Műhely




   Antonio Gramsci leveleinek válogatása 1947-ben jelent meg Olaszországban Lettere dal carcere címmel, Palmiro Togliattinak, az Olasz Kommunista Párt főtitkárának előszavával. A magyar könyvkiadás illetékesei azonnal feladatuknak érezték, hogy a könyvet a magyar közönség számára is hozzáférhetővé tegyék. 1949-ben a Szikra Kiadó publikált egy válogatást, amelyben legnagyobbrészt Gramsci feleségéhez, Julka Schuchthoz, sógornőjéhez, Tatjana Schuchthoz, fiához, Delióhoz és édesanyjához intézett magánlevelei kaptak helyet.
   Talán felesleges is megjegyezni, hogy az akkori, viszonylag nagy példányszámú megjelenés, amely bőséggel ellátta az érdeklődőket és a magyar népkönyvtárakat, elsősorban Gramsci politikai, ideológiai státusának és meggyőződéséért elszenvedett mártíromságának volt köszönhető - emellett érvel bolsevista lendülettel Togliatti is a levelekét megközelítő terjedelemben. Togliatti előszava nem méltatja elődjének azt a nagy hatású intellektuális tevékenységét, melyet Gramsci filozófusként, esztétaként vagy irodalomtanárként fejtett ki a bebörtönzése előtti években és a fogságban, ahonnan sikerült kijuttatnia a későbbiekben Quaderni del carcere, vagyis Börtönfüzetek címen összefoglalt írásait. Éles cezúra választja el a két szöveget: a mindent önmagába olvasztani kész politikai jeremiáda az első szó jogára igényt tartó magabiztossággal vonná magába Antonio Gramsci leveleit, amelyek intimitásuk, magányuk révén megnehezítik az efféle felhasználást. A pártalapító Gramsci a börtönből írt levelekben mindenekelőtt magánemberként és értelmiségként van jelen; megjelenik politikusként is, de másként, implicit módon, csak annyira, amennyire egy adott társadalmi formáért elkötelezett értelmiségi nyelvébe a politika mindig is beleíródik. Nem a fogoly, hanem a nyelv, amelyet beszél, jár túl a börtöncenzúra eszén.
   A levelezés a börtönlevelek lehetőségeinek megfelelően magánjellegű, a szerző azt a tőle telhetően privát nyelvet beszéli, amely a megszokott módon ad hangot a szeretteivel megosztandó emlékeknek és a személyét közvetlenül érintő eseményeknek. A meghitt és bizalmas megnyilatkozások mégis gyakran szinte esszéisztikus vagy éppen didaktikus irányt vesznek; lendületesen és gondolatgazdagon mozdul el Gramsci prózája az élménytől az elvonatkoztatás felé. A realista tárgyilagosságra törekvő leírások és elemző részek stílusában a szerző önkéntelenül elárulja magát, a baloldali politika nyelvét beszéli.
   Gramsci elméletileg is érintett az ideológia, a hatalom és a nyelv kapcsolatának kérdésében: ő volt az egyik legmeggyőződésesebb szószólója a nyelvnek való kiszolgáltatottságnak és annak a vetélkedésnek, amely a nyelvben a különböző világnézetek, stílusok közt zajlik. Módszeresen használta a nyelv vizsgálatát a társadalmi csoportok társadalmi gyakorlatának világnézeti elemzésében - irodalomkritikái is erről az oldalról közelítenek a szövegekhez -, és egyik leghangoztatottabb célkitűzése a regionálisan és társadalmilag megosztott nyelvek közti átjárhatóság előmozdítása volt. A közös nyelv, a másikhoz elérő gondolat feltételeinek megteremtése a családi levelezésben is megvalósítandó feladatként jelentkezik. Gramsci a szárd nagymama és unokatestvérek, az orosz feleség és sógornő, a felnőttek és gyerekek, nő és férfi rokonok nyelvét egyaránt kell hogy beszélje, a saját, illetve a másik nyelve közt sokszorosan meg kell találnia a megfelelő fordítást és azokat a kapcsolódási pontokat, amelyeken keresztül a másik, nemcsak a neve által, hanem ténylegesen megszólítottá válik. A címzettek váltakozása nem eredményez nagy eltéréseket a stílusban és a hangnemben. Gramsci nem váltogatja levélről levélre az írás modorát, inkább egyfajta domináns diszkurzust alakít ki, amely a különbségeket áthidaló státusában igencsak hasonló a nemzeti szinten megteremtendő nyelvideálhoz.
   A Levelek a börtönből darabjait a szabadságvesztés határozza meg mind témájukban, mind hangulatilag. A fizikai és gyakran szellemi mozgáskorlátozottságban születő írásoknak a húsz évre szóló ítélet adja meg a specifikumát, és emeli ezeket a levelezésen belül egy külön műfaji osztályba. A börtönlevelek "itt"-je és "most"-ja a dimenzióit vesztett teret és az irányultságot nélkülöző időt jelzik, amelybe nem is annyira a leírtak, mint az írásfolyamat visz humánus tartalmat. A bezártság megmásíthatatlan egzisztenciális állapota vetül ki a személyes hangon elbeszélt történésekre, a hozzájuk kapcsolódó gondolatokra vagy a félve szóba hozott vágyakra. Gramscinak, aki filozófiai írásaiban Benedetto Croce szellemében a szabadságot a lehetőséggel azonosítja, nem marad más, csak a képzelet, gondolkodás és az emlékezet képessége, mozgásként pedig az a dinamizmus, amelyet eközben él át. A következőket írja 1928-ban felesége születésnapjára: "Ha fényképedet megkapom, megismétlem jókívánságaimat. Persze csoportképet szeretnék, amelyen a gyerekek között vagy, mint a tavalyi fényképen. A csoportképen már van valami mozgás, valami drámai, kialakulnak bizonyos kapcsolatok, melyeket folytatni lehet, melyeket be lehet állítani más képekbe, a konkrét élet olyan epizódjaiba, melyek a fényképezőgép lencséje elé nem kerülnek."1
   A levelek talán legnagyobb részét képezik a mindennapok eseményeiről, az eseménytelenség közben bekövetkező apró változásokról szóló beszámolók; ezek a hidegről, a rossz ellátásról, az egyhangúságról tesznek panaszt anélkül, hogy kifejezetten panaszkodó hangvételük lenne. Azon a keménységen és férfias tartáson, amit Gramsci az elkeseredés elutasításával tanúsít, és amihez nagy erőfeszítéssel ragaszkodik, olykor gyermeki hangok és képek ütnek át. A tartás mögött megjelenik az elveszett utáni vágy és a kiszolgáltatottság. Rómából Usticába való átszállítása után írja Tanjának: "El se tudod képzelni, milyen elégedett vagyok, hogy a község széltében-hosszában és a szigeten kóborolhatok, és milyen jólesik a tengeri levegőt szívnom egy hónapi börtönről börtönre való hurcoltatás után. Azt hiszem, én leszek Ustica kőhajítóbajnoka, mert a kőhajigálásban már minden barátomat legyőztem." Majd így folytatja: "Kissé szórakozottan írok, ahogy éppen a tollamra jönnek a dolgok, mert még egy kicsit fáradt vagyok. Drága Tatjána, el sem tudod képzelni, milyen izgalmat okozott, amikor Regina Coeliben megpillantottam kezed írását az első kávésüvegen, és olvastam Marietta nevét, azt éreztem, hogy ismét gyermek vagyok."2
   Az árnyaltan és szellemesen megfogalmazott beszámolók a mindennapokról tömör és gördülékeny próza, a szerző az objektív ábrázolást tűzi ki célul, azt a valamit, amiről tudja, hogy nem létezik abszolút értelemben, hiszen mint írja egyik, a pozitivizmust elutasító tanulmányában, a jelenségek és megismerésük egymástól függetlenül változnak. Ugyanakkor mégis ragaszkodik a tárgyilagossághoz, vagy - kedvelt kifejezéssel élve - "a valóság realitásához", amelynek alapja a történelmileg létrejött tapasztalat. Érdekes következetességgel valósítja meg ezt a filozófiát a legapróbb és legprivátabb vonatkozásokban is. Egyik levelében a következőket olvashatjuk: "Meggyőződtem arról. hogy a gyerekeket és megnyilatkozásaikat a nagyanyák jobban le tudják írni, reálisabban és konkrétabban, mint az anyák; a nagyanyák objektívabbak, no meg egy teljes élet tapasztalataival rendelkeznek; úgy látom, a nagyanyák szeretete tartalmasabb az anyákénál."3
   Gramsci számára a családtagjaival folytatott levélváltás az egyik legelemibb érzelmi szükséglet megnyilvánulása. A kapcsolattartás a hozzá közel állókkal és rajtuk keresztül a külvilággal tehát az az alapvető kommunikációs cél, ami tulajdonképpen minden levelezés sajátja, de a börtönlevelekben különös és egyben tragikus hangsúlyt kap. Ezenkívül azonban számot kell vetnünk egy kevésbé az információra irányuló igénnyel is, ez pedig a kifejezés vágya, az a szükséglet, hogy az írástudó ember megtartsa önazonosságát. Létének megőrzésére tett erőfeszítései nemcsak a túlélés ösztönéből fakadnak, hanem a politikai és történelmi szerep szolgálatába állított identitásának megmentéséből, a valamivé válni akarásból is.
   A börtönlevelek talán legérdekesebb vonását nem annyira a tragikum és heroizmus adja, hanem az a játék, bújócska, amelyet a hivatalos cenzúra és részben ennek nyomán, részben ettől függetlenül az öncenzúra mozgat. Tatjánához írott levélrészlet 1926-ból: "Látod, most, amikor biztosan tudom, hogy leveleimet a börtönszabályok értelmében el fogják olvasni, sajátos szemérem fejlődött ki bennem, nem merek bizonyos érzelmekről írni, és ha azokat tompítani igyekszem, hogy a helyzetemnek megfelelően kezeljem, úgy érzem magam, mintha sekrestyés lennék."4
   Az elhallgatás kérdései azért is érdemelnek itt különös figyelmet, mert Gramsci irodalomkritikusként nagy érzékenységgel foglalkozott a nyelvhasználattal és ezen belül a ki nem mondott jelentőségével. Dantéról és Manzoniról írt számtalan tanulmánya "critica dell'inespresso", vagyis az elhallgatás okait kísérli meg felmutatni, és prédikátori lendülettel vitázik mindazokkal, akik a kifejezés hiányát az "ineffabile", a "kimondhatatlan" munkájára akarják visszavezetni. Gramsci szerint míg Dante a művész ösztönével, esztétikai érzéke miatt hagyja olvasóját kétségek között, addig Manzonit egy szerelmi történetet adaptáló történelmi regényében az ideológia befolyásolja, a katolikus erkölcs tartja vissza a pontos megnevezéstől.
   Talán Gramsci esetében sem alaptalan az elhallgatást sejtő gyanú, amely leginkább abból a furcsa tényből táplálkozik, hogy a levelek nagy része nem a feleségnek és nem is a fiúnak, hanem a sógornőnek szól. Az erre vonatkozó közvetlen magyarázatok nem eléggé meggyőzőek. Igaz, Tanja közelebb van, hiszen Milánóban telepszik le, hogy Gramsci segítségére legyen, míg Julka a letartóztatás óta rossz idegállapotban a Szovjetunióban él két fiával, de ez a helyzet inkább következménye annak a kapcsolatnak, amely ezt a három szereplőt összeköti. A levelek Julkája és Tanjája Gramsci számára egymást kiegészítő szeretett alakok, akik ugyanazokat a bensőséges megszólításokat és búcsúzásokat érdemlik. Az eredetileg hegedűművész feleség az érzékibb, kiszámíthatatlanabb, gyermekibb nő, aki bátorításra szorul. Tanja inkább szellemi társ, aki talán Gramsci kedvéért vagy hatására törekszik arra, hogy egy öntudatos, értelmiségi nő képének megfeleljen, ennek ellenére Antonio vele is sokszor majd' annyira a szerető apa hangján szól, mint fiával és feleségével. A Letteratura e Vita Nazionale (Irodalom és nemzeti élet) című tanulmányában Gramsci a következőket írja a szexualitásról: "A sexus mint spirituális erő, mint tisztaság, nem pedig mint az állatiasság alacsonyrendű megnyilatkozása"; máshol: "Dante a szexuális kérdést a legemelkedettebb formában vetette fel. A Francesca da Rimini-epizódban azt mondja el, hogy a szexualitás legmagasabb rendű megjelenési formája abból ered, hogy a szerelem két ember között szükségszerű és elháríthatatlan. Az egész két félre oszlik: a két fél keresi egymást, és amikor egymásra talál, egyetlen egésszé olvad össze."5
   A szexualitás ilyen magas meghatározásánál nehéz meghúzni a határt erotika, szerelem és szeretet között. Nehéz eldönteni azt is, az évtizedekig olyan hűséges Tanja valójában melyik kategóriába tartozott. Nemcsak a külső cenzúrának, hanem e határ bizonytalanságának is betudható az a szemérem, amelyről egy korábbi idézetben már szó esett.
   A levelek egymásutánja naplójelleget kölcsönöz a kötetnek. Az így keletkező történet egy monológszerű elbeszélés, amiről azt hihetnénk, hogy csupán a kötetből hiányzó válaszok miatt hatnak annak. Pedig a levelezésből csak ritkán születik tényleges dialógus és megértés, az írás itt is függetleníti magát a szerzői szándéktól. Az eredeti intenció elvesztéséről a levelek legjobb szakértője, az írásra minduntalan reflektáló szerző fogságának negyedik évében maga panaszkodik feleségének: "Nagyon örültem annak, amit írtál: hogy az 1928-ból és '29-ből való leveleim újraolvasásánál megállapítottad gondolataink azonosságát. Szeretném azonban tudni, hogy milyen körülmények között és milyen tárgyra vonatkozólag állapítottad meg ezt az azonosságot. A mi levelezésünknek éppen az a baja, hogy nem tényleges, konkrét >>írás és válaszírás<<, hogy sohasem sikerül >>dialógust<< létrehoznunk, leveleink >>monologusok<< egymásutánja, mely még nagy vonásokban sem mindig képesek összehangolódni. Ha még hozzávesszük az időtényezőt, melynek következtében elfelejtjük, amit előző levelünkben írtunk, még erősebb lesz az az érzés, hogy azok puszta >>monologusok<<. Nem így van? Erről eszembe jut egy skandináv népmese: Három óriás él Skandináviában, olyan messze egymástól, mint a nagy hegyek. Több ezer éves hallgatás után az egyik óriás odakiált a másik kettőnek: >>Hallom egy tehéncsorda bőgését!<< Háromszáz évvel később a második óriás felel: >>Én is hallom a bőgést!<< És újabb háromszáz év múltán megszólal a harmadik óriás: >>Ha még tovább így karattyoltok, én itt hagylak benneteket!<<"6
   A naplójelleg révén biográfiaként is olvasható levélsorozatot még egyetlen, megszakadását magyarázó adattal kell kiegészítenünk: Gramsci, miután rossz egészségi állapotára való tekintettel 1936-ban amnesztiában részesült, szabadulása után három nappal agyvérzés következtében meghalt.