A regény, amelynek részletét közöljük, Beckett legnagyobb bukása. Tucatnál több kiadó adta vissza, és amikor végül megjelent, alig néhány példányban kelt el.
   Az itt közölt részlet a regény közepe táján található, a kritika "A Lynch család"-ként szokott hivatkozni rá. Itt található a Lynch család betegségeinek részletezése, valamint ezeréves összéletkoruk elérésére tett kísérletük leírása. A bonyodalmak forrása az, hogy Mr. Knott úgy rendelkezik, ebédje maradékát a kutyának kell adni, csakhogy nincs kutya. Nincs más hátra tehát, Wattnak kerítenie kell valahonnan egyet. Természetesen több lehetőséget is számba vesz, de végül rátér a "legjobbnak látszó megoldásra".
   
   Watt ezek után rátért a legjobbnak látszó megoldásra, mely nagyjából a következőképpen festett: keríteni kell egy megfelelő helybéli kutyatulajdonost, tehát egy szegény embert, akinek van egy kiéhezett kutyája, és rá kell ruházni egy évi ötven fontra rúgó, havonta fizetendő csinos kis életjáradékot, melynek feltételeként a kutyatulajdonosnak minden este nyolc és tíz között el kell látogatnia Mr. Knott házához, kiéhezett állapotban leledző kutyája társaságában, és azokon a napokon, melyeken marad ennivaló a kutya számára, kezében egy husánggal, tanúk előtt, mindaddig kell a kutya felett őrködnie, amíg az az egész ennivalót meg nem eszi, amíg egy atomnyi nem sok, annyi sem marad, ezek után pedig haladéktalanul el kell távolítania magát és kutyáját a birtokról; ennek az embernek továbbá, Mr. Knott költségén, be kell szereznie egy fiatal, kiéhezett kutyát, arra a napra tartogatva, amikor az első kiéhezett kutya megdöglik, és ezek után ugyanilyen módon be kell szereznie még egy kiéhezett kutyát, és készenlétben kell tartania arra az elkerülhetetlen pillanatra, amikor a második kiéhezett kutya is megadja a természetnek végső tartozását, és így tovább, határozatlan ideig, mely módon tehát mindig rendelkezésre áll két kiéhezett kutya, az egyik azért, hogy a fent leírt módon megegye Mr. Knott étkezéseinek maradékát mindaddig, amíg meg nem döglik, a másik pedig azért, hogy ugyanígy tegyen, amíg csak él, és így tovább, határozatlan ideig; keríteni kell továbbá egy szintén helybéli, de kutyátlan fiatalembert, arra a napra, amikor majd az első helybéli ember meghal, azért, hogy ugyanazon a módon és ugyanolyan feltételek mellett átvegye és kihasználja a két fennmaradó, gazda és otthon nélkül hagyott, kiéhezett kutyát; aztán ugyanilyen módon biztosítani kell még egy helybéli és kutyátlan embert arra a szörnyűséges időre, amikor a második helybéli ember is elpusztul majd, és így tovább, határozatlan ideig, miképpen tehát örökké rendelkezésre áll két kiéhezett kutya, illetve két helybéli szegény ember, az első helybéli szegény ember azért, hogy a fent leírt módon, élete végéig birtokolja és kihasználja a két darab kiéhezett kutyát, a második pedig azért, hogy utolsó leheletéig ugyanezt cselekedje, és így tovább, határozatlan ideig; továbbá pedig, azt a nagyon is könnyen bekövetkezhető állapotot elkerülendő, mely esetben csak az egyik kiéhezett kutya maradna életben, illetve egyik sem élné túl gazdáját, hanem azonnal követnék őt a sírba, egy harmadik, egy negyedik, egy ötödik, sőt még egy hatodik kiéhezett kutyát is be kell Mr. Knott költségén szerezni, és megfelelő körülmények között, kiéhezett állapotban kell őket tartani valamilyen erre a célra alkalmas helyen, vagy talán még jobb lenne, ha Mr. Knott költségén, valamely kedvező helyszínen, létrejönne egy kiéhezettkutya-telep vagy -tenyészet, ahonnan azután bármikor elővezethető és a fentiekben leírt módon munkába állítható egy jól