GIUSEPPE TOMASI DI LAMPEDUSA


Gyermekkori emlékek

   
   
   
   Giuseppe Tomasi di Lampedusa 1955 és 1957 között különösen intenzív alkotói szakaszt mondhatott a magáénak: nemcsak A párduc nyolc fejezete készült el, hanem három elbeszélés és egy önéletrajzi ihletésű írás is. Csak a közelmúltban, néhány eredeti kézirat megtalálása után, tüzetes filológiai vizsgálatok nyomán lehetett közel csorbítatlan teljességében rekonstruálni a Gyermekkori emlékeket, s így, terjedelmében jelentősen bővítve, nyilvánosságra hozni.
   Az 1955 nyarán született sorokon át betekintést nyerhetünk az alkotói műhelybe, és sok tekintetben kulcsot kapunk A párduchoz is.
   

   
   Előhang
   
    A napokban (1955. június közepe) újra olvastam a Henry Brulard-t. Régen volt a kezemben, 1922-ben. Akkoriban a "nyilvánvaló szépség" és a "szubjektív érdek" eszméje foglalkoztatott, és emlékszem, hogy a könyv nem tetszett.
    Ma már nem hibáztatom azokat, akik Stendhal fő művének ítélik. Az érzelmeket, benyomásokat közvetlenül, leplezetlen őszinteséggel egyértelműsíti, bámulatos erővel csupaszítja le, hogy lehatoljon az emlékek legfontosabb rétegéig, lejusson a lényegig. És milyen kristálytiszta a stílusa! És az élményeknek, benyomásoknak milyen hatalmas tömege, melynek értéke éppen mindennapiságában rejlik!
    Ugyanezt szeretném én is megteremteni. Egyenesen a kötelességemnek érzem. Amikor az ember élete alkonyára ér, sürgető kötelessége, hogy megkísérelje a legtöbbet felszínre hozni azokból a benyomásokból, melyek teljes mivoltában megérintették. Keveseknek jut osztályrészül a fő mű megalkotása (Rousseau, Stendhal, Proust), de mindenkinek élnie kellene a lehetőséggel, hogy e jelentéktelennek számító erőfeszítéssel megoltalmazzon valamit, ami különben veszendőbe menne.
    Akár a naplóvezetés, akár egy bizonyos koron túl a memoár megírása lehetne "államilag előírt" kötelesség, és az anyag, amely három-négy generáción keresztül felhalmozódna, felbecsülhetetlen értékkel bírna, az emberiséget gyötrő megannyi pszichológiai és historikus kérdésre adhatna megoldást. Nincs olyan emlékirat, legyen szerzője bármilyen jelentéktelen személyiség, amely ne tartalmazna elsőrendűen fontos társadalmi és festőien megejtő részleteket.
    De Foe regényei azzal keltenek akkora érdeklődést, hogy zseniális módon naplónak tüntetik fel magukat, jóllehet apokrifok. Gondoljanak csak bele, milyenek lehetnének a hamisítatlan valódiak, egy párizsi kerítőnő naplója a régence idejéből vagy Byron pincérjének a feljegyzései Velencéből.
    Megkísérlem, hogy minél hívebben kövessem a Henry Brulard módszerét, megkockáztatom, még a legfontosabb jelenetek vázlatainak megrajzolásában is.¹
   Az emlék "minőségéről" vallott nézeteiben azonban nem érthetek egyet Stendhallal. Ő úgy idézi meg a gyermekkorát mint a zsarnokság és az önkény elszenvedésének idejét. Számomra a gyermekkor az Elveszett Paradicsom. Mindenki jó volt hozzám, én voltam a ház királya. Még azok az emberek, akik később ellenségesek lettek velem, akkoriban "aux petits soins"-ban részesítettek.
    Tehát az olvasó (aki nem lesz) elvárhatja, hogy bevezetem a Földi Paradicsomba (és az Elveszettbe). Ha elunja, nem bánom.
    "Emlékirataimat" három részre szeretném osztani. Az első, "A gyermekkor" a gimnáziumi beiratkozásomig tart. A második, "Az ifjúkor" 1925-ig. A harmadik, "Az érett kor" egészen napjainkig, azaz az öregkor kezdetéig.
   
    A gyermekkor emlékei, sok egyéb mellett, úgy hiszem, egy csomó vizuális hatásból állnak össze, amelyek közül sok benyomás kristálytisztán él, mindenfajta időbeli sorrendiség nélkül.
   Gyermekkorunk "krónikáját" megírni, hitem szerint, lehetetlen: a legjobb szándékoktól vezéreltetve is hamis benyomások sora születne az ijesztő anakronizmusokon. Ezért majd témakörök szerint igyekszem csoportosítani, inkább a térben, mint az idő sorrendiségében érzékeltetni általános érvényű impresszióimat. Beszélek majd gyermekkorom helyszíneiről, azokról az emberekről, akik benépesítették, és érzelmeimről, melyek fejlődését "a priori" nem kívánom követni.
    Megígérem, hogy semmi olyat nem mondok, ami hamis, költött. De nem akarok elmondani mindent. Fenntartom magamnak a jogot, hogy az elhallgatásommal hazudjak.
   Hacsak nem változtatok az elképzelésemen.
   
   
    az emlékek
   
    Az időben definiálható, történetileg is ellenőrizhető, legrégebbi emlékem az, amely 1900. július 3o-ához kötődik; alig voltam valamivel több, mint három és fél éves.
    Anyámmal és a szobalánnyal (talán a torinói Teresa) voltam együtt a pipereszobában. A hosszú, elnyúló szoba a két átellenben szegélyező erkélyről kapta a fényt, egyikük a szűk előkertre nyílt, mely az Oratorio di S. Zitától választott el minket, míg a másik erkély a belső udvarra nézett. A toalettasztalka "haricot" formájú (alakú) volt.²
   Délelőtt tizenegy óra felé járhatott, látom magam előtt a kitárt ablakon át beáradó verőfényt, melyet csak a behajtott zsalugáterek tartóztatnak fel.
    Anyám a szobalány segítségével fésülködött; arra, hogy én mit csináltam a szoba közepén kuporogva, már nem emlékszem. Nem tudom, ott volt-e velem a sienai gyereklány, Elvira, de úgy hiszem, nem.
    Egyszerre sietős lépteket hallunk a lépcsőházból, mely apám közvetlenül alattunk található lakosztályát kötötte össze velünk. Apám kopogtatás nélkül lépett be, és zaklatottan mondott valamit. Élesen emlékszem a hanglejtésére, de a szavakra már nem.
    Viszont "látom" a hatást, melyet e szavak kiváltottak: anyám kezéből kihullott a hosszú nyelű ezüst hajkefe, Teresa felkiáltott: "Uramatyám", és az egész szobán a döbbenet lett úrrá.
   Apám azért jött, hogy tudassa velünk, előző este, 1900. július 29-én Monzában megölték Umberto királyt. Megismétlem, hogy magam előtt "látom" a fény-árnyék pászmákat az erkélyen, hogy "hallom" apám izgatott hangját, a kefe csattanását a toalettasztalka üvegén, Teresa piemonti dialektusban elhangzott jajszavát, "újra érzem" a valamennyiünkön eluralkodó rémületet. De mindezt azért el kell különítenem Umberto király halálhírétől, melynek történelmi jelentőségét csak jóval később fejtették ki nekem, s talán ez magyarázhatja, hogy olyan konok állhatatossággal őrzöm emlékeimben a jelenetet.

   
    A másik jól körülhatárolható emlékem a messinai földrengés (1908. december 28.), a rengéseket Palermóban is nagyon jól érezték, de én nem emlékszem semmire: talán mert nem vert fel álmomból. Tisztán látom viszont magam előtt nagyapám nagy angol ingaóráját, mely akkoriban a téli szalonban kapott helyet, és olyannyira kirítt a környezetéből. Az óra a végzetes időpontban, öt óra húsz perckor állt meg, és fülemben cseng még egyik nagybátyám (talán Ferdinandóé, aki bolondult az órákért) magyarázata, hogy a szerkezetet a földrengés állította meg az elmúlt éjszaka. Azután arra is emlékszem, hogy este fél nyolckor, amikor nagyszüleim ebédlőjében voltam (gyakran vettem részt az étkezéseiken, minthogy időben megelőzték az enyémet), amikor egyik nagybátyám, valószínűleg ugyanaz a Ferdinando, belépett, kezében az esti újsággal, és bejelentette: "súlyos károk és sok áldozat a ma reggeli messinai földrengés nyomán".
    Azt mondom, a nagyszüleim ebédlője, pedig helyesen így hangzana: a nagyanyám ebédlője, minthogy nagyapám ekkor már egy év egy hónapja halott.
    Ez az emlék - képi megjelenésében - korántsem olyan eleven, mint az előző, de a történés mikéntjében sokkal pontosabb.
    Néhány nappal a messinai földrengés után megérkezett Filippo, az unokatestvérem, aki apját és anyját is elveszítette a földrengésben. A Piccolo unokatestvéreknél szállásolták el, unokafivérével, Adamóval együtt. Emlékszem arra a piszkos szürke, esős téli napra, amikor felkerestem a Piccolo családnál. Emlékszem, hogy volt egy fényképezőgépe (már akkor!), melyet nem felejtett el magához venni a Rovere utcai ház romjai közül menekülve sem, és arra is, amint az ablak előtt álló nagy asztalra hadihajókat vázol fel, miközben Casimiróval az ágyúcsövek átmérőit és a lövegtornyok helyzetét vitatja meg. Azt a képességet, amellyel túltette magát az őt ért szörnyűségeken, már akkor sem nézte jó szemmel a család, bár tapintatosan a sokknak tulajdonították (vagy ahogyan akkoriban mondták, a megrendülésnek), és amely, a szóbeszéd szerint, minden túlélőt egyformán sújtott. Pedig ez is csak abból a rideg személyiségből fakadt, melyet csak a fotográfia vagy az első világháborús "dreadnought" csatahajókéhoz hasonló műszaki problémák tudtak fellelkesíteni.
    Emlékszem anyám fájdalmára is, amikor néhány nap múltán megérkezett a hír, hogy rábukkantak testvérének, Linának és sógorának a holttestére. Látom anyámat, amint a "zöld szalon" egyik hatalmas karosszékében ül zokogva, pedig abban a karosszékben senki sem szokott ülni (jóllehet, ugyanebben a karosszékben "látom" ülni a dédanyámat), a karszék hátára vetve egy rövid "asztrahánbunda". Az utcákon hatalmas katonai kocsik cirkáltak, hogy ruhafélét és takarókat gyűjtsenek a menekülteknek: az egyik befordult a Lampedusa utcába, és a házunk egyik erkélyéről lenyújthattam a kocsi tetején álló katonának, aki így majdnem egy magasságba került velem, két gyapjútakarót. Tüzér volt, látom a narancsszínnel zsinórozott kék sapkában: látom pirospozsgás arcát, hallom, amint emiliai dialektusban megszólal: "Köszönöm, kisfiú!". Emlékszem, elmenőben még odavetette, hogy a menekülőket mindenhová beszállásolták, még a színpadokra is jutott belőlük, ahol "nagyon szemérmetlen módon viselkednek egymással", mire apám mosolyogva azt válaszolta: "a halottakat is helyettesíteni akarják" - s én pontosan tudtam, mire gondol.
   Lina nagynénémről, aki a földrengésben vesztette életét (s akinek végzete anyám nővérei között háromfajta erőszakos halálnem - baleset, gyilkosság, öngyilkosság - sorát nyitotta meg) nem őrzök egyetlen tiszta emlékképet sem. Ritkán jött Palermóba, emlékszem viszont a férjére, akinek élénk tekintete kiragyogott a szemüvege mögül, őszülő szakálla mindig kuszán meredezett.
   Egy másik nap is mélyen belevésődött az emlékezetembe: a dátumot nem tudnám felidézni, de bizonyosan korábban volt, mint a messinai földrengés, sőt azt hiszem, alig valamivel később történhetett Umberto király meggyilkolásánál. Nyár közepén a Florio család villájában, Favignanában vendégeskedtünk. Emlékszem, Erica, a dadám jóval korábban ébresztett a szokásosnál, reggel hét óra felé, egy hideg vizes szivaccsal sietősen áttörölte az arcomat, majd roppant gondosan felöltöztetett. Levonszolt, keresztülhaladtunk a kertre nyíló oldalajtón, és a villa főbejáratánál fel kellett mennem hat vagy hét lépcsőfokon a tengerre néző teraszra. Emlékszem a júliusi vagy augusztusi reggel vakító napsütésére. A teraszt narancsszínű ponyvák védték a napfénytől, a tenger felől fújó szél úgy dagasztotta, akár a vitorlákat (ma is hallom a csattogásukat), ott pedig, fonott nádszékeken ült anyám, Florio asszony (Franca, az isteni szépség) és még hárman. A társaság közepén egy nagyon öreg dáma ült, hajlott hátú, horgas orrú, feje körül az özvegyi fátyol haragosan lobogott a szélben. Elébe tuszkoltak, ő mondott néhány szót, amit nem értettem, majd homlokon csókolt (tehát nagyon kicsinek kellett lennem, ha egy ülő nő is csak lehajolva tudott megcsókolni). Ezután elvonszoltak, vissza a szobámba, ahol megfosztva ünnepi ruházatomtól egy szolidabb ruhába bújtattak, és elkísértek a strandra, ahol a Florio fiúk és mások már vártak; fürödtünk, és sokáig maradtunk a tűző napsütésben a parton, hogy kedvenc játékunkat űzzük: tűzvörös koralldarabkákat kerestünk, melyek ott gyakorta bukkantak elő a homokból.
   Délután elmagyarázták, hogy az idős hölgy nem volt más, mint Eugenia, a franciák exuralkodónője, akinek a "jachtja" Favignana előtt horgonyzott, előző este a Florio család vacsoravendége volt (amiről természetesen nem tudhattam), és aznap reggel búcsúlátogatást tett (reggeli hét órakor, uralkodóhoz méltó nemtörődömséggel, nem kis gyötrelmet okozva anyámnak és Florio asszonynak). A hölgyek be akarták mutatni leszármazottaikat is. A mondat, amelyet Eugenia mondott, mielőtt megcsókolt, így hangzott: "Milyen aranyos a kicsike!"
   
