JULIEN GREEN


Napló 1928-1934

           
           1928
           
           
           Szeptember 17.
           ...Remélem, ez a napló, amelyet a lehető legrendszeresebben próbálok vezetni, segít majd, hogy világosabban lássak saját magamban. Az egész életemet akarom belefoglalni, maradéktalan őszinteséggel és pontossággal... Mi lesz e könyv sorsa? Fogalmam sincs, de elégtételt jelent nekem a tudat, hogy létezik.
           
           Szeptember 21.
           Regényem 164. oldala. Azt hiszem, itt elérkeztem a bennem lévő keserűség legmélyére, de ne beszéljünk erről, csináljunk történeteket apró bajainkból.
           
           Október 5.
           A 178. oldal. Íme az igazság erről a könyvről: minden szereplő én vagyok.
           
           Október 10.
           Regényt írni erősen mulatságos dolog. Az előbb a 180. oldalon dolgoztam. Grosgeorge-né és Angéla párbeszéde az úton. Nagy nehezen sikerült csak talpra állítanom, de két vagy három órán keresztül másra se tudtam gondolni, mint erre a két nőre, és arra, hogy milyen kellemetlen dolgokat képesek egymás fejéhez vágni. Ez alatt az idő alatt teljesen megfeledkeztem gondjaimról.
           
           Október 11.
           A 182. oldal. Inkább színpadi jelenet, mint regényrészlet, de ezek a hosszú dialógusok levegősebbé teszik a regényt, ablakokat nyitnak az elbeszélés sűrű tömbjében. És aztán nem árt, ha az olvasó megismerkedik a szereplők hangjával.
           
           Október 14.
           Sokat olvastam és sokat képzelődtem ezekben a napokban. Mark Rutherford könyve, amely arra csábít, hogy lefordítsam. A legmeglepőbb, hogy van bennem valaki, aki egy ilyenfajta könyvet akar írni, és ennek a valakinek útját kell állnom. M. R.-nek nincs egy mondata, amely ne lelne visszhangra bennem. Ismertem ezeket a küzdelmeket és ezeket a kudarcokat. E könyv szépsége mély utálatot ébreszt bennem a világ iránt.
           
           Október 27.
           A 197. oldal. A könyv befejezése sok kellemetlenséget okoz. Nem látom tisztán a jelenetek sorrendjét, a magától értetődő sorrendet, de úgy érzem, a szereplők súlyosabbá válnak egy kissé, és ez a legfontosabb...
           
           November 13.
           Könyvem tűrhetően halad... Az alakokat az alkalom szüli. A szereplők jellemét pedig lépésről lépésre fedezem fel. Mennyire zavarna most egy előre felállított terv!
           
           November 15.
           Végre találtam címet a könyvemnek: Leviathán. A Revue de Paris már bele is fogott a közlésébe, de a könyv még sincs készen, vajúdik. Szeretnék mihamarabb elérni a kályhája mellett ülő Londe-né portréjáig.
           Egy katolikus hölgy azt mondta, hogy a Leviathán a kegyelemtől megfosztott Természetet írja le. Lehet, de én nem ebben a felfogásban írtam meg ezt a regényt.
           
           December 4.
           Naplóírásra az az érthetetlen vágyunk késztet, hogy a múltat megragadjuk.
           
           December 11.
           Ma az 1920-ban és '21-ben Savannah-ban töltött vakációim jutottak eszembe. Akkoriban vallásos rohamaim voltak. Szent Pált olvastam egy homályos kis szobában, melynek az ablaka egy kövezetlen udvarra nézett. A presbiteriánusok egyháza elvette a kilátást, és árnyékot vetett a szobára (a presbiteriánus egyház vetett valaha is egyebet, mint árnyékot?), és fényes nappal lámpást kellett gyújtanom, hogy láthassak. Hatalmas, bágyasztó hőség volt, de rendületlenül folytattam zord olvasmányomat. Könyökömnél egy ventilátor zümmögött, időnként egy pohár jeges vízzel hűsítettem magam. Úgy éreztem, mindent tökéletesen értek abból, amit olvasok. Nagy fellángolásaim voltak, sivatagot képzeltem magam köré, magamat meg remetének ebben a sivatagban, és bizarr boldogság kerített hatalmába. Mindebből egy kevés benne van A Föld utasában (Voyageur sur la terre).
           
           [Dátum nélkül.]
           Néhány percet X. asszonynál töltöttem. Izzadt aggastyánok tolongása. Az egésznek áthevült flanelszaga volt. Úgy látszik, Párizs minden rondasága itt adott találkát egymásnak. X.-né olyan meglepett ábrázattal áll az aprósüteménnyel megrakott asztal mellett, mint egy lázadás közepébe csöppent polgári hölgy. Az emberek odatolakodnak hozzá, de nem ismer fel senkit, metszőfoga kilóg a csodálkozástól és a fáradtságtól. Mikor elbúcsúzom tőle, összerázkódik, és úgy néz rám, mintha revolvert szegeztem volna a gyomrának.
           Délután a Barthoux-gyűjteményben. Egymagam voltam a csarnokban, ahol a szobortöredékek nagy része, be kell vallanom, nem érintett meg. Majdnem tíz percet időztem azonban egy szalmaszéken ülve egy nagy Bódhiszattva-fő előtt, amely egyfajta révületbe taszított. Szép, telt, ovális formájú arc, a homlok szélesebb, semhogy tökéletesnek nevezhetnénk. A félig csukott, nagy szemhéjak alól szinte ravasz fényű szem tekintett rám. A mélyen hasított szögletű szájon néha mintha mosoly suhant volna át, ez az arc ugyanis, ha figyelmesen szemügyre vesszük, szüntelenül változik. A vonások emberfölötti értelmessége elmondhatatlan. Néhány percig az az erős és nyugtalanító érzés kerített hatalmába, hogy ez a kőfej tudja, hogy előtte állok, és ismeri életem összes gondjait. Túl sok erőlködés, mondhatta volna, túl sok nyugtalanság, túl sok vágy. Nehéz szívvel, homályosan valami jobb, teljesebb életre vágyakozva hagytam ott, de túl szenvedélyes alkat vagyok ahhoz, hogy Ázsia tanításaira hallgathassak. Azt hiszem, el kell fogadnunk fajunk sorsát, és fajunk szellemében kell nevelkednünk.
           
           December 19.
           Tegnap ebéd Wescottal. Azt mondta, szerinte lehetetlen abszolút őszinte és hiteles naplót írni. De hát az őszinteség is tehetség kérdése. Nem lehet őszinte bárki, aki akarja...
           
           
           1929
           
           Január 7.
           ...Gazdag. Milyennek találod? Nem valami fényes, az biztos. Régebben jobban nézett ki. De hát mit akarsz, elhízik, egész nap csak bent ül, írja a vacak könyveit, aztán akkora lesz... Kiről van szó? Rólam. A kávéházban ülök. Egy régi iskolatársam az imént kezet fogott velem, legombolt rólam száz frankot, majd visszament a barátjához a terem túlsó végébe. Azt hiszi, halkan suttog, valójában üvölt, mint aki be van rekedve. Végre, mondom magamban, végre egy őszinte vélemény. És hallgatom ezeket az értékes szavakat.
           
           Január 11.
           Tizenötödik évem életem egyik legboldogabbik éve volt. Úgy éreztem magam, mintha nem is a földön járnék. Magam előtt látom, amint C. atya szobájában egy tavaszi napon az ablakban könyöklünk. Előttünk a Champ de Mars és a Grenelle, és messze, nagyon messze, mintegy aranyködbe burkolózva Saint-Cloud magaslatai. Madárhang töltötte meg a langyos levegőt. Alattunk egy erkélyen egy öreg világtalan pap lépked olvasóját morzsolgatva, P. atya pedig a feltámadásról beszél nekem. Boldog vagyok, de ez az érzés kifejezhetetlen. A föld nem adhat hasonló örömet, ilyen erőset igen, ilyen különös minőségűt soha...
           
           Január 12.
           Pár oldalt olvastam Mérimée-ből, akinek egyhangú tökéletessége untat. Néhány mondatában túlságosan nyilvánvaló az író önelégültsége. Az etruszk váza. Ez az előkelő hang, az érzelmek fölötti tökéletes uralom, ahogyan kerül minden fellángolást, ez a jéghidegen csillogó mondat...
           
           Január 15.
           A Síron túli emlékiratok. Mennyire érzik e könyvön, hogy tollba mondták! Dagályos stílusa úgy dörög, mint a nagyharang. Mégis mennyivel jobban szeretem, mint azokat a könyveket, ahol a szavakat mintha egyenként, harapófogóval húzgálták volna ki az író fejéből, mint a garasokat egy fösvény pénztárcájából. Hogy ír Chateaubriand, mikor az apjáról beszél! Hát el lehet feledni a szikrázó szembogarat, amely "szinte kiugrott üregéből, és golyóként ütötte át az embert"?
           