képzett és jól nevelt, kiéhezett kutya; arra az eshetőségre pedig, miszerint a második helybéli ember az első helybéli emberrel egy időben vagy akár azt megelőzve távozna el erről a világról, s amelynél furcsább dolgok is nap mint nap megesnek, keríteni kell egy harmadik, egy negyedik, egy ötödik, sőt talán még egy hatodik helybéli, fiatal, kutyátlan szegény embert vagy akár szegény asszonyt is, és szép szavakkal, illetve alkalmi, pénz- és levetettruhanemű-ajándékok segítségével, amennyire csak lehetséges, Mr. Knott szolgálatába kell állítani őket, a fentiekben leírt módon, vagy talán még jobb lenne, ha kerítenének egy megfelelően nagy, szegény, ám szülőföldjéhez szenvedélyesen ragaszkodó, helybéli családot, mely mondjuk két szülőből, tíz-tizenöt gyerekből és unokából állna, s egy csinos kis kezdeti összeg kifizetésével, illetve egy nagyvonalú, ötvenfontos, havonta fizetendő, éves nyugdíjjáradékkal, valamint megfelelően adagolt, aprópénz- és méretes ruhákbéli, alkalmi ajándékokkal és fáradhatatlan, jól időzített szeretetteljes biztatgatással, tanáccsal és vigasztalással, szilárdan, örök időkre, és szőröstül-bőröstül Mr. Knott szolgálatába kell állítani őket, gyermekeiket és gyermekeik gyermekeit, hogy legyenek segítségre minden olyan kérdésben, de csakis ezekben és nem másokban, amelyek a Mr. Knott által meghagyott ennivalót elfogyasztani hivatott kutyát érintik, s így tehát a Mr. Knott által felállított kutyatelepet, melynek célja, hogy mindig álljon rendelkezésre egy kiéhezett kutya azért, hogy azokon a napokon, melyeken Mr. Knott maga nem eszi meg, legyen, aki megegye Mr. Knott ennivalóját, gondjaikra kell bízni egyszer és mindenkorra, hiszen a kutyatelep ügye olyan ügy, mely érinti a kutya ügyét.
   Watt szerint nagyjából ez látszott a megfelelő megoldásnak arra a kérdésre, hogy miként lehet Mr. Knott ennivalóját a kutyának adni, s bár természetesen mindez jó ideig nem lehetett több, mint egy néha táguló, néha szűkülő gondolatszövet Watt koponyájában, nem kétséges, hogy nemsokára ennél jóval több lett, mivel a környéken, az összes szóba jöhető irányban, sokmérföldes körzetben, mindig is bőven akadtak irdatlan nagyságú szűkölködő családok, és nem kétséges, hogy nemsokára egy valódi, eleven és életnagyságú kiéhezett kutya jelent meg Mr. Knott hátsó ajtajánál estéről estére óraműpontossággal, melyet mindenki szeme láttára és ámulatára, a helybéli burjánzó nincstelenség egy összetéveszthetetlen díszpéldánya vezetett, vagy valószínűbb, hogy kísért, a család pedig megkapta a nyugdíjat, és időről időre, amikor legkevésbé várták, juttattak nekik egy-egy félkoronást, vagy kétshillingest, vagy shillingest, vagy hatpennyst, vagy hárompennyst, vagy egypennyst, vagy félpennyst, és levetett ruhákkal is, melyekből Mr. Knottnak, aki nagy ruhalevető volt, szép készlet állt rendelkezésére, ellátták őket néha egy kabáttal, néha egy kiskabáttal, néha egy nagykabáttal, néha egy esőkabáttal, néha egy nadrággal, néha egy térdnadrággal, néha egy inggel, néha egy mellénnyel, néha egy alsónadrággal, néha egy jégeralsóval, néha egy nadrágtartóval, néha egy derékszíjjal, néha egy gallérral, néha egy nyakkendővel, néha egy sállal, néha egy kesztyűvel, néha egy kalappal, néha egy sapkával, néha egy harisnyával, néha egy zoknival, néha egy csizmával és néha egy cipővel, és kaptak jó szót, jó tanácsot, bátorítást és biztatást, és bőven jutott nekik a szeretet és a kedvesség apró gesztusaiból, mindig éppen olyankor, amikor a leginkább szükségét érezték, és a kiéhezett kutyák javában üzemelő telepét is a gondjukra bízták, az egész világ szeme láttára és ámulatára.
