|
|
|
|
|
||
1. Broch Zühlsdorffnak
One Evelyn Place
Princeton, N. J.
1945. július 24.
Kedves Volkmar!
Köszönöm baráti sorait. El sem tudom mondani Önnek, mennyire nyomaszt, hogy személyesen semmiképpen sem találkozhatunk, de egyszerűen feladtam. Ahogy közeledek a 60. születésnapomhoz, egyre fokozódik bennem a kapuzárás előtti pánik, a félelem attól, hogy félbe-szerbe hagyom a dolgaimat,2 a "készületlen haláltól" való igazi ördögi szorongás. Így megváltoztathatatlanul és kikerülhetetlenül egyre keservesebben túlterhelem magamat, miközben tudom, hogy ez valójában nem más, mint lassú öngyilkosság, groteszk módon a haláltól való félelemből.
Mindenesetre azt hiszem, hogy a tömegpszichózis elmélete3 megéri ezt az öngyilkosságot. Azt persze nem képzelem, hogy ez a mű képes lesz azonnal és gyökeresen felszámolni a világ mostani szörnyűségét, de építőköve lesz az új épületnek, amelyet fel kell építenünk. És ezt az építőkövet még mindenképpen ki akarom faragni. Hamarosan küldök belőle Önnek egy szilánkot.
Tehát egész biztosan nem fogok visszatérni; ez az intenzív munka nem engedi meg, hogy bármi megszakítsa vagy elterelje róla a figyelmemet, annál is kevésbé, mert teljesen mindegy, hogy hol végzem el. Ezenkívül szerintem a zsidók egyhamar nem térhetnek vissza és nem is szabad viszszatérniük; az áldozatok látványa nem ébreszt rossz lelkiismeretet, Németországnak pedig bűnbánatra van szüksége, mert csak ebből fakadhat a történtek tudatosulása: éppen annak van a legnagyobb szüksége bűnbánatra, aki nem volt náci, a náci testvéréért kell bűnbánatot éreznie, amire ő soha nem lesz képes. Mostanában annyit foglalkoztam a megtérés problémájával4 (és nem csak Németországgal kapcsolatban), hogy elég biztos vagyok a dolgomban.
Ön azonban bizonyára helyesen teszi, hogy visszamegy Németországba. Igen, Önnek ezt kell tennie. Azok a beszámolók, amelyeket a fiamtól5 odaátról kapok, mindennek nevezhetők, csak örömtelinek nem. De mielőtt elmegy, feltétlenül látnom kell Önt, mindnyájukat.
Kérem, adja át kézcsókomat és szívélyes üdvözletemet. Baráti kézszorítással
Hermann Broch
2. Zühlsdorff Brochnak
Newfoundland, N. J.
1945. augusztus 2.
Kedves Hermannom!
Fogadja szívélyes köszönetemet becses leveléért - igen, bár nem helyeslem, de természetesen megértem, hogy itt akar maradni, ahol minden feltétel megvan a tömegpszichózisról szóló munkájának befejezéséhez. Egy ugrással ki kellene szakadnia a fokozódó munka spiráljából, és vissza kellene térnie velem Németországba, hiszen keresve sem találhatna kedvezőbb pillanatot, mint a mostanit, amikor befejezte mesteri művét,6 és a következő megírása előtt alkotói szünetet kellene engedélyeznie magának. Talán szellemünk, tudatalattink nem dolgozik tovább a feladatokon akkor is, ha látszólag mást csinálunk? És különösen mivel Ön mindig Németországnak ír, nem Németország lenne-e az az ország, az a föld, az a szellemi tér és a valóságos tapasztalat helye, amely megérlelhetné "a tömegpszichózisról" szóló könyvet? Vajon nem termékenyebb talaj-e Németország még romokban is, mint ez a rabló légkör, amely annyi erőnket elveszi, és amely steril ugyan, de nem képes az ember hasznára lenni? Már-már az az érzésem, hogy az a kényszer, amely Önt mindig nagyobb erőkifejtésre ösztönzi, ezzel függ össze - nem gondolja, hogy védekeznie kellene ellene?
Teljesen egyetértek Önnel: az áldozatokkal való találkozás egyesekben talán kivált valamiféle bűnbánatot, de tömeges méretekben biztosan nem; a rossz lelkiismerettől való menekülés miatt gyakran sokkal inkább gyűlöletet és dühöt szül - vagyis a tömeges őrület fokozódását. Hiszen amint Baschwitz7 oly helyesen felismerte, az őrület oka nem az, hogy valakinek jogtalanságot kell elszenvednie, hanem hogy jogtalanságot tesz. Az áldozat látványa még elviselhetetlenebb, ha ártatlan - akár a csőcselék fekete dühe, mindegy, hogy gazdagok voltak vagy szegények, amely a passiótörténetben a legbűntelenebb ellen irányult, aki bűntelenül, szabadon magára vette a világ bűneit.
