VASZILIJ GROSSZMAN


Élet és sors^*


(Részlet)

     
     
     
     17
     
     Milyen naivnak találta Viktor Strum a XIX. század közepének fizikusait, Helmholtz vélekedéseit, aki a fizika összes problémáját a vonzás és taszítás erőire szűkítette le, amelyek csupán a távolságtól függnének!
     Az erőtér az anyag lelke! Egység, egyszerre energiahullám és anyagrészecske... a fény részecsketermészete... ragyogó csöppek zápora-e, vagy hullám, amely a villámlás sebességével mozog?
     A kvantumelmélet új törvényekkel váltotta fel a fizikai entitásokat szabályozó törvényeket: a valószínűség törvényeivel, a speciális statisztika törvényeivel, amely tagadja az egyes entitás fogalmát, s csak a halmazokat ismeri el. A múlt század fizikusai öltönyös, keményített gallérú és kézelőjű, festett bajszú férfiakként jelentek meg Viktor képzeletében, amint egy biliárdasztalt állnak körül. Gondterhelt, komoly emberekként, akik vonalzókkal és kronométerekkel fölfegyverkezve, sűrű szemöldöküket morcolva méregetik a sebességeket, a gyorsulásokat, s határozzák meg a pattogó gömbök tömegét, melyek zöld posztós univerzumukat betöltik.
     De a fémrudakkal és vonalzókkal méricskélt tér, a legpontosabb órákkal mért idő egyszer csak görbülni, tágulni, laposodni kezdett. Stabilitásuk nem a tudomány alapkövének, hanem börtönfalainak és rácsainak bizonyult. Eljött az Ítélet Napja; ezeréves igazságok bizonyultak tévedésnek. Századokon át aludt az igazság ősi előítéletekbe, hibákba és pontatlanságokba gubózva.
     Többé már nem euklideszi volt a világ, geometrikus természetét nem tömegek és azok sebességei alkották.
     A tudomány egyre önfeledtebben haladt előre az abszolút tér és idő béklyójából Einstein által kiszabadított világban.
     Két áramlat - egyik az univerzumokkal kifelé, másik az atommag belsejébe törekedve - folyt különböző irányokban, de egymást soha nem tévesztették szem elől, noha az egyik a parszekek világában mozgott, a másikat pedig millimikronokban mérték. Minél mélyebbre hatoltak a fizikusok az atom szívébe, annál világosabban megértették a csillagok lumineszcenciáját szabályozó törvényeket. A messzi galaxisokból idelátszó spektrumok vöröseltolódása megszülte a végtelen térbe visszahúzódó univerzumok eszméjét. De ha az ember inkább véges, konvex teret akart magának, amelyet a sebességek és a tömegek hajlítanak el, feltételezhette azt is, hogy maga a tér tágul, magával vonva a galaxisokat.
     Strum sohasem kételkedett abban, hogy nincs boldogabb ember a földön a tudósnál... Gyakran megesett - úton az intézetbe reggel, vagy esti sétáin, mint például ma is -, hogy munkájára gondolva a boldogság, alázat és eksztázis összetett érzése fogta el.
     Az univerzumot a csillagok nyugodt fényével megtöltő energiákat a hidrogén héliummá alakulása szabadítja fel...
     Két évvel a háború kitörése előtt két fiatal német neutronnal bombázva széthasította a nehéz atomok magját; a más utakon ugyanezekre az eredményekre jutó szovjet tudósok egyszeriben átélték azt, amit évezredekkel azelőtt a barlanglakók, akik az első tüzet meggyújtották...
     Igen, a XX. század menetét a fizika határozza meg... Aminthogy Sztálingrád határozza meg most az események menetét a világháború összes frontján.
     De Strum sarkában ott loholt a kétség, a szenvedés, a hitetlenség.
     
