CLAUDIO MAGRIS


"Én határ menti író vagyok"
          

          
           
           
           A világszerte ismert író, aki hírnevét a Duna című könyvnek köszönheti - amely a Kelet- és Közép-Európát keresztülszelő óriási folyamon tett egzisztenciális és kulturális utazást meséli el -, szóval az olasz író, Claudio Magris változatlanul szereti meglepni olvasóit elbűvölő művekkel, amelyek mindahányszor különböznek az előzőektől; olyan művekkel, amelyek többféle irodalmi műfajt képviselnek, ám valamennyiben felbukkannak az író érdeklődései, szenvedélyei és nyugtalanságai. Ezúttal nagyra értékelt irodalmi esszék, nagyon szép regények és színdarabok megírása után, a Mikrokozmoszok című művével Magris visszatért az útleírást, a fikciót és a kulturális elmélkedést elegyítő vegyes műfajhoz. A Mikrokozmoszok tíz helyen tett utazásnak s a meglátogatott vidékek kultúrájának, mítoszainak elbeszélése; ez a könyv "varázsos prizma" (hogy egy olasz irodalomkritikus kifejezését használjuk), melyből a különféle történetek és hangok polifóniája bontakozik ki.
           
           Ötvenkilenc évesen Magris, aki a trieszti egyetemen német irodalmat tanít, egyik legnagyobb tiszteletben álló értelmiségije Olaszországnak, ahol könyveit - csakúgy, mint cikkeit a sajtóban, nevezetesen a Corriere della Sera című napilapban - mindig rendkívüli figyelemmel olvassák és nagyra becsülik. A Mikrokozmoszok például tavaly megkapta a Strega-díjat, az egyik legnagyobb tekintélyű olasz irodalmi díjat. Magris azonban megmaradt egyszerű, érzékeny és szívélyes embernek, aki mindig készen áll a vitára és mások meghallgatására.
           
           *
           
           - Ön írt regényeket, esszéket, színdarabokat stb. Vajon a műfajok váltogatása ily természetes az ön számára?
           - Igen, ez spontán. A dolgok kicsit mindig maguktól alakulnak, hiszen bennem minden történet közvetlenül a maga muzsikájával, a maga ritmusával születik meg. Minden egyes történet, téma vagy ötlet csakis úgy valósulhat meg, ha megvan a maga sajátos műfaja. Nem lehet ráerőszakolni mást, mert az nem működik. Így azután vannak könyveim - mint például a Duna vagy a Mikrokozmoszok című -, melyeket a tárgytól való eltérés ritmusa jellemez, prózájuk gazdag és artikulált, miközben a regény szövedéke képes olyan heterogén elemeket is egybeilleszteni, mint a fikció, az elmélkedés, a riport stb. Ezzel szemben a Másik tenger vagy az El Conde olyan történetek, amelyeket csakis elbeszélő stílusban lehetett megírni. Írásmódjuk száraz és koncentrált, egyedülálló nézőpontjuk radikálisan más, mint ami a Dunát vagy a Mikrokozmoszokat jellemző korális stílus. Visszatekintve el kell ismernem, hogy a különféle irodalmi műfajok egyúttal életem különböző szakaszainak is megfelelnek, még akkor is, ha mindegyik könyvben könnyen fölfedezhetők a folyamatosság elemei.
           - Felidézné nekünk röviden ezeket a szakaszokat?
           - Kezdetben esszéket írtam, eleinte egyetemi esszéket, azután olyan műveket, amelyek számomra metaforák voltak, s valójában többet jelentettek, mint a látszólagos, a leírt diskurzus. Akkoriban, a hatvanas-hetvenes években Wilhem Hemsén, Joseph Rothon vagy az utazásnak az irodalomban betöltött mítoszán dolgoztam. De már az első könyvem, A Habsburg mítosz az osztrák irodalomban című is több volt, mint egyszerű esszé az osztrák kultúráról; sajátos módja volt ez annak, hogy szembesüljek serdülőkorommal, gyermekkorommal, sőt még "születésem előtti múltammal" is, amely Trieszthez és a Habsburgok kultúrájához kötődik. Jobban meg akartam érteni ezt a világot, amely mindörökre meghatározott engem, de amelyet én elhagytam akkor, azért, hogy Torinóba menjek, ahol egyetemi tanulmányaimat végeztem. Olyan világ volt ez, amely a totalitás mítoszának végét jelentette, amely önmagában hordozta a harmóniát, miközben mégis olyan kultúrát hívott életre, amely a diszharmóniát hirdette meg. E kulturális világról szóló munka tehát egyfajta metafora volt számomra, s eszköz, hogy önmagamról beszélhessek. A nyolcvanas években közeledni kezdtem az elbeszélés műfajához, s megírtam a Nyomozás egy kard után című művemet. Ez az elbeszélés - amely a kozák Krasznov meghökkentő történetét és azt az álmát meséli el, hogy Friuliban, Olaszország keleti vidékén létrehozzon egy kozák nemzetet -, szóval ez az elbeszélés az alapja, az eredője minden későbbi írásomnak. Már ebben a műben megtalálható mindazon témáknak nagy része, amelyet később érintettem: az identitás problémája, a viszony a hazához és a nemzethez, a határ, a hamis, ami igazzá válik, az elárult áruló, az igazság szükségessége az élet kétértelműségében. Borges volt az, aki erőltette, hogy megírjam ezt az elbeszélést. Egyszer Velencében elmeséltem neki ezt a különös, extravagáns történetet, hozzátéve, hogy ebből csinálhatna egy kiváló novellát. Erre azt felelte: "Ez az ön életének a története, önnek kell megírnia." Igaza volt. Ettől a regénytől kezdve éreztem szükségét annak, hogy más történeteket is elmeséljek.