   
   Gyermekkor
   
   A HELYSZÍNEK
   
   Mindenekelőtt a házunkról. Rajongva szerettem. És szeretem még ma is, hogy tizenkét éve immár nem több mint emlék. Lerombolása előtt alig néhány hónappal még abban a szobában aludtam, ahol megszülettem, ágyam négyméternyire állt annak az ágynak a helyétől, ahol anyám vajúdott. És abban a házban, talán ugyanabban a szobában szerettem volna meghalni is. Minden más ház (voltaképpen kevés, többnyire szállodák) csak fedélként szolgáltak, hogy megvédjenek az esőtől meg a tűző naptól, de nem voltak HÁZAK a szó ősi és tiszteletre méltó értelmében. És kivált az a ház, amely most az enyém, egyáltalán nem tetszik, csak a feleségem kedvéért vásároltam meg, és boldog vagyok, hogy rá hagyhatom, ugyanis valóban nem az én házam.
   Tehát roppant fájdalmas számomra felidézni a szeretett Elveszített Házat olyannak, amilyen teljes pompájában volt 1929 előtt, és amilyenként tovább élt egészen 1943. április 5-ig, amikor az Atlanti-óceán túlpartjáról fölénk hurcolt bombák rátaláltak és elpusztították.
   Az első érzés, amely vele kapcsolatban felbukkan bennem, a tágasság érzete. És ezt nem a gyermekkori benyomás szülte, amikor mindent felnagyítunk, ami körülvesz minket, hanem a cáfolhatatlan valóság. Amikor szembesültem azzal a viszolyogtató romhalmazzal, amely a házhelyen szétterült, abban az állapotában 1600 négyzetmétert tett ki. Az egyik szárnyat csak mi laktuk, a másikat apai nagyszüleim, nőtlen nagybátyáimé volt az első emelet: húsz esztendőn keresztül csak az enyém volt az egész ház, mindhárom udvarával, négy teraszával, parkszerű kertjével, minden zegzugával, folyosóival, istállóival, a személyzet kicsiny lakrészeivel, valóságos birodalom egy magányos gyermek számára, üres birodalom, melyet olykor benépesítenek az olyannyira szeretett emberek.
   Meggyőződésem, hogy a föld egyetlen pontján sem olyan szilajon kék az ég, mint a mi teraszunk fölé borulva, a napsugár sehol cirógatóbb sugarakat nem küld, mint a mi "zöld szalonunk" félig behajtott ablaktábláin keresztül, soha sehol nem termettek olyan fantáziát birizgáló, nedvesség verte foltok a falon, mint az én házamon.
   Mindent szeretek benne: falainak aszimmetriáját, a szalonok sokaságát, a mennyezeti stukkókat, nagyszüleim konyhájának kellemetlen szagát, anyám pipereszobájának ibolyaillatát, az istállók fülledt levegőjét, a letisztított nyeregbőr puha érintését, az első emeleten félkészen maradt apartmanokat körüllengő titkokat, a beláthatatlan fészert, ahol a fogatokat tartják: az egész gyöngéd titkokkal terhes és mindig újabb, szelíd meglepetéseket tartogató világot.
   Korlátlan uraként gyakran egyvégtében vágtáztam át a tágas tereken, az udvarból egyenesen fel a "nagy lépcsőn", egészen a tetőloggiáig, ahonnan látszott a tenger és Monte Pellegrino és az egész város, le egészen a Porta Nuováig és Monrealéig. S minthogy hirtelen irányváltásokkal és fordulatokkal képes voltam elkerülni a lakott helyiségeket, úgy éreztem, magányos úr vagyok, s egyetlen kísérőm csak szeretett Tom kutyám, aki nyelvét lógatva, szépséges fekete orrát meresztve lohol a nyomomban.
   A ház (szándékosan nevezem így és nem palotának, mely szót csúfosan elkoptatták, minthogy a tizenöt emeletes falansztereket is ezzel a szóval illetik) a régi Palermo egyik eldugott utcácskájában rejtezett, a Lampedusa utca balsejtelmekkel terhes 17-es száma alatt, ami akkor még csak arra szolgált, hogy baljós fuvallatával az örömet ugyan beárnyékolja, de szertefoszlatni ne tudja. (Később azután, amikor az istállókból raktár lett, kértük, hogy a házszám is változzon meg, a 23-ast kapta, de ekkor már a végét járta: neki a 17-es szám hozott szerencsét.)
   Az utca ugyan eldugott volt, de szűknek cseppet sem mondható, szépen kikövezve, és a legkevésbé sem mocskos, a kapunkkal szemben és a gazdasági épületek teljes hosszában az ódon Pietraperzia-palota húzódott, és sem üzletek, sem lakóhelyiségek nem voltak a földszinten, a homlokzat méltóságteljesen tiszta fehér és sárga színeket mutatott, amelyet csak a szabályosan sorakozó, számos és hatalmas vasrács mögé rejtezett ablaksor tört meg, s egy kolostor vagy állami börtön tiszteletet parancsoló külsejét kölcsönözte neki. (Utóbb a reá záporozó bombák sokat leszakítottak ezekből a súlyos vasrácsokból, és a feléjük nyíló szobáinkba zúdították őket; az antik freskókra és a muranói csillárokra gyakorolt áldásos hatásuk elképzelhető.)
   Jóllehet a Lampedusa utca, amelynek egyik oldalát majdnem teljesen elfoglalta a mi házunk, igen csinosnak volt mondható, ugyanez már nem állt a hozzá vezető utcákra is. A Massimo térre vezető Bara all' Olivella utca a nyomort árasztotta magából; mindig fájdalmas volt végigmenni rajta. A helyzet némiképpen javult, amikor a Róma utcát levágták, de még így is maradt a mocsokból és szörnyűségekből éppen elég.
   A házunk homlokzata építészeti szempontból nem mondhatott magáénak semmi említésre méltót: fehér volt, a nyílászárók négyszögeit kénsárga keretek övezték, egyszóval a legtisztább XVII-XVIII. századi szicíliai stílus. A mintegy hatvan méter hosszú utcai homlokzaton kilenc erkély sorakozott. Két kocsibejáró volt, szinte pontosan a ház sarkán mindkettő, roppant szélesek a hajdani szokás szerint, hogy a szűk utcából behajtó kocsiknak legyen hol megfordulniuk. Valóban, apám mesteri tökéllyel irányított négylovas fogatával is megfordult benne a lóversenyek napjain.
   Ha azon a kocsibejárón haladtunk át, melyet rendszerint használtunk, a homlokzat felől balra - szinte a Bara utca sarkán, alig néhány méternyire a ház szögletétől, ahol a gondosan elválasztott térben a kapusfülke rácsos ablaka látszott - nyílott a fehér stukkós falak szegélyezte rövid, fedett kapubejáró. Balra következett a kapusfülke (mely egy lakóhelyiségben folytatódott), a gyönyörű mahagóniajtó közepében, nagy opálüvegen a címerünk. És még egyre balra tartva, két lépcsőfokot felfelé haladva nyílott a "nagy lépcsőház", szintúgy mahagóniajtaján két kopogtató, áttetsző üvegén ezúttal nincs címer, a lépcsővel szemben jobbra egy portikusz állt, gyönyörű billiemi szürke kőből, amely a fölötte lévő vesztibulumot tartotta. A kocsibejáróval szemben a murvával felhintett udvart kőszegélyek cikkezték. Az udvart szintúgy billiemi kőoszlopok tartotta hármas boltív zárta le, fölébük magasodott a ház két szárnyát összefogó terasz.
    A kapualjtól jobbra, az első portikusz alatt, néhány növény volt, többnyire pálmák, zöldre lakkozott fadézsákban, leghátul pedig egy álló alakot mintázó gipszszobor, már nem tudom, melyik görög istené. Ugyaninnen nyílott, a bejárattal párhuzamosan, a nyeregkamra.
   A "nagy lépcsőház", az egész szürke billiemi kőből, a sárgás árnyalatú falak között a lépcsőkarfák mintegy kétszer tizenöt grádicsot fogtak közre. A tágasan elnyúló lépcsőfordulóból két mahagóniajtó látszott, egyik is, másik is a lépcsősorral szemben, az első a jószágigazgatók által használt helyiségekbe vezetett és a "Jószágigazgatóság" név állt rajta, míg a másik ajtó egy kis fülkeféleségé volt, ahol a komornyikok váltottak libériát.
   A két ajtót koronázó párkány díszítette, hibátlan empire stílusban, mindkettő az első emelet magasságáig nyúlt fel, ahol kicsiny, libamell alakú, aranyozott erkélyben csúcsosodott ki, mindkettő nagyszüleim bejárati szalonjára nyílt.
   Elfelejtettem megemlíteni, hogy a lépcsőbejárat után rögtön, de még a fal külső, udvar felőli oldalán csüngött az a piros színű harangzsinór, amelynek meghúzásával a kapus dolga volt értesíteni a személyzetet, hogy a ház urai hazatértek avagy látogatóik érkeztek. A harangütések számát szigorú előírás szabályozta: négy ütés a nagyanyámnak, a hercegnőnek, két ütés a hercegnő látogatóinak, három anyámnak, a hercegnének, egy pedig, ha látogató érkezett hozzá. A harangot a kapus oly ügyesen tudta megszólaltatni, hogy minden egyes ütése külön és kurtán csendült, nem zengett-bongott bosszantóan. Persze hogy olykor estek meg félreértések is, amikor anyám, nagyanyám és egy barátnőjük, akivel útközben találkoztak, egyazon fogaton érkeztek, így valóságos koncertet mondhattak magukénak, a véget nem érő 4 + 3 + 2 ütésekből kikerekedve. A férfiak (apám és nagyapám) harangszó nélkül távozhattak és érkezhettek.
   A második lépcsőforduló a tágas és verőfényes vesztibulumba torkollott, vagyis egy olyan oszlopcsarnokba, ahol az oszlopok közötti tereket kényelmi szempontokból hatalmas, rombusz alakú opálüvegekkel töltötték ki. Nem volt sok bútor: az ősök portréi, balra egy nagy asztal, amelyre a frissen érkezett leveleket helyezték (közöttük volt az a párizsi képeslap is - Ciccio bácsikámnak címezték -, amelyre egy francia nőcske ezt írta: "Dis a Moffo qu'il est un mufle"³), két gyönyörű láda és egy Pandorát ábrázoló gipszszobor, amint a végzetes szelencét nyitja fel, körülötte növények. Szemközt a lépcsőtorkolattal, a háttérben volt egy mindig lezárt ajtó, egyenesen a "zöld szalonba" vezetett (az ajtó sok évvel később a mi lakásunk bejárata lett), a lépcsőtől jobbra pedig a "nagyterem" bejárata nyílott, a mindig nyitott ajtót vörös atlasz függönyözte el, felső részére a mi címerünk és a Valdina családé volt hímezve, színei az üvegre festett családi címereket idézték.
   A "nagyterem" beláthatatlanul hatalmas térség volt, kőlapos padozata fehér-szürke márvány, három erkély a Lampedusa utcára nézett, egy pedig a Lampedusa udvarra, mely a Bara köz zsákutcaszerű nyúlványa volt. Boltív választotta ketté, két egyenlőtlen részre, egy kisebbre meg egy nagyobbra. Szüleim mély fájdalmára a nagyterem belső díszítése már teljesen modern volt, mivel 1848-ban egy bomba elpusztította a gyönyörű festett mennyezetet, és helyrehozhatatlan károkat okozott a falfestményekben is. Úgy tudom, sokáig nőtt ott bent még egy szép fügefa is. Nagyapám nősülésének idején, azaz 1866-ban vagy 67-ben hozták újra helyre, a stukkók ragyogó fehérek, a falborítás szürke márvány. A két különálló rész mennyezetének közepén egy-egy címer díszlett, a bejárattal szemben egy hatalmas dióasztal, a látogatók felöltőit és kalapjait helyezték itt el: továbbá állt itt még néhány ruhásláda és karosszék is... olykor ebben a nagyteremben ütötték agyon az időt a komornyikok is, míg a vesztibulumba nem kellett sietniük a nevezetes harang hívó szavára.
   A vörös posztófüggöny mögötti ajtón túljutva, melyről már ejtettem szót, a fal bal oldalán még egy elfüggönyözött ajtó volt, ezúttal zöld posztóval, mely a mi lakásunkba nyílott, balra messze tágas tér tárult fel, míg jobbra volt az ajtó, mely a nagyszülők lakrészébe vezetett abból a "bejárati szalonból", melynek két erkélye a lépcsőre nézett...
   Túljutva a zöld posztó takarta ajtón, egy "előszobába" lehetett lépni, felső harmadát és az ajtókat az ősök portréi és néhány más kép keretezte, szürke selyemdrapéria függönyözte és néhány sötét bútordarab állt még benne. A tekintet messzire kalandozhatott a homlokzat mentén hosszan egymásba nyíló szalonok során. És itt kezdődött számomra a fények mágiája, amely egy olyan túláradóan verőfényes városban, mint Palermo, még a legszűkebb sikátoroknak is képes, napszaktól függően, színeket és ízeket adni. Az erkélyek elé húzott selymek olykor szertefoszlatták a fénysugarakat, máskor azonban egy képkeret vagy egy zsámoly aranydamasztja felerősítve verte vissza: olykor, többnyire nyáron, a szalonokat besötétítették, de a zárt zsalugátereken kintről beszűrődő fénytömeg éreztette hatalmát, megint máskor, a napszakok váltakozásában egyetlen fénynyaláb hatolt be nyílegyenesen, porszemek miriádjait táncoltatva magán, és a termek falán mindenhol egyforma rubinvörös kárpitot fellobbantva. A színek és fények bűvölete egyszer s mindenkorra elvarázsolt. Megtörténik velem olykor, hogy valamely ódon palotában vagy templomban újra rátalálok erre a fényminőségre, és belerokkanna a lelkem, ha kárpótolnám magam nyomban egy "wicked joke"- kal.
   Az előszoba után következett a "lambériás" terem, mely elnevezését onnan nyerte, hogy az egész felületet körülbelül deréktájig diófa burkolat borította, majd a "vacsoraterem" következett, melynek narancsvirágos tapétája részleteiben még tovább él feleségem mostani szobájában. És a fényes parkettájú bálterem, melynek mennyezetét szeszélyesen indázó arany és sárga keretekben mitológiai jelenetek, duzzadó redőkbe bújtatott rusztikus erejű olümposzi istenek népesítették be. Anyám "boudoirja" következett, gyönyörű volt, mennyezetén színezett antik virág- és növénystukkók, rajzolatuk egyszerre lágy és plasztikus, akár egy Mozart-dallam.
   Ezután következett a bejárás anyám hálószobájába, nagyon nagy volt: egyik erkélye a Lampedusa utcára nézett, a másik a Szent Zita-templom oratóriumának kertjére.
   A fafaragások, a stukkók és a festmények a ház díszítésének színe-javát adták, szinte itt voltak a legszebbek.
   A "lambériás teremből" balra tartva jutottunk a "zöld szalonba", abból a "sárga szalonba", majd innen abba a helyiségbe, amely kezdetben az én "day-nursery"-m volt, majd "vörös" kis szalon lett. A helyiség (a "sárga szalonból" nézve) bal oldalán található ablak a nagy udvarra nyílt, ugyanazon a falon volt a teraszra nyíló nagy üvegajtó is. A fenti nyílásokra derékszögben volt még egy ajtó (később befalazták), mely abba a kis szobába vezetett, amely nagyszüleim fürdőszobájául szolgált (márvány fürdőkád is volt benne), itt rejtegettem a játékaimat is, egy másik üvegajtón át pedig a kis teraszra lehetett kijutni.
   
