ROBERT MENASSE

Régen nem láttalak

Elbeszélés a háború után kialakult rend végéről

     Ha egy absztrakt kép kerül elém, nem látok mást, csak egy absztrakt képet. A Rorschach-teszt sem idéz fel bennem egyebet, mint magát a Rorschach-tesztet. Ha egy festményen egy szűz lebeg előttem, arra gondolok, hogy rejtett technikai eljárások sorozatával biztosan egy varázsló tette lehetővé számára, hogy levitáljon. Az illuzionistát azért fizetik, hogy az ember ne lássa a trükköket, tehát ebben az esetben is hihetek a szememnek. Tekintettel arra, hogy abban a kicsiny világban, amelyben az életem zajlik, megdönthetetlenül valószínűnek tűnik minden, egyébként is aligha ragadtathatnám magam arra, hogy kételkedjem abban, aminek tanúja vagyok. Arról persze fogalmam sincs, hogy mi minden lehetséges. De ha látom, tudom, hogy valóságos. Tehát ugyanolyan távol áll tőlem, hogy miközben látok valamit, lehetetlennek tartsam, mint hogy behunyjam a szememet az előtt, ami valóságos, csak mert egészen más lehetőségeket is, köztük az eljátszott lehetőségeket is megpillantom benne, és ezt képtelen vagyok elviselni.
     Mindez így persze nem igaz, ezt be kellett ismernem.
     És nem pusztán azért, mert egyszer mégiscsak láttam valamit a saját két szememmel, amit azelőtt sosem tartottam volna lehetségesnek. Mégis ezzel kezdődött, amit el szeretnék mesélni.
     Mint minden este, akkor is tettünk egy kört a kutyámmal a háztömb körül. Esti sétáink során számtalanszor elhaladtam már a Pikk Dáma előtt, de még sosem jutott eszembe, hogy bemenjek. Hogy ezen az estén mégis miért tértem be hirtelen egy sörre, nem tudom. Fellobbanó életkedvem mindenesetre legyőzte félelmemet, amely elvileg minden csalódással számol, és ezért kitér a lehetőségek elől, főleg akkor, ha a dolog olyan egyszerűnek látszik, mint amikor az ember Bécsben elhalad egy kétes hírű külvárosi lokál mellett, ráadásul nevetés hallatszik odabentről.
     Nyilván azt hitték rólam, hogy vak vagyok, ahogy megálltam a kutyámmal a lokálban és tágra nyílt szemmel, tanácstalanul bámultam keresztül a párás söröspoharakon. Végtelenül hosszúnak tűnt e pillanat, egyszerűen nem tudtam elhinni, amit a lassan oszladozó ködön átderengve láttam, részeg és ordítozó férfiak csordája állt körül egy asztalt - amelyen a Lechner táncolt.
     A Lechner Marie, akit a tökéletesség és a becsületesség mintaképeként ismertem az iskola óta; osztálytársak voltunk.
     Soha nem engedte, hogy másoljak róla, félt, hogy emiatt folt eshet iskolai előmenetelén. Az érettségin még két copfban hordta a haját, természetesen kiváló eredménnyel vizsgázott. Az érettségi estéjén a fél osztály a városba ment ünnepelni. Meglepődtünk, hogy a Lechner is jönni akar, de csodálkozásunk nem tartott sokáig, mert ő volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó bliccelni a villamoson, meg kellett várnunk, amíg nagy nehezen sorra került és megvette a jegyet.
     Aztán egész este nem ivott mást, csak málnaszörpöt szódával. Megátalkodott dolognak tűnt számunkra ez az örökös édes Martini. Aztán egyszer csak eltűnt Kaiserrel, aki egyébként állandóan ouzót rendelt.
     Később alig-alig, legföljebb véletlenül találkoztam Lechnerrel. Úgy tűnt, harmincadik születésnapjáig változatlanul ugyanaz a tízéves lány maradt, aki mindig kifogástalanul elkészíti a házi feladatokat. Huszonnégy éves korában elvégezte a jogi egyetemet, majd egy év bírósági gyakorlat után sikeres joggyakornoki vizsgát tett, négy évvel később pedig elnyerte a bírói címet. Mindig minden simán ment neki, gondtalanul, kitérők nélkül, a megfelelő időben, bírónő lett belőle, én pedig szem elől tévesztettem.