           - De azután nem is írt mást, csak regényeket. Nem számítva az olyan könyveket, mint a Duna vagy a Mikrokozmoszok, amelyek nehezen sorolhatók be...
           - Így igaz. A Duna megírásának idején - mely Olaszországban 1986-ban jelent meg - szükségem volt az írásra, mert sok történet, információ, gondolat, benyomás feszült bennem. Később - talán éppen, mert mégiscsak megszabadultam mindezen élményektől - annak éreztem szükségét, hogy nagyon rövid, tömör, lineáris történeteket meséljek el: az El Conde vagy a Másik tenger című műveim ezt jelzik. A Stadelmann cíművel és A hangokkal színházak számára írtam szöveget. A Mikrokozmoszokkal ahelyett, hogy száraz, szikár fragmentumokat használtam volna, ismét a Duna sokoldalúságát akartam föleleveníteni, csakhogy sokkal lágyabb, kifinomultabb módon, a csaknem körkörös jövés-menés mozgását felidézve. Mindazonáltal az átmenet munkám e különböző pillanatai között mindig természetes módon történt, mert végül is olyan ez, mint afféle öntudatlan inaskodás, melynek során megérnek bennem a történetek és formáik. Néhányszor megpróbáltam felgyorsítani a dolgokat, de eredmény nélkül. Minden alkalommal, amikor olyan könyvet akartam írni, amelynek formája még nem érlelődött meg bennem, szánalmasan elbuktam. A Mikrokozmoszok kidolgozása közben például nekikezdtem egy elbeszélőbb stílusú munkának, de nem tudtam befejezni. Nem voltam rá kész.
           - Ez azt jelenti, hogy az írás spontán folyamat?
           - Nem, az írás mögött természetesen nagyon sok munka van. Ám minden egyes könyv mindig nagyon lassú belső folyamatból születik meg, melynek során az ötletek, a témák, az érzelmek lassanként "összeolvadnak" és megszerveződnek. Ez a folyamat csaknem öntudatlan, egészen addig, míg egy külső alkalom, egy esemény, egy ürügy lehetővé nem teszi a könyv tudatos megszületését, az író szellemiségének megfogalmazását, tehát azt, hogy - ezt követően - konkrétan is realizálódjék. Én úgy hiszem, hogy bennem történetek, írói műfajok, különböző könyvek élnek együtt, de ahhoz, hogy egy-egy téma a maga formájában tudatossá váljék, mindig valami lökés kell. Mondok önnek egy példát. A hangok című színházi monológ olyasvalakinek a történetét meséli el, aki szereti a telefonos üzenetrögzítőkön felvett női hangokat: ez tehát egy szenvedély története. Amikor néhány évvel ezelőtt megszerkesztettem ezt a szöveget, nyilvánvalóan két nagy aggodalmamat fejeztem ki: egyrészt félelmemet, hogy elveszítem az autentikusságot mindennel szemben, ami mesterséges és műszaki; másrészt pedig annak fölismerését, hogy e félelem mögött hamis érzelem rejtőzik, hiszen a tisztaság és az autenticitás védelme gyakran a rombolás delíriumának egyik fajtáját rejti. Ez a két téma hosszú ideje latensen megvan bennem, de a monológnak az ötlete mégis véletlenül született meg egy napon, amikor egyik barátnőm hangját hallgattam az üzenetrögzítőjén; egy mechanikus hangot, amely azonban szinte szebb volt, mint az eredeti hangja. Ugyanakkor a történet azonnal elválaszthatatlannak tűnt fel számomra egyfajta delíriumtól, s csakis színházi monológ révén valósulhatott meg.