   
   GYERMEKKOR - HELYSZÍNEK - MÁS DOLGOK
   
   A palermói "háznak" voltak egyéb megfelelései vidéken is, amelyek csak tovább növelték elragadtatásomat. Szám szerint négy volt: S. Margherita Belice, a Bagheria-villa, a Torrettában egy palota és Raitanóban egy vidéki kúria. Létezett még ezenkívül az ún. Pálma-ház és -kastély Montechiaróban, de oda sohasem mentünk.

   A HÁZAK SORSA
   
   A legkedvesebb számomra a S. Margherita volt, ahol telente hosszú hónapokat töltöttünk el együtt. Talán a legszebb vidéki ház volt, amit valaha is láthattam. 1680-ban épült, 1810 körül Cutó herceg teljesen felújíttatta, amikor IV. Ferdinánd és Maria Carolina Szicíliában kényszerült időzni, míg Murat Nápolyban regnált. Ezután sem adták át az enyészetnek, mint ahogy a legtöbb szicíliai házzal történt, hanem állandóan karbantartották, felújították és gyarapították, mígnem Cutó nagyanyám, aki húsz évet élt Franciaországban és nem örökölte a hagyományos szicíliai ellenszenvet a vidéki élet iránt, szinte állandó tartózkodási helyéül választotta, és "up to date" állapotba hozta (a második császárságot értve alatta természetesen, ami persze nem sokban különbözött attól a komfortfokozattól, melyet Európa mondhatott a magáénak 1914-ig).
   
   
    AZ UTAZÁS
   
    A kaland gyönyörűsége, amelynek mibenlétét máig sem értem teljesen, akárcsak sok egyéb ez időből származó emlékemet, magával a S. Margheritára való utazással kezdődött. Vonzó és kényelmetlen vállalkozás volt. Akkoriban még nem voltak automobilok. 1905-ben az egyetlen, amely Palermo utcáit járta, az idős hölgy, Giovanna Florio "électrique"- je volt. A vonat hajnali öt óra tíz perckor indult a Lollí állomásról. Tehát fél négykor kellett kelni. Képes voltam magamtól ébredni azon a kínos órán, amelynek baljósságát csak fokozta a tény, hogy hasfájás esetén éppen ebben az időpontban itattak velem ricinust. A komornyikok és szakácsok már előző nap elindultak. Két csukott "landauerrel" indultunk el, az elsőben anyám, apám, Anna I., a nevelőnő és én. A másodikban ült Teresa, Concettina, aki anyám szobalánya lehetett, Ferrara, a jószágigazgató, aki S. Margheritába való volt, és ilyenkor hazaindult a családjához, meg Paolo, apám szobainasa. Azt hiszem, egy harmadik kocsi is jött utánunk a csomagokkal és a reggelizőkosarakkal.
   Többnyire június vége volt, a kihalt utakon ért a hajnal. A Lollí állomásra a Politeama téren és a Dante utcán át lehetett eljutni (akkor Esposizionénak hívták). Ott szálltunk fel a Trapaniba tartó szerelvényre: a vonatokon akkor még nem voltak folyosók, tehát mellékhelyiségek sem: és amikor még nagyon kicsi voltam, hoztak utánam egy kifejezetten erre az útra és e célból vásárolt rémisztő méretű barna cserép éjjeliedényt, melyet a megérkezés előtt kihajítottak az ablakon. A kalauz, miközben a munkáját végezte, a kocsi külső peremébe kapaszkodott, és hirtelen kívülről látszott a zsinóros sapkája meg a fekete kesztyűbe bújtatott keze.
   Hosszú órákon keresztül szeltük át Nyugat-Szicília csodás és felkavaróan szomorú tájait: azt hiszem, akkor még éppen olyan volt, amilyennek a partra szálló Ezrek - Carini, Cinisi, Zucco, Partinico - látták; majd a vasútvonal a tengerpart szélén haladt, úgy tűnt, mintha egyenesen a homokra fektették volna a síneket: a nap égető sugarai alatt majd' megfőttünk a vasskatulyában. Termosz még nem létezett; és az állomásokon nem lehetett frissítőhöz jutni; majd a vonat a szárazföld belseje felé vette az útját, köves hegyek és az oroszlán sörényéhez hasonló aranysárga, learatott gabonatáblák között. Végre tizenegy órára beérkeztünk Castelvetranóba, ami akkoriban távol állt még attól a bájos és becsvágyó városképtől, amilyet ma mutat; komor település volt, csatornái fedetlenek, a főutcán disznók parádéztak, milliónyi szúnyog zümmögött. Az állomáson, mely már ötödik órája pörkölődött a kánikulában, várt ránk a kocsink, a két "landauer", amelyeket sárga ponyvákkal alakítottak át.
   Fél tizenkettőkor ismét útra keltünk; az út Partannáig egyenes volt és zökkenőmentes, szépen megművelt földeken át vezetett; utazás közben ráismertünk az egyes helyekre, egy villa oszlopfőire, a két majolika négerfejre, egy vaskeresztre, melyet egy öngyilkos emlékére állítottak; Partanna alá érve azonban a jelenet változott: három csendőr jelentkezett - egy főtörzsőrmester és két közkatona -, tarkójukra fehér vászonkendőt kötöttek, s ettől a könnyűlovasságot idézték. S. Margheritáig kellett elkísérniük. Hegyvidéken jártunk; körülöttünk kibomlott a fékevesztett szicíliai táj, a nagybirtokok lakatlan, sivár vidéke, szellő sem rezdült az ólom nap alatt. Egy fát kerestünk, hogy annak az árnyékában költsük el a reggelinket, csak satnya olajfák voltak, amelyek nem védtek a nap hevétől. Végül találtunk egy elhagyott parasztházat, félig romba dőlve, de az ablakok gondosan bezárva. Az árnyékában letelepedtünk, és ettünk: többnyire zamatos, lédús étkeket. Kicsit távolabb a csendőrök is leültek, kenyeret, húst, édességet, bort küldettünk számukra. A mediterrán nap hevétől vidáman reggeliztek. Evés után a főtörzsőrmester odajött, pohárral a kezében: "Katonáim nevében is nagyon köszönöm a kegyelmes uraknak." És ledöntötte a legkevesebb negyven fokra hevült bort.
   Ám az egyik katona mindig talpon volt, elővigyázatosan járkált körbe-körbe, a ház körül. Újra kocsira ültünk. Délután két óra volt, a legkegyetlenebb szicíliai óra a nyári tájban. Lépésben haladtunk, mert ereszkedni kezdtünk a Belice irányában. Mindenki elnémult, és a paták csattogásán kívül csak az egyik csendőr énekét lehetet hallani, a "Spanyol lány így szeret" kezdetűt. Porfelhő kerekedett. (Anna I., aki Indiában is volt)⁴
   Azután átkeltünk a Belicén, amely Szicíliában komoly folyónak számított, kavicsos árterében még víz is volt, és megkezdődött a végtelen hosszú felkapaszkodás. Úgy látszott, a napraforgók sohasem fogynak el a mészköves tájról.
   Bár úgy tűnt, hogy sohasem lesz vége, egyszer mégiscsak véget ért: a hegyoldal tetején az izzadságtól csatakos lovak megtorpantak, a csendőrök leszálltak a lóról, mi is a kocsiról, hogy kinyújtóztassuk tagjainkat. Amikor újra nekivágtunk, a lovakat ügetésre fogták. Anyám intelmei megsokasodtak: "Nagyon figyelj, nemsokára balra meglátod Venariát." És valóban, ahogy felértünk a hídra, balra tényleg előtűnt egy kis zöld szín, nádasok és egy narancsliget. Dágali volt a neve, az első Cutó-birtok volt, ami útba esett. És Dágali mögött, egy meredek domb tetejére vezető, széles, ciprusok szegélyezte út végében ott állott a vadászházunk.
   Nem voltunk már messze. Anyám, akit már hevített S. Margherita iránti rajongása, nem maradt nyugton, egyik oldalról a másikra hajolt. "Mindjárt Montevagóban leszünk! Már otthon vagyunk!" Valóban Montevago következett, az első életteli hely annyi óra utazás után, de miféle hely! Kihalt, széles utcák, egyforma nyomorúságban roskadozó házak, kérlelhetetlenül tűző nap, néhány disznón és göthös macskán kívül sehol egy teremtett lélek.
   Ám Montevagót elhagyva már egyre szebb lett minden. Mosolygó táj, egyenes, sima út. "Itt a Giambalvo-villa! Ott a Csodatévő Szűzanya a ciprusokkal!" Még a temető is örömmel köszöntött minket. A Trapani Madonna következett. Itt vagyunk!! Itt a híd!!!
   Délután öt óra volt. Tizenkét órája voltunk úton.
   A hídon felsorakozott a helyi fúvószenekar és lendületes "polkát" játszottak. Porlepte szempillákkal, kitikkadt torokkal, elcsigázottan igyekeztünk mosolyogva köszönetet mondani. Még egy kurta útdarab, azután begördülünk a Fő térre, és előbukkannak a ház kecses vonalai, áthaladunk a kocsibejárón. Első udvar, kapubejáró, második udvar. Megérkeztünk. A külső lépcső aljában a "familiárisok" kicsiny csoportja, élükön a kiváló don Nofrióval: fehér szakállú, apró emberke, oldalán tekintélyes hitvesével. "Isten hozta! Mennyire örülünk az érkezésüknek!"
   Fent a szalonban a don Nofrio rendelésére készített citromfagylalt várt ránk, szörnyű, de még így is üdítő. Engem minden makacskodásom ellenére Anna elvonszolt a langyos fürdővízbe, melyről a feddhetetlen don Nofrio gondoskodott, míg szegény szüleim a köszöntésünkre érkező ismerősök rohamát állhatták.
   