           Február 5.
           A következő álmot láttam, amelyből, ahogy gyakorta lenni szokott, saját kiáltásaim ébresztettek fel. A Gaveau nézőterén, egy zsöllyében ülök. A terem tele van, de a zenészek még nem jelentek meg a színen. Körülöttem hangosan beszélnek, én a műsorfüzetet lapozom, és nem figyelek oda. Ekkor valaki a fülemhez hajol és belesúg: "műsorváltozás lesz".. Abban a pillanatban kialszanak a fények, síri csend támad, majd kinyílik az orgona melletti kisajtó, és a félhomályban megjelenik valaki. Hátulról taszítják. Feketébe öltözött férfiak fogják közre, karjánál fogva vezetik, mert a fejére kámzsa borul, amelyen nincsen nyílás. Valaki egy hosszú kötelet dob fel a plafonra, amely érthetetlen módon rögtön megakad egy kampóban. A kötél elevennek tűnik, boldogan ficánkol és hánykódik annak az alaknak a kezében, aki hurkot csomóz a végére. Ekkor értem meg, hogy a kámzsás embert fel fogják akasztani, és teli torokból felordítok.
           
           Február 10.
           Este Gide-nél. Rajtam és Roberte-en kívül ott volt még Malraux, Schiffrin és Berl. Hosszú vita alakult ki, amit én kissé akadémikusnak találtam, arról, hogy milyen csekély a mai irodalom aktualitása. Na és! Egy valamirevaló könyv az őt éltető szellem által időszerű. Egy könyv nem attól 1928-as, mert vasutak, gyárkémények és rövid hajú nők vannak benne, hanem azáltal, ami, vagyis a könyv tulajdonképpeni lényege, nyugtalansága, lázadni akarása által. Mikor valaki azt mondta, hogy Balzac 1845-ben olyan regényeket írt, amelyek 1820-ban történnek, Malraux felkiáltott: "Ne beszéljünk Balzacról!" És úgy tűnt, mindenki egyetért abban, hogy Balzacról valóban lehetetlen beszélni, csak én nem értettem, miért.
           
           Március 25.
           Simone-nál ebédeltem, akinek intelligenciája és szellemessége elkápráztatott. Csodálatos, ahogyan színházi tapasztalatairól beszél...
           Később elmesél egy történetet a segédszínészről, aki beugrott a rendőr szerepébe (A tolvajt játszották Bernsteintől). A társulatnak Brüsszelben kell fellépnie. A vonatban Simone ajánlja a helyettesítőnek, hogy ismételjék át egy kicsit a szerepet. "Fölösleges, kívülről tudom. Biztos. Egészen biztos." Elérkezik az előadás ideje, és Simone egyáltalán nem biztos a dolgában, sőt majdnem biztosra veszi, hogy a helyettesítő egy szót sem tud a szerepéből. Valóban, mikor a színpadra lép, és neki kell beszélnie, nyilvánvalóvá válik, hogy halvány fogalma sincs, mit kell mondania. Vajon zavarba hozza egy ilyen apróság? Ugyan, dehogy! Előhúzza zsebéből a szerepet, kényelmesen elhelyezkedik egy fotelban, a lámpa mellett, és hangosan olvasni kezd. Időnként a közönség helyeslését várva felnéz, és mivel utána nem találja, hol is tartott a szövegben, elképesztő bakikat csinál. "Fernand úr megette a lépcsőt", ahelyett, hogy "Fernand úr felment a lépcsőn". "Kémem ott lapul e pálma mögött, amelyet önök valódi lakájnak vélnek", ahelyett, hogy "Kémem ott lapul e pálma mögött, önök meg valódi lakájnak vélik". A közönség semmit sem vesz észre, és lelkesen megtapsolja.
           
           Április 5.
           Gide olyan kedves üzenetet küldött, nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy viszontlássam. Nyomban azzal kezdte, hogy őszintén akar velem beszélni, a másmilyen, irodalmi jellegű beszélgetések, mondotta, nem érdeklik. Azt kérdezi, hogyan kell értelmezni az általam írt pamfletet, melyet az imént olvasott végig. "Nem hitvallást kell látni benne, hanem azt akarom kifejezésre juttatni, amit a katolikusoktól elvárok." "Ha így van, akkor szenvedélyesen egyetértek önnel." Újból mesél azokról az évekről, amikor vallásos fellángolásai voltak, és kijelenti, hogy némely katolikus barátja varázsára kimondhatatlanul érzékeny, de ellen tud állni nekik, ha szükséges. "Claudelt figyelmeztettem", mondja. Majd szomorúan vállat von: "Barátaim: Ghéon, Claudel, Laurens, Copeau, egytől egyig megtértek. Emiatt képtelen vagyok szót érteni velük..."
           Később arról beszélek, mennyire zavar, hogy katolikus íróként tartanak számon. Maritain megnyugtatott, hogy a Roseau d'or sorozat, amelyben a Leviathán megjelent, egyáltalán nem konfesszionális jellegű. De a félreértést nem lehetett kiküszöbölni. Jelen pillanatban túl sok minden választ el az egyháztól ahhoz, hogy katolikusnak vallhassam magam, de eszem ágában sincs ezeket a lelkiismereti vívódásokat belevinni egy regénybe. Azt hiszem, ha katolikus volnék, akkor is borsózna a hátam a katolikus regényíró címkéjétől. Az ilyesmi a vallás megcsúfolása. Vajon meg kellene magyaráznom álláspontomat a nyilvánosság előtt? "Az ön helyében én nem tennék semmit", mondja Gide. "Nem, én már elkövettem ezt a hibát. Hasznosabb nem kezdeményezni olyan vitát, amely arra kényszerít, hogy akaratunk ellenére hitvallást tegyünk. Már csak azért is nehezemre esnék, mivel nem tudnám pontosan megfogalmazni azt, amiben hiszek." "Én sem", így Gide. És energikusan hozzáteszi: "De tudom legalább, hogy miben nem hiszek." Egy ideig hallgatunk. Úgy érzem, ez a beszélgetés mindkettőnkre nagy hatással van. "Szörnyű, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat olyan emberek társaságában, akiket tisztelünk, sőt szeretünk, de akikről tudjuk, hogy egyszer talán védekeznünk kell ellenük. Mert katolikus barátaink némelyike ilyen... Legnagyobb jóakaratuk ellenére sem állnak úgy szóba velünk, hogy ne volnának hátsó gondolataik. A mi üdvösségünk nem hagyja nyugodni őket. Észrevehetően ez jár a fejükben, ha egészen másról folyik is a beszéd. Ó, igen, minden eszközt felhasználnak, hogy magukhoz csábítsanak. Úgy van velük az ember, mint egy hölgy, ha olyan úr társaságába került, akinek bizonyos szándékai vannak." A végét mintegy ünnepélyes hangon mondja. És Gide pajkosan feltűri vastag gyapjúkabátja gallérját...
           
           Április 17.
           Mit szólnának az emberek, ha tudnák, hogy miután elolvastam néhány kísértethistóriát délután, elhagytam a szobámat, nehogy magamra maradjak, és beültem egy korsó világos sörre egy kihalt söntésbe. Nevetséges.
           
           Április 19.
           Találkoztam Bourget-val. Egészen megöregedett, lehetetlen úgy beszélni vele, mint a többi emberrel, magas kora miatt valami emberek közé csöppent idegenhez hasonlít. Néhány szót szólt hozzám, kissé reszketeg hangon, de olyan udvarias hangnemben, amelytől mi már kissé elszoktunk, egy elmúlt század udvariasságával. Ha jól értettem, néhány szót suttogott első könyvem kapcsán az auvergne-beli Montcyneire-tóról. Kétrét görnyedve jár, feje olyannyira alacsonyan van, hogy arcát nem lehet látni. Kétségtelenül túlélte hírnevét, ami mindig szomorú, de nagyothall, s így a nagy csendet sem hallja, ami mostanában körülveszi. [...]
           
           Április 27.
           A Louvre-ban. Az Autuni szűzanya Van Eycktől. A kép polgári ünnepélyessége hidegen hagy. Mennyivel jobban szeretem Van der Weyden zokogását, mint ezt a visszafogottságot. Az ő könnyáztatta tekintetű, feketébe öltözött Krisztusa sokkal többet mond nekem.
           P. egy tizenöt évre érvényes szerződést ajánl nekem. Vajon hány háború és forradalom fogja elseperni a szerződéseket 1945-ig? Már az is sok, ha öt-tíz évet nagyobb baj nélkül megérünk. Ez a gondolat nemhogy megmérgezné életemet, rendkívüli ízt ad a jelen pillanatnak. Minden tervet egyre hiábavalóbbnak látok. De tegyünk úgy, mintha minden nagyon szilárd volna, és dolgozzunk, míg össze nem omlik minden. [...]
           