   Ez a szerencsés család pedig a Lynch család volt, és amikor Watt Mr. Knott szolgálatába állt, a következők voltak a család tagjai.
   A nyolcvanöt éves Tom Lynch, özvegyember, akit folytonos és diagnosztizálatlan vakbéltájéki fájdalmak kötöttek ágyhoz, és három életben lévő fia, a hatvanöt éves Joe, akit megnyomorított a reuma, a hatvannégy éves Jim, aki púpos volt és alkoholista, és a hatvanhárom éves Bill, özvegyember, akit nagyban gátolt a mozgásban két lábának hiánya, melyeket egy csúszás, illetve az azt követő esés eredményeképpen veszített el, és egyetlen életben lévő lánya, a hatvankét éves May Sharpe, özvegyasszony, a látástól eltekintve valamennyi képességének tökéletes birtokában. Aztán ott volt még Joe hatvanöt éves felesége, született Doyly-Byrne, aki Parkinson-kórban szenvedett, ám egyébként ép volt és egészséges, és Jim hatvannégy éves felesége, Kate, született Sharpe, akinek egész testét megállapítatlan eredetű gennyedző kelések borították, ám egyébként ép volt és egészséges. Aztán ott volt még Joe negyvenegy éves fia, Tom, akit sajnálatos módon felváltva gyötörtek élénkségi rohamok, képtelenné téve őt a legkisebb erőfeszítésre is, és levertségi rohamok, melyek alatt se kezét, se lábát nem tudta megmozdítani, és Bill negyvenéves fia, Sam, aki a gondviselés különös kegye folytán csakis térden alul és derékon felül volt megbénulva, és May harminckilenc éves aggszűz lánya, Ann, akinek testi és szellemi egészségét nagyban visszavetette egy fájdalmas, említhetetlen fajtájú, szeméremtájéki bántalom, és Jim harmincnyolc éves gyermeke, Jack, akinek agybaja volt, és a harminchét éves Art meg Con, a két vidám iker, magasságuk harisnyában százegy centiméter, súlyuk pedig, anyaszült meztelenül, harminckét és fél kiló, csupa csont és bőr, és akik között minden tekintetben oly nagy volt a hasonlóság, hogy még azok is (és ilyenek szép számmal akadtak), akik ismerték és szerették őket, gyakran nevezték Artot Connak, amikor Artra gondoltak és Cont Artnak, amikor Conra gondoltak, legalább olyan gyakran, ha nem gyakrabban, mint amikor Artot Artnak nevezték és Artra gondoltak, és Cont Connak nevezték és Conra gondoltak. Aztán ott volt még az ifjú Tom negyvenegy éves felesége, Mag, született Sharpe, akinek otthoni és ház körüli tevékenységét nagyban hátráltatta havonta ismétlődő epilepsziás rohama, melynek során habzó szájjal fetrengett a padlón vagy az udvaron vagy a zöldséges ágyásban vagy a folyóparton, s ritkán esett meg, hogy így vagy úgy ne tett volna kárt magában, úgyhogy aztán rendszerint ágyba került és ott várta a jobbulást, és Sam harmincnyolc éves felesége, Liz, született Sharpe, aki szerencsés módon inkább volt holt, mint eleven, ugyanis húsz év alatt Sam tizenkilenc gyerekének adott életet, akik közül négy maradt életben, s éppen megint várandós volt, és szegény Jacknek, akinek, mint emlékszünk, agybaja volt, a harmincnyolc éves felesége, Lill, született Sharpe, akinek mellbaja volt. S ezzel áttérhetünk