     És most, körülbelül öt, nem, már csaknem hat évvel később újra látom, ahogy részegen rikácsolva és nevetgélve táncol egy asztalon, minden pillanatban attól lehet tartani, hogy leesik, miközben a kezeket, amelyek azzal az ürüggyel igyekeznek végigtapogatni, hogy megtartsák, mintegy védekezésképpen megvetően elhárítja magától.
     A zene, amely teljesen betöltötte a szűk, homályos lokált, a rádióból szólt; amikor véget ért a szám, hírek következtek. A Német Demokratikus Köztársaság. A berlini fal az utolsó napjait éli, mondta a bemondó. Mindez a háború után kialakult rend felbomlását jelenti. Az ordítozáson és a nevetgélésen keresztül még egyszer világosan hallani lehetett a rádióból, hogy a háború után kialakult rend. Marie az asztalon állt, kezét a csípőjére tette. Hirtelen megpillantott, felnevetett, talán azért, mert megismert, vagy mert a férfiak, akik lesegítették az asztalról - nem, azért, mert megismert, hiszen rögtön odajött hozzám. Tekintete dermedt és csillogó volt, mint egy puha maszkba illesztett üvegszem, amely félő, hogy nyomban elhomályosodik, felsikoltva majdnem a nyakamba zuhant, szervusz, Holzer, mondta, régen nem láttalak. A kutyám felugatott, engem kivert a veríték, üveges szemében, amely ismét már-már tisztán ragyogott, újszerű rámenősség lobbant fel. Ezt meg kell ünnepelnünk, mondta, de nem itt.
     Még emlékszem a hirtelen elém toppanó felszolgálónő szűk, rózsaszín pulóverére, ahogy megállt előttem, egy pillanatra átfutott bennem a gondolat, hogy ez az üvegszerű női test tele van málnaszörppel, kezében olyan volt a nagy, fekete, nyitott pincérpénztárca, mint egy sötét torok, amelynek a mélyén csillog valami, miközben dereka mellett megjelent egy kék-fehér csíkos ingbe bújtatott kar, ki tudja, kihez tartozott, és ki tolta félre, szüntelen mozgást éreztem magam körül, úgy éreztem, képtelen vagyok akár egy lépést is tenni, a kutya felvonított, remek!, mondtam.
     Az utcán Marie belém karolt. Mesélj! Hirtelen nevethetnékem támadt. Semmi mesélnivalóm nem volt. Eddigi életemről legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy a dolgok sajátos végeredményeképpen soha nem történt velem semmi említésre méltó. Egyszer, amikor már-már egyfajta büszkeség töltött el, mert viselkedésemmel némi feltűnést sikerült keltenem, talán a kelleténél hamarabb jöttem rá, hogy e büszkeségre ostoba és jelentéktelen diákcsínyek kínálnak banális alkalmakat. Amikor pedig úgy véltem, hogy egy küzdelmes és tevékeny élet küszöbén állok, ráeszméltem, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok néhány ártalmatlan diákcsetepaténak. Ezt követően félbeszakítottam a tanulmányaimat, beléptem egy bankba, és még ma is ott dolgozom.
     Ami ezután következett, azt megszégyenítő módon még a korábbiaknál is rövidebben, mégis maradéktalanul le lehet írni: pontosság, kedvesség és az a fajta szorgalom, amely ugyanabban a harmonikus gyorsaságban látja a dolgokat megsokszorozódni, mint amilyen gyorsan túljut rajtuk. Nem kívánok önéletrajzot írni, de már a gondolat is kimondhatatlanul dühít, hogy ha mégis akarnék, a papír megvásárlásával nagyjából meg is lennék mindennel, az önéletrajzom ugyanis végzetesen és szükségszerűen nem állna másból, mint néhány üres lapból. Érthetetlen ez az elégedetlenség, hiszen minden rendben van körülöttem. Másrészt mégis érthető, mert még sosem voltam boldog.
     Fokról fokra olyan leszek, mint az apám. Becsületes, kiszámítható ember, barátságos, de sosem esik túlzásokba, oldalán egy csendes, örökké szorongó nővel, az anyámmal.
     Bár hasonlítanék inkább a nagyapámra.
