletet celebrált egy ortodox templomban - ő játszotta a papot, az elvtársak és feleségeik a hívőket. Mindezt azért, hogy bebizonyítsák, Szovjet-Oroszországban vallásszabadság van, hogy megmutassák az "igazságot" a papság üldöztetése ellen tiltakozó Herriot-nak. Cseljusztnyikov e jelmezbál után kitüntetést és előléptetést kapott. Természetesen egyik sem segített rajta.
Ilyen életrajzokból, vagy inkább halálrajzokból ezernyi van.
*
Az olvasó, aki a Kert, hamuban könnyedén felfedezi a prousti és schulzi képzettársítást, bizonyára kevésbé határozott a Fövenyóra és a Borisz Davidovics síremléke olvasásakor. E könyvek a könnyű narrációhoz és látványos történetvezetéshez szokott, a "szépirodalomba", vagyis esztétikától, szépségtől és kellemtől túlcsorduló irodalomba beleszeretett olvasóval szemben makacs ellenállást tanúsítanak. Ahogy a jugoszláv kritikának is ellenálltak, és ahogy - bár mindig csodálattal térdelek le előttük - én sem mindig tudom kifejezni csodálatomat.
A borgesi paradokumentáris jegyeket tartalmazó Fövenyóra Kiš legnehezebb "rekonstrukciója". Csodálatot kelt, ugyanakkor bizonytalanságban hagy. A Kert, hamu olvastatja magát, s könnyedén elragadja az olvasót, a Fövenyóra esetében azonban az elragadtatás csak később, az olvasás nehézségei után következik, akkor viszont annál nagyobb lesz. A Kert, hamuban egy gyerek szemével láttuk E. S.-t, most az apa saját, ijedt szemével, a halálraítélt pillantásával látjuk, aki már ismeri az ítéletet, de még nem tudja, hogyan fogják azt végrehajtani.
A Kert, hamu sajátos beavatási regény volt, a Fövenyóra nagyszabású epitáfium az apának. Hiszen annak ellenére, hogy a Fövenyórát tekinthetjük a holocaustról szóló regénynek, nem az egész nemzet pusztulását láttatja, amely attól rettenetes, hogy hosszantartó, és nem egyetlen ember hirtelen elpusztulása. A nemzet pusztulása mindenekelőtt az egyes emberek elpusztulása.
A Fövenyóra azon könyvek közé tartozik, amelyekről nehéz írni. Helyenként száraz, mint a forgács, s még protokollárisabb, mint a Síremlék. Rendőrségi kihallgatás gyorsírásos alakját ölti, s éppen akkor fosztja meg a szöveget minden érzelemtől, amikor - úgy tűnik - az érzelmekre kéne támaszkodni.
Tanácstalannak érzem magam. Talán ugyanúgy, mint az a számtalan kritikus, akik megpróbáltak Kišről írni, de valahogy sehogy sem sikerült nekik, s ezután mindig szemrehányásokat kaptak a kérlelhetetlen írótól. Kezemben az eszköz, de nem tudom használni. És bizonyára, akárcsak ők, elindítom ehelyett "az eredeti dolgokat banális nyelvre fordító gépezetet", ahogy a kelletlen Kiš leírta a kritikát.
A homokóra egyszerre nekrológ és óra. Egyszóval tökéletesen összekapcsol magában két rokon, bár egymástól távoli jelentést. Hiszen a nekrológ azt mutatja, hogy valakinek véget ért az ideje. A homokóra pergő homokja pedig a nekrológ megjelenéséig méri az időt. Kiš felépítette a nekrológ lakonikus formáját, fekete keretbe írva regényét kitágította e keretet, az egész életet belefoglalta, s értelmet adott az ismert fordulatoknak: "sajnálattal tudatjuk", "bánattal tölt el", "örökre elment", amelyek oly üresen csengnek, amikor az újságban vagy a templom falán olvassuk őket. Lehetséges, hogy életet adott nekik.
A Fövenyóra annak a világnak a nekrológja, amelyet a Draskovicsok, Vujovicsok, Dragievicsek, Horváthok, Schwarzok és Baumannok, Popovok, Rónaiak, Guttmanok, s végül Kišek neve személyesített meg, mindazok neve, akik a vajdasági magyar-zsidó-jugoszláv világot alkották.
A Kert, hamuból Eduard Samként ismert őrült E. S. megjelenése a Fövenyórában szükségszerű visszatérés. Akárcsak a homokórában, amelyet - ahhoz, hogy a homok leperegjen - a "feje tetejére" állítunk: ami alul maradt, most a tetejére kerül, a történelem által a feje tetejére állított mindennapi normalitás nem mindennapi őrületté válik. Ami normális volt, most őrült, amit tébolynak tartottak, végső soron a világot uraló őrület előli normális védekezés. "őrültségem alapvetően a szellem tébolyult világossága" - mondja a félelembe beleőrült E. S.