a következő nemzedékre, ahol is ott van Tom húszéves fia, a kis Simon, akinek elmondani is fájdalmas* és ifjú, tizenkilenc éves felesége, egyben unokatestvére, lévén Sam bácsikájának kislánya, Ann, akinek szépségét sajnálatos módon nagyban visszavetette két elszáradt karja és egy nem is sejtett tüdőbaj okozta lábbénulása, és Sam két életben lévő tizenhét, illetve tizennyolc éves fia, Bill és Will, akik vakon, illetve bénán születtek erre a világra, úgyhogy Béna Billként, illetve Vak Willként váltak ismertté, és Sam másik férjezett lánya, a huszonegy éves Kate, aki igen szép volt, ámde vérzékeny,** és ifjú, huszonegy éves férje, Sean, egyben unokatestvére, lévén Jack bácsikájának fia, egy nyalka legény, ám szintén vérzékeny, és Frank tizenöt éves lánya, Birdie, a család oszlopa és támasza, aki nappal aludt és éjjelente, hogy a családot ne zavarja, a fészerben fogadta a kuncsaftokat, két pennyért vagy három pennyért vagy négy pennyért vagy néha akár öt pennyért is, attól függ, vagy egy üveg sörért, és Jack másik, tizennégy éves fia, Tom, aki egyesek szerint apjára ütött az agybaja miatt, mások szerint anyjára ütött a mellbaja miatt, egyesek szerint apai nagyapjára, Jimre ütött az égetett szesz iránt táplált vonzalma miatt, mások szerint apai nagyanyjára, Kate-re ütött, keresztcsontján található, levesestányér nagyságú nedvedző ekcémája miatt, megint mások szerint apai dédnagyapjára, Tomra ütött gyomorgörcsei miatt. S hogy végezetül áttérjünk a felnövekvő nemzedékre, ott voltak Sean öt-, illetve négyesztendős kislányai, Rose és Cerise, ezek az ártatlan kisleányok pedig vérzékenyek voltak, mint a papájuk meg a mamájuk, és Sam részéről valóban nagyon csúnya dolog volt, hogy bár tudta, hogy neki magának mi baja, és tudta, hogy Kate-nek mi baja, mégis megtette Kate-tel, amit tett, úgyhogy Kate megfogant, és világra hozta Rose-t, és Kate részéről is nagyon csúnya dolog volt, hogy engedett neki, és Sean részéről pedig kétszeresen is nagyon csúnya dolog volt, hogy bár tudta, hogy neki magának mi baja, és tudta, hogy Kate-nek mi baja, és még azt is tudta, hogy Rose-nak mi baja, mégis újra megtette Kate-tel, amit tett, úgyhogy Kate újra megfogant, és a világra hozta Cerise-t, és Kate részéről is valóban nagyon csúnya dolog volt, hogy ismét csak engedett neki, aztán ott voltak még Simon négy- illetve hároméves kisfiai, Pat és Larry, kicsi Pat angolkóros volt, kicsiny karocskái és lábacskái mint a pálcikák, nagy fejecskéje mint egy léggömb, nagy hasikája meg mint egy másik, és kicsi Larry is ilyen volt, és az egyetlen különbség a kis Larry és a kicsi Pat között, a névbeli és az életkorbeli különbségektől eltekintve, az volt, hogy kicsi Larry lábacskái még pálcikaszerűbbek voltak, mint kicsi Paté, miközben kicsi Pat karocskái még pálcikaszerűbbek voltak, mint kicsi Larryé, és kicsi Larry hasikája kicsit kevésbé volt léggömbszerű, mint kis Paté, miközben kicsi Pat fejecskéje kicsit kevésbé volt léggömbszerű, mint kicsi Larryé.
