- A berlini fal leomlását gyakran mutatták be úgy, mint a határok teljes eltűnése felé vezető első lépést. Mégis, ezt az ENSZ-tagállamok számának komoly gyarapodása követte. Egy kiváló francia értelmiségi mondta erre: "A globalizációt hirdették, és mit látunk? A balkanizációt." Mindez önt is meglepte, mint annyi mindenkit?
           - Megcáfolva minden előrejelzést, több állam valóban Németország újraegyesítését követően bomlott fel. A kommunizmus végével nem az egyesülés, hanem a szétválás került napirendre. Régi határok tűntek fel újra, elfelejtett ráncok támadtak fel Európa ábrázatán. Ezt a "földcsuszamlást" magában nem tartom elszomorítónak, és engem attól, hogy balkanizációról beszéljek, hogy kozmetikázást vagy fiatalító fürdőt követeljek az öreg kontinens számára, Milan Kundera egy immár meglehetősen régi cikke tartott vissza: "Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája".1 "Mi olyannal bírunk, amit ne kaptunk volna?" - kérdezte Szent Ágoston. Én Kunderától ezzel a cikkel egy új politikai szótárat és teljesen más valóságképet kaptam. Igaz, a tragédia szót már korábban is használtam a népi demokráciák sorsának jellemzésére. Egy 1983-as írásomban, amikor az októberi forradalom igézete már elmúlt. Komolyan kikezdte a magyar felkelés 1956-os leverése, aztán a prágai tavaszé 1968-ban, és a kommunista illúzió végleg a lengyelországi ostromállapot kihirdetése és az afganisztáni háború kitörése után lehelte ki a lelkét. A tankok eltaposták az álmot, a sorozatos brutalitások észre térítették a legelvakultabbakat is. A Szovjetunió nyilvánvalóan nem tűnhetett fel többé úgy, mint a remény hazája: az útitársak egymás után hagyták magára. Hiába fújtak gyülekezőt és próbálták feltámasztani a Nemzeti Frontot a közös programmal, az értelmiségiek között szinte senki sem volt, aki az életszükségletek kielégítését szembeállította volna a formális szabadsággal és a kommunista blokk erényeit a kapitalista kizsákmányolással vagy a burzsoázia bűneivel. Ahogy Michel Foucault is felhívta rá a figyelmet, a Franciaországban hatalmon lévő baloldal kampányának szlogenje az értelmiségiek hallgatása ellen, a "Hallgattok!" valójában felszólítást rejtett magában: "Hallgassatok!", s ezt azoknak a vakmerő papjainak címezte, akik a Quai d'Orsay "Természetesen semmit sem teszünk!" viszonyulását a Szolidaritás szakszervezet törvényen kívül helyezéséhez leleplezték és elítélték. Tehát az a hosszú zárójel, amit a történelemben a Téli Palota ostroma nyitott, bezárult, eljött az emberi jogok, az általános választójog és a piacgazdaság rehabilitálásának a kora.
           De ez a látványos paradigmaváltás érintetlenül hagyta a földrajzi tényezőket. Immár aggódó együttérzés és nem csodálat tárgyaként, mint az elnyomás egyetemes szimbóluma, azután, hogy sokáig az egyenlőség ideáljának megtestesítője volt, Kelet-Európa maradt, ami volt, szilárdan... Kelet-Európa. Minden felfordult, de nem mozdult semmi. És Kundera cikke éppen ezt a változatlanságot kérdőjelezte meg azzal, hogy visszaadta az áldozatnak a keresztnevét. Prága, Budapest és Krakkó rajzolják meg Közép-Európa kontúrjait. Az, hogy ezek a városok egy szép napon Keleten találták magukat, az ellenük intézett invázió és rabul ejtésük következménye. Castoriadis, Lefort, Szolzsenyicin olvasójaként úgy hittem, tökéletesen ismerem elnyomásuk patetikus történetét. Kundera ébresztett rá, hogy erről szó sincs. Írása felébresztett abból a politikai álomból, amelybe süllyedtem, még akkor is, amikor nyilvánosan elítéltem a megvalósult szocializmus nyomorúságát és színlelését. Ezt olvasva jöttem rá, hogy noha lelkiismeretem tiszta volt, az általam használt nyelv nem volt ártatlan. Kikiabálhattam akár a tüdőmet: egyszerűen azzal, hogy a rablók szótárával írtam le a valóságot, lepleztem és ezáltal támogattam a bűneiket.
           És még nem volt vége a meglepetéseknek. Kundera csak azért vette elő Közép-Európát, hogy kivonja belőle a Mitteleuropa fogalmát. Ezt a középpontot nem fertőzte meg a gigantomachia. A "központ" szó nem szállt a fejébe. Nem vélte magát az emberlakta föld metafizikai középpontjának. Teljesen idegen volt tőle a bolsevik szocializmus és a nyugati individualizmus között elhelyezkedő közép germán pátosza. Nem az volt a hivatása, hogy megszabadítsa az emberiséget a két materializmustól, melyek, miközben kíméletlen harcot vívtak egymással, együtt vezették a szakadék felé. Semmilyen megváltó küldetés nem fakadt a helyzetéből, semmiféle invesztitúrát nem bízott rá a történelem vagy a világszellem. Egész egyszerűen a Nyugat egy kihasított szelete volt: elrabolt Nyugat. A békés francia értelmiségi számára, mint ami én is vagyok, nincs ennél provokatívabb és paradoxabb megfogalmazás. Ez a szókapcsolat a legmélyebb bizonyosságaimba ütközött, hiszen valamikor azt tanultam, hogy a Nyugat egyenlő a hatalommal. Minthogy az algériai háború idején még túl fiatal voltam, a világpolitikába a vietnami háború, tehát az amerikai imperializmus bűntettei elleni tüntetésekkel születtem bele. Azután ébredtem rá, hogy a Nyugat egyben az emberi jogok és a demokrácia hazája is. Ezután megpróbáltam boldogulni ezzel az alapvető kettősséggel, de arra sohasem gondoltam, hogy a Nyugat egy része maga is az imperializmus zsákmánya lehet. Mutattak nekem egy helyet a földön, egészen közel hozzám, ahol a Nyugat nem uralkodó, hanem alávetett szerepet játszott. Ezen a helyen olyan katasztrófa történt, melynek borzalmát leírni nem elég a totalitarizmus fogalma.
           Totalitarizmus: ez a sokáig rossz hírű szó 1983-ra kikerült a tisztítótűzből, ahová a hidegháború süllyesztette. A baloldali értelmiség már nem úgy tekintett rá, mint a NATO-propaganda eszközére, és, kevéssel előbb, része lett a napi politikai terminológiának. Kundera egyszer sem használja. Nem mintha kétségbe vonná a pertinenciáját; csakhogy a lezajlott nagy lexikális rehabilitáció éppen azt felejtette el, hogy a kommunista modellt importálták Közép-Európa országaiba. Ezt konstatálta melankolikusan Vaszilij Groszman is a Tout passe2 végén: ez a haladás és a szolgaság orosz összekapcsolása, amelyet a szovjet rendszer állandósított és súlyosbított. És ez volt a nyugati értékekkel való szembenállás fenntartása, amit e szavakkal fogalmazott meg több mint egy évszázada Mihail Katkov orosz jogász: "Ott minden a szerződéses kapcsolatokon alapul, míg itt a hiten. Ezt az ellentétet eredendően a nyugati és a keleti egyház választotta pozíció determinálja. Ott egy alapvető kettős tekintély létezik; itt csupán egyetlen tekintély."3 Hallgassuk meg, mit mond erről Kundera: "A Nyugat keleti határvidékén láthatjuk, jobban, mint bárhol másutt, Oroszországot anti-Nyugatként. Nemcsak egy európai hatalomnak tűnik a sok közül, hanem egyedi civilizációnak, egy másik civilizációnak [...]. Ezért, hogy az az Európa, amit én ?középnek? nevezek, a sorsának megváltozását nem csupán politikai katasztrófaként éli meg, hanem civilizációja megkérdőjelezéseként. Ellenállásának lényege az identitásának védelme: más szóval nyugatiságának védelme."4 Ennek a nyugatiságnak vannak egyéni sajátosságai, teszi hozzá Kundera ugyanebben a cikkében, és úgy definiálja Közép-Európát mint "kis nemzetek bizonytalan zónáját Orosz- és Németország között".5
           "Kis nemzet": ez a kifejezés nem valami bizalomgerjesztő, és mégis egy világot tárt fel előttem.
           - Milyen világot? A "small is beautiful" világát? Hiszen ez egy alternatív szlogen volt, húsz évvel azelőtt, hogy ön fölfedezte Közép-Európa létezését és egyediségét!
