|
|
|
|
|
||
"Az a legfontosabb, hogy jó helyen, jó időben szülessünk - mondogatta Celińska nagyanyám almahámozáskor. - A többi jön magától."
Hogy is volt ez velünk, akik ma a negyvenévesek és ötvenesek közti törékeny határvonalon állnánk? Valamivel a háború után születtünk, gyermekkorunk pedig az ötvenes évekre esett. Mire világra jöttem, már minden megtörtént: elégettek ötmillió embert, a Marshall-tervet elvetették, Szczecinben pedig kikiáltották a szocreált. Mama a Dębinkit rótta nagy hasával, amiben biztos mindent jól meghánytam-vetettem pró és kontra, közben azzal hitegettem magam - pedig de sok gondolatom nem válik valóra -, hogy egy kicsit talán még visszakozhatok, mint ahogy a kádba eresztett túl forró víz elől is vissza-visszakapkodjuk a lábunkat. És ekkoriban voksolt Minc a nehéziparra. De aztán ütött az órám. Vaságy, április, hideg, fehér főkötős bába, apa az előtérben, majd a felsíró hangom. Jó erősen megpaskoltak, hogy teleszívjam apró tüdőmet a fagytól és a hólétől párálló friss levegővel. Ezzel bele is kóstoltam az életbe. Kisvártatva lefényképeztek egy UNRRA-csomagból származó flanelplédecskén. Szemrevételezvén a fényképet, melyen égnek emelt lábbal fekszem és az ismeretlen fényképész sötét tükörobjektívjébe bámulok, Celińska nagyanyám először is töltőtollal besatírozta férfiasságomat, melyre egy bizonyos hagyományhoz való ragaszkodás ragadtatta.
A szülés egyszerre volt könnyű és gyors. Világrajövetelem előtt egy órával a mama megevett egy svéd adományból származó, jókora darab csokoládét. Pontosan emlékszem első benyomásaimra. A befűtött szobára, a bábaasszony kályhameleghez tett kalucsnijának szagára, a finom, gömbölyű mellre a barna mellbimbóval, melynek édes ízét sosem felejtem el. Később hol jobb, hol rosszabb volt, amikor pedig kezdett nagyon másképpen festeni a dolog, a sorozatos tapasztalatok hatására ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy oly kicsike golyóvá töpörödjem, amilyen a világ volt az ősrobbanást megelőzően, és - miként egy hindu ismerősöm fogalmazott - visszakerüljek oda, ahol mindig is voltam földi pályafutásom előtt. Sajnos azonban oly bámulatra méltó makacssággal cseperedtem Celińska nagyanyám tápláló cseresznyelevétől, melyet gyolcsdarabkán át préselt az ezüstperemű pohárba, hogy nemsokára elértem a fejemmel az asztalt, s ez jelentős mértékben hozzájárult látóhatárom kiszélesedéséhez. Tekintetem meleg volt, éles és meglepően szenvtelen. Mindent hosszasan szemléltem. Észrevettem a felnőttek világát.
A gyermekkoromat úgy töltöttem, mint bárki más: zárkában, vagy ha úgy tetszik, kalitkában. Tágas egy zárka volt ám, kilátással a Balti-tengerre, a Tátrára, az Odera és a Bug folyóra, plafon helyett a felhők, de minden kényelmetlensége ellenére valahogy mégiscsak lehetett benne élni. Boldog békeidők jártak, ami nem túl gyakran esik meg a történelemben (bár a soron következő világégés már ott leselkedett ránk, és helyi gaztettekben sem szenvedtünk hiányt), de mit kezdhetünk életünknek azzal a darabkájával, amit vörös bura alatt voltunk kénytelenek eltölteni, a burát pedig hol ránk szorították, hol kicsit felemelték, ahogy a fedő mozog a forró vizes fazékon?
Csak félig van igaza annak, aki azt állítja, hogy az idő nem dolgozik az élet keze alá, mondván, az élet messze többet követel, mint amennyit az idő teljesíteni tud. Bizony régente sem, példának okáért a XIX. században sem dolgozott az idő az élet keze alá a közép-európai síkságon, és megmutatta őseinknek a vasfogát. No és az az idő, amit Jalta és a fal ledöntése között a vörös bura alatt kushadva kellett eltöltenünk, az vajon valami módfelett értelmetlen, csak végigszenvedendő ugar az életünkben, amit lelki integritásunk végett jobb elfeledni, mert szégyen beírni az önéletrajzunkba: "az elnyomás idején született, s mint ilyen, születésétől fogva felvértezve"? Vajon a szabadság - azaz a szabad levegővétel - hiánya letaszít minket oda, hol nincs más, csak könnyek, patriotizmus, fogcsikorgatás, noha úgy érezzük, hogy fölfelé szárnyalunk? Vajon a nyomás - a szűnni nem akaró, évtizedes nyomás -, amelynek hol nyíltan, hol leplezve ki voltunk téve, az a nyomás, amelynek jómagam is ki voltam téve, az valóban megtörné a lelket és kínos, különc figurává változtatna? És végső soron milyen valóságos értéket képviselnek azok a beavatások, melyekben akkoriban, az ötvenes években és később részesültünk?