   Amikor Watt Mr. Knott szolgálatába lépett, a Lynch család öt generációval, huszonnyolc lélekkel és kilencszáznyolcvan évvel büszkélkedhetett.***
   Aztán eltelt egy pillanat, és minden megváltozott. Nem mintha meghalt volna valaki, mert nem halt meg. Nem mintha született volna valaki, mert nem is született. De, pfű, pfű, lélegeztek, be és ki, mind a huszonnyolcan, és minden megváltozott.
   Mint amikor az el nem takart napot eltakarja a felhő a tenger, a tó, a jég, a sík, a láp, a hegyoldal, vagy bármilyen hasonló természeti képződmény elől, legyen az folyékony, vagy legyen az szilárd.
   Addig-addig a változás, hogy végül húsz törve huszonnyolccal, annyi, mint öt törve héttel, és az egész szorozva tizenkettővel, annyi, mint hatvan törve héttel, annyi, mint megközelítőleg nyolc és fél hónap múlva, ha senki sem hal meg, és senki sem születik, meglesz az ezer év!
   Ha mindenki megmarad úgy, ahogy van: az élők eleveneknek és a meg nem születettek meg nem születetteknek.
   Nyolc és fél hónap múlva, attól számítva, hogy Watt Mr. Knott szolgálatába lépett.
   De nem mind maradtak meg.
   Mert Watt még négy hónapja sem volt Mr. Knottnál, amikor Liz, Sam felesége lefeküdt és kiadta magából huszadik gyermekét, mint az elvárható, a legnagyobb könnyedséggel, és ezután néhány napon át, mindazokat, akik ismerték (és ilyenek szép számmal akadtak) kicsattanó egészséggel és természetétől mindaddig teljesen idegen jókedvvel lepte meg, hiszen sok éven át inkább látszott holtnak, mint elevennek, a csecsemőt is láthatóan nagy élvezettel és elégedettséggel szoptatta, tejhozama pedig életkorát és vértelen testének fizikai állapotát tekintve figyelemreméltóan bőséges volt, azután viszont öt vagy hat, vagy talán még hét ilyesféle nap eltelte után hirtelen elgyengült, és férje, Sam, fiai, Vak Will és Béna Bill, férjezett leányai, Kate és Ann, leányainak férjei, Sean és Simon, unokahúga, Birdie és unokaöccse, Tom, testvérei, Mag és Lill, sógorai, Tom és Jack, unokatestvérei, Ann, Art és Con, férjének nagynénjei, May és Mag, nagynénje, Kate, férjének nagybátyjai, Joe és Jim, apósa, Bill és férjének nagyapja, Tom legnagyobb meglepetésére, akik semmi ilyesmire nem számítottak, egyre gyengült és gyengült, amíg aztán meg nem halt.
   Ez az asszony pedig, a maga negyven mutatós évével, nagy veszteség volt a Lynch család számára, igen nagy veszteség.