           - Semmi köze sincs egymáshoz a két dolognak. Nem a nagysága vagy a területe határoz meg egy kis nemzetet, hanem a sorsa. A kicsi itt törékenyt, tünékenyt jelent, nincs benne semmi testvéri vagy konviviális, mint a híres "small is beautiful" utalásában. Kundera, aki sem környezetvédő, sem kommunapárti, a kicsit a naggyal nem mint az organikusat a mechanikussal állítja szembe, és nem a Gemeinschaft érzelmi melegségét a racionális és névtelen Gesellschaft érzéketlen működésével. Íme a definíciója: "Kis nemzet az, amelynek létezését bármely pillanatban újra meg lehet kérdőjelezni, amely eltűnhet, és ennek tudatában is van."6 És még hozzáteszi: "Egy francia, orosz vagy angol nem szokott magának kérdéseket feltenni nemzete fennmaradásáról. Himnuszaik csak a nagyságról és az örökkévalóságról szólnak. A lengyel himnusz viszont ezzel a sorral kezdődik: ?Lengyelhon még nem pusztult el?..."7 A kis nemzetek más szóval létok nélküli létezők. Nincs helyük a történelem vonatán, és amikor mégis fel akarnak szállni, a jogokkal bírók, akik jegyet váltottak, felháborodva hívják a kalauzt, hogy azonnal szállítsa le őket.
           Egy nemrég franciára fordított kötetben felfedeztem azt a nyílt levelet, amelyet a magyar regényíró, Kosztolányi Dezső intézett 1930-ban Antoine Meillet-hez, a College de France tanárához. Ez a nemzetközi hírű tudós ezt megelőzően publikált egy nagy leíró és programadó könyvet, Nyelvek az Új Európában címmel. Meillet számára új és így lelkesítő volt Európa racionalizálódása a tudományos gondolkodás, az ehhez kapcsolódó technikai haladás és a kommunikáció módjainak látványos fejlődése révén. De megfigyelte, hogy a régi, kakofon világ hátráltatja a harmonikus és homogén új világ létrehozását. A modern Európát akadályozta a haladásban az örökölt Európa, észveszejtő bábeli zűrzavarával. E nagy népnyelvű rendetlenség racionalizálásának útja a kis nyelvek feláldozásán keresztül vezetett. "Minél inkább tudatosítják magukban az új, a vérből és romokból most formálódó világ polgárai hatalmukat a nyelv felett, annál könnyebben tudják a mai nyelvi félanarchiát a fegyelem felé irányítani, amely létrehozza a holnap univerzális társadalmát anélkül, hogy zsarnokoskodnának akár egy nemzet felett is, az egyének, társadalmi csoportok és népek szabad, de egyöntetű választása szerint."8
           A bonyolult Európa legelszigeteltebb idiómájába született - ez a magyar, "a finnugor nyelveknek ez a csodálatos árvája, melynek szülei korán meghaltak, és unokatestvéreit szétszórták a történelem viszontagságai, és mégis, szülők, nővérek és fivérek nélkül, túlélt mindent, dacolva a csapásokkal"9 - és azon író Kosztolányinak, a magyarnak az elevenébe vág a nagy professzor arrogáns logikája. Meillet programja szerint való igaz, "a nagy halak végül lenyelik a kicsiket, nem gonoszságból, hanem gyengéden és békésen, az emberi kultúra nevében, a haladás nagyobb dicsőségére".10 De, kérdezi Kosztolányi, elfogadva azt, hogy az új világ egyszer megszületik, "a kis népek készek lennének kéz a kézben, közös akarattal a megváltó öngyilkosság felé haladni? Kötve hiszem. Nem teszünk érte semmit, sem haladóan, sem tudatosan, sem öntudatlanul."11
           Mint láthatja, nem az irracionalizmus indukálja, hogy Kosztolányi elutasítsa az ész diktátumait, és nem az obskurantizmusa miatt kedveli jobban az európai összevisszaságot az Új Európa ígérte szép egyszerűségnél. Az élettel együtt minden ember megkapta azt a nyelvet, amelyen beszél, de az, akinek az anyanyelve is árva, nem róhatja le adósságát iránta, csak ha megvédi a világ kérlelhetetlen ellenségességétől vagy lenéző közönyétől.
           - Ebben a vitában nem a közös Európa létrehozása és a nemzeti hovatartozás választásának konfliktusát látjuk megszületni?
           - Meillet és Kosztolányi mindketten mélyen európaiak. De ehhez a ragaszkodáshoz élesen szemben álló jelentést rendelnek. A modern Meillet a homogeneitás műhelyét, az Euroland előképét látja Európában, amit világosnak és egyértelműnek akar, ésszerűsíteni akarja, és pontos szabályokat kíván rákényszeríteni. Kosztolányi számára ezzel ellentétben Európa az a makacs realitás, mely nem hajlandó feloldódni a puszta funkcionalitásban. Az európaiaknak, akik "szinte mindannyian ugyanúgy öltözködnek, ugyanazt a fogkefét használják, ugyanazt az élelmet fogyasztják",12 Meillet szerint kötelezően és végzetszerűen ugyanazt a nyelvet kell beszélniük, míg Kosztolányi az öreg kontinensben makacsul annak nyelvtérképét szereti, mely "piros, zöld, sárga és kék foltjaival egy bohócruhát"13 idéz. Mondd meg, milyen ruhát viselsz, uniformist, vagy Harlequinét, és én megmondom, melyik Európához tartozol ...
           A racionális és a tényleges meg nem felelése, ami Meillet számára botrány, Kosztolányinak forrás és adomány. Meillet Európája az a módszer, amely diadalmasan csatolja magához az élet világát; Kosztolányié az, amely hiába keresi a megoldást. Meillet Európája Laputára emlékeztet, amit Gulliver fedezett fel, s ahol a bennszülöttek egyenlő oldalú háromszög alakúra vágott birkalapockát esznek, vagy köríves hurkát, mert karteziánus tudományuk szabályozza a dolgok rendjét, ahelyett hogy követné. Kosztolányi ellenben Swift, és az ő modernekkel vívott vitájának örököse. De a szatíra ideje elmúlt. Nyolc évvel a magyar regényíró profetikus és vehemens vádbeszéde után, "a visszaélések ellen, melyekhez a kompromisszumok nélküli racionalizmus vezethet",14 a müncheni egyezmény megpecsételte Csehszlovákia sorsát. Azt jegyeztük meg ebből az eseményből, hogy a demokráciák engedtek Hitlernek, hogy így lecsillapítsák harci lángolását, nehogy 1938-ban megismétlődjön az 1914-es forgatókönyv, tehát egy helyi konfliktus kiszélesedése általános konfrontációvá, pusztán a szövetségesi kötelezettségek mechanizmusa által. És végül emlékszünk arra is, és jogosan, hogy dicstelenség és háború lett a számítgatás ára, hiszen az engedmények nemhogy lecsillapították volna a fenevadat, hanem még inkább felszították kielégíthetetlen étvágyát: kevesebb, mint hat hónappal az egyezmény után, melynek egy generációra biztosítania kellett volna a békét, Hitler visszavonta a szavát, és a Wehrmacht, gyakorlatilag puskalövés nélkül, bevonult Csehországba. Norvégia inváziójának előestéjén, 1940 áprilisában Joseph Goebbels nyugodtan jelenthette hát ki egy titkos ülésen: "1933-ban a francia Államtanács egy elnökének azt kellett volna mondania (és ha én lettem volna ez az elnök, biztosan azt mondtam volna), hogy ?a Reich új kancellárja az az ember, aki a Mein Kampfot írta, amiben ez és ez van. Ezt az embert nem tűrhetjük meg a szomszédságunkban. Vagy eltűnik, vagy cselekszünk.? De nem így tettek. Békén hagytak minket, engedték, hogy becsússzunk a veszélyes zónába, és mi képesek voltunk elkerülni minden zátonyt. És amikor felkészültünk, jól felfegyverezve magunkat, jobban mint ők, akkor hadat üzentek."15 A müncheni katasztrófát tehát rituálisan felidézik minden alkalommal, ha a demokratikus államokat akarjuk megóvni a bátorság hanyatlásától, a realizmus khiméráitól és a hamis "jó érvektől", melyeknek hatására meghajolnak a nyers erő előtt. Azt, hogy "gyáva", ma, bármiről legyen is szó, úgy mondjuk, "müncheni".
           - Jogos, nem?