           - S hogyan született meg egy olyan összetett könyv, mint a Mikrokozmoszok?
           - 1991-ben a Corriere della Sera című napilap felkért, hogy írjak riportot egy általam választott olasz megyéről. Ahelyett, hogy valahonnan messziről indultam volna, külföldről vagy egy másik kontinensről, én a Trieszt melletti Grado lagúnái mellett döntöttem. Ez a közvetlen szomszédságomban tett kis utazás a könyv alapja. Amikor két hónappal később egy folyóirat cikket kért tőlem Mont Nevosóról, amely Friuliban van, észrevettem, hogy ez a két hely egyáltalán nem két, egymástól elszigetelt világ. Egy elsüllyedt kontinens kiemelkedő sziklái voltak, egy személyes, az én életemhez kötődő kontinensé. Ettől a pillanattól kezdve született meg a Mikrokozmoszok terve, hogy a magam módján elmesélhessek egy sor nagyon jól megkülönböztethető és körülhatárolt vidéket, amelynek azonban mindegyike mélységes és láthatatlan kapcsolatokkal kötődik egymáshoz. Hogy egészen komoly legyek: meglehet, hogy az ötlet ezúttal is, mint már oly sokszor, Marisának, a hitvesemnek jutott először eszébe, aki három évvel ezelőtt, sajnos, elhunyt. Ő volt az, akinek gyakran a legjobb ötletei támadtak. Még a Duna is az ő megérzéseinek egyikéből született. Mindenesetre e két első utazásból kiindulva kezdtem el gondolkodni a könyvön, s olyan vidékek felé fordultam, amelyeket úgy képzeltem el, mint egy nyakék gyöngyeit; kevéssé ismert, csaknem alázatos helyek felé, amelyek azonban mégis lehetővé teszik, hogy kicsiben megragadjuk azt, ami nagy és egyetemes.
           - E helyek megválasztásának hátterében egyszerre önéletrajzi, érzelmi és kulturális okok fedezhetők fel. Elmagyarázná ezt?
           - Nehezemre esik, hiszen valójában soha nem hoztam igazi döntést hideg és racionális fejjel. Ezek a helyek - a Szent Márk kávéház és a Városliget Triesztben, a Valcellina, a Lussino-szigetek és Cherso, a Torinót uraló domb stb., stb. - szinte a narráció szükségszerűségeként kényszerítették rám magukat. Választhattam volna más vidékeket is, de ahogy másokra gondoltam, azon nyomban, habozás nélkül le is mondtam róluk. Ezek gyakran érdekes, szép vagy történetekben gazdag helyek voltak, de nem képviseltek igazi elbeszélő metaforákat, s nem lehetett figyelembe venni őket, mint egyfajta elsüllyedt regény megformálásához szükséges elemeket, egy olyan regényéhez, amely különböző vidékeket mutat be. A könyvben valamennyi kiválasztott helyen jelen van egy "én", amelyről a regény kezdetén szinte semmit sem tudunk, de amelynek szép lassan felfedezzük a nyomdokait. Így e tájak történeteit hallgatva, az ott élő emberek arcát kutatva, vagy azokéit, akik ott jártak, a kultúra és a történelem jegyeit felfedezve az olvasó jobban megérti ezt az "én"-t, és rájön, hogy melyik pillanatban, milyen helyzetben és milyen érzelmekkel járt is azon a helyen. Ezek a helyek tehát egy bildungsroman - az alakulás regénye - szakaszait érzékeltetik.
           - Az ön alakulásáét?
           - Nagyon is természetes, hogy életem és élettapasztalatom sok eleme felfedezhető, de a könyv nem önéletrajzi, hiszen a szövegből kiderül, hogy az elbeszélő és a szereplő nem azonos. A személyes életrajz csupán később gazdagította a könyvet, mégpedig olyan elemekkel, mint például a különböző helyek színei, ízei és illatai. Nos, ezekben az esetekben valóban a saját, közvetlen tapasztalataimat hívtam segítségül. Ezenkívül nem lehettem a könyv szereplője, hiszen ő az elbeszélés végén meghal, miközben én változatlanul vígan élek.
           - A Mikrokozmoszok sokarcú könyv, egyszerre regény, esszé, útikönyv stb.