   Mert nemcsak egy feleség, egy anya, egy anyós, egy nagynéni, egy testvér, egy sógornő, egy unokatestvér, egy férjági unokahúg, egy unokahúg, egy meny, egy unokameny és persze egy nagymama szakadt el mindörökre nagyapósától, apósától, férjági nagybátyjaitól, nagynénjétől, férjági nagynénjeitől, unokatestvéreitől, sógoraitól, testvéreitől, unokahúgától, unokaöccsétől, vejeitől, leányaitól, fiaitól, férjétől és természetesen négy kicsi unokájától (akik mindazonáltal a kíváncsiságon kívül nem adták más érzelem jelét, lévén kétségkívül túlságosan fiatalok még ahhoz, hogy felfogják, milyen szörnyű dolog történt, hiszen összéletkoruk nem volt több tizenhat évnél), hanem a Lynch-évezred is majdnem másfél évvel távolabbra került, ami, feltéve, hogy ez idő alatt mindenki megmarad, sem volt várható, csak nagyjából Liz halála után két évvel ahelyett, hogy csekély öt hónapon belül bekövetkezett volna, mint ahogy az akkor történik, ha Liz a család többi részével egyetemben megmarad, vagy talán még öt vagy hat nappal hamarabb is, ha a csecsemő is megmarad, ami bizony be is következett, de csak anyjának élete árán, aminek eredményeképpen a cél, mely felé az egész család törekedett, jó tizenkilenc hónapnyira távolodott, ha nem többre, feltéve, hogy időközben mindenki más megmarad.
   De időközben nem maradt meg mindenki más.
   Mert Liz halála után még két hónap sem telt el, amikor, az egész család megdöbbenésére, Ann visszavonult szobája magányába, és először egy szépecske, rugdalózó fiúcskának, azután pedig egy majdnem ilyen szépecske rugdalózó leánykának adott életet, akik ugyan nem sokáig maradtak szépecskék, és nem is nagyon sokáig rugdalóztak, de születésük idején mindketten valóban igen szépecskék voltak és meglepően mozgékonyak.
   A Lynch család tagjainak lélekszáma ezzel harmincra emelkedett, a boldog nap pedig, melyre mindnyájan áhítoztak, nagyjából huszonnégy nappal közelebb került, feltéve, hogy időközben mindenki megmarad.
   Mármost a kérdés, ami mindenfelől nyíltan is felmerült, a következő volt: Ki tette, vagy kit vett rá Ann arra, hogy ezt tegye Ann-nel? Hiszen Ann a legkevésbé sem volt vonzó asszony, és a fájdalmas bántalmak, amelyek gyötörték, köztudomásúak voltak nemcsak a Lynch családon belül, hanem az egész környéken, többmérföldes körzetben, minden irányban. Az esettel kapcsolatban több név is szóba került.
   Egyesek szerint unokatestvére, Sam tette, aki nemcsak a közvetlen családon belül, hanem az egész környéken hírhedt volt szabados természetéről, és nem csinált titkot abból, hogy helyi szinten nagy méretekben paráználkodik, önjáró tolószékén egyik helyről a másikra vándorolva, özvegyasszonyokkal, férjezett asszonyokkal és egyedülálló nőkkel, akik közül egyesek fiatalok és vonzók, mások fiatalok, de nem vonzók, mások vonzók, de nem fiatalok, megint mások pedig se nem vonzók, se nem fiatalok nem voltak, és akik közül egyesek, Sam beavatkozásának köszönhetően, megfogantak, majd egy kisfiút vagy kislányt vagy két kisfiút vagy két kislányt vagy egy kisfiút és egy kislányt hoztak világra, de hármas ikreket Samnek sohasem sikerült összehozni, és ez bizony fájón érintette Samet, hogy sohasem sikerült neki hármas ikreket összehozni, és mások megfogantak, de semmit sem hoztak világra, mások egyáltalán meg sem fogantak, de ez rendkívülinek számított, ez, hogy egyáltalán meg se foganjanak, ha Sam egyszer beavatkozott. És amikor mindezt a szemére vetették, Sam készséggel felelte, hogy lévén deréktól felfelé és térdtől lefelé béna, nincs más célja, értelme és öröme az életben, mint az, hogy egy-egy bőséges, zöldségekből és húsokból álló ebéd után nekiinduljon tolószékén, és egészen addig maradjon ki, paráználkodva, amíg csak el nem jön a vacsora ideje, ami után pedig készséggel áll felesége rendelkezésére. De egészen addig, már amennyire tudták, sohasem csalta meg Lizt a saját házában, vagy pontosabban szólva, a ház egyetlen más asszonyával sem, bár bőven akadtak, akik szerették volna a dolgot úgy beállítani, mintha unokatestvéreinek, Artnak és Connak is ő volna az apja.