A homokóra nem más, mint a pergő homok folytonossága, a végtelenség, ugyanakkor a homokóra mint nekrológ - maga a vég.
Kiš: "Semmi sem rettenetesebb a valóságnál. A valóság fantasztikusabb, mint bármilyen fantázia."
*
A holtak enciklopédiája kötet címadó elbeszélésének hősnője rábukkan egy mitikus könyvre, amelyben minden emberi élet fel van jegyezve: a nem szentek élete, akikre a sors nem mért akkora szerencsét vagy szerencsétlenséget, hogy valódi lexikonokban örökítsék meg őket. Igazságtalanság, hogy a névtelen embereknek, akik nem alkottak nagy regényeket és verseket, nem komponáltak szimfóniákat és vonósnégyeseket, nem festettek képeket, nem fedeztek fel egyetlen kémiai elemet sem, sőt mi több: nem robbantottak ki egyetlen háborút sem, amelyet látványosan megnyerhettek vagy elveszthettek volna, ne legyen helyük a történelemben. Miért kell feledésbe zuhanniuk azoknak, akik "csak" azért éltek, hogy végül meghaljanak? A holtak enciklopédiája a vigasztalás enciklopédiája: minden esemény, sőt minden meghatódás emlékét megőrzi, ami a lexikonokban nem szerepelhet. Olyan érzelmekét, mint amilyet az Adriai-tenger megpillantása váltott ki 1935. április 28-án, ahogy egy húszéves, D. M. monogramú menetelő katona rácsodálkozott a látványra. Efféle dolgok még az Encyclopaedia Britannicában sem kapnak helyet.
Kiš halállal megbékélhetetlen írói művészete olyan, mint Simon mágus lázadása - reménytelen, de szükségszerű. Írásainak köszönhetően Kiš valódi enciklopédiákban szerepel, amelyek a halhatatlanság valamiféle pótlását, szűk körben és bizonyos időre a hírnév morzsányi halhatatlanságát nyújtják. Míg e kis halhatatlanság más, esetleg hangosabb és híresebb halhatatlanságok nyomása alatt meg nem hal. Addig azonban Kišnek nem kell a holtak enciklopédiájában szerepelnie. Viszont amiatt, hogy helyet kapott az egyetemes enciklopédiákban, soha nem ismerhetjük meg pontosan "valódi" életét. Nem azt, amely a strasbourgi és a bordeaux-i egyetem előadójának munkájából, a belgrádi irodalmi apparatcsikokkal folytatott polémiákból, a világ fővárosába, Párizsba történő emigrálásból állt, ahol végül élete véget ért, nem prózaírói és esszéista munkásságát, nem azt, amit számtalan interjújában mondott, hanem a tényeket, amelyek nem szerepelnek az életrajzi feljegyzésekben - hogyan reagált, amikor az orvos megmondta neki, hogy nem sikerült megfékezniük a rák terjedését? Hogyan nézett ki az első szerelme? Mikor látta először az Adriai-tengert, és látta-e valaha egy áprilisi reggelen?
*
"Bizonyos csak a halál" - hangzik a banális mondat, amely kígyózva tekergőzik végig ezernyi regény bekezdései között. De mit is lehetne ezzel szembeállítani? Az író fantáziáját? A halál méltóságát? Az élet utáni életbe vetett hitet?
A fiatal Esterházy a Mily dicső a hazáért halni című elbeszélésben számunkra ismeretlen okokból kirobbant lázadás hőseként hal meg. Az a kérdés, hogy méltóságteljesen fogadja a halált, avagy mindvégig hisz a csodában, hogy az utolsó pillanatban az isteni kegyelem megváltoztatja a bíróság ítéletét? Úgy tűnik, mindannyian hiszünk valamilyen csodában. Úgy viselkedünk, mint Esterházy - látszólag uralkodunk magunkon, szemünk se rebben, pedig belül mindenünk remeg.
"Két feltételezés lehetséges. Az ifjú nemes vagy bátran, méltósággal halt meg, s a sorsa biztos tudatában tartotta magasan a fejét, vagy az egész jól kigondolt bábjáték volt, melynek szálai egy büszke anya kezében futottak össze. Az első, hősi változatot a jakobinusok és a sansculotte-ok vallották a magukénak, ők terjesztették először szóban, s a krónikákban is ők örökítették meg. A másikat, mely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas Habsburg-dinasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, mintha egy legenda születését akarnák megakadályozni. A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép szövi. Az írástudók fantaziálnak. Bizonyos csak a halál."4
NÁNAY FANNI fordítása