   
    A HÁZ⁵
   
   A ház az árnyas Fő téren, a település középpontjában terült el, mintegy háromszáz kisebb-nagyobb szobájával maga volt a határtalan tér. Olyan önellátó és zárt rendszernek látszott, akár a Vatikán, azaz voltak benne reprezentációs lakosztályok, nappalik, vendéglakosztályok harminc főre, a személyzet helyiségei, három hatalmas udvar, istállók és kocsiszínek, magánszínház és -templom, egy óriási és gyönyörű kert és egy hatalmas veteményes.
   És a termek! Niccolo herceg kitűnő ízléssel bírt, és talán egyetlen a maga korában, aki felismerte, hogy vétek szétrombolni a XVIII. századi szalonokat. A nagy lakosztályban minden egyes ajtót két oldalról korabeli, szürke, fekete vagy vörös márványból készült, szeszélyesen kanyargó frízek öleltek körül, amelyek végtelenül harmonikus diszimmetriájukkal derűs fanfárként köszöntöttek minden arra haladót. A második udvarból zöld márványból készült, széles, egysoros, balusztrádos lépcső vezetett fel a teraszra, ahonnan a kereszt alakban elrendezett kopogtatókkal díszített ajtó nyílott.
   Innen lehetett bejutni a roppant méretű előszobába, melynek falát kettős sorban a Filangeri ősök portréi borították 1080-tól nagyanyám édesapjáig bezárólag, valamennyien életnagyságban, a legváltozatosabb kosztümökben, keresztes vitéztől II. Ferdinánd kamarásának öltözékéig, és ezek a képek, végtelen középszerűségüket feledtetve, a beláthatatlannak tetsző helyiséget élő jelenlétükkel családiassá tették. Valamennyi portré alatt, fekete kártyán fehér betűkkel volt felróva a név, a címek és az életút legfontosabb eseményei: "Riccardo, Antiochia ostromakor, a pogányok ellen", "Raimondo, Acri védelmében veszett oda". Egy másik Riccardo, a szicíliai felkelés szervezője (azaz a szicíliai vecsernyéé): I. Niccolo "két regiment huszárt vezényelt a gall hordák ellen, 1796-ban".
   Minden egyes ajtó vagy ablak fölött ott volt az egyes birtokok perspektivikus rajza is, akkoriban a feudumok még csorbítatlanul megvoltak. A négy sarokban négy fegyveres bronzvitéz - engedmény a kor ízlésének - magasra tartott egy-egy petróleumlámpát. A mennyezeten a bíbor felhőbe burkolózó Jupiter megáldja Arugerius hajóját, amint az szülőföldjéről, Normandiából Szicília felé indulva éppen felszedi a horgonyt. Tritonok és nimfák sereglik körül, hogy segédkezzenek a gyöngyházfényű tengerre szállásban. (Csőszök - sapkák, egyenruhák, fegyverek, nyulak)⁶
   Túljutva azonban ezen a büszke bevezetésen, a ház maga volt a kedvesség és a kellem, pontosabban fogalmazva minden lágysága úgy rejtőzött büszkeségének leple mögött, ahogyan az arisztokrata rejtőzik udvariassága mögé. Ott volt a XVIII. századi szicíliai stílust, az ún. "apátstílust" kellemes vonalaival képviselő könyvszekrényekbe zárt nagy bibliotéka, mely emlékeztet ugyan velencei rokonára, de annál darabosabb, kevésbé kellemkedő. Fakóvörös és aranyozott kötésben ott sorakoztak az enciklopédisták, Voltaire, Fontenelle, Helvetius (ugyan mit gondolhatott felőle Maria-Carolina, ha kézbe vette?), azután ott volt a Victoires et Conquetes, amely a napóleoni bulletinek és hadijelentések gyűjteménye volt, s legkedvesebb időtöltésem lett a hosszú csendekbe burkolózó, forró nyári délutánokon: többnyire hason fekve olvastam azokon a behemót puffokon, amelyek teljesen elfoglalták a bálterem közepét. A risorgimento néhány szatirikus hetilapjának bekötött évfolyamára is rábukkantam, mint a Fischietto vagy a Lo Spirito folletto, s a Don Quiotéra, La Fontaine díszkiadásaira, Napóleon történeteire, Norvins gyönyörű illusztrációival (ezt a kötetet még ma is őrzöm), Zola összes (vagy majdnem összes) művére, melyek sárga borítóikkal egészen "mellow"-nak tűntek abban a környezetben: néhány más, kevésbé rangos regény, de Verga A Malavoglia-család című művének dedikált példánya is ott volt.
   Nem tudom, sikerült-e eddig a pontig érzékeltetnem, hogy alapjában véve magányt kedvelő fiú voltam, olyan gyermek, aki jobban szereti a tárgyak társaságát az emberekénél. És ebből fakadóan könnyen érthetővé lesz, miért volt annyira eszményi számomra az élet S. Margheritában. A ház feldíszített tágasságában (300 szobában 12 ember) úgy barangoltam, akár egy elvarázsolt erdőben. Ebben a rengetegben nem rejtőztek sárkányok, de tele volt boldog meglepetésekkel, még a termek nevei is vidámságot sugalltak: "madaras szoba": redőzött nyersselyem tapéta fedte a falait, ahol a végeláthatatlanul indázó, kacskaringós faágak közül kézzel festett, sokszínű madarak ragyogtak elő. A "majmos szobában" a trópusi fák hasonlók voltak, csak csupa szőr, kaján pofájú csimpánzok függeszkedtek rajtuk. A magánapartmant "Ferdinánd szobái" képezték, amelyek mindig bácsikám szőke, nevetős képét hívták elő belőlem, pedig a nevüket egy másik, a Nagyorrú Királyról, a kedélyes és kegyetlen Ferdinándról kapták, ahogyan azt a méreteiben is pöffeszkedő uralkodói "lit-bateau" is mutatta, amelyet olyan szattyánbőr borított, mely, úgy tetszett, az uralkodói ágyak sajátja: a zöld szattyánbőrt arannyal sűrűn hímzett, háromágú Bourbon-liliomok borították, és egy túlméretezett könyv benyomását keltette. A falakat egy árnyalattal világosabb zöld selyem tapétázta, egy fényes és egy matt függőleges csík váltogatta egymást rajta, akárcsak otthon, a palermói házban. Egyedül a "kárpitszobában" támadtak baljós gondolataim: a Megszabadított Jeruzsálem témájára készült nyolc nagy gobelin láttán. Az egyiken, amely Tancredi és Argante párviadalát ábrázolta, az egyik lónak különösen emberi tekintete volt, amelyet nekem később óhatatlanul Poe "Metzengerstein"-jéhez kellett kapcsolnom. Egyébként ez a gobelin még mindig az enyém.
   Különös, de esténként mindig a bálteremben tartózkodtunk, az első emelet legfontosabb helyiségében, amelynek nyolc erkélye a Fő térre nézett, négy pedig az első udvarra. A szalon uralkodó színe az arany volt: palermói házunk báltermét idézte. A mennyezet ellenben lágy zöld tónusban derengett, és szinte teljesen elborították a kézzel hímzett színarany virágok és levelek, matt aranydíszítésüknél fénylőbb arannyal tündököltek a vállpárkányok és hatalmas, kocsibejárónyi ajtószárnyak. És amikor téli estéken (két telet is eltöltöttünk ott, mert anyám nem akart elszakadni S. Margheritától) ültünk a nagy kandalló előtt, a petróleumlámpák gyér világánál, és a lángok szeszélyes fénye hol az ablakpárkányzat csipkézetébe, hol a mennyezet egy-egy virágába kapott bele, olyan volt, mintha a tündérek ládájába zártak volna be minket. Egy ilyen estének a dátumát is pontosan meg tudom határozni, mert emlékszem, hogy hozták az újságot és benne a hírt Port Arthur elestéről.
   Ezeket az estéket nem töltöttük mindig szoros családi körben, sőt szinte sohasem. Anyám igyekezett a szülei által bevezetett szokást továbbra is fenntartani, szívélyes kapcsolatokat ápolni a helyi előkelőséggel; felváltva ebédeltek nálunk, hetente két alkalommal valamennyien eljöttek, hogy nálunk kártyázzanak, éppenséggel a báltermünkben. Anyám kislánykora óta ismerte és szerette valamennyiüket, de azért én nem tartottam mindegyiküket kifogástalan úriembernek. Közöttük volt a palermói illetőségű don Peppino Lomonaco, akit nyomorúságos anyagi körülményei arra késztettek, hogy S. Margheritában húzza meg magát, ahol egy kicsiny házat és egy még kisebb földdarabot mondhatott a magáénak. Szenvedélyes vadász volt és nagyapám közeli barátja, kivételes bánásmódban részesült nálunk: úgy emlékszem, minden reggel velünk együtt reggelizett, és az egyetlen volt, aki tegezte anyámat, míg ő tiszteletteljesen magázódott vele. Szálfaegyenes, szikár, égszínkék szemű öregember volt, fehér harcsabajuszt viselt, jól szabott, de kopottas ruháiban is finoman választékos és elegáns. Mai fejjel úgy gondolom, hogy a Cutó család törvénytelen leszármazottja lehetett, egyszóval anyám egyik nagybátyja. Zongorázott, csodálatos vadásztörténeteket mesélt, mi minden esett meg vele és nagyapámmal az erdőt-mezőt járva, meg Dianáról és Furettáról, a két rettenthetetlen és okos vadászkutyáról, azután Leonéval és Carparóval, a két hírhedett banditával való félelmetes, de végül mindig ártalmatlan találkozásairól adomázott. Közöttük volt Nené Giaccone is, helyi nagybirtokos, vörös kecskeszakálla és szertelen életkedve okán a helység nagy "viveur"-jeként tartották számon, minthogy minden évben két hónapot a palermói Hotel Milánóban töltött, mely az Emerico Amarin utcában állt, a Politeama tér mellett és "fast" hírben állott.
   Mario Rossi lovag alacsony növésű, fekete szakállas emberke volt, régi vágású postatiszt, aki mindig Frascatit emlegette, ahol néhány hónapig szolgálatban volt ("Ön megérti, hercegnő, Frascati az már majdnem Róma"), Ciccio Nevének hatalmas, kerek, vörös feje volt, Ferenc József-pofaszakállt viselt, és háborodott nővérével élt együtt (ha közelebbről megismerünk egy-egy szicíliai falut, rengeteg elmebeteget találhatunk bennük), Catania, az iskolamester Mózes-szakállt hordott. Montalbano szintén nagybirtokos volt, tipikus "falusi báró", nagydarab, faragatlan ember, azt hiszem, azonos a mostani kommunista képviselő apjával; Giorgio di Giuseppe képviselte a társaságban az entellektüelt, éjjelente, az ablaka alatt elhaladva zongoraszó, Chopin-nocturne-ök hallatszottak ki szobájából; Giambalvo hihetetlenül kövér ember volt és roppant szellemes, a fekete szakállas Monteleone doktor Párizsban tanult, és gyakran mesélt a "rue Monge"-ról, ahol elképesztő történetek estek meg vele. Don Colicchio Terrasa nagyon öreg volt, már-már igazi paraszt, a fia, Toto nagy étkéről híres, és voltak még sokan mások is, akik szintén megfordultak nálunk, igaz, ritkán.
   Látható, hogy egyedül csak férfiakról esik szó; a feleségek, a leánygyermekek és a nőtestvérek nem látogathattak el a házunkba, mert nők a faluban (1905-1914 között) nem vizitelhettek, illetve férjük, apjuk vagy bátyjuk nem ítélte őket társaságba vihetőnek. Anyám és apám szezononként egy alkalommal felkereste őket, Mario Rossihoz pedig, akinek a felesége a gasztronómiai tudásáról híres Bilela család sarja volt, néhányszor reggelire is elmentünk: olykor pedig maga az asszony, bonyolult előzetes figyelmeztetéseket és jelzéseket követően, egy fiúval egy hatalmas levesestál széles metéltet küldetett nekünk szicíliai módra, tele darált hússal, padlizsánnal, bazsalikommal, emlékszem, a pogány parasztistenek fő fogásának véltem. A küldönc, aki a vakítóan tűző nap alatt vágtában tette meg az utat, pontos utasítással bírt arra nézve, hogy akkor teheti a levesestálat az asztalunkra, amikor már valamennyien helyet foglaltunk. Mielőtt elment, tájszólásban mindig meghagyta asszonya rendelkezése szerint, hogy tehénsajtot is reszeljünk az étel tetejére, ami minden bizonnyal bölcs tanács volt, de mi sohasem fogadtuk meg.
   Egyetlen kivétel volt a női nemből, aki nyilvánosan mutatkozott, Margherita, Nené Giacconénak, a "viveur"-nek a leánya, aki a Sacré Coeurben nevelkedett: szép lány volt, haja lángvörös - éppen mint az apjáé -, és hajzuhatagát minden lehető alkalommal látni engedte.
   A lakossággal folytatott szívélyes kapcsolatainkkal éles ellentétben volt az a feszült viszony, ami a hivatalosságokhoz fűzött minket: a polgármesterhez, don Pietro Giacconéhoz és a plébánoshoz, ugyanis a Cutó család főkegyúri jogokat gyakorolhatott. A polgármester távolléte azzal is magyarázható, hogy folyamatos viszály állt fenn a községházával a használati jogok miatt: ő is úriembernek tartotta magát, de egy ideje már együtt élt egy Pepita nevű szajhával, aki spanyolnak mondotta magát, és akire Agrigento (!) egyik zenés kávéházában tett szert, és a helység utcáin kocsikázott fel s alá, egy szürke póni vontatta "charrette"-ben. Egy nap apám, aki a kocsibejárónk előtt állott, látta elkocsikázni a párocskát elegáns fogatán: de sasszemével azt is megpillantotta, hogy a kerékagyról a villáscsavar hiányában lefordulóban van a kerék, ezért bár személyesen nem ismerte a polgármestert, és viszonyuk is feszültnek volt mondható, futni kezdett a "charrette" után, és kiabált: "Lovag úr! Figyeljen, a jobb kerék mindjárt kiszakad."