           - Jogos, de nem elég. München csak egy igazi amputáció árán került be a hétköznapi nyelvhasználatba. A gyávaság dimenziója eltüntetett mindent, ami tudatlanság és arrogancia volt ebben az eseményben. Elfelejtettük a megvetést, mellyel az ügy főszereplői, a vadállat és a civilizált emberiség képviselői egyaránt, a jelentéktelen népek iránt viseltettek. München neve már nem juttatja eszünkbe Léon Daudet felháborodását, hogy a francia katonákat "egy távoli és sötét helyre küldik megdögleni, amiről fogalmuk sincs", sem a süketek párbeszédét Beneš ("Ebben az ügyben Európáért harcolunk, még ha az magunkra hagy is.") és Chamberlain ("Milyen szörnyű, milyen fantasztikus és hihetetlen, hogy árkokat kell ásnunk, és felpróbálnunk a gázálarcokat egy vita miatt, ami olyan emberek között robbant ki, akikről semmit sem tudunk")16 között. Röviden: makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy ne vegyük észre azt, ami ebben az európai kapitulációban Meillet lenéző magatartásából fakad.
           - Ha megfeledkeznek erről az eseményről, az újra előidézheti?
           - Igen, és ez az ismétlés jelen van minden megnyugvásban, a nyugodt lelkiismeretben. Hiszen a szerint a dialektika szerint, amit Walter Benjamin tárt fel, ami katasztrófát jelent a kis nemzetek számára, az haladás az emberiség másik részének. Mire valók ezek a távoli népcsoportok és megfejthetetlen csivitelésük, ha nem arra, hogy feltartsák történeteikkel a történelem menetét? Az ész angyala eltűnésüket követeli. Csak megsemmisülésükkel járulhatnak hozzá pozitívan az egyetemes műhöz.
           És mégis van, mindennek ellenére, egy régi-régi törzs, amelyet igen korán elítéltek, de amely tartja magát. Az Újszövetség hiába váltotta fel a régit, a zsidók ezt nem voltak hajlandók tudomásul venni. Nemet mondtak a haladás ítéletére, és volt merszük fennmaradni azután, hogy Krisztust és a keresztény vallást nemzették. Amikor a világ szelleme elbocsátotta őket, belekapaszkodtak a létezésbe. Bernard Lazare emlékeztet, hogy "ebből a gyűlölet még nagyobb oka származik (obstinatio perfidia judeorum). Nyugtalanító volt ez a kitartás, miután a küldetés véget ért."17 Innen van, megfordítva ezt, Kunderánál a spontán azonosítás: Valójában kik ők, a zsidók, ha nem egy kis nemzet, ha nem a par excellence kis nemzet? "Az egyedüli a kis nemzetek közül, mely túlélte a birodalmakat és a történelem pusztító menetét."18
           - A par excellence kis nemzet, ha úgy tetszik, de egyben, a XIX. század vége óta, a nacionalisták gyűlöletének tárgya minden országban, nagyban és kicsiben egyaránt.
           - Ez mondatja Simon Dubnovval, a judaizmus egyik legnagyobb történészével, hogy "a nacionalista érzelem kitörése egy népnél, bármilyen legyen is, először és mindenekelőtt a közöttük élő zsidókkal szembeni magatartás negatív változását hozza magával".19 Ugyanez a Dubnov mindazonáltal kritizálta a zsidókat, akik ebből kovácsoltak érvet maguknak ahhoz, hogy sérelmezzék a nemzeti érzelem bármely formáját, és csakis kozmopolitának akarva magukat, aláírják az ítéletet, amit a történelmi ráció rótt ki rájuk.
           De van egy másik, nem kevésbé veszedelmes csapda, melybe a zsidók ma beleeshetnek. A népirtás sokkját megélő történelem immár gyengéd szemmel néz a régi páriára. Morális emlékművekké emeli őket, és a szerencsétlenség paradigmájává. Így minden vállalkozásához szüksége van a jóváhagyó pecsétjükre. Ha elsújtja villámait, azt hihetnők, azért teszi, hogy megbosszulja szenvedéseiket; ha piszkos a keze, azért van, hogy a hóhérok és a pogromok szervezői megfizessenek; Vukovart azért rombolták le, hogy megbüntessék az usztasákat; ha Québecnek gyámság alatt kell maradnia, annak az antiszemitizmus az oka. Tehát a zsidó nemzet immáron nem a túlélés. "Újrafeldolgozták" és megbízták egy fennkölt apostoli küldetéssel: átalakítani haladássá a perifériára szorult népek katasztrófáit, vagy regresszióvá a szabad levegőhöz jutásukat. A lenyelhetetlen méreg minden étkező számára nélkülözhetetlen morális biztosíték lett. Azzal, hogy feltétel nélkül kiálltam Szlovénia és Horvátország függetlensége mellett, mindenekelőtt le akartam leplezni ennek a látványos előléptetésnek a degradáló jellegét. Nem dicsőségesnek, hanem borzalmasnak találtam azt, hogy az enyéim nevében lehetett adományozni vagy megtagadni a belépés jogát a nagyvilágba. Úgy láttam tehát, hogy ugyanazzal a makacssággal kell visszautasítanom azt az eszközszerepet, amit a történelem kényszerített ránk, mint ami az őseim számára lehetővé tette a túlélést, amikor rájuk került a sor.
           - De 1991-ben, a Szlovénia elleni invázió idején nagyon közel volt ahhoz, hogy tisztán pártját fogja ezeknek a kis közép-európai nemzeteknek. Az értelmiségiek és az újságírók túlnyomó többségét nyugtalanította Jugoszlávia felbomlása. Pedig Kundera cikke, amire ön hivatkozott, nem szamizdatban jelent meg: épp ellenkezőleg, komoly visszhangja volt. Mindenki olvasta, és úgy tűnt, nagyra értékelte. Miért akkor a nézőpontok ilyen eltérése?
           - A gyanakvás, sőt tabu miatt, ami a második világháború óta minden olyan gondolatra ránehezedik, mely az emberek közötti konfliktusokat kulturális különbségük fényében képzeli el.
           1844-ben a nagy cseh író, Karel Havlíček "óva intette honfitársait az ostoba és irrealista russzofíliától. Irrealista azért, mert ezeréves történetük során a cseheknek semmilyen közvetlen kapcsolatuk sem volt Oroszországgal. A nyelvi rokonság ellenére nem ugyanannak a világnak voltak részei, nem volt közös a történelmük, sem a kultúrájuk, míg a lengyelek kapcsolata az oroszokkal nem volt egyéb, mint szakadatlan élethalálharc".20 Szabad-e az apokalipszis után bizonygatni a két világ ellentétét, avagy összebékíthetetlenségét? A két Európa közötti határ áthelyezésével, hogy így jobban tiszteletben tartsuk pontos vonalát, vajon nem azt kockáztatjuk, hogy elhomályosítjuk az emberi közösség ideáját, és kikövezzük az utat a visszatéréshez a barbársághoz? Ennek a veszedelemnek az igézetében a demokratikus Nyugat nem figyelt oda az öreg kontinens egyetlen nyugat-keleti államára. Abban a Jugoszláviában, ahol a szerbek érzelmi kötődése Oroszországhoz együtt élt a szlovének és horvátok érzelmi kötődésével Közép-Európához, nem akarta meglátni a két Európa eltérő jellegének bizonyítékát. És így nem tett fel magának kérdéseket "együttélésük, avagy egységük lehetőségéről vagy lehetetlenségéről".21
           Czesław Miłosz az ötvenes években már felvetette ezt a problémát. Azon meditálva, amit honfitársa, Joseph Conrad a vérmérséklet összeegyeztethetetlenségének nevezett lengyelek és oroszok között, arra a megállapításra jutott, hogy nem rendelkezik olyan szókészlettel, amivel a szükséges megkülönböztetéseket megtehetné, és hogy ez nem az ő egyedi problémája. "A huszadik század - írja - megrettent a nacionalista és rasszista ostobaságoktól, és megpróbálja betemetni az idő szakadékait termelési statisztikákkal és néhány névvel, melyek politikai-gazdasági rendszereket jelölnek; lemond arról, hogy mélyebben tanulmányozza a jövő rejtélyes szövetét, amiből egy szál sem hiányozhat, legyen szó akár elfelejtett orosz szekták gondolatairól. A múlt csak látszólag törlődik el: valójában észrevétlen átalakul."22
           Más szóval a poszthitleri értelmiség nem mer az összemérhetetlenség veszélyes területeire kalandozni. A számok megnyugtatják, mert kimutatják, túl a különbségen, amely az orosz út és a között a válasz között van, amit Nyugat-Európa adott a teológiai-politikai problémára: az ember vágyát életfeltételeinek javítására, ami azonos minden éghajlaton. A közgazdaságtannak megvan az az erkölcsi fölénye az összes többi társadalomtudománnyal szemben, hogy ugyanúgy közelít a legkülönbözőbb létformákhoz. A minőség redukálása mennyiségre, amit a romantikusok megbélyegeztek mint az emberi mivolt megtagadását, ebben a vaskorszakban az embertelenség csábításai elleni garanciának tűnik.