           Május 10.
           Lewes Goethe életéről írott könyvében ezek a meglepő szavak: "Goethe's maddening immunity from error..." Talán ezért nem érdekel már annyira.
           
           Május 25.
           Victor Hugo egy őrült volt, aki Victor Hugónak képzelte magát. Cocteau ragyogóan fejtette ki előttünk ezt a paradoxont. Hogyan is tudnám szavait felidézni?! Ahhoz Jean hangja és tekintete kellene. A nagy költő őrültségének bizonyságául felhozott példák jókedvre derítenek: "Háromszáz verssort írt meg egy ültében, egészben nyelte le a narancsot, homárokat falt fel páncélostul... Bútort faragott a fogával stb."
           Colette velünk nevet, miközben szabályszerűen legeli az almát. Jókedvünkhöz ő is hozzájárul néhány anekdotával. Victor Hugo rejtekhelyül szolgáló karosszékeiről mesél.
           Érkezésekor Cocteau egy beteg madarat mutat, melyet a Champs-Élysées-n talált. Colette megvizsgálja, majd kiviszi a kertbe, hogy kitekerje a nyakát.
           
           Október 16.
           Ezekben a napokban lehetetlen volt rendesen dolgoznom több okból is, amelyek között a legfontosabb, hogy nem sikerül megtalálnom a könyv kezdetét. Ez rendkívül kellemetlenül érint, mert ha nem dolgozom, úgy érzem, az életem teljesen értelmetlen. Mégis, hiába erőlködöm, nem találhatom meg a könyv első oldalait, míg a pillanat el nem érkezett. Egyetlen vigaszom, hogy ugyanezek a nehézségek minden könyvemnél jelentkeznek. Mindezek ellenére néha rettenetesen elbátortalanodom.
           
           Október 18.
           Újból belefogtam a regénybe. Az egyetlen lehetséges kezdetet kell megtalálni húsz vagy száz közül.
           
           Október 20.
           Látogatás V. festőnél vidéki házában, amely tanyaként és műteremként is szolgál. Nagydarab, lomha ember. Széles, pirospozsgás arcának sasorra és kék szeme kegyetlen kifejezést kölcsönöz. De V. roppant kedvesen viselkedik, és megmutat vagy húsz festményt, melyeket nagyon szépnek találok, és amelyekre egyébként igen büszke. "Meglepő dolgokat fognak látni... Nos, szép? Ez már festészet, nemde? Látja ezt a tragikus égboltot, ezt az utat, itt valami történni fog." Szavai felmentenek az ilyenkor szokásos dicsérgetések terhe alól. Majd elszaval egy költeményt, amit ő költött, és amivel olyan elégedett, hogy egymás után háromszor szavalja el. Szavalás közben a szemem közé néz, és amikor befejezi, olyan hahotában tör ki, hogy kétrét görnyed tőle. Ezután egy általa írt esszével gyönyörködtet, ez a fiatalságról és a gyorsaságról szól, és bebizonyítja benne, hogy a napjainkra jellemző sebesség a hanyatlás jele. A gyermekek nemde lassan járnak, és egy óra alatt végzik el azt, amire később csak öt percet vesztegetnek. Ahogy az ember öregszik, egyre jobban siet...
           Kis idő múlva hirtelen így szól: "Az én festészetem a legjobb." Ez tetszik nekem, egy festőnek valóban így kell gondolkodnia. Majd csalódásomra hozzáteszi: "Bizonyára hülyén hangzik, de ha csodálnám Renoirt, képtelen volnék festeni... Rousseau nagy marha volt. Úgy akart festeni, mint Bouguereau, akit másolt vagy másolni vélt..."
           ...Amint a Pontchartraini-erdőn hajtunk át, X., aki vezet, azt mondja, rengeteg itt a fácán. Mire felesége megszólal a hátsó ülésen: "Ó, barátom, gázoljon el egyet!"
           
           November 13.
           Másodikán megműtöttek. Megsemmisülésérzet az altatószer hatására, zuhanás a sötét és zajos mélybe, harangzúgás, akár az amerikai vonatok hangja, mindenekelőtt ez a képtelenség az ellenállásra, a szembeszegülésre bármivel szemben, ilyesmi lehet a halál is. Az öntudatvesztést megelőző perc érdekes, de a legkevésbé sem félelmetes. Mikor felébredtem, első gondolatom ez volt: "Íme, halott vagyok, és pontosan az történt, amire számítottam, továbbra is létezem."
           Egy pillanatig a testem, egész lényem egy rejtélyes part fövenyén pihent, élet és halál között, várva, hogy újból elkapja egy hullám. Mi történhetett időközben a lélekkel, hol lehetett ő?
           
           November 17.
           Egy hír a napisajtóból: "Huyard úr, b.-i lakos, Crépyben vadászva lelőtte az ötvenesztendős Léon Blard-t, akit az erdő sűrűjében vaddisznónak vélt."
           
           December 23.
           A Franklin utca annyira tömve van járókelőkkel, hogy ebben az órában szinte lehetetlen átvergődni rajta. Hatalmas érdeklődés övezi Clémenceau utolsó perceit, akinek a jajveszékelése már a ház udvarába is kihallatszik.
           
           December 29.
           Sajnálom, hogy nem jegyeztem le azonnal azt a beszélgetést, amelyet novemberben folytattam egy katolikus gimnáziumi felügyelővel. Éppen heveny vakbélgyulladásom volt, anélkül, hogy sejtelmem lett volna róla, és így el kellett hanyagolnom a naplóírást. Az illető körülbelül huszonöt éves lehetett. Tetőtől talpig feketébe öltözve, pamutkesztyűbe bújtatott kézzel, kifogástalan, szürke nyelven beszélt, amelyen érződött vallásos neveltetésének hatása; nagy gondja volt rá, hogy mellőzze a közönséges kifejezéseket, pazar bőkezűséggel használta a ritka és különleges igeidőket. Elmesélte, hogy egyik kollégája, akit ő szélhámosnak nevezett, az én nevemben próbál pénzt kicsikarni jóindulatú személyektől, akik abban a hiszemben vannak, hogy anyagi nehézségekkel küszködöm, majd a felháborodástól remegő kézzel átnyújtotta egy nem tudom, milyen kis egyházi ünnepély műsorfüzetét, amelyen az én nevem is szerepel. Nem kis meglepetésemre valóban ezt olvasom: J. Green úr zongorán játszik. Látogatóm annál is inkább haragszik, mivel az ál-Julien Green száz frankot kért tőle kölcsön. A szélhámos jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen. Egy barátja megpróbálta tőrbe csalni, találkát beszélt meg vele egy kávéházban, és értesítette a rendőröket, a ravasz róka azonban szimatot fogott, és nem ment el. Nem tudom, mi tartott vissza attól, hogy azt mondjam: ennek őszintén örülök.
           
           
           1930
           
           Március 27.
           Ebéd Malraux-val, a Pergolában, a Maine sugárúton. Azt hiszi, hogy regényeimet előzetes tervek alapján, jól kigondolt technika segítségével írom. Hiába is magyarázkodnék. Szívesebben hallgatom, amit ő mond. Kijelenti, hogy nem a haláltól fél, hanem az öregedéstől és a korral járó impotenciától, ami a halál jele. A fiatal írógenerációról beszélünk, a húsz-huszonöt évesekről, és arról, hogy milyen érdektelen, amit csinálnak. "Mit vársz tőlük?", kérdezi Malraux. "Ők egy csendes korban nőttek fel, nem élték át egy háború megrázkódtatását, ami számunkra annyira hasznosnak bizonyult." Majd a következőt mondja, s ez nagyon megérint: "Tizennyolc és húsz év között az élet olyan, mint egy vásár, ahol értékeket vásárolunk, nem pénzen, hanem tettekkel. Az emberek nagy többsége viszont nem vesz semmit."
           
           Március 29.
           Ma reggel most készülő novellámon törtem a fejem. Kutyaszorítóban vagyok. Ha óvakodom beszélni a főhősnek egy fiú iránti szerelméről, meghamisítom a valóságot, és hogy úgy tűnjön, alávetem magam az elfogadott erkölcsi értékrendnek, olyasmit teszek, ami miatt elveszítem minden önbecsülésem. Így lesz az emberből irodalmár.
           "An artist always serves Mammon." Ezt a mondatot Keatsnek Shelleyhez 1820. augusztus 10-én írt levelében találtam.
           
           Április 7.
           Megkaptam a Halál kulcsai levonatát. Újraolvastam az elbeszélést; nagyon rossz benyomást tett rám. Ez lesújtott, és egész reggel rosszkedvű voltam. Pater szavai jutottak eszembe Leonardóról írt esszéjéből: "The road to perfection is through a series of disgusts."
           