   A lovag megállt, ostorát köszönésre emelte, és ennyit mondott: "Köszönöm, majd gondom lesz rá." És továbbkocsikázott, le sem szállt. Húszméternyire a kerék valóban kizuhant, a polgármester és Pepita - rózsaszínű "chiffon" ruhájában - kíméletlenül a földre zuhant. Nem esett nagy bajuk, másnap pedig négy fogolymadár kíséretében egy vizitkártya érkezett a következő szöveggel: "Lovag Pietro Giaccone, S. Margherita Belice polgármestere köszönetét fejezi ki a meg nem fogadott jó tanácsért."
   Ám az enyhülés egyéb jelei nem következtek el ezután sem.
   A S. Margherita-i ház három udvara közül a legbelső és egyben a legnagyobb a "pálmás udvar" volt, amelyet hatalmasra növekedett datolyapálmákkal ültettek körül, melyek ebben az évszakban tele voltak lecsüngő, megtermékenyítetlen datolyafürtökkel. A második udvarról megközelítve előbb jobboldalt elhaladtunk az istállók és majorok laposan, hosszan elnyúló sora előtt, mögöttük volt a lovarda. Az udvar közepén, jobbra elhagyva az istállókat és a lovardát, két, sárga porózus kövekből formázott oszlop állott, szeszélyes indák, vízköpők díszítették, a kertbe vezető lépcső felé jelezve az utat. A lépcső nem volt hosszú, talán tíz grádics, de a barokk építész ördöngös ihlettől vezéreltetve olyan tágas teret teremtett, a magasabb és alacsonyabb fellépőket váltogatva, a legváratlanabb módon megcsavart ívsorokkal, a lépcsőpihenőkön felesleges padocskákat és kis fülkéket kialakítva, ilyen csekély magasság birtokában is a találkozás és elválás megannyi lehetőségével, a durva ellenérzésektől a szeretetteljes egymásra találásig, hogy a lépcsősort egy civódó szerelmespár lelkületével ruházta fel.
   A park, a legtöbb szicíliai díszkerthez hasonlatosan, a háznál mélyebben feküdt, azt hiszem azért, hogy a közelében fakadó forrást hasznosíthassa. Hatalmas volt, és útjainak, ösvényeinek látszólagos bonyolultsága ellenére is rendkívül szabályos elrendezésű a ház ablakaiból szemlélve.
   Magyallal és arakuáriával ültették tele, sétányait mirtuszágyások szegélyezték, és nyár közepén, amikor a forrás elapadóban volt, valóságos illatparadicsomot teremtett a kiégett méhfű és vadmajoránna, akárcsak Szicília legtöbb kertjében, amelyek, meglehet, inkább az orr, mint a szem gyönyörűségére teremtődtek.
   Csak a parkot négy oldalról körülölelő széles sétány volt egyenes, minthogy a tervező (aki különös ihletét tekintve minden bizonnyal azonos volt a kis lépcsősor építészével) megsokszorozta a fordulókat, tekervényeket és zugokat teremtve, azt a bájos titokzatosságot erősítve benne, ami az egész házat körüllengte. Ezek az egymást keresztező utak azonban végül is a park középpontjába torkollottak, oda, ahol a forrás feltör, hogy díszes rabságában, széles sugarakkal örvendeztesse meg a hatalmas szökőkutat, amelynek közepén, egy mesterséges romokból épített kis szigeten a Bőség Istennője állott, fürtös hajjal, lengő öltözékben, vízsugarakat ontva s nyájas hullámokat fodrozva a mély vizű medencében. A balusztrádon, amely körülölelni látszott, tritónok és nereidák kapaszkodtak, mindannyian a vízbe merülés pillanatát testesítették meg, látszólag igen mozgalmasan különböző pózokban, mégis valamennyien egy szervesen összetartozó jelenet képét alkotva.
   A téren a szökőkút körül évszázados zuzmófoltok sötétítette kőpadok, kusza levéllenyomataik napsugarak és szélviharok nyomát őrzi.
   Egy kisgyermek számára a kert tele volt meglepetéssel. Az egyik sarokban hatalmas üvegház állott, tele kaktuszokkal és ritka cserjékkel: ez volt Nino birodalma, akinek éppen úgy vörös szőrzete volt, mint a helyi lakosok többségének, alighanem a normann Filangeri ősök okán. Volt egy apró, de sűrű, erőteljes törzsekből álló bambuszliget is, egy kisebb szökőkutat vett körül, melynek árnyékában volt egy tisztás, itt játszhattam, itt állt az a hinta is, amelyről Pietro Scalia, a későbbi hadügyminiszter, hajdan lepottyant és eltörte a karját. Az egyik mellékösvényen egy tágas ketrec volt a falba vágva, amit egy ideje már a majmok laktak, és amelybe unokatestvéremmel, Clementina Trigonával egy napon bezárkóztunk, éppen vasárnap reggel, amikor a parkot megnyitották a helyi lakosok előtt, akik döbbent némaságban gyönyörködtek, némiképpen tétován, e felöltöztetett majmok látványában. Ott volt a "babaház" is, amely anyámnak és négy lánytestvérének épült vörös téglából, az ablakok homokkőből voltak kifaragva, s beroskadt tetejével, roggyant padozatával az egyetlen szomorú zuga volt Nino hatalmas kertjének, aki bámulatos módon képes volt minden fát megmetszeni, minden ösvényt felhinteni és minden virágágyást karbantartani.
   A szomszédos Belicéből rendszeres időközönként megérkezett egy kocsi, melynek rakománya egy hatalmas hordó volt, tele angolnával, amelyet a kisebbik szökőkútba ürítettek (azaz a gyerekekébe). Ez lett a halas medence, amelyből a szakács utasításai szerint hálóval halászhattam a konyha szükségletei szerint.
   Az utak fordulóiban, a park minden pontján antik istenek megfeketedett mellszobrai emelkedtek, többnyire orruk már letört, és mint minden valamirevaló édenben, itt is jelen volt a kígyó, ezúttal a ricinusbokor képében (amely egyébként gyönyörű volt, hosszúkás zöld levelein piros csíkokkal), s egy napon, amikor egy bíborvörös fürt magjait szétmorzsoltam, hirtelen megcsapott az az egyetlen dolog, a ricinus szaga, mely életem e boldog korszakát beárnyékolhatta. Bemocskolt kezemet a rajongva szeretett Tom elé tartottam, hiszen mindig velem volt, és még ma is magam előtt látom azt a kedves, de szemrehányó tekintetet, ahogyan a pofáját félrehúzta, a jól nevelt kutyák módjára, amikor úgy szeretnék undorukat kimutatni, hogy közben ne bántsák meg a gazdát.
   A kert, mint mondottam, teli volt meglepetésekkel. Voltaképpen az egész S. Margherita az volt, telis-tele játékosan vonzó kelepcékkel. A folyosón feltárva egy ajtót, a zsalugáterek félhomályába veszett termek hosszú sora nyílt meg, a falakat Napóleon itáliai hadjáratait ábrázoló francia metszetek borították; a második emelet tetején szinte láthatatlanul simult a falba egy tapétaajtó, amely mögött hatalmas térség rejtőzött, falain mennyezetig zsúfolva függtek az antik témájú festmények, szakasztott úgy, ahogyan a XVIII. századi párizsi szalonokat ábrázoló képeken láthatjuk. A fogadóterem egyik ősünket ábrázoló képét elmozdítva pedig nagyapám vadászszobáiba lehetett jutni, Isten színe előtt a nagy vadászéhoz. A kristálytárlókban őrzött trófeák a mi birtokainkról származtak: vörös lábú foglyok, bánatos szalonkák, belicei szárcsák; de a nagy asztal a mérlegekkel, a kicsiny, tölténykészítéshez való súlyokkal és présekkel, a színes töltényhüvelyekkel teli üveges szekrények, a veszélyesnél veszélyesebb kalandokat ábrázoló, színes nyomatok sora (ma is magam előtt látom, azt a fehér ruhás, szakállas felfedezőt, aki hanyatt-homlok menekül a rá támadó, zöldes színekben pompázó orrszarvú elől) megbűvölte egész serdülőkoromat. A falon vadászkutyákat, szettereket és pointereket ábrázoló metszetek és fotográfiák is függtek, melyek a kutyalét minden megejtő kedvességét is sugározták magukból. Hatalmas fegyverállványokon sorakoztak a puskák, valamennyi sorszámmal felruházva, hogy a lajstromban követhetők legyenek a kilőtt lövések. Közöttük volt az is - azt hiszem egy kétcsövű, gazdagon damaszkuszolt női fegyver -, amelyből eldördültek azok a lövések a parkban, melyek falkavadász karrierem kezdetét és egyben végét is jelentették: egy szakállas mezőőr rávett, hogy megcélozzak néhány ártalmatlan vörösbegyet, amelyek szerencsétlen módon a földre hullottak, puha szürkés tollukon vércseppek. S mivel még egyre vergődtek, a mezőőr ujjai közé szorítva őket, lecsavarta a fejüket.
   Annak ellenére, hogy átrágtam magam a Victoires et Conquetes és a L'épée de l'intrépide général comte Delon rougie du sang des ennemis de l'Empire című műveken, a jelenet elborzasztott, a vér minden bizonnyal csak nyomtatott formává, képekké és hasonlatokká oldva tetszett nekem. Meg sem álltam apámig, akivel nyomban tudattam, hiszen az ő kívánságára vettem részt az ártatlanok lemészárlásában, hogy soha többé nem fogok fegyvert senkire.
   Tíz évvel később egy pisztolylövéssel végeznem kellett egy bosnyákkal, ágyúlövéseimmel pedig még ki tudja, hány keresztény életet oltottam ki. De tizedannyira sem ráztak meg a történtek, mint annak a két nyomorúságos vörösbegynek a halála.
   Azután ott volt a "fogatok terme", egy nagy, sötét helyiség, amelyben két óriási, XVIII. századi "carrosses" állott, egyikük, a díszhintó csupa arany meg üveg volt, az ajtókon sárga alapon "Vernis Martin"-nel megvalósított pásztorjelenetek, a hatszemélyes üléseket fakósárga tafotával vonták be; míg a másik, az utazóhintó, olívazöld színű volt, aranysága zsinórozással, zöld szattyánbőrrel bélelve, ajtain a címer. Az ülések alatt bélelt üregek az utazás nélkülözhetetlen kellékei számára, amelyek közül csak egy ezüsttál szerepelt ott. Azután ott volt a "babakonyha", egy kicsinyített tűzhellyel és egy arányosan kicsinyített, teljes réz konyhafelszereléssel, melyet nagyanyám csináltatott abbéli, ám hiábavaló igyekezetében, hogy leányaiban kedvet ébresszen a konyha iránt.
   És ott volt még a templom meg a színház, mesébe illő szögletekkel, zugokkal a hozzájuk vezető úton, de erről később beszélek.
   Ekkora pompa közepette is egy tökéletesen dísztelen, a kertre nyíló szobában aludtam, "rózsaszín szobának" nevezték, mert valóban a "Maréchale Niel" árnyalatával készült csillogó stukkó volt festve benne. Egy másik oldalról a pipereszoba határolta, egy különös, rézből készült, ovális mosdóval, amely négy falábon állott: emlékszem más fürdőkre is, fürdővízre, melyben keményítőt oldottak fel, vagy kendőbe csomózott korpát helyeztek bele, esetleg illatos "bains de son" permetezett rám; a második császárságról szóló emlékiratokban esik hasonlóról szó, mely szokást nagyanyám láthatóan átörökítette anyámnak.
   A szobámhoz tarozott még egy ugyanolyan szoba, csak égszínkék, ahol az egymást követő nevelőnőim, Anna I. és Anna II., a német guvernántok és a Mademoiselle aludt. Az ágytámlám mellett egy fehér fából készült ereklyetartóban, kárminpiros háttérben három elefántcsont szobrocska a szent családot formázta. Különös, de a csodával határos módon megmenekült, és most unokatestvéreim villájában, abban a szobában függ, ahol aludni szoktam. Ebben a villában nemcsak a gyermekkori "szent családot" találtam meg újra, hanem a S. Margheritában töltött ártatlan éveknek azt az ugyan elhalványodott, de cáfolhatatlanul jelen levő lenyomatát, amiért annyira szeretek náluk lenni.
   Ott volt még a templom, amely egyúttal S. Margherita székesegyházául is szolgált. Ha a "fogatok terméből" balra fordultunk, és egy lépcsőn felmentünk, széles folyosóra jutottunk, amely az "iskolaszobába" vezetett, mely tanteremre emlékeztetett, padokkal, táblákkal, domborzati térképekkel.
   Kiskorában ebben a helyiségben tanult anyám és a testvérei.
   Mielőtt ehhez a szobához eljutottunk volna, balra két ajtó látszott, a vendéglakosztályokhoz vezettek, a legszebb három szobához, minthogy a főlépcsőház feletti teraszra nyíltak. Jobbra pedig két "consoles" között egy nagy sárga ajtó volt. Egy kicsiny, hosszúkás szobába léphettünk, amelyben a székeken kívül polcok voltak, rajtuk rengeteg, szenteket ábrázoló képmás sorakozott, emlékszem egy majolikatálra, amelynek a közepében, életnagyságban, ott látszott Keresztelő Szent János levágott feje, háttérben az alvadt vérrel. Ebből a szobából a szószékre vezetett az út, az első emelet magasságában a főoltárra nézett, amelyet egy kivételesen szép, aranyozott, virágmintás vaskorlát vett körül. Belül imazsámolyok, székek és megszámlálhatatlanul sok rózsafüzér volt található, vasárnap tizenegy órakor innen követtük a mérsékelt buzgalommal mondott misét. A templom maga nagy volt és szép. Empire stílusban épült, melyet csak a mennyezeti fehér stukkók közé ékelt hatalmas freskók csúfítottak el, akárcsak a palermói Olivella-templomban, amelyhez kicsiben hasonlított.
