Szocialista realista íróként ismerhettük (bár annak nem utolsóként) egészen 1989-ig, amikor végre megjelenhetett, nagyjából egy időben a szovjetunióbeli publikálással, harmincöt évvel a halála után, egyik igazi mesterműve, a Pantha rhei című hosszú elbeszélés (helyesen egyébként: panta - s amúgy fura, hogy görögebbek akartunk lenni az orosznál: az eredeti cím Vszjo tyecsot, vagyis a hérakleitoszi bölcselem orosz megfelelője). Korai nagyregénye, a Sztyepan Kolcsugin az orosz munkásság életét ábrázolja az októberi forradalomig, pártosan, de nagy realista (majdhogynem dickensi) láttató erővel. Nem véletlen, hogy maga Gorkij "fedezte fel" egy még korábbi, 1934-es elbeszélése, a Bergyicsev városában olvastán.
     Bergyicsev városában... Ott született Grosszman 1905-ben, értelmiségi zsidó szülők gyermekeként, a keleti "jiddis fővárosban"- ahol 1941-ben harmincezer zsidót mészároltak le a németek, köztük Grosszman édesanyját. Életrajzi motívum a legnagyobb műhöz: az akkor már Moszkvában élő, befutott író könnyűszerrel vonatjegyet küldhetett volna anyjának, hogy elmenekítse a fenyegetett városból, de ezt elmulasztotta, s egyesek szerint vezeklésül írta volna meg az Élet és sorsot, amelyben (itt közölt részletünkben) emléket állít az asszonynak. Mások szerint írt egy feljelentéssel egyenértékű novellát a nagybátyja ellen, ismét mások szerint 1953-ban sokakkal együtt ő is aláírta a "bűnös orvosokat" elítélő levelet, amely aktust például az egyáltalán nem Grál-lovag Ehrenburgnak három ízben is sikerült megkerülnie. Ezekért a tetteiért is vezekelt volna a nagy művel, állítólag.
     De természetesen nem itt, nem csak itt van a lényeg. A párthű kommunista Grosszman számára a honvédő háború volt a vízválasztó. Ehrenburggal vetekedő népszerűségű frontriporterként 1941-től 1945-ig járta a harcmezőket, megtapasztalta a visszavonulást, az általános pusztulást; Sztálingrád ostroma alatt végig a csapatokkal maradt, nemegyszer aknatűzben kelt át a Volgán, hogy a romvárosban dúló "patkányháborúról", az utcán, lépcsőházakban, pincékben vívott harcokról tudósítson, majd pedig a szovjet bekerítés és ellenlökés nyomában járva látnia kellett, mit műveltek a németek a megszállt területeken a civil lakossággal s legfőként a zsidó enklávékkal. (Ehrenburggal közösen összeállított "Fekete könyvük" ezt dokumentálta volna, de az ekkor már győzelemre álló Sztálinnak erre nem volt szüksége; a mű csak Nyugaton jelenhetett meg.)
     Ez a katartikus négy esztendő nyitotta rá Grosszman szemét a szovjet kommunizmus igazi természetére. A legalsóbbtól a legfelsőbb parancsnoki szintekig mindenütt látnia kellett, hogyan "értékeli" a nómenklatúra az orosz nép emberfeletti áldozatát, annak a népnek az áldozathozatalát, amely valami más, talán szabad(abb) világot várt volna a győzelem után. Látnia kellett, ahogyan a sebesültek tömegeihez viszonyulnak a fejesek (nem ahogyan bánnak velük: ahogyan eleve viszonyulnak hozzájuk), látnia kellett, hogy a komisszárok a legkisebb alegységtől a legnagyobb magasabbegységig mindenütt, a legvéresebb harcok, nélkülözések, éhezések, fagyoskodások közepette is elhajlások, pártszerűtlenségek után szimatolnak s rögtönítélnek - s a háború befejeztével azt is látnia kellett, hogyan telnek meg ismét a gulag szigetei, ahonnan a veszély órájában még a köztörvényes zekeket is kihozták harcolni (sőt Rokosszovszkij marsall is onnan került vissza hadsereg-, majd frontparancsnoknak, végső fokon sztálingrádi győzőnek), olyan emberekkel, akik vagy vérüket ontották egy másik zsarnokság ellen, vagy szerencsétlenségükre fogságba estek s ezáltal megbízhatatlanokká váltak, vagy egyszerűen csak másként gondolkodtak.
     És Grosszman revideálja nézeteit: más megvilágításba kerül a harmincas évek első felének kuláktalanítása, az 1937-es terror, más megvilágításba kerül Sztálin. S mivel nemcsak a szovjetunióbeli holokausztnak lehetett első számú közzétevője, hanem a hadi tollforgatók közül elsőnek ér Treblinkába is, ahol az eltüntetett nyomok ellenére korán megérzi az Endlösung masszív méreteit (erről is elsőként számol be), hamar eljut ahhoz a következtetéshez, amely ellen máig is éppúgy tiltakoznak bizonyos kelet-európai politikai körök, mint új-új (igazából nagyon régi) balos nyugati egyetemi zárványok: hogy a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, s erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. Mindegyik a születési körülményeik miatt irtott ki embermilliókat. A marxizmus nem egyéb, mint osztályrasszizmus. (Az Ehrenburggal való összehasonlítás tehát szóba sem jöhet: az ifjúkorában aranyéletet élő Ehrenburg később sokszintű kollaborálással vásárolta meg ennek folytathatását, míg Grosszman éppen a szürke, hithű ifjúkorból érkezhetett el a keserves belső disszidensségbe.)
     De mielőtt ennek a világnak és háborúnak (terjedelmében is) tolsztoji méretű és becsvágyú ábrázolásába fogna, még tesz egy illedelmes-politikus tiszteletkört: vaskos regényben megírja az Élet és sors kvázielőzményét, Az igaz ügyért címmel, ugyanazokkal a szereplőkkel s csak egy-két hónappal korábbi történetidővel (bár gyakoribb visszautalásokkal a szereplők előéletére). Ez még úgy-ahogy szocialista realizmus - de a hivatalosságnak már ez sem tetszik, individualizmussal, "filozofizmussal" vádolják, meghúzzák, végül aztán mégis közönségsikert arat. Amibe azonban ezután fog, s ami korai, 1964-ben bekövetkező haláláig lefoglalja: két remekmű megalkotása, amelyek se nem szovjetek, se nem szovjet-zsidók (mely utóbbira pedig oly sok minden predesztinálta volna, mint láttuk), hanem mélyen oroszok, úgy oroszok, ahogyan Tolsztoj, Csehov (két példaképe), vagy Paszternak és Szolzsenyicin művei.
     1960-ra elkészül a monumentális tabló: az Élet és sors (s majdan 1964-re a Pantha rhei). A XX. századi nagy orosz írók naivitása példa nélküli. Bulgakov komolyan gondolta, hogy A Mester és Margarita az adott pillanatban megjelentethető. Paszternak is elképzelhetőnek tartotta a Zsivago doktor kiadását. Marina Cvetajeva sem értette, miért bélyegzik formalistának tervezett gyűjteményes kötetét a harmincas évek végén. Grosszman benyújtja kéziratát a Znamja folyóiratnak. Összeül a bírálóbizottság, élén az írószövetség hatalmasságaival, az ugye számunkra (egy bizonyos kort megértek számára) is oly ismerős nevekkel: Georgij Markov, Szergej Szartakov (illendőségből Szártakovnak írtuk hajdanán), Sztyepan Scsipacsov. S a verdikt: ellenséges, felforgató... És ahogy azt már megszoktuk, a végső irodalomkritikai döntést (mert miért ne kerülne hozzá az "ügy") a központi bizottság főideológusa, Szuszlov hozza meg - pedig ne feledjük: már a hruscsovi "olvadás" időszakában járunk -: "Grosszman elvtárs, talán majd kétszáz év múlva megjelenhet a könyve..." A sors iróniája, hogy éppen egy nullával kevesebb kellett hozzá - a regény 1980-ban látott napvilágot orosz nyelven, igaz, Svájcban, s pár év késéssel ebből születtek a francia, angol stb. fordítások.
     Bizony minden könyvnek megvan a maga sorsa. 1961-ben az Élet és sors összes kéziratpéldányát, sőt az írógépet és írógépszalagot is, amelyeken készült, az utánozhatatlan szovjet terminológiával élve "letartóztatta" a KGB. Ám Grosszman barátainál rejtve maradt egy tisztázat ("bjelovik"), amelynek fénymásolatát a hetvenes években Lausanne-ba csempészte valaki (csak 1984-ben derült ki, hogy Vlagyimir Vojnovics disszidens író volt ez az áldott jó lélek). Ám a fénymásolat rossz minőségű volt, sok helyütt csak találgathattak a derék disszidens szerkesztők, Jefim Etkind és Szemjon Markis. Kisebb-nagyobb mértékben romlott szöveg vált tehát közkinccsé. S a dolog szépségét csak fokozza, hogy amikor 1988-ban a (már csak alig) szovjet kiadó, a Knyizsnaja palata is elérkezettnek látta az időt a hazai publikálásra, nem dolgozhatott másból, mint (Svájcból) hozott anyagból: a KGB, úgy látszik, még mindig nem óhajtotta szabadon bocsátani a "letartóztatottakat". Azután mit tesz Isten: az első moszkvai kiadás már a boltokban volt, amikor megjelentek a szerkesztőségben különböző emberek, egy-egy dugdosott eredeti fogalmazvánnyal ("csernovik") és tisztázattal ("bjelovik"). És kezdődhetett az aprómunka: kiderült, hogy a tisztázat, egy gépírónő műve, amely rossz másolatban jutott el Svájcba, eleve egy csomó gépelési hibát tartalmazott a fogalmazványhoz képest, s noha a tisztázaton rajta voltak Grosszman utólagos javításai, feltételezni lehetett, hogy több hibát nem vett észre, vagyis most a két változatból kellett létrehozni egy feltehetőleg a szerző intencióinak leginkább megfelelő harmadikat, amely aztán egy évvel később, 1989-ben ismét megjelent. Ma ezt tekintjük irányadónak.
     Sokan nevezték az Élet és sorsot a XX. század Háború és békéjének, ami összhangban is van Grosszman szándékával: nagy ívű történelmi tablót festeni egy korról, egy népek sorsát eldöntő háborúról úgy, hogy közben a nép, az emberek, egy család megpróbáltatásai a lakmuszpapírok. Viktor Strum atomfizikus a mintegy százötven kidolgozott főszereplő legelsőbbje, az író alteregója, anyja a kijevi gettó levélíró áldozata, a sztálingrádi frontra készülő Getmanov pártfunkcionárius-komisszár a nómenklatúra tipikus megtestesítője, Jevgenyija-Zsenya pedig Strum sógornője, az orosz női "szabad szellem" már-már paszternaki képviselője. S ahogyan egy éles elméjű kritikus megjegyezte: gyakorlatilag az összes életben maradó figura Szolzsenyicin Gulag-szigetvilágának leendő lakója.
     Olasz nyelvű megjelenésekor az Il Giorno így üdvözölte a regényt: "Az emberiesség és finomság, amellyel Grosszman 350 000 ember halálát rekonstruálja Sztálingrádnál, Tolsztojt idézi; a pátosz, ahogyan a szolidaritásról, a barátságról és a méltóságról értekezik, Dosztojevszkijt idézi; a szelídség és érzékenység, amellyel az egyszerű életet magasztalja föl, Csehovot idézi." George Steiner pedig recenziójában leszögezte: "Az olyan művek, mint A vörös kerék (Szolzsenyicin regényciklusa) s az Élet és sors, jóformán mindent túlszárnyalnak, ami ma komoly irodalomnak számít Nyugaton."
     Frederick Wiseman amerikai rendező színpadi monológot készített Strum anyjának leveléből, s azt tervezi, hogy filmre is viszi, egyszereplősen, háttér nélkül, a maga teljes, meztelen borzalmasságában.