LUIS MATEO DÍEZ


A díjátadás előestéjén

   Nem tudom, az izgalom vagy az aggodalom volt-e nagyobb bennem, amikor miután reszkető kézzel kinyitottam a hivatalos értesítést, melyben a bírálóbizottság közleménye állott, elindultam a telefon felé, hogy fölhívom Benitót, az egyetlen olyan barátomat és bizalmasomat, akivel a költészet titkait megosztottam.
   - Csigavér, Tilo - nyugtatgatott -, az ilyen örömteli eseményeket nyugodtan kell fogadni... Fél óra múlva találkozunk a Cadenasban, aztán kezdhetünk öblögetni a hírre...
   Én nem igazán tudtam fölmérni a pályadíj fontosságát, bár tapasztalatból tudtam, az ilyesmi nem csekélység, főleg hogy most először értékelték versemet, de Benito, aki e téren nálam sokkal járatosabb volt - jóllehet még ő sem mondhatott magáénak semmilyen elismerést -, füttyentett egyet ámulatában, mikor újból elolvasta az értesítést.
   - Első és egyetlen dicséret - hajtogatta -, ami annyit tesz, hogy egyetlen vers sem ért föl a tieddel. No és a megtiszteltetés, hogy egy Aníbal Celorio formátumú költő méltó vetélytársaként végeztél...
   Nem volt ismerős a neve a költőnek, akinek a bírálóbizottság a Vadvirág Díjat odaítélte a Sulamita jeligével benyújtott Silvester Styx című verséért.
   - A teremtésit, Tilo - mondta Benito -, ne légy nyúl... Aníbal Celorio birtokában több a virág, mint tavasszal a réten. Az egy csúcsköltő! Milyen kár, hogy a dicséret mellé nem jár egy kis pénzmag...
   Nekem ez számított a legkevésbé, jóllehet amint nyomban tekintetbe vettük, az ünnepélyes díjátadásra való odajutás - melyen okvetlenül számoltak a részvételemmel, s amelyre szeptember huszonegyedikén délután fél egykor, a Nagyszínházban került sor - bizonyos többletkiadásokkal járt ahhoz képest, mint amiből az ember szűkösen eltengődött.
   - Még van egy heted, különben meg úgysem kell olyan rengeteg dohány - bátorított Benito. - Harmadosztályon mész majd, éjszakára kicsípsz egy gyatrább panziót, vagy ha kell, hát alszol az állomáson, egy öltönyt meg majd kerítünk valahonnan... Ez itt a fontos, Tilo - lobogtatta nagy lelkesen az értesítést. - Kezdjük megízlelgetni a siker édes gyümölcsét, és rövidesen mindenki megtanulja majd, mitől döglik a légy...
   Ahogy lohadt bennem a lelkesedés, úgy nőtt az aggodalmam a hét folyamán, bár amint Benito nagyon helyesen előre megmondta, a szervezést könnyen megoldottam, és huszadikán délutánra már birtokomban volt harmadosztályú jegyem a személy- és teherszállító vonatra, egy olcsó panzió címe, a biztonság kedvéért némi készpénz meg természetesen egy sötét színű, csak kismértékben molyette öltöny.
   - Bárcsak velem jöhetnél - nyaggattam Benitót, mivel egyre nagyobb szorongással töltött el a színház színpadán zajló díjátadási ünnepség, ahol a fényár meg a sok dáma között minimális fegyelmezettség azért megkívántatott, melyre való képességemet illetően erős kételyeim voltak.
   - Mennék én - sóhajtott föl bánatosan Benito. - Gondolhatod, mennyire szeretnélek látni e dicsőséges pillanatban, Tilines, tudod, hogy én is úgy beleélném magam, mintha rólam volna szó... De ne búsulj, ne légy nyúl, a siker színpadához felnő az ember... Te csak Celoriót figyeld, és igyekezz úgy bűvészkedni, ahogy ő csinálja, ő biztosan nagy mester az ilyen mókákban.
   A személy- és teherszállító vonaton a három helyett négy és fél óráig tartott az út a díjátadás előestéjén, és én életemben először émelyegtem vonaton.
   Az állomásra kikísért Benito, Sotero, Jalocho, a Gógyis meg pár maca, közülük is kitűnt Emilita Henares, akinek ismertetőjele tizenhat szonettben állott, annyiért lett volna hajlandó ugyanis kötélnek állni, ámde ezt még egyikünknek sem sikerült elérnie, jóllehet Benito töretlen lelkesedéssel küzdött érte.
   Láttam, ahogy szaladnak a peronon, karjukat lengetve éljeneznek, miközben a többi ablakból kihajló utas furcsállóan nézett rám, s mikor lassan belevesztek a távolba, árvábbnak éreztem magam, mint valaha is életemben.
   Az émelygés kellemetlen tompultságot vont maga után, s a meglehetősen idegen város estéjében már-már beteges méretet öltött bennem az árvaságérzet, s úgy ődöngtem az utcákon, mint aki elvesztette az akaratát vagy a talajt a lába alól.
   - Toreno Panzió - véste eszembe Benito -, General Yagüe utca harmincnégy. Művészeknek engedményt adnak...
   Adtak engedményt, ráadásul a tulajdonosnő, akit dona Rosariónak hívtak, kitörő lelkesedéssel fogadott, boldog volt, hogy ugyanazon az éjszakán két díjnyertes költőt is vendégül láthat a házban.
   - Don Aníbal nem először jár nálam - közölte velem nagy büszkén. - Két esztendővel ezelőtt, az Eukarisztia-pályázaton, megkapta az Aranykrizmát, és akkor is nálam szállt meg. Épp tálaljuk a vacsorát - jegyezte meg előzékenyen, miközben megmutatta a szobámat -, ha igyekszik, nem hűl ki a levese...