   A "fogatok terme", most veszem csak észre, afféle "plaque tournante" volt, az épület kevésbé frekventált részében. Jobbra tőle pedig egy olyan zegzugos, fülkékkel és lépcsőtöredékekkel terhes, megfejthetetlenül szövevényes rész következett, mint némely álmok, hogy a folyosó végül a színházterembe torkolljon. Színház volt ez a javából, két, egyenként tizenkét páholyból álló sor fogta közre a nézőteret, és karzat is volt, természetesen. Legalább háromszáz személyes. A terem fehér és arany színben díszlett, az ülések és páholyok kárpitja fakókék bársony. A berendezés XVI. Lajos stílusában, elegáns és visszafogott. Középen állott a királyi páholy mása, azaz a mi páholyunk, fölötte ott magasodott egy hatalmas aranyozott fa diadaljelvény, rajta a kétfejű sas, mellén a Szt. Januarius-érdemrend. A későbbi korból származó függöny Antiochia ostromát ábrázolta, Riccardo Filangeri hőstettét (mely hőstett Grousset interpretálásában korántsem volt annyira heroikus, mint a festő láttatni engedte). A termet az első sor páholy fölé kinyúló lámpakarjairól aranyozott petróleumlámpák világították meg.
   Milyen szép, hogy ezt a színházat nagyon gyakran használták; természetesen a tér felől is volt bejárata a közönségnek.
   Gyakran felkeresett minket egy-egy vígjátéki színtársulat, vándorszínészek voltak, akik nyaranta felkerekedtek, és szekéren járták végig a településeket, két-három napig időzve egy helyen előadásaikkal. S minthogy S. Margheritában volt igazi színház, itt sokszor hetekig is elmaradtak.
   Reggel tíz órakor megérkezett a színigazgató szalonkabátban és kürtőkalapban, hogy engedélyt kérjen színházi szereplésükhöz: az engedélyt apámtól, illetve távollétében anyámtól kapta meg, magától értetődően és a bérleti díjat is visszautasítva (azaz fiktív szerződést kötöttek, két hétre ötven centesimóról szólt az írás), ezenkívül még a mi "páholyunk" bérleti díját kellett megfizetnie. Mindezek után a színigazgató eltávozott, hogy fél óra múlva visszatérjen bútorokat kölcsönkérni. Ezek a társulatok többnyire csak néhány festett vászonnal utazgattak díszlet gyanánt, mivel bútorokat cipelni magukkal költséges is lett volna, meg terjedelmüknél fogva igen kényelmetlen. A berendezést átengedtük, és este alkalmunk nyílott viszontlátni karszékeinket, asztalkáinkat, fogasainkat a színpadon. (Nem esik jól, de el kell mondanom, hogy sohasem kifogástalan állapotban.) Szó szerint a távozás perceiben visszaszolgáltatták, de olykor olyan gyalázatosan fényezték fel őket, hogy kénytelenek voltunk a következő társulatokat megkérni e jó szándékú gyakorlat mellőzésére. Egy alkalommal, amennyire emlékszem, a primadonna is bemutatkozott: egy harminc év körüli vaskos ferrarai nőszemély, akinek a búcsúestén a Kaméliás hölgyet kellett alakítania, s minthogy a ruhatárát nem ítélte megfelelőnek az alkalom ünnepélyességéhez, anyámhoz jött, hogy kölcsönkérjen egy estélyi ruhát: így láttam a Kaméliás hölgyet mélyen dekoltált, ezüsttel sűrűn flitterezett "Vert Nil" ruhában.
   A falusi vándorszínészet mára már kihalt mesterség, kár érte. A rendezés olyan volt, amilyen, a színészek értelemszerűen rosszak, de olyan elkötelezettséggel és hévvel adtak elő, hogy "fellépésük" sokkalta reálisabbnak tűnt, mint azoknak az ötödrangú filmecskéknek a halovány statisztériája, amelyeket manapság vetítenek ugyanezekben a helységekben.
    Minden este volt előadás, a repertórium igen széles, az egész XIX. századi drámairodalom színre került, Scribe, Rovetta, Sardou, Giacometti és Torelli is. Egy alkalommal még a Hamletet is előadták, akkor láttam először. És a nézőközönség, amelyben szép számmal voltak jelen parasztok is, figyelmesen hallgatta és lelkesen megtapsolta. S. Margheritában ezek a társulatok jó üzletet csináltak, ingyen kaptak színházat, díszletbútort is, még a lovaikat is a mi istállóinkban szállásolhatták el, és ott is abrakoltathatták őket.
   Minden este ott voltam, leszámítva szezononként azt az egy alkalmat, amit "kikapós estének" hívtak, s amikor egy illetlennek vélt francia "pochade"-ot tűztek műsorra. Másnap helybéli barátaink eljöttek, hogy beszámoljanak a szabados előadásról, és többnyire nagyon kiábrándultak voltak, mert nagyobb illetlenségeket vártak.
   Én remekül szórakoztam és a szüleim is, és a jobb társulatoknak, szezonjuk vége felé, egyfajta "garden party"-t rendeztek, rusztikus, de bőséges "buffet"-vel, amely megörvendeztethette e kivételes "ripacsok", attól tartok, túlontúl sokszor üres gyomrát. De az utolsó évben, 1921-ben, hogy hosszasabban időztem S. Margheritában, nem jöttek már a vándortársulatok, gyengécske filmeket vetítettek helyettük. A háború, sok mással együtt, elpusztította a vándortársulatok festői nyomorát, amely nem volt minden művészi haszon nélkül, és úgy vélem, hogy sok nagy művész élte itt meg tanulóéveit a múlt században, közöttük Eleonora Duse is.
   Most látom csak, hogy még nem beszéltem S. Margheritában az ebédlőről, amely egészen egyedinek számított több okból is. Először is egyedi volt már létezésénél fogva: azt hiszem, igen ritka dolog, hogy egy XVIII. században épült házban legyen kifejezetten az étkezések számára kialakított ebédlő. Akkoriban, akárcsak én most, felváltva bármilyen szalonban leültek étkezni.
   S. Margheritában viszont volt ebédlő. Nem túl nagy, húsz vendégnél többet kényelmesen biztosan nem tudott ellátni, mindkét erkélye a második udvarra nézett. Három ajtón lehetett belépni: a főajtó a képtárral kötötte össze (erről még nem tettem említést), egy ajtó a vadászszobák felé vezetett, a harmadik pedig a "l'office"-hoz, ahol a kötéllift működött, mely az alatta található konyhával kötötte össze. Az ajtók színe fehér volt, XVI. Lajos stílusában, négyszögű zöld és fakóarany dombornyomatokkal.
   A mennyezetről egy olajmécset formázó muranói csillár lógott, melynek vékony szürkés üvegére halvány árnyékot vetettek a színezett virágok.
   Alessandro hercegnek, aki ezt a termet berendezte, az az ötlete támadt, hogy magát és családját étkezés közben örökítteti meg a falon. Hatalmas, vászonra festett portrék voltak, mindegyik magában elfoglalt egy teljes falat, mennyezettől a parkettáig, szinte életnagyságban ábrázolt alakjaival. Az egyiken éppen a reggeli látható, a herceg vadászruhában, csizmában és kalapban, a hercegnő fehér "déshabillé"-ben, de felékszerezve ül a reggelizőasztalnál, a csokoládét egy turbános néger rabszolga szolgálja fel. A hölgy egy süteményt nyújt türelmetlenkedő kopója felé, az úr egy nagy, kék virágos csészét emel a szájához. Egy másik kép a pázsiton elköltött reggelit ábrázolta: jó néhány úr és hölgy üli körül a fűre terített abroszt, melyen fenséges étkek és szalmafonatú palackok sorakoznak: a háttérben egy szökőkút látszik, és fiatal, alacsony növésű facsemeték: azt hiszem ez idő tájt ültethették a kertet S. Margheritában.
   A harmadik, legnagyobb kép egy díszebédet ábrázolt, a nemesurak bodros parókában, a hölgyek kicicomázva: a hercegnőn kényes ízléssel készült, rózsaszín ezüst "broché"-val átszőtt selyemruha, nyakán "collier de chien", a keblén hatalmas rubin nyakék. A libériás komornyikok hosszú sora vonul, kezükben a kivételes fantáziáról tanúskodó ételek sora. Még két kép létezett, de csak az egyikre emlékszem, mert mindig vele szemben ültem: a gyermekek uzsonnáját ábrázolta. Rajta két tíz-tizenkét éves kislány: arcuk kipúderezve, tartásuk merev, mellkasuk kidüllesztve, velük szemben egy tizenöt év körüli fiú, narancsszínű ruhájának hajtókája fekete, rövid díszkardot visel. Egy idős hölgy is van velük (valószínűleg a nevelőnő), széles szájú üvegkelyhekből furcsán rózsaszín fagylaltot esznek, talán fahéjból készült.
   S. Margherita másik különös darabja az ebédlőasztal volt, mozdíthatatlan közepével, egy hatalmas, ezüstből készült Neptunnal, aki szigonyával fenyegetett, míg mellőle hitvese kacsintott ránk nem minden malícia nélkül. Egy sziklafélén ültek, egy ezüstmedence közepén, delfinek és tengeri szörnyek gyűrűjében, és az asztal középső lábában elrejtett elmés óraszerkezet segítségével szájukon át vizet permeteztek. Fényűző és pompás együttes, kétségkívül, amely jócskán ellehetetlenítette a terítést, hiszen az abroszok közepén mindig volt egy hatalmas lyuk, hogy Neptun feje előbukkanhasson. (A lyukakat utóbb levelekkel és virágokkal álcázták.) Tálalók helyett négy nagy "consoles" állt ott, felületük rózsaszínű márvány: az egész terem alapárnyalata rózsaszínű volt, a márvány is, a hercegnő "toalettje" is a nagy képen, és a bútorkárpit is hasonlóan finom árnyalatban derengett.
   Mint látható, S. Margheritát afféle XVIII. századi Pompejiként is értékelhetjük, amelyben csodálatos módon minden érintetlenül fennmaradt: ritka, ha ugyan nem egyedüli jelenség Szicíliában, amely szegénysége és nemtörődömsége okán példátlan módon képes mindent megsemmisíteni. Nem tudom a pontos okát ennek a páratlanul csodálatos megmaradásnak, talán az is közrejátszik benne, hogy szépapám 1820 és 1840 között hosszú éveket töltött el benne, száműzetésfélében, amit a Bourbonoktól kapott a tengerészetnél elkövetett csínyei miatt, talán a nagyanyám szenvedélyes törődése révén; és minden bizonnyal az a tény is közrejátszott ebben, hogy Onofrio Rotolo személyében megtalálta azt az egyetlen intézőt - legalábbis az én ismeretségi körömben az egyetlent -, aki nem lopott. Még ismerhettem, tulajdonképpen gnóm volt, törpe, egészen apró termetéhez hosszú-hosszú fehér szakállat viselt. Elképesztően terjedelmes és féltékeny feleségével élt együtt az egyik, házunkhoz tartozó külön bejáratú lakrészben. Aggályos gondosságáról valóságos legendák keringtek: amikor a ház üres volt, miképpen járta végig minden éjszaka a termeket, hogy ellenőrizze, csukva vannak-e az ablakok, bereteszelve-e az ajtók; hogy csak a felesége nyúlhatott a drága porcelánokhoz, hogy minden egyes fogadás után (nagyanyám idejében) egyenként ellenőrizte a "cannées" székek csavarait az ülések alatt; hogy telente álló nap leste a felfogadott személyzetet, akik karbantartották és kitakarították a hatalmas ház minden zegzugát. Felesége, nem tekintve férje korát és cseppet sem fiatalos ábrázatát, igen féltékeny természetű volt, és rendszeresen elértek minket a hírek azokról a fergeteges jelenetekről, amikor annak a gyanújának adott hangot, hogy ura túlzott figyelmet szentel egy-egy csinosabb szobalánynak. Bizonyosan tudom, hogy don Nofrio egy alkalommal felkereste anyámat, élénk szemrehányásokat téve neki szertelen költekezéséért, de aligha talált meghallgatásra, sőt minden bizonnyal mélyen megbántva távozott.
   Halálának időpontja egybeesik minden villák legszebbikének gyors és váratlan pusztulásával. Szolgáljanak ezek a sorok, melyeket senki sem olvas majd, tiszteletadásul feddhetetlen emlékének.
   De S. Margheritában a kaland a gyermek számára nemcsak a lakatlan lakosztályokban és a kert kacskaringói közepette, hanem egy-egy tárgyban is benne rejtőzött. Gondoljanak csak bele, mennyi csoda forrása lehet egy asztalközép! Nyitott dobozban egy "boîte a musique", amelyet terjedelmes óraszerkezet működtet, melyben egy szabálytalan elrendezésű, tüskékkel teli henger forgott önmaga körül, miniatűr acélhúrokat emelgetve, törékeny, rövid életű dallamot bocsátva ki magából.
   Voltak olyan szobák is, ahol sárga faszekrények álltak, kulcsuk elveszett: még don Nofrio sem tudta, hol lehetnek, ezzel pedig mindent elmondtam. Hosszas habozás után elhívatta a kovácsot, a zárak felnyíltak. A szekrényekben ágynemű volt, lepedők meg takarók tucatjai, egy szállodát is ellátott volna (és meg kell jegyeznem, hogy egyébként is rémületes mennyiség volt belőle az ismerős szekrényekben): tiszta gyapjúból, sóval és kámforral átitatva; damasztszalvéták, picik, kicsik és nagyok, és valamennyinek lyuk volt a közepén. És mindeme házias bőség közepette, minden réteg között, tüllből varrott levendulavirágos, immár porlepte zsákocskák lapultak. A legérdekesebb szekrény azonban az volt, amelyben az 1700-as évekből származó írószer rejtőzött, a többihez képest a szekrény kisebb volt és zsúfolásig tömve szertefoszlott árkus levélpapírokkal, rendre tízesével összekötözött lúdtollakkal, vörös és zöld "pains a cacheter"-val és hosszú-hosszú, pecsétviaszhoz való rudacskákkal.
   