           Június 11.
           Delacroix-kiállítás. Divat nem csodálni a monumentális vásznakat. A sciói mészárlás, A keresztes hadak bevonulása Konstantinápolyba elutasításra talál. "Nem, ez igazán elviselhetetlen!", mondja egy hölgy, mintha azt kérték volna tőle, hogy a keresztesek az ő szalonján vágtathassanak keresztül. Ellenben imádja a babouche-okat, egy J.-L. Vaudroyer által kölcsönzött akvarellt, úgy beszél róla, mint ha meg lehetne enni.
           Delacroix vadsága. A rémülettől kitágult szemű nyulat felfaló oroszlán. A taillebourg-i ütközetet ábrázoló vásznon leszúrt lovak, megcsonkított katona. És ez a rögeszmeféle, a lányrablás (a Mészárláson a török katona nyergéhez kötözött csodálatos lánytest), a női szépség, amelyet hol dédelgetnek, hol kínoznak. A szenvedésnek ez a vágya visszafogottan a festő arcvonásain is megtalálható.
           
           Június 27.
           Tegnap a házmesternét gutaütés érte az utcán. Hazavitték, és egész éjszaka nyöszörgött. Szegény, ártatlan kis teremtés volt, nem olyan fából faragták, hogy ilyen szörnyű csapásokat el tudjon viselni. Orrhangja, ami annyiszor megnevettetett, most a betegszoba mélyéről hallatszik, tudtunkra adva: "Nagyon fáj!"
           
           Június 28.
           Courbet női aktjai a Druet galériában. Feltételezésem szerint ez a harmadik abból a sorozatból, amelynek első két darabját, az Előtt és a Közben címűt, egy vaskalapos úr megvásárolta, majd elégette. Amit mi látunk tehát, az Után, akkor érkezünk, amikor az ünnepnek már vége. A két nő egy pompás ágyban, kék csipkebaldachin alatt fekszik összeölelkezve. Az egyik hátravetette fejét, s így fekete haja patakként ömlik szét a párnán. Arca pirospozsgás, profilja, mint egy nagyon fiatal férfié. Jobb lába társnője testén nyugszik, ő eléggé telt idomú lány, szőke haja fürtökben csüng. Gyönyörtől jóllakottan alszanak, a boldogságtól mintegy állati ernyedtségbe hullva. Baudelaire verssorai tolulnak feltartóztathatatlanul az emlékezetembe.
           
           Június 29.
           A házmesterné legfeljebb ha négy napig él még. Fél oldalára megbénult, vagyis félig már halott. Olyan ártatlannak és gondtalannak tűnt, mint egy tacskó, de úgy tűnik, az az elviselhetetlen teher teszi naggyá a lelket, amelyet egy ismeretlen ítélő szab ki ránk. Ma reggel a házmester szomorúan kefélte felesége ruháit az udvarban.
           Visszagondolva a tegnap látott Courbet-ra, rájöttem, hogy jó néhány részletet már elfelejtettem. Ez egy kicsit zavarba hozott. Valóban, úgy gondolom, hogy ha veszni hagyunk egy apró részletet, akkor az élet egy darabkáját hagyjuk veszni, mert elmúlt életünknek nincs más realitása, mint az emlékezet, és meg kell tudnunk őrizni emlékeinket épségben halálunk pillanatáig. Éppen ezért Mazarin mondása mindig mély visszhangra lelt bennem. De meghalni nem annyit jelent, mint odahagyni néhány Tiziano-festményt, hanem azt, hogy örökre kilépünk emlékeink világából, és a halált mindenekelőtt úgy fogom fel, mint emlékezőképességünk teljes és végleges elvesztését.
           
           Szeptember 4.
           Hallatlanul nehéz volt újból nekilátnom a munkának. Semmi nem tetszik, amit leírok. Gondolkodom, ne írjam-e első személyben a regényt. Ez valóságközelibbé tenné, ami felbecsülhetetlen nyereség, ugyanakkor mennyi korlátot állít fel az író számára! Az író az általa kitalált szereplők Atyaistene kell legyen. Így könnyűszerrel meghatározhatja cselekvésük mozgatórugóit. De ha az egyik szereplő meséli a történetet, és mégis mintha a többiek minden gondolatát ismerné, mesterkéltté válik az egész, vége az illúziónak.
           
           Október 16.
           Megszakítottam a naplót, hogy lássam, így nem jutok-e előbbre munkámban. Attól tartottam, hogy életemnek apródonként, napról napra történő elmesélése esetleg könyvem megírásától rabol el értékes időt és energiát. Mégis, miután háromszor újraírtam a regény első fejezetét, kezdem úgy érezni, jó úton haladok, de nem mindig vagyok erről meggyőződve, és vannak szörnyű óráim, amikor erőt vesz rajtam a kétségbeesés. Mindezek ellenére folytatnom kell az írást, még akkor is, ha úgy érzem, rossz, amit írok, mert egy rossz oldal után gyakran jöhet egy jó.
           A németországi hírek elkedvetlenítettek. Zavargások a Rajna vidékén. Hogy lehet regényt csinálni, amikor háború fenyeget? Este letisztázom, amit a délelőtt folyamán írtam. Megállapítottam magamban egy munkatervet. Naponta körülbelül négy órát dolgozom a könyvön.
           
           Október 17.
           Ma reggel kevesebb vesződséggel járt az írás, de tartok tőle, hogy amit kínlódás nélkül írok, egyáltalán nem lesz jó.
           
           Október 19.
           A háborús fenyegetések pár napja komolyabbnak látszanak, mint néhány évvel ezelőtt. Eljutottam odáig, hogy elfogadtam ezt a rettenetes lehetőséget, belenyugodtam, hogy úgy éljek, hogy közben egy eljövendő katasztrófára várok. Ezt elfogadni talán az egyik legnagyobb áldozat, amit az emberi szívtől el lehet várni, de ha a legkegyetlenebbjén túl vagyunk, már nem annyira félelmetes, ami hátravan már.
           
           Október 21.
           A. könnyű műtéten esett át. Egy árpát kellett leoperálni a szeméről. Még huszonnégy órája van hátra, utána le is veheti a kötést. A szakácsnő ma reggel, amikor észrevette, azt mondta neki: "A kisasszony kivetette az egyik szemét?" Majd így folytatja, mielőtt nővérem felocsúdhatna döbbenetéből: "Ó, kisasszony, olyan könnyű visszatenni!"
           
           Október 23.
           Újra láttam az Aranykort a Panthéon moziban. A terem tele előkelő emberekkel, olyanok voltak, mint valami fegyelmezetlen diákok, lehetetlen volt elérni, hogy leüljenek és hallgassanak. Megjegyzéseik, el-elfojtott kacagásuk, amivel e rémületes szépségű filmet kísérték, gondolkodóba ejtett. A film úgy kezdődik, mint valami dokumentumfilm a skorpióról. Látjuk, hogyan mérgez meg ez az állat egy patkányt.
           Majd egy nem túl érdekes csempészhistóriával folytatódik...
           A tenger partján, sziklákon ülve négy püspök imádkozik. Öltözetük pompás, gazdagon hímzett süveg és palást. Mindnek pásztorbot van a kezében. Szavaik zaja egybeolvad a hullámok morajlásával.
           Városalapítás. Küldöttség sétál a tenger partján. Ugyanazok a sziklák, mint az előbb. Megtalálják a ruhákat, amiket a püspökök viseltek, majd ezek csontjait. Egy nagy kocka alakú kő és vakolókanalak. Beszédek. Hirtelen sikoltás hallatszik. Egy nő, akit megerőszakolnak. A támadót letartóztatják. A nő sajnálkozó tekintettel néz utána. A szónoklat folytatódik.
           A támadót bekísérik a városba. Igazolja magát. Elengedik.
           Hazafele menet a nőnek ő jár az eszében. Bemegy a szobájába, egy tehenet lát, amely az ágyán heverészik, mintha csak a legelőn volna. A nő bosszúsan elzavarja a tehenet, az a lakásban kóvályog, közben kong a nyakába akasztott kolomp. Ez a zaj keveredik annak a kutyának a csaholásával, amelyet az erőszakoskodó férfi zavart meg az utcán. Bizarr és nagyszerű egyveleg.
           Ünnepély egy villában Róma közelében. A gyepen a vadőr a gyerekével játszik. A gyerek rásóz az apja kezére, az leejti a cigarettáját, a kicsi pedig elszalad. A vadőr célba veszi és lelövi.
           A puskalövés hangjára a vendégek kitódulnak az erkélyre. A házigazda apró, észrevehetően türelmetlen mozdulatot tesz, és felkéri őket, hogy térjenek vissza.
           A szalonban vagyunk. A beszélgetők morajlása. Kinyílik egy ajtó, egy kiáltás. Egy szobalány rohan be, és arccal a földre zuhan. Mögötte, mintegy a léptei nyomán, hatalmas lángok csapnak fel. A vendégek az egészből nem látnak semmit, és folytatják a csevegést.
           Megjelenik az ember, akit az imént letartóztattak, majd szabadon engedtek. A nőt keresi, akit meg akart erőszakolni. Ahogy átmegy a szalonon, odamegy hozzá egy bájos öreg hölgy, és megszólítja. A férfi kezet csókol neki. Ő hellyel kínálja és átnyújt egy pohár likőrt, de olyan ügyetlenül, hogy egy kevés a férfi nadrágjára cseppen. Ekkor a férfi kiüti a poharat az öreg hölgy kezéből, és felpofozza.
           Idő hiányában nem mesélhetek el mindent. Ennek ellenére van egy jelenet, amelyet kihagytam, de amelyet mégis elmesélek, mert nagyon meglepő, és azt hiszem, jól gondolkodó körökben nagy megütközést keltett. Ez a vendégek érkezése. Egy remek autó áll meg a kastély előtt. Egy lakáj nagy szentségtartót emel ki a kocsiból, leteszi a földre a járdán. A vendégek kiszállnak, a szolga visszateszi a szentségtartót a kocsiba, lecsukja a csomagtartót, és az autó továbbhajt. Íme, micsoda nagyszerű szentbeszéd!
           N. grófnál, ahol a filmet először bemutatták, udvariasan fogadták, de mosolyogtak rajta. Kevesen értették meg, milyen fontos és komoly dolog.
           