     Éppen betöltöttem a tizennégyet, amikor 1968-ban először mesélt az életéről. Szociáldemokrata volt, 1934 februárjában részt vett a munkásfölkelésben, később a spanyol polgárháborúban harcolt egy nemzetközi brigádban, majd kivándorolt Angliába és felszabadítóként tért vissza a brit hadsereggel. De ne hidd, hogy győzelem volt, mondta. Miért? Nézz szét magad körül. Látod, mire gondolok, nem? Soha senkit nem érdekelt, meddig harcoltunk Spanyolországban és az angol hadseregben, még a nyugdíjba sem számították bele. Ma épp arra elég, amit kapok, hogy a parkban üldögéljek. Talán galambokat kellene etetnem? Azokat a rohadt dögöket.
     Amikor a nagymama súlyos beteg lett, mind a ketten bevettek egy marék altatót. Tizenhét éves voltam akkor, és majdnem megbuktam.
     Önérzetemet abban az időben minden bizonnyal abból a megvetésből merítettem, amelyet azok iránt tápláltam, akiknek minden olyan simán, gondtalanul és harmonikusan ment az életben, hogy örökké a helyes válasz jutott az eszükbe, de soha egyetlen kérdés sem. Tehát szinte mindenkit megvetettem, természetesen a Lechnert is. Éppen ezért, meglepett, menynyire örültem, hogy viszontlátom. Most, harmincöt évesen, hirtelen ismét tizennyolc éves volt, mintha groteszk módon most is ugyanolyan túlzott boldogság töltötte volna el attól a banális érzéstől, amely akkor lett úrrá az emberen, amikor végre nyilvánosan is rágyújthatott. Olyan erővel szívta a cigarettát, hogy minden tagom idegesen megfeszült, és számomra is érthetetlenül, pillanatok alatt felizgatott és magával ragadott. Lokálról lokálra jártunk, ami csaknem meghaladta az erőmet, és amikor a sokadik után lefeküdtünk, úgy éreztem, csak most, Marie-val lett belőlem férfi. Miközben ezt mondom, azokra a sajátos eszményképekre gondolok, amelyek a társadalomban a nőiességről és a férfiasságról élnek, és amelyek a szexualitásban az örömérzet csúcsát jelentik, ám ezt én csak a pornófilmekből ismertem, a saját életemben teljesen elérhetetlennek tűnt. Marie oly módon elégítette ki vágyaimat, miközben nekem is sikerült a legmeglepőbb eksztázisokat kiváltani belőle, hogy - nem találok rá más szavakat - egyszerre más ember lett belőlem.
     Attól kezdve a világot is más szemmel láttam. Csodálkozva kérdeztem magamtól, hogyan lehetséges, hogy ez a nő oly kétségtelenül magától értetődővé tudott válni számomra, és miként elégedhettem meg mindazzal, amit nyújtott. Azzal a szabályozottsággal, amely fáradhatatlanul halad afelé, hogy kimerüljön önmagában, és azzal a zavartalan működéssel, ami rendszerint semmilyen gyönyörűséget nem okoz az embernek.
     Természetesen nyomban valamiféle megszállott vonzalom alakult ki bennem Marie iránt. Olyanok voltunk, mint akikkel a gyorsvonat rohanni kezd az egyenes pályán, miközben hirtelen felfedeztük, hogy a farsang örömteli féktelenségét és őrületét, amit én eddig szintén soha nem voltam képes élvezni, bármikor következmény nélkül elő lehet idézni. Mennyi lokál volt a városban és milyen sok gyönyör, amit megengedhettünk magunknak. Hány és hány helye volt a szerelemnek. És soha nem kellett azt mondanunk: szeretlek. És soha nem kellett elhallgatnunk: én nem. Mert nem voltunk szerelmesek, csak úgyszólván kollégák, akiknek ugyanaz az érdeklődése, nevezetesen, hogy kivételeket gyártsanak.
     Kivételeket, amelyek szabállyá váltak. Előre bejegyeztük a kicsapongások idejét a határidőnaplónkba, habzsoltuk az élvezeteket, amelyeket egy olyan piac kínált, ahol ugyanúgy ki volt számítva minden, mint a bankban, ahol dolgozom. És az élvezetek csak újabb és újabb vágyakat szültek: elutazni valahova szabadságra, reformkonyha szerint étkezni, gyümölcsleveket inni, megnézni egy jó műsort a tévében.