   Ott voltak még a séták S. Margherita körül: a leggyakoribb az volt, ahol az út a sík vidéken át vitt, a távolság kényelmes (három kilométer, semmiképpen sem több), és egy meghatározott, ha nem is vonzó cél felé vezetett, magához a Montevagóhoz.
   A másik irányban is tettünk sétákat, a Misilbesi felé vezető országúton: elhaladtunk egy óriásira nőtt napelfogó fenyő előtt, azután át a Dragonara hídján, amelyet váratlanul buja és sűrű növényzet vert fel, s amely Doré akkoriban sokat forgatott Ariosto-illusztrációit idézte fel bennem. Mikor megérkeztünk Misilbesibe - ez a hely áraszt magából valami alapvetően banditahangulatot, mintha mindazoknak az erőszakos tetteknek és szörnyűségeknek a tárháza lenne, melyekről szívesen hinném, hogy nem fordulnak már elő Szicíliában: néhány évvel ezelőtt S. Ninfa mellett (Rampinzeri) egy olyan vidékrészletre bukkantam, amelyben felismertem a szeretett, ám a banditák minden pimaszságát tükröző Misilbesi lelkületét -, napsütötte négyes útkereszteződéshez értünk, egy ódon postaház állt ott, ahonnan poros és elhagyott utak vezetnek tova. Hazafelé többnyire fogaton mentünk, minthogy az előírásszerű hét kilométert már jócskán meghaladtuk.
   A fogat lépésben követett minket, többször leállt, hogy meg ne előzzön, majd újra nekilódult, de csak módjával, olykor szem elől tévesztettük a kanyargó út miatt, néma csend és zajos patkódobogás váltakozásában haladva előre.
   Ősszel sétáink úti célja Toto Ferrara szőlője volt, ahol kövekre telepedve majszoltuk a mézédes és lédús szőlőszemeket (borszőlőt, mert 1905 és 1910 között étkezési szőlőt szinte nem is termesztettek mifelénk), azután bementünk egy nagy, félhomályos helyiségbe, amelynek mélyén egy termetes fiatalember eszelős mozdulatokkal taposta, dömöckölte talpával a hordóban a szőlőt, és a zöldes lé egy facsatornán folydogált kifelé, míg a levegő lassan telítődött a must nehéz szagával.
   Esős őszi délutánokon a séta véget ért a községi parknál, amely mintegy a helység északi határát is kijelölte, mögötte, a szakadékos, meredek sziklafal határolta széles völgy, amely Szicília kelet-nyugati tengelyeként is értelmezhető, minthogy a ritkán egyértelműsíthető földrajzi jegyek egyike.
   A parkot a nagyapám ajándékozta a községházának, és végtelenül lehangoló hely volt: a fiatal ciprusok és öreg tölgyfélék szegélyezte sétány egy puszta terecskébe torkollott, szemközt a Trapani Szűzanya kápolnájával. Középen a virágágyásban piros meg sárga kannák, balra pedig egy kerek, pogány templomot formázó építmény, melynek kupolájából megtekinthető volt a kilátás.
   A kilátás megérte a fáradságot. Szemközt a végtelenbe nyúló alacsony hegyvonulat, a sárgálló, learatott gabonatáblák, az imitt-amott felégetett tarlók sötét foltjai valóban egy ugrásra kész, összekuporodott vad képét idézték fel az emberben. Ennek a nőstény oroszlánnak vagy ha tetszik hiénának (a szemlélődő hangulatától függően) a mellkasán, sárgásszürke építőköveik miatt csak üggyel-bajjal rajzolódtak ki a háttérből a környező települések: Poggioreale, Contessa, Salaparuta, Gibellina, S. Ninfa, megadva magukat a nyomornak, a forróságnak, a sötétségnek, melyen még csak egy halovány mécses gyújtásával sem igyekeztek úrrá lenni.
   A tér mélyén meghúzódó kápolna a vakációzó diákok egyházellenes megnyilvánulásainak helyszíne volt. Gyakran idézték a "Himnusz a Sátánhoz" sorait: "Sátán, forradalom, / ó, üdv neked, te / igazság ereje / és győzelme!"⁷ És amikor anyám (aki mellesleg kívülről tudta a "Himnuszt", és csodálatát csak esztétikai kifogásai hátráltatták), a rá következő reggeleken Nino kertészt odaküldte, hogy mésztejes ecsetjével tüntesse el a szerényen szólva is szentségtörő sorokat, nem tudhatta, hogy két nap múltán még keserűbb idézetekkel szembesülhetünk, mely kirohanásaiban a jó Giosué mindent elkövetett, amit jónak látott elmondani Mastai polgártárs ürügyén.⁸
   A pogány templom alatti szakadékban kapribogyót gyűjthettem, rendszeresen kockára téve ezzel ábrázatom épségét. És az volt a benyomásom, hogy kőrisbogarakkal találkoztam odalent, melyeknek porrá őrölt feje nevezetes afrodiziákum: hogy a kőrisbogarak ott voltak, akkoriban bizonyosság volt a számomra, de hogy kitől hallottam róluk, mikor és miért, rejtély övezi. Mindenesetre kőrisbogarat sem élve, sem holtan, sem egészben, sem porrá őrölve, soha életemben sem láttam.
   Ezek voltak a nap nap után megtett, kevés fáradsággal járó sétáink. Voltak időben elnyúlóbb és bonyolultabb séták is, "kirándulásnak" nevezték.
   Kiváltképpen Venarěába kirándultunk, a Montevago előtt található magaslaton álló vadászpavilonba
   Mindig társasággal kirándultunk oda, szezononként jó néhány alkalommal, mely nekibuzdulás nem nélkülözött bizonyos komikus felhangokat sem. "Jövő vasárnap Venarěában reggelizünk", mondatott ki. És reggel tíz órakor minden mozgásba lendült, a hölgyek fogatokra ültek, az urak szamárhátra. Mindenki tartott lovat, de legalábbis öszvért, a szamár pedig hagyományos állatnak számított: az egyetlen kivétel apám volt, aki lázadó módon küzdötte le a nehézségeket, kijelentve, hogy az egyetlen alkalmas személy a hegyi utakon a hölgyeket szállító "dog-cart" irányítására ő maga. A kocsikon egyébként a kutyák szállítására fenntartott rácsos ketrecekben szállították a palackokat és az édességet.
   Jókedvű élcelődés közepette indult el a csapat Montevagóba. Középen haladt az a dog-cart, amely anyámat, Annát (avagy a soros Mademoiselle-t), Margherita Giacconét és más hölgyeket vitt, akik a muzulmán nőket megszégyenítő sűrűségű szürke fátyollal igyekeztek védekezni a por ellen; körülöttük ott trappoltak a szamarak, fülüket billegtetve. Nagy puffanások, illő módon megcsökönyösödő négylábúak, és műesések a hatás kedvéért. Keresztülhaladtunk Montevagón, hangos lármára ingerelve a környék valamennyi kutyáját, elérkeztünk a Dágali hídjáig, és miután legyalogoltunk a mederig, kezdődhetett a túlparton a felkapaszkodás.
   Az út valóban fenséges volt: úgy háromszáz méteren keresztül egyenesen emelkedett a dombtető felé, két oldalról dupla sor ciprus szegélyezte. És nem növendék fácskák, mint S. Guidóban, hanem hatalmas, évszázados fák, amelyek sűrű, tömött lombozatukból évszaktól függetlenül árasztották méltóságteljes illatukat. A fasor egymásutánját olykor néhány kőpad, majd egy szökőkút törte meg, melynek vízköpőjéből néha még felbuggyant a víz. Az illatos hűsben vezetett fel az út a Venarěa felé, mely a napfénybe merülve ragyogott odafent előttünk.
   A vadászlakot a XVIII. század vége felé építették, akkori fogalmak szerint egész kicsinek számított, jóllehet legalább húszszobás volt. Éppen azzal a domboldallal nézett farkasszemet, amelyről mi érkeztünk, és ugyanazt a völgyet szemlélte előrehajolva, akár a községi park, mely innen még vigasztalanabbnak tetszett.
   S. Margheritából a szakácsok már reggel hét órakor útnak indultak, és amikor az érkezésünket jelző fiú bejelentette, hogy közeledik csoportunk, a sütőkbe került az emlékezetes Talleyrand módra készült raguféle, oly módon, hogy érkezésünk után éppen csak kezet mosni volt időnk, és nyomban a teraszra indultunk, ahol a szabad ég alatt ott állt a két asztal megterítve. A formákban a tésztát a rásütött ropogós kéreg alatt át- meg átjárta a mártás, de nem volt édes s jótékonyan itatta át az illatos sonka és a gyufaszálnyi szeletekre vágott szarvasgomba íze. Hatalmas szelet majonézes süllő volt a következő fogás, majd töltött pulyka, hatalmas mennyiségű burgonya kíséretében. Vértolulás veszélye fenyegetett. Egy alkalommal a nagy testű Giambalvót valóban majdnem megütötte a guta, de az arcába löttyintett csöbörnyi hideg víz és az árnyékos szobában történt óvatos pihentetés megóvta. Hogy minden illő módon végződjék, ekkor megérkezett az a parfétorta, melynek elkészítésében Marsala, a szakács, mester volt. A mértéktartó Szicíliában a bor sohasem volt annyira fontos. Az egybegyűltek előbb azonban úgy akarták, hogy a poharakat csordultig töltsék ("színültig!", kiáltozták a pincérnek), azonban a színültig telt poharakból egy vagy legfeljebb kettő ürült ki. Ahogy leszállt az alkonyat, indultunk vissza S. Margherita felé.
   A "kirándulásokról" többes számban beszéltem: valójában, ha végiggondolom, az egyetlen kirándulás Venarěába vezetett: az első években többször kirándultunk, de ezekről csak igen bizonytalan emléket őrzök, bár a "bizonytalan" nem pontos kifejezés. Talán azt kellene mondanom: "nehezen meghatározható". A képi benyomások roppant elevenen élnek az emlékezetemben, de egyetlen szót sem tudnék hozzájuk társítani. Sciaccában például reggelire voltunk hivatalosak a Bertolino családhoz, öt- vagy hatéves lehettem ekkor: az emberekről, a reggeliről, az oda vezető útról nem őrzök semmiféle emléket. Ellenben magáról a helységről, Sciaccáról, jobban mondva a tengerparti sétáról egy teljes és hiánytalan fényképsorozatot őrzök az agyamban, annyira, hogy amikor két évvel ezelőtt, jó ötvenkét évvel később visszatértem Sciaccába, könnyűszerrel összehasonlíthattam az elibém táruló tájat a gondolatban őrzött egykorival, és megállapíthattam, mi az a kevés, ami változott és milyen sok hasonlít rá.
   Mint minden hajdanvolt emlékem, ez is "fényből" tevődik össze: Sciaccában mélykék tengert látok, már-már feketét, mely dühödten szikrázik a mediterrán nap alatt, a verőfényes ég a szicíliai nyár gomolygó páráiban kánikula felhőzte, egy korlát, mely a tengeri kilátót védi, egy kioszk, benne kávézó, a kilátótól balra. (A kávézó egyébként még mindig megvan.) A haragos, esőfelhőkkel terhes ég képe ellenben Cannitello nevét juttatja eszembe, kicsiny vidéki ház egy meredeken emelkedő domboldalon, amelyre kanyargós út vezet fel, ahol, nem tudni milyen okból, a lovaknak galoppban kellett végighaladniuk. Látom a "landauert" kék, porlepte párnáival (éppen a kék párnákról tudom, hogy nem saját, hanem bérelt kocsi volt). Anyám az egyik sarokban ült, maga is holtra váltan igyekezett engem megnyugtatni, miközben kétoldalt a csenevész fácskák szélvészgyorsasággal tünedeztek fel és el, és a kocsis hujjogatása összeolvadt az ostorpattintgatás és a fékevesztett kolompolás hangjaival (nem, a fogat semmi esetre sem lehetett a miénk).
   A cannitellói házról emlékeim alapján elmondhatom, hogy úrias kinézete ellenére is roppant szegényes volt: akkoriban ezt a gazdasági-társadalmi ítéletet természetesen aligha hozhattam meg, de az agyamból az imént éppen előhívott memóriaképet vizsgálva, ma már nyugodtan megállapíthatom.
   Már beszéltem azokról az emberekről, akik fel-felkeresték S. Margheritában házunkat, most már csak azokról kell beszámolnom, akik néhány napot vagy olykor heteket is vendégeskedtek nálunk.
   Előrebocsátom, hogy ilyen vendég kevés volt. Akkoriban még nem volt autó: pontosabban egész Szicíliában három vagy négy automobil közlekedett összesen, és az utak borzalmas állapota tulajdonosaikat arra késztette, hogy ezeket a ritka szerzeteket csak a városban használják. S. Margherita akkoriban tizenkét órányi utazásra volt Palermótól, és milyen utazásra! Margherita vendégei között emlékszem nagynénémre, Giulia Trigonára, leányával, Clementinával és csupa csont, mosolytalan német nevelőnőjükre (aki annyira más volt, mint az én mosolygós Annáim). Giovanna (jelenleg Albanese) még nem született meg, arra pedig, hogy Romuald bácsi akkor éppen hol tette közszemlére hibátlan fizikumát és kifogástalan ruhatárát, nem emlékszem.
   Clementina, akárcsak ma, egy szoknyába bújtatott férfi volt. Határozott, nyers és gyorsan odamondogató leány (éppen ezek miatt a tulajdonságai miatt, amelyek később már visszatetszők), igen kellemes játszótársa egy hat-hét éves fiúgyermeknek. Emlékszem végeérhetetlen triciklis kergetőzéseinkre, nemcsak a kertben, hanem odabent a házban, a fogadóterem és a "Leopold-szalon" között, amely oda-vissza legalább négyszáz métert tett ki.
   Már beszéltem majommá válásunk kalandjáról a kert ketrecében: emlékszem a kerti vasasztal körül elköltött első reggelikre is. De attól tartok, hogy ez utóbbi egy "pszeudoemlék"; ezeket a kerti reggeliket ugyanis megörökítették, és nagyon könnyen megtörténhet, hogy a képről őrzött jelenlegi emlékemet felcserélem gyermekkorom ősi képével. Ami roppant valószínű, és gyakran megesik.
   Meg kell vallanom, Giulia nénikémről egyetlen emléket sem őrzök ez alkalomból: minden bizonnyal Clementina és én még a külön étkezések korát éltük.
   