Ebből fakad Németország teljes pusztulásának nyomán az a heves törekvés is, hogy minden németet felelőssé tegyenek a koncentrációs táborokért (jószerivel azokat a százezreket is, akik maguk is e táborok foglyai voltak); mert ha nem bűnös mindenki, elviselhetetlen a személyes bűn mértéktelensége. ("Bolhacsípéseknek" nevezte egy amerikai a németek bűneit a teljes, tervszerű pusztításhoz képest. És most - nem éppen Doolittle8 volt az, aki indítványozta, hogy Japánt ne csak a gyáraitól fosszák meg, hanem a városait is rombolják le?)
De ami a mi visszatérésünket illeti: alig hiszem, hogy tartanunk kellene attól, hogy a jelenlétünk megakadályozza a korábbi nácikat a bűnbánatban. Hiszen mit jelent az, hogy "áldozat"? A háború előtt - igen, talán; hiszen hosszú évekig idegenben élni keserű dolog. De ma? Ma, amikor Európa és különösen a németek annyit szenvedtek, mint előtte egyetlen más nép sem a történelemben; kiszolgáltatva egy nemtelen győző kényének-kedvének, éhségtől és járványoktól fenyegetve, miközben az ország Oderán túli részét kirabolják; ma, amikor kilencmillió németet űztek el keletről, és tízkilónyi vagyonkájukkal vándorolnak az országúton - ma akarja azt, hogy az emberek bennünk, akik fizikailag semmit nem éreztünk meg a háborúból, akik elmenekültünk a nemzetiszocialista rezsim kegyetlenkedései elől, akik ezekben az esztendőkben viszonylagos szabadságban éltünk, hogy bennünk áldozatot lássanak? Én ezt el sem tudom képzelni; ez az elképzelés túl groteszk számomra. Sokkal inkább attól félek, hogy néha az ellenkezőjét fogjuk hallani, és ez az egyik oka, hogy amint lehet, át szeretnék menni - hogy az első lehetséges pillanattól kezdve megosszam az ott élőkkel a nyomort és a szenvedést.
Nem gondolja meg magát, kedves Hermann?
Nagy izgalommal várom művének megígért részletét (amelyre oly nagy szükség van!). Ahogy most a dolgok mennek, attól tartok, hogy Németországon ugyan a szenvedésben bénult jámborság és minden őrülettől mentes józanság lesz úrrá, de a győztes országokban a németek gyűlölete újra magasra csap. Politikailag pedig aligha állíthatjuk, hogy megvannak a tartós rend alapjai. Igazán csodás idők elé nézünk.
Minden jót kívánok, köszönöm üdvözletét, amelyet szívből viszonzok, hű barátsággal
Volkmar
P. S. Szöget üt a fejembe, hogy azt mondja, a zsidóknak nem szabad visszatérniük. Miért ez az elhatárolás? Az, hogy Hitler megengedte a nem zsidóknak, hogy elárulják az ideáljaikat, a zsidóknak viszont nem, valójában aligha jelenthet mély különbséget.
3. Broch Zühlsdorffnak
One Evelyn Place
Princeton, N. J.
1945. augusztus 9.
Kedves Volkmar!
Nem, Ön félreértett engem: természetesen semmi esetre sem nevezném magamat "áldozatnak"; éppen ellenkezőleg, nagyon hálás vagyok Hitlernek, amiért elűzött (még a korábbi bebörtönzésért9 is), hiszen az én koromban igazán nagy dolog, hogy az ember a szó legigazibb értelmében "új" életet kezdhet. Ezt nem hagytam volna ki.
De személytelenül mégis áldozat vagyok. Áldozat, mégpedig zsidóként. Talán csodálkozni fog, hogy így hozakodom elő a zsidóság problémájával - már az előző levelemben tett megjegyzésemen is csodálkozott -, de nem gyűlöletből teszem, hanem nagyon is érett megfontolásból.
A zsidóság problémájában ugyanis megmutatkozik a német nép "bűne": kerek húsz éven keresztül nézték a németek teljes közömbösséggel a legőrültebb zsidóüldözést, és e vadállati közömbösségnek köszönhetően segítő részesévé váltak egy vadállatian szisztematikus tömeggyilkosságnak. Látja, szót sem ejtek a politikáról (bár Ludendorff10 példáján jól látható, hogy a háborús bűn és a közönséges bűn összefügg egymással), a hétköznapi bűnről beszélek, arról, amelyet a gettókban követtek el. Minden német, akit nem zártak koncentrációs táborba - sőt néha még a foglyok közül is néhány - legalábbis gyanús, hogy közömbösségével segítséget nyújtott a gyilkoláshoz.
Ezt a környező világ sem moshatja le. A közömbösség (és annak különösen a zsidókkal szemben tanúsított fajtája) általános emberi tulajdonság. De a német nép - és ezt fajilag gondolom - a Nyugatnak ez a jóban és rosszban egyaránt szélsőséges népe ismét a világszellem gyújtólencséjének bizonyult: amint az egyik náci rádióban hallottam, megtanította a többi népet "a sas repülésére".
