"A szoba, ahol az anekdota szerint Lope de Vega - haldokolva - megvallotta, hogy >>unja Dantét<<. A sikerfi háza dagad a négyszáz év előtti polgári jólét kellékeitől. Egy szemközti falon emléktábla, amely megmutatja, hogy itt élt és halt meg nyomorúságban a nyugati irodalom első hiteles regényének megalkotója, Cervantes. Az egyik csak >>zseni<< volt; a másik >>csak<< tehetség. A spanyol irodalmi öntudat egyik tudathasadásos közjátéka. Mint a magyar, mint az újkori görög."
   (Márai Sándor)1
   
   A XX. századi magyar irodalom sokszínű és sokrétű irodalomközi érintkezései közül az egyik legkülönösebb Márai Sándornak a spanyol művelődéshez és a spanyol önkarakterológiához való viszonya. Többé-kevésbé tudjuk, hogy az 1920-as esztendők közepétől majd' másfél évtizeden át folyamatosan foglalkozott a spanyolországi eseményekkel, a változó emigrációk, forradalmak, államformaszerveződések értelmezésével - előbb szemlélőként, majd újságíróként, végezetül olyan íróként, aki részint a hispán fordulatokban, részint a spanyol image irodalmi alakzatában föllelte az európai művelődés veszélyeztetettségének, az első világháborúval kezdődő válságkorszaknak több jellegzetességét. Ezen keresztül Márai számára a spanyol nemzetjellem újraformálói, mindenekelőtt Unamuno és Ortega y Gasset nemcsak tanulságos olvasmányként képződtek meg, hanem az újkori egzisztencia bölcselőiként is; úgy vélte: műveikből és műveik közvetítésével a modernség antinómiái világíthatók át. Az 1920-as évek spanyol emigrációját Párizsban ismerte meg, Unamuno kávéházi asztala mellett kapott helyet, és a spanyol emigrációs magatartásformákról hűségesen adott számot Budapestre küldött újságcikkeiben; "önéletrajzilag" lényeges tényezőként minősítette az Egy polgár vallomásai második kötetében,2 tudomásul véve, hogy újabb spanyol emigrációs hullámok jelzik: Európában fordulat készül, a spengleri jóslat a teljesedéshez közeledik. De ekkor már A tömegek lázadása is olvasmánya; hogy aztán közvetlenül a második világháború után megjelentetett, de a világháborús rejtőzködés hónapjaiban eltervezett-megkezdett Sértődöttek3 című regényében paradigmatikus hellyé avassa azt az irodalmi szalont, amelyben egyszerre volt tanúja a spanyol emigránsok belső megosztottságának és a hatalomhoz jutott német nemzetiszocializmus elemzésének, a németség jellemzését annak a Mirza Rey néven nevezett spanyol írónak szájába adva, aki külső létformáját és néhány megjegyzését tekintve Unamunóra, néhány más fejtegetése alapján Ortega y Gassetra emlékeztet. Egészében a magát periferikusnak gondoló, éppen ezért a regénybe komponált magyar írónak és nyelvének szintén az európai perifériához tartozását értékként tudatosító spanyol értelmiségi figuráját rajzolja. Intratextuális eszközökkel (korábbi újságcikkei és önéletrajza a hivatkozási alap) jeleníti meg az 1930-as évek elejének európai íróvilágát, amelynek rá kell(ene) ébrednie a kultúrát fenyegető veszedelmekre, ám ezek a veszedelmek csupán (legalábbis egyelőre) a perifériáról, a spanyol és a magyar gondolkodás felől érzékelhetők. Egy kései naplójegyzet előbb Ortega-4, utóbb Unamuno-olvasásról5 tanúskodik; Ortega Don Quijote-értelmezése már jóval korábban foglalkoztatta, az idős Márai a magyar irodalmat megosztó vitában használja érvül, Don Quijotéban urbánus lényt fedez föl, aki könyvekből, nem pedig az "őstalaj"-ból táplálkozik. Unamunóról jellemző mondatot vet papírra: "Unamuno a >>De Sentimento tragico della vitá<<-ban megvallja, hogy nem hisz a humanizmusban, és meghirdeti a hominizmust. Úgy hiszi, ami vitális: antiracionalista. És minden, ami racionalista: életellenes." Nemcsak arra érdemes figyelni, hogy Márai az 1970-es esztendőkben olaszul olvasta Unamunót, hanem arra is: érezhető elégedettséggel jegyezte föl naplójába, hogy az ellaposított, trivializálódott racionalitás mellett, helyett az antiracionális jobban szolgálhatja az élet természetes rendjét. A rendszerré kiépülő, másodlagos észelvűség Márai szerint is életellenes, s bár nem a "felvilágosodás dialektiká"-jára utalva, maga is állást foglal a célelvűség embertelensége ellen. Korábban kedves könyvének hőséről írta: "mert Don Quijote azért cselekszik, hogy cselekedjék, nem azért, hogy eredményes legyen".6 Véleményét Márai Sándor már emigránsként, kényszerű amerikai állampolgárként fogalmazta meg, aki személyes szabadságát ugyan meglelte Nyugaton, de hazáját nem. Hiszen a teljesítményorientált, az össztársadalmi versenyre épített társadalmakban pontosan annak a sikernek az érvényesülését látta fölbukkanni, amelyet még Magyarországon félreértésnek minősített, s amelynek divattól függő voltával szembeállította a nietzschei jelentésű korszerűtlenséget, mint az írói ellenállás követendő alakzatát. Itt, ez az egyik számottevő hely, amelyben a részint Unamunón és részint Ortegán értékelt Don Quijote helyet kap (még nyolcvanhét esztendősen, két évvel halála előtt is olvassa),7 és együtt az 1920-as, 1930-as, spanyol vonatkozású emlékekkel, formázza meg számára a spanyolságnak mint a Don Quijote népének/nemzetének, illetőleg Don Quijoténak mint a történelmi és kulturális Spanyolország letéteményesének archetípussá váló figuráját. Nála is, mint másnál, Don Quijote, a regényhős szerzőjének, Cervantesnek alakjára vetül rá, s miként Don Quijote, Cervantes élete sem mérhető sikerekben (Cervantesszel rendszeresen Lope de Vega sikeres életútját állítja szembe),8 de miként Don Quijote, Cervantes: a másik Spanyolország, a szellemi, a virtuális, regényíró