           Amikor Miłosz az Egy másik Európát írta, Marxból táplálkozott ez a humanista materializmus. A tőke szerzője ténylegesen úgy tündökölt, mint egy anti-Spengler. Marxnak az volt az érdeme, hogy a történelem húsával és a valós formák meglepő gazdagságával, amit A Nyugat alkonya az emberiség fogalma ellen hozott fel, nem egy esküt vagy rendezőelvet állított szembe, hanem a termelőerők fejlődésének mélyebb tényét, valósabb realitását. Ehhez a prognózishoz ráadásul hozzácsatolta a határok eltörlődésének, a világ népei függetlenségének immanens ígéretét és azt, hogy a teljesen meghódított földön az emberiség véglegesen és tökéletesen megfelel ideájának. A gyarmati felszabadító harcok valóban újra bevontak némi földrajzot ebbe az egyszerre prózai és testetlen beszélgetésbe. Európa és a Nyugat neve újra feltűnt. De ez mindvégig a kizsákmányoló, a gazdasági Európa volt; ez egy védhetetlen és elrabolhatatlan Európa, hiszen per definitionem ragadozó.
           - De mindez már elmúlt ! Marx halott, és ez a harmadikvilágszindróma sokat veszített fényéből ...
           - Talán. Mégis ugyanaz az ekonomizmus és teleológia mozgatja a liberalizmust, mely most ünnepli győzelmét. Senki más nem értette és személyesítette meg ezt jobban Mario Vargas Llosánál. Militáns marxistaként követelte "minden nép egyesülését egy mindannyiuk számára kedvező csererendszerben". Bősz liberálissá válva felfedezte, hogy ez az ifjúkori ideálja "mára működő valóság", és nem a szocialista forradalom, hanem "a fekete bárányok, a kapitalizmus és a piac"23 vitték végbe az élet internacionalizálását. Röviden: még hívei is úgy vélik, hogy a liberalizmus sikert aratott ott, ahol a marxizmus siralmasan megbukott, és már nincs több hely Miłosz kérdéseinek, tehát a különbség próbája számára, a mai Vargas Llosa szerint ugyanannyira kevéssé, mint a régi Vargas Llosa politikai irányvonala számára.
           - Varga Llosa talán érzéketlen az etnikai, vallási vagy kulturális határok szívós fennmaradására. Nem úgy, mint Samuel P. Huntington 1996-ban publikált könyve, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása világszenzáció lett. Nem az következik ebből, hogy a tabu, amibe Miłosz ütközött, immár elhárult?
           - Az említett műben Huntington szembeszáll a modernizációs eufóriával, amiben a legyőzött forradalmárok osztoznak legyőzőikkel. Nem a világ látványos modernizációját vonja kétségbe, hanem a modernizáció és a nyugatiasodás azonosságát. "A nem nyugati társadalmak modernizálódhatnak, és modernizálódtak anélkül, hogy saját kultúrájukat feladnák, és átvennék a domináns nyugati értékeket, intézményeket és szokásokat"24 - írja Huntington. És, Fernand Braudelt idézve tézise alátámasztására, "gyermetegnek ítéli a gondolatot, miszerint ?a civilizáció diadala? véget vet a ?történeti kultúrák pluralitásának?, amit évszázadok óta a világ nagy civilizációi testesítenek meg".25
           Az integrizmus jelensége igazat ad Huntingtonnak. Istennek ez a "revánsa" nem az obskurantizmus és a felvilágosodás immár klasszikus összeütközése új köpönyegbe bújtatva. A tálibok valójában nem a szabályt, hanem a kivételt jelentik. Minden vallást egybevéve azoknak a többsége, akik ma a hagyományhoz való teljes ragaszkodást javallják, patikus, mint Monsieur Homais, orvos, agronómus, műszerész vagy mérnök. Ahogy arra Gilles Kepel emlékeztet, a XIX. század véget ért: "A kép, ahogyan a militáns iszlamisták szeretik ábrázolni magukat, egy egyetemista lányt ábrázol, akinek fátylán csak egy-egy kis rés van a szemnek, és aki egy mikroszkóp fölé hajolva valamilyen biológiai kutatásba veti bele magát."26
           A hajdani reakciósokkal ellentétben, akik az ész kinyilvánítását ostorozták a megvilágosodás kárára, és akik anatémával sújtották Prométheusz hitetlen merészségét, a mai ajatollahok egyszerre érvelnek az eredethez való visszatérés és a valóság technikai uralása felé haladás mellett. Egyszerre játszanak a szöveg és a hipertext, az engedelmesség és a megvalósítás, a legszigorúbb ortodoxia és a legbonyolultabb számítógépek regiszterén. Jóllehet a modern szekularizáció a dogma és a módszer szétválasztásából született - eppur si muove! -, az integrista mérnök egyesíti a kettőt. Sőt erre a kombinációra számít ahhoz, hogy letaglózza a világi közösséget. Arra a civilizációra áhítozik, amelynek Európa volt a bölcsője, hogy legyőzze az európai kultúrát. Nem utasítja el, mint IX. Pius, híres Syllabusában a megalkuvást a fejlődéssel. Galilei elítélése már nincs napirenden. Galilei azzal, hogy megmutatta, a természet a matematika nyelvén van megírva, óriási területet nyitott az emberi hatalomnak, amit Isten bolondjai is birtokba akarnak venni. Ez nem jelenti azt, hogy szent szövetséget alkotnak, vagy hogy eltűnnének a konfliktusok egy valláson vagy akár egy civilizáción belül. De ha hozzátesszük ehhez a képhez a kínai kísérletet a konfucianizmus és a versenyszellem összebékítésére, joggal gondolunk arra, hogy a küszöbönálló techno-spirituális XXI. században a világ egyre modernebb és egyre kevésbé nyugati lesz.
           És ki tudja, mi marad egyáltalán európai a Nyugatban? Már hatvan éve annak, hogy Kosztolányi Dezső, a magyar regényíró nagy aggodalommal próbálta óvni Európa egyedi erőforrásait a nagy, modern és racionális tervtől, aminek Antoine Meillet képzelte Európa megalkotását. 1987-ben a cseh író, Ludvík Vaculík örvendezett az európai összevisszaságon, amikor még az orosz rend uralkodott országán. "Európa bonyolult lelke a területéből származik: partjainak hullámzó kontúrjából, hegyeinek magasságából, a klímából és a folyók folyásirányából. Minden öbölben másik herceg uralkodott; minden szigetnek megvolt a maga királya. És másrészről, minthogy minden hegyen más nyelvet beszéltek, lehetetlen volt létrehozni az egységes adminisztrációt. Egy hódító sem foglalhatta el Európát egyszerre, mindig valamilyen akadályba ütközött, időt és erőt veszítve. A meghódított területeken fellázadt közösségeket hagyott maga mögött, amelyek csekély kiterjedésük ellenére államnak nyilvánították magukat, tájnyelvüket megtették az adminisztráció nyelvének, és ez így van a mai napig! Ha egy helyről elüldözték a prédikátorokat, tanárokat, művészeket, tudósokat, egy kicsit messzebb telepedtek le, és senki sem tehetett ellenük semmit."27
           Legyen akár cseh, magyar, svéd vagy szlovén, Vaculík szerint az európai tudatában van annak, hogy nem lehet csak az. Tudja, hogy a csatorna vagy a folyó másik oldalán valami más van, egy másik nyelv, emberek, akik másként látják a világot. Az európaiság tehát nem létminőség, hanem az egymás közé a határ közelsége által beiktatott távolság. Ahogyan egy másik közép-európai gondolkodó, a lengyel filozófus Leszek Kolakowski fogalmaz Husserl nyomán: "Az európai kulturális identitás a befejezett azonosítás elutasításában, következésképp a bizonytalanságban és a nyugtalanságban nyilvánul meg."28 És ez az eredendő befejezetlenség, teszi hozzá Vaculík, a földrajzban jelenik meg.