A háborúzásban is Németország tanította meg a többi népet "a sas repülésére". Németország felfegyverkezett, míg a többi ország nem; ez talán mulasztás volt a demokráciák részéről, ma azonban ez a legerősebb érvük. Az, hogy az angol városok kevésbé pusztultak el, mint a németek, nem érv a német nagylelkűség mellett, hanem annak az eredménye, hogy a Nyugat meglepően gyorsan behozta a lemaradását a fegyverkezésben. Ha Németország megelőzte volna a nyugati hatalmakat az atombomba előállításában, New York ma Nagaszaki11 sorsában osztozna. Már-már zseniálisnak kell neveznünk, ahogy Hitler a technikai lehetőségek és szükségszerűségek felismerésével az egész emberiséget arra kényszerítette, hogy kövesse őt.12
Egész munkám és egész gondolkodásom évek óta ezzel az egyetlen problémával foglalkozik: hogyan téríthető vissza az ember (tehát semmi esetre sem csak a németek) az erősödő humanizálás útjára? A gyakorlati megoldás - erről meg vagyok győződve - Németországból fog kiindulni, mert ott volt leghangsúlyosabb a bűn, és mert a bűn és a bűnhődés misztikus összefüggése ott vált leginkább kézzelfoghatóvá. A világ regenerációjában Németország vezető szerephez fog jutni, amint a németek felfogják, mit jelent a közömbösség bűne. E tekintetben teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy Németországnak írok.
Éppen ezért az a véleményem, hogy minden jóakaratú ember visszatérhet és vissza is kell térnie Németországba, csak éppen a zsidóknak nem: hiszen a tettesnek eláll a lélegzete az áldozat láttán, ezenkívül nem a halottak térnének vissza, hanem az élők, akik esetleg "győztesként" viselkednének, és ezzel újra felébredne a hitleri szellem.
Személy szerint én azért sem akarok visszatérni, mert nem szeretnék megint olyan kényszerhelyzetbe kerülni, hogy bárkit meg kelljen vetnem. Abban, amit a hitleri Németországban megéltem, az volt a legszörnyűbb, hogy meg kellett undorodnom az emberektől és az emberi ostobaságtól; semmi sem igazabb a "fojtogató" undor képénél, és semmi sem fojtogatóbb, mint az emberi alacsonyság látványa. Amit ilyen alacsonyságként éltem át az egyetemen, nem szeretném még egyszer átélni; felőlem nevezheti sértődékenységnek is, de azokat az embereket nem kívánom viszontlátni. Itt legalább eddig nem kényszerültem hasonló megvetésre.
Remélem, hogy ezúttal világosabban fogalmaztam. Egyébként hamarosan elküldöm Önnek a tömegpszichózisról szóló könyv egyik fejezetét; ezt nem ússza meg.
Adja át baráti üdvözletemet a hercegnek13 és a hercegnének,14 szeretettel gondolok Önre:
Hermann
16. Zühlsdorff Brochnak
1946. február 15.
Kedves Hermann!
Fogadja Kahler úrral együtt ezer köszönetemet a szívélyes segítségért.15 Ma megérkezett Alma Werfel16
csekkje - igazán nagyszerű, ez a pénz már a harmadik csomag számlájára megy, és ha rendben megérkezik, remélhetjük, hogy legalább ezen a helyen hatékony segítséget tudtunk nyújtani. Kérem, adja át Alma Werfelnek legszívélyesebb köszönetemet.
Bocsásson meg, hogy a felhívást17 és az Ön hozzá fűzött megjegyzéseit csak ma küldöm vissza, figyelmesen el akartam olvasni, és a hét elején egy másik dolog annyira lefoglalta minden időmet, hogy csak most jutok hozzá. Én magam ugyan nem kaptam meg a felhívást, de Hubertus igen, és ő elutasította, hogy aláírja, mert teljesen felvizezték. Én is visszautasítottam volna, mert tökéletesen lehetetlennek tartom, még ha csak implicit módon is, a potsdami nyilatkozat elfogadását, amellyel egy olyan tömeges bűntény társtettesévé tenné magát az ember, amely csak ahhoz hasonlítható, ahogyan Hitler és Sztálin kezelte Lengyelországot. Ezt a nyilatkozatot éppen úgy nem szabad elfogadni tényként (és ez véleményem szerint a morál és az igazságosság szempontjából abszolút követelés) - még kevésbé elismerni vagy védelmezni -, ahogyan a Molotov-Ribbentrop-paktumot és annak végrehajtását, Lengyelország közös német-orosz megtámadását és lerombolását sem volt szabad elismerni. A hatalmas, tisztán németek által lakott területek elcsatolása nem kisebb jogtalanság, mint korábban Csehszlovákia elfoglalása volt. A német lakosság elűzése olyan súlyos, nemzetközi bűncselekmény, amelyre a nürnbergi ügyészek ékesszólása majd bizonyára megtalálja a megfelelő kifejezést. Semmi esetre sem elegendő, hogy csak az ellen az állati módszer ellen tiltakozzunk, ahogyan a kitelepítést végrehajtják, bár ez is szükséges; nem engedhetjük meg, hogy a jogtalanságra, amellyel szemben állást foglalni etikai kötelesség és az önbecsülés parancsa, az az ellenvetés feleljen, hogy a nemzetiszocialista politika leszerelése tiszta képmutatás volt, és nem ismert más eszközöket, csak a kitelepítést és az elcsatolást.
Egyébként természetesen egyetértek azzal, hogy azonnal és lehető legnagyobb mennyiségben élelmiszert, ruhát, gyógyszert és mindent más szükséges dolgot küldjünk Németországba és Ausztriába, ahogyan a szükséget szenvedő országok esetében az UNRRA18 közvetítésével régóta történik, amelynek tevékenységét körültekintően ki kellene terjeszteni Németországra.
Nem értem pontosan, mire gondolt, amikor "a nácik könnykampányáról" írt. A csomagküldést a kvékerek, keresztény bizottságok, a CIO19 stb. kezdeményezte. Aligha arra a pár bundistára célzott, akik a Winkel-bizottságot alapították. Ők lennének "a náciknak azok a milliói", akik veszélyt jelentenek? Talán látta, mekkora volt a náci párt amerikai tagjainak a száma: a párt névjegyzékei szerint - a négy keleti államban összesen - százhúsz! Ez szánalmas. És nyilván azt is tudja, hány aláírást gyűjtöttek össze a kvékerek - húszezret. És ez szégyenletes, ha meggondoljuk, hány millió német él Amerikában. Nem, szerintem éppen ellenkezőleg, nem "könnykampányról" van szó, hanem a hallgatás szabályos összeesküvéséről, amely kevés kivétellel, mint például a Progressive, a New Leader és néhány katolikus meg német nyelvű újság, az egész amerikai sajtót átszövi. Tudom, hogy így van, mert nemrég jelentést tettem a World Council of Churches egyik bizottságának, és előtte minden New Yorki-i napilapot két héten keresztül alaposan átvizsgáltam. Kiszámoltam, hogy legalább ötezer oldalnyi újságot néztem át. Talán érdekelni fogja Önt, mellékelek egy számítást, de kérem, nyomban küldje vissza, mert ez az utolsó példányom belőle. Mivel előfizetjük a Timest, a Progressive-t, a Staatszeitungot, a Volkszeitungot és a Catholic Worldöt, azt hiszem, elég áttekintésem van ehhez.
Alapvetően minden olyan javaslatot ellenzek, amely az élelmiszer-küldeményeket valamilyen módon politikai megfontolásoktól teszi függővé, mert erkölcstelennek tartom, ha az evést bármiképpen felhasználják a politika eszközeként. És ugyanígy ellenzem, hogy ma fejadagokat szabnak ki a hontalanok számára, ahogy elleneztem, amikor a zsidók még kisebb fejadagokban részesültek. És azt sem helyeslem, hogy az élelmezésben különbségeket tegyenek demokraták és nácik között, mert az evésből nem szabad politikát csinálni. Én az utolsó háborúkból és az infláció idejéről túlságosan is jól tudom, mit jelent az éhezés, hogysem akár a legrosszabb ellenségemnek is kívánjam. A nácitlanítás, a bűnök megbüntetése (a német büntető törvénykönyv meghatározásai szerint), az alkalmatlan párttagok elbocsátása - mindez magától értetődő dolog. De akár egyetlen embert is éhezni hagyni, azt nem szabad. Az élelmiszer szétosztása egyedül az igények szerint történhet. Az, hogy a betegeknek, a gyengéknek, az anyáknak és a gyerekeknek többet kell kapniuk, az természetes, és hogy közöttük sokkal többen vannak a nácik korábbi üldözöttjei, az is az. De az elveknek mindenki számára egyenlőknek kell lenniük.
E kérdések közül már sokról vitatkoztunk. A leginkább engem a diszkrimináció ténye zavar a kenyereskosárral való nevelésről szóló tervekben, és ez a diszkrimináció pontosan azokat a csoportokat érinti, amelyeket a demokráciával tudatos ellentétben a nácik részben maguk teremtettek, részben kialakítottak. Az a kép, amely e diszkrimináció alapjául szolgál, úgyszólván a feje tetejére állított, de önmagában folytonos nemzetiszocialista állam.
Ráadásul az a benyomásom, hogy teljesen különbözően ítéljük meg a németországi helyzetet. Ön azt emeli ki, hogy az embereknek sokkal jobb soruk van, mint ahogy hírlik, hogy jólöltözöttek stb. Én úgy látom, hogy az emberek a nagyvárosok nyolcvan százalékában romok közt és pincékben laknak, és bár tél van, a fűtésre semmi lehetőségük sincs; a brit és az amerikai zónában (és az Ön barátainak beszámolói, valószínűleg főként ezekre az övezetekre vonatkoznak, valamint Berlinre és Bécsre) olyan az élelmiszer-ellátás, hogy a legerősebbek életben maradnak, de a gyermekek és az öregek közt ijesztő arányú a halandóság, és a többiek is gennyes sebeket kapnak a vitaminhiánytól és attól, hogy krumplin kívül alig esznek mást, mindenféle betegségre rendkívül érzékenyek. De bárhogyan is éljenek: az igazi tragédia a német menekültek milliói között zajlik, különösen azok között, akik a Szudéta-vidékről és a lengyelek által elfoglalt német vidékekről keltek útra. Semmi szükség rá, hogy sorsukat részletezzem. Az itteni angol nyelvű újságok szinte soha vagy csak nagy ritkán írnak róluk. De ha csak a fele igaz annak, ami a svájci, a svéd és az angol újságokban olvasható (és semmi okunk feltételezni, miért ne lehetne sokkal több, mint a fele igaz), nehezen tudom megérteni, hogyan érezhet mást az ember, mint a segíteni akarás forró kívánságát.
Hogy mit jelent az igazságosság a népeknek, a csoportok és az emberi lelkeknek abban összevisszaságában odaát - hadd temessük el a halottainkat, büntessék meg a bűnösöket és kezdjük újra nagy testvériségben, emberi megbocsátással és könyörögve az ég kegyelméért. "A szeretet szülte a világot, a szeretet szüli újjá."20 Az ítélet pedig legyen Istené.
Szívélyes üdvözlettel az Ön mindig hű
Volkmarja
17. Broch Zühlsdorffnak
Princeton, 1946. 2. 21.
Kedves Volkmar!
Teljes szívemből köszönöm bőséges levelét. Alig van olyasmi, amiben nem értünk egyet; ezt azonban olyan gyorsan, ahogy csak lehet - mivel elmondhatatlanul sok a munkám - fel szeretném tárni Ön előtt:
Mindketten Németországért aggódunk, és nem mondjuk Jugoszláviáért, ahol pedig még nagyobb az éhség, mint Németországban, és ugyanilyen kevéssé törődünk például Indiával, ahol még Jugoszláviánál is többen halnak éhen. Hiszen nem Indiában, hanem Európában, még pontosabban Németországban születtünk.
Rendelkezünk bizonyos érzelmi tartással, és ennek tudatában kell lennünk; azzal foglalkozunk, ami közvetlenül érint, nem az egyetemes igazságossággal, amit - talán túlságos sietséggel - ráhagyunk Istenre. De mivel csupán emberek vagyunk, ez a tartás jogosult, és amennyiben tudatilag és morálisan egyaránt helyes cselekvéssé válik, szolgálhatja az egyetemes igazságosságot.
Nem küldhetek mindenhova élelmiszercsomagokat; tehát a barátaimnak küldök. És ha kapok egy felhívást, amely élelmiszercsomagok küldésére szólít fel, és tudom, hogy ez a felhívás vagy falra hányt borsó, vagy egy olyan tökfilkó gesztusa, aki akkor parancsolja meg, hogy csavarják össze a porondszőnyeget, amikor már rég össze van csavarva, akkor azonnal felötlik bennem, vajon milyen gyakorlati hatást érhet el a csomagküldés: tehát még szorosabbra vonom és még konkrétabbá teszem azoknak a körét, akikért valóban aggódom, és arra törekszem, hogy az élelmiszer-küldemények legalább azokhoz eljussanak, akik számomra, sőt mindnyájunk számára Németországot reprezentálják.
A kenyereskosárral természetesen nem szabad politizálni, és ilyesmi eszébe sem jut az embernek, amikor egy csavargót éhezni lát. Ebben a kérdésben minden politika nélkül azt mondom: ha nem tudunk mindenkinek enni adni, valakivel mégiscsak el kell kezdeni. Az, hogy mindenkihez el tudjuk-e juttatni az élelmet, mindenekelőtt technikai kérdés, aminek megítélésekor nem hagyatkozhatunk az újságokra. De mindennek, amit Németország számára igényelünk, az igazságosság jegyében kell történnie. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szemünkre vessék, hogy elsőbbséget követelünk Németországnak más országok gyerekeivel szemben. Ezzel olyan (jogos) felháborodást váltanánk ki, amely a németeknek csak árthat.
Úgy vélem, Németországban objektív politikai népszámlálást kellene tartani: ha ez azt az eredményt hozza majd - mint ahogy feltételezem -, hogy demokratikus beállítottságúak és különösen az egykori ellenállók koránt sincsenek olyan kevesen, mint ahogy el akarják hitetni velünk, akkor többé nem vethetnek a szemünkre holmi nagynémet szimpátiát. Addig azonban tartanunk kell magunkat ahhoz az elvhez, hogy amikor útnak indítunk Németországba egy csomagot, útnak kell indítanunk legalább egyet egy másik országba is.
Egyébként pedig Németország ügyében sokkal fontosabbnak tartom a demokratikus mozzanatok politikai hangsúlyozását, mint az élelmiszerkérdést, amelynek megoldása alapvetően nem a mi feladatunk; ezt nyugodtan ráhagyhatjuk a kvékerekre, és rájuk is kell hagynunk. A német demokrácia politikai elnyomása az az ügy, amellyel foglalkoznunk kell.
Hiszen alig tagadható, hogy a megszálló hatóságok köreiben erős szimpátia él a nácik iránt. És ez is teljesen természetes; az átlagpolgár mindig az átlagpolgárral azonosítja magát, és az erős mindig több rokonszenvet ébreszt, mint a gyenge, annál is inkább, mivel a "trouble maker" iránti ellenszenv is erős azonosító tényező. Ugyanilyen kevéssé tagadható, hogy a hazatérő csapatok nagy részét megkísértette a náci ideológia - az utóbbi hetekben több látogatónk volt Németországból, és mindnyájan igazolták ezt -, és hogy ez hová vezet, azt nem nehéz elképzelni. Önnek bizonyára igaza van abban, hogy a Bundnak21 hivatalosan csak elenyészően kevesen voltak tagjai; de menjen csak el egyik szombat este Yorkville-be,22 higgye el, meg fog rémülni és el fog ámulni, ha meglátja azt a sok antiszemita felírást és horogkeresztet: túl jól ismerjük már ezt a technikát.
A hitleri állam továbbra is virágzik. Itt ugyanúgy, mint odaát, nem utolsósorban a bosszúintézkedésekben (amelyeket végül is meg lehet érteni) és a megszállás állatiasságában (ami messze túlmegy minden józan ésszel felfoghatón), mert mind e mögött az áll, hogy a modern ember tökéletesen képtelen meglátni és érzékelni embertársa szenvedését. Ez, amint korábban már írtam és szüntelenül ismételgetem, "a közöny bűne". Ha e bűnt nem sikerül kiirtani, azért az egész emberiség lesz a felelős, ugyanúgy, ahogyan most kollektíven felelősségre vonják érte a német népet, bár mi magunk az ilyen misztikus büntetőítéleteket szeretnénk elhárítani, és el is kell hárítanunk őket, mert nem engedhetünk meg magunknak ilyen misztikát: a mi feladatunk, hogy folytassuk az igazságosság útját.
Visszaküldöm az összes érdekes írást, amit a leveléhez csatolt; az, hogy az újságok, így és nem másképpen cselekszenek, véleményem szerint nem hallgatáskampány: az újságokban az jelenik meg, amit az olvasóközönség olvasni akar - a szerkesztőség és a közönség valóban misztikus egységet alkot. Az Ön szemléjét azért publikálni kellene.
A Germans in History23 olvasásával majdnem készen vagyok. Bővebben majd jövő héten írok róla. Addig is üdvözlöm és szeretettel gondolok Önre:
Hermann
23. Zühlsdorff Brochnak
Amorbach im Oberwald
Németország, amerikai övezet
1947. február 23.
Kedves Hermann!
Fogadja szívélyes köszönetemet karácsony este kelt leveléért, miként a másolatért is, amelyet január 14-én még egyszer elküldött, a mellékletekkel együtt mindkettő rendben megérkezett, és nagy örömmel vettem kézhez. Hogy miért csak most írok? Mióta megérkeztünk Németországba, most adatik meg először, hogy fűtött szobában ülhetek asztalhoz, és az első dolgom, hogy Önnek levelet írjak. Kint már alkonyodik, az ablakon egy kis német város magas, szögletes tetőire látok, amilyet egyébként csak képeslapon lát az ember, mögöttük a lágy frank táj egyik teraszos dombja emelkedik, amelyen egykor szőlőtőkék sorakoztak (most gyümölcsfák foglalják el a helyüket). A domb tetején a sűrű erdőt alig-alig szakítja meg egy-egy fájdalmasan fehér folt, ahonnan kivágták a fákat. Megérkezésünkkor szinte ittas voltam az örömtől, és most szállt le rám először valami mély nyugalom, tűnődés, e szeretett táj bensőséges otthonossága. Sajnálom, kedves barátom, hogy az Önnek küldött levelek közül oly sok tele van fájdalommal. Bárcsak itt lenne és találkozhatna közös ismerőseinkkel, akiknek saját és népük fájdalmas útja az Isten előtti emberi bűnösség tudatosulásának, lényük átváltozásának, az új Ádám közeledtének majdnem örömtelien fogadott útjává vált! Ha nyomon kíséri az amerikai német újságokat, találkozhatott egyikükkel a "Beszélgetések egy ifjú némettel"24 című írásban.
Sok hasonló fiatalember van, belőlük fakad népünk reménye. Persze az
eltelt idő alatt sok olyannal is találkoztunk, aki fölött teljesen nyomtalanul múlt el mindaz, ami történt, akik az Ön által is említett közönyt választották, azt, hogy nem akarnak tudni semmiről. Sokan észrevéve, hogy menynyi minden ismétlődik a korábbi rezsim jelenségeiből, igazolva látják magukat - ahelyett, hogy figyelmeztetést olvasnának ki belőle. Az elmúlt hónapok legnyugtalanítóbb tapasztalata az, hogy üdvözülésüket oly sokan várják másoktól ahelyett, hogy követelményeket szabnának magukkal szemben. A nemzetiszocializmus eszméje sok oldal egybehangzó véleménye szerint teljes mértékben kimerült az összeomlás pillanatában, és a tömegek készek voltak a nyugati mintájú "demokráciára". De ami jött, az természetesen egészen más volt. Hogy a siker mély csalódást okozott, több mint érthető, annál is inkább, mivel a Németország felé sugárzott háborús propaganda éppen az ellenkezője volt az Angliában és Amerikában használtnak: nem elvakult gyűlöletet akartak kelteni, hanem a felszabadulás, a józan ész, a béke, az emberi jogok eljövetelét hirdette. A várakozások ezért rendkívül nagyok voltak. Ha ma bárkivel Németország jövőjéről beszélgetek, nem lehet nem érezni a csalódottságot és a keserűséget, és azok az összehasonlítások, amelyeket a múlttal tesznek, gyakorta kínosak, sőt cinikusak. Mégis - bármennyire érthető is ez, az ember csodálkozik azon a naivitáson, amely azt várja, hogy kívülről kapjanak a dolgok új formát, és hogy a legtöbben, még olyankor is, amikor németek egymás között vannak, és nincs szükség annak hangsúlyozására, hogy más se jobb, nemigen beszélnek a birodalom újjáépítésére vonatkozó személyes gondolataikról, reményeikről, kívánságaikról. Alig esik szó arról, hogy szomjúhoznának a minden embert megillető jogra, amin pedig az új birodalomnak nyugodnia kell, és a szeretetről sem, amely megteremtheti. Az, hogy gyakorta hiányzik a múlt iránt érzett felelősség, pszichológiailag érthető: ennek oka nyilván a menekülés, amihez hozzá kell gondolnunk ezeknek az éveknek minden szörnyűségét. Ami engem sokkal inkább nyugtalanít, az az, hogy sokakban egyáltalán nem ébred fel a saját, személyes felelősség érzése és szükségessége a jövő alakítása iránt, az, hogy mindenkitől függ, hogy milyen lesz a birodalom, hogy megszületik-e egyáltalán, és miként folyik tovább a történelem. Ez az, amit sürgősen fel kell ébreszteni: a nemzetiszocializmus egyik legnagyobb bűne, hogy segített a felelősségérzést megrendíteni és öszszezúzni. Egyébként amióta itt vagyunk, minden sokkal szörnyűbb lett, nem csak a télnek (úgy tűnik, 1927 óta most köszöntött be a legzordabb tél) és az éhségnek köszönhetően; a szétesés rendkívül gyors, a korábbról maradt tartalékok, a lelkiek is, amelyekből az összeomlás óta éldegéltek az emberek, mostanra elfogytak. Szemmel látható volt, ahogy a szellemi erő és a politikai akarat is egyre inkább elapadt. A káosz helyén, amit a nemzetiszocializmus hagyott maga után, semmi nem keletkezett, és a németek még nem kaptak lehetőséget arra, hogy a magukéból teremtsenek valamit, úgyhogy néha megkérdezem magamtól, hogy a lelki és fizikai felmorzsolás politikája nem éppen ezen a télen aratta-e sikerét, amellyel ideérkezésünkkor még nem dicsekedhetett: sikerült aláásnia az önálló döntés belső erejét.
Ami az élelmiszerhelyzetet illeti, sokaknak az a véleményük, hogy tavasszal még nagyobb lesz az éhínség. E tekintetben Angliában is rosszul mennek a dolgok, mégis megdöbbentő volt olvasni a Manchester Guardianban, hogy a napi fejadag még ott is duplája a németországinak.
Egészében először éreztem úgy újra, hogy a világ, mind kívül, mind belül, egy új katasztrófa felé sodródik, és hogy azok az erkölcsi erők, amelyekre a katasztrófa elhárításához szükség lenne, még nem elég nagyok. Csak remélhetjük (és én hiszek benne), ezek az erők Isten kegyelmének és minden egyes ember áldozatának, fáradozásának és szenvedésének köszönhetően felnövekednek, hogy az emberiség végre kilép az ördögi körből, és elég erőssé válik az új kezdet és az új szövetség viselésére.
Végtelenül boldogok vagyunk, és ezt sokan kérdezték tőlünk, hogy itthon vagyunk, jöjjön bármi - a hideg, a betegségek és az éhség ellenére. Naponta sokan éhen halnak és megfagynak. Minket is kerülget az influenza, Isten segítségével karácsony óta csak én úsztam meg, bár a szoba, ahol dolgozom, jéghideg. Néhány hete Brémában jártunk, szörnyű volt, Hubertus súlyos eperohammal tért vissza, pedig korábban sosem történt vele ilyesmi. Még fekszik, de már jobban van. Most, ó mily boldogság, először lakunk a saját lakásunkban, mióta elhagytuk Newfoundlandot, bár csak átmenetileg, mégis van fűtés, és nagyon kellemes itt, kimondhatatlanul hálásak vagyunk a sorsunknak. Sok csomag érkezik, különösen Helga cikke óta, Minnesotából ruhát és ételt küldenek a menekülteknek, így a Caritas25 képviseletében is rendszeresen utazunk Brémába. A küldeményeket ezután is, mint eddig, nyugodtan címezheti oda. Azt kérdi, van-e valami, aminek igazán örülnénk. Tudna küldeni két példányt a Vergiliusból26 - szívesen kölcsönadnánk és odaajándékoznánk a barátainknak. Az Ön által említett csomag mostanáig nem érkezett meg, de feltételezem, hogy legközelebb megkapom Brémában. Ezer köszönet. Hubertusszal együtt mindnyájan szívélyes üdvözletünket küldjük, hű barátsággal:
Volkmar
24. Broch Zühlsdorffnak
One Evelyn Place
Princeton, N. J.
1947. március 15.
Kedves Volkmar!
Köszönöm levelét, amely az imént érkezett meg. Önnel együtt érzem azt a megindultságot, amely a hazai táj láttán elfogta Önt, és szinte megszégyenít a mindnyájukat eltöltő bátorság, amint elhatározták, hogy a nép segítségére lesznek odaát az ország újraépítésében. Az a mély belső megnyugvás, amely soraiból sugárzik, teljesen jogos.
Valamit azonban hiányolok a beszámolójából és Hubertus leveleiből is: hová lettek a nácik? Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy most is ugyanúgy megvannak. Nem a katonai szervezetekről beszélek, azok bizonyára most is működnek - olvasta del Vayo cikkét a Nation legutóbbi számában?27 -, hanem azokról az emberekről, akikkel nap mint nap találkozik, és akik Hitler követői közé tartoztak, bár ma már nem akarnak tudomást venni erről. Hiszen az emberi emlékezet hihetetlenül rövid, különösen ha saját tévedéseinkről és bűneinkről van szó, ezért vagyunk képesek szakadatlanul hazudni önmagunknak: azoknak a derék és becsületes polgároknak, akikkel ma találkozik, nemrég több mint a fele derék és becsületes módon kiabálta, hogy "Heil Hitler!", de ma már nem akarnak tudni róla, hogy ők voltak azok.
És éppen ebben rejlik a veszély: tudatosulás nélkül nincs öntudat sem (a szó mindkét értelmében), öntudat nélkül pedig egyetlen nép sem lehet képes kezébe venni politikai sorsát. A mostani nyomor közepette, amikor mindenki kizárólag arról álmodozik, hogy egy falatka kenyeret vagy egy darab szenet szerezzen, nem lehet senkitől megkövetelni, hogy felismerje saját magatartását és cselekedeteit, de ha egyszer - remélhetőleg! - túl leszünk ezen a szörnyű állapoton, akkor a németségnek végre meg kell tanulnia megérteni, mi történt, és mihez kínált segédkezet. És én valójában éppen ebben reménykedem: egy olyan nép körében, mint az amerikai, nem születhet ilyen felismerés, legfőképpen azért nem, mert a politika itt nem lelkiismereti kérdés, hanem sport, és a latin népekkel sem lehet sokat kezdeni, mert náluk a clarté túlságosan kifelé irányul, nem annyira önmaguk megismerésének eredménye, a németekben azonban megvannak ennek a feltételei, ezért hiszek abban, hogy minden jövőbeni politikai mozgalom, amely valóban német szeretne lenni, innen fog kiindulni; ha mindez sikerül, a történelemben először válhat Németország Európa legfontosabb szellemi központjává.
Először azonban felül kell kerekedni a mai állapotokon. Hogy idáig jutottak a dolgok, az véleményem szerint főleg a hozzá nem értésnek köszönhető, amely párosul a mások szenvedése iránti közönyösség ősbűnével. Ha nem játszana szerepet más, csak a gonoszság, nem uralkodnának a világon mindenütt hasonló állapotok, még Romániában is, ahol pedig valóban nem kellene ilyen éhségnek tombolnia. A harmincéves háború nyomora gyerekjáték volt a mostanihoz képest.
Tekintettel minderre, egyre inkább kételkedem demokráciakönyvemben; mégis meg kell írnom. Minden energiámmal a munkára koncentrálok, mégis csigalassúsággal haladok. Ebben természetesen sok külső akadályoztatás is hibás, különösen az európai levelezések, a csomagküldés stb.
Bárcsak több csomagot küldhetnék Önnek. De egyedül az osztrák hozzátartozóimnak többre van szükségük, mint amennyit anyagilag teljesíteni tudok; már adósságaim vannak, mégsem tehetek mást, hiszen ott - ahol talán még a németországinál is rosszabb a helyzet - valóban élet-halál kérdése az ennivaló. Én pedig mégiscsak fűtött szobában ülök és rendszeresen étkezem. Örülök, hogy máshonnan elég csomagot kap; különösen a gyermekek számára életfontosságú minden falat.
Hubertus remélhetőleg időközben meggyógyult. Kérem, adja át neki és a hercegnőnek (akinek a cikkét sajnos nem olvastam) szívélyes üdvözletemet, és üdvözlöm a gyerekeket is, akiknek a léggömbökkel még mindig adósuk vagyok. Baráti kézszorítással:
Hermann
P. S.: A Vergiliust a kiadó el fogja küldeni Önnek.
SCHEIN GÁBOR fordítása