           - Valóban. Jóllehet a különböző síkokon jól megszerkesztett könyvről van szó, az egész művet a realitás iránti figyelem költőisége uralja, mely számomra mindig eredetibb és érdekesebb, mint a saját mondandóm. Következésképpen, megpróbálom tiszteletben tartani ezt a realitást a maga embereivel és történeteivel anélkül, hogy az én egóm túlburjánzásával eltipornám őket. Szóval Sterne-féle könyvet akartam írni. Ez egy élet elbeszélése, és az élet sok dolog és sok történet eredménye is, gyakran nem is érint bennünket közvetlenül, hiszen csak hallottunk róla. Valamint az élet egyidejűleg többfajta tevékenységből áll: szeretünk és dolgozunk, politikával foglalatoskodunk, belekóstolunk művészetbe és gasztronómiába egyaránt. Ezért van hát, hogy ez a mű többféle, különböző műfajt tükröz, jóllehet számomra az elbeszélés a döntő. És mivel én az emberek helyekhez kapcsolódó sorsát szeretném megragadni - még inkább, mint a tájat, ahol élnek -, nos, ezért réteges elbeszélésmódot használok, melyben - soha meg nem álló, időleges jövés-menések révén - egymást keresztezi a történelem, a földrajz és a kultúra.
           - Mi az oka, hogy a földrajz és a kultúra oly szoros kapcsolatban van az ön munkájában?
           - Életem első könyve Emilio Salgari olasz író A Fekete Dzsungel rejtélyei című műve volt - Salgari az elmúlt évszázad végének és e századunk első évtizedének írója volt, számos kalandregényt írt. Ezek az egzotikus elbeszélések nagyon fontos részei kultúrámnak, neveltetésemnek, olyannyira fontosak, hogy még ma is kívülről tudom őket. Az elbeszélés, a földrajz és a kultúra közötti kapcsolatok vonzása valószínűleg e régi olvasmányokból ered. Mindazonáltal az útikönyvek írója számára, csakúgy, mint a kalandregények írójának - még akkor is, ha belső kalandról van szó, mint az én könyveimben - az elbeszélés mindig a világhoz kötődik, a földrajzi és kulturális valósághoz. A világ bemutatása tehát alapvető dolog, jóllehet ezzel egyidejűleg bizonyos távolságot is tarthatok, mindenekelőtt az irónia révén - amellyel például a Duna című regényemben is élek -, azzal a mániákus szükséglettel szemben, hogy mindent besoroljunk valahová, és mindent tudjunk, ismerjünk.
           - Azok a helyek, melyekkel a Mikrokozmoszokban találkozunk, egy vidéki, alázatos és kicsit feledésbe merült világba vezetnek vissza bennünket. Miért ez a választás?
           - Az "alázatos" szó a latin "humilis"-ból ered, s azt jelenti: közel a földhöz. Én szeretem magam közel érezni a földhöz, s ez az érzés egész könyvemet áthatja. A kicsiny egyfajta költőiségét teremti meg, melyet hősellenes és ironikus attitűd kísér. Nagyon fontos ez az attitűd, mert segít abban, hogy felismerjük korlátainkat, és ennek köszönhetően elkerüljük azt a csapdát, hogy hamis bálványokat csodáljunk, s olyan dolgokat imádjunk, melyek csak külsőre jelentősek. De figyelem: nem akarok én kiállni a small is beautiful politikája mellett, és nem akarom az önmagukba zárkózó kis vidéki falvak kultuszát sem védeni. Jóllehet kicsik ezek a helyek, mindig "nagyok", fontosak és van értelmük. Ezek a kis történetek nagy kalandokat sejtetnek, mert háborúkat, száműzetéseket, határproblémákat, ideológiai csatákat idéznek. Végül emlékeztetnék rá, hogy a könyv olyan személyiségek egész sorát mutatja be, akiknek az az érzésük, hogy legyőzték őket, ám ugyanakkor egyáltalán nem adják föl a küzdelmet. Bár vesztésre állnak, nem betörhetők. Kafka megtanított bennünket arra, hogy tudnunk kell elfogadni vereségünket, de meghátrálni soha nem szabad. S ez pedig megszabadít bennünket attól, hogy állandóan szükségét érezzük annak: mindig, bármi áron győznünk kell.
           - Vajon nehéz ezeket a kicsiny és egyszerű valóságokat elbeszélni?
           - Természetesen. Mindig könnyebb a fontos és ismert helyeket leírni, mint a névteleneket és banálisokat. Amikor híres helyeket idézünk meg, a múlt és a kultúra súlya rögtön megmutatkozik az oldalakon. Sokkal könnyebb tehát elmesélni a sztálingrádi csatát - már csak a névnek is tagadhatatlan ereje van -, mint papíron életre kelteni egy hétköznapi élet banális jelenetét, vagy megragadni egy akármilyen táj meghatározhatatlan árnyalatát. Másik nehézség, hogy artikulálni tudjuk a helyit és az egyetemest, megakadályozandó ezzel, hogy ezek a kis helyek a partikularizmus és a sovinizmus bölcsőjévé váljanak. Valóban, a saját világunkhoz fűződő kapcsolatnak soha nem szabad önmagába fordulássá változnia, ellenkezőleg: a gyökerek erejének lehetővé kell tennie számunkra, hogy még nyitottabbak legyünk a világra! A helyinek egyetemessé kell válnia. És a kis vidék meg is őrzi ezt a nyitottságot, de csak akkor, ha ezt nem hajtják túl ideológiailag. Az írónak tehát a kicsi egyetemességét kell újból fölépítenie.