   Mások szerint Ann unokatestvére, Tom volt az, aki élénkségi rohamában, vagy levertségi rohamában ezt tette Ann-nel. Az ellenvetéseket pedig, melyek szerint Tom élénkségi rohamai alatt a legkisebb erőfeszítésre is képtelen, levertségi rohamai alatt pedig se kezét, se lábát nem tudja megmozdítani, azzal verték vissza, hogy a szóban forgó erőfeszítés és mozgás nem az a fajta erőfeszítés és mozgás, melyre Tomot rohamai képtelenné teszik, hanem másfajta erőfeszítés és mozgás, ezzel azt sugallva, hogy a beidegződés nem fizikai természetű beidegződés, hanem erkölcsi vagy esztétikai, s hogy a Tom részéről ismételten felmerülő képtelenség egyrészt az olyan, részéről a legkisebb testi erőfeszítést sem kívánó feladatokra, mint hogy figyelje a teafőzőt vagy a serpenyőt, másrészt pedig arra, hogy arrébb menjen onnan, ahol éppen állt, ült vagy feküdt, vagy hogy kinyújtsa kezét vagy lábát, és kezébe vegyen egy szerszámot, például egy vésőt vagy kalapácsot vagy egy konyhaeszközt, például egy ásót vagy vedret, egyik esetben sem teljes mértékű képtelenség volt, csupáncsak a végrehajtandó feladat vagy az elvégzendő cselekedet természete által kiváltott képtelenség. A továbbiakban pedig, a fenti nézeteket alátámasztandó, cinikusan azzal érveltek, hogy ha Tomot nem arra kérnék, hogy a teafőzőt vagy a serpenyőt figyelje, hanem inkább, hogy az éjszakára öltözködő Birdie unokahúgát, akkor bizonyára megtenné, legyen bármennyire is levert, és hogy egy dugóhúzó, illetve egy üveg barna sör szomszédságában eufóriája is nemegyszer figyelemre méltó hirtelenséggel látszott alábbhagyni. S bár Ann láthatóan csúnya volt, és betegség rothasztotta, a családon belül és kívül egyaránt akadtak hódolói. Az ellenvetéseket pedig, melyek szerint Ann-nek sem bájai, sem meggyőző ereje nem vethetők össze a Birdie-ével vagy egy üveg barna sörével, azzal verték vissza, hogy ha Tom nem levertségi rohamában vagy élénkségi rohamában tette, amit tett, akkor bizonyára egy levertségi és egy élénkségi roham közötti átmeneti időszakban cselekedett, vagy egy élénkségi és egy levertségi roham közötti átmeneti időszakban, vagy egy levertségi és egy másik levertségi roham közötti átmeneti időszakban, vagy egy élénkségi és egy másik élénkségi roham közötti átmeneti időszakban, mert Tom esetében, valamennyi ezzel ellentétes vélekedés ellenére, a levertség és az élénkség nem szabályosan váltakozva követte egymást, és gyakran alighogy kilábalt egy levertségi rohamából, máris egy másikba esett, és gyakorta éppen csak lerázta magáról euforikus rohamát, szinte azonnal egy másikba zuhant, és ezekben a rövid átmeneti időszakokban Tom néha egészen furcsán viselkedett, majdnem úgy, mint aki nem tudja, mit csinál.