           Ezen a ponton Huntington olyannyira szuggesztív könyve hirtelen gyöngévé és könnyen támadhatóvá válik. A kultúrák közti háború elkerülése érdekében a megelégedést kapcsolja a Nyugathoz, azt tanácsolja, hogy legyen önmaga, semmi egyéb, és ne keveredjen mások ügyeibe. Ha a kínai nagy hal be akarja kebelezni a tibeti kis halat, az az ő baja! Nem kell beavatkoznunk: "A tartózkodásnak ez a szabálya az elsődleges feltétele egy sokpólusú és sokcivilizációjú világ békéjének."29 Másképpen fogalmazva a nagy eszmék, elvek nem exportálhatók. Az Amerikai Egyesült Államoknak szabadon, könnyeden kell belépnie a XXI. századba, feloldva magát attól az idealizmustól, amelynek bélyegét Wilson akarta rányomni a nemzetközi kapcsolatokra, hogy megjavítsa Európát és kivezesse az ancien régime-ből. De Huntington politikai realizmusa szem elől téveszti a valóságot. A figyelem, amit az adottságnak és az örökségek különféleségének szentel, szem elől téveszteti vele, hogy meghatározatlanság nélkül, az emberi lény azon képessége nélkül, hogy meg tudja változtatni a dolgok menetét, nem lenne politikai élet a földön, csak maga a sokféle és monoton élet. Azonkívül a beavatkozó idealizmus, amit fel akar áldozni, pontosan ebből a nyugatiságból fakad, amihez annyi értéket társít, és teljesen igaza van, hogy azt nem akarja egészen összemosni a most zajló globális modernizáció folyamatával. Fenntartani magunknak az emberi jogok alkalmazását olyan, mint nyugati szokásnak tekinteni a Nyugaton éppen a szokások béklyóitól való megszabadulásból született diadalt. A Nyugat valóban a saját és a jó közötti feszültségből származik, teszi hozzá Leo Strauss, ami "szakadáshoz vezethet, még ha csak egy szív szakad is meg".30 Arra volna szükség, hogy a nyugatiak elfelejtsék önmagukat és elveszítsék minden szellemi energiájukat, hogy végül azt mondják: "Az eszméink jók, de csak számunkra azok, mert mi a szabadságra és a bírálatra vagyunk determinálva, ahogy mások az engedelmességre."
           Huntington a "mindenkinek saját sorsa van" gondolatával, a rossz lelkiismeret megkérdőjelezésével és az etnocentrizmus rehabilitációjával valamiképp azt kéri a Nyugattól, mondjon le önmagáról, hogy ezáltal jobban kiteljesedjen. Ez a következetlenség végzetes volt a számára. Olvasóinak többsége ebben annak a veszélynek a bizonyítékát látta, ami a Spengler nyomdokain haladó gondolatra leselkedik. A civilizációk összecsapásának első hatása az volt, hogy megerősítette a világok pluralitásának elképzelésére vonatkozó tiltást.
           Így, Miłosz ellenére és Kundera ellenére, és bizonyos szempontból Huntington miatt, az uralkodó erkölcsi és politikai nyelvhasználat még mindig nem meri követni a jövő titokzatos szövetét. A dolgok felfogását jobban, mint valaha, áthatja az esszencializmus(!). A kulturális determinizmus humanista elutasítása a különbségek esztelen semmibevételéhez vezet. Azt képzelni, hogy a latin és ortodox Európa közötti különbség táplálhatja akár a legkisebb nézeteltérést is, a szerb agresszió kellős közepén az emberiség megsértése. Ebből a szempontból jellemző az elemzés, amit Étienne Balibar francia filozófus készített 1993-ban a volt Jugoszláviában zajló háborúról, éppen abban az évben, amikor Huntington publikálta elmélete első változatát cikk formájában a Foreign Affairs című folyóiratban: "?Horvát?, ?szerb?, ?muzulmán?, e szavak nem jelölnek sem nemzeteket, sem vallásokat. Valójában csak egy nevet látok, mely pontosan leírja őket: ezek fajok (races). Értsük ezalatt a kölcsönös rasszizmusukat. Jugoszlávia hármas csomópontja az európai faji kapcsolatoknak. Itt a szemünk előtt és a mi számunkra dől el az a kérdés, hogy egy állam, egy nemzet, egy demokrácia, egy társadalom az egész európai kultúra alkotóelemeinek kombinációjából vagy felbomlásuk által alakul ki, egy kontinens léptékében mérve, és minden egyes részének, helyi kivetüléseinek szintjén is."31
           Látja, Antoine Meillet szelleme újra dühöng. Ugyanúgy különben, mint ennek az európai Patagóniának gőgös figyelembe nem vétele Münchenben. A nagy nemzetek úgy érzik, fel vannak vértezve a provincializmus ellen méretük, központi helyzetük által, s mert nyitottak minden égtáj felé. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Sohasem jutna eszébe egy szerb, horvát vagy bosnyák filozófusnak az európai háborúkon gondolkodva, hogy a franciákat vagy a németeket zárójelbe tegye. Nagy nemzethez kell tartozni és ősidőktől fogva szerepelni a világtörténelemben, hogy nem létezőként bélyegezzük meg mindazt, amit nem ismerünk.
           A provincializmus mindazonáltal nem magyarázat mindenre. Balibar megvetése nem tudatos. Ami explicit, sőt vehemensen kinyilvánított, az a nyugtalanság, és amit a szúró "faj" (race) szóval jelöl, az minden jelenlegi harcoló félnél a kollektív különbözőség abszolutizálása és az egyének betagolása egy jórészt fiktív genealógiába. Más szóval, akár az akkoriban az "Európa és a törzsek" címmel a háborúról tartott nagy konferencián összegyűlt értelmiségiek, Balibar sem kárhoztatja az elmaradott vagy távoli népek vadságát, hanem Barres jugoszláv tanítványait támadja. Törzsi "az a tériszony, amelybe az egyén süllyed, hogy a családban, a fajban, a nemzetben találja meg magát"..32 Törzsi az érvek láncolata. Törzsi a kötelesség, hogy a fiúk apjaik nyomába lépjenek. És végül törzsi csak a saját területen vagy a saját nyelven gondolkodni és érezni. Tehát ha igaz az, hogy Európa minden alapvető definícióval azt a kíméletlen kérdést helyezi szembe, ami egyén és egyén között a szabadság terét és egyáltalán a kérdezés lehetőségét nyitja meg - hogyan lehetünk azok, amik vagyunk? -, attól még a történelem bőséges bizonyítékokkal szolgál a törzsiség állandó kísértésére Európában. Röviden: Strasbourgban, Párizsban és a kultúra összes európai parlamentjében, melyeket Jugoszlávia széthullása keltett életre, fellázadtak Európa démonai ellen.
           - Ezek a démonok igenis léteznek. A kísértés nem csupán a szellem képzelgése. Éppen ön mutatta ki, hogy Huntington is enged neki, amikor etnocentrizmusra buzdítja a nyugatiakat, és azt kéri tőlük, hogy áldozzák fel aggályaikat és elveiket identitásuk védelmében.
           - Kétségkívül így van. De egy, a hódításai és kitaszításai miatt érzett szégyenét a megszállottságig fokozó Európától Miłosz és Kundera egyaránt azt kívánták, hogy meghallja a gyenge, a meghódított Európa észrevehetetlen suttogását. "A spanyolok inváziója a mexikóiak számára szörnyű lehetett - írta Miłosz 1953-ban A rabul ejtett értelemben -, minthogy a hódítók erkölcsei érthetetlenek voltak; vallási rítusaik furcsák; gondolkodásuk útjai járhatatlanok maradtak. A Vörös Hadsereg inváziója legalább ilyen megrázkódtatás volt az észtek, lettek, litvánok számára. Bár az idősebb nemzedék még emlékezett a nem éppen vidám cári időkre, az új rend semmiben sem hasonlított a cárizmusra; ezerszer rosszabb volt. Azóta, hogy megbukott a cári rendszer, Oroszország nem közeledett Európához, hanem távolodott attól. Egy olyan társadalmi rendet épített fel, amely eladdig ismeretlen volt Európában."33
           Európának, mondja itt nekünk Miłosz, nemcsak a démonai, hanem az ellenségei is megvannak. A másik nem mindig a nacionalista vagy imperialista rasz-szizmus áldozata; a másik, néha, ő maga. Lerombolta a prekolombiánus civilizációkat, de vannak európai aztékok is. Azokra, akik a démonokkal küzdenek, az Óvilág úgy nehezedik, mint elnyomó kényszer. Ezért napirendre tűzik a lerombolását. "Minden erőnkkel kívánjuk, hogy a forradalmak, a háborúk és a gyarmati felkelések eltöröljék ezt a régi nyugati civilizációt, melynek ön egészen a Keletig védi élősködőit, és ezt a rombolást úgy kívánjuk, mint a dolgoknak a szellem számára még a leginkább elfogadható állapotát",34 írja a szürrealisták által készített 1935-ös Nyílt levél Paul Claudelhez. És ugyanez a vágy tükröződött ötven évvel később a híres jelmondatban: "Fuss, elvtárs, a régi világ mögötted van!"..E parancsszavak elbűvölő radikalitása a bekebelezett Európában mindig is idegen volt, még a legfelforgatóbb gondolkodók és művészek számára is. Túlságosan átérezték az Óvilág törékenységét és szorongását ahhoz, hogy az újdonság pátosza, a szakítás, a tabula rasa érdekében elfelejtsék azt, hogy egyben örökösök is. A francia értelmiség makacsul süket maradt erre az alapvető megkülönböztetésre, és a jugoszláv problémát a Dreyfus-ügyből levezetett kategóriákkal közelítve meg, a legpusztítóbb ostobaságot követte el. Ugyanakkor, amikor Nyugat-Európát bombázták Dubrovnikban, Eszéken és Vukovarban, ők azzal vádolták az ostromlókat és az ostromlottakat egyaránt, hogy engedtek identitásuk démonainak. Mivel inadekvát volt, ez a lángoló Dreyfus-pártiság hozzájárult ahhoz, hogy elfogadhatóvá tegye az erőszakot, amelyet elítélt. Valóban, mit is lehetne tenni az általános partikularista őrjöngés ellen, hacsaknem siránkozni a még termékeny anyaméhen, avagy mélyen átérzett szitokszavakkal elárasztani mindkét oldal veszettjeit?