           - Vajon ez az érdeklődés minden iránt, ami kicsiny, a küzdelem egyik módja mindenfajta, győzelmet kiáltó retorika ellen?
           - Nyilvánvalóan, különösen oly korban, mikor a szónoklat és az üres fecsegés győzedelmeskedik mindenütt. A nagy, lihegő diskurzusok helyett én mindig inkább a kis, konkrét történeteket szeretem, mert ezek révén jobban megközelíthető egy-egy probléma. A határok témája például az én munkámban többféle formában tér vissza - a nemzetek közötti határ, a tenger és a föld közötti határ, az élet és a halál közötti -, de mindig konkrét történeteken keresztül.
           - S miért olyan fontos az ön számára a határ témája?
           - A határ az én életem alapvető tapasztalata volt. Fiatal koromban a világot kettévágó vasfüggöny - amely mögött a kommunista országok rejtélyes és fenyegető világa kezdődött - az én otthonomtól alig öt kilométernyire húzódott. Ugyanakkor közvetlenül az átléphetetlen határ mögötti földeket nagyon is jól ismertem, hiszen én akkor voltam ott, amikor Isztria még olasz volt. Így hát a határ mögött egyidejűleg rejtőzött számomra az ismert és az ismeretlen. Ez az ismert és ismeretlen közötti kapcsolat alakította az identitásomat s nyitotta fel a szemem a lehetséges identitások sokféleségére. Talán ezzel magyarázható az is, hogy mindig jobban kedvelem a kereszteződés gyümölcseként kialakult identitásokat. Egyébként az egyéni azonosságtudat mindig különböző elemek együtteséből születik, s ezek között vannak nyilvánvalóan a másokhoz fűződő kapcsolataink is. Azokra gondolok, akikkel közös sorsot érünk meg. Ez kollektív identitást alakít ki, amely hagyományok és felelősségvállalások együttesének eredménye, s nem szükségszerűen kötődik a földhöz vagy a nemzetállam eszméjéhez. Így hát, miközben olasz vagyok, az európai közösségé is vagyok.
           - Vajon Olaszország határt jelent az Észak és a Dél kultúrája között?
           - Úgy hiszem, igen. Személy szerint én nagyon erőteljesen érzem a Mediterráneumhoz tartozásomat. Triesztben például nemcsak Kelet és Nyugat között húzódik határ, hanem Észak és Dél között is. Olaszországban - még inkább, mint Keleten - Európa találkozik a Déllel.
           - Ez az oka annak, hogy a víz - a Dunától az Egy másik tengerig, az El Condétól a Mikrokozmoszokig - állandóan visszatér az ön műveiben?
           - A tenger egész életemben jelen van, csaknem szimbiózisban élek vele. A víz tehát elválaszthatatlan az én kultúrámtól. A tenger megszámlálhatatlanul sok, alapvető jelképben gazdag. Conrad tengere például a kihívást, a próbatételt, a kalandot jelenti. Ugyanakkor számomra ez a tenger mindenekelőtt az elhagyatottság, az ősóceán amnioni vize, az élet anyja. Nem véletlen, hogy egész érzelmi életem elválaszthatatlan a tengertől, és hogy életem legkeményebb pillanataiban mindig a tenger vizében leltem menedékre. Ám a tenger a legváratlanabb rejtett kincsek helye is. Ezenkívül túl van minden határon s minden partikularizmuson, hiszen egyetemes és nyitott, kapui találkozások és kereszteződések helyei is. S ne feledjük, hogy nincs Odüsszeia, ha nincs tenger.
           - A Duna az a könyv, amely önt nemzetközileg is híressé tette. Hogyan született ez a mű?