A mai napig nem tudom, hogy amit átéltem, az egész nemzedékem számára ugyanaz volt-e, vagy csak az én kizárólagos élményem, mivel - a velem egyívású, de a közép-európai síkság lentebbi városaiban született kortársaimtól eltérően - meglehetősen sajátos helyen jöttem a világra.
Egy romhalmaz volt a szülővárosom, ami a romoknak a lakosokra gyakorolt meglehetősen bizonytalan hatása miatt - szerintem - inkább "jó" helynek nevezhető, bár Celińska nagymama ugyancsak elcsodálkozna ezen a jelzőn. Azért volt "jó" hely, mert létezett a földön rossz hely; olyan hely volt, ahol körbetekintve, az igazán fontos dolgokon megakadhatott a szem.
E helyet, a hideg tengeri öbölben, a Kárpátokból eredő folyó torkolatánál festőien fogta körbe a történelem. 1939-ben itt tört ki minden emberi idők legnagyobb háborúja (dicsőséges jelzője ugyancsak kétséges), és voltaképpen itt is fejeződött be 1980-ban (a dicsőséges jelző itt inkább helyénvaló), mert az Európát évtizedekre elválasztó fal 1980 augusztusában itt kapott végzetes találatot: nem később és nem máshol, itt, de nem mindenkinek akaródzik emlékezni rá. Az idő, melynek egy áprilisi napján egy golyólyuggatta házban megláttam a napvilágot a romba döntött város tengermelléki negyedében, nem is lett olyan rosszul megválasztva - legalábbis szerintem nem: se nem túl korán, se nem túl későn, pontosan akkor, amikor. A negyvenes évek második fele. Európa testén már megszáradt a vér, megszáradt, de nem teljesen. A történtek emlékezete gyorsan elhalványult, mert ezt diktálja a józan paraszti ész, ugyanakkor nem halványult el teljesen, sőt: nagyon is elevenen élt. Keresztúthoz értem, egy nagyon jó megfigyelési szögbe, ahonnan óriási, nem csupán egy városra, hanem az egész világra nyíló távlatokat lehetett belátni. A kor lényegét érintő tanulmányokat lehetett e helyütt folytatni, melyekhez a saját bőrünkön folytatott kísérletek kapcsolódhattak, és ez kedvezett a gondolkodásnak, mely az általános igazságot szívesen társította a konkrét, személyes tapasztalattal.
A város, melynek külső negyedében megláttam a napvilágot, furcsa tektonikai szerkezettel rendelkezett. Lent ott lappangott az elfojtott németség, mennonita nyomok, a keresztes lovagok csodálatos építményei és a porosz bankok maradványai, a felszínen pedig a lengyelség fehér-piros máza a sietősen betűzködött vörös zászlócskákkal és a friss felirattal egyetemben: "Voltunk. Vagyunk. Leszünk"; az egész fölött még a katolikusok keresztje, a szárnyas fehér sas, melyről a koronát sikerült lefűrészelni, a vörös csillagot formázó izzósor, a sarló és kalapács és a könyörtelen csatát később a fejünk felett megvívó világi erők harca, melyet röviden "hidegháborúnak" nevezünk. A katolikus egyház birtokba vette a protestáns templomokat, melyeket Goethe, Himmler, Thomas Mann nyugatra menekülő honfitársai hagytak hátra, és amelyek evangélikus tetőzetük és tornyaik látványával védelmeztek a jezsuiták aranyban tobzódó barokkjával szemben. Ezeknek az épületeknek egy részét az új hatalom mozikká építette át, ahol elkezdték vetíteni a Moszfilm rajzfilmjeit. A vörös villamosokkal elsuhanó s a vágyott stabilizáció melengető ígéretét hirdető lengyel feliratok meg az engesztelő cirill betűs "Min nyet!"-ek, amiket még Kuznyecov hadnagy festett föl a vendéglők épen maradt falára, összekeveredtek a házakon vöröslő gót betűk szálkás soraival, melyek konokul villantak elő a friss festés alól. Az utcákon homokzöld zsávolyzubbonyt viselő szovjet tisztek sétáltak, és megértően tértek ki a likvidációra ítélt katolikus pap elől. A kikötő bádogkapuján túl fel-felhangzott a tiltott, s ekképpen ugyanúgy likvidálandó országok beszéde, bár néhanapján feltűntek az utcákon dán vagy holland tengerészek is, akik oly illetlenül hangosan beszéltek, mint azok, akiknek a szabadság természetes állapot. Még a vasfüggönyt is lehetett mustrálgatni vasárnaponként a strandon, ahol álluk alatt feszülő lakkszíjas ifjú határőrök járőröztek, géppisztollyal a vállukon: színe akár az acélszürke felhőké, melyek magas falként tornyosultak a tenger fölé. Azon túl a láthatatlan, Svédország nevű állam.