           Már az első napoktól volt egy hatalmas és nyilvánvaló botrány ebben a háborúban: az erőszak korlátlan alkalmazása a civilek, a templomok, a műemlékek, a kórházak és az iskolák ellen. Ezt a botrányt a démonok utáni hajsza és a törzsekre kimondott anatéma eltüntette szem elől.
           - A Dreyfus-pártiság az ön ítélete szerint itt nem helyénvaló, mégis, az európai, főként a francia értelmiség jelentős részét ez kötelezte el feltétel nélkül Bosznia mellett. A semlegesség csak kis ideig tartott.
           - De ez értékes veszteség volt. A szerbek Horvátországban tesztelték az Európai Unió és az Egyesült Államok határozottságát. Amikor Vukovarnál konstatálták, hogy bármit megtehetnek, minden lehetségessé vált számukra Bosznia-Hercegovinában. "Az erőszak iránti tolerancia az erőszak végletes fokozódását okozta", írta éleslátóan Patrice Canivez.35 A nemzetközi közösség passzivitását látva a szerbek fokozatosan a büntetlenség érzését és a mindenhatóság képzetét építették ki magukban. Ezt a passzivitást az értelmiségieknek nem volt módjuk megtörni, de legalább adhattak volna érveket a cselekvésre. Ezzel ellentétben, anakronikus Dreyfus-pártiakként, nagy többségük épp az ellenkezőjét cselekedte. Igazolták a be nem avatkozást.
           És ha a magatartásuk megváltozott is Szarajevó ostroma után, ez csak egy hatalmas félreértésnek köszönhető. Bosznia, melynek létezéséről most értesültek, hirtelen úgy tűnt fel, mint a kozmopolita alternatíva az egyedi identitások megszállott és zsigeri kinyilvánításával szemben. Amikor a volt Jugoszláviában másutt mindenhol szabadon eresztették a fanatizmus démonát, úgy tűnt, a tolerancia zászlaja lobog Bosznia felett. Nem egy másik nemzet ellen harcoló nemzettel volt dolguk, hanem egy életmóddal, mely kihívta maga ellen az összes nacionalizmust. Ebben az oázisban a szerbek nem csupán békés egyetértésben éltek a horvátokkal és a muzulmánokkal, hanem együtt ünnepelték egymás vallási ünnepeit. Nem voltak ontológiai határok, minden ember lehetett mindenki. A létezés nem olyan volt, mint a szomszédoknál, komor és egydimenziójú, hanem ellazult és kaleidoszkopikus. Az egymást kizáró identitások uralmával Bosznia a szabadon választott önazonosságét állította szembe; a tisztaság halálos fantazmájával a kötődések színes sokaságát; és a barbár megosztottsággal minden európai kulturális tényező előítéletek nélküli kombinációját.
           Bosznia-Hercegovina mint soketnikumú paradicsom víziója két szempontból vitatható. Először is egyáltalán nem biztos, hogy az identitások önkiszolgáló rendszere kiérdemli a kozmopolitizmus dicsőséges védjegyét. A kozmopolitizmus abban különbözik ettől, hogy nem félelmetesnek, hanem kívánatosnak tartja a másik, az idegen próbáját: a másikét, aki nem ő, és aki kicsúszik a keze közül. De abban a rezsimben, ahol egyetemesen minden vásárra vihető, ahol a helyzetek maguk felcserélhetők, a különbségek pedig hozzáférhetőek, ott a másság eltűnik. Nincs többé "kívül". A promiszkuitás égitestét könnyedén lehet a nyíltság jegyébe helyezni: lakói ugyanazzal az ínyencséggel ízlelik meg a kuszkuszt, a paellát, a szusit, a tortillát vagy a chili con carnét, nyugodtan hordhatnak Made in Taiwan ruhákat, hallgathatják egy japán tévéadón, ahogy egy maori hercegnő Verdi-áriákat énekel, lelkesedhetnek a szokatlanért, ünnepelhetik a Halloweent, a kínai újévet és fordulhatnak a keleti meditációs technikákhoz, mohó lelkük nem találkozik soha semmivel, amit ne tudna azonnal magáévá tenni és bekebelezni. A cseh filozófusnak, Jan Patočkának igaza van, amikor megvonja tőle a kozmopolitizmus dicsfényét, és a "zárt lélek" nevet adja neki. Nomadizmus, meszticizálódás, sokértékűség vagy kreolitás olyan hízelgő nevek, melyekkel a mai ember turistajövője szégyen nélkül felcicomázza magát. És főleg azt ne feledjük, hogy New Yorkban, Londonban, Párizsban, San Franciscóban és nem Szarajevóban lehet fogyasztani az egész világ életstílusait, és szabadon játszani minden örökséggel.
           A szlovén író, Drago Jančar mesélt erről egy jellemző anekdotát: amikor 1994 októberében, tehát a háború leghevesebb időszakában, meghívták Szarajevóba más ljubljanai értelmiségiekkel együtt; a bosnyák elnökkel egy nyelvi érdekességről beszélgetett, amely abban a volt jugoszláv köztársaságban volt szokásban, amelynek polgára. A szlovének, mondja, régóta azzal a formulával fejezik be a lezáratlan beszélgetéseket, hogy "Béke Boszniának!". "Biztosan azért, mert Bosznia történelme nem volt békés", felelte Alija Izetbegović. Béke Boszniának: akkor fogunk egyezségre jutni, és azon a valószínűtlen napon derül ki az igazság, amikor a békés idill száll le erre az országra.
           Szarajevó sohasem volt az a Balkán közepén zátonyra futott New York-i tutaj, amit oly sokan véltek benne felfedezni elérzékenyülten. Valóban művészi élni tudása és tagadhatatlan városiassága ellenére a keveredésnek ez a helye továbbra is láthatatlan határok által megosztott maradt, ahogyan azt Ivo Andrić egész munkássága is igazolja. És a kommunizmus nem rendezte el a dolgokat azzal, hogy a különbségekhez a "nemzeti kulcs"-nak nevezett rendszerrel közelített. Amíg az Oslobodjene napilap egyik nap cirill betűkkel, a másikon latin ábécével jelent meg, az állások elosztása mindenhol drákói törvények szerint történt. Egy kiadó igazgatóhelyettesének például horvátnak kellett lennie, ha a főigazgató szerb volt, a kereskedelmi igazgató pedig muzulmán. Ez az eljárás, amit azért vezettek be, hogy mindegyik nemzet megtalálja a számítását, valójában feszültségeket, frusztrációkat és félelmet gerjesztett.
           Bosznia esete jól illusztrálja John Stuart Mill elméletét, miszerint a demokrácia, tehát a nép nép általi kormányzása nagyobb eséllyel valósulhat meg, ha ez a nép egyben nemzet is. Egy soknemzetiségű államban a valahová tartozás a létezés alfája és ómegája. Igaz, a birodalmak képesek voltak magukba olvasztani a különbségeket, és biztosítani, bármit is érjen, a népek együttlétezését. De ott, ahol, mint Michael Walzer mondja, "birodalmi típusú együttélésről van szó, de birodalmi adminisztráció nélkül, és azon távolság nélkül, mely garantálná egy ilyen bürokrácia többé-kevésbé független működését",36 a képviselők megbízatása arra szól, hogy féltékenyen őrködjenek közösségük érdekein, és nem arra, hogy új társadalom- és világképet javasoljanak. Minden nemzetnek egy hangon kell megszólalnia ahhoz, hogy érvényesítse a jogait, és biztosítsa az erőegyensúlyt. Más szóval a közösségi pluralizmus helyettesíti a politikai pluralizmust. "A horvátok tudják, kire szavazzanak. A szerbek is... És önök?" Ez volt az 1996. szeptemberi választási kampány során Alija Izetbegović pártjának fő szlogenje, amikor ő volt az az ember, aki a közvélemény szemében megtestesítette a multikulturális Boszniát.
