Jacques Réda

A levélmérleg

Fiatal éveim során kevés tárgyat becsültem
Úgy, mint ezt a tőled kapott kis levélmérleget.
Komoly levelezést folytattam, s abban az időben
Öröm volt már az is, ha a postára mehetek.
Hát még, ha egy nagyobb méretű küldeménynek
Még otthon, mielőtt elvittem volna, pontosan
Lemérhettem a súlyát, és így azt, hogy mennyi bélyeg
Szükséges, előre kiszámolhattam én magam.
Ma már nem használom ezt a fél kilóig beosztott,
Egyszerű kis szerkezetet annyit, mint azelőtt,
És mostani leveleimre ritkábban ragasztok
Nagyobb összegű bélyeget. A fényes serpenyőt
Belepte hát a por, a nyíl vöröse mégse hagyta
El a helyét a számlapon. Pedig én azt hiszem,
Lehetne valami kis változás, mi megmutatja,
Hogy a legutóbbi használat óta csendesen
Rakódó porszemek mértékével mennyit is érnek
A napok és hetek. Ma végül úgy tűnt, nem tudok
Ellenállni a nagytakarítás (egyszer egy évben
rám törő) lázának, mely elér minden zugot,
Visszaadtam a homorú acéltálacska régvolt
Csillogását, s ahogy enyhén torzítva tükröző
Felületére rávetült felhőivel az égbolt,
Láthattam, hogy a tér nem nyom többet, mint az idő.

Gépies madarak

A vadgalamb olyan, mintha rugóra járna.
Ma egész délelőtt hallani lehetett
A háztetők felől ezt a folytonos, árva
Csikorgást: mintha egy hosszú évtizedek

Óta rozsdásodó fémjáték hangja volna,
Amit óvatosan felhúztak, és csodás
Módon a szerkezet elindult. Akadozva
És rekedten, de szól a régi kattogás.

Egy rigó óraműpontossággal hasítja
A hűvös levegőt, s a szürke ég alatt,
Hol semmi sem ragyog, cikázva oda-vissza
Röpül az udvaron: Vajon milyen falat

Próbál áttörni? Csak az undor tartja fogva,
Ez a massza, amely mindenen elterül,
De mikor az idő pengéje darabolja,
A szorongáshoz egy kevés béke vegyül.

Ezek a folytonos zörejek azt jelentik,
Hogy az idő telik, de nem jön vele új,
És hogy hiába ver az óra, mert a semmit
Tagolja föl, ahol megint összesimul,

Ahogy az ég vetül egy keskeny víztükörre,
Remény és feledés, kétség és nyugalom.
Itt minden pontosan el van előre döntve,
Épp csak a verebek csipognak szabadon.

Az ing

Kiterítettem a kék kockás ingemet.
A kötélen a szél dagasztja, s így egészen
Úgy tűnik, mintha egy bohóc táncolna: nézem,
Ahogy két csapkodó karjával integet.

Én vagyok ez, igen. Esetlenül, soványan
Ugrál az üres ing. Hasonlít rám nagyon.
Hogy is lehet ilyen pontos utánzatom:
Mutatja, hogy megyek, milyen keskeny a vállam.

De ha a fekete táncosnő jönne el,
Hogy merev tagjaim szorosabb görcsbe vonja,
És utánam csak az ing szél cibálta rongya
Maradna, és azon kívül más semmi jel,

A táncból hirtelen ijesztő rángatózás
Válna, s a madarak ezt a rongydarabot
Úgy látnák, mintha egy kínokkal áthatott
Élő emberi test lenne, nem ez a kockás

Ing, amit valaki a kötélen hagyott.

A babona szerint egy eljövendő fájdalom
Hirdetője, de én nem bántottam az asztalon
Átszaladó pókot, ki a papíromra keresztben
Mászott fel ott, ahol az írást éppen újrakezdtem.
Mintha a versemből láttam volna kiugrani
Egy betűt: x alakja volt, de apró lábai
Pontosan kétszeres számban vették körül a testét.
Néztem, s kicsit mulattatott a légtornászügyesség,
Mellyel a könyveken ugrált, míg egyikük alatt
Eltűnt egy rövid ideig. De már egy pillanat
Múlva észrevettem megint: füzetem drótspirálján
Kerengett, gyorsuló köröket írva, mint a pályán
Végigfutó bobszánkó, épp csak ő vízszintesen.
Egy kicsit megbököm - aztán hiába keresem,
Hanyatt-homlok elmenekült. Nem is bukkan föl újra.
Most ott ül valahol a papírok közé bebújva,
Én meg erőltetem félbeszakított soromat.
A szavak nem jönnek, talán mert az a gondolat
Gyötri őket, hogy akaratlanul életet adtak
Egy jelnek, ki hamarosan elrejtőzik az ablak
Szögletében, hogy a virágcseréptől a falig
Kifeszíthesse egy gyilkos költemény szálait.

TARCZY DOROTTYA fordításai