     Reggelente, amikor felébredtem, mindig püffedt volt az arcom és a szemem be volt dagadva. Hamar ugyanolyan szokásommá vált, hogy bekapjak két aszpirint fejfájás ellen, mint ahogyan korábban mindig tojást reggeliztem. Ekkoriban már csak a legritkább esetben fordult elő, hogy munka előtt sikerült elolvasnom az újságot, tekintetem anélkül siklott át a sorokon, hogy felfogtam volna, amit olvastam.
     Ha gyalog, a városi parkon keresztül mentem dolgozni, rettegtem, hogy megfulladok a galambok ostromában, ahogy az öregasszonyok magokkal telt zacskói körül csapkodtak. Amikor múlt péntek este Marie-ért mentem, indulás előtt még meg akarta nézni a tévében a híreket. Nagyszerű, mondta, mostanában mindennap történik valami meglepő. Szovjetunió, NDK, Csehszlovákia. Nézd csak meg, mondta. Fáradtnak és kimerültnek tűnt. Mikor a belpolitikai hírek következtek, arról kezdett mesélni, hogy milyen képtelen esettel, így mondta, találkozott ma a bíróságon. Van elképzelése az ügyről, de még több szempontból alaposan meg kell vizsgálnia.
     Egy gondnokságba vételi ügyről volt szó. Megkérdeztem, hogy az mit jelent. Ha valaki, mondta, nincs abban az elmeállapotban, hogy megítélje a cselekedeteit vagy szellemileg fogyatékos, és ügyeit vagy annak egy részét nem képes saját maga veszélyeztetése nélkül intézni, kérvényezheti, hogy gondnokság alá vegyék, vagy a hivatal is kirendelhet mellé egy gondnokot. Na, és most képzeld el: egy nyolcvankilenc éves férfi bizonyos időközönként vakon járkál az első kerületben, lökdösi az embereket, bukdácsol, csaknem a földre rántja őket, röviden: közbotrányt okoz. Minden rendőr ismeri, a rendőrőrsökre folyamatosan futnak be róla szóló jelentések, panaszok, sőt feljelentések is, és az utcán gyakran kerül sor olyan jelenetekre, hogy az arra járó rendőröknek be kell avatkozniuk és így tovább. Igazából az volt a baj, hogy a férfi nem jelölte meg magát semmivel, ami arra utalt volna, hogy vak, mondjuk egy karszalaggal, és nem vett igénybe semmilyen segédeszközt, fehér botot vagy vakvezető kutyát, amely egy vaknak is lehetővé teszi, hogy önállóan közlekedjék. Egy ilyen vakvezető kutya nagyon praktikus, te ne tudnád, hiszen neked is van egy, mondta vigyorogva. Egyszóval, kiderült, hogy a férfi egyáltalán nem vak. Nincs vakigazolványa, és amikor egy hivatalnok a belvárosi rendőrkapitányságon kihallgatta, beismerte, hogy időskori távollátáson kívül semmi baja a szemének. Egyelőre csak figyelmeztették, de ő, így áll az aktámban, nem hagyott fel ezzel a játékkal, és rendszeresen megsértette a közrendet. A rendőrség ezek után indítványozta a bíróságnál az eljárást. Mivel a férfira nem lehet rábizonyítani a szándékos csalást, sőt azt sem, hogy valamilyen úton-módon rokkantnyugdíjat szeretett volna magának kicsikarni - hiszen még csak nem is koldult, éppen ellenkezőleg, szinte elgázolta az embereket -, természetesen nem került sor büntetőperre, és aztán egyszer csak az asztalomon találtam a gondnokságba vételről szóló iratokat, és most tisztázni kell, hogy szükség van-e arra, hogy kirendeljünk a férfi mellé egy gondnokot, vagy nem. Ilyen hajmeresztő hülyeségekre fecsérlem az időmet, mondta Marie.
     Megkérdeztem tőle, miért viselkedett úgy a férfi, mintha vak lenne.