           - A Duna soha nem látott volna napvilágot, ha nem lettem volna huszonöt esztendőn keresztül szinte családi kapcsolatban - élettörténetem és tanulmányaim révén - a Duna világának egy részével. Ezért használhattam a Duna folyót mint személyes és intellektuális metaforát. Ezt nem tehettem volna meg a Szajnával vagy a Mississippivel. 1982 szeptemberében Szlovákia felé utaztam feleségemmel és barátaimmal, amikor megálltunk a Duna partján, épp egy olyan vidéken, ahol a folyó mintha eltűnne a természetben... Ez a másik Európának a határa volt. Hirtelen megláttam egy nyilat, amely a "Duna múzeumá"-t jelezte: a "múzeum" szó abszurd volt ugyan, de felhívta a figyelmet, hogy valahogy úgy nézzünk a folyóra, ahogyan még nem is gondoltunk rá! Akkor elképzeltük, hogy végigkövethetnénk a folyamot, egészen a Fekete-tengerig. Egészen pontosan abban a pillanatban döntöttem úgy, hogy megírom a Dunát; s el is kezdtem a munkát, amely négy esztendőn keresztül tartott. Mint mindig, az elején akkor sem nagyon tudtam, hogy vajon útikönyvet írok-e, kulturális esszét vagy regényt?! Nem tudtam, vajon a regényben az "én" önéletrajzi jellegű lesz-e, vagy kitalált személy (mint ahogyan végül is így lett). Végül is több utazást tettem, különböző évszakokban, hogy összehasonlítsam a táj változásait; de azért is, hogy a földrajzi utazást szellemivé alakítsam. Így lassanként a Duna - egyebek között - a posztmodern Bábel s egy egyszerre megszabadító és nyugtalanító, rendkívül zavaros helyzet jelképévé vált.
           - Mégis, az egység érzete nagyon erőteljes...
           - Így igaz. Ez annak is betudható, hogy ez a nagyon hosszú folyó egyúttal az élet utazását is jelenti, azt az utazást, melynek során a főszereplő átalakul: a forrás és a delta között, miközben ő maga változatlan, már nem ugyanaz az ember. De a Duna egyúttal a határ jelképe is, hiszen ez a folyó több országot is keresztülszel: szimbóluma tehát annak a szükségszerűségnek, hogy átjussunk a határokon, nemcsak a nemzeti, politikai vagy társadalmi, hanem a lélektani, kulturális és vallási határokon is. Ebben a könyvben a földrajz tehát szorosan kapcsolódik a főszereplő életéhez.
           - Csakúgy, mint a Mikrokozmoszokban...
           - Valóban, a Mikrokozmoszok és a Duna között sok hasonlóság van, de van három nagy különbség is. A Mikrokozmoszokban az érzékenység nagyobb helyet foglal el, a természet nagyon jelen van, különösen egy prózaibb, kevésbé csillogó természet: a Duna a folyó nemessége, miközben a Mikrokozmoszokban háborgóbb vizeket találunk, a lagúnát, a mocsarat. Másodszor: az utazó ahelyett, hogy végigjárná a maga útját a folyó deltájáig, mint a Dunában, ezúttal inkább lassú; olyan utazás ez, amelybe átszivárog a megtapasztalt valóság. De a legfontosabb különbség az elbeszélés és a kulturális eltérés között van: a Mikrokozmoszokban a Dunához képest a narráció elemei vannak túlsúlyban; a Dunát viszont a kulturális hivatkozások és gondolatok uralják. Mindazonáltal még a Dunában is megpróbáltam belecsepegtetni a kultúrát a narrációba, ráadásul úgy, hogy sikerült elkerülnöm a kulturális adatok leegyszerűsítő tömörítését. Szeretem, ha a kultúra a sokféleség együttese, melyben a nagy művek mellett kevéssé fontos dolgok, apró történetek, ismeretlen momentumok is helyet kapnak. Egyébként a könyv nem mentes az iróniától, különösen a főszereplőt illetően: mániákus értelmiségi, aki papírbarikádokat épít maga köré, hogy megvédje magát az élet erejétől. Nem szeretem a nagyszabású és retorikus kultúrát, az halott kultúra. Le kell szállítani a kultúrát a magasból, hiszen túlságosan is gyakran páváskodik ott fönt. A kultúrához mindenkinek hozzá kell jutnia, és gazdagítania kell életünket, nem pedig elválasztania minket egymástól.
           - A Dunában még felfedezhető volt remény és bizalom, ma már, a Mikrokozmoszokban, nem létezik többé. Ezt a könyvet ugyanis inkább egyfajta keserűség uralja. Vajon ennyire megváltoztak az idők?