   A vacsorát nem kalkuláltam bele a számításaimba, bár a leves gondolata némi vigasszal kecsegtette háborgó gyomromat, úgyhogy erős késztetést éreztem iránta. A nálam lévő csekélyke pénzből nem tudtam kellő helyzetértékelést végezni, azt azért tapasztalatból tudtam, hogy kiadások tekintetében spártai szigorral kell eljárnom.
   - Azért ne is fogd vissza magad túlságosan, Tilines - mondta Benito -, megszavaztuk neked a hitelt, összedobjuk, amit magaddal viszel, és mindnyájan beletörődünk, hogy kicsit összébb kell húzni a nadrágszíjat... Ritkán adódik ilyen alkalom, a te pályadíjad pedig komoly fegyvertény...
   A félig üres ebédlő csöndjében egyhangú nesz hallatszott. Az egyik hátsó asztalnál ütemesen, szigorú odaadással szürcsölte a levest egy kopasz, szerény megjelenésű férfi, akinek öltözékéhez egy picinyke csokornyakkendő is hozzátartozott.
   Dońa Rosario egyenest a férfi felé kísért, a legcsekélyebb esélyt sem adta meg, hogy másik asztalhoz üljek.
   - Don Aníbal, ez a fiatalember a másik díjnyertes költő - mutatott be szolgálatkészen. - Nézze csak, milyen ragyogó egybeesés, teljesen odavagyok az örömtől...
   Aníbal Celorio egy pillanatra letette a kanalat, megtörölte a szalvétával a száját, és megszorította reszkető kezemet.
   - Nem is tudja, micsoda megtiszteltetés ez nekem... - motyogtam akadozó nyelvvel, és majdnem fölborítottam a legközelebbi széket, miután megmondtam a nevemet.
   - Tessék, csak tessék - intett Celorio, hogy üljek le, s egyből visszatért a leveséhez. - Nincs is nagyobb dolog a kölcsönös megtiszteltetésnél, hagyja a csudába a részleteket... Szívesen megosztom asztalomat, panziómat és a díjamat egy ígéretes ifjú lírikussal, bár talán az ígéretesen már kezd is túlnőni...
   Dońa Rosario boldogan mosolygott, s amikor visszajött a levesestállal, hogy szed nekem, Celorio, akinek már üres volt a tányérja, egyértelmű jelzést adott neki.
   - Tegye csak le, dońa Charo, az ifjú költő biztosan rászorultabb, mint amilyennek látszik...
   Dońa Rosario egy pillanatnyi habozás után le is tette az asztalra a levesestálat. Celorio villámgyors mozdulattal rávetette magát, mint aki attól fél, hogy még mindig elkaphatják előle. Telemerte a tányéromat, az övét is színültig megmerte, aztán megkettőzött ütemben kanalazott, és kétszeres sebességgel szürcsölte a levest.
   - A leves a gyengém - mondta. - És ez a minden hájjal megkent dońa Charo felülmúlhatatlan ebben. Én mást már nem is vacsorázom - adta értésemre -, két ok miatt, amire szívesen fölhívom egy kolléga figyelmét: a háznak nem erőssége a második fogás, a desszertadagjaik parányiak, ráadásul fájdalmas, a helyzethez nem illő körülmények folytán, anyagi szempontból igen kényes időszakot élek mostanság... Olyannyira, és engedje meg, hogy ily mértékben őszinte legyek magához, hogy az áldott Virággal járó honoráriumot már előre kiszortíroztam.
   - Én sem eszem többet... - mondtam megkönnyebbülten, és roppant hálás voltam Celoriónak az őszinteségéért, mert ezzel nekem is segített palástolni a magam mégoly szűkös helyzetét.
   Megértő arckifejezéssel nézett rám, miközben kiürítette a levesestálat.
   - Maga ráadásul még arra a szerény jutalomra sem számíthat - kezdte -, minthogy a dicséretes helyezéshez csupán elismerés jár... Ilyen olcsó a költészet, mikor aztán kenyérre kell belőle...
   - Ez az első alkalom, hogy elismerésben részesülök... - vallottam be.
   Celorio megtörölgette a száját a szalvétával, és félretolta a levesestálat.
   - Rendben van - mondta határozottan -, a körülményekre és a dolgok ilyetén állására való tekintettel mi magunk fogunk segíteni magunkon, ha magának sincs ellene kifogása. Mégsem helyénvaló, hogy pályadíjunk átadásának előestéjét ilyen lelombozott kedélyállapotban töltsük. Maga horkol...?
   Vállamat csodálkozón fölhúzva jeleztem, hogy nem.
   - Nekem ennyi elég is - szögezte le. - Nagyon csapongó az álmom, még a légyzümmögés is megzavarja. Engedelmével szólok dońa Charónak, hogy ketten is elleszünk egy szobában. Egy csipetnyit ezzel is megspórolunk, de meg ám, épp annyit, amiből megihatunk néhány pohárkával valahol...
   Aníbal Celorio azon melegében el is intézte a szobafoglalást.
   - Már amikor az eukarisztiás Aranykrizmát átvettem - mesélte -, akkor is hasonló stratégiát kellett követnem, bár sajnos akkor két pap volt a dicséretes, azok aztán irgalmatlanul horkoltak...
   Enyhén párás volt az őszi éjszaka. Celorio tájékozódásképpen beleszimatolt a levegőbe.
   - Az a helyzet - közölte, ahogy egyik kezét a gyomrára tette -, hogy ez a leves mintha még jobban megnövelte volna itt az űrt. Délben nem ettem, meg kell hogy valljam, a reggelim egy tejeskávé volt, mellé csak egy pohár vizet ittam kísérőnek. Ha egyszer rászakad az emberre a baj, jön csőstül...
   Határozottan ment, mint aki már pontosan tudja, hová tart.
   - Van itt erre néhány bár - mutatta -, ahol kitűnő egytálételeket adnak. Ha hajlandó volna segíteni, akkor könnyíthetnék a gyomromon, aztán szép nyugodtan mehetnénk elfogyasztani a megérdemelt pohárka italunkat...
   Kiválasztott egyet. Együtt kellett odamennünk a pulthoz, hogy olyan színben tűnjünk fel, mint két jó barát. Én egy pohár bort kértem, s Aníbal Celorio mellett állva lassan kortyolgattam, néhány bizalmasnak vélhető jelzésére válaszolgattam, miközben ő felfalt egy adag polipot meg egy másikat pacalból, és élvezettel felhörpintett nem kevesebb mint fél tucat pohár italt.
   - Majd összeszámolná, mennyivel tartozom? - fordult a pult mögött serénykedő pincérhez.
   Megtapogatta a nadrágzsebét, s miközben a pincér a fogyasztást számolta, megkérdezte tőle, hol található a mosdó, és elindult arrafelé.
   Nekem hat-hét perc múltán kellett kifizetnem a pohár boromat.
   - Nem együtt voltak?... - kezdte önkéntelenül is a pincér, s talán a gyanú árnya már ott motoszkált benne.
   - Nem - vágtam rá elcsodálkozva.
   Aníbal Celorio az utca túlsó oldalán, a sarkon várt, s most, hogy gyomra éhét immár csillapította, hálás mosoly telepedett az arcára.
   - Egyetlen veszély volt csupán, hogy rosszul emlékszem a bárra, és a mosdónak nem olyan nagy az ablaka, mint gondolom - mondta aggodalmas arccal. - De mihelyt a pacalt megkóstoltam, rögtön tudtam, hogy ez az...
   Kellő eltökéltséggel nekiindultunk fölfelé az utcán. Nekem elég halvány támpontjaim voltak a városról, de Celorio szemlátomást ismerte, legalábbis megvolt az az éjszakai ösztöne, amelynek köszönhetően, mint utóbb bevallotta, minden városban mozog, minthogy az éjszaka szakasztott ugyanolyan mindegyikben, meg a kínálat is, hogyha az ember képes rá, hogy kifürkéssze a titkait.
   - A rövidet a Bristolban fogjuk elfogyasztani - jelentette ki, miután megkért rá, hogy fogjuk kényelmesebbre az iramot. - Helyre kis bár, illik a díjazott lírikusokhoz. Ne feledjük, drága barátom, hogy az eredményhirdetést e jeles város helyhatósága szervezi.
   Ekkor nyílt rá először alkalmam, hogy hangot adjak aggályaimnak. Celorio, amint azt Benito igen helyesen mondotta, otthonosan mozgott a színpadon, az egyszer biztos.
   - Az istenért - kiáltott fel -, ne aggódjék... Ezek a szamárkórós ceremóniák mind egyformák, és egészen tűrhetőek. A királynő, az udvartartása, az értékelő, akinek a legjobban kell törnie magát, a pályadíjas költő, aki elzengi a dicshimnuszát, s miután átvette a virágot, felolvassa a díjnyertes költeményt, magának mint egyetlen dicséretben részesítettnek pedig épp csak annyi a dolga, hogy odamegy átvenni az oklevelet. Kezet csókol a hölgynek, akitől átveszi, és ezzel ámen... Egy szikrányit se aggódjék. Maga odaül mellém, én meg majd mutatom, de szépen kérem, aludjék nyugodtan, bagatell az egész.
   Vigasszal töltött el mindaz, amit mondott. Aggódásomat ismét csak legyőzte a fölismerés boldog tudata, s Aníbal Celorio mellett olyan biztonságban éreztem magam, mint akit az a szerencse ért, hogy egy igazi mester útmutatását követheti.
   A Bristol nagyon elegáns hely volt, azon a késői órán alig lézengett benne vendég. A pincér ünnepélyesen odajött hozzánk, s ebben a pillanatban láttam, milyen nyugalom tölti el Celoriót, ahogy a túláradó büszkeség kifejezésével, fölszegett fejjel körbehordozza pillantását a helyiségen.
   - Don Cosme még nem érkezett meg? - fordult a pincérhez, mielőtt az még kinyithatta volna a száját.
   A pincér idegesen palástolta tájékozatlanságát.
   - Hát nem fél tizenkettőre beszéltük meg vele...? - kérdezte tőlem Celorio némi türelmetlenséggel.
   Tétován helyeseltem.
   - Bocsássanak meg... - szólalt meg zavarodottan a pincér.
   - Mentegetőzésnek most nincs helye - mondta láthatóan haragosan Celorio. - Az ember leutazik vidékre, aztán így kitolnak vele, ez mégiscsak hallatlan!... Szóljon az üzletvezetőnek, hogy jöjjön, de mindenekelőtt kísérjen oda az asztalhoz, amit a városháza nyilván lefoglalt...
   - Oda ülhetnek, ahová óhajtanak - hebegte megsemmisülten a pincér.
   - A foglalt asztalhoz óhajtunk ülni - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Celorio. - A költőket pályadíjra érdemesítik, és ennek arányában jár nekik a kiszolgálás is. Ha meg híján vannak a jó modornak, akkor legalább színleljék, vagy találjanak ki maguknak valamit, ez mégiscsak hallatlan...
   Az üzletvezető apró termetű, ünnepélyes kis ember volt, és már az első pillanattól fogva képtelen szabadkozásba bocsátkozott, igyekezvén a lehető legfrappánsabban felülkerekedni a kínos helyzeten.
   - Don Cosme és maga don Everio, a polgármester úr is törzsvendégünk - közölte készségesen. - Az ő vendégeiket teljes odaadással kiszolgáljuk, és az isten szerelmére, ne nyugtalankodjanak. Minthogy don Cosme igen elfoglalt ember, néha bizony azt sem tudja, hol áll a feje...
   Odakísért bennünket egy foglalt asztalhoz. Celorio nem tágított a türelmetlen viselkedéstől, az egyik közeli asztalról fölkapott egy újságot, és alighogy leült, találomra felülötte, és a megkövült üzletvezető kezébe nyomta.
   - Nem akarásnak nyögés a vége, tisztelt uram - fordult hozzá. - Ha már az újságírás is téved, és nem tartja szem előtt a protokollt, akkor mondja meg nekem, mit lehet várni az ilyen várostól! Olvassa, olvassa csak a képaláírást a hír mellett, melyben a holnapi nagyszínházbeli ünnepségről írnak: pályadíjas költői minőségemet megmásítva, az állattenyésztők szakszervezete alelnökének titulálnak, és ez a szutykos vénember itt a másik hasábban nem más, mint az én pályadíjas soraim szerzője. Hát ne mondja nekem, hogy nincs okom fölháborodni...!
   Mikor magunkra maradtunk, Celorio elégedettségében még szélesebb mosolyra húzta száját, és bátorítólag megveregette a vállamat.
   - No, drága barátom, legyen már jókedve, végtére is ez élete első díjátadásának előestéje... A költészet, amint nyilván már maga is tudja, igen törékeny, és sokkal védtelenebb, mint az árva leány. Pártfogolni kell, nincs mit tenni, az ember kénytelen segíteni rajta.
   A pincér fölvette Celorio hóbortosabbnál hóbortosabb rendelését, én valamennyit támogattam, s a Bristolban eltöltött mintegy másfél óra alatt az üzletvezető háromszor-négyszer is megjelent az asztalunknál, hogy meggyőződjék róla, rendesen kiszolgálnak-e bennünket, és mindahányszor elnézést kért don Cosme távollétéért, aki csak nem akart megérkezni.
   - Megőrülök az édességekért - mondogatta Celorio, miután hármat is rendelt a cikornyás tejszínes fagylaltkehelyből és féltucatnyit a flambírozott tortából.
   Már kezdtem kóvályogni, kicsit fejembe szállt az ánizslikőr, amit Celorio szigorúan két hajtásra fogyasztott el, én meg húztam-halasztottam, ameddig tudtam.
   Az üzletvezető nem engedhetett el bennünket úgy, hogy ne igyunk meg egy üveg pezsgőt, mellyel a ház tisztelgett előttünk, így fejezvén ki pályadíjunk iránti elismerését.
   - Könyörgök, bocsássanak meg don Cosménak - kérlelt bennünket búcsúzóul. - A képviselőség lélegzetvételnyi időt sem hagy neki, és bizonyára valami sajnálatos félreértés történt...
   Egyre párásabb lett az éjszaka, Celorio pedig azt javasolta, tegyünk egy sétát a közeli fasorban.
   - Úgy tele vagyok, drága barátom - ismerte el. - Mikor az agyonsanyargatott gyomornak igazságot szolgáltatnak, óhatatlanul megneheztel érte... Kapóra jön nekünk most ez a friss levegő, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk. Ne feledje, hogy előttünk áll még néhány kupica ital, minthogy az erre szánt saját fedezetünk még érintetlen...
   Én ismét előhozakodtam aggályaimmal, mert az éjszaka előrehaladtával egyre vissza-visszatértek elkerülhetetlenül, s leküzdvén szégyenemet, hogy újfent előadjam őket, Celorio szavaiban kerestem enyhítő vigasztalást.
   - Az ég szerelmére, drága barátom - korholt -, ne rágódjon már ezen a bagatell dolgon...
   Ahogy mentünk a fasorban, s épp hallgattam megelégedéssel az istenverte ünnepségre vonatkozó higgadt állításait, amely szerinte úgysem több, mint elcsépelt forgatókönyv szerint zajló szokásos jövés-menés a színpadon, amikor hirtelen megtorpant és elhallgatott.
   - Jöjjön, jöjjön csak - fordult hozzám egyszeriben -, mert vagy nagyot tévedek, vagy az az úriember ott nem más, mint maga don Eusebio Ruibarba...
   A fasor túloldalán egy kivilágított, szép épület állt, s az úton átkelve egyenest oda tartottunk. Nyilván a város legelőkelőbb szállodája volt. Az úriember, akiről Celorio beszélt, épp jött kifelé a főbejáraton, s mintha egy pillanatig habozott volna, mielőtt elindul.
   - Igen, ő az, Ruibarba - hagyta helyben Celorio. - Most maga is kézzelfogható bizonyítékát láthatja, mekkora a távolság a költészet meg a szónoklat között. Az egyik panzióban száll meg, a másiknak meg előre lefoglalják a fényűzést. Don Eusebio Ruibarba értékelőként vesz részt a holnapi eredményhirdetésen. A monarchista sajtó egyik bonvivánja, és kiváló beszélőkével rendelkezik. Már vagy hatodjára hallom tőle ugyanazt a szózatot, és esküszöm magának, hogy jelzők tekintetében mindahányszor megdönti a rekordot...
   Celorio karon fogott, és utánairamodtunk a férfiúnak.
   - Tisztes távolságot fogunk tartani, de nem tévesztjük szem elől - figyelmeztetett -, attól tartok ugyanis, hogy olyan helyre visz bennünket, ahol maga is, én is szívesen elidőznénk kicsit - kacsintott rám.
   A férfi sietősen haladt, s a kihalt utcákon nem volt könnyű követni, ha azt akartuk, hogy ne vegyen észre bennünket.
   - Ruibarba, a mindenségit neki! - lelkendezett Celorio, mikor nyugtázta, merre veszi lépteit a férfiú. - Hallania kellett volna, mikor az oltáriszentséget magasztalta: mennyei kenyér, tiszta búzából lett őseredeti étek, egészségoltalmazó miatyánk közepe...
   Néha olyan érzést keltett a férfiú, mint aki elvéti a célt, vagy kétségeket táplál az általa követett irány felől.
   Keresztülvágtunk utána a székesegyházzal határos városnegyeden, azután egy félreeső kis téren, melyet épphogy megvilágított az utcai lámpa, s végül követtük az átjáróba torkolló szűk kis utcán, ott láttuk, ahogy a magas kerítésfalra hajkoronaként felkúszó, harmatozó loncok zöldjében megtorpan, s elindul fölfelé a lépcsőn, ami egy villához vezet, melynek bejárata fölött kicsi lámpás világít.
   - De fölvitte az Isten a kend dolgát, don Eliseo! - jegyezte meg Celorio, s intett, hogy szaladjak utána. - Ez itt a legfényűzőbb ház, drága barátom, de gondoltam, hogy ő alább nem adja...
   Aníbal Celorio fürgébb volt, mint ami tőle elvárható lett volna, s igyekeznem kellett, hogy utolérjem.
   A villa ajtaja előtt don Eliseo Ruibarbát elfogta a reszketés, miután meggyőződött róla, hogy balsejtelme, miszerint követik, immáron beigazolódik.
   - Ez az istenverte Celorio! - kiáltott fel reményét vesztve. - Esküszöm magának - zárta fenyegetően ökölbe a kezét -, mikor értesültem róla, hogy magának ítélték oda a Virág Díjat, mindent megtettem, hogy visszavonjam ígéretemet, hogy idejövök ezekre a játékokra...
   - Nocsak, nocsak, don Eliseo, csak ne tiltakozzék ellenem olyan nagyon. Immár hetedszer fogom végighallgatni a maga szózatát, s még csak ellenszolgáltatást sem kapok érte...
   - Én ugyancsak kénytelen leszek megint elviselni a maga szenvelgő strófáit, amelyekkel ezeket a vidéki műítészeket szédíti...
   Celorio ott állt a férfiú mellett, én meg nem mertem fölmenni a lépcsőn. Megmondta nekem, hogy ő az értékelő, akinek a legjobban kell törnie magát a színpadon, s ennek tudatában a félénkség egyre növekvő nyugtalansággal párosult bennem. Mint a ceremónia fontos alakja, eléggé megnehezítheti a dolgomat, csúfosan megszégyeníthet. Feltett szándékom volt, hogy gyorsan felszívódom, észrevétlenül eltűnök a szeme elől.
   - Jöjjön, drága barátom, jöjjön, hadd mutassam be - fordult hozzám Celorio. - Mi, díjnyertes költők, don Eliseo, igen vékony cérnával varrunk, úgyhogy most is csak levegőzünk, másra nekünk nemigen futja.
   A férfiú minden érdeklődés nélkül megszorította a kezemet, s egyáltalán nem örvendeztette meg, hogy én is ott vagyok, s Celorio eközben a költészet ínségeit és a szónoklat tobzódásait ecsetelgette.
   - Nos, akkor megtámogat kicsit, vagy a sorsunkra hagy bennünket, miközben maga odabent dőzsöl...? - szegezte neki a kérdést Celorio némi hatásszünet után.
   Don Eliseo habozni látszott.
   - A kurvapecérkedés talán nem foglaltatik benne az ékesszólás honoráriumaiban...? Ugyan, don Eliseo, ne kéresse magát - veregette meg biztatóan a férfiú vállát -, ha hárman megyünk be, még kedvezményt is kapunk.
   Don Eliseo a csengő felé nyúlt.
   - Esküdjenek nekem diszkréciót - kérte nyomatékosan. - Teljes diszkréciót. Itt nem azok vagyunk, akik vagyunk, nem tehetjük kockára a hírnevünket, tekintettel a nemes küldetésre, mely e városba vezérelt bennünket...
   - Ne aggódjék! - nyugtatta meg Celorio. - Én legfeljebb az állattenyésztők szakszervezete alelnökének vallom majd magam...
   Talán túlzásnak tűnhet, ha azt mondom, hogy én azon az éjszakán estem át a tűzkeresztségen, és szerintem ezt még Benito sem hitte el igazán nekem. Minden olyan szédületes iramban történt, s ez az éjszaka előrehaladtával még csak fokozódott, s amikor Celorio és don Eliseo hölgykísérőjével együtt eltűnt az emeletre vezető lépcsőn, én meg a földszinti folyosón követtem a magamét, rájöttem, itt nincs más választásom, a legjobb tudásom szerint kell teljesítenem.
   Ám a díjátadás előestéjén Celorio nem hőkölt vissza patrónusi szerepétől, még arra is talált alkalmat, hogy hölgykísérőm figyelmét ne csak szemmel látható járatlanságomra, hanem pályadíjas lírikusi mivoltomra is felhívja, mondván, hogy - tekintettel a ház hírnevére és színvonalára - nekem méltán kijárna ingyen is egy újabb jutalom, pontosabban egy újabb dicséret lehetősége, ahogyan ő fogalmazott.
   Hölgykísérőm szíves örömest megfogadta Celorio tanácsát, s bizonyára még jobban hajlott rá, mikor kellő diszkrécióval maga is nyugtázta, mondhatni, járatlanságomat, s jelképes ellenszolgáltatásképpen mindössze néhány verssort kért tőlem. A szonett, amint magam is láthattam, sokkal jobban tetszett neki, mint ama bizonyos másik dolog.
   Én értem vissza elsőnek a kis büfébe, ahol a várakozók az időt múlatták. Alig volt vendég, a lányok a díványokon kornyadoztak.
   - Minden fizetve van - súgta a fülembe az egyik legkornyadtabb, s odatolt elém egy poharat meg az ánizslikőrös üveget, melyből töltött magának is, nekem is.
   Az ánizslikőr Celorióról árulkodott.
   A lemezjátszón recsegő tangó szólt, s nem tudom, miért, de abban a szent pillanatban olyan bágyadtság fogott el, hogy leragadt a pillám, s félálombéli kényszerképzetem a fényárban úszó színpad kellős közepére repített, ami még jobban elárulta idegességemet, s a sok felcicomázott hölgy és mogorva ábrázatú elöljáró pillantásának kereszttüzében, don Eliseo Ruibarba mutatóujjának felszólítására, megtorlásképpen föl kellett olvasnom a költeményemet.
   Don Eliseo rángatott ki félálmomból, s felháborodott arckifejezése láttán én már igazolva láttam szörnyű feltevésemet. Ugyanolyan szorongás fogott el, mint mikor a szóbeli vizsgákon megnémultam, s reszketett a lelkem.
   - Ez az istenverte Celorio - kezdte - azt képzelte, hogy itt minden fenékig tejfel, de nagy tévedésben van...
   Nem tudtam, mit feleljek neki. Celorio csak nem került elő.
   - Nem óhajtok sumákolást, kellemetlenséget meg aztán semmi szín alatt...
   Néztem, ahogy föl-alá járkál a büfében a bárpult előtt, és az üzletvezetővel vitatkozik.
   - Diszkréciót fogadtunk - emlékeztetett rá -, és én nem vagyok hajlandó állni efféle esztelen költekezést... Az ital és az egyéb plusz mindenkinek magánügye...
   Don Eliseo felháborodása egyre csak nőtt, bár az egyik lány igyekezett lecsillapítani, de hasztalan. Celorio még mindig nem került elő.
   - Nézze - fordult hozzám az óráját nézve majd' egy óra múltán. - Mondja meg ennek a szélhámosnak, azt üzenem, hogy annak a felével tartozik nekem, amit ma éjjel én itt meghitelezek, mert az az ő sara, és meg is fogja fizetni, mert ha ne adj' isten nem tenné meg, akkor majd nekem lesz rá gondom, hogy ne szagolhasson több virágot az életben...
   Láttam, ahogy nagy mérgesen kiegyenlíti a számlát az üzletvezetőnél, leteszi a pultra a bankókat, és köszönés nélkül távozik.
   Én már fölálltam, s a színpadi kényszerképzetem az ánizs jótékony hatására még hevenyebbül megismétlődött bennem, jóllehet az utolsó kupica italom már a földön végezte.
   Celorio nem is ugyanaz az ember volt, amikor már jócskán hajnaltájban visszajött, két tapasztaltabb lány által támogatva, akik a csekély számú közönség tapsvihara közepette esküdöztek, hogy még soha egyetlen költő sem tett ki ennyire magáért.
   - Bocsásson meg, drága barátom - szabadkozott érezhetően elcsukló hangon, amikor észrevett, s olyan ánizsszag áradt belőle, hogy az már semmi kétséget sem hagyott hőstettének serkentőszerét illetően -, de elfelejtettem figyelmeztetni, hogy kissé szoknyabolond vagyok...
   Az örömlányok egész a villa ajtajáig kikísértek bennünket, s a lépcsőn amennyire tudtam, támogattam Celoriót, aki minduntalan hátrafordulva ismételgette nekik a meghívást:
   - Nagyszínház, délután fél egy - hajtogatta ordítva -, ahol a sajtó bonvivánja, az elsőrangú stiliszta, a született szónok, don Eliseo Ruibarba mint értékelő fog szerepelni...
   Az éjszakai párából irgalmatlan harmat lett, s feltételezem, ennek köszönhető, hogy Celorio a várhatónál rövidebb idő alatt kellőképpen összeszedte magát ahhoz, hogy a saját módszere szerint tudjon járni.
   - A költészet kárpótolja az embert a váratlan kellemetlenségekért, drága barátom - fordult hozzám, miután az első útba eső szökőkút vizébe mártotta fejét -, s a jelen előestén, amint azt a Jóisten is értésünkre adja, nem mondhatni, hogy hátat fordított volna nekünk a jó szerencse. A saját fedezetünk terhére elfogyasztandó kupicák még érintetlenek, s el kell fogyasztanunk őket valamely részében e jeles városnak, mely pályadíjjal jutalmazott bennünket...
   Én ajánlottam neki, hogy helyénvalóbb volna a panzió felé venni utunkat, lévén hogy nem ártana egy kicsit pihenni, mielőtt odamennénk az ünnepségre. A hajnal már első fénysugarait kezdte szórni, s a kihalt város csöndjében megkondult a harang, ám hogy hányat ütött el, nem tudtam utánaszámolni.
   - Nekünk ez dukál, drága barátom - bizonygatta nagy komolyan Celorio. - Vállvetve kell koccintanunk a díjra, amely babérkoszorús vátesszá avatta magát. Örökre vége immár az ártatlan strófáknak, s Isten tartsa meg magát erőben, egészségben, hogy a további babérokat is learathassa...
   Nem volt könnyű olyan helyet találni, ami még ilyenkor is nyitva van. Celorióban erősen megfogyatkozott az éjszakai ösztön.
   - Van egy hely - kezdte -, egy kicsi kis lebuj, ahol a bohémvilág szokott tanyázni. Esküdni mernék rá, hogy nagyon közel van a székesegyházhoz...
   Kétszer-háromszor körbejártuk a teret, aztán megkerültük a székesegyházat. Én bíztam benne, hogy majdcsak föladja.
   - Hát persze - kapott észbe -, utolsó lehetőségként még mindig itt van nekünk az állomás restije. Ez a néhány kupica, igen drága barátom, ez szent dolog...
   Két alak bukkant fel egy szűk kis utcában, mikor már magunk mögött hagytuk a teret, s Celoriónak megvilágosodása támadt, ahogy észrevette őket.
   - Ott van, ott van! - mutatta határozottan. - Le kell menni pár lépcsőn...
   A nehéz tölgyfa ajtó csukott spalettái, a lekapcsolt diszkrét kis lámpa már bőven elég lett volna hozzá, hogy bárkit elriasszon, nem így azonban Aníbal Celoriót, aki úgy elkezdett dörömbölni, hogy ökölbe zárt kezét is felsértette.
   - Csak helyfoglalással rendelkező vendégeket engedünk be - közölte egy nem túlzottan barátságos hang a résre nyitott ajtó mögül.
   - Megtagadnátok egy kupica italt két pályadíjas költőtől...? - kérdezte felháborodottan Celorio. - Nem idevalósiak vagyunk, úgy hallottuk, ebbe a lebujba járnak a művészek. Hová a pokolba lett belőletek a testvériség ezekben a zord időkben...?
   A helyiség kicsi volt és sötét.
   - Nem is tudtam, hogy vidéken ennyire gátlástalanok vagytok - jelentette ki a bárpultot csapkodva. - Vagy mostanság errefelé az járja, hogy pusztulni hagyjátok a szomjazót...?
   A hely nem látszott túlzottan frekventáltnak, ám nyomban észrevettem, milyen ellenséges lett a hangulat, s hogy Celorio erőszakossága helytelen módon igencsak kiütközött.
   - Adj nekik inni - szólalt meg valaki -, de ne számolj nekik semmit. Mi, vidékiek ilyen gátlástalanok vagyunk, mert már elegünk van a virágos költőkből, s itt legfeljebb illendőségre számíthattok, testvériségre soha. Oltsátok a szomjatokat, aztán hordjátok el az irhátokat...
   A legrosszabbtól tartottam. Elindultam Celorio felé, és kértem, menjünk innen, ám napnál világosabb volt, hogy ügyet sem vet rám.
   - Ne aggasson ránk ennyi jelzőt, tisztelt uram - húzta ki magát -, mert maga ha nem egy fatuskó, akkor azt is tudnia kell, hogy a költészet, a valódi költészet, az előbbre való a külcsínnél, sok beszédnek meg sok az alja, s hogyha valódi az a költészet, akkor bizony megkopik tőle a fénye...
   - Valódi vagy nem valódi - szólt közbe valaki a homályból -, maguk csak a potya ételért, a városháza rongyrázásáért meg pár semmit érő cafka kegyeiért versengenek...
   Celorio elkapta a hozzá legközelebb álló üveget, és fenyegetően fölemelte.
   - A potya ételt visszautasítom, mert annál jobban semmi nem fekszi meg a gyomromat meg a lelkemet - jelentette ki feltüzelten. - Most már nincs más választásom, mint a felmenőit emlegetni magának...
   Elhajította az üveget arrafelé, ahonnan a hang jött, s a törött üveg csörömpölését éles fájdalomkiáltás követte.
   Én le akartam fogni Celoriót, mert föl akart ugrani a pultra, hogy további muníciót szerezzen, de nem sikerült. Felbolydult az egész helyiség, az a benyomásom támadt, hogy többen vannak, mint amire számítottam.
   - Adjatok nekik, adjatok nekik - követelte több hang is. - Virágos költők, seggnyalók, ásatag szonettcsinálók...
   Celorio elbarikádozta magát a pult mögött, és tovább hajigálta az üvegeket és a poharakat. Engem akkor kaptak el, amikor utána akartam menni. Az első ütésekből nem sokat éreztem, de nyomban elkezdett forogni a fejem, s néhány ánizscsillag szétrobbant előttem fájdalmasan, mint az üvegszilánk.
   - Hitvány gazemberek - kiabálta Celorio. - Majd most megtanuljátok, mennyit ér egy hátországbeli lírikus...
   Nem igazán tudtam, merre tartok, de elértem az ajtóig, és támolyogva kimentem.
   - Vigyázzatok, mert az meg ott szökni próbál... - hallottam a hátam mögül.
   Szaladtam, ahogy csak tudtam fölfelé az utcán, s egy ideig még az volt az érzésem, hogy üldöznek. Átmentem a székesegyház előtti téren, s a hajnali fénysugár már megszűrte a mozdulatlan város csöndjét. Lerogytam a járda szélére, s egy pillanatra alig tudtam visszatartani a rám törő öklendezést.
   Aztán elindultam, s bolyongtam vaktában, még mindig képtelen voltam bármilyen elhatározásra, kóvályogtam, minden tagom fájt, aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy nincs velem Celorio, s hogy milyen veszélyes helyzetben hagytam magára.
   Visszamentem a lebujba. Az utcácska csöndes volt, a bezárt ajtón túlról semmi zaj nem hallatszott. Többször is dörömböltem, mégsem sikerült elűznöm a félelmemet, hogy esetleg kinyitják, de senki nem felelt.
   Csak a remény maradt, hogy a csetepaté elültével elengedték Celoriót, és arra gondoltam, hogy helybenhagyva bár, ám töretlen lelkesedéssel ott vár rám a panzióban, ahová nekem az émelygés meg a város sekélyes ismeretének következtében bizony nehezebb lesz odajutnom.
   Dońa Rosario semmit sem tudott Celorióról, s a jóságos asszonyt elfogta a rémület, ahogy meglátott abban a siralmas állapotban. Megígérte, hogy ő majd kitisztítja az öltönyömet, kivasalja a nadrágomat, s készített nekem meleg fürdőt meg egy jó erős kávét.
   Aggodalmam végül beigazolódott, amint attól magam is helyesen tartottam, s mikor a színház felé vettem utam azon az őszi kora délutánon, melynek tejfehér fénye bántotta a szememet, utamat szorongás és bizonytalanság kísérte. Az utolsó percig mardosott a kétség, elhatároztam, hogy nem megyek el, aztán a következő pillanatban már gyávaságomért korholtam magam; Benitóra meg a többi barátomra gondoltam, meg hogy mennyire lehetetlen lesz majd indokot találnom gyengeségemre.
   A szívem nagyot dobbant, mikor a színház bejáratánál megpillantottam Aníbal Celorio kopasz, fessnek nehezen mondható alakját, akin a bal szemöldöke fölötti vágást takaró ragtapasz miatt már csak a nyomai látszottak a haddelhaddnak.
   - Drága barátom - tárta szét a karját -, végtelenül aggódtam magáért. Már csak tizenöt percünk van, hogy megihassunk valamit. Don Eliseo volt olyan figyelmes, hogy meghívjon bennünket egy kávéra a büfében...
   - De hát mi történt? - tudakoltam, ahogy elindultam utána.
   - Hisz láthatta, az a vidéki lírikus csürhe nem állhatta meg, hogy bele ne kössön szegény pályadíjasokba... Az irigység, barátom, az örök irigység, amely mindig összefűzi azt, aki veszít, meg aki nyer...
   A színpadon Celorio közelsége, látható felszabadultsága, s az idegességem csillapítására szolgáló megjegyzéseire való odafigyelésem elegendőnek bizonyult hozzá, hogy méltósággal lenyeljem a keserű pirulát.
   A ceremónia egyetlen baklövésére kis híján akkor került sor, amikor miután elhangzott don Eliseo Ruibarba hetedik szózata, szólították a babérkoszorús költőt, hogy vegye át a Vadvirág Díjat. Szerencsére észrevettem, hogy Aníbal Celorio elbóbiskolt, úgyhogy még időben sikerült fölébresztenem.
   Késő délután aztán ismét föl kell majd szállnom a személy- és teherszállító vonatra, gondoltam, s megnyugodva hazatérhetek, és este barátaim megörvendeztetnek majd, várnak az állomáson, élükön Benitóval, aztán ott lesz Sotero, Jalocho, a Gógyis, meg pár maca, Emilita Henaresen kívül, aki a pályadíj fejében hat szonettet elenged majd, s ezzel igencsak elérhetővé teszi számomra kegyeit.
   Celorio vonatja csak alkonyattájban indult, de azért kijött velem az állomásra.
   - Még mindig nem ittuk meg az a pár kupica italt, drága barátom, s immár nem halogathatjuk tovább a dolgot...
   Megittuk az istenverte kupica italokat a restiben, s mikor koccintottunk, az a benyomásom támadt, mintha Celorio kissé röstelkedne.
    - Az a helyzet - kezdte komoly arccal -, hogy erkölcsi kötelezettségeim vannak magával szemben, és én volnék a föld legalávalóbb teremtménye, hogyha elmismásolnám a dolgot...
   Én épp a bárpultra helyeztem üres poharamat az övé mellé, mikor intett a pincérnek, hogy még egyszer töltse meg őket.
   - Úgy helyénvaló, ha megtudja - vallotta be töredelmesen -, magát illette volna meg a Virág, minthogy nem megérdemelten jutottam hozzá, lévén hogy nem én vagyok a pályadíjas költemény szerzője...
   Azt sem tudtam, hová legyek meglepetésemben.
   - A teljes, immáron tekintélyes méretű, s mint köztudott, a legkülönfélébb pályázatokon oly nagyra értékelt életművem Aurora leányom alkotása. Merthogy lány létére - fogta suttogóra hangját - neki tilos az ilyesmi, ez is egyfajta vele született szerencsétlenség, ami derékba töri az ember életét... Én csak a szaladj ide, szaladj oda ember vagyok...
   Nem tudtam, mit mondjak neki.
   - Ha megőrzi a titkomat, nagyon hálás leszek érte, ha pedig nem, akkor szabad akarata szerint benyújthatja az ilyenkor szokásos tiltakozást...
   Kezet nyújtottam neki.
   - Az ég szerelmére, Celorio! Mit gondol maga rólam...!
   A vonat már indult, nekem szélsebesen mennem kellett.
   - Mondja meg, melyik pályázaton akar indulni, nehogy üssük egymást, okvetlenül tegye meg... - könyörgött.
   Fölszálltam a vonatra, Celorio szaladt utánam.
   - Tegye el, az ég szerelmére, tegye el - hajtogatta -, hisz a legfontosabbról majdnem megfeledkeztem...
   A kezembe nyomott egy borítékot.
   - És ne feledje - mondta szinte kiabálva -, hogy ínséges ugyan a költészet, drága barátom, de azért töltényre futja belőle...
   A borítékban benne volt a pályadíj fele meg az aranyozott Vadvirág-plakett is.
   
   PÁVAI PATAK MÁRTA fordítása