           Robert Legros jogosan emlékeztet arra, hogy "egy érvelés sohasem kezdődhet és még kevésbé folytatódhat különleges premisszák, hallgatólagos megállapodások, implicit referenciák, a közhelyek megértésének különleges módja nélkül, röviden, közös kultúra, hagyomány, emlékezet nélkül".37 Ugyanakkor szabad az egyéneknek valamiképpen elfelejteni is ezt az emlékezetet, amikor azt honfitársaik többségével osztják meg. A közvetett utalásoknak, melyek beszédüket táplálják, nincs elővásárlási joguk az értelemre. A közös nyelv, mely lehetővé teszi, hogy egymással beszéljenek, csakis egy üzenettel ruházza fel egyedi szavaikat. A kik ők? nem lesz többé redukálható a mik ők?-re és az érvelésük az őket összetartó csoport által megfogalmazott kérvényekre. A közösségi hűség immáron összeegyeztethető a nézőpontok különféleségével. Eltöröltetett a rájuk kirótt büntetés, hogy identitásuk védelmében csak egyetlen nézőpontból lássák a világot. Egyszóval a dialógusban és nem a megalvadásban valósul meg az együttlét. És Hannah Arendt nyomán úgy definiálhatjuk a népet, amelyet alkotnak, mint "egy sokaság végtelen változatossága, amelynek fensége éppen pluralitásában rejlik".38
           - Ez azt jelenti, hogy Bosznia-Hercegovinát a sorsára kellett volna hagynunk?
           - Nyilvánvalóan nem. De az, amit már Vukovar bevétele óta, tehát az előre jelzett katasztrófa bekövetkezte előtt védelmeznünk kellett volna benne, az nem az idill modern változata, hanem egy civilizált módja a krízisekből való kilábalásnak és a konfliktusmegoldásnak. A mai Európa végső soron nem az identitástudatok bevásárlóközpontjának ígéretén alapul, hanem a háborúnak mint a konfliktusok jövőbeli rendezési módjának elutasításán. Mégis, tudjuk jól, a nagyhatalmak négy éven keresztül azok ellen az elvek ellen cselekedtek, amelyeket hirdettek. A puszta erőre volt bízva, hogy megszabja Bosznia új arculatát. Igaz, a szerb agressziót egy időre megállították, de csak miután végrehajtotta a helyrehozhatatlant. A széplelkek felelőtlenségén olyan könnyedén gúnyolódó politikusok, akik a jugoszláv dossziéval foglalkoztak, csak akkor tértek meg a realizmushoz, amikor már megtörtént a baj. Túl későn nyitottak utat a diplomáciának a katonai beavatkozással. Az eredmény: mindenki békéje mindenki ellen, tehát egy győztes nélküli háború, egy olyan egyezmény, mely egyszerre szentesíti Bosznia területi integritását és az etnikai tisztogatást, és annál inkább gyűlölködően magukba zárkózó közösségek, minél inkább úgy érzik, hogy kijátszották őket.
           Igaz, a tanulság nem veszett el teljesen. Amikor a szerbek, tíz évvel azután, hogy eltörölték az albánok politikai jogait, eldöntötték, hogy fegyverrel oldják meg a koszovói kérdést, a nagyhatalmak nem maradtak olyan sokáig passzívak, mint Boszniában. Nem kellett több - ha ezt ki merhetjük mondani -, mint hat hónapnyi felégetett tanya, megostromolt város, elüldözött lakosság és lemészárolt civil, hogy elhatározzák, Belgrádot hiteles fenyegetéssel próbálják jobb belátásra bírni. De valós politikai perspektíva és a közvélemény nagyobb mozgolódása nélkül. Hiszen, mint a boszniai ügy egyik legékesszólóbb franciaországi híve kijelentette: "Igen, persze, Koszovó. De jól látjuk, ugyanakkor a kényelmetlen érzés forrását. Ha a bűnös személye egyértelmű is (Slobodan Milosević, a háborúk új előidézője a Balkánon), a koszovóiak ügye nem mozgósít ugyanolyan érvekkel, mint Bosznia (a kozmopolita Bosznia Európa egyik eszméjét valósította meg; vajon az albán nacionalizmust ugyanolyan jóérzéssel fogjuk támogatni?)."39
           - Ezeknek a nemzeteknek nem lett volna jobb sajtójuk, ha jobban viselkednek, például ha a horvátok nem bontják fel a muzulmánokkal kötött szövetségüket, és nem robbantják ki, szerb mintára, a második boszniai háborút?
           - Mint Paul Garde bizonyította, ez a második háború akkor kezdődött, amikor főszereplői ráébredtek, hogy mivel a csendőrök tehetetlenek, és makacsul azok is akarnak maradni, a túlélésért mindenkinek el kell lopnia, amit csak bír. Paul Garde jogosan hangsúlyozza, hogy a leckét mindenki jól megtanulta. A horvátok, akik a méltatlanság apokalipszisében felrobbantották a mostari hidat, "mintha csak egy sziklafal lenne, és nem egy kegyes alapítvány, jótétemény, maga a szépség"..40 De a muzulmánok is, akiket egyre nagyobb tömegben űztek el a szerbek az általuk megszállt területekről, és a jelentős horvát népességgel bíró vidékeken tömörültek, ahol annál is inkább próbálták átvenni az irányítást, mert az ENSZ rendezési terve semmilyen reményt nem nyújtott arra, hogy visszatérhetnek szülőföldjükre.
           Igaz viszont, hogy nem szabad megállni a nemzetközi közösség megvádolásánál: messzebb kell menni a kis nemzetek védelmében. És, személynevekkel kifejezve ezt, Milan Kunderán kívül olvasni kell a magyar történészt, Bibó Istvánt is.
           Egy, a második világháború másnapján írt szövegben Bibó a Duna menti Európa sorsát tanulmányozza három kis történeti nemzet, Csehország, Magyarország és Lengyelország példáján. Ezek a nemzetek, magyarázza, nem ismerték meg azoknak az országoknak a normális csúcs- és mélypontjait, melyeknek senki sem vitatja realitását és állandóságát. Kezdetben az itt élők számára "hiányzott az, ami a nyugat-európai nemzeteknél mind a valóságban, mind a közösség tudatában olyan magától értetődően megvolt: a saját nemzeti és állami keret realitása, a főváros, a gazdasági és politikai összeszokottság, az egységes társadalmi elit".41 Nem születtek jólfésülten. Számukra "a nemzeti keret valami olyan dolog volt, amit meg kellett csinálni, helyre kellett állítani, ki kellett harcolni, és állandóan félteni kellett, nemcsak a meglévő dinasztikus állami keretek hatalmi eszközeitől, hanem saját népességük egy részének a közönyétől és a nemzeti öntudat ingatagságától is"..42
           Ezért van az, hogy amíg a mi értelmiségünk a felvilágosodás hagyományából származik, e homályos vidékek intelligenciáját a romantika formálta. Az entellektüel, amelynek Franciaország szabta meg a modelljét, Julien Benda zengzetes megfogalmazása szerint, az elvont igazság áldozópapja, a nemzet kritikus lelkiismerete, egy adott országban az egyetemes elvek ügyvédje és a pártoskodó szenvedélyek esküdt ellensége. A romantikus értelmiség elsődleges feladata ezzel szemben nem az, hogy megóvjon a partikularizmustól, hanem hogy megóvja azt. Ez az értelmiség a népe mellett tesz tanúbizonyságot, egyszerre beszél helyette és őhozzá, megmutatja másoknak, miközben azt a tükröt is nyújtja neki, amelyre szüksége van, hogy érezze, létezik. Egyszerre adja meg neki az eszközöket az elismertséghez és az önismerethez.