     Hát ez az, mondta, én is ezt szerettem volna megtudni. Ezért berendeltem, hogy meghallgassam, és ez ma történt. Te, ez a férfi egyszerűen egy bajkeverő, ez a véleményem. Van fogalmad arról, mit mondott? Tudom, mondta, hogy Ausztriában rokkantnak lenni a legjobb dolog, ezért minden osztráknak ez az életcélja. Ő azonban nem akarta, hogy rokkantnak higgyék, és előnyökhöz sem akart jutni. Alamizsnáért pedig végképp nem könyörgött. Ezért nem fogadta el azt a tiszteletdíjnak nevezett négyezer schillinget sem, amelyet az Osztrák Köztársaság a zsidóüldözés túlélőinek juttatott. Csak egyszerűen nem bírja már nézni, amivel az ember találkozik, ha nyitott szemmel jár-kel az utcán. Szerinte teljesen természetes és egészséges reflex, hogy az ember inkább behunyja a szemét. Megkérdeztem tőle, mi olyan borzalmas abban, amit lát. Erre elkezdte mesélni az életét, rettentő hosszadalmasan, megpróbáltam félbeszakítani, de nem zavartatta magát, folytatta. A kérdésre feleljen, mondtam. Hiszen éppen azt teszem, válaszolta.
     Megkérdeztem Marie-t, mit mesélt az öreg.
     Mit tudom én, mondta, csak beszélt és beszélt, az egész életét el akarta mesélni, képzelheted, már a könyökömön jön ki, milyen nehéz volt ennek a nemzedéknek. Nem tehetek róla, de én egyszerűen képtelen vagyok elviselni ezeket az embereket, akiknek még ma is a háború vagy a polgárháború a kedvenc témájuk...
     Melyik polgárháborúról mesélt, kérdeztem. Az első köztársaságiról vagy a spanyolról?
     Tessék? Ja, a spanyolról. Igen, Spanyolországról is akart mesélni, azt hiszem; te, én tényleg olyan megértő voltam vele, biztosan sokat küzdött, megkérdeztem még egyszer: mit érez olyan borzalmasnak abból, amit lát, talán a múlt képeit, amelyektől nem tud szabadulni?
     Még mindig szólt a tévé. Éppen vége volt az időjárás-jelentésnek, kezdődött a reklám, ami után a kulturális hírek következtek. Kimondhatatlanul zavart, legszívesebben felálltam volna és kikapcsoltam volna a készüléket, de féltem, hogy akkor Marie is abbahagyja.
     Nem, mondta az öreg, a jelen képeit. Én ezt nem értem, hisz boldog lehetne, hogy béke van, nincsenek háborúk, nincs az a rettenetes nyomor. És képzeld el, erre mit mondott. Hát nem látja, tanácsos asszony? Nem, mondtam, nem látom, mi lenne olyan rettenetes. Erre ő: nézze, tanácsos asszony, öreg napjaimra szeretnék jobban beilleszkedni, épp ezért csukom be a szememet, hogy ne lássam.
     Ezt mondta?
     Igen, mondta Marie, valami nem stimmel az öregnél.
     És te mit csináltál?
     Semmit. Nekem csak azt kellett megállapítanom, hogy megvannak-e a feltételei, hogy gondnokot rendeljenek ki mellé. És nincsenek. Mégsem adhatok mellé gondnokot vakvezető kutyának. Az öreg valószínűleg ebben a pillanatban is vaktöltényként cikázik a városban. Szegény kis bolond, mire jó ez?
     Hátradőltem a fotelben, behunytam a szemem, Marie hangja visszhangzott bennem, a háttérben egy mosóporreklám szövege zakatolt.
     Nem kapcsolhatnánk ki ezt az átkozott készüléket?, kérdeztem.
     Nem, várj egy kicsit, még meg akarom nézni a kultúrát.
     Ezután képtelen voltam akár csak egy szót is váltani vele. Természetesen hamar észrevette, hogy valami megszakadt, ha teljesen nem is értette, miért.
     Elmentünk vacsorázni, de útközben és az asztalnál meg se szólaltunk, kivéve, amikor rendeltünk. Gyorsabban és többet ittam, mint máskor. Marie kérdőn nézett rám. Amikor végül mégis megkérdezte, mi bajom, nem értettem azonnal. Nem voltam egészen ott. Azt kívántam, bárcsak egy buborékot látnék magam előtt a levegőben, amikor megszólal, hogy csak el kelljen olvasnom, mit mondott, de őt magát ne halljam. De nem jelent meg semmiféle buborék. Mi bajod?, kérdezte még egyszer.
     Nem válaszoltam. Amikor egy rózsaárus lépett a lokálba, Marie áthajolt hozzám az asztal fölött, megérintette a karomat és azt mondta: vegyél nekem egy rózsát és menj el!

     FÜRJES GABRIELLA fordítása