Abból az időből származó alapvető élményem az erőszak és a tehetetlenség tapasztalata, de ez főként a szüleimmel kapcsolatos. Ami pedig a minket érintő, a ránk nehezedő nyomást illeti, az sem volt kevésbé erőteljes, csak jóval áttételesebb és mélyrehatóbb.
Fura egy tapasztalat: mármint afelől tudakozódni, hogy a lelkünk fontos-e valakinek. Azzal ellentétben ugyanis, amit ma gyakran állítanak, nem csupán nyers kényszerről vagy az engedelmesség könyörtelen kierőszakolásáról volt szó. Mindenki meg akarta kaparintani a lelkünket. A család, az egyház, az iskola, a párt, Sztálin, Hitler és amazok is a óceánon túlról, a Szabadság-szobor mellől. Vajon már akkor megéreztem, hogy ez rejlik a sokféle szép dolog hívogató választéka mögött, amelyeknek az a dolguk, hogy engem elcsábítsanak, megigézzenek és a "maguk képére" formáljanak? Tényleg képes volt az én lelkem, lelkecském, mely lengeteg, akár egy apró káposztalepke, Moszkva és a La Manche csatorna között valahol félúton, egy hideg tengeri öböl romba döntött városában lakó lengyel fiúcska lelke magára vonni a Hatalmak figyelmét, akik a Széppel akarták őt lépre csalni?
Mindenekelőtt a város próbált elcsábítani és megigézni.
Tudtam, hogy a Gonosz Városa - a német gonoszé, mely itt lobbantotta lángra kis híján az egész világot -, nagyon is jól tudtam, mily szörnyűséges ez a Gonosz. S ezzel egyidejűleg - az ország lentebbi régióinak lakosaitól, Krakkó vagy Sandomierz, netán Ciechanów vagy Siedlce ősi népeitől eltérően - a lelkemben magam is átélhettem ezt a Gonoszt, hisz a Gonosz ölén aludtam, és megfürödtem a Gonoszban. A ház, melyben a szüleim megtelepedtek, miután elmenekültek Vilnából és Varsóból, és ahol születtem, az utolsó szögig német volt, a bútorok, a függönyök, a törlőrongyok és az ágyneműk, de azt is gyorsan észrevettem, hogy itt valami nem stimmel. Szörnyűséges volt a német Gonosz, ebben egy percig sem kételkedtem, de a Gonosz építette házak mégiscsak megigéztek. Hát akkor hogy van ez? Az utcákat róva bepillanthattam a régi kertekbe, a nagy kádas fürdőszobákba, a téglapincékbe, a kicsempézett kamrákba, a mahagónilambériás hálószobákba és szalonokba, ahol néha egy-egy gót feliratot láttam, s mi tagadás, ekként ődöngve abban a városban, ahova véletlenül vetődtek a szüleim, és ahol nem érezték jól magukat, valahogy szépséges álomba szenderültem, mert a városnak sikerült elcsábítania és megigéznie, s annál inkább elcsábított és megigézett, minél kevésbé hasonlítottak az újonnan épített házak a még Vilmos császár uralkodása idején építettekhez.
E helyütt ébredtem rá, hogy mit jelent e két szó: "szép város". Megmaradt annak egész életemben, és mostanság, gyakori utazásaim során is e mércével mérem az utamba kerülő városokat. Korán megérintett a városköltészet, ennek sokféle különleges aromája volt. A hatások és erők titokzatos egyvelege párolódott le bennem. Hiszen voltaképpen ki akart engem megigézni? Netán a stukatúrokkal, gipszfolyondárokkal és kovácsoltvas balkonokkal, faragott verandákkal ékeskedő Gonosz nyúlt ki felém a kezével, hogy elcsábítson és megigézzen, hogy a Gonosz oldalára álljak, amikor meghajlok a takarosra nyírt hársak szegélyezte és a titokzatos tenger felé futó utcák bűbája előtt?
Túlságosan fiatal voltam ahhoz - meg kegyetlen is, mert az ifjaktól idegen még a caritas erénye -, hogy együtt érezzek a német Gonosz megszomorítottjaival, de vajon nem éppen a caritas hiánya láttatta meg velem, hogy a Gonosz megszomorítottjai éppen hogy nem akarnak szembenézni a Gonosz mibenlétével? Nagyon is elhamarkodottan, túlzóan gyűlölni és lenézni a Gonoszt - talán épp azért, hogy ne kelljen a lényegét megismerni? Felnőtt ismerőseim közül senki sem úgy tekintett a németek harmincas-negyvenes évekbeli cselekedeteire, mint az emberi gondolkodás nagy és szörnyűséges tapasztalatára. Csak az számított, hogy azok a "svábok" megkínoztak bennünket, a többi badarság. Akkoriban nagyon vonzott a városnak és a Gonosznak ez a rendkívüli összefonódása, az is meglehet, hogy már a vörösréz tornyocskájú kőházak homlokzatának gót feliratait látva rájöttem, hogy ez az összefonódás mily messzire nyúló. Tehát a város sugallta volna nekem azokat a kérdésfelvetéseket, melyek évekig foglalkoztattak? Miben áll a szépség iránti vágy? És hova vezet? A tökéletes város megépítésének és a fizikumukban tökéletes emberekkel benépesítendő világ gondolata miért támad fel időről időre az emberi lélekben? Milyen értelmes dolgot lehetne szembeállítani vele, ha a ráció mindig a szépség oldalán van, ha mindenki a szépre vágyik, még azok is, akik áldozatául esnek?