           - Abban a szerencsében volt részem, hogy viszonylag nyugodt és személyes életemben is kiegyensúlyozott pillanatban utazhattam végig a Dunán. A látóhatáromat nem zavarta semmi, belemerülhettem hát ebbe a valóságba, megragadhattam nagyon is maradandó emlékeit, meglelhettem ismét a múltat, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük a jelent. Ma túlságosan is sok minden történik, sokkal nehezebb tehát, hogy átlássuk a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy a valóságot a széttöredezettség, a rombolás, a centrifugális erők uralják. Mindazonáltal a Dunában nem is annyira a pozitív és optimista látásmód van jelen, mint inkább a totalitás, a teljesség szellemisége. Ebben a regényben olyan egységes világ jelenik meg, amely a Mikrokozmoszokban már nem létezik. De valójában, mint valamennyi más könyvemet, a Dunát szintén a pesszimizmus, a kudarcok jellemzik, és mindenekelőtt az a felfogás, amely az egyetemes történelmet óriási vágóhídként érzékeli. Sajnos Közép-Európa túlságosan is jól ismeri ezt.
           - Meg tudná határozni, mit jelent Közép-Európa?
           - Ez a kifejezés különböző korokban különböző dolgokat jelentett. Ma, amikor Közép-Európáról beszélünk, nemcsak földrajzi valóságot jelölünk vele, hanem olyan kulturális valóságot is, amely egy, a német nyelv és a zsidó kultúra által egyesített plurális világ. Ez a kultúra mindig is nagyon érzékeny volt a történelem bajaira. Megélt végjátékot, amely folyvást közeledik, de valójában soha nem konkretizálódik. Közép-Európa tehát a civilizáció és a reménytelenség bajának óriási laboratóriuma volt, mindazonáltal rendelkezett egy óriási erőforrással: az iróniával. Ez a nagy filozófiai és ideológiai rendszerek pillanatában vesztes kultúra e rendszerek repedezésének idején egyfajta kulturális, lélektani és nyelvi pezsgés bölcsőjévé vált. S a szétesés talaján újból megleljük a kísérleti regény, az irónia, a historicizmusellenesség kultúráját. Olyan kultúra ez, ahol inkább azt szeretik, ha a zsenit hülyének nézik, a hülyét pedig zseninek.
           - Az ön diskurzusaiban és könyveiben két, egymástól nagyon is különböző valóság ellentétét találjuk. Trieszt és Torino: mindkét város nagyon sokat számított az ön intellektuális fejlődésében és az életében is...
           - Valóban, két nagyon különböző világról van szó, és én egész életemben kerültem, hogy választani kelljen közöttük. Ha Trieszt a gyermekkor és serdülőéveim városa volt, családi és mitikus gyökereivel, akkor Torino az ifjúságom, érett férfikorom és kulturális fejlődésem városa. Aztán meg mindig kicsit itt is éltem meg ott is, mindkét városban; megszámlálhatatlanul sokszor tettem meg azt a hatszáz kilométert, amely a két várost elválasztja. Az életemben Torino volt a történelem, a társadalmi és termelési dimenzió, ez a szüntelen modernitás városa, a maga politikai bakugrásaival. Trieszt a belső világom, az álmok, a szabadság, az azonnali célok nélküli beszélgetések városa volt. Torino Gramsci, az Ellenállás, az Einaudi Kiadó városa volt; Trieszt Svevóé, Slataperé és Közép-Európáé. Torinóban dolgoztam ki azt, amit aztán Triesztben éltem meg, és csaknem azt mondhatnám, ha könyveim témái Trieszthez kapcsolódnak, akkor intellektuális munkám szintaxisa inkább Torinóból ered. Mindazonáltal a két városban van egy közös elem, mely alapvető volt alakulásomban-fejlődésemben: Torino is és Trieszt is határvárosok, s mindig más kultúrákat integráltak magukba - Torino a franciát, Trieszt a közép-európait.
           - Torino tehát a francia kultúra iránti különös érdeklődést táplálta önbe?
           - Én a német kultúra szakértője vagyok, s nem volt részem különösebb francia kulturális tanulmányokban. Ezzel együtt is, azok az írók, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rám, általában franciák voltak. Flaubert, Baudelaire, Stendhal, Laclos, Hugo azok a szerzők, akik nagyon sokat számítottak. A német kultúrában egyedül Kafka olyan fontos, mint ők. Ráadásul az én világlátásom, a Weltanschauungom inkább francia és jakobinus, mint német. Természetesen a német kultúrából - Kantéból, Hegeléből, Lukácséból és a többiekéből - a filozófiai kategóriákat örököltem, ám Franciaországban sokkal inkább otthon érzem magam, mint Németországban. Érzelmi és politikai-kulturális téren tehát sokkal közelebb állok Franciaországhoz, még akkor is, ha továbbra is német irodalmat tanítok.
           - S a német és a francia kultúra között hol a helye az olasz kultúrának?