           Október 25.
           ...Az a tudat, hogy a múló órával időnk, életünk a nemlétbe hull, annyira nyomaszt, hogy ez már önmagában elegendő magyarázat erre a naplóra, a bejegyzések gyakoriságára...
           Este P. asszonynál. Sok a meghívott, mindenki roppant elegáns. Három concertót játszanak Bachtól. A második darab után általános vándorlás indul meg a büfé irányába, így a harmadikat a felére csökkent közönség előtt játsszák. A távollévők beszédének moraja beszűrődött az előadóterembe, és néha, a csendesebb részeknél, elnyomta a zenét is, diadalmaskodott a zenekar felett. "Gyűlölöm ezt az áhítatos hangulatot", súgta egy hölgy a szomszédjának. Végül nem bírták tovább az unalmat, ők is távoztak a büfé irányába.
           
           November 10.
           Vásároltam egy Bérard-portrét, amelynek regényemben is szerepet szánok, abban az estetben persze, ha szereplőimnek sincs ellenére.
           
           December 24.
           B.-vel ebédelek, aki most tért vissza Amerikából. Az ott eluralkodott nagy nyomorról beszél. Jól öltözött emberek álldogálnak sorban a szegénykonyhákon. Akik tegnap még gazdagok voltak, eladják bútoraikat, hogy egy kis kenyeret vásárolhassanak. Tizenöt dollárért zongorát lehet venni, kétszázötvenért egy alig használt Hispano Suizát.
           
           
           1931
           
           Január 5.
           ...Ebben a könyvben egy értelmes polgár portréját akartam megrajzolni, aki felteszi a kérdést, van-e értelme őt megmenteni, s ha kitörne a forradalom, védekezne-e egyáltalán? Nem igazán hiszi, hogy volna értelme. Perbe fogta és haladék nélkül elítélte önmagát.
           
           Január 10.
           Nem tudom, miért, a hajdani passy-bourse-beli kocsisunk jutott eszembe. Mindenekelőtt a széles hátára emlékszem és az aranykarikákra, amelyek vörös fülcimpáin lógtak. Szürke hajtincsei úgy lógtak gallérjára, mint valami ezüst szalmaszálak. Mi mögötte helyezkedtünk el, a bak mögötti ülésben. Mikor felcihelődött a bakra, lábát pokrócba csavarta, és nagyokat pattintott ostorával a fejünk fölött, én meg mindig úgy éreztem, valami nagy útra indulunk. A deresek fara fel-le mozgott, mintha egy hatalmas pedál lábtói lettek volna, amelyeket láthatatlan lábak mozgatnak. És volt a kocsikázásnak egy egyszerre félelmetes és gyönyörűséges pillanata, amikor a Passy utca és a kis Guichard utca kereszteződéséhez érve mindig attól tartottunk, hogy a hintó felborul. Ez az utca olyan szűk volt, a kocsi pedig olyan nagynak látszott, hogy mindig attól féltem, nem férünk majd el, de a csoda minden alkalommal megtörtént, és mi éktelen robajjal zúdultunk alá a Possoz tér felé. Ennek már jó húsz éve. Ha ezeket egy fiatalembernek elmesélem, a szemében óhatatlanul megvénülök. Mintha most érkeztem volna a XIX. századból.
           
           Január 15.
           Corot rajzai és metszetei a Nemzetiben. Mindössze vagy ötvenet néztem meg, de nagy figyelemmel és azzal a vággyal, hogy a lehető legtöbbet tartsak meg emlékezetemben a látottakból. A legkorábbiak a legszebbek. Nincs meg még bennük az 1840-es rajzok nagyvonalúsága, ugyanakkor hiányzik belőlük a virtuózkodás is, ami nincs túlságosan kedvemre. Néha kemények és szárazak, és olyan akkurátusan vannak megrajzolva, mint Dürer tájképei. Úgy tűnik, Corot ebben az időben a leghálátlanabb ceruzát használta, azt, amellyel az építészek készítik tervrajzaikat, olyan ceruzát, amely inkább szürke, mint fekete, és karcolja a papírt. Mégis elég egy ilyen ceruzavonás, amelyet Corot keze húz, s máris láthatóvá válik egy domboldal, a fény, amely elárasztja a domboldalt, de kis híján még az ég színe is. Nem tudom, újra rátalált-e valaha erre a bizonyos értelemben mágikus eljárásra. Egy 1850-ből származó rajza, amit fiatalkorának modorában rajzolt, erőtlennek és száraznak tűnt. Legalább olyan érdekes lenne számba venni, hogy mit nem mutat meg egy tájban, mint azt, hogy mit mutat meg, mivel csak a legszükségesebbet hagyja meg, és ez az, amiben szerintem utolérhetetlen. E csodálatos rajzok láttán, amelyek olyan mélyek és beláthatatlanok, hogy legszívesebben megmarkolnánk a papírt, s ellenőriznénk, valóságos-e, amit ábrázolnak, az ember felteszi magának a kérdést, vajon a színek mit tudtak volna hozzáadni ezekhez a képekhez. Nyilvánvalóan semmit. A szín ez esetben nem lenne több, mint afféle szórakoztató adalék, amelyet Corot a báj névvel illetett.
           
           Január 16.
           A Britannicus. A Nérót játszó színész fura mozdulatokat tesz, gondolom azért, hogy szemléltesse: egy homoszexuálisról van szó. A Comédie Française-re emlékeztető üvöltések. Ez az útszéliség elviselhetetlenné válik, amikor azt képzeli, hogy éppen Racine-t szolgálja. És mégis, a kültelki modorban elkiabált szöveg megőrzi minden erényét. Újból ámulatba ejtett, hogy a finom Racine ilyen kegyetlen dolgokat képes elmondani ilyen választékos nyelven, de hogy megérezd ezt a rafinált ellentétet, teljes mértékben francia hallásod kell legyen. Racine szörnyetegei soha nem veszítik el a finom árnyalatokhoz való érzéküket. Valóban, ma már elképzelhetetlen, hogy ez a stílus természetesnek hasson. A középszerű színészek mindig mai, a XVII. századihoz képest idegen hangsúllyal fogják szavalni Racine verseit. [...]
           
           Január 21.
           [...] Odilon Redon muskátlicsokros csendélete az ifjabb Bernheimnél. A vörös virágok és a széles, csipkézett levelek végtelenül nagyvonalúan vannak megfestve, a háttér ellenben különös gonddal kimunkálva, csupa szürke és világoskék folt, apró félkör alakú ecsetvonásokkal összedolgozva, mindez egyfajta ragyogást varázsol a becsületes, kispolgári virág köré, s így az látomásmuskátlivá válik.
           
           Január 26.
           ...Az indulás pillanatában elkeserített a gondolat, hogy elhagyom ezt a helyet, ahol olyan boldog voltam. Egész biztosan lesznek még boldog napok, de azok nem lesznek pontosan olyanok, mint az eddigiek. Így éreztem, amikor egészen fiatal voltam, és ez az érzés mindig elrontotta legboldogabb pillanataimat.
           
           Január 27.
           A következő négy vagy öt hónap folyamán megpróbálom befejezni a regényemet. Nem azért, hogy megszabaduljak tőle, hanem hogy megfelelő lendületet vigyek bele. A túlságosan lassú írás azzal a veszéllyel jár, hogy ez a lassúság rátelepszik a regény cselekményére is.
           Delacroix Jákobja a Saint-Sulpice-ben. A kompozícióban van valami elevenség, ami magával ragad. Egyedül vagyok a kápolnában, addig maradhatok, ameddig akarok, átengedhetem magam a kép hipnózisának, mindaddig, amíg az alakok szép és nyugtalan fekete körvonala mozogni nem kezd. Milyen szép ez a Jákob, szinte hallani nyögését és fáradt zihálását! Az angyal fenséges, mint egy táncos, mozdulata szinte együttérzésről árulkodik, olyan, mintha csitítani akarná a dühöngőt, és nem összetörni.
           Silány képeket láttam Pascintől. Női alakjait mintha a köldökükön keresztül pumpálták volna fel levegővel. Nem állnak meg a lábukon, így nem tehet mást, mint hogy hátukra vagy oldalukra fekteti őket. [...]
           