     18
     
     Vitya, tudom, hogy megkapod a levelemet, pedig a német vonalak mögött vagyok, szögesdrót mögött a zsidó gettóban. De én már nem kapok tőled választ, mert nem leszek itt, hogy megkaphassam. Szeretném leírni neked utolsó napjaimat. Talán így könnyebb lesz meghalnom.
     Nagyon nehéz igazán megérteni az embereket, Vitya... Július hetedikén törtek be a városba a németek. Éppen a hírek mentek a park kihangosított rádióján, miközben hazafelé igyekeztem a rendelőből. Hadijelentéseket olvastak be ukránul. Egyszer csak távoli lövöldözést hallottam. Emberek szaladtak át a parkon. Továbbindultam és egyre azon tűnődtem, hogyhogy nem hallottam a légoltalmi szirénákat. Aztán megpillantottam egy tankot, és valaki fölkiáltott: - A németek!
     - Ne terjesszen pánikot - szóltam rá. Csak előző nap jártam a városi tanácstitkárnál, hogy megkérdezzem, mikor evakuálnak bennünket. - Korai még erről beszélni - válaszolta mérgesen. - Még a listákat sem állítottuk össze.
     Hát bizony a németek voltak. Aznap a lakók ki-be jártak egymás szobáiból - csak én meg a gyerekek maradtunk nyugton. Én egyszerűen beletörődtem, hogy ugyanaz fog történni velem, mint mindenki mással. Először elfogott a rémület. Rájöttem, hogy sosem látlak többé. Nagyon szerettem volna csak még egyszer az arcodba nézni. Megcsókolni a homlokod, a szemed. Azután ráébredtem, milyen szerencsés vagyok, hogy te legalább biztonságban vagy.
     Hajnal felé aludtam el. Felriadva elöntött a bánat. Ott voltam a szobámban, az ágyamban, mégis mintha idegen országban lennék, magamban, elveszetten.
     Reggel azután eszembe juttatták, amit a szovjethatalom évei alatt elfelejtettem - hogy zsidó vagyok. Elhajtott előttünk egy német teherautó, és a katonák azt kiabálták róla: - Juden kaputt!
     Később a szomszédoktól is kaptam egy kis emlékeztetőt. A házmesterné az ablakom alatt állva mondta a szomszédasszonynak: - Na, a zsidóknak végük. Istennek hála! - Vajon miért mondta ezt? Hiszen a fia is zsidó lányt vett feleségül. Gyakran eljárt hozzájuk, és utána folyton az unokáiról mesélt.
     Átjött hozzám a szomszédasszony, az özvegy a hatéves kislányával, Aljonuska a neve, írtam is neked, milyen gyönyörű kék szeme van. - Anna Szemjonovna - azt mondja -, elfoglalom a szobáját. Estig hurcolkodjon ki. - Jól van - mondom -, akkor én átköltözöm a magáéba. - Nem, nem - feleli erre -, maga a konyha mögötti kamrába megy.
     Elutasítottam. Ott még kályha sincs, még ablak se.
     Bementem a rendelőbe. Mire hazajöttem, a szobám ajtaja feltörve, a holmim kihajigálva a kamrába. - A pamlagját megtartom - mondta a szomszédasszony -, abba a kis lyukba úgyse férne be.
     Hihetetlen - ez az asszony technikumot végzett, néhai férje nagyszerű, békés ember volt, ukopszpilki könyvelő. - Maga törvényenkívüli! - mondta, mintha ez neki igen jövedelmező volna. A lánya, a kis Aljonuska egész este ott ült nálam, meséket olvastam neki. Ez volt az én lakásszentelőm - a gyerek nem akart lefeküdni, az anyjának karon kellett elvinnie. Azután, Vityenyka, újra kinyitott a rendelő.. Engem és egy másik zsidó orvost elbocsátottak. Kértem az előző havi béremet, de az új igazgató azt mondta: - Majd Sztálin kifizeti magának, amit a szovjet rezsim alatt keresett! Írjon neki Moszkvába. - Maruszja, az asszisztensünk átölelt, és halkan sírdogált. - Úristen, Úristen, mi lesz most magukkal? - Doktor Tkacsov pedig kezet rázott velem. Nem is tudom, melyik a rosszabb - a kárörvendő rosszindulat, vagy ezek a szánakozó pillantások, ahogyan egy mocskos, döglődő macskára szokás nézni. Sosem hittem volna, hogy ilyesmiken kell keresztülmennem.
     Sokan megdöbbentettek. És nem is csak a szegények, a tanulatlanok, az elkeseredettek. Van itt egy öregember, nyugdíjas tanár, hetvenöt éves, mindig érdeklődött utánad, üdvözletét küldte, és azt mondogatta: - Városunk büszkesége az a legény. - Most pedig, ezekben az átkozott napokban csak elmegy mellettem, rám se néz. Aztán hallom, hogy a városparancsnokság által összehívott gyűlésen azt mondta: - Legalább tisztul a levegő. Nem lesz többé fokhagymaszag. - Miért? Miért? Ezek a szavak csak őt szennyezik be. És hogy gyalázták a zsidókat azon a gyűlésen... De persze nem mindenki ment el, Vityenyka. Voltak, akik kerek perec megtagadták. És érdekes - az én fejemben az antiszemitizmus a cári uralom óta mindig is a Mihály Arkangyal Szövetség* vaskalapos hazafiasságával kapcsolódott össze. Most meg azt látom, hogy akik a leghangosabban követelik Oroszország megtisztítását a zsidóktól, egyúttal lakáj módra hajlonganak a németek előtt, és bármikor készek elárulni a hazájukat harminc német ezüstért. Kültelki idegenek teszik rá a kezüket a szobáinkra, ruháinkra, takaróinkra. Az ilyenek mészárolhatták le az orvosokat a koleralázongások idején. És aztán vannak, akiknek egyszerűen elsorvadt a lelkük, akik minden gonoszságot szó nélkül tudomásul vesznek, nehogy a hatalmon levők azt higgyék, nem értenek velük egyet.
     Folyton ismerősök jönnek mindenféle információmorzsákkal. A tekintetük eszelős, mint akik delirálnak. Új, furcsa kifejezés született: "eldugni valakinél a holmit". Mintha a szomszéd háza biztonságosabb lenne. Olyan gyerekes az egész.
     Hamarosan bejelentették, hogy a zsidókat áttelepítik. Egyenként tizenöt kilónyi holmit szedhettünk össze. Kis sárga cédulákat ragasztottak a házfalakra: "1941. július 15-én délután 6 óráig minden lakó köteles az óvárosba hurcolkodni. Akit utána itt találunk, agyonlövetik."
     Így hát, Vityenyka, felkészültem. Összeszedtem egy párnát, valami kis ágyneműt, a tőled kapott csészét, egy kanalat, egy kést meg két villát. Vajon tényleg szükségünk lesz-e ennyi mindenre? Néhány orvosi műszert is magamhoz vettem. Azonkívül a leveleidet, néhai anyám és David bácsi fényképeit, meg azt, amin te vagy apáddal, egy Puskin-kötetet, a Lettres de mon moulint, az Une vie-t tartalmazó Maupassant-kötetet, egy kisszótárt, Csehovot - az Unalmas történettel és A püspökkel -, és azzal meg is telt a kosaram. Hány, de hány levelet írhattam neked abban a házban, hány, de hány órát átsírhattam éjszakánként - igen, most már elmondhatom, milyen magányos voltam.
     Elbúcsúztam a háztól, a kerttől. Elüldögéltem egy percig a fa alatt. Elköszöntem a szomszédoktól. Milyen furcsák az emberek. Két nő az orrom előtt máris azon civakodott, melyiknek jussanak a székeim, melyiknek az íróasztalom. Elköszöntem tőlük, mire sírva fakadtak. Megkértem Baszanykóékat, hogy meséljenek el neked mindent részletesen, ha a háború után arra jársz érdeklődni. Megígérték. Tobik, a kis korcs kutya különösen meghatott - aznap este még jobban körülhízelgett, mint máskor.
     Ha erre jársz, etesd meg hálából, amiért kedves volt egy öreg zsidóhoz.
     Már éppen azon gondolkodtam, hogyan fogom elcipelni a kosarat az óvárosig, amikor hirtelen felbukkant az egyik betegem, egy örökké mogorva és - mindaddig úgy hittem - érzéketlen ember, Scsukin nevű. Fölkapta a motyómat, a kezembe nyomott háromszáz rubelt, és megígérte, hogy hetente egyszer odajön a kerítéshez, és hoz kenyeret. A nyomdában dolgozik - azért nem hívták be, mert rossz a szeme. Páciensem volt a háború előtt. Ha listába kellett volna szednem a tiszta lelkű, érzékeny ismerőseimet, több tucat név ötlött volna fel bennem, de az övé biztosan nem. Tudod, Vityenyka, amikor eljött hozzám, megint kezdtem azt érezni, hogy ember vagyok - már nem csak az a szerencsétlen kiskutya bánt velem ember módra.
     Elmesélte, hogy új rendeletet nyomtatnak: zsidóknak tilos a járdán közlekedni; sárga, Dávid-csillag alakú foltot kell a mellükön viselni; nincs többé joguk a közlekedési eszközökhöz, se közfürdőbe, parkba vagy moziba menni; nem vásárolhatnak vajat, tojást, tejet, gyümölcsöt, fehér kenyeret, húst, zöldséget, kivéve a krumplit; piacra csak hat óra után mehetnek, amikor a parasztok már hazaindultak. Az óvárost szögesdróttal kerítik be, és csak kísérettel távozhatunk onnan - kényszermunkára. Ha orosz házban zsidót találnak, a lakót agyonlövik - mintha csak partizánt rejtegetne.
     Scsukin apósa, egy öreg parasztember feljött a falujából, Csudnovóból. Saját szemével látta, amint az összes ottani zsidót csomagostul-bőröndöstül kiterelték az erdőbe. Álló nap fegyverropogást, sikoltozást hallott; egyetlen zsidó sem tért vissza. A németek, akik lefoglalták a házát, se jöttek vissza késő éjszakáig. Részegek voltak, és tovább ittak-danoltak hajnalig, s az öregember orra előtt csereberélték a melltűket, gyűrűket, karkötőket. Nem tudom, hogy ezek a katonák csak elvadultak-e, vagy pedig ez lesz eztán a mi közös sorsunk.
     Micsoda szomorú út volt az, fiam, a középkori gettóba. Ballagtam keresztül a városon, ahol életem utolsó húsz esztendejében dolgoztam. Először a teljesen kiürült Szvecsnaja utcán mentünk végig. Kiérve a Nyikolszkajára, emberek százait pillantottam meg, akik ugyanabba az átkozott gettóba tartottak. Csak úgy fehérlett az utca a kis batyuktól és párnahuzatoktól. Betegeket vezettek kézen fogva. Margulisz doktor béna apját egy pokrócban cipelték. Egy fiatalember egy öregasszonyt vitt a karján, mögötte a felesége meg a gyerekei, bugyrokkal. A kövér, asztmás Gordon, a boltos prémgalléros télikabátot húzott magára; csak úgy dőlt az arcáról a verejték. Egy fiatalember különösen megragadott: semmi holmit nem vitt magával, csak ment felszegett fejjel, büszkén, kezében egy nyitott könyv. Milyen eszelősnek, milyen kétségbeesettnek rémlett körülötte a többi ember!
     Mi csak mentünk az út közepén, az emberek pedig a járdán álltak, és bámultak bennünket.
     Amikor éppen Marguliszék mellett haladtam, a járdán ácsorgó nők részvevően sóhajtoztak. De Gordon télikabátján mindenki csak nevetett - pedig elhiheted, inkább borzalmasan festett, mint komikusan. Sok ismerős arcot láttam. Voltak, akik bólintottak búcsúképpen, voltak, akik elfordultak. Nem hiszem, hogy abban a tömegben közönyös tekintet akadt volna; némelyik könyörtelen volt, némelyik kíváncsi, némelyik könnyes.
     Ráébredtem, hogy két különböző tömeg van: voltak a zsidók, a télikabátos-kalapos férfiak, a vastag ruhákba öltözött nők, és voltak a nyáriasan öltözöttek, a járdán. Ott színes szoknyákat lehetett látni meg kiskabát nélküli, hímzett ukrán inges férfiakat. Mintha csak az út közepén baktató zsidókra nem süthetne többé a nap, nekik mintha csak egy decemberi éjszaka fagyos hidegében kellene botorkálniuk.
     Megérkeztünk a gettó kapujához, és elbúcsúztam a társamtól. Megmutatta, hol fogunk majd találkozni a kerítésnél.
     Kitalálnád-e, Vityenyka, mit éreztem a szögesdrótok közé kerülve? Én iszonyra számítottam. De képzeld - megkönnyebbültem ebben a marhakarámban. Ne hidd, hogy azért, mert rabszolgának születtem. Nem. Nem. Azért, mert körülöttem mindenki az én sorsomban osztozik: többé nem kell az út közepén vonulnom, mint valami baromnak, többé nincsenek kárörvendő tekintetek, s az emberek, akiket ismerek, a szemembe néznek, nem akarnak elkerülni. Ebben a karámban mindenkire ugyanazt a billogot sütötték a fasiszták, ezért már nem is égeti annyira a lelkemet. Nem vagyok többé jogfosztott állat - csak egy szerencsétlen emberi lény. És ezt könnyebb elviselni.
     Egy kis kétszobás házba költöztem be egyik kollégám, Sperling doktor családjával. Két felnőtt lányuk meg egy Jura nevű tizenkét éves fiuk van. Órákig el tudom nézni ezt a sovány kis arcot, ezeket a nagy, szomorú szemeket; tévedésből kétszer is Vityának szólítottam, és ő kijavított: - Nem Vitya vagyok, hanem Jura.
     Mennyire különbözőek az emberek! Az ötvennyolc éves Sperling tele van energiával. Máris szerzett matracokat, petróleumot meg egy tűzifahordásra való kordét. Tegnap idehozatott egy zsák lisztet és egy fél zsák szárazbabot. Minden apró sikerének úgy tud örülni, mint egy gyerek. Tegnap kiaggatta a szőnyegeket. - Ne féljen, ne féljen, túléljük - hajtogatta. - A lényeg, hogy legyen elég élelmünk és tüzelőnk.
     Azt mondta, iskolát kellene nyitnunk a gettóban. Megkérdezte, adnék-e Jurának franciaórákat egy-egy tányér levesért. Beleegyeztem.
     Sperling kövér felesége, Fanni Boriszovna viszont csak nyöszörög: - Mindennek vége, mind ittveszünk. - De azért árgus szemekkel lesi a nagyobbik lányát, a kedves, jószívű Ljubát, nem dug-e valakinek egy marék babot vagy egy szelet kenyeret. A kisebbik, Álja az anyja kedvence. Maga a testet öltött ördög - hitvány, fennhéjázó, gyanakvó -, folyton kiabál az apjával meg a nővérével. Még a háború kitörése előtt jött látogatóba Moszkvából, és ittragadt.
     Úristen, micsoda szegénység van itt mindenütt! Bárcsak most látnák az óvárost azok, akik folyton arról beszélnek, milyen gazdagok a zsidók, hogy mindig van nekik félretéve a nehéz időkre! Hát a nehéz idők eljöttek - ennél nehezebb már nem lehet. De azok, akiket tizenöt kilós csomaggal áttelepítettek ide, nem az egyedüli lakói az óvárosnak: mindig voltak itt iparosok meg öregek, munkások, kórházi ápolók... Micsoda rémes zsúfoltságban élnek! És miket esznek! Bárcsak látnád ezeket a félig romba dőlt viskókat, amelyek már szinte eggyé váltak a földdel.
     Vityenyka, nagyon sok rossz embert láttam itt, mohókat, aljasokat, még árulásra is képeseket! Van egy szörnyű alak, Epstejn, aki egy lengyel kisvárosból került ide - karszalagot visel, és segít a németeknek a kihallgatásoknál meg a házkutatásoknál; ukrán rendőrökkel együtt részegeskedik, akik házról házra küldik vodkát, pénzt, élelmet zsarolni. Kétszer is láttam már, jóképű, magas férfi, szépen vasalt, krémszínű öltönyt hord - még a sárga csillag is úgy fest rajta, mint valami krizantém.
     De valami egész másról akarok mesélni neked. Én sosem éreztem magam zsidónak: gyerekkoromban minden barátom orosz volt, kedvenc költőim Puskin és Nyekraszov, az egyetlen színdarab, ami meg tudott ríkatni, az egész közönséggel együtt, a vidéki orvosok találkozóján, a Sztanyiszlavszkij-féle Ványa bácsi volt. És egyszer, Vityenyka, talán tizennégy éves lehettem, a családunk emigrálni készült Dél-Amerikába, de én azt mondtam apámnak: sosem hagyom itt Oroszországot - inkább vízbe fojtom magam. És itt is maradtam.
     De most, ezekben a rettenetes napokban a szívem megtelt anyai érzésekkel a zsidó nép iránt. Ezt a szeretetet eddig nem ismertem. Arra emlékeztet, amit irántad érzek, kisfiam.
     Sorra járom a betegeket. Emberek tucatjai szoronganak apró szobákban - félvak öregek, szopós gyerekek, terhes nők. Én ahhoz szoktam hozzá, hogy az emberek szemében betegségtüneteket keressek - glaukómáét, szürke hályogét. De mostanában képtelen vagyok így nézni a szemükbe; mostanában a lelkük tükörképét látom benne. A jó lélekét, Vityenyka! A szomorú, kedves lélekét, amelyet legyűrt az erőszak, de ugyanakkor felül is kerekedett az erőszakon. Az erős lélekét, Vityenyka!