           - Én, a határok írójaként, nyitott vagyok más kultúrákra, ám olasz vagyok s teljes egészében annak is érzem magam. Az olasz kultúra nekem mindenekelőtt a nyelvet jelenti: amikor gondolkodom, amikor szemlélem a világot - ezt mindig olaszul teszem. S a nyelv mögött nyilvánvalóan egész kultúra, irodalom, érzelmi evidencia és egzisztenciális szintaxis húzódik. Így azután a számomra legfontosabb alkotók között legalábbis meg kell említenem Dantét, Tassót, Leopardit, Nievót vagy Svevót. Én ehhez a kulturális hagyományhoz tartozom.
           - Apropó, alkotók és kulturális referenciák: a Mikrokozmoszok egyik fejezetében ön "egy Hölderlint olvasó Marx álmát" említi. Ez az ön kulturális hátterének is egyik eleme?
           - A német kultúra minden más kultúránál alaposabban és hosszasan boncolgatta a modernitás problémáit és az egyén és a modern társadalom fejlődése közötti problémákat. A "Hölderlint olvasó Marx" ötlete Thomas Mann régi álma: azt a reményt jelzi, hogy a társadalmi forradalom tervei soha ne legyenek ellentétben az egyéni poézissal, soha ne forduljanak az egyén ellen. Én magam soha nem voltam kommunista, de mindig is tiszteltem a marxizmus kifejezte utópia szükségességét; ez a szükséges antitest a társadalom számára. Én tehát igen nagy tisztelettel viseltetem mindazok iránt, akik a társadalom átalakításáról álmodoztak. Tehát számomra Thomas Mann álmában Marx egy igazságosabb társadalom elvét képviseli, Hölderlin pedig az egyéni szabadság követelményeit, a társadalmi rendszer ellen mindig lázadó szabadságét.
           - S vajon ezek az álmok és elvárások is ösztökélték önt, hogy írjon?
           - Több oka is van, hogy írok, s talán a pillanattól is függő, egymástól eltérő okok ezek. Mindenekelőtt: az írás harc a felejtés ellen, hiszen ezzel megpróbálok hozzájárulni mindannak a megmentéséhez, ami számomra fontos és szükséges. Mint minden író, én is szeretnék egy kis Noé bárkáját kreálni, papíron. De írok azért is, hogy világosabban lássak, hogy rendet tegyek a gondolataimban, hiszen úgy használom az írást, mint afféle önelemzést, amely segít eloszlatni a bennem kialakult csomókat. Máskor azért írok, mert félek vagy mániákus vagyok, majdnem delíriumos; megcsinálom a magam pókhálóját, amelyben akár el is veszhetek. Ezért nagyon szeretek írni Triesztben a Szent Márk kávéház asztalánál, ahonnan nagyon jól látni, hogy az emberek nyugodtan élnek, fütyülnek az írók delíriumaira: ennek a tudata egyfajta ellenméreg az írás delíriumaira. De az írás természetesen azt is jelenti, hogy kommunikálok és átadom a gondolataimat. Ajándék ez, amit másoknak adunk. És aztán az írás néha tiltakozó kiáltás is, kísérlet az igazság helyreállítására. Ezzel magyarázható, hogy időről időre - erkölcsi dühtől vezérelve - azért is írok, hogy denunciáljak vagy elítéljek valamit. De ez azért nem igazán szívem szerint való, hiszen az ember mindig azt szeretné, ha erre nem lenne szüksége! Úgy érzem, kötelességem ugyan, hogy közbeavatkozzam, ám nem szükségszerű. Ha mások közbeavatkoznak, s elmondják azt, amit én is el akartam mondani, nos, akkor elégedett vagyok és hallgatok, mert nincs szükségem arra, hogy én legyek a főszereplő a színpadon. Ez ügyben egyébként mindig nagyon alázatosnak kéne maradni! Hiszen az értelmiségi nem kiváltságos, aki jobban érti a politikát, mint mások. Az a tény, hogy írók vagyunk, nem mentesít bennünket a hibáktól. Pirandello szolidaritást vállalt Mussolinival, Céline antiszemita szövegeket írt, Aragon földicsérte Sztálint. Mindannyian nagy írók, de politikai döntéseik rosszak voltak, s kulturáltságuk nem óvta meg őket attól, hogy eltévelyedjenek. Végül: az írásban észlelem a kettősséget, az igazi, a valós élettel szemben, Michelstaedter "perszuáziójával" szemben. Hiszen az írás egyrészt eszköz ugyan arra, hogy az igazi élethez és az egzisztenciális kiteljesedéshez elérjünk, ám másrészt el is távolít tőlük. Az üdvösség egyik eszköze az írás, ugyanakkor ez az elveszejtés egyik eleme is. Mégis, csakis a lelkiismeret - amely szintén lehet elveszejtő -, csakis ez alakítja át az írást üdvösséggé.
           
           JÁRAI JUDIT fordítása