           Január 30.
           Ma reggel erőt vett rajtam a kétségbeesés, hogy ér-e egyáltalán valamit a regényem. Ez Flaubert papa bosszúja...
           
           Február 1.
           Élvezettel és csodálattal olvastam újra Stevenson könyvét (Suicide club), de ezt a szép történetet kissé elrontja számomra Stevenson néhány írói beidegződése. Nem állhatom az iróniáját, bármilyen enyhe legyen is, sem pedig prédikátori hajlamát. Ennek a skótnak mindig van a zsebében egy kis prédikáció, és félő, az irónia csak arra való, hogy könnyebb legyen lenyeletni a prédikációt. De a nagy író mindenütt megismerszik. [...]
           
           Február 2.
           Versailles-ban... Reggel az erdőben, amint láttam a földet tarkító, hatalmas kontinensekhez hasonlatos formájú fekete foltokat, s elnéztem a borostyán halványsárga szegélyű leveleit, szomorúság fogott el a gondolatra, hogy életem végéig számtalan ilyen szép látvány tárul majd elém, s nem lesz időm mindet leírni.
           
           Február 7.
           Indohellén (vagy annak nevezett) művészetet bemutató kiállítás. Egy Buddha-fő egyfajta révületbe taszított, körülöttem minden megszűnt létezni. Ez a büszke és borongós, inkább közömbös, mint kegyetlen arc, a világtól való teljes elszakadást, minden erőfeszítés tragikus hiábavalóságát hirdette. Vonásaiból valami különös hipnotikus erő áradt, amely erősen megragadott, s én percekig időztem ott, e komor szemek merengő pillantása előtt.
           Nagyon izgat a regényem. Létezik egy igazság, amelyet mindenáron el kell érni, és amely minden e világra vetődött ember szívében megvan. Nem regényes igazság, nem is olyan, ami a valószerűségből fakad, és elkápráztatja a zöldfülűeket. Nem, hogy az igazságot megtaláljuk, önmagunk ellen kell dolgoznunk, hajlamaink ellen, a rutinból származó nagyvonalúság ellen, a siker ellen, a közönség ellen; ki kell húzni minden sort, ami csak az olvasó szórakoztatását célozza. A szavak olyan áradattá alakulnak, amelyben mindig a sodrás ellen kell haladnunk, mert aki enged e sodrásnak, vesztébe rohan; teljesen lehetetlen ugyanis, hogy miután nagyon hosszú ideig visszaéltünk a szavakkal, elmondassuk velük az igazat. [...]
           
           Február 17.
           ...Amint megemlítettem Gide-nek, hogy újrakezdtem a könyvem második részét, igazat adott nekem. "Akkor nyugtalankodtam volna, ha azt mondja, minden rendben van. És jól teszi, ha tart a rutintól. Az a veszélyes pillanat, amikor a könyv teljesen magától íródik." És némi keserűséggel beszél H.-ról, aki lecsepülte a Pénzhamisítókat, és nemrég ilyen címmel írt róla cikket: Egy hamis nagy író. "Túl clever", mondja Gide. "Hagyja, hogy elcsábítsa a siker. Íme egy ember, akinek nem ártana, ha újraírná a könyveit."
           Egyes katolikus írókról szólva, azt mondja: "Közel a nap, amikor annektálni fogják Nietzschét. Ami tragikus, abból mind katolikus lesz. Goethével mindenesetre, nem mennek semmire..."
           
           Február 18.
           Korunk diadalmas hangja, amely elhallgattat minden szeretetet, minden zsenialitást, minden lelkiismeretet: az ágyú iszonyatos ugatása.
           Gide azt mondta a minap, kísértést érez, hogy névtelenül jelentessen meg egy regényt, de ez nem lehet a következő regénye, mivel már túl sok embernek beszélt róla. "Akkor majd a következőt", mondtam én. Mire ő kérdőn széttárta karját: "Gondolja, hogy annyi könyv van a fejemben?"
           
           Május 3.
           Párizs és a forradalom. Kiállítás a Carnavalet-ben. Nagyon csalódottan távozom. Az apró emléktöredékek százai nem keltik életre a teljes múltat. Marat kézelője, a Dauphin kesztyűje... Ebben a vitrinbe zárt forradalomban nincs semmi félelmetes. Kitömött, féregrágta vén farkast juttat eszembe, amelyet a gyerekeknek mutogatnak.
           Ma délután teljesen hitehagyottan dolgoztam. Egy adott pillanatban, amint a tűznél ültem térdemen a kézirattal, megfordult a fejemben, hogy ezt a vastag kötetet keresztülfektessem a rostélyon, mint egy hasábfát. Később elszégyelltem magam, és újból nekiláttam írni.
           
           Május 4.
           Pontosan látom könyvem hiányosságait, valahogy az egészet valóságosabbá kell alakítanom. Ugyanakkor ki kell gyomlálnom belőle a lélektani természetű magyarázatokat, amelyek már-már maguk alá temetik. Egyébként úgy, ahogy van, újra akarom írni, bármennyire is időigényes a dolog.
           
           Május 6.
           Gide és Malraux nálam ebédelnek, s már nem is tudom, mivel kapcsolatban szóba került az erotika kérdése. Malraux ragyogóan fejtette ki véleményét, azt állítva, hogy ez csak olyan országokban bontakozhatik ki teljes erejével, ahol ismeretes a bűn fogalma. Gide, Robert és én nem nagyon szólunk hozzá, de figyelemmel hallgatunk. Kicsit később Gide, akit Malraux felkért, hogy határozza meg, mi az, hogy keresztény, ránk néz, és azt mondja: "azt hiszem, erre nem vállalkozhatok". De Malraux tovább erősködik. "Pedig érintette a kérdést Montaigne-jében." "Ó", válaszolja Gide, "érintettem, én mindent megérintek!"
           
           Május 13.
           Elhanyagoltam a naplóírást, hogy több figyelmet szentelhessek a regényemnek.
           Az utóbbi hónapok egyik legértékesebb tanulsága, hogy amit csinálok, csak akkor érdekes, ha nehéz. A megfelelő szó ádáz keresése mindig meghozza a gyümölcsét, és a könyv gazdagabbá válik általa. Ha nem megfelelően élünk a szavakkal, olyan, mintha csirizt készítenénk belőlük, amelybe beleragadnak a mondatok.
           Befejeztem a Bovarynét. Érdekes, hogy bármennyire aprólékos is a helyszínek és a személyek leírása, elmémben nem áll össze róluk pontos és maradandó kép, így kénytelen vagyok visszalapozni a könyvben, hogy magam előtt lássam, milyen is volt Yonville, milyen is volt Emma Bovary arca. Ez nem látomás, mint Balzacnál vagy Dickensnél, hanem szinte olyan, mint egy beszámoló. Mindezek ellenére csak csodálni tudom.
           
           Május 24.
           Tegnap este a CSC-ben négy vagy öt bokszmeccset néztünk végig, egyik rosszabb volt, mint a másik. Az első sorban két hölgy, egyikük nagyon ki van sminkelve, feje néha előrebukik, míg végül elalszik a sikerült ütéseket köszöntő üvöltések orkánjának közepette. A másik, idősebb emennél, azzal a hűvösen sóvárgó tekintettel követi a küzdelmet, melyről Sade is beszél, csak úgy ontja jó tanácsait a küzdőknek, szája két sarka lefelé görbül, kissé zihál, majd' elemészti a mohó vágyakozás, észre sem veszi, hogy figyelem. Távolabb egy szmokingos úr ajkát harapdálja, szeme csillog, metszőfogai állandó mozgásban vannak. Vonásai szabályosak és kemények, amilyennek a Sátánt szokták leírni, szemöldöke dús, két szemhéja, mint valami koromfekete árnyék. Az ütések ütemére időről időre mozgatja a vállát.
           
           Május 24.
           Ma délután a Pré Catelanban megfigyeltem egy fiatalembert, akinek a fondorlatai szeget ütöttek a fejembe. Kiszemelt magának egy szép nőt, és hogy a közelébe férkőzhessen, átült egy másik asztalhoz. Végül nem bírta tovább, odament, s bár az illető egy idősebb hölgy kíséretében volt, felkérte táncolni. Hozzátartozik a történethez, hogy a nő is nézte őt egy ideig. Ennek ellenére nemet mondott. A férfi rémisztő pillantást vetett a nőre, amit az nem vett észre, és ajkába harapott. Sovány volt és sápadt, orra vékony, tekintete homályos és merev, álla hegyes, nyaka és koponyája csontos, egy-egy nagy horpadással a füle mögött. Nem vörösödött el, lassan távolodott, tekintete sugárzott a gyűlölettől és a vágytól. A vágynak ez az intenzitása tetszett nekem. Ez az eset már csak azért is megérdemli, hogy feljegyezzem, mert igen ritkán találkozik az ember Párizsban valakivel, aki képes bármit is érezni.
           