           Ezenkívül a katasztrófa tapasztalata hozza közel egymáshoz ezeket a népeket. Összetörték őket, látták magukat eltűnni történetük egy pontján. "Nyugat-európai ember számára üres frázis, ahogyan bármely kelet-európai kis nemzet államférfia a ?nemzet haláláról?, ?a nemzet megsemmisüléséről? beszél: nyugat-európai ember el tud képzelni kiirtást, leigázást vagy lassú beolvadást, de az egyik napról a másikra történő merőben politikai ?megsemmisülés? számára csak fellengzős kép, a kelet-európai nemzetek számára érezhető realitás."43 Ahogyan Péguy mondja, más kontextusban, a szörnyű megpróbáltatások nem feltétlenül szépítik meg azokat, akik elszenvedik őket. A leggyakrabban éppen ellenkezőleg, a nyomorúság megcsúfít: csakis "azok, akik szobafilantrópiát űznek, és akik valójában csak pedellusok módjára sulykolják másoknak az emberszeretetet, csak ők képzelhetik azt, hogy a nyomorúságtól tündökölni kezdenek az erények".44 Az erények "erő és egészség gyermekei", míg "a nyomorúság nemcsak szerencsétlenné teszi a nyomorultakat, ami már magában nagy baj, hanem rosszá, csúnyává és gyengévé, ami nem kisebb baj ennél"..45 A minket érdeklő esetben a lélek csúnyasága, mentális és erkölcsi torzulása teljesen jogos félelemből és indokolt sértődöttségből származik. Legkönnyebben a nemzeti keretek között egyeztethető össze a nép egysége a vélemények pluralitásával. De a közösség létezésének féltése, ami idegen a történelemre jogosultaktól, veszélyezteti ezt az egyensúlyt és vele együtt a demokrácia ügyét. A törékeny nemzetek mindig hajlamosak a sokfélében az esküdt ellenséget látni, és a politikai ellenfelekben hazaárulókat. "Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni",46 mondja mélyrelátóan Bibó. Általában, ahogy Albert Thibaudet fogalmaz, minél inkább veszélyben van egy nemzet, a nacionalizmus "annál inkább elegendőnek színleli magát a hazafias érzések ereje által az elme összes tevékenységére".47 Minél inkább begubózik egy nemzet önvédelemből, annál jobban kiterjeszkedik olyan területekre, melyek nem hozzá tartoznak, és annál nehezebb ráadásul az állampolgárok számára ellenállni szellemi imperializmusának és közösségi hisztériájának. A gyöngeségnek ezt a kíméletlen erejét csodálatosan írja le Naplójában Gombrowicz. Lényegében azt mondja, hogy a kollektív hatalom abszolút tehetetlenségéből fakad, hogy olyannyira telhetetlen is egyben. A "lengyelségtudat" a lengyel tragédiára támaszkodva ejtette foglyul a lengyeleket, és oldotta fel őket egy közös lényeg anonimitásában. Kunderát magát nem tévesztik meg a kis nemzetek, melyeket olyan gyöngéden védelmez. Egy honfitársáról, Janáčekről írott szövegében megmutatja, hogy ezek egyben fojtó légkörű családok, melyek gúzsba kötik gyermekeiket, főleg a művészeket, ezeket a tékozló gyermekeket "sokféleképpen, sokféle kötelékkel".48
           A lélek egy másik ferdülése, a történelem kegyetlensége által okozott másik elcsúnyulás az, hogy ezek a nemzetek hajlamosak csak a sérelmeiket ismerni. Az elszenvedett csapások súlya alatt, ahogy Bibó mondja, "hitelező mentalitás" alakul ki bennük, úgy érzik, "a világgal szemben csak követelnivalójuk van".49 Azt gondolják, hogy a világ mindenért nekik tartozik, és ők nem tartoznak neki semmivel. Minthogy a létbe szilárdan belegyökerezett nemzetek nem vesznek róluk tudomást, a kérődzés a katasztrófákon és a holnapoktól való félelem rabul ejtik, elhomályosítják és végül kiűzik a kötelesség minden formáját a közösségi tudatból. Vagy ahogy a Talmud egy apologétája mondja, akit Emanuel Lévinas és Hannah Arendt egyaránt idéz: "Ha nem törődöm magammal, ki fog törődni velem? Ha nem most, mikor? De ha nem törődöm magammal, ki vagyok én?" 1946-ban az orosz fenyegetés, amit Bibó egyáltalán nem vett észre, sokkal sürgetőbb, mint az "elködösítés" kockázata, amiről beszél. De a következő mondatot nem tudom anélkül olvasni, hogy ne gondoljak mindazon kis nemzetekre, melyeknek sorsát szívemen viselem: "A félelemtől és a bizonytalanságtól megkínzott és a nagy történelmi megrázkódtatásoktól és sérelmektől elferdült lélek egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem a maga való mivoltából akar megélni, hanem abból, hogy neki az élettől, a történelemtől, a többitől követelnivalója van. Ebben a lelkiállapotban mindinkább elveszti érzékét a maga kötelességei és közösségi felelőssége iránt, s minden erkölcsi szabály csak arra jó számára, hogy a maga követeléseit alátámassza velük."50 Ilyen eltorzult lélek legelőször is a szerbeké, amely az 1389-es rigómezei vereségtől Tito Jugoszláviájáig szünet nélkül a megpróbáltatásaira emlékezik, saját sorsán siránkozik, előszámlálva az összes sérelmét, és politikai vagy területi követeléseit ezek untalan ismételgetésére alapozza. "Ahol akár egy szerb sír is van, ott van Szerbia": kezdetben ez a patetikus szólam szolgált igazolásul az apartheidrendszer kiépítéséhez Koszovóban, majd a Horvátország és Bosznia elleni agresszióhoz és végül az albánkérdés katonai megoldásának kísérletéhez. A szerb nacionalisták, akik hóhérok, mert mártírok, nem akarnak kiegyenlíteni semmilyen adósságot, csak bosszút állni és a jogaikat érvényesíteni. Mivel mindig úgy érzik, hogy bűneik alól feloldozást nyernek szenvedéseik által, Shakespeare-rel szólva "more sinned against than sinning", az ellenük elkövetett gyalázatból eredeztetik feladatukat, sőt küldetésüket, hogy tökéletes bűnözőként viselkedjenek. Bibó reflexiója egyébként a horvátok boszniai viselkedésére is magyarázatot ad. Azzal, hogy a muzulmánok ellen fordultak, mert féltek az ő hatalomra kerülésüktől, ők is benyújtották a számlát sérüléseikről és szerencsétlenségükről. És semmi sem utal arra, hogy megváltoztatták volna viselkedésüket a háború után. Mit jelent ez, ha nem azt, hogy a szerencsétlenség azokban a betegségekben is megmutatkozik, amelyeknek forrása, és hogy a sérülékeny nemzetek iránti szimpátiába elkerülhetetlenül bizalmatlanság vegyül.
           A nagy nemzetek közvéleménye sajnos nem volt sem megértő, sem elővigyázatos. És ma, végszó gyanánt, éppen maga mondta ki, a balkanizáció szót választották Párizsban, Londonban, Los Angelesben, Madridban, Milánóban és Stockholmban. "A globalizációt hirdették, és mit látunk? A balkanizációt." De mit lát az, aki a balkanizációt látja? Semmit, és főképp nem azt, ami a Balkánon zajlik.
           Ahogyan arra Eric Hobsbawn emlékeztet, "a Török Birodalmat alkotó területek független kis államokká válásából levezetett" fogalom, a "balkanizáció" a politikai sértések szótárába tartozik.51 Továbbra is megvan a negatív konnotációja. A feldarabolódás, fragmentáció metaforikus szinonimája kifejezi a mai ellenérzést a határok megsokasodásával szemben. A saját, eredeti földrajzi környezetére vonatkoztatva durván megfosztja azt valódi tétjétől és a történetétől. Megsemmisíti a XX. század utolsó, Európa földjén lezajlott háborúja szereplőinek identitását, hogy jobban összekeverhesse őket. A hódítók és a megtámadottak, azok, akik ki akartak szabadulni az impulzív és kavargó balkáni testvériségből, és akik ezt követelik, ugyanabba a dobozba kerülnek, ugyanazt a bélyeget sütik rájuk, ők mind megszemélyesítik, bármi is igaz rájuk egyenként, az etnikai regressziót, az identitáshoz kapcsolódó feszültséget, a másikkal szembeni allergiát, a gyűlöletnek és a széthúzásnak a szellemét. A diplomácia szempontjából nem tudom, ki nyerte meg a háborút. De hogy ideológiailag ki, afelől semmi kétségem: Antoine Meillet, pontosabban valamilyen javíthatatlan, fafejű kulturális lenézés és elhibázott, alaptalan Dreyfus-pártiság szövetsége.
           
           SELÁF LEVENTE fordítása
           
           * Alain Finkielkraut beszélgetőtársa Antoine Robitaille, a québeci (Kanada) Devoir című lap munkatársa.