Gyermekkorom egyik legmellbevágóbb pillanata az volt, amikor megtudtam, mit műveltek a németek nyomorék társaikkal. Valamilyen német könyvben olyan képekre bukkantam, amelyek megráztak, pedig semmi különös nem történt rajtuk. Csupán a szokásos jelenet: egy fehér köpenyes férfi néhány mosolygó és jó felépítésű férfinak megméri a fejét, a homlokát, az orrát, az arcát és a fülét. A méréshez egy sarlószerű és forgatható, milliméter-beosztású mérőeszköz szolgált, a híres Zeiss Művek terméke, maga az esemény pedig egy szép, frissen festett gimnáziumban, talán Düsseldorf vagy Hannover környékén történik egy verőfényes napon, minden bizonnyal ebéd előtt. Hogy ilyen méréseket nemcsak a németek szerettek végezni, hanem a "tökéletes arányokról" álmodó ókori görögök is - ez volt a következő megdöbbentő felismerésem. Hát már ők is? Hát már náluk is hatott az "aranymetszés" mágiája? Egy régi történelemkönyvben olyan ceruzarajzra bukkantam, mely számozott szelvényekre bontva ábrázolt egy antik szobrot. Ilyen szelvényekre lett osztva a milói Vénusz istennőarca is. De hisz - ez a soron következő felfedezésem - nem is akadt tán olyan művészember, aki nem végzett maga is hasonló méréseket, ha másképp nem, hát fejben! Nagyon is jól emlékszem egy emberábrázolásra, melyet körös-körül számok borítottak, mindezt Leonardo da Vinci olasz festő készítette.
Vajon én magam, én nem végeztem hasonló méricskélést a vonatfülkében vagy a buszmegállóban, amikor egyszer csak az engem körbevevő arcok közt felfedeztem álmaink párját ritkító szép, sugárzó arcát? És amikor az oliwai székesegyház előtt misére menet figyelmesen megnéztem a főbejárat előtt üldögélő embereket, akiknek nem volt kezük-lábuk, csak egy réztálka lógott a nyakukban? Csakhogy azokat a német "művészeket" a harmincas években mintha nem elégítette volna ki a puszta álmodozás és nézdegélés, hisz nem mentek-e máris egy lépéssel tovább és vontak le gyakorlati következtetéseket, és fordították a "tökéletes arányokkal" bíró világról szőtt álmokat a fél világon végigsöprő durva tettekbe, miközben élő és eleven anyagból mintázták meg az új ember alakját? A város, mely gyönyörűség volt szememnek, egyszer csak alapjaiban rendült meg, mintha kirántotta volna valaki az üvegablakos és tornyocskás kőházak fundamentumát. Hirtelen mindennek megváltozott az értelme. Tehát a szépség kifürkészése okán gázosítottak el pár millió embert, mivel e pár millió ember arcformája, orra, füle, homloka nem esett egybe azokkal a "tökéletes arányokkal", melyeket a háztartásbeli Hildegard Müller, Johann Pelz gazda, a rendőr Heinrich Himmler vagy Alfred Rosenberg gondolkodó álmodtak meg maguknak? Nos, ugyanez a német lélekben száz éveken át érlelődő formaérzék volt az, ami szuronnyal és rudakkal terelt milliókat gázkamrába Auschwitzban?