     Bárcsak látnád, micsoda aggodalommal kérdezősködnek utánad az öregek! Milyen őszintén igyekeznek vigasztalni olyanok, akiknek én sohasem panaszkodtam, akiknek a sorsa sokkal rosszabb az enyémnél is.
     Sokszor már arra gondolok, nem is én járom a betegeket, hanem fordítva - ezek az emberek, mint valami kedves orvos, gyógyítják az én lelkemet. És annyira megható, amikor egy fej hagymát, egy szelet kenyeret, egy marék babot nyomnak a kezembe.
     És hidd el, Vityenyka, ez nem fizetség a vizitért. Könny szökik a szemembe, amikor egy középkorú munkás megrázza a kezemet, két-három szem krumplit dug egy zacskóba, és azt mondja: - Tessék, doktornő, nagyon kérem. - Van ebben valami végtelenül tiszta, atyai, jóságos - nem is találok rá megfelelő szót.
     Nem akarlak azzal vigasztalni, hogy könnyű az életem - nem, az a csoda, hogy még nem szakadt meg a szívem. De attól ne félj, hogy éhezem - egyetlenegyszer sem éreztem még éhséget. És magányt sem.
     Mit is mondhatnék ezekről az emberekről? Jó tulajdonságaik éppen úgy elképesztenek, mint a rosszak. Annyira különbözőek, és mégis mindegyiknek ugyanabban a sorsban kell osztoznia. De amikor hirtelen elered a zápor, és az emberek fedelet keresnek, az még nem jelenti azt, hogy egyformák. Még az eső elől is a maguk különböző módján keresnek menedéket.
     Sperling doktor biztosra veszi, hogy a zsidóüldözésnek a háborúval együtt vége lesz. Kevesen vannak ilyenek, és azt is észrevettem, minél optimistább valaki, annál kicsinyesebb és önzőbb tud lenni. Ha valaki étkezéskor toppan be hozzánk, Álja és Fanni Boriszovna azonnal eldugdossa az ételt.
     Sperlingék jól bánnak velem - hiszen keveset eszem, és jóval többet nyújtok nekik. Mégis elhatároztam, hogy elköltözöm innen. Nem szeretem őket. Keresek magamnak egy kis külön zugot. Minél nagyobb valakiben a bánat, minél kevesebb az esélye az életben maradásra, annál jobbá, kedvesebbé, nagylelkűbbé válik.
     A legszegényebbek, a szabók és bádogosok, a reményvesztettek, annyival derekabbak, nagyszerűbbek és intelligensebbek, mint azok, akiknek valahogy sikerült felhalmozniuk egy kis tartalékot. A fiatal tanítónők, Spilberg, az öreg tanár és sakkjátékos, a csendes könyvtároslányok, Rejvics, a mérnök, aki gyámoltalanabb egy gyermeknél, mégis arról álmodozik, hogy házilag barkácsolt kézigránátokkal fegyverzi fel a gettót - milyen csodálatos, ügyefogyott, drága, szomorú és jó emberek ezek!
     Most látom csak, hogy a reménynek semmi köze a józan észhez. A remény irracionális, ösztönös.
     Az emberek úgy tesznek, Vitya, mintha még előttük állna az egész élet. Hogy ez bölcs dolog-e vagy oktalanság - ki tudja? Magam is így vagyok vele. Van itt két asszony valami stétlből, akik ugyanazt mesélik, mint a barátom. A németek folyamatosan semmisítik meg a zsidókat a körzetben, beleértve a gyerekeket és az öregeket is. A németek meg az ukrán rendőrök odahajtanak valahová, és pár tucat férfit toboroznak mezei munkára. Ezekkel árkokat ásatnak, és két-három nappal később odamasíroztatják a zsidó lakosságot az árkokhoz, és belelövik. Zsidó kurgánok nőnek ki a földből körös-körül.
     A szomszédban lakik egy lengyel lány. Azt mondja, náluk megállás nélkül folyik a mészárlás. Tömegével ölik a zsidókat, csak néhány gettóban - a varsóiban, łódziban, radomiban - kímélték meg őket egyelőre. Ezen elgondolkodva megvilágosodott előttem, hogy minket sem megőrizni tereltek ide - mint a bölényeket a Belavezsszkaja Puscsába -, hanem lemészárolni. Egy vagy két hét múlva terv szerint miránk is sor kerül. És képzeld, mégis tovább járom a betegeimet, és ilyesmiket mondok nekik: - Mossa rendszeresen a szemét ezzel a keverékkel, és két-három hét múlva javulni fog. - Rendszeresen kezelek egy öregembert, akinek a szürke hályogát legfeljebb fél vagy egy év múlva lehet csak eltávolítani.
     Franciaórákat adok Jurának, és bosszankodom a rossz kiejtésén.
     Eközben a németek be-betörnek a házakba és fosztogatnak; az őrök azzal szórakoznak, hogy gyerekekre lőnek célba a szögesdrót mögül; és egyre többen állítják, hogy most már napokon belül eldől a sorsunk.
     Így van ez - az élet megy tovább. Nemrég még egy esküvőnk is volt... És a híresztelések, az örökös híresztelések. Először az egyik szomszéd közli, hogy csapataink offenzívába kezdtek, a németek menekülnek. Aztán lábra kel a pletyka, hogy Sztálin és Churchill ultimátumot intézett a németekhez, s hogy Hitler elrendelte, a zsidók kivégzését le kell állítani. Majd pedig azt halljuk, hogy a zsidókat német hadifoglyokra cserélik ki.
     Úgy tetszik, sehol annyi remény, mint a gettóban. A külvilágban csak úgy kavarognak az események, és ezeknek az eseményeknek semmi más értelmük és céljuk nincs, mint a zsidók megmentése. Micsoda bősége a reménynek!
     És e sok reménynek mind ugyanaz a forrása - az életösztön, amely vakon lázad a rettenetes tény ellen, hogy mindnyájunknak nyom nélkül el kell vesznünk. Körülnézek, és egyszerűen nem hiszem el: lehetséges volna, hogy már mind elítéltettünk, hogy a halál vár ránk? A fodrászok, suszterek, szabók, orvosok, kályhásmesterek tovább dolgoznak. Még egy kis szülőotthonfélét is nyitottunk. Az emberek szennyest mosnak, teregetnek, főznek, a gyerekek szeptember elseje óta iskolába járnak, az anyák az érdemjegyeikről faggatják a tanítókat.
     Az öreg Spilberg be akar köttetni pár könyvet. Álja Sperling sohasem mulasztja el a reggeli tornát, minden este papírba csavarja a haját, és veszekszik az apjával, kétféle anyagot követel tőle, amiből nyári ruhát akar varratni.
     És én is elfoglalom magam reggeltől estig - járom a betegeimet, órákat adok, foltozgatom a ruháimat, mosok, készülök a télre, bélést varrok a télikabátomba. Irtózatos történeteket hallok arról, hogyan büntetik meg a zsidókat: egy ismerős asszony, ügyvédfeleség, kacsatojást vett a gyerekének, mire eszméletlenre verték; Szirotának, a patikusnak a fiát vállon lőtték, amikor kimászott a drótkerítés alatt az elgurult labdája után. És megint a pletykák, a pletykák, a pletykák...
     De amit most akarok mondani, az nem szóbeszéd. Ma nyolcvan fiatalembert vittek el a németek, állítólag krumplit ásni. Egyesek még örülnek is, hogy a férfiak majd hoznak pár szem krumplit a rokonságnak. Én azonban nagyon jól tudom, milyen krumplira gondoltak a németek.
     Az éjszaka különleges időszak a gettóban, Vitya. Emlékszel, kedvesem, mindig arra tanítottalak, hogy igazat kell mondani - a gyerek mindig mondjon igazat az anyjának. De az anya is a gyerekének. Ne hidd, Vityenyka, hogy erős asszony az anyád. Gyenge vagyok. Félek a fájdalomtól, a fogorvosi szék mindig rettegéssel töltött el. Gyerekkoromban féltem a sötétségtől és a villámlástól. Öregasszonyként félek a betegségtől és a magánytól; féltem, hogy ha megbetegszem, nem tudok dolgozni; hogy terhedre leszek, és te ezt éreztetni is fogod velem. Féltem a háborútól. De most, Vitya, olyan rémület fog el éjjelente, hogy a szívem majd' megáll. A pusztulás vár rám. Egyfolytában segítségért akarok kiáltani hozzád.
     Amikor gyerek voltál, hozzám szaladtál oltalomért. Most, gyengeségem pillanataiban én szeretném a térdedre hajtani a fejem; szeretném, hogy erős és okos legyél, hogy oltalmazz és védj meg. Nem mindig erős az én lelkem, Vitya - én is tudok gyenge lenni. Sokszor megfordul a fejemben az öngyilkosság, de valami visszatart - valami gyengeség vagy erő, valami irracionális remény.
     De elég ebből. Minden éjjel álmodom. Gyakran anyámat látom és beszélgetek vele. Tegnap éjjel Szasenyka Saposnyikováról álmodtam meg arról, amikor Párizsban éltünk. De terólad sohasem álmodom - pedig sokszor gondolok rád, még a leggyötrelmesebb pillanatokban is. Aztán reggel felébredek, nézem a plafont, és rájövök, hogy németek járnak a földünkön, és én leprás vagyok - olyan ez, mintha fel sem ébredtem volna, hanem éppen hogy elaludtam, és álmodom.
     Eltelik pár perc, és hallom, hogy Álja azon pöröl Ljubával, melyikük menjen ma a kútra. Aztán hallom, hogy az emberek arról beszélgetnek: éjjel a németek betörték valami öregember fejét a szomszéd utcában.
     Eljött hozzám egy ismerős lány, a tanítóképző technikum diákja, beteghez hívott. Kiderült, hogy egy hadnagyot rejteget, aki megsebesült a vállán, és megégett a fél szeme. Aranyos, nyúzott fiatalember, vaskos Volga menti akcentussal. Éjjel kúszott be a drót alatt, és menedékre lelt a gettóban. A szemsérülése nem komoly, el tudtam állítani a gennyedzést. Sokat mesélt a különféle csatákról meg arról, hogy hadseregünk egyre csak visszavonul. Mindez nagyon elkeserített. Szeretne felgyógyulni és átsurranni a német arcvonalon. Sok fiatalember vele akar tartani, köztük egyik volt tanítványom is. Jaj, Vityenyka, bárcsak én is velük mehetnék! Annyira örültem, hogy segíthettem ezen a fiatal katonán - úgy éreztem, ezzel valamiképp én is kiveszem a részem a fasizmus elleni háborúból.
     Az emberek kenyeret, babot, krumplit hoztak, egy öregasszony még egy pár gyapjúzoknit is kötött neki.
     Ez az egész nap tele volt drámával. Áljának egy orosz barátja révén tegnap sikerült szert tennie egy fiatal orosz lány útlevelére, aki meghalt a kórházban. Ma este elmegy. És ma hallottuk egy ismerős paraszttól, aki elszekerezett a gettó kerítése mellett, hogy a "krumpliásó" zsidók mély árkokat ásnak a várostól négy versztre, egy repülőtér közelében, a romanovkai út mentén. Jól jegyezd meg ezt a nevet, Vitya - ott találod majd a tömegsírt, ahová anyádat temették.
     Ezt még Sperling is felfogta. Egész nap sápadtan járt-kelt, és zavarodottan kérdezgette: - Van rá remény, hogy a szakképzetteket megkímélik? - És tényleg hallottam, hogy egyes helyeken a legjobb szabókat, suszterokat és orvosokat életben hagyták.
     Sperling mindenesetre idehívatott ma este egy öreg kályhásmestert, és titkos szekrényt építtetett vele a falba a lisztnek meg a sónak. Jurával a Lettres de mon moulint olvastuk. Emlékszel, hogy régen fennhangon olvastuk belőle a kedvencemet, a Les vieux-t, aztán egymásra néztünk, és kipukkadt belőlünk a nevetés, hogy még a könnyünk is csorgott? Azután feladtam Jurának a holnaputáni házi feladatot. De micsoda fájdalom volt kis diákom bánatos arcába néznem, miközben ujjacskái lejegyezték füzetébe a nyelvtani feladatok sorszámát!
     És hány meg hány ilyen gyerek van itt! Gyönyörű szemű, göndör fekete hajú gyerekek - majdnem biztosan jövendő tudósok, fizikusok, orvosprofesszorok, zenészek, talán még költők is...
     Elnézem őket, amint reggel szaladnak az iskolába, felnőttes komolysággal, nagy, tragikus szemekkel. Néha ugyan elnevetik magukat, még össze is verekszenek, viháncolnak - de ilyenkor, ahelyett hogy örülnék, még inkább erőt vesz rajtam az iszonyat.
     Azt mondják, a gyermekek a mi jövendőnk, de hogyan lehetne ilyet állítani ezekről a gyerekekről? Őbelőlük sohasem lesz zenész, suszter vagy szabó. Tegnap éjjel világosan megképzett előttem, hogy a szakállas, aggódó apáknak és mézespuszedlit meg libanyakat sütő, folytonosan panaszkodó nagymamáknak ez az egész lármás világa, a házasságkötési szokásoknak, közmondásoknak és sabbatoknak ez az egész világa örökre eltűnik a föld alá. A háború után majd új élet zsendül, de mi már nem leszünk, minekünk nyomunk vész, akár az aztékoknak.
     Az a paraszt, aki hírt hozott a tömegsírokról, azt mondta, a felesége egész éjjel jajgatott, és azt hajtogatta: - Varrnak, cipőt készítenek, bőrt cserzenek, órát javítanak, orvosságot árulnak a patikában. Mi lesz, ha mind megölik őket?
     És hátborzongató világossággal megképzett előttem, amint majd valaki elmegy romba dőlt házaink mellett, és így szól: "Egykor zsidók laktak itt. Emlékszel? Egy Boruh nevű öreg kályhás. Szombat esténként kiült ide a padra öreg feleségével, és gyerekek játszadoztak körülöttük." Valaki más pedig azt mondja: "Itt meg egy orvosnő üldögélt ez alatt a vén körtefa alatt - a nevére már nem emlékszem, de egyszer kezelte a szememet. Munka után kiült ide a fonott székébe és olvasott." Igen, Vitya, így lesz.
     Mintha valami rettentő lehelet csapta volna meg az emberek arcát, mindenki tudja, hogy közel a vég.
     Vityenyka, szeretném elmondani neked... de nem, nem, ezt nem.
     Vityenyka, befejezem a levelet, és kiviszem a barátomnak a kerítéshez. Nehéz abbahagynom. Ez a legutolsó beszélgetésem veled. Amint elküldöm, örökre elhagylak, és utolsó óráimról sohasem fogsz értesülni. Ez a végbúcsúnk. Mit mondhatnék neked utoljára, legutoljára? Ezekben a napokban, mint ahogy egész életemben, te voltál a boldogságom. Éjszakánként felidéztelek, a ruhákat, amiket gyerekkorodban hordtál, az első könyveidet. Eszembe jutott első leveled, első napod az iskolában. Eszembe jutott minden, minden a megszületésed napjától az utolsó hírig, amit kaptam tőled, vagyis a június 30-án érkezett táviratig. Behunytam a szemem, és elképzeltem, amint védelmezel engem, drágaságom, a közelgő iszonyattól. Aztán ráébredtem, hogy mi is folyik itt, és örültem, hogy távol vagy - hogy ez a borzalmas sors téged megkímél.
     Vitya, én mindig magányos voltam. Gyötrődve sírtam álmatlan éjszakákon. Egyetlen vigaszom a gondolat volt, hogy egyszer majd mesélek neked az életemről. Elmondom, hogy miért váltunk el apáddal, miért éltem egyedül annyi éven át. És sokszor elgondoltam, hogy meglepődik majd az én Vityám, ha megtudja, hogy az ő édesanyja is követett el hibákat, őrjöngött, féltékenykedett, másokat féltékennyé tett, egyszóval olyan volt, mint amilyenek a fiatalok általában. De az lett a sorsom, hogy egyedül végezzem be az életemet, hogy soha ne osszam meg veled a történetét. Néha úgy éreztem, nem kellene ilyen messze élnem tőled, túlságosan is szeretlek, és ez a szeretet feljogosít arra, hogy veled lehessek öregkoromra. Máskor meg arra gondoltam, nem szabad együtt élnem veled, éppen mert túlságosan is szeretlek.
     Hát enfin... Légy mindig boldog azokkal, akiket szeretsz, akik körülvesznek, akik anyádnál is meghittebbé váltak számodra. Bocsáss meg.
     Az utcáról nők sírását, rendőrök káromkodását hallom; az, hogy ezeket a lapokat nézegetem, mintha megóvna ettől a szenvedéssel teli, rettenetes világtól.
     Hogyan fejezhetném be ezt a levelet? Honnan merítsek erőt, fiam? Kifejezhetik-e emberi szavak az irántad érzett szeretetemet? Csókollak, csókolom a szemed, a homlokod, a hajad.
     Sohase feledd, hogy az anyai szeretet bánatban is, örömben is mindig veled lesz, azt senki sem pusztíthatja el.
     Vityenyka... Ez anyád utolsó levelének utolsó sora. Élj, élj, élj örökké... Mama.
     
