Műhely

           
           
           
           
           A palackpostázás ősi játék. Palackba zárni egy üzenetet, majd a vízre, azaz a véletlenre bízni, hogy kihez és mikor fog megérkezni: ez ennek a játéknak a lényege. Julien Green Naplójában egy helyütt éppen a kétezredik év olvasójáról beszél, mint az üzenet lehetséges megtalálójáról. Az izgatja, mennyire teljes és pontos az a kép, amit ennek a távoli ismeretlen olvasónak saját koráról, környezetéről, az átélt eseményekről nyújt. Egyáltalán megérti majd a 2000-beli olvasó az üzenetet, mond-e neki bármit is, nem találja-e majd túl naivnak? Green, mint számos kortársa, egy süllyedő világ tanújának hitte magát. S ha így hitte, így is volt. Az a világ, amit magáénak érzett, hanyatlóban, elmúlóban volt. Írói mesterségét anakronisztikusnak érezte. Mikor huszonvalahány évesen kezébe került Proust könyve, megértette, hogy a francia halott nyelv. De ekkor még inkább festőnek készült. Mikor viszont Párizsban megpillantotta Matisse egy festményét, rádöbbent, hogy a festészet történetének is vége. Aztán mégis írni kezdett... franciául. A harmincas években papírra vetett jegyzeteit a közelgő katasztrófa előérzete lengi körül. A háború kitörését mindig másnapra várták. A jövőtől nem vár sok jót, nem vár tulajdonképpen semmit. Ami jó, ami alapvetően fontos, az a múltban keresendő: a művészet, a fiatalság. Az elveszett paradicsom. Előtte a semmi, a halál: "csak két biztos dolog van ezen a Földön a halál és az adó" - idézi egy helyt Benjamin Franklint. És talán az örökkévalóság.
           Green többé-kevésbé XIX. századi embernek érezte magát. Úgy gondolta, hogy az 1900 körül születettek halálával eltávoznak közülünk utolsó kortársai is. Az újtól, a távoli, de fenyegetően közelgő ismeretlentől irtózik, ahogy a görögök irtóztak valaha a kultúrájuk körén kívül eső, idegen, barbár világtól. A barbarizmus diadalmenetét látta mindenfelé: "a rútnak diadalmaskodnia kell". A hetvenes években már nem érezte jól magát a zaj és szennyezés "gyötörte" Párizsban. Ha valaki azt hinné ezek után, hogy a Napló lesújtó, komor olvasmány, az téved. Sokkal derűsebb hangulatú, sokkal fesztelenebb, mint regényei, szinte felüdülés olvasni ezeket a pontos, kemény, tisztánlátásról és őszinteségről tanúskodó sorokat. Még akkor is, ha tekintélyes helyet foglalnak el bennük a rémálmok, a halálra vonatkozó gondolatok.
           Éppen ezért az az érzésünk, hogy a Napló, bár őszinte könyv, mégsem a teljes őszinteség könyve. Egy teljesen őszinte könyv, amely semmit nem hallgatna el (ha egyáltalán lehetséges ilyesmi, hiszen többnyire olyan dolgok zajlanak le bennünk, körülöttünk, amelyeket a nyelv egyszerűen nem akar tudomásul venni), sokkal zavarbaejtőbb, sokkal vegyesebb benyomásokat keltő, végső soron sokkal unalmasabb volna.
           Green nem is késlekedik a szavakra, a nyelv természetére hárítani a felelősséget, amiért Naplója, ez a maradéktalan megmutatkozás vágyától vezérelt vállalkozás részben kudarcot vallott. De ő is tisztában van vele, hogy ez a kudarc tulajdonképpen siker.
           A legjellemzőbbet maga Green mondja a Naplóról, amikor úgy fogalmaz, hogy olyan könyv ez, amelyet szívesen olvasott volna, egy feltétellel: ha nem róla szól. Mi viszont olyan naplót olvashatunk, amely másról szól. Az ilyesmi - emberek vagyunk - mindig izgalmas. Az irodalmi érdeklődésbe mindig vegyül egy kis voyeurizmus. A kulcslyukon való kukucskálás fárasztó és alantas örömöket nyújtó gyakorlásába azonban hamar beleun az ember. Ami deréktól lefelé található - mondja Green -, az nem túl érdekes, az tesz bennünket különbözővé, tehát érdekessé, ami ettől felfelé van. Ezzel indokolja, hogy hiányoznak a naplójegyzetekből a pikáns részletek, amelyek nélkül sokan nem tudják elképzelni az őszinteséget. Az óvatoskodás fölöslegesnek bizonyul: nem érezzük úgy, hogy bármi is hiányozna.
           Egy olyan ember, aki egyfolytában, egész életében írt, vajon miért érzi szükségét, hogy naplót vezessen? Hiszen ráadásul többnyire nehezen, küszködve dolgozik. Vajon regényei nem szolgálhatták volna ugyanezt a célt? A magyarázat talán abban rejlik, hogy amint Green mondja, ez az egyetlen könyv, amit mindig egyforma élvezettel írt. Talán ez volt az irodalom jutalma a nyelvvel való szakadatlan és fáradságos küzdelemért, és talán ezért is olvashatjuk olyan élvezettel. Talán a Napló sem volna olyan, amilyen, a regényekben leírt rendszeres pokolraszállások nélkül, de bizonyára a Napló is nyomot hagyott némelyik regényben. Az olvasó számára talán nem ismeretlen a félig hunyt szemű, gúnyosan, fensőbbségesen mosolygó, zavarba ejtő Buddha-szobor. Ugyanaz a szobor az 1932-ben megjelent Roncsokban már egy kínai művészettel foglalkozó folyóiratból köszön vissza ránk, amelyet a bűntudatával és önutálatával küszködő főhős lapozgat: "Újra lapozott; most egy Buddha-fejet nézett. A Buddha mosolygott, mosolyába jóság és irónia keveredett, [...] a félig zárt szemhéjak elmélyültté tették az arcot, szinte már a román templomok szentjeivel volt rokon; de ha jobban megnézte az ember, közöny volt ebben a mosolyban, s talán egy csöppnyi utálkozás is." Adódnak tehát ilyen filológiai örömök is, de fontosabb, hogy jobban megértünk egy szimbólumot. És azt is, milyen mértékben azonos a regény szereplője az író személyével. De az okos olvasó ezt amúgy is tudja, számára Flaubert sem mondott semmi újat, amikor azt állította: Bovaryné én vagyok. Az álmodozó tekintetű, bölcsen gunyoros mosolyú Buddha-fő azonban tényleg zavarba ejt.