           Június 22.
           P. hercegnő mesélte tegnap, hogy amikor húszéves korában megvásárolta Manet Olvasó hölgyét, környezete meg volt győződve róla, hogy egyszerűen elment az esze. Csak úgy kidobni a pénzt, háromezer frankot fizetni egy képért, amely fehérbe öltözött nőt ábrázol egy fehér díványon...
           
           Június 23.
           A portugál primitívek kiállítása. Egy nyugtalan és zavaros korban ez a szigorú művészet a valóságra ébreszt rá bennünket. Mert az, amit politikának neveznek, nem bír több realitással, mint egy rémálom, még akkor sem, ha zavargásokban és mészárlásokban nyilvánul meg. Az ágyú, ez a hatalmas bestia talán végez velem egy napon, de attól még nem fog meggyőzni arról, hogy létezik, míg Bach néhány dallama az egész világot látszik hordozni. Az otrombaság diadala Európában csak szörnyű látszat marad. Ami igaz, azon nem fog semmi változás.
           
           Augusztus 8.
           Heidelbergből érkeztem haza egy kimerítő utazás után. Volt a fülkében egy elzászi család: apa, anya és egy bájos kisfiú, akit a szolgáló szünet nélkül arra a bizonyos helyre hordozott, ahonnan mindig csalódott reménnyel tért vissza, mert a gyerek nem végezte el, amit el kellett volna végeznie. És ahányszor a kis kölyköt a karjánál cibálva visszajött, bosszúsabbnak, kövérebbnek, hatalmasabbnak, vörösebbnek és rettenetesebbnek látszott. "Pisilsz, vagy kikapsz!", üvöltött, és már mentek is. Végre feltűnt a Sacré Coeur, a bőröndök lekerültek a hálóból, megállt a vonat. És ezt a pillanatot ragadja meg a kicsi, hogy bejelentse: vissza akar menni, és most már tényleg komolyan kell. Egyfajta pánik tör ki a családon, kórusban adnak hangot felháborodásuknak.
           
           Augusztus 12.
           Vannak napok, amikor az első néhány papírra vetett szó meggyőz, hogy semmi jót nem fogok csinálni; a görcsös írás nem kenyerem. Ma reggel egy órát dolgoztam, ennyire futotta, nem ismerek példát ennél korlátoltabb munkakapacitásra. Ha erőltetem a munkát, mikor pedig úgy érzem, nem megy, végül már nem látok semmit abból, amit leírok. Mégis a nap minden órájában gondolok a könyvemre, és a munka legjelentősebb része minden bizonnyal akkor zajlik, amikor nem írok - amikor alszom.
           A 177. oldalnál tartok. Olyannak érzem ezt a regényt, mintha hatalmas tömeg volna, amit meg kell állítanom a lejtőn, meg kell akadályoznom, hogy félrecsússzon, tévútra menjen.
           Degas-kiállításon. Főleg az önarcképeket néztem. Ez a tekintet elrémíti a hülyéket, de ezek, valljuk meg, nem időznek e portrék előtt, amelyeknek zord visszafogottságát a szép ellentéteként érzékelik.
           
           Augusztus 13.
           Egy banális történet megmentéséhez végtelen türelem szükséges, márpedig az én regényem története a lehető legbanálisabb.
           A portugál primitívek. Nuno Gonçalves. Hiábavaló kísérlet szavakba foglalni azt a hatást, amit egy festmény tesz ránk. Már az is elég, ha a múzeumból jövet kevésbé érezzük szegénynek magunkat, mint amikor beléptünk, és nem utolsósorban az az érzés, hogy néhány perc erejéig a hétköznapiság fölé emelkedtünk.
           
           Augusztus 19.
           Gyanúsan nagy lendülettel dolgoztam. Ha valami ilyen simán megy, nem lehet jó. És aztán a piszkozataimmal meg a piszkozatok piszkozataival már azt sem tudom, hol is tartok. Reggel a regény befejezésén dolgozom, este alaposan újragyúrom az elejét. Nem rossz módszer. A könyv elejét a befejezés ismeretében gondolom át. A harmadik oldalon tudom, mire képes a hősöm kétszáz oldallal odébb.
           
           Augusztus 21.
           Élvezettel folytattam Flaubert leveleinek olvasását. Egy ennyire nyitott lelkű emberre bárki nyugodtan rábízhatja titkait. Megértett volna, együtt sírt volna, együtt nevetett volna velünk. (Bizonyság rá Leroyer de Chantepie kisasszonnyal folytatott levelezése.) De bizalmas viszonyban állni például Prousttal... Legendás kedvességétől kirázott volna a hideg.
           Minden percben a regényemen jár az eszem, még akkor is, amikor egyebet olvasok. Itt gomolyog az egész a gondolataimban, mint felhők az égen. Újra meg újra felépítem, fogva tart, mint őrültet a rögeszméje...
           
           Szeptember 5.
           Olyan nehézségek közepette dolgozom, amilyenekkel eddig még nem találkoztam. Úgy haladok, hogy nem látok semmit, teljes sötétségben.
           A Tradern Horn a moziban. Szép afrikai képek. A haladás mellett mi marad száz év múlva ebből a varázslatos barbárságból, ezekből az őserdőkből, sivatagokból, nádkunyhókból? Különös elgondolni, hogy 1931-ben történelemelőttiség, középkor és modernség érintkezik a földön, és keveredik egymással.
           
           Szeptember 6.
           Tegnap este áramszünet volt, gyertyafény mellett kellett lefeküdnünk, ami gyermekkoromat juttatta eszembe, és életem e szakaszának termékeny félelmeit. Nyaranta, andrésybeli házunkban, rettegtem a pillanattól, amikor lefekvés után össze kellett szednem minden bátorságom, hogy elfújjam a gyertyát. Így hát letelepedtem a lépcsőre, magam mellé téve a gyertyatartót, térdemre pedig La Fontaine fabuláinak egy gyűrött példányát. És ezeket a rövid történeteket olvasva, melyek némelyikét valóságos rémmesévé színezte a képzeletem, a falra vetődött árnyékok fantasztikus játékát lestem a szemem sarkából. (Számomra La Fontaine farkasa mindig is kísérteties figura maradt.) Milyen öröm volt hallani, hogy nyílik a szalon ajtaja, és szüleim készülnek feljönni. A félig égett gyertyával gyorsan elmenekültem...
           
           [Dátum nélkül.]
           Ismertem a nélkülözést, tudom, hogy mi a szegénység; ismertem az éhezést és a hideget. Talán a sors egyetlen ajándéka sem bizonyult olyan hasznosnak, mint e próbatétel. Napjaink némely írójának életéből ez teljesen kimaradt. Ők bánják.
           
           Szeptember 8.
           A Défense d'afficher (Plakátot ragasztani tilos) bemutatója. Kegyetlen darab, de túlzásba vitt cinizmusa néhol gyengíti a hatást. "A barmok, amint társasági életet élnek", mondja Robert. Néhány jelenet erőszakosságát és szabadszájúságát nagyon szeretem, de a kontrasztok nem elég hangsúlyosak. Ha mindenki üvölt, az olyan, mintha mindenki halkan beszélne. Passeur hűvösen fogadta az elismerő véleményeket a kulisszák mögött, majd váratlanul odavág a legjobban hízelgő kritikusnak: "Örülök, hogy tetszett önnek a darabom ma este, mert a múltkor egy brüsszeli újságban silánynak találta." Ezt a kíméletlenséget csodálatosnak találtam. Beszéltünk egy keveset, de ideges volt, akárcsak én magam, és úgy váltottunk pár szót, mintha csak álmodnám az egészet, csak azért beszéltünk, hogy beszéljünk, nem azért, hogy válaszoljunk egymásnak. Ezen a kis csigalépcsőn, amely az öltözőkből a színpadra vezet, néhány másodpercig minden különösen irreálisnak tűnt.
           
           Szeptember 9.
           A szokásos nehézségek. Ha három mondatot megszakítás nélkül leírok, majdnem biztos vagyok benne, hogy az egyik "repülni" fog. Szüntelen félelem, hogy kisiklik a regény, ha egy szót elvétek.
           
           Szeptember 10.
           Tegnap este úgy fél tizenkettő körül lakásom legbelső szobájában olvastam. Egyedül voltam. Egyszerre hatalmas ökölcsapás döndült az ajtómon. Kinyitottam, és nem volt ott senki. Hiába próbáltam bármiféle értelmes és megnyugtató magyarázatot találni.
           