Ugyanez a formaérzék hozta volna létre az engem ennyire megigéző várost is? Mi köze volt egyiknek a másikhoz, és volt-e valamilyen köze egyáltalán? Ilyen kérdéseket feltenni természetesen csak a már felnőtt ember képes, hisz akkoriban minden csak a nyugtalanságban, megigézettségben és félelemben jelentkezett, zavarosnak, bizonytalannak és homályosnak tűnt, és csak jóval később öltött kivehetőbb alakot. Ugyanakkor szüntelenül az volt a benyomásom, hogy itt valami nem stimmel. Hitlernek a szlávok és a zsidók iránti ellenszenve, amit a felnőttek szajkóztak folyton? Megváltozna-e a Gonosz lényege, ha Hitlernek az a gondolata támad, hogy néhány millió magas, szőke, kék szemű embert küld gázkamrába? A Gonosz lényegében nem inkább annak a politikának a támasza volt, mely az eugenetikán alapult, és végső soron az emberi testnek, egy antropológiai mintának jól meghatározott esztétikai képére támaszkodott, melynek mentén vörös vonal választotta el az "értelmes" és az "értelmetlen" életeket? És valóban az volt a legfontosabb ebben, hogy a német "faj" választódott ki? Később persze sokkal több mindenről tudomást szereztem, ami csak tovább bonyolította az egészet. A világ megtisztításának gondolata nem csak Hitlerben merült fel, több helyen és többször is felütötte a fejét az idők folyamán (például az angoloknál és az amerikaiaknál, akik már a húszas években létrehozták az Eugenetikai Társaságot azzal a céllal, hogy megvédjék az Újvilágot a közép-kelet-európai bevándorlóközösségek "genetikai hibájától"), de csak a németek tették meg az ipari méretekben megvalósított politika alapjának. Vagyis a felnőttek engem is és magukat is becsapták, hogy elkerüljék a veszélyes kérdéseket? Hogy egyáltalán nem is a lengyelek és a zsidók iránti gyűlölet mozgatta Hitlert, hanem az egészséges és fizikailag szép, "tiszta" világról szőtt álom, s a Gonosz csak emez álom szörnyűséges repeszeként pattant ki? Lehet, hogy Hitler nemcsak zsigerből gyűlölte a lengyeleket, hanem sokkal nagyobb célokra irányult a figyelme? Felnőtt ismerőseim közül nem vette senki komolyan Hitlert, "lengyelgyűlölőnek" gúnyolták, megvetették, egy embergyűlölő nacionalista németnek, a német tőke szolgálatába állított ördögfajzatnak tartották, csak azért, nehogy kiderüljön, hogy Hitler az új embert (nem csupán az új németet) akarta megteremteni, és ez az új emberről szóló elképzelés Sztálin fejében is ott motoszkált, márpedig egy ilyen párhuzam megvonása nem volt ajánlatos.
A harmincas években a német érzékenységből kibontakozó fantáziákat az új világról és az új emberről szerencsére nem sikerült valóra váltani, és az eugenetikai politika - tehát az adminisztratív és orvosi eszközökkel államilag védett antropológiai minta - helyett a szépség pluralizmusa mellett döntött a demokratikus emberiség; végül tehát minden jól végződött? Ugyanis a fül, az orca és az ajkak formájának milyensége sokak számára ma is ellenállhatatlan szépséggel bír, és a "tökéletes arányú" testformák, vagyis az ember genetikailag meghatározott faji alakzatának számítógépes kidolgozása, amelyre nem kevesen hajlandók manapság, az egésznek még további távlatokat adhat, sőt a magzat genetikai állományába egyre teljesebb betekintést nyújtó méhen belüli kutatások előbb vagy utóbb lehetővé teszik még azt is, hogy idejében kiderüljön: vajon a kívánt lény jön-e világra, vagy inkább olyasvalaki, akinek megszületését meg kell akadályozni. Nincs szükség a szakadék szélére állítottak szelekciójára. Megy ez az orvosi laboratóriumokban is, szép csendben.
Nehéz megítélni, hogy a XXI. század visszatér-e majd a régi álomhoz. Vagy hogy az eugenetikai politika csábító ereje, ami már többször megkísértette az emberi gondolkodást, és ami ma inkább a múlt rémének tűnik, képes lesz-e ellenállhatatlan vonzerőre szert tenni egy, a demokratikus társadalmak történetében szükségszerűen jelentkező spirituális válság idején, amikor a politika hiábavaló álmokat kerget "küldetésről" vagy "nagy elképzelésről", így adva értelmet az emberek közös életének. A társadalom eléggé egykedvűen ítéli meg az ilyen politikát: "a jóléti társadalom életének megszervezését" jól vagy rosszul végzi-e - a többi nem számít. A jóléti társadalomban azonban a fajminőség megtartásával kapcsolatos vezéreszme a válság egy pontján könnyen felértékelődhet. A faj "nemesítéséről" szóló elképzelés egy ilyen pillanatban a mai társadalmakban, ahol a vallás szerepe visszaszorult, és az egyes emberi élet elveszítette szakrális értelmét, értelempótlékot nyújthat, és látszólag olyan metafizikai régiókba emeli a politikát, amit eddig egyetlen demokrácia sem remélhetett gyakorlati okok, a szkepszis és a világi szemlélet miatt. A génsebészet e téren új lehetőségeket nyit meg, mivel elfedi bizonyos döntések etikai kétértelműségét, és az ember biológiai "nemesítésének" álma már a mikrobiológia intim szférájában valósulhat meg.
Egy vicc rövid története című könyvemben visszatértem a gyermekkoromhoz, ez tulajdonképpen egyenlő a saját emlékanyagom (valamint a harmincas és az ötvenes évekből származó dokumentumok, szövegek, fényképek) drámai felkutatásával, ugyanakkor mindent a mostani gondolkodásom aggodalmai rajzoltak át, ami már többet tud és érez, mint a hajdani gyermek.
