STANLEY KUNITZ

A portré

Anyám soha nem bocsátotta meg apámnak,
hogy megölte magát,
méghozzá pont akkor,
ráadásul egy parkban,
azon a tavaszon,
amikor születésemre várt.
Bezárta apám nevét
szekrényének legmélyebb zugába
és nem engedte ki,
pedig én hallottam apám dörömbölését.
Mikor a padlásról kezemben
egy pasztell portréval jöttem le
rajta keskeny ajkú idegen
bátor bajusszal
és mélybarna szemmel,
anyám szó nélkül
darabokra tépte
és keményen pofon vágott.
Még hatvannégy évesen is
égeti arcomat.

Viszály

Dühös szavamnak kevesebb a súlya,
mint egy petrezselyemmagnak,
egy síromhoz,
megvásárolt-kifizetett földdarabhoz
vezető út fut keresztül rajta,
Truro egyik sóval hintett dombján,
ahonnan borókafenyők
néznek az öbölre.
Félig már halott vagyok,
saját természetemtől,
az élethez vadul ragaszkodó kóborló.
Ha tudnék sírni, sírnék,
de már túl öreg vagyok, hogy
akárki gyermeke legyek.
Liebchen,
kivel veszekedjek a sziszegő szerelemben,
ebben a durva, szabálytalanul lobogó lángban?

Balsejtelmek napja

Nagy dolgok történnek nemsokára
Rengeteg
vándormadarat láttam
leszállni a tengerparti sávon,
tisztára csipegették a part szegélyét.
Csontjaim családtagnak számítanak sátraikban
a pislákoló tűz köré kuporodva
várnak a bizonytalan jelre
hogy újra elinduljanak időtlen útjukon.

GYUKICS GÁBOR fordításai