   Megint mások szerint Ann bácsikája, Jack tette, akinek, mint emlékszünk, agybaja volt. S azok, akik ezen a véleményen voltak, voltak olyan kedvesek, és azok számára, akik nem ezen a véleményen voltak, rávilágítottak arra, hogy nem elég, hogy Jacknek agybaja volt, ráadásul olyan nőt vett felségül, aki mellbajos volt, míg Ann melléről azt nem lehetett elmondani, hogy baja lett volna, bármit mondtak is egyéb testrészeiről, mert köztudomású, hogy Ann keblei pompásak, fehérek, dúsak és ruganyosak, és mi lehetne természetesebb annál, hogy egy olyan ember agyában, mint Jack, aki agybajos, és egy mellbajos asszonyhoz van kötve, Ann oly pompás, oly fehér, oly dús és oly ruganyos testrészeinek képzete egyre növekedjék és növekedjék, míg egyre fehérebb és fehérebb, dúsabb és dúsabb, ruganyosabb és ruganyosabb nem lesz, hogy végül Ann azon testrészeinek képzete (és ilyenből számos akadt), amelyek nem voltak sem fehérek, sem dúsak, sem ruganyosak, csak szürkék vagy akár zöldek és soványak és táskásak, el ne tűnjön egészen.
   A kérdéssel kapcsolatba hozták még Ann nagybátyjait, Joe-t, Billt és Jimet, unokaöccseit, Vak Willt és Béna Billt, Seant és Simont.
   Sokan fontolóra vették azt a lehetőséget is, hogy talán nem egy rokona vagy ismerőse, hanem valami családon kívüli idegen művelte ezt Ann-nel, juttatta ebbe az állapotba, és jó néhány családon kívüli idegen neve szóba került ezzel kapcsolatban.
   Úgy négy hónap elteltével azután, amikor már úgy tűnt, hogy sikeresen megúszták a telet, és egyesek már érezték is a tavaszt a levegőben, Joe-t, Billt és Jimet, a három testvért, azaz összesen több mint százkilencvenhárom esztendőt, egy rövid hét leforgása alatt ragadta el a halál, Joe-t, a legidősebbet egy hétfői napon, a nála egy évvel fiatalabb Billt a rá következő szerdán, Jimet, a náluknál egy, illetve két évvel fiatalabbat a rá következő pénteken, úgyhogy öreg Tom fiatlan lett, és May és Kate férjetlen, és May Sharpe bátyátlan, és Mag és Lil apóstalan, és Ann nagybátyátlan, és Tom és Jack és Art és Con apátlan, és Simon és Ann és Birdie és Tom és Sean és Kate és Bill és Mat és Sam szegény Liztől született kisgyermeke nagyapátlan, és Rose és Cerise és Pat és Larry dédnagyapátlan.
   Ezzel a várva várt nap, amire a Lynch család, noha a korábbinál kevesebb meggyőződéssel, de még mindig áhítozott, nem kevesebbel, mint nagyjából tizenhét évvel került távolabbra, vagyis mondhatni, hogy messze kívül került a várakozás vagy akár a remény józan határán. Mert öreg Tom állapota például napról napra rosszabbodott, és hallották, ahogy azt mondja: Miért, hogy három fiam odalett, én meg a bélgörcseimmel itt maradtam? - arra célozva, hogy véleménye szerint kívánatosabb lett volna, hogy fiai, akik bármiben szenvedtek is, de szüntelen vakbélgyötrelmekben biztosan nem, életben maradjanak, ő a bélgörcseivel pedig meghaljon, és a család sok más tagjának állapota is napról napra rosszabbodott, és nem lehetett rá számítani, hogy sokkal tovább élnek.
   
   DRAGOMÁN GYÖRGY fordítása
   
   *        Úgy tűnik, a szerző nem kívánta tudatni az olvasóval, hogy milyen betegség kínozta a kis Simont. (A szerk.)
   **        A hemofília, akárcsak a heremegnagyobbodás, kizárólag férfiakat érintő betegség. De nem ebben a könyvben. (A szerző.)
   
   *** Az itt közölt számok pontatlanok. A további számítások tehát kétszeresen is hibásak. (A szerző.)
   
   

Palmürai nemes hölgy síremléke.