Ezért amikor a Rövid történetet írtam, Herbert Az ízlés hatalma című művére gondoltam, jó érzésekkel. Amikor egy bizonyos júniusi délutánon a Lengyel Ifjúsági Szövetség leányzóit figyeltem a gyakorlati foglalkozás termének ablakrésén át, nem láttam bennük semmi közöset a Mefisztóval, akinek visszataszító csúfságát Herbert ecsetelte. Szépnek láttam őket a szőke hajfonatukkal, homokzöld blúzukban és vörös nyakkendőjükben - pedig Sztálin szócsövei voltak. Azon a júniusi délutánon egy új világról és az új emberről beszéltek. Hogy eljön majd az a világ, ahol nem lesz szegény és gazdag. Hogy senki nem fog éhezni. A gyárak közös tulajdonban lesznek, mindenkinek lesz munkája, és senkit sem fognak lenézni. Az emberek közösen dolgoznak majd, és közösen osztják szét munkájuk gyümölcsét. Ezeket a harmatos szamócaajkakról elröppent szavakat csak egy kőszívű ember lett volna képes közömbösen hallgatni, és úgy vélem, hogy az akkor megismert édes álmodozás még később is eszünkbe jut majd, noha az egész bája minden jel szerint örökre elillant.
A sárgán virágzó akác sűrűjén át odalopakodtunk a gyakorlati foglalkozás termének ablaka alá, hogy a nyári, alkonyi fényben bámulhassuk azokat a szép, egyenruhás, elsőéves egyetemista lányokat, akik a Boldogság Országáról meséltek a felsőbb éveseknek, miközben hosszú pálcával mutogattak a teremben felakasztott térképen a Lomonoszov Egyetem, Micsurin kertjeinek színes képei és a hófehér dnyepropetrovszki vízesés felé, én pedig magamba szívtam a finom kézmozdulatok táncát, az aranybarnára sült könyökök látványát, a légbe villanásokat rajzoló ujjmozdulatokat, melyekkel gondosan mérlegelt és - természetesen - szívbe markoló szavaikat kísérték.
Különös, hogy mennyire hasonlóan csengett ez az eszme, amint nyilvánvalóságának fölényével hirtelen előtérbe tolta magát, a nyomában támadt tiltott felismerés félelmével és örömével együtt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egyház a párttal, a párt pedig az egyházzal küzd, és hogy az istenhívők és az Istenben nem hívők közti harc életre-halálra megy, valamint az is nyilvánvalónak tűnt, melyik oldalhoz tartozom, hiszen vasárnaponként a szüleimmel együtt eljártam a székesegyházba, de a szépség, ugyanannak az eszmének a szépsége mindkét oldalon meglepően hasonló fényben játszott. Amikor ugyanis a homokzöld blúzos lányok egy jobb világ eljöveteléről meséltek, meg az új emberről, a közösért végzett közös munkáról, lelki szemeim előtt megjelentek az első keresztények életének képei, amiket még Mulak atya festett a húsvéti önvizsgálat idején, hogy elmarasztalja az önzés bűnére csábító ártalmas emberi hajlandóságot.
Olyan jelenetek voltak ezek, amelyekben nagyon plasztikusan ábrázoltatott a közös élet szépsége, a javak testvéri elosztása, a kenyérosztás a szegényeknek, a közös tulajdon; és az első keresztény települések közös életének e szépsége nagyon hasonlított az új emberről szőtt álomra, akivé elsőáldozáskor kellett válnunk. Milyen furán hangzik egymás szomszédságában e két szó, kommunizmus (komunizm) és elsőáldozás (komunia), mint két testvérlány, akiket azon kapnak, hogy egyforma a frizurájuk, bár egyikük barna, a másik szőke, halálosan marakodnak és acsarkodnak egymásra, hiszen ellenséges világokhoz tartoznak, de távolról az önfeladásnak és a gazdagok önzésével szembeni heves ellenérzésnek ugyanazt a pátoszát sugározták, mely önzéssel - és ebben senki nem kételkedett - nehezebb lesz a mennyországba kerülni, mint a tevének átjutni a tű fokán.
Ezért is irritáltak engem folyton a "totalitarizmus giccsére" vonatkozó felszínes kitételek. Egyetlen totalitárius rendszernek sem volt monopóliuma a giccsben. Maga a giccs volt totalitárius, az igen, de - fájdalom - a totalitárius szépség időnként nagyon autentikus szépség volt. Leni Riefenstahl meg Szergej Eisenstein bizony tudtak erről valamit. Sztálin kedvenc alkotása, a Rettegett Iván, a filmművészet egyik mesterműve volt, bajos lenne tehát rossz ízléssel vádolni a vörös uralmat, no persze az is köztudomású, hogy Sztálin nagyon szerette a már sokkal alantasabb Szuriko című dalt is; ám a Szurikót nagyon kedvelte és szívvel-lélekkel énekelte apám is mandolinkísérettel, akinek mint vilnói menekültnek megvolt a maga régi ügye Sztálinnal. Valahányszor azt hallottam, hogy remegő hangján jó magasan kivágta az oly kifejező refrén negédes allegróját, azok voltak - úgy bizony! - gyermekkorom legszebb pillanatai. Ezt a kaukázusi dalt zengve egyesültünk a szépségben mi, az áldozatok, és ő, a Kreml teljhatalmú ura, aki uniformisának mandzsettájával törölte le a bajuszára csöpögő könnycseppeket.