   Giovannino Cannitello emléke annál elevenebben él bennem. Ő volt a tulajdonosa annak a háznak, amelyről beszéltem. Cannitello bárója, Giovanni Gerbino-Xaxa, így hangzott a teljes neve, és egy, a Filangeriek vazallusaiként ismert kiváló helyi család sarja volt, akik a bárói invesztitúra kivételes és roppant irigyelt jogával rendelkeztek, emberöltőnként két vazallust iktathattak. A Gerbino család megkapta ezt a kiváltságot, nagyanyám ezért hívta őket "első vazallusnak a vazallusaim között".
   Giovannino Cannitello akkoriban a szememben aggastyán volt, pedig nem lehetett több negyvenévesnél. Magas, szikár férfi, rendkívül rövidlátó: hihetetlenül vastag lencséjű szemüvege ellenére - amelyet "pince-nez"-nek viselt, orrán mély, gyötrő nyomokat hagyva - görnyedten járt, annak reményében, hogy legalább a körülötte lévő árnyakból megsejtsen valamit a környező világból. Még nincs húsz éve sem, hogy meghalt, teljesen vakon. Nagyon finom, jó ember volt, nem különösebben okos, de tele jó szándékkal, aki annak szentelte egész életét (és arra tékozolta vagyona nagyobbik hányadát), hogy "elegáns férfinak" tartsák. És megjelenés szempontjából valóban sikerrel járt: életemben nem találkoztam választékosabban öltözött, jobban szabott ruhákban járó, mutatósabb jelenséggel. Egyike volt azoknak, akiket a Florio család élénken lobogó lángja megégetett, majd néhány szédült kör után aláhullott, megperzselt szárnyakkal. Többször elutazott a Florio családdal Párizsba is, egyenesen az ottani Ritzben szálltak meg. A "boîtes" Párizsát ismerte, a luxusbordélyok fizetett szerelmeit, emlékei elvakították, s ez hasonlatossá tette Monteleone doktorhoz, akiről már beszéltem: kettőjük között a különbség az, hogy az orvos emlékei a "Quartier Latin" és az "École de médecine" körül forogtak. Monteleone doktor és Giovannino Cannitello egyébként nagyon nem kedvelték egymást, talán mert annyira másként értékelték a "Ville Lumičre" városának előnyeit. Sokáig adomáztak a családban arról az esetről, amikor Cannitello egy liter petróleumot ivott meg, mert öngyilkos akart lenni (egy csinos pincérnő kosarat adott neki). A doktor csak a másik oldalára fordult: "Dugjatok le egy kanócot a gyomrába és gyújtsátok meg!", hangzott a jó tanács.
   Mert Giovannino Cannitello (akin mademoiselle Sempell idejében rajta ragadt a "le grand Esco" [escogriffe - azaz az "égimeszelő"] név is), nemcsak gáláns úriember volt, de igen szerelmes természetű is. Megszámlálhatatlan alkalommal emelt kezet magára (elővigyázatos mennyiségű petróleummal vagy faszéngőz belégzésével - nyitott ablaknál), mert vágyainak többnyire a cselédség soraiból kikerülő tárgya visszautasította.
    Nem is volt olyan régen (1932 körül), amikor szegény Cannitello meghalt, látását elveszítve, nyomorúságos körülmények között, az Alloro utcában, a Fuvarosok temploma mellett álló házában. Anyám, aki haláláig rendszeresen látogatta, mindig igen megrendülten tért haza tőle, mert teste annyira meggörnyedt, hogy karosszékében ülve is arcával szinte a földet súrolta, és ahhoz, hogy beszélni lehessen vele, egy párnára kellett lekuporodni eléje.
   Az első években gyakran megfordult S. Margheritában Alessio Cerda is. Azután megvakult, és mindig mi kerestük fel Palermóban, többé nem látogatott el hozzánk. Őrzök róla egy fotográfiát, hadnagyi egyenruhában, sapkája csálén áll, kesztyűje gyűrött, csizmaszára lekonyul, egész valójában tükrözni látszik balsorsú hadseregünk 1866-os custozai vereségét. Alessio Cerda egyébként is egyedülálló személyiség, lesz még alkalmam beszélni róla.
   Paolo Scaletta mindösszesen egy alkalommal látogatott el hozzánk, méghozzá az első automobilok egyikén. Azt hiszem, véletlen volt, egy másik birtokra tartott, nem messze S. Margheritától, amikor defektet kapott. És a mi vendégszeretetünket élvezte. S. Margheritához rengeteg emlékem kötődik, kellemes és kellemetlen egyaránt, de valamennyi kulcsfontosságú.
   Margheritában történt, már nem is annyira zsenge koromban, betöltöttem a nyolcadik életévemet, hogy megtanítottak olvasni. Olvasmányokkal kezdtünk. Felváltva olvastatták velem a "Szent történet"-et, ez afféle összefoglalása volt az Ószövetségnek és az Evangéliumoknak, ezek az olvasmányok szerdára, csütörtökre és szombatra estek, míg hétfőn, szerdán és pénteken... a klasszikus mitológiát... sajátítottam el. Ily módon elég alapos ismeretekre tettem szert mindkét neveltetési lehetőség szerint. Máig képes vagyok felsorolni József valamennyi testvérét név szerint, és nagyszerűen eligazodom az Atridák komplikált családi viszonyai között... Mielőtt megtanultam olvasni, nagyanyám volt az, aki jóságosan felolvasta nekem Salgari A Karib-tenger királynője című könyvét, és látom magam előtt, amint igyekszik nem elaludni a Fekete Kalóz vitéz tetteinek és Carmaux hetvenkedéseinek hangos felsorolásakor.
   Végre úgy határoztatott, hogy ez a vallásos, klasszikus és kalandregényekből álló kultúraelegy nem tartható tovább, és elhatározták, hogy Carmela asszonyra, a S. Margheritában székelő elemi iskola tanítónőjére bízatok. Manapság a kisiskolásokat elegáns, temperamentumos fiatal hölgyek okítják, akik Pestalozzi és James pedagógiai elveivel példálóznak, és tanárnőnek szólíttatják magukat. 1905-ben Szicíliában az elemi iskolai tanítónő erősen parasztos vonásokkal bírt, pápaszemet viselt, fejét fekete kendőbe takarta: viszont tökéletesen tanított, két hónapon belül hibátlanul írtam és olvastam, nem volt többé kétségem a hosszú mássalhangzók és a helyes hangsúlyozás felől. A "Kék szalonban", melyet csak egy folyosó választott el a szobámtól, kellett írnom a szótagolást elmélyítő diktandókat. Szent fáradozások, melyeknek köszönhetően egyébként sohasem eshet meg velem az, mint egynémely illusztris szenátorral, akik megdöbbennek a sajtóhibákon, viszont a Repubblicára hivatkoznak ezen alkalomból. Amikor elsajátítottam az olasz helyesírást, anyám franciául kezdett tanítani: ekkor már beszéltem a nyelvet és többször voltam Párizsban is. De franciául olvasni S. Margheritában tanultam meg. Látom magam előtt anyámat, amint az íróasztalnál ül előttem és lassan, szépírással formálja a szavakat : "le chien, le chat, le cheval", szépen egymás alá írja a kifejezéseket a fényes, kék fedelű füzetben és közben tanít engem: a "ch" franciául annyit tesz, mint olaszul a "sc", úgy ejtik, akár a sirokkót avagy Sciaccát, magyarázza tovább...
   (A kézirat itt megszakad.)

   BALKÓ ÁGNES fordítása