           Szeptember 12.
           Megkaptam a Mont-Cinere egy olcsó kiadású példányát. Rossz érzéssel olvastam újra. Mennyi ügyetlenség, mennyi tökéletlenség! Elejétől a végéig újra kellene írni, de erre nincs időm...
           
           Szeptember 16.
           Ma korán reggel, amint felébredtem, gyermekkoromra gondoltam. Vannak olyan emlékeink, amelyekhez alig van bátorságunk hozzányúlni. A Passy utcai szobám jutott eszembe, a reggeli órákban. A napsugarak átszűrődtek a vörös vászonfüggönyön, egy rigó dalolt a háztulajdonos kertjében. Olyan boldognak éreztem magam, hogy kacagtam egyedül, az ágyamban.
           Később, úgy tizenöt éves koromtól már csak a jövőre gondoltam. Mindent, amire vágytam, a jövőben helyeztem el, ahogyan az értékes dolgokat be szokták zárni egy szekrénybe. Mindent egy olyan rejtélyes célnak rendeltem alá, amit majd egyszer elérek. Amikor viszont huszonöt éves lehettem, a jövő semmivé foszlott. Másképpen nem tudom ezt megfogalmazni. Igen, már csak a jelen létezett. Az örömök, amiket azonnal kellett habzsolni. A szekrény kezdett kiürülni.
           
           Szeptember 18.
           Tegnap megkérdeztem Catherine-t, megnézte-e a világkiállítást. "Ó, nem, uram. Aki látta az 1900-ast, az nem kíváncsi erre. Az egy álom volt..." Ez a szó felcsigázta a kíváncsiságom. Megpróbáltam kiszedni belőle, miben is állt ez az álom, de csak ennyit mondott: "Volt egy igazolványom, amelyben benne volt a fényképem, és a Beauséjour sugárút felől bármikor bemehettem."
           
           Szeptember 21.
           Megszakítottam a naplóírást, mert elment tőle a kedvem. Mennyire hamis képet kap rólam, aki véletlenül elolvassa. Mert sok mindenből áll az életem... Ott van a munkám, ez a könyv, amely óráról órára alakul bennem, ott vannak az olvasmányaim és azok a gondolataim, amelyekről nem ejtek egy árva szót sem, s talán csak legvégül jön az, miről úgy tűnik, hogy olyan sok helyet foglal el... Hová visz engem ez a napló? Milyen megsemmisülés, milyen halál felé? Mit fogok beleírni egy év múlva? Néha rettenetes nyugtalanság fog el, de haladni kell tovább. [...]
           
           Szeptember 27.
           X.-nél ebédeltem, egy hatalmas és gyászos lakosztályban, ahol valósággal ordít és sír az unalom. A polgár, aki jól érzi magát polgári miliőjében. Érzem, hogy cseppet sem kedvel. Megkérdezem tőle, nem érzi-e úgy néha az 1931-es év Európájában, hogy nem kap levegőt, és ő értetlenül bámul rám. Ekkor ostobán elárulom a polgárság iránti megvetésemet. Kedvetlenül és zavarodottan térek haza.
           A Trocadérón egy kiszáradt fát döntöttek ki a munkások. Egyikük nagyszerű volt. Karja meztelen, széles mellkasán csíkos trikó feszült. Sötét bőrén izzadság gyöngyözött. Szépen és ritmikusan mozgott, mintegy fegyelmezett vadsággal. Baltája beleharapott a fa tövébe, szilánkok röpültek szanaszét. Végül a fa inogni kezdett, két ember döntötte le egy kötél segítségével, és hatalmas rázkódás közepette zuhant a földre. A szép jelenet emlékét egész nap magammal hordoztam.
           
           Szeptember 28.
           Ma reggel elgondolkoztam azon, mi lesz a naplóval halálom után. Nem lenne helyes, ha egy jó barátomra bíznám (az Isten óvjon meg ettől, a barátok mindent elégetnek), inkább egy ellenségemre hagyom, olyan valakire, aki mindenáron be akarja feketíteni az emlékemet (de ez ki a csudát érdekel?). Nem húzna ki egyetlen sort sem.
           
           Október 1.
           M. látogatása lehangolt. Szerinte a világ a vége felé tart, sőt, mi több, már zuhanunk is a mélybe, már benne is vagyunk; a misztikusok megegyeznek ebben a kérdésben. Ha nem háború, akkor a forradalom fog elseperni bennünket. Minden inog. Németország talán egy öngyilkos háborúba veti bele magát. M. azután Neumann Terézről beszél, akit meglátogatott München melletti falujában. Beszámol arról, hogy minden csütörtökről péntekre virradó éjszakán vér patakzik az asszony szeméből. Mikor látomásai vannak, arameus szavakat ismétel anélkül, hogy értené azokat, a szakemberek tudták csak megfejteni beszédét. Azt mondja, Isten elégedetlen a francia-német ellenségeskedés miatt, és katasztrófát jósol arra az esetre, ha a kibékülés nem történik meg.
           M. jelenlététől mindig megilletődöm. Naiv és igaz személyisége állandóan látható a tekintetén.
           
           Október 5.
           Tovább olvastam Flaubert leveleit. Az utolsó kötetek. Egy lassan süllyedő élet képe rajzolódik ki, majd' minden élet ilyen.
           Ez a napló igazi palackposta. Jellege szinte lehetetlenné teszi, hogy életemben nyilvánosságra kerüljön. Halálom után esetleg együgyű jóakarók teszik rá a kezüket, és elégetik (persze csak miután elolvasták). Megéri egyáltalán e század utolsó éveit? Mekkora esélye van, hogy a bennünket fenyegető változások közepette, éppen azon ellenséges kezekbe kerüljön, amelyeknek gondjuk lesz rá?
           Ha életem azon részére gondolok, amely már teljesen kiesett emlékezetemből, rettegés fog el, mintha személyem egy darabjának haláláról lenne szó. Ma a Savannah-ban töltött magányos vakációim jutottak eszembe. A Voyageur-ben leírt szobám, melankolikus sétáim, amikor megilletődött szívvel jártam a zuzmófátyolba burkolózott hatalmas tölgyek között, és hosszú, álmatlan éjszakáim. Ó, ha akkor eszembe jutott volna, hogy naplót vezessek! A mostanihoz hasonló pillanataimban milyen megkönnyebbülést jelentett volna számomra, micsoda nyereséget!
           Este régi iratokat és régi fényképeket rendezgettem. Ami egy hajótörésből megmaradt...
           
           Október 7.
           Könyvem a végéhez közeledik. Az olyan regényben, mint ez, a cselekménynek a végén kell kirobbannia, a legvégén, mint egy puskaporos hordónak, amely végtelenül hosszú gyújtózsinór végén található.
           B. mondta, hogy a mai Európában azt az egyensúlyhiányt tartja a legmeglepőbbnek, amely az egyes nemzetek közötti korkülönbség következménye. A francia negyvenévesen születik, míg a német soha nem jut túl a tizenötön; a német mindig is kamasz marad.
           
           Október 16.
           Az utcán ma reggel összefutottam G. asszonnyal. Jó szándékú, vallásos, öreg hölgy, akit ki fognak lakoltatni, hogy az új de la Muette utcát a háza helyén vezessék keresztül. Elmondja, hogy az apja, mielőtt felépítette volna ezt a házat, alaposan áttanulmányozta Passy rendezési tervét, és úgy tűnt, hogy a lebontás veszélye itt semmiképp sem fenyegethet. És most az új utca váratlanul irányt változtat, és elűzi a szegény asszonyt a házából. "Ez legalább segít elszakadnom a világi dolgoktól", mondja szomorúan, és felhajtja a hosszú gyászfátylat, amelyet a szél az arcára borít.
           
           Október 18.
           Viszonylagos könnyedséggel dolgoztam, ami mindig gyanakvást ébreszt bennem. Mi értelme most, amikor az egész régi világ összeomlik, olyan mondatokkal vesződni, amelyek arról szólnak, hogy az ablakok leválnak a házak falairól, és sajkák módjára úsznak az égen? Vajon gyermekkori emlékeim miféle mélyrétegeiből törhetett fel Henriette-nek ez a látomása.
           Bennfentesek tudni vélik, hogy a font után a dollár is robbanni fog, és ennek az eseménynek Európában hallatlan katasztrófa lesz a következménye; a bankok mind bezárnak, Franciaországra rettenetes nyomor köszönt majd, forradalmak sorozata söpör végig a világon, és minden megváltozik.
           Emlékszem, 1925-ben a nagy csapást, mint valami abszolút biztos eseményt, pontosan július 12-ére várták. Mintha ragaszkodtak volna ehhez a dátumhoz. Miután július 12-e baj nélkül elmúlt, azt mondták, a kommunisták arra várnak, hogy a polgárság szétszóródjon vidéken.
           
           SZŐCS IMRE fordítása