A szépség mindazonáltal csak részben igazodott bizonyos politikai és morális elvekhez. A demokráciának is megvan a maga giccse, s megeshet, hogy ez a giccs jóval szélesebb körű, mert a totalitárius rendszerek, legalábbis a monumentális művészet esetében, a szigorú klasszicizmus egyáltalán nem nívótlan kánonjához igazodtak, és az uralkodó rögeszme árnyékában ez gyakran megóvta őket a szélsőséges kilengésektől. Ezért távol áll tőlem, hogy mentegetőzzem a Kultúrpalota feletti elragadtatásom miatt, mellyel építését kísértem, és amely sokszor megdobogtatta gyermeki szívemet. Végső soron igaza van Franciszek Starowieyskinek, aki szerint a beépített Varsónak ez az egyik szép épülete, és hogy - de ezt már én teszem hozzá - meg kell óvni a hazafias kisajátítástól, mert méltó arra, hogy megőrizzük, ahogy a Szász téri egykori görögkeleti templom is méltó rá, sokkal inkább, mint a politikailag felértékelődött Victoria Szálló. Szóval a templomot sem kéne lebontani. Az ország képének ez csak az előnyére válna, mivel egy közösség lelki egészsége többek között abban áll, hogy az ellenséges jelképeket is szabadon tudja kezelni, azaz kellő távolságtartással és tartózkodva a hisztérikus reakcióktól, melyek azt bizonyítanák, hogy nincs minden rendben az önértékelésével.
Végül tehát az marad a kérdés, hogy milyen hatással volt a lelkünkre a szovjet-orosz totalitárius elnyomás. Persze hogy különbözőképpen hatott, nem egyformán. Mit is jelent hosszú éveken át Oroszország szorításában lenni? - még sokáig rágódunk majd e kérdésen, hisz sűrű a homály e dolgok körül. (Apám mindig Oroszországról beszélt, végső soron senki nem mondta másképp, csak a tanárok és a rádióbemondók emlegették Szovjetunióként, és a Boldogság Országa negédes kifejezés csak a moszkvai rádió kívánságműsorának hangversenyén ment el.)
Még gyermekkoromból emlékszem a "bejönnek, nem jönnek" problémára, jóllehet már rég benn voltak. A gyűlöletes Oroszország és leplezett jelenléte. Celińska nagyanyám beszámolója szerint 1956 után már nem lehetett "ruszki tiszteket" látni az utcákon. Csakhogy a gondolatok mélyén mindig ott lappangott annak a tudata, hogy itt rejtőznek valahol az erdeinkben.
No meg az a gombóc a torkunkban, amikor a mozdony elől lerohantunk a töltésről, és a T-34-es tankokra szerelt vagy gyalogsági ágyúkkal megrakott nyitott kocsik és marhavagonok gurultak sorra előttünk, az oroszok ott üldögéltek az ajtóban kilógatott kapcás lábukkal, vagy ládákon ücsörögtek, az arcuk pirospozsgás és napbarnított, üstökük nagyon világos, rövidre nyírt volt, egykedvűen, mosolyogva bámészkodtak. Egyikük még dobott is nekünk valamit, de az legurult a töltésről és a kis patakba esett. Valami fénylő. Valami kerek. Valami apró holmi. Mi meg meredten néztünk a víztükör felett. Janusz egy bottal még a hínárosba is belekotort. De nem találtunk semmit az iszapban.
Voltaképpen egyikünk sem félt tőlük, csak valahogy nem lett jó a hangulatunk. Fiatal suhancok voltak, némelyiküknek ferde metszésű a szeme, másoknak sötét, cserzett a bőre, egypár az ágyúponyván szunyókált és melegedett a napon. A tiszt az ajtóban állt, magas szárú csizmában, hatalmas tányérsapkában, kezében cigaretta. Még integetett is nekünk. Majd ásított egyet. Mi meg csak mosolyogva bámultunk a távolodó vonat után, ahonnan idegen nóta hangja szállt.
Pár évre rá beköszöntött életünk legnehezebb időszaka, amiről fogalmuk sincs a gyarmati múlttal nem rendelkező jóléti államoknak. A gyenge miként élheti túl, ha az erős beköltözik a házába? Alkalmunk nyílott alaposan megismerni a gyengeség még épp csak körvonalazódó titkát. Ez egyetemes tapasztalat volt, ugyanis kisebb vagy nagyobb mértékben, de hasonló gondokkal küszködik az emberiség háromnegyed része, vagyis minden olyan nép, amely nem lehetett nagyhatalom. Erre ma mint negatív hatásra gondolok.