     19
     
     A háború előtt Strum soha még csak nem is gondolt arra, hogy ő zsidó, hogy az anyja zsidó. Anyja sohasem beszélt neki erről - se gyerek-, se diákkorában. A moszkvai egyetemen soha egyetlen diáktársa, professzora, szemináriumvezetője sem hozta szóba.
     A háború előtt soha, sem az intézetben, sem a Tudományos Akadémián nem kapott el efféle beszélgetéseket.
     Sohasem érzett vágyat arra, hogy beszéljen róla Nagyának, hogy elmagyarázza neki: az anyja orosz, de az apja zsidó.
     Einstein és Planck évszázada egyben Hitler évszázada. A Gestapo és a tudományos reneszánsz ugyanannak a kornak a szülöttei. Milyen humánusnak rémlett most a XIX. század, a naiv fizika százada, összevetve a XX.-kal, a századdal, amely meggyilkolta az anyját. Van valami rettenetes hasonlóság a fasizmus és a modern fizika alapelvei között.
     A fasizmus elvetette a külön individuum, az "egyes ember" fogalmát, s csak nagy halmazokkal foglalkozik. A modern fizika az egyes részecskék ilyen vagy olyan halmazában végbemenő változások nagyobb vagy kisebb valószínűségéről beszél. És a fasizmus rettenetes mechanikája nem a kvantumpolitika, a politikai valószínűség elvére alapozódik-e?
     A fasizmus azért határozta el egész népességi rétegek, egész nemzetek és fajok kiirtását, mert e csoportozatokban nagyobb volt a nyílt vagy titkolt ellenállás valószínűsége, mint másokban: a valószínűség, az emberi halmazok mechanikája.
     De nem! Persze hogy nem! A fasizmus éppen azért fog megsemmisülni, mert az emberre alkalmazta a csakis az atomokra és macskakövekre alkalmazható törvényeket!
     Az ember és a fasizmus nem élhet együtt. Ha a fasizmus győz, az ember megszűnik létezni, csak belső átváltozáson keresztülment, emberszerű lények maradnak utána. De ha az ember, a gondolkodással és jósággal megáldott ember győz, akkor a fasizmus megsemmisül, és mindazok, akik behódoltak neki, megint emberré válnak.
     Vajon nem annak az igazságnak az elismerése-e ez az ő részéről, amit Csepizsin vetett fel egyszer a kelesztett tésztával példálózva? Olyan távolinak rémlett most az a vitájuk, mintha csak évtizedek teltek volna el az óta a moszkvai nyári este óta.
     Mintha csak egy egészen más ember - egyáltalán nem Viktor Strum - sétált volna át a Trubnaja téren, felhevülten és magabiztosan vitatkozva.
     Anya... Maruszja... Tolja...
     Bizonyos pillanatokban szinte káprázatnak tetszett a tudomány, amely elfedi az ember elől az élet tébolyát és kegyetlenségét. Olyan magányos - senkivel sem oszthatja meg a gondolatait. Csepizsin messze van. Posztojev mindezt idegennek és érdektelennek tartja. Szokolov a miszticizmus felé hajlik, valami furcsa vallásos behódolás felé a császár igazságtalansága és kegyetlensége előtt.
     Két kiemelkedő tudós dolgozik a laboratóriumában: a kísérleti fizikus Markov és a briliáns, züllött Szavosztyjanov. De mindketten pszichopatának tartanák őt, ha ilyesmikről kezdene beszélni.
     Elő-elővette anyja levelét az asztalfiókból, és újra elolvasta.
     "Vitya, tudom, hogy megkapod a levelemet, pedig a német vonalak mögött vagyok, szögesdrót mögött a zsidó gettóban... Honnan merítsek erőt, fiam...?"
     És újból torkon ütötte a hideg penge...
     
     20
     
     Ljudmila Nyikolajevna táboriposta-borítékot vett ki a levélládából.
     Beszaladt a szobájába, feltartotta a borítékot a fénybe, és feltépte a durva papír egyik sarkát.
     Először azt hitte, Tolja fényképei fognak előzúdulni a borítékból - a csecsemő Tolját ábrázolók, amikor még a fejét se tudta felemelni, pucéron hevert a párnán, legörbült a szája széle, és apró lábacskáival úgy rugdosott a levegőbe, mint egy medvebocs.
     Valami felfoghatatlan módon, alig olvasva a szavakat, de valamiképp mégis befogadva, szinte belélegezve, sort sor után, valami tanulatlan írnok vörös tintás kézírását, megértette: él, életben van!
     Azt olvasta, hogy Tolja súlyosan megsebesült, golyót kapott a mellébe és az oldalába, hogy rengeteg vért vesztett, nincs ereje ahhoz, hogy maga írjon, négy héten át láza volt... De az asszony szemét mégis elöntötték a boldogság könnyei - olyan nagy volt egy pillanattal előbb a kétségbeesése.
     Kiment a lépcsőházba, átolvasta az első sorokat, és megnyugodva leballagott a fáskamrához. Ott, a hideg szürkületben, újraolvasta a levél közepét és végét is, és arra gondolt: ez Tolja végbúcsúja.
     Rakni kezdte a tűzifát egy zsákba. És noha a moszkvai Gagarin közben levő CEKUBU-n, a tudósok számára létesített szakrendelőben az orvos megmondta neki, hogy három kilónál nehezebbet nem szabad emelnie, és azt is csak lassan, erőlködés nélkül, Ljudmila Nyikolajevna paraszt módra nagyokat nyögve vállára lendítette a nedves fahasábokkal teli zsákot, és felcipelte a harmadik emeletre. Az asztalon megcsörrentek a tányérok, amint ledobta a padlóra.
     Kabátot vett, sálat kerített a fejére, és lement az utcára.
     A járókelők megbámulták. Átloholt az úttesten, éktelen csengőcsörömpölés közepette: a villamosvezető-nő az öklét rázta feléje.
     Ha jobbra fordul, a sikátor egyenesen a gyárhoz viszi, ahol az anyja dolgozik.
     Ha Tolja meghal, nem lesz, aki elmondja az apjának... Honnét is tudnák, melyik táborban keressék? Lehet, hogy nem is él már...
     Ljudmila az intézetbe indult, Viktorhoz. Szokolovék háza mellett elhaladva belépett az udvarra, és megkocogtatta az ablakot, de senki sem húzta szét a függönyt - Marja Ivanovna nem volt otthon.
     - Viktor Pavlovics éppen most ment vissza az irodájába - mondta egy hang. Megköszönte, holott azt sem tudta, kivel beszélt, férfival-e, nővel, ismerőssel-e vagy ismeretlennel, és átsietett a labortermen, ahol szokás szerint jóformán senki sem dolgozott. A férfiak folyton olvastak, cigarettáztak és fecsegtek, a nők horgoltak, teát főztek lombikban, vagy a körmükről mosták le a festéket.
     Mindent a legapróbb részletekig érzékelt, még a papírdarabkát is, amiből egy asszisztens cigarettát sodort magának.
     Viktor irodájában lármás üdvözlés fogadta. Szokolov nagy fehér borítékot lobogtatva szaladt oda hozzá. - Felvillant a reménysugár! Lehet, hogy hazaköltöztetnek bennünket Moszkvába, családdal, felszereléssel együtt. Nem rossz, mi? Persze, az időpont még nincs fixálva, de akkor is!
     Gyűlöletesnek tetszett eleven arca és szeme. Marja Ivanovna biztosan nem rohanta volna le így. Nem, nem, Marja Ivanovna azonnal megértette volna, ő olvasni tudott volna Ljudmila tekintetében.
     Ha tudta volna, hogy ennyi boldog arcot lát, dehogyis jön ide Viktorhoz. Nyilván ő is repes az örömtől, és este majd megosztja ezt az örömet Nagyával - aki boldog lesz, hogy végre búcsút mondhat ennek az undorító Kazanynak!
     Megéri-e akár az egész emberiség a kiontott, ifjú vért, amely ennek a boldogságnak az ára?
     Szemrehányóan nézett a férjére. És Viktor nyugtalanul és megértéssel nézett vissza az ő bánattal teli szemébe.
     Amikor végre négyszemközt maradtak, Viktor azt mondta, azonnal megérezte, hogy valami rettenetes történt. Aztán végigolvasta a levelet, és így szólt: - Mit csináljunk? Úristen, mit csináljunk?
     Belebújt a kabátjába, és elindultak a kijárat felé.
     - Ma már nem jövök vissza - mondta Szokolovnak.
     Szokolov ott állt Dubjonkov mellett, akit nemrég neveztek ki a káderosztály vezetőjévé - magas, kerek fejű férfi divatos, laza öltönyben, mely még így is szűknek bizonyult széles vállához.
     Egy pillanatra eleresztve Ljudmila kezét, Viktor odasúgta neki: - Épp a hazaköltöztetési listát akartuk összeállítani, de valami közbejött. Majd később elmagyarázom.
     - Semmi baj, Viktor Pavlovics - felelte basszus hangján Dubjonkov. - Ráérünk. Ez még úgyis csak terv. És magam is el tudom végezni a nagyját.
     Szokolov intett és biccentett. Viktor tudta, hogy máris kitalálta: megint valami tragédia történt náluk.
     Hideg szél fújt az utcán. Felkavarta és úgy szórta széjjel a port, akár fekete pelyvát. Könyörtelenség áradt a fagyból, a csontok módjára összeverődő gallyakból, a villamossínek jeges kékjéből.
     Felesége Viktor felé emelte sovány, hideg, a szenvedéstől megfiatalodott arcát, és mereven, esedezve nézett rá.
     Egyszer volt egy fiatal macskájuk, amely az első szüléskor egy kölyköt sehogy sem tudott kinyomni magából. Haldoklás közben odamászott Viktorhoz, és sírva, elkerekedett, kifényesedett szemmel nézett rá.. Ugyan kihez kellene esedezni ezen a roppant, üres égen, ezen a kíméletlen, poros földön?
     - Itt a kórház, ahol azelőtt dolgoztam - jegyezte meg Ljudmila.
     - Ljuda - torpant meg Viktor. - Menj be hozzájuk. Ezek meg tudják fejteni neked a táboriposta-számot. Miért nem jutott előbb eszembe?
     Nézte, amint Ljudmila felballag a lépcsőn, és magyaráz valamit a portásnak.
     Körbekerülte az épületet, és visszatért a bejárathoz. Emberek loholtak el mellette hálószatyrokkal, dunsztosüvegekkel, amelyekben szürke leves, főtt krumpli meg tészta lötyögött.
     - Vitya - kiáltotta a felesége. Strum a hangjából tudta, hogy erőt vett magán. - Szaratovban van - mondta Ljudmila. - Kiderült, hogy a helyettes főorvos nemrég járt is ott. Leírta nekem az utca nevét és a házszámot.
     És egyszeriben rengeteg lett az elintéznivaló, a megoldandó probléma - mikor indul a gőzös, és hogyan lehet rá jegyet venni, holmit és élelmiszert kellett összepakolni, pénzt kölcsönözni, valamilyen úti okmányt szerezni...
     Ljudmila Nyikolajevna azután mindenféle élelem és holmi s jóformán pénz nélkül indult útnak; a beszállás általános fejetlenségében jegy nélkül ment fel a fedélzetre.
     Csak a férjétől, anyjától és Nagyától vett búcsú emlékét vitte magával a sötét őszi estén. Fekete hullámok loccsantak neki a hajó oldalának, vad szél vágott végig a folyón, és magasra verte a permetet.
     
     21
     
     Gyementyij Trifonovics Getmanovot, a németek által elfoglalt egyik ukrajnai terület párttitkárát kinevezték politikai biztosnak egy harckocsihadtesthez, amelyet éppen most állítottak fel az Urálban.
     Mielőtt jelentkezett volna a hadtestnél, Getmanov egy Douglason Ufába repült, ahová a családját telepítették ki.
     Az ufai elvtársak gondot viseltek a családra: nem szűkölködtek semmiben. Getmanov felesége, Galina Tyerentyjevna a rossz emésztése miatt mindig is testes volt; amióta evakuálták, nemhogy lefogyott volna, hanem még jobban meghízott. Két lányuk és a legkisebbik fiuk, aki még nem járt iskolába, szintén jó egészségnek örvendett.
     Getmanov öt napot töltött Ufában. Távozása előtt összegyűltek a legközelebbi barátok, hogy elbúcsúztassák: a felesége öccse, Nyikolaj Tyerentyjevics, aki az ukrán Népbiztosok Tanácsának irodavezető-helyettese volt, egyik legrégibb elvtársa, a kijevi Mascsuk, az államvédelmi szervek munkatársa, valamint a sógora, Szagajdak, az ukrán Központi Bizottság propagandaosztályának felelős vezetője.
     Szagajdak tizenegykor érkezett, amikor a gyerekek már lefeküdtek, s a felnőttek halkan beszélgettek.
     - Iszunk egyet, elvtársak? - kérdezte Getmanov. - Pár korty igazi moszkvai nyakolaj?
     Külön-külön minden nagy volt Getmanovon: bozontos, őszülő feje, széles homloka, húsos orra, tenyere, ujjai, válla, izmos, vastag nyaka... De ő maga, e részek összessége, mégis valahogy egészen kicsire sikerült. Érdekes módon az apró szeme volt a legvonzóbb és legjellegzetesebb a jókora arcban. Keskeny volt, szinte láthatatlan a duzzadt szemhéj alatt. Még a színe is bizonytalan: se szürke, se kék. Ám nagyon eleven, mélyre hatoló és ravasz.
     Galina Tyerentyjevna testessége ellenére könnyed mozdulattal felkelt és kiment a szobából. A férfiak elhallgattak, mint mindig - falun, városon egy-
aránt -, ha pálinka közeledett. Galina Tyerentyjevna hamarosan visszajött egy tálcával. Hihetetlen, hogy azok a kövér kezek miképp tudtak ilyen rövid idő alatt annyi konzervet fölnyitni, annyi tányérkát összerakosgatni.
     Mascsuk végighordozta tekintetét a széles pamlagon, a falakon lógó ukrán háziszőtteseken, a konzervek és palackok vendégcsalogató együttesén.
     - Erre a pamlagra emlékszem még a lakásukból, Galina Tyerentyjevna - mondta. - Gratulálok, hogy sikerült elhozatnia. Maga valóságos szervezőzseni.
     - De mennyire! - tódította Getman. - Pedig én otthon se voltam, amikor evakuálták őket. Egyedül csinálta végig az egészet.
     - Nem hagyhattam ott a németeknek - felelte Galina. - Azonkívül Gyima kedvence. Alighogy hazajön, máris letelepszik rá, és beletemetkezik a munkájába.
     - Talán inkább horkolni kezd rajta - szúrta közbe Szagajdak.
     Az asszony ismét kiment a konyhába. Mascsuk rákacsintott Getmanovra. - Már látom is magam előtt a csinos doktornőt vagy ápolónőt - suttogta -, akivel a mi Gyementyij Trifonovicsunk a fronton összemelegedik.
     - Bizony, ő aztán tud élni - mondta Szagajdak.
     - Ugyan, ugyan - legyintett Getmanov. - Jószerivel rokkant vagyok.
     - Aha - mondta Mascsuk. - És Kiszlovodszkban ki járt haza a sátorba hajnali háromkor?
     A vendégek harsogva nevettek. Getmanov gyors pillantást vetett felesége öccsére. Galina visszajött a szobába. - Alighogy kiteszem a lábam, máris ostobaságokkal beszélik tele az én szegény Gyimám fejét!
     Getmanov vodkát töltött a poharakba. A vendégek nagy körültekintéssel harapnivalót választottak maguknak. Getmanov a falon függő Sztálin-portréra nézve megemelte poharát. - Nos, elvtársak, először a mi apánkra igyunk, kívánjunk neki erőt-egészséget.
     Nyers, elvtársias hangon ejtette ki ezeket a szavakat. Hiszen Sztálin nagyságával mindannyian tisztában vannak, de most mint emberre köszöntik rá poharukat, mint olyan emberre, akit nyíltságáért, egyszerűségéért és érző szívéért szeretnek. És Sztálin maga is, végighordozva pillantását az asztalon és Galina Tyerentyjevna dús keblén, mintha csak így szólt volna: "Jól van, fiúk, csak rágyújtok a pipámra, aztán közelebb húzom a székemet."
     - Igen, éljen sokáig a mi édesapánk! Hová is lennénk nélküle? - fűzte hozzá Nyikolaj Tyerentyjevics.
     Szájához emelve poharát, Getmanov Szagajdakra nézett, mintha azt várná, hogy ő is mondjon valamit. Szagajdak azonban csak rásandított a képre, mint aki azt mondja: "Fölösleges a beszéd, igaz-e, apánk? Úgyis tudsz te mindent." Azzal fölhajtotta a vodkáját, s a többiek követték a példát.
     Gyementyij Trifonovics Getmanov Livniben született, a Voronyezsi területen, de hosszú esztendőkön át Ukrajnában dolgozott, s régi kapcsolatokat ápolt az ukrán elvtársakkal. Kijevi pozícióját tovább erősítette, hogy feleségül vette Galina Tyerentyjevnát, akinek népes rokonsága fontos pozíciókat töltött be az ukrán tanácsi és pártapparátusban.
     Getmanov eddigi élete eseménytelennek volt mondható. Nem vett részt a polgárháborúban, nem hajkurászta a rendőrség, nem száműzte Szibériába cári rendelet. Konferenciákon és kongresszusokon előre megírt beszámolókat olvasott fel, amelyeket sohasem maga fogalmazott, de jól, kifejezően és határozottan mondta a szöveget. Ez persze nem esett nehezére - a beszámolókat verébfej nagyságú betűkkel gépelték, és Sztálin neve mindig vörös színnel jelent meg bennük. Intelligens és fegyelmezett fiatalemberként műszaki főiskolán szeretett volna továbbtanulni, de ehelyett beszervezték az államvédelembe. Hamarosan a területcsoport párttitkárának személyi testőre lett, majd kiemelték, kádertanfolyamokra küldték, azután a pártapparátusban kapott munkát: előbb a területcsoport pártbizottságának szervezési és oktatási osztályán, aztán a Központi Bizottság személyzeti osztályán. Alig egy év alatt a vezető káderek osztályának instruktora lett, 1937-ben pedig kinevezték területi párttitkárrá - "a terület urává", ahogy a közemberek mondták.
     Egyetlen szava eldönthette egy tanszékvezető, egy mérnök, egy bankigazgató, egy szakszervezeti titkár, egy kolhozelnök vagy éppen egy színházi produkció sorsát.
     A párt bizalma! Getmanov tisztában volt e szavak roppant jelentőségével. Egész élete - amelyben nem jutott hely nagy könyveknek, híres felfedezéseknek, katonai diadaloknak - kitartó, intenzív, álmatlan munkálkodásban telt. E munkálkodás legfőbb értelme abban rejlett, hogy a párt követelésének és érdekének szentelte. Legfőbb jutalma pedig a párt bizalmának elnyerése volt.
     Minden döntését a párt szelleme hatotta át és a párt érdekei szabták meg, akár arról volt szó, hogy nevelőotthonba kellett küldeni egy gyereket, át kellett szervezni egy egyetem biológia tanszékét, vagy ki kellett költöztetni valakit egy műanyag cikkeket gyártó szövetkezet könyvtárhelyiségéből. A párt szellemiségének kellett áthatnia azt, ahogyan a vezető a dolgokhoz, filmekhez, könyvekhez viszonyult; bármennyire nehezére esett is, azonnal meg kellett tagadnia kedvenc könyvét, meg kellett változtatnia egy addig bevett eljárást, ha a párt érdekei ütköztek személyes rokonszenvével. Ám Getmanov tudta, hogy van még ennél is magasabb rendű formája a pártszerűségnek: amikor az igazi vezető egyszerűen nem rendelkezik személyes vonzalmakkal és hajlamokkal, amikor csakis azért és csakis akkor szeret valamit, amennyiben az a párt szellemiségét fejezi ki.
     Getmanovnak néha kegyetlen áldozatokat kellett hoznia a párthűség oltárán. Ebben a világban nem voltak többé falubeli szomszédok, hajdani kedves tanárok; a szeretet, a szimpátia nem juthatott szerephez. Az embert nem dúlhatták föl afféle kifejezések, mint "elfordult", "nem segített", "tönkretett", "elárult"... Az igazi pártszerűség éppen akkor nyilvánult meg legjobban, amikor már nem is volt szó áldozathozatalról, mert a személyes érzelmek - barátság, szeretet, szomszédság - abban a pillanatban elhaltak, amint összeütközésbe kerültek a pártérdekkel.
     Észrevétlen a munkájuk azoknak, akik a párt bizalmát élvezik. Mégis hatalmas munka ez - az ember egész lelkét és szellemét beleadja, önkímélet nélkül. A pártvezető hatalma nem igényel tudósi vagy írói tehetséget. Mindenféle tehetségnél magasabb rendű az. Getmanov iránymutató szavát énekesek, írók és tudományos kutatók százai lesték izgatottan - holott Getmanov sem énekelni, sem zongorázni, sem darabot rendezni nem tudott, de még felfogni sem volt képes teljes mértékben egy tudományos, költői, zenei vagy képzőművészeti alkotást... Szavának hatalma abban a tényben rejlett, hogy a párt rábízta érdekeinek védelmét a művészet és a kultúra területén.
     Semmilyen gondolkodónak, semmilyen népbíróságnak nem volt akkora hatalma, mint Getmanovnak - egy egész adminisztratív terület párttitkárának.
     Getmanov úgy érezte, "a párt bizalma" szavak legmélyebb értelme Sztálin véleményében, gondolataiban és érzéseiben fejeződik ki. A párt irányvonalának lényegét Sztálinnak a bajtársaiba, marsalljaiba és népbiztosaiba vetett bizalma tükrözte.
     A vendégek Getmanov új kinevezéséről beszélgettek. Tudták, hogy valami jelentősebbre számított - az ő pozíciójában az embert általában egy hadsereg vagy akár egy egész front katonai tanácsának tagjává léptetik elő.
     Getmanovot valóban megijesztette és felkavarta az egyszerű hadtesthez való rendelés. Egyik barátján, a Központi Bizottság szervezőirodájának munkatársán keresztül diszkréten utánaérdeklődött, nem elégedetlenek-e vele felsőbb körökben. De kiderült, hogy aggodalomra semmi ok.
     Azzal vigasztalódott, hogy a kinevezés jó oldalát nézte. Bárkit nem rendelnek egy harckocsihadtesthez: végső soron a harckocsihadtestek fogják eldönteni a háború végkimenetelét, azok játsszák majd a központi szerepet a meghatározó ütközetekben. Igen, sokkal könnyebb egy második lépcsős, másodrendű hadsereg katonai tanácsának tagjává válni, mint komisszári beosztást kapni egy harckocsihadtestnél. Éppenséggel így fejezi ki a párt a belé vetett bizalmát. De azért nem nyugodott meg teljesen - nagyon szerette volna a megfelelő egyenruhába bújva kiejteni a szavakat a tükör előtt: "Getmanov dandárkomisszár, a Katonai Tanács tagja."
     Valami okból leginkább a hadtest parancsnokának, Novikov ezredesnek a személye bosszantotta. Találkozni még nem találkozott vele, de minden, amit eddig megtudott róla, mélységes visszatetszést keltett benne.
     Barátai pontosan tudták, milyen hangulatban van; csakis a legbiztatóbb szavak kíséretében emlegették új megbízatását.
     Szagajdak kijelentette, hogy a hadtestet minden valószínűség szerint Sztálingrádhoz vezénylik; hogy Sztálin elvtárs még a polgárháborúból, sőt még az Első Lovashadsereg előttről ismeri Jerjomenko tábornokot, a Sztálingrádi Front parancsnokát; hogy Sztálin gyakran felhívja telefonon, és mindig fogadja, ha Moszkvában jár... Nemrég például a Moszkva melletti dácsájába invitálta, és két óra hosszat beszélgettek. Jó lesz egy olyan ember keze alatt dolgozni, aki ilyen mértékben bírja Sztálin elvtárs bizalmát.
     Aztán valaki megjegyezte, hogy Nyikita Hruscsov nem felejtkezett el Getmanov Ukrajnában végzett munkájáról, s ha Getmanovnak szerencséje van, előbb-utóbb egyenesen a fronthoz rendelik, ahol Hruscsov a katonai tanácstag.
     - És az sem véletlen - vetette közbe Nyikolaj Tyerentyjevics -, hogy Sztálin elvtárs Nyikita Szergejevicset küldte Sztálingrádba. Az most a kulcsfontosságú front - ugyan ki mást is küldhetett volna?
     - És az talán véletlen, hogy Sztálin elvtárs éppen az én Gyementyij Trifonovicsomat rendeli egy harckocsihadtesthez? - kérdezte kihívóan Galina Tyerentyjevna.
     - Ugyan már! - mondta Getmanov. - Hadtestkomisszárnak lenni olyan, mintha városi párttitkárrá fokoztak volna le. Aki már egyszer területi párttitkár volt, az ilyesmivel nemigen dicsekszik.
     - Épp ellenkezőleg - szögezte le Szagajdak. - Kinevezése a párt önbe vetett bizalmát mutatja. Ha már városi pártbizottság, akkor nem valami isten háta mögötti, hanem fontos ipari központé, mint például Magnyitogorszk vagy Dnyeprodzerzsinszk. És nem akármilyen hadtest, hanem harckocsizó.
     Mascsuk szerint a hadtestparancsnokot csak nemrégiben nevezték ki - ekkora egységet még sohasem irányított. Ezt a front különleges osztályának egyik munkatársától tudja, aki nemrég Ufában járt.
     - És elárult nekem még valamit - tette hozzá Mascsuk elgondolkodva. - De fölösleges is mondanom, Gyementyij Trifonovics biztosan sokkal többet tud már róla, mint az illető saját magáról.
     Getmanov összecsippentette keskeny, ravasz szemét. - Többet bizony.
     Mascsuk alig észrevehetően, mégis mindenki által észlelten elmosolyodott. Noha kétszeres rokonság fűzte Getmanovékhoz, s a családi összejöveteleken mindig jámbor, szívélyes fickónak mutatkozott, aki szereti a tréfát, Getmanovék mégis bizonyos feszültséggel hallgatták halk, behízelgő hangját, s figyelték nyugodt tekintetét, hosszúkás, fakó arcát. Getmanov ebben semmi kivetnivalót nem talált. Nagyon jól tudta, miféle hatalom áll Mascsuk mögött, s hogy sokszor még őnála is jobban van informálva.
     - Na és miféle ember ez? - kérdezte Szagajdak.
     - Afféle háborús időkben felkapaszkodott - közölte megvetően Getmanov. - Azelőtt nem tűnt ki semmivel.
     - Nem tartozott a nómenklatúrához? - kérdezte mosolyogva Galina öccse.
     - A nómenklatúrához! - Getmanov legyintett. - De azért hasznos fickó. Úgy hallom, jó katona. A törzsfőnöke meg Nyeudobnov tábornok. A tizennyolcadik pártkongresszuson ismerkedtem meg vele. Igen jóravaló ember.
     - Illarion Innokentyjevics Nyeudobnov? - kiáltott fel Mascsuk. - Nocsak, nocsak. Ő volt az első főnököm. Aztán külön utakra tértünk. A háború előtt találkoztam vele egyszer Berija fogadószobájában.
     - Külön utakra - ismételte meg mosolyogva Szagajdak. - Dialektikusan közelíts a problémához - az azonosságot és az egységet keresd, ne az ellentétet.
     - Háborús időkben minden a feje tetejére áll - mondta Mascsuk. - Egy egyszerű ezredest neveznek ki hadtestparancsnokká, Nyeudobnov tábornokot pedig alája rendelik!
     - Annak nincs hadi tapasztalata - mondta Getmanov. - Ezt is tekintetbe kell venni.
     - Nyeudobnovnak? Ugyan! Volt idő, amikor egyetlen szava mindent eldöntött. Még a forradalom előtt lépett be a pártba, óriási adminisztratív és katonai tapasztalatra tett szert. Sokan azt várták, tagja lesz a kollégiumnak.
     A többi vendég mind egyetértett Mascsukkal. Úgy volt a legkönnyebb együttérzésüket kifejezni Getmanov iránt, ha Nyeudobnovon sajnálkoznak.
     - Igen, a háború mindent felforgatott - mondta Galina öccse. - Remélem, hamar véget ér.
     Getmanov Szagajdakra bökött. - Nem ismer véletlenül egy Krimov nevű moszkvait? Valamikor beszámolót tartott a kijevi Központi Bizottság előadócsoportjának a nemzetközi helyzetről.
     - Pár évvel a háború előtt? Az az elhajló? Aki a Kominternben dolgozott?
     - Igen, az lesz az. Hát ez az én hadtestparancsnokom ennek a volt feleségét akarja elvenni.
     Ezen valami okból mindnyájan jót nevettek, noha egyikük sem ismerte sem Krimov volt feleségét, sem a hadtestparancsnokot, aki el akarta venni.
     - Hát igen, nem véletlen, hogy a sógor az államvédelmi szerveknél kapta az alapkiképzését - mondta Mascsuk. - Már a tervbe vett esküvőről is értesült.
     - Megvan a magához való esze, az biztos - felelte Galina öccse.
     - Naná. A főparancsnokság nem tűri meg a mamlaszokat.
     - A mi Getmanovunk pedig minden, csak nem mamlasz - tódította Szagajdak.
     Mascsuk komoly, tárgyilagos tónusban folytatta, mintha csak a hivatalában volna: - Igen, ez a Krimov... Emlékszem a kijevi látogatására... kétes figura. Mindenféle trockistákkal meg buharinistákkal bratyizott éveken keresztül.
     Olyan nyíltan és szókimondóan beszélt, ahogy egy szövőgyár igazgatója vagy egy főiskolai tanár beszélne a munkájáról. Ők azonban pontosan tudták, hogy ez a nyíltság és szabadosság csupán látszólagos - Mascsuk mindnyájuknál jobban tudta, miről szabad és miről nem szabad beszélni. Getmanov, aki maga is szerette meglepni az embereket őszinteségével és szókimondásával, tisztában volt vele, micsoda mélységeket rejt ennek az eleven és spontán társalgásnak a felszíne.
     Az egyébként megfontolt és komoly Szagajdak megpróbálta visszaterelni a beszélgetést iménti könnyed tónusához. Getmanov felé fordult. - Nyilván ezért is hagyta ott a felesége - mert rájött, hogy megbízhatatlan elem.
     - Remélem - felelte Getmanov. - De nekem úgy tetszik, ez az én hadtestparancsnokom maga is idegen és megbízhatatlan elemet óhajt feleségül venni.
     - Hadd vegye! - szólt közbe Galina Tyerentyjevna. - Micsoda furcsaságokon rágódnak maguk! Mit számít az, ha egyszer szeretik egymást?
     - A szerelem, természetesen, alapvető - helyeselt Getmanov. - Ezt mindenki tudja. De vannak más szempontok is, amelyekről egyes szovjet állampolgárok hajlamosak megfeledkezni.
     - De mennyire - mondta Mascsuk -, márpedig nekünk semmiről sem ajánlatos megfeledkeznünk.
     - És egyesek még csodálkoznak, hogy a Központi Bizottság nem az ő kinevezésüket, hanem másokét hagyta jóvá. De vajon ők mit tettek, hogy kiérdemeljék a párt bizalmát?
     - Micsoda összevissza beszéd! - szólt közbe Galina Tyerentyjevna éneklő hanghordozásával. - Az ember azt hinné, maguk tökéletesen elfeledkeztek arról, hogy háború van. Csakis valami hadtestparancsnok leendő feleségének volt férjén rágódnak. Egyáltalán ki ellen akarsz te harcolni, Gyima?
     Csúfondárosan nézett a férfiakra. Szép barna szeme valamiképp hasonlított férje keskeny szemére - talán mert éppolyan átható volt a pillantása.
     - Még hogy megfeledkezünk a háborúról? - mondta gyászos hangon Szagajdak. - Hiszen fiaink és testvéreink az ország minden részéből a háborúba indulnak, a legutolsó kolhozházikótól magáig a Kremlig... Ez nagy háború, honvédő háború...
     - Sztálin elvtárs fia, Vaszilij például vadászpilóta. Mikojan elvtárs fia is a légierőnél szolgál. Úgy hallom, Berijának is van kinn egy fia a fronton, bár azt nem tudom, melyik haderőnemnél. Timur Frunze, azt hiszem, hadnagy a gyalogságnál... Annak a hogyishívjáknak, Dolores Ibárrurinak a fia meg elesett Sztálingrád alatt.
     - Sztálin elvtársnak két fia szolgált a fronton - mondta Nyikolaj Tyerentyjevics, a háziasszony öccse. - A kisebbik, Jakov egy tüzérüteg parancsnoka volt... De nem is, Jakov az idősebbik. Szegény ember - fogságba esett.
     Elhallgatott, megérezve, hogy olyan témát érintett, amelyről rangosabb elvtársai véleménye szerint nem illik beszélni. Hogy megtörje a kellemetlen csendet, derűs hangon bejelentette: - Jut eszembe, a németek állítólag egészen nevetséges röplapokat szórnak le. Azt állítják bennük, hogy Jakov Sztálin információkkal látta el őket a saját jószántából.
     A Nyikolaj Tyerentyjevicset körülvevő űr még nyomasztóbb lett. Olyasmit mondott, amit sohasem szabad szóba hozni, még tréfából sem. Hasonlóképp, felháborodva nyilatkozni a Joszif Visszarionovics és felesége viszonyával kapcsolatos hazug pletykákról éppolyan súlyos hiba, mint ezeket terjeszteni - erről egy szó, egy hang is elfogadhatatlan.
     Getmanov a feleségéhez fordult. - Tudod, szívem, ahol Sztálin elvtárs maga veszi erős kezébe a dolgokat, ott jaj a németnek!
     Galina öccse bűntudatosan, bocsánatkérően nézett Getmanovra.
     De persze nem olyan emberek ülték itt körül az asztalt, akik a legelső baklövésre lecsapnak és ügyet csinálnak belőle.
     Mintha csak Nyikolaj Tyerentyjevicset védené Getmanovtól, derűs, elvtársias hangon megszólalt Szagajdak: - Hát igen, de nekünk is ügyelnünk kell, nehogy ostobaságokat kövessünk el a magunk területén.
     - És nehogy tücsköt-bogarat összehordjunk - tette hozzá Getmanov.
     E nyers megrovás annak jele volt, hogy a továbbiakban elnézi Nyikolaj Tyerentyjevics balfogását. Szagajdak és Mascsuk helyeslőleg bólintott.
     Galina öccse megértette, hogy ezt a bugyuta, triviális közjátékot elfelejtik, de azt is megértette, hogy nem felejtik el örökre. Egy nap majd, amikor valami előléptetésről tárgyalnak egy különösen felelősségteljes posztra, és felmerül Nyikolaj Tyerentyjevics neve, Getmanov, Szagajdak és Mascsuk bólogatni fognak, de azért árnyalatnyi mosoly jelenik meg a szájuk sarkában. Ha pedig egy figyelmes elvtárs rákérdez erre, azt felelik majd: "Épp csak egy mákszemnyit indiszkrét", és a kisujjuk körmén mutatják, hogy mennyire.
     A lelkük mélyén ugyanis mindnyájan tudták, hogy a németek bizonyára nem hazudnak olyan nagyon Jakov Sztálinnal kapcsolatban. Ezért nem volt tanácsos szóba hozni a fiút.
     Szagajdaknak különösen jó érzéke volt az ilyesmihez. Sokáig dolgozott egy bizonyos újságnál, előbb a hírrovatot, majd a mezőgazdasági részt vezette, azután mintegy két esztendőre az egyik kijevi lap főszerkesztője lett. Úgy tartotta, a lap feladata az olvasó nevelése - de nem oly módon, hogy ömlesztve rázúdít mindenféle esetleges és alkalmasint jelentéktelen információt. Főszerkesztői minőségében Szagajdak célszerűnek látott elhallgatni bizonyos eseményeket: egy rossz aratást, egy ideológiailag káros verset, egy formalista képet, száj- és körömfájást, földrengést, egy hadihajó elsüllyedését, egy-egy rettenetes bányatüzet vagy egy szökőárt, amely ezreket sodort le a föld színéről. Nézete szerint ezeknek az eseményeknek nem volt semmi jelentőségük, akkor pedig mi értelme az olvasók, az újságírók és az alkotók elé tárni őket? Néha viszont saját magyarázatot adott egy-egy eseményről, többnyire igen eredetit és a mindennapi gondolkodásmódnak gyökeresen ellentmondót. Szerkesztői hatalmát, hozzáértését és tapasztalatát abban a képességében látta megtestesülni, hogy csakis olyan eszméket plántál az olvasókba, amelyek szükségesek és oktató, nevelő hatásúak.
     Amikor az általános kollektivizálás idején mindenféle túlkapásokra került sor, még mielőtt Sztálin írása, az "Akiknek fejükbe szállt a siker" megjelent volna, Szagajdak arról cikkezett: az éhínségnek az az oka, hogy a kulákok elássák a gabonát, és nem hajlandók enni, s egész falvak - gyerekek, öregek - halnak éhen csak azért, hogy bosszantsák az államot.
     Ugyanakkor anyagot tett közzé arról, hogy a kolhozóvodákban a gyerekek húslevest, pirozskit és fasírtot kapnak. A valóságban persze a gyerekek kiszáradtak, és felpuffadt a hasuk.
     Aztán jött a háború, az egyik legkegyetlenebb és legkíméletlenebb háború Oroszország ezeréves történelmében, s az első hetek és hónapok megpróbáltatásai, szörnyű katasztrófái az események valódi menetét állították előtérbe: a háború döntött minden sors, még a párt sorsa felől is. Ám amikor ennek a kezdeti időszaknak vége lett, Kornyejcsuk, a drámaíró Front című darabjában rávilágított a katonai kudarcok okára: a tehetségtelen tábornokok nem hajtották végre a tévedhetetlen Főparancsnokság utasításait.
     De nem csak Nyikolaj Tyerentyjevics élt át kellemetlen pillanatokat aznap este. Mascsuk egy jókora, bőrkötéses fényképalbumot lapozgatott, egyszer csak úgy felugrott a szemöldöke, hogy mindenki kíváncsian odakukucskált. Az egyik felvétel Getmanovot ábrázolta területi párttitkári irodájában, még a háború előtt: félkatonai pártuniformisban ült sztyeppnyi méretű íróasztalánál, fölötte a falon akkora Sztálin-kép, amekkora csak területi párttitkároknak járt ki. Sztálin arcát azonban valaki színes ceruzával átrajzolta: állára hegyes kék szakáll került, fülcimpáján világoskék fülbevaló lógott.
     - Mit csinált már megint ez a gyerek! - szörnyülködött Getmanov, egészen asszonyi módra tördelve a kezét.
     Galina Tyerentyjevna zavarba esett; tekintetét ide-oda kapva hajtogatta: - Hiszen még tegnap este lefekvés előtt is azt mondta: "Én éppen úgy szeretem Sztálin bácsit, mint a papát!"
     - Egyszerű kölyökcsíny - mondta Szagajdak.
     - Nem csíny, hanem rosszindulatú huliganizmus - szusszantott dühösen Getmanov.
     Kutató pillantást vetett Mascsukra. Mindkettőjüknek egy háború előtti incidens járt az eszében: egy műszaki főiskolai hallgató, egy kijevi ismerősük unokaöccse légpuskával rálőtt a Sztálin-képre a kollégiumban.
     Tudták, hogy csak bohóckodott az a féleszű, hogy semmiféle politikai vagy terrorista célja nem volt a dologgal. Kijevi barátjuk, nagyszerű ember, egy gépállomás igazgatója megkérte Getmanovot, járjon közben az unokaöcs érdekében.
     Egy gyűlés után Getmanov szóvá tette az esetet Mascsuknak. Mascsuk azt felelte: "Nem vagyunk gyerekek, Gyementyij Trifonovics. Nem az a kérdés, hogy bűnös-e ez a fiú vagy nem. Ha elejtem az ügyet, valaki informálni fogja Moszkvát - talán magát Beriját -, hogy Mascsuk elnézést tanúsított egy egyén iránt, aki a nagy Sztálin portréjára lövöldözött. Ma még itt vagyok az irodámban - holnap elnyel valami láger. Maga vállalja a felelősséget? Mert ugyanazt mondanák magáról is: ez a diák ma még csak a képre lőtt, de holnap talán már Sztálinra fog, ám Getmanov valamiért kedveli a gyereket, sőt az is lehet, hogy helyesli a tettét. Ezt akarja?"
     Egy-két hónap múlva Getmanov megkérdezte: "Nos, mi történt azzal a lövöldözővel?"
     Mascsuk nyugodtan a szemébe nézett. "Emiatt ne fájjon a feje. Kiderült, hogy a fiú gazember, egy kulák ringyó fia. A nyomozás során mindent bevallott."
     Getmanov most Mascsukra pillantva megismételte: - Nem egyszerű csíny.
     - Ugyan! - mondta Mascsuk. - Csak négyéves a legényke. Tekintettel kell lenni a korára.
     Szagajdak őszinte melegséggel a hangjában megszólalt. - Én nyíltan kijelentem, hogy képtelen vagyok szigorúan bánni a gyerekekkel. Kellene, de nincs hozzá szívem. Én csak azzal törődöm, hogy egészségesek legyenek...
     Mind együttérzően néztek Szagajdakra. Nem volt boldog apa. Legidősebb fia, Vitalij kilencedik osztályos kora óta egyfolytában keverte a bajt. Egyszer még le is tartóztatták egy éttermi verekedés miatt. Apjának fel kellett hívnia a belügyi népbiztoshelyettest, hogy elsimítsák a botrányt, amelyben több fontos ember gyereke is érintve volt: egy író lánya, a mezőgazdasági népbiztos lánya meg különféle tábornokok és akadémikusok fiai. A háború alatt az ifjabb Szagajdak úgy döntött, önkéntesnek jelentkezik: az apja nagy nehezen bejuttatta egy kétéves tüzértanfolyamra. Fegyelmezetlenségért azonban kirúgták, és egyenesen a frontra küldték.
     Pillanatnyilag a fiatal Szagajdak - már egy hónapja - aknavetős-tanfolyamra járt, és szülei örömére eddig még semmi baj nem volt vele; reménykedtek a legjobbakban, de folytonosan aggódtak.
     Szagajdak másik fia, Igor kétévesen elkapta a gyermekparalízist, és fokozatosan megbénult - sorvadt lábai nem bírták megtartani a testét, mankóval járt. Szegény Igor nem mehetett iskolába, a tanárok jöttek ki hozzá. Szorgalmas, jó tanuló fiú volt.
     Nem volt olyan híres ideggyógyász Ukrajnában, de még Moszkvában, Leningrádban vagy Tomszkban sem, akinél Szagajdakék meg ne fordultak volna Igorral. Nem volt olyan új külföldi gyógyszer, amelyet Szagajdakék be ne szereztek volna a követségek vagy a kereskedelmi kirendeltségek révén. Szagajdak tudta, hogy megróhatnák majomszeretetéért, de azt is tudta, hogy ez nem halálos bűn. Maga is nemegyszer találkozott erős apai érzelmekkel a területi hivatalnokoknál, és mindig elnézte, ha ezek az új típusú emberek mély szeretetet tápláltak gyermekeik iránt. Tudta, neki is megbocsátanák azt a javasembert, akit Odesszából hozatott repülőgéppel, és annak a távol-keleti szent embernek a főzeteit is, amelyeket különleges futár szállított Kijevbe.
     - A mi vezetőink különleges emberek - mondta most Szagajdak. - Nem Sztálin elvtársról beszélek - hiszen az egyértelmű -, hanem a közvetlen munkatársairól. Ők még a szülői érzéseknek is fölébe tudják helyezni a párt érdekeit.
     - Igen, de azt is tudják, hogy ezt nem lehet mindenkitől elvárni - mondta Getmanov. Azután elmesélte, milyen keményen bánt a Központi Bizottság egyik titkára a fiával, amikor azt megbírságolták.
     Innentől kezdve más, meghittebb és közvetlenebb tónusban folyt a beszélgetés a gyerekekről. Már-már azt lehetett volna hinni, ezeknek az embereknek az ereje, boldogsága csakis attól függ, elég pirospozsgás-e a kis Tányecskáik és Vitalikjaik arca, elég jó jegyeket kapnak-e az iskolában és nem szorulnak-e osztályismétlésre Vlagyimirjaik és Ljudmiláik.
     - Az én Szvetlankám négyéves koráig állandóan betegeskedett - mesélte Galina Tyerentyjevna. - Folyton bélhurutja volt, jártányi ereje is alig maradt. És tudják, mi gyógyította ki belőle? A reszelt alma!
     Beleszólt Getmanov is. - Ma reggel az iskolaépület előtt azt mondja nekem: "Az osztályban engem meg Zoját tábornoklányoknak neveznek." Mire az a szemtelen kis Zoja elneveti magát: "Tábornoklány, az semmi. Az egyik osztálytársunknak marsall az apja - az már igen!"
     - Ezt ismerem - fűzte hozzá vidáman Szagajdak. - Ezeknek semmi sem elég. Azt mondja a minap Igor: "Harmadtitkár - nagy dolog!"
     Nyikolaj Tyerentyjevics is számtalan mulatságos történetet tudott volna előadni, de neki nem illett a gyerekei eszével büszkélkednie ott, ahol Igor Szagajdak meg a Getmanov lányok eszéről folyt a szó.
     - A mi apáink sokkal zordabban bántak a gyerekeikkel falun - mondta elgondolkodva Mascsuk.
     - De azért szerették őket - szúrta közbe Galina öccse.
     - Hát persze hogy szerették. De el is tángálták. Engem legalábbis.
     - Eszembe jut, hogyan ment el apám a háborúba 1915-ben - mondta Getmanov. - Nem viccelek - altiszt lett belőle, és kétszer is megkapta a György-keresztet. Korán reggel volt, anyám mindent előkészített neki: pulóvert, kapcát, kemény tojást, kenyeret pakolt a zsákjába, mi meg a húgommal az ágyból lestük, hogyan ül asztalhoz még egyszer utoljára. Telitöltötte a vizesvödröt az ajtó mellett, és jó sok tűzifát aprított. Anyám a legapróbb részletekre is emlékezett utóbb.
     Aztán az órájára pillantott. - Hűha!
     - Szóval, holnap - mondta Szagajdak, s azzal fölkelt.
     - Hétkor indul a gép.
     - A polgári repülőtérről? - kérdezte Mascsuk.
     Getmanov bólintott.
     - Annál jobb - mondta Nyikolaj Tyerentyjevics, és ő is fölkelt. - A katonai tizenöt kilométerre van innen.
     - Mit számít az egy frontharcosnak? - vágta rá Getmanov.
     Búcsúzkodtak, nevettek, megölelgették egymást, aztán, amikor már mindenki fölvette a kabátját meg a kalapját, és kinn álltak a folyosón, Getmanov megjegyezte: - A katona mindent kibír. Füstnél melegszik, vésővel beretválkozik. Csak azt nehéz elviselnie, hogy távol van a gyerekeitől.
     És arckifejezéséből, hangszínéből meg abból, ahogyan a vendégei néztek rá, miközben kimentek, világos volt, hogy ezúttal nem tréfálkozik.
     22
     
     Éjszaka volt. Getmanov uniformisban ült az asztalnál és írt. Felesége mellette ült hálóköntösében és nézte. Getmanov összehajtogatott egy levelet. - Ez a területi egészségügyi hatóság vezetőjének szól, ha különleges kezelésre lenne szükséged, vagy el kellene utaznod kivizsgálásra. Ő majd ír neked beutalót, az öcséd pedig gondoskodik az utazási engedélyről.
     - A fejadag-igazolványt kiállítottad?
     - Arra semmi szükség. Csak hívd fel az illetékest a pártbizottságon. Vagy csörögj rá egyenesen Puzicsenkóra, majd ő kiállítja.
     Végigpörgette a leveleket, meghatalmazásokat és engedélyeket. - Azt hiszem, minden megvan.
     Elhallgattak.
     - Féltelek, kedvesem - mondta Galina. - Mégiscsak a háborúba mégy.
     - Te csak magaddal törődj meg a gyerekekkel - felelte a férje és fölállt. - Nem felejtettél el konyakot tenni a táskámba?
     - Persze hogy nem. Emlékszel, amikor két éve Kiszlovodszkba készültél? Akkor is egy csomó engedélyt állítottál ki hajnalban, mint most.
     - Kiszlovodszk azóta német kézen van - mondta Getmanov.
     Fel-alá járt a szobában, megállt hallgatózni. - Alszanak?
     - Persze.
     Átmentek a gyerekek szobájába. Valami egészen különös nesztelenséggel lopakodott ez a két testes, masszív alak a félhomályban. Az alvó gyerekek feje sötétlett a fehér párnahuzatokon. Getmanov figyelmesen hallgatta lélegzetvételüket.
     Melléhez szorította a tenyerét, mintha attól félne, hogy hangos szívverése felriasztja a gyerekeket. Fájdalmasan belészúrt a gyengédség, aggodalom és sajnálat érzése. Nagyon szerette volna magához ölelni a fiát és a lányait, megcsókolni alvó arcukat. Tehetetlen gyengédség, vak szeretet hulláma öntötte el; gyöngének, elveszettnek, zavarodottnak érezte magát.
     A gondolat, hogy új munkába kezd, egyáltalán nem aggasztotta. Rengeteg különféle megbízatást hajtott már végre, sohasem esett nehezére megtalálni a helyes irányvonalat. Tudta, hogy ugyanígy lesz a hadtestnél is.
     De miképp lehetne összeegyeztetni rendíthetetlen szilárdságát, vasakaratát ezzel a határtalan gyengédséggel és szeretettel?
     Ránézett a feleségére. Ott állt mellette, arcát a tenyerébe hajtva, mint valami parasztasszony. A félhomályban fiatalabbnak, soványabbnak rémlett az arca - olyannak, mint amikor a tengerpartra mentek nászútra, és abban a sziklára épült fogadóban, az Ukrainában szálltak meg.
     Halk dudaszó hallatszott az ablak alól - a kocsi a pártbizottságról. Getmanov még egyszer a gyermekei felé fordult, és széttárta kezét - mintegy tehetetlenségét fejezve ki az érzéssel szemben, amin nem tudott úrrá lenni.
     A folyosón elbúcsúzott, utoljára megcsókolta a feleségét, felvette a bekecsét és a kucsmáját, s megvárta, míg a sofőr kihordja a csomagjait. Azután a kucsmáját leemelve még egyszer megölelte az asszonyt. És ez a második búcsú - miközben a félig nyitott ajtón keresztül behúzott a hűvös, nyirkos utcai levegő és elvegyült a ház melegével, kabátjának a felesége jó szagú selyem hálóköntöséhez súrlódó durva, cserzett bőranyagával -, ez a végső búcsú mintha egysze-riben kettészakította volna addig egységesnek látszó életüket, és erőt vett rajtuk a bánat.
     
     23
     
     Jevgenyija Nyikolajevna Saposnyikova, Ljudmila húga Kujbisevbe költözött, Zsenni Genrihovna Genrihszonhoz, egy német öregasszonyhoz, aki régen a Saposnyikov családnál dolgozott nevelőnőként.
     Sztálingrád után furcsa volt Jevgenyijának egy apró, csendes szobán osztozni egy öregasszonnyal, aki folyton azon szörnyülködött, micsoda felnőtt nő lett a hajdani copfos kisleányból.
     Zsenni Genrihovna sötét kis odúja azelőtt egy tágas kereskedőlakás cselédszállásának része volt. Most minden szobában egy egész család lakott, spanyolfalakkal, függönyökkel, szőnyegekkel és díványtámlákkal kis zugokra volt osztva mindegyik - egy szolgált étkezésre, egy alvásra, egy vendégfogadásra, egy a védőnő számára, hogy beadja az injekciót a béna öregembernek...
     Esténként csak úgy zsongott a konyha a sok lakó hangjától.
     Jevgenyija Nyikolajevna szerette ezt a füstös plafonú konyhát, a sötétvörös lánggal égő petróleumfőzőket. Köntösökben, vattakabátokban, gimnasztyorkákban járkáltak ide-oda az emberek a száradni fölaggatott mosott ruha alatt. Kések csillogtak, gőzfelhők csaptak fel a mosnivalóval teli kádakból és tálakból. A jókora tűzhelyet már rég nem használták, oldalán a hollandi csempék hidegnek és hófehérnek látszottak - mint hóborította lankái valamely rég kihunyt tűzhányónak.
     A lakók közé tartozott egy dokkmunkás családja, aki most a fronton volt, egy nőgyógyász, egy fegyvergyári mérnök, egy leányanya, aki pénztárosként dolgozott az áruelosztóban, egy fodrász özvegye, akinek a férje elesett a fronton, egy postaigazgató, valamint - a jókora régi ebédlőben - egy rendelőintézet igazgatója.
     Olyan kiterjedt volt ez a lakás, akár egy város, még saját bolondnak is jutott benne hely, egy kedves kölyökkutyaszemű, békés vénembernek.
     Mind össze voltak zsúfolódva, s ugyanakkor el is voltak egymástól szigetelődve. Minden apróság miatt összezördültek, aztán kibékültek, egyik percben életük legapróbb részletét is rejtegették egymás elől, másikban izgatottan és bőbeszédűen beszámoltak mindenről, ami csak történt velük.
     Jevgenyija szerette volna lerajzolni a lakást - nem is a tárgyakat és az embereket magukat, hanem az érzéseket, amiket ébresztettek benne.
     Igen sokoldalú érzések voltak ezek, talán még egy nagy művész sem tudta volna kifejezni őket. Abból a furcsa ellentmondásból fakadtak, ami a nép és az állam roppant katonai ereje és e szegénységgel, pletykával és kicsinyeskedéssel teli, sötét konyha között, meg a hideg, kemény katonai acél és a krumplihéjjal teli lábasok és fazekak között feszült.
     Ezeknek az érzéseknek a megjelenítése minden vonalat széttördelne, minden alakot eltorzítana, s kettéhasadt képek meg fényfoltok látszatra értelmetlen társításának formáját öltené.
     Az öreg Zsenni Genrihovna jámbor, félénk, szolgálatkész teremtés volt. Fehér galléros fekete ruhát hordott, s annak ellenére, hogy állandóan éhezett, rózsák virítottak az arcán.
     A feje tele volt emlékekkel az első osztályos Ljudmila csínyeiről, a kicsi Maruszja mókás bemondásairól, meg hogy a kétesztendős, kötényruhás Mitya egyszer azzal rontott be az ebédlőbe: "Véhes agyok, véhes agyok!"
     Mostanában Zsenni Genrihovna bejáróként dolgozott egy fogorvosnőnél, akinek beteg anyját gondozta. A fogorvosnő gyakran öt-hat napon át vidéken rendelt, ilyenkor Zsenni Genrihovna ott töltötte az éjszakákat is az öregasszonynál, aki a szélütése óta járni is alig tudott.
     Semmi tulajdonosi érzéke nem volt, állandóan engedélyt kért Jevgenyijától, hogy kinyithassa a szellőztetőt és beereszthesse öreg cirmos macskáját. Minden szeretete és aggodalma erre a macskára irányult meg arra, hogy miképp védje meg a szomszédoktól.
     Az egyik szomszéd, a művezető mérnök Dragin ádáz gúnnyal nézegette ráncos arcát, lányosan karcsú, sovány derekát és csíptetőjét. Plebejus lelkét fölháborította, hogy az öregasszony ennyire dédelgeti múltbeli emlékeit, hogy arcán a félkegyelműek üdvözült mosolyával egyre csak a forradalom előtti kis neveltjeiről mesél, akiket gyerekkocsiban tologatott, meg arról, hogy Velencébe, Párizsba vagy Bécsbe kísérte el "Madame"-ot. "Kicsikéi" közül sokan Gyenyikin és Vrangel oldalán harcoltak a polgárháborúban, és elestek a Vörös Hadsereggel vívott csatákban. Az öregasszonyt azonban egyre csak az foglalkoztatta, amikor skarlátban, diftériában meg bélhurutban senyvedtek.
     - Sosem ismertem nála szelídebb és megbocsátóbb teremtést - mondta Jevgenyija Nyikolajevna Draginnak. - Higgye el, jobb ember ő bármelyikünknél ebben a lakásban.
     - Hogyne, persze! - nevetett az arcába Dragin. - Maga, Saposnyikova elvtársnő, a németek zsoldjába szegődött egy kis lakótérért.
     Zsenni Genrihovnát az egészséges gyermekek láthatólag jóval kevésbé érdekelték. Különösen gyakran beszélt legbetegebb hajdani neveltjéről, egy zsidó gyáros kisfiáról. Ma is őrizte leckefüzeteit és rajzait, és mindannyiszor könnyekben tört ki, amikor ennek a csendes fiúcskának a halálához érkezett a történetben.
     Nagyon rég volt, hogy Saposnyikovéknál lakott, mégis emlékezett az összes gyerek nevére és becenevére. Maruszja halálának hírére elsírta magát. Folyton levelet körmölt Alekszandra Vlagyimirovnának, de sohasem tudta befejezni.
     A halikrát mindig caviare-nak mondta, és föl-fölemlegette Jevgenyijának, hogy forradalom előtti neveltjei forró erőlevest és őzsültet reggeliztek.
     Fejadagját a macskának adta, amelyet "az én drága, ezüstös gyermekemnek" nevezett. A macska rajongott érte; vad, erőszakos teremtés volt, de amint a gazdáját megpillantotta, csupa elevenség és szeretet lett.
     Dragin folyton arról faggatta, mi a véleménye Hitlerről. - Most boldog, ugye? - hajtogatta. De az öregasszony ravaszul kijelentette, hogy ő antifasiszta, a Führer pedig egy kannibál.
     Semmiféle gyakorlati érzéke nem volt, se főzni, se mosni nem tudott, s amikor gyufáért ment a boltba, az eladó a havi cukor- vagy húsjegyét tépte le a szelvényívéről.
     Szemében a mai gyerekek egészen másnak tetszettek, mint az ő úgynevezett "békebeli" neveltjei. Még a játékok, amiket játszanak, is egészen mások. A "békeidőben" a gyerekek karikát hajtottak, diabolót játszottak lakkozott botokkal, meg labdafogást fehér hálószatyorban tartott festett labdával; a mai gyerekek viszont röplabdáznak, kallóznak, télen meg sínadrágban jéghokiznak, és ordibálnak, fütyülnek hozzá.
     Ezek a gyerekek Zsenni Genrihovnánál jóval többet tudtak tartásdíjról, abortuszról és tisztességtelenül szerzett élelmiszerjegy-könyvekről, főhadnagyokról és alezredesekről, akik mások feleségének ajándékoztak frontról hozott vajat, zsírt és konzervet.
     Jevgenyija szívesen hallgatta az öregasszonyt, amikor az ő gyerekkoráról mesélt, az apjáról meg a fivéréről, Dmitrijről, akire különösen élénken emlékezett, mert diftériája és szamárköhögése is volt.
     - Emlékszem az utolsó családra, akiknél dolgoztam, 1917-ben - mondta egyszer Zsenni Genrihovna. - Monsieur pénzügyminiszter-helyettes volt. Fel-alá járkált az ebédlőben, és azt hajtogatta: "Mindennek vége, a birtokokat felperzselik, a gyárak leálltak, a pénz elértéktelenedett, a széfeket kirabolják." Aztán szétesett a család, akárcsak a maguké: Monsieur, Madame és Mademoiselle Svédországba menekült, neveltem pedig felcsapott önkéntesnek Kornyilov seregében. Madame sírt, és azt mondogatta: "Egyre csak búcsúzkodunk, búcsúzkodunk, ez már a vég."
     Jevgenyija szótlanul, szomorúan mosolygott.
     Egyik este megjelent a körzeti megbízott, és idézést adott át Zsenni Genrihovnának. Az öregasszony feltette fehér virágos kalapját, és megkérte Jevgenyiját, hogy etesse a macskáját; azt mondta, előbb a rendőrségre megy, aztán dolgozni, és csak másnap jön haza. Amikor Jevgenyija hazatért a munkából, a szoba fel volt forgatva. A szomszédok közölték vele, hogy Zsenni Genrihovnát letartóztatták.
     Jevgenyija elindult érdeklődni. A rendőrségen azt a választ kapta, hogy az öregasszonyt egy vonatrakomány némettel északra szállítják.
     Másnap megjelent a körzeti megbízott és a házmester, és elvitték a lepecsételt kosarát, amely tele volt régi rongyokkal, megsárgult fényképekkel és megsárgult levelekkel.
     Jevgenyija elment az NKVD-hez, hogy kiderítse, hogyan lehetne átadni az öregasszonynak a bundáját. Az ablak mögötti ember megkérdezte: - Maga is német?
     - Nem, orosz vagyok.
     - Akkor menjen haza. Ne pocsékolja mások idejét fölösleges kérdésekkel.
     - Én csak a téli ruházatról kérdeztem magát.
     - Nem érti, mit mondtam? - förmedt rá az ember rémisztően halk hangon.
     Aznap este hallotta, mit beszélnek a többiek a konyhában.
     - Nekem akkor se tetszik, amit csinált - mondta egy hang.
     - Ravasz teremtés - felelte egy másik. - Először bedugja a lábát az ajtórésbe, aztán informálja a hatóságokat, és elviteti a vénasszonyt. Övé lesz az egész szoba.
     - Inkább odú az, mint szoba - mondta egy férfihang.
     - Megvan a magához való esze - mondta egy negyedik hang. - Nem járna vele rosszul egy férfi.
     A macskának szomorú vége lett. A lakók vitatkoztak róla, mihez kezdjenek vele, miközben az állat álmosan, kedvetlenül üldögélt a konyhában. - A pokolba az átkozott németjével - mondta egy asszony. Jevgenyija meglepetésére Dragin felajánlotta, hogy gondoskodik a macska etetéséről. Ám a szerencsétlen pára nem sokkal élte túl Zsenni Genrihovnát; valamelyik asszony, talán véletlenül, talán nem, leforrázta, és belepusztult.
     
     GY. HORVÁTH LÁSZLÓ fordítása

     * A teljes mű a Nagyvilág Kiadó gondozásában fog megjelenni.
     ** A Raszputyin gyilkosai közé tartozó Puriskevics jobboldali Duma-képviselő által alapított feketeszázas szervezet a század elején.