|
|
|
|
|
||
Az ábrázolás kérdései, hogy a történelmi leírás mennyiben elbeszélő jellegű, a megismerés területén nem választható el a történeti folyamatok eltérő időbeli hosszától. Az a felismerés, hogy a "történelem" a nyelven kívül mindig előre megformált, nem korlátozza az ábrázolás lehetőségét, ám annál inkább megköveteli a történésztől a források szakszerű kezelését. A források az egymásutániság rendkívül különböző jelzéseit tartalmazzák. A történész szemszögéből ezért akár meg is fordítható a kérdés: a más-más időbeli rétegek más-más módszertani eszközöket követelnek meg. Az esemény az ábrázolás során a közlés megkülönböztethető formáinak kialakulását eredményezi, miközben - Ágostonnal szólva - narratio demonstrationi similis (est).1
Állításomat megelőlegezve úgy vélem: a gyakorlatban nem tartható be az elbeszélés és a leírás közötti határ, a történeti korok elméletében viszont a különböző időbeli kiterjedések síkjai nem vonatkoztathatók maradéktalanul egymásra. Tézisem megvilágítása érdekében mindenekelőtt abból indulok ki, hogy az "eseményeket" csak elbeszélni, a "struktúrákat" pedig csak leírni lehet.
1
Azokat az eseményeket, amelyeket utólag a történések végtelenjéből - vagy a dokumentumok szellemében: az ügyek sokaságából - elhatárolunk, már a részt vevő kortársak is az események összefüggésében, elbeszélhető értelmi egységként tapasztalhatták meg. Ebben rejlik a szemtanúi beszámolók elsőbbsége, amelyek a XVIII. századig különösen megbízható, elsődleges forrásoknak számítottak. És ez kölcsönöz kitüntetett forrásértéket a ránk hagyományozott "történelemnek" is, amely egy kortársi történést beszél el.
Azt a keretet, amelyen belül az esetlegességek összessége eseménnyé áll össze, mindenekelőtt a természetes kronológia szabja meg. Az eseményeket meghatározó mozzanatok elrendezésének kronológiai helyessége éppen ezért a történelmi elbeszélés módszertani feltételei közé tartozik. E történeti egymásutániságban azonban érvényre jut a felaprózásnak egyfajta küszöbe (Simmel), amely alatt az esemény teljesen feloldódik. Csak az előtte és az utána minimuma alkot olyan értelmi egységet, amely az esetleges adottságokat eseménnyé formálja. Bármennyire is kiterjesztjük egy esemény összefüggéseit, azaz a benne érvényesülő időviszonyokat, konzisztenciáját mindenképpen az időbeli egymásutániságnak köszönheti. Még egy esemény-összefüggés interperszonális feltételeit is, amennyiben cselekvő személyek teljesítik be, az egymásutániság mintázatába kell illeszteni. Gondoljunk csak az első és a második világháború kitörésének történetére. Azt, ami a cselekedetek és mulasztások kölcsönös függésében valójában történt, csak a következő óra, a következő nap mutatta meg...
Az egykori közvetlen tapasztalatok történelmi ismeretté való átalakulása - történjék ez akár egy múltbeli elváráshorizont érzékelhető áttörésével - mindig a kronologikusan mérhető egymásutániság elve szerint következik be. A visszatekintés és az előretekintés is, mint az ábrázolás stíluseszköze (emlékezzünk csak Thükididész beszédeire), arra szolgál, hogy kiemelje az elbeszélés folyamatában a kritikus vagy döntő pillanatot.
Az előttiség és az utániság azonban csak azért alkothatja meg egy elbeszélés értelmi horizontját - "veni, vidi, vici" -, mert az a történelmi tapasztalat, amelyet egy esemény tartalmaz, mindig alá van vetve az egymásutániság kényszerének. Így is olvasható Schiller kijelentése: a világtörténelem a világ ítélőszéke. "Amit a pillanatból kimetszhetsz, / nem adja vissza az örök időt." Még aki vonakodik is, hogy viselje a schilleri megállapítás következményeinek súlyát, vagyis azt, hogy az eszkatológiát hagyjuk feloldódni a történelem folyamatszerű alakulásában, a történeti idő szakaszosságát annak is az ábrázolás vezető elvévé kell tennie, hogy a maguk megfordíthatatlan folyamatszerűségében beszélhesse el a politika, a diplomácia, a háborúk vagy a polgárháborúk esemény-összefüggéseit.
A semleges kronológia történetileg természetesen vak a jelentésekre, ezért Kant azt követelte, hogy a kronológia igazodjék a történelemhez, és ne fordítva, a történelem a kronológiához.2
A történeti kronológia eruálásához - akkor is, ha eseményekről van szó - az egymásutániság "strukturálására" van szükség. Ma szokatlan módon ezért beszélhetünk egyfajta diakronikus szerkezetről. Vannak olyan diakronikus szerkezetek, amelyek benne foglaltatnak az események folyamában. Minden olyan történet erről tanúskodik, amelynek van előkészítése, csúcspontja, tartama, és a benne részt vevő cselekvők számára belátható módon véget ér. A lehetőségek előzetes ismeretében, a cselekvő erők számában és mindenekelőtt bizonyos időtávok korlátozottságában vagy felszabadulásában felismerhetők az eseményfolyam belső feltételei, és az események folyamata ezáltal diakron szerkezetet ölt. Ezért lehetséges az is, hogy a forradalmak, a háborúk és a politikai alkotmányozás történetének szakaszai az elvontságnak vagy a tipologizálásnak egy bizonyos síkján összehasonlíthatók. Ezeken a diakron eseményszerkezeteken kívül vannak hosszabb távú struktúrák is, amelyekről ma általában többet beszélünk.
2
A társadalomtörténeti kérdésfeltevések során a legutóbbi időkben meghonosodott a "struktúra", különösképpen pedig a "struktúratörténet" kifejezése. Az időbeliségre való tekintettel a struktúra fogalma olyan összefüggéseket ragad meg, amelyek nem oldódnak fel az egykor megtapasztalt események szigorú egymásutániságában. Több tartósságot, nagyobb állandóságot mutatnak, és ha változnak is, csak hosszabb idő alatt alakulnak át. A közép- és a hosszútávúság kategóriája temporálisan igényesebben fogalmazza meg azt, amit a század nyelvezete az "állapotok" alatt értett. A "rétegződés" térbeli és a statikussághoz közelítő jelentéssávjai a "történelem" szóban "struktúratörténetté" megkettőzve metaforikusan is felidéződnek.
Míg az előttiség és az utániság az elbeszélhető események szempontjából termékeny, a kronológiai meghatározások peremfeltételei kevésbé alkalmasak az állapotok vagy a tartósság leírására. Ez már a strukturális adottságok tapasztalásának módjában is megnyilvánul, amelyek ugyan felölelik a mindenkori pillanatnyi eseményeket, de a kronológiai egymásutániságtól eltérő módon mutatják be őket. Ezzel kapcsolatban csak néhány struktúrát említsünk meg, például az alkotmányos felépítés formáit, a hatalmi berendezkedés módjait, amelyek nem szoktak máról holnapra megváltozni, viszont megszabják a politikai cselekvés feltételeit. De ugyanígy megemlíthetjük a termelőerőket és a termelés viszonyait, amelyek csak hosszabb távon, néha csak fokról fokra változnak, mégis befolyásolják és meghatározzák a társadalmi történéseket. Idetartoznak az ellenségesség és a barátság konstellációi is, amelyek magukban foglalják a háborúk és a békék lehetőségét, és amelyek anélkül - éppen ezért vitatottan - állandósulhatnak, hogy bármelyik fél érdekeinek megfelelnének. Ehhez jönnek még a földrajzi-térbeli adottságok, amelyek sosem függetlenek technikai felhasználhatóságuktól, amiből a politikai cselekvés, illetve a gazdasági vagy társadalmi magatartásmódok tartós lehetőségei fakadnak. Ugyancsak itt érdemes megemlékezni azokról a nem tudatos magatartásformákról, amelyeket különböző intézmények irányítanak, vagy amelyek kialakítják a maguk intézményeit, és legalább annyira felszabadítják, mint amennyire beszűkítik a tapasztalatok és a cselekedetek játékterét. És ne feledkezzünk meg arról sem, ahogy a nemzedékek természetes módon váltják egymást, és e váltások mindegyike tartalmazza a politikai tapasztalatnak azokat a hullámait, amelyeket az új konfliktusok és az eltérő hagyományok képződésének lehetősége rejt magában, függetlenül a generatív magatartástól és annak személyen túli következményeitől. Végül idetartoznak a szokások és a jogrendszerek, amelyek a társadalmi, illetve az államközi kapcsolatokat hosszú vagy középtávon szabályozzák.
Anélkül hogy az ilyen struktúrák viszonyát egymással szemben mérlegelni akarnánk, általánosságban azt mondhatjuk róluk, hogy időbeli állandóik egy esemény résztvevőinek kronológiailag érzékelhető tapasztalati terére utalnak. Miközben az eseményeket bizonyos személyek váltják ki vagy szenvedik el, a struktúrák személy felettiek és személy közöttiek. Nem egyszerűsíthetők egyes emberekre, és pontosan meghatározható csoportokra is csak ritkán. Ezért a módszertan részéről funkcionális meghatározásokat követelnek. A struktúrák így nem válnak időn kívüli erőkké, gyakorta inkább folyamatszerű jelleget öltenek - és e jelleg a mindennapi történések tapasztalatát is képes befolyásolni.
Vannak például olyan hosszú távú folyamatok, amelyek függetlenül attól, hogy segítik őket vagy küzdenek ellenük, lezajlanak. Vitatkozhatunk például azon, hogy 1848 után az elképesztő ipari fellendülés a forradalom kudarcának köszönhetően vagy annak ellenére következett-e be. Vannak érvek erre és arra is; de sem ezek, sem azok nem kényszerítő erejűek, ugyanakkor minden érv jelzésekkel szolgál azzal a mozgással kapcsolatban, amely a forradalom és a reakció politikai táborát keresztben metszi. Így történhetett meg, hogy a reakció ebben az esetben talán forradalmibbnak bizonyult, mint maga a forradalom. Ha tehát a forradalom és a reakció ugyanannak a mozgásnak az indikátora, amely mindkét táborból merítette erejét, és mindkettő előrelendítette, akkor ez a dualisztikus fogalompár egy olyan történelmi mozgást, a hosszú távú struktúraváltásnak olyan megfordíthatatlan irányát jelzi, amely felülhelyezkedik a reakció és a forradalom politikai támogatásán, illetve az ellene folytatott küzdelmen.
A struktúrák történetéről szóló mai módszertani megfontolások messzemenően hozzátartozhatnak az egykor élt nemzedékek mindennapi tapasztalataihoz. A struktúrák és azok változásai tapasztalatilag mindaddig igazolhatók, amíg időtartamuk nem haladja meg az egy időben élő nemzedékek emlékezetének hosszát.
Természetesen vannak olyan struktúrák is, amelyek annyira tartósak, hogy elmerülnek részeseinek tudattalanjában, vagy amelyek olyan lassan változnak meg, hogy az érintettek nem is érzékelik az átalakulást. Ilyen esetekben csak a társadalomtudomány vagy az elmúlt dolgok tudományaként felfogott történetírás szolgálhat felvilágosítással, amely messzebbre terjed az együtt élő nemzedékek emlékezetének egységeinél.
3
Tehát az események és a struktúrák időbeli hossza a történelmi mozgások tapasztalati terében különbözik egymástól, és hosszúságukat a tudományként felfogott történetírás sajátosan tematizálja is. A struktúrák bemutatása hagyományosan a leíráshoz közelít - például a felvilágosult abszolutizmus régi statisztikáiban; az események bemutatása pedig inkább az elbeszéléshez - mint mondjuk a XVIII. század pragmatikus történettudományában. Ha a történelmet akár az egyik, akár a másik módszer segítségével próbálnánk rögzíteni, az mindenképpen csak elégtelen előfeltevéseken nyugodhatna. A két sík, az eseményeké és a struktúráké, egymásra van utalva, miközben sem az egyik, sem a másik nem oldódik fel. Sőt váltogatják helyi értéküket, kölcsönös egymáshoz rendelésük viszonyát aszerint, hogy milyen kérdésekkel fordulunk feléjük.
A statikus idősorok a konkrét eseményekből állnak, amelyeknek ugyan van saját idejük, de csak a hosszabb időszakok mintázatában nyernek strukturális jelentést. Az elbeszélés és a leírás egymásba illeszkedik, miközben az esemény nélkül képtelenség lenne strukturális kijelentéseket tenni.
Más oldalról viszont a tartós, vagy kevésbé tartós, mindenesetre hosszú távú szerkezetek képezik a lehetséges események feltételeit. Az, hogy egy csatát egyáltalán meg lehetett vívni a "veni, vidi, vici" hármas üteme szerint, feltételezi az uralkodásnak bizonyos formáit, a természeti adottságok technikai felhasználásának egy meghatározott mértékét, valamint a barátságok és az ellenségek átlátható rendszerét, tehát olyan struktúrákat, amelyek hozzátartoznak a csata eseményéhez, és amelyek miközben meghatározzák az esemény körülményeit, a menetét is befolyásolják. Ennek az egyetlen csatának a történetében, amelyről Plutarkhosz apodiktikusan számol be, az időbeli kiterjedésnek olyan eltérő dimenziói jelennek meg az elbeszélés vagy a leírás által, amelyek, jóval azelőtt, hogy a hatására reflektálni lehetne, saját "értelmet" kölcsönöznek a csata eseményének. Olyan - H. R. Jauss szavával élve - "in eventu" struktúrákról van tehát szó, amelyeket nem érint a hermeneutikus visszatekintés, mivel az csak "post eventum" ragadja meg a jelentésüket. A struktúrák azok a montesquieu-i értelemben vett általános alapok,3
amelyek lehetővé teszik, hogy egy csata eseménymenetének véletlenszerűségében háborút eldöntő pillanattá váljék.
Az egyes események megtörténésében tehát mindig közrejátszanak olyan strukturális feltételek, amelyek által az esemény végbemegy. Az ilyen struktúrák ugyan leírhatók, de az elbeszélés összefüggésébe is beépülhetnek, ha kronologikusan rögzített okokként segítenek megvilágítani az eseményt.
A struktúrák ugyanakkor csak olyan események közvetítésével ragadhatók meg, amelyeken áttetszenek és feltételként kifejeződnek. Például egy munkajogi per lehet drámai történetként átélt "esemény" - egyszersmind azonban hosszú távú társadalmi, jogi vagy gazdasági adottságok jelzője is. Attól függően, hogy milyen kérdésekkel fordulunk felé, az elbeszélt történet helyi értéke és az elbeszélés módja elcsúszik egymástól: a történet eltérő időbeli pozíciókat tölthet be. Megmutathatja egy eset vagy egy folyamat izgalmas előzményeit és azt, ami utána történik, a kimenetel következményeivel együtt, de a történet mozzanatokra való bontásával utalhat azokra a társadalmi körülményekre is, amelyek az eset lefolyását érthetővé teszik. Az ilyen struktúrák leírása nemritkán "drámaibb", mint magának a munkajogi pernek az elbeszélése. "Egy átfogó narratív kijelentés perspektivikus fontossága" (Jauss) - legyen bár a történeti megismerés conditio sine qua nonja - ebben az esetben háttérbe szorul az átfogó struktúraelemzés perspektivikus fontossága mögött.
Ez az eljárás, amely magasabb rangra emeli az egyes eseményeket és egyfajta átrétegződést idéz elő bennük, egészen a világtörténelem szintjéig végrehajtható. Minél szigorúbb a rendszerszerű összefüggés, minél hosszabb távon érvényesek a strukturális szempontok, annál kevésbé elbeszélhetők az előtte és az utána kronologikus sémájában. A történetírás számára ugyanígy a tartósság is válhat eseménnyé. A nézőpontváltásnak megfelelően az olyan középtávú struktúrák, mint például a társadalmi rendek merkantilis hierarchiája, egyetlen eseménykomplexumként belehelyezhető nagyobb esemény-összefüggésekbe. Ezáltal sajátos, kronológiailag rögzíthető helyi értékre tesznek szert, és alkalmassá válnak például arra, hogy gazdálkodási módokat és termelési viszonyokat korszakspecifikusan elhatároljanak egymástól. Mindez hozzásegít ahhoz, hogy az elemzett és leírt struktúrákat el lehessen beszélni, azaz átfogóbb esemény-összefüggések alkotóelemévé váljanak. Az újkori történelem folyamatszerűsége nem ragadható meg másképpen, csak ha az események és a struktúrák kölcsönösen magyarázzák egymást.
Ám így is marad valami, egy feloldhatatlan módszertani aporia, amely nem engedi, hogy a struktúrákat összeolvasszuk az eseményekkel. A két forma között hiátus tátong, mert időbeli kiterjedésük nem hozható fedésbe egymással, sem tapasztalatainkban, sem a tudományos feldolgozásban. Ha azt akarjuk, hogy az események és a struktúrák ne veszítsék el a bennük megnyilvánuló ismeret célját, amivel felnyitják a történelem többrétegűségét, összeillesztésük nem vezethet különbségeik elmosódásához.
Az "előbb" és az "utóbb" egy esemény elbeszélésében megőrzi a maga időbeli minőségét, amely sosem redukálható teljesen hosszú távú feltételeire. Minden esemény egyszerre többet és kevesebbet mutat meg az időből, mint amit az előzetes adottságok tartalmaznak: ebből fakad a történések meglepő újdonsága.4
Hiába tárjuk fel a leutheni csata strukturális feltételeit, ezek nem adnak kielégítő magyarázatot arra, hogy Nagy Frigyes miért úgy nyerte meg a csatát, ahogyan megnyerte. Az eseményt és a struktúrát természetesen vizsgálhatjuk egymással összefüggésben: megismerhetjük a frigyesi hadseregszervezetet, azt, ahogyan katonáit toborozta, és hogy milyen hatással volt e regrutálási rendszer az Elbától keletre eső területek mezőgazdaságára, bemutathatjuk a mezőgazdaságra épülő adórendszert és hadikasszát, és méltathatjuk a frigyesi hadművészet kiválóságát a hadtörténet fennmaradt dokumentumainak tükrében: mindez valóban hozzájárult a leutheni győzelemhez, de ami 1757. december 5-én történt, az mégis egyedülálló a maga kronologikusan immanens egymásutániságában.
A csata lefolyása és hadpolitikai hatása, valamint a győzelem jelentősége a hétéves háborúban: mindez csak kronologikusan beszélhető el és tehető érzékelhetővé. Leuthenből azonban szimbólum lett. Ettől kezdve Leuthen következményeinek története is strukturális jelentőséggel bírhat. Az esemény strukturális rangra tesz szert. Leuthen hosszú távú, tartós tényezővé vált a porosz államszervezet hagyománytörténetében, példaszerű hatása felértékelte a háborús kockázatokat a Porosz-Németország katonai terveiben, és ezzel strukturáló erővel avatkozott be az alapvető feltételek alakulásába, amelyek előzőleg lehetővé tették a leutheni csatát.
Tehát ha a bemutatás módját módszertanilag a történet nem "a tárgyi világban" betöltött időbeli hosszára vonatkoztatjuk, három következtetést vonhatunk le: az idősíkok, bármennyire meghatározzák is egymást, sosem oldódnak fel egymásban; egy esemény - a kérdéses sík változásával - strukturális jelentőséget nyerhet; a "tartam" pedig maga is eseménnyé válhat.
Mindez közelebb visz bennünket a két, eddig csupán a bemutatás módja és a velük kapcsolatos idősíkok szerint vázolt fogalom ismeretelméleti viszonyának megértéséhez.
4
Tévednénk, ha valóságosabbnak tekintenénk az "eseményeket", mint az úgynevezett struktúrákat, csak mert az eseményt a történés konkrét menetében a természetes kronológia tapasztalatilag is igazolható egymásutánisága szervezi. Megrövidítenénk a történelmet, ha a struktúrák elemzésének rovására az elbeszélés mellett köteleznénk el magunkat. A struktúrák hatékonysága más idősíkon mozog, de ettől nem csekélyebb jelentőségű.
A történetírásban manapság szokás a bizonyítási síkok váltogatása, az egyiket a másikból - a más jellegűből - vezetik le és magyarázzák. A levezethetőség problémáját azonban nem oldja meg az idősíkok váltogatása, az eseményből a struktúrába való átlépés vagy vissza: minden megokolható, de a magyarázathoz nem vehető igénybe bármi. Azt, hogy melyik megalapozás tekinthető érvényesnek és melyik nem, csak az elméleti megfontolás döntheti el. Milyen struktúrák határozzák meg a lehetséges történetek kereteit? Milyen adottságok válnak eseménnyé, és milyen eseményekből alakul ki a múltbeli történetek menete? Tudományágunk történetiségéhez az is hozzátartozik, hogy a különböző előzetes kérdések nem hozhatóak közös nevezőre; a vizsgálat idősíkjainak megvilágítása módszertani kötelesség. Az események és a struktúrák a történeti megismerés számára egyaránt "absztraktak" vagy "konkrétak" - attól függően, hogy milyen idősíkon mozgunk. Ez nem jelent alternatívát az elmúlt valóság megerősítése érdekében vagy vele szemben.
Ezzel kapcsolatban hadd tegyek két ismeretelméleti megjegyzést: az ex post közvetített események fakticitása sosem fedi az elmúlt összefüggések addig valóságosnak vélt teljességét. Minden történetileg kiválasztott és bemutatott esemény a tényszerűség fikciójából táplálkozik, miközben maga a valóság elmúlt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy történeti esemény helyét tetszőlegesen vagy önkényesen jelölhetjük ki. A források ellenőrzése kizárja, amit nem lehet állítani. A lehetséges állításokat azonban nem írja elő. A történész negatív értelemben elkötelezettje az elmúlt valóság tanútételeinek. Amikor viszont a forrásokból értelmezően kiemeli az eseményt, pozitívan közelít a történeteknek ahhoz az irodalmi elbeszélőjéhez, aki a maga részéről szintén a tényszerűség fikciójának hódol, ezáltal téve hihetővé a történetét.
Tehát az elmúlt és elbeszélt események valóságtartalma - ismeretelméleti értelemben - nem nagyobb, mint az elmúlt struktúráké, amelyek alkalmasint meszsze túlmutatnak az egykor élt nemzedékek tapasztalati körén. A tartós struktúrák, különösen ha kívül esnek a valamikori résztvevők tudatán, illetve tudásán, annál "nagyobb hatásúak" - vagy annál "nagyobb hatásúak" voltak valamikor -, minél kevésbé oldódnak fel egy tapasztalatilag igazolható eseményben. Az ilyen struktúrák felvázolása azonban mindig csak hipotetikus természetű lehet. Az elbeszélt események fikcionalitása a struktúrák szintjén megfelel e struktúrák hipotetikus "valóságának". Az ilyen ismeretelméleti megfontolások persze egyetlen történészt sem akadályozhatnak meg abban, hogy fikciókkal és hipotézisekkel éljen annak érdekében, hogy az elmúlt valóságot nyelvileg "reálisnak" tüntesse fel.
Ehhez azonban olyan történeti fogalmakra van szüksége, amelyek lefedik a múltbeli események összefüggésének telítettségét, másfelől ma is érthetők, a történész számára csakúgy, mint olvasóinak. Egyetlen esemény sem beszélhető el, egyetlen struktúra sem mutatható be és egyetlen folyamat sem írható le olyan történeti fogalmak felhasználása nélkül, amelyek "érthetővé" teszik a múltat. A fogalmak azonban mindig tágabbak, mint azoknak az eseménynek az egyszerisége, amelyeknek a megértésében segítenek. Nyelvi értelemben nincsenek olyan egyszeri kategóriák, amilyenekre egy önmagában álló esemény elbeszéléséhez szükség lenne. Ez trivialitás. Mégsem árt emlékezetünkbe idéznünk annak érdekében, hogy világossá váljék az a strukturális igény, amely a történeti fogalmak elkerülhetetlen használatából fakad.
A történeti szemantológia azt mutatja, hogy minden fogalom, amely belekerül egy elbeszélésbe vagy leírásba - olyan fogalmak, mint például állam, demokrácia, hadsereg, párt, hogy csak a legáltalánosabbakat említsük -, érthetővé tesz ugyan bizonyos összefüggéseket, de éppen ezáltal nem helyezhető vissza önnön egyszeriségébe. A fogalmak nem csupán a múltbeli jelentések szingularitásáról tesznek tanúbizonyságot, hanem olyan strukturális lehetőségeket is tartalmaznak, például az egyidejűség nem egyidejű tematizálásával, amelyek nem redukálhatók a történelem tiszta időbeli egymásutániságára.
A fogalmak, a múltbeli tények, összefüggések és folyamatok a történész számára, aki felhasználja őket a megismerés során, olyan formális kategóriákká válnak, amelyekre lehetséges történetek feltételeiként hivatkozni lehet. Csak a tartósság, a többszöri felhasználhatóság és a tapasztalati igazolhatóság igényével fellépő, tehát strukturális tartalommal rendelkező fogalmak nyitják meg az utat azelőtt, hogy ma miként tüntethető fel lehetségesnek és ezáltal miként ábrázolható egy valamikori "valóságos" történet.
5
Az esemény és a struktúra eltérő természetéből, valamint a történeti fogalmak hosszabb távon módosuló jelentéstartalmaiból vezethető le az is, hogy miért változik időről időre a "historia est magistra vitae" régi tanításának helyi értéke is. Ezzel kapcsolatban hadd tegyek egy utolsó megjegyzést.
A történelmi folyamatok különbözőképpen tematizálható időbeli hossza a történelemről szóló különböző tanok számára is kihívást jelent. A "fabula docet" mindig olyan üres forma volt, amelyet a legkülönbözőbb módokon lehetett kitölteni, és - ahogy azt minden szólásgyűjtemény tanúsítja - akár ellentétes használati utasításokkal is el lehetett látni. Mindez természetesen a tartalmára is vonatkozik. Az idő formális struktúrája felől tekintve azt a kérdést vethetnénk ellene, hogy melyik síkon tanít, taníthat vagy kellene tanítania a történelemnek: vajon a rövid távú cselekmény-összefüggések és azok szituációhoz kötött moráljának a szintje-e az, ahol a történelem tapasztalati modellekkel szolgál? - Vagy a középtávú folyamatoké, amelyekből a jövő irányai is kimutathatóak? Ha így van, akkor a történelem a lehetséges jövő feltételeit mutatja meg anélkül, hogy magát a jövőt előre jelezné. - Vagy a történelem a metahistorikus, és ezért még nem időtlen tartam szintjére vonatkozik tanításként? Idetartozik például a szociáldemokrata pártok Robert Michels által elvégzett társadalompszichológiai vizsgálata, amelynek célja az elitképződés szabályszerűségeinek levezetése volt - ezzel akarván megelőző tanácsokat adni a politikai magatartás számára. És ugyanígy idetartozik, hogy egy szólást említsünk, az is, hogy "aki fenn hordja az orrát, rajtaveszt", ami egy történeti lehetőséget fogalmaz meg, még ha e lehetőség egynél többször nem szokott is bekövetkezni.
Amennyiben a történelem megismételhető események lehetőségéről szolgál tanítással, elegendő olyan strukturális feltételt kell felmutatnia, amely egy analóg eseményt előidézhet. Thükididész vagy Machiavelli, náluk valamivel kevésbé Guicciardini, de Montesquieu vagy Robert Michels is, modern szóval élve, ilyen strukturális feltételeket vett elemzésekor számításba.
Ha azonban maguk a feltételek is megváltoznak, például új technikák alakulnak ki, átalakul a gazdaság és vele együtt az egész társadalom és annak alapszerkezete, akkor a történelemnek, mint például az újkorban, elsősorban a megváltozott struktúrákról kell felvilágosítást adnia. Ebben a korban kiderült, hogy maguk a struktúrák is változékonyak és megváltoztathatók, legalábbis sokkal inkább, mint korábban. A struktúrákat is elérte a temporalizálódás hulláma. Eredetileg ez a belátás indította útjára a historizmust, amely a saját jelenének bámulatos újszerűségére adott reflexiókból bontakozott ki. Hiszen ahol tartós folyamatokról változó és gyorsuló sebességgel kiderül, hogy végesek, ott a tapasztalat tere is megújul, mivel folyton alkalmazkodnia kell. Így válhatott a történelem szingularitása minden történeti megismerés kiinduló tételévé.
Az események egyszerisége - ami egyformán elméleti előfeltevése a historizmusnak és a haladás gondolatának - kizárja a megismételhetőséget, és ezért a közvetlen használati utasításokat is elveti. Ennyiben tehát a modern "történelem" megfosztotta trónjától a régi históriát, amely az élet tanítómestere volt. Az individuális egyszeriség alaptétele azonban, amely a történelem modern fogalmát meghatározza, strukturális értelemben nem annyira az újabb és újabb események tényleges újdonságára vonatkozik, mint inkább az újkori változások öszszességének szingularitására. Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, amit ma "struktúraváltásnak" szokás nevezni.
Mindebből azonban korántsem következik, hogy ezért a jövővel kapcsolatban sem használható fel érvényesen semmilyen történeti tanítás. E tanítások olyan idősíkon mozognak, amelyet elméletileg másképp kell megragadnunk. A történelemfilozófia és a belőle kialakult differenciáló prognosztika is a múltat vizsgálja, hogy belőle tanításokat és cselekvési útmutatásokat vezessen le a jövő számára. Tocqueville, Lorenz von Stein és Marx példáján mindez jól látható. Ha eközben elhagyjuk a tapasztalat ránk hagyományozott terét, és átlépünk az ismeretlen jövőbe, mindenekelőtt arra teszünk kísérletet, hogy megértsük egy "új kor" tapasztalatát. Ezzel megváltozik a "történelem" tanácsadó jellege. Bár a diagnózis és a prognózis változatlanul - ahogy kezdettől fogva mindig - épülhet semleges módon tartós struktúrákra, hogy a megismételhetőség elméleti tételére támaszkodva lehetővé tegyék tanulságok levonását a jövő számára. A megismételhetőség azonban nyilvánvalóan nem fedi le az ipari forradalom és a francia forradalom óta eltelt idő teljes tapasztalati terét. A hosszú távú struktúraváltozás rövidülő időtartamai olyan jóslatokat hívtak elő, amelyek a lehetséges jövő feltételeire irányultak, és nem konkrét, önmagukban megragadható eredményekre. "Meg lehet jósolni a jövendőt, csak nehogy azt higgyük, hogy az egyes eseményeket is előre látjuk."5
Az egyes történetek immár nem számítanak a lehetséges ismétlődés példázatainak, és szívesen elkerülik őket. Sokkal inkább a strukturális kijelentések, valamint a folyamatszerű történések szempontjából bizonyulnak fontosnak. Még ha a cél heterogenitását állandó bizonytalansági tényezőként figyelembe veszik is, a történelmi struktúraelemzés így is megőrzi előre jelző képességét. Ma semmiféle gazdasági tervezés nem lehetséges az - önmagában egyedülálló - 1930-as nagy gazdasági világválság tudományosan feldolgozott tapasztalatainak felhasználása nélkül. Vajon le kell-e mondania a történettudománynak erről a szerepéről a szingularitás axiómájának kedvéért? A történelem jelzi a lehetséges jövőnek azokat a feltételeit, amelyek pusztán az egyes események összességéből nem vezethetők le. A feltárt eseményekben ugyanakkor megnyilvánulnak azok a struktúrák, amelyek ugyanúgy meghatározzák és korlátozzák a jövőbeli cselekvés játékterét. A történelem ezáltal megmutatja a jövőnk lehetséges másságának határait anélkül, hogy eközben le tudnánk mondani a lehetséges ismétlődés strukturális feltételeiről. Más szavakkal, csak akkor gyakorolhatunk jogos kritikát a jövő utópikus tervezőinek voluntarista önösségével szemben, ha az élet tanítómestereként felfogott történelem nem csupán az egyes eseményekből vonja le tanításait, hanem történelmünk "mozgásstruktúráiból" is.
SCHEIN GÁBOR fordítása