De azért megvoltak ennek a pozitívumai is, még ha ez furán hangzik is. Szintén apámnak köszönhetően, aki gyakran ejtett szót Oroszországról, az országhoz fűződő kapcsolat a lélek komolyságát adományozta nekem, pedig tudom jól, hogy a komoly benső ma már nem a legjobb útravaló. Megkomolyodott a lelkem, hisz tudtam, a vasmarokkal szorító Oroszország nyomása a végső dolgok peremére sodor bennünket, ahol minden pengeélen táncol, és az amúgy teljesen értelmetlen életem mégiscsak valamiféle jelentést kap. Mindenki megpróbált a maga oldalára állítani, Oroszország is, és ez már egyáltalán nem volt tréfadolog. Különféle hatalmak versengtek a lelkemért, be akarták kebelezni és megtartani maguknak, mintha bensőmből erőt sugárzó aranypénz lett volna, miközben engem az önámítás éltetett, és túl is értékeltem ezeket az idegen étvágyakat.
Már nagyon korán biztosan tudtam, hogy nem adom a lelkem senkinek. Ebben a szüleim is segítettek, meg az egyház és maga Oroszország is, ahogy ügyetlenül próbálva lépre csalni áldozatait éppen hogy spontán ellenszenvet vívott ki maga ellen. A Szabadság-szobornál lakók sem voltak különbek. Határozott, de mégsem demonstratív ellenállásom a gyarmatosítás erőteljes próbálkozásaival szemben magányra ítélt, de nem taksáltam magam túl sokra, a bensőmben őrzött ércet nem valami tisztasági fokhoz igazítottam, és lehetséges, hogy csak látszólag bizonyult sikeresnek ez az önvédelem, mert az áramlatok át- meg átjártak, és korántsem voltam képes mindent visszautasítani.
Az akkori világ nagyon különbözött a mostanitól. Tényleg meg akarták kaparintani a lelkemet, arra ment ki a játék, hogy a tulajdonuk legyek és a maguk képére formálhassanak, ma pedig csak egy-egy pillanatra szeretnék megnyerni a lelkemet, hogy benyúljak a pénztárcámba, és a külső elvárásoknak megfelelően válasszak magamnak valamit az aranyba-ezüstbe csomagolt élvezeti cikkekből. Akkoriban új emberré akartak formálni, ma pedig kérdőívek és statisztikai besorolások mintapéldányának akarnak megtenni, aki magabiztosan használja majd a hitelkártyát, de hogy mit fog gondolni és érezni, ahhoz már senkinek semmi köze. Felőlük mindenki az lehet, aki akar, csak dolgozzon sokat és vásároljon, ahogy kell. Hajdanán a billboardra sorsunk demiurgoszainak arcát hordták fel mélyfestő technikával, amint karmaikkal a lelkünket akarják megkaparintani, a mai billboardon szappanillatú és hófehér fogú lányok mosolyognak, akik a televízióból ismert hanglejtéssel próbálnak rávenni arra, hogy vásároljak LX 2/12C999 típusú autót. De a lelkem Chopin és a mazóviai fűzfák földjén élő többi negyvenmillió testvéremével együtt már senkinek sem fontos. Lelkeink szépen elillannak kedvük szerint, mit sem számítanak már, hisz hol van már a tavalyi hó. Csábítóimnak ma a vásárlóerőm fontos, nem amaz animula vagula blandula. Senki nem akar már új emberré formálni, mert nem hisz senki semmiféle új emberben. Nem jön el a mennyei igazság, sem Isten országa a földön; minden nagy valószínűséggel olyan lesz, mint ma, hol jobb, hol rosszabb - ez az új hit, ami ma lassan meghódítja az emberek szívét.
Ha tekintetbe vesszük azokat a tapasztalatokat, melyeket bő kézzel osztogatott nekünk a történelem, nem is olyan rossz az ilyen hit, persze azért a fennkölt lelkek elég nehezen emésztik meg. Ugyanakkor meggyőződésem - hadd mondjam el még egyszer -, hogy az, amibe az ötvenes években belekóstoltunk, még sokszor eszünkbe fog jutni, hiszen bizonyos időközökben a "fogyasztói társadalom" velejárója az eszmeéhség, amellyel a szabad világba dobott lelkek némelyike próbál segíteni magán.
Nekem csak gyermekkorom Gdańska után fáj a szívem, ahol az összes fekete, vörös és arany színben játszó titkot átéltem, s amelyek lassan elenyésznek, mint az a régi fénykép, amit egy mosolygó, baseballsapkás fiú tart a gyertyaláng fölé. Mobiljából minden iránt egykedvű, fagyos csend árad.
WEBER KATA fordítása
Gdansk
* Várady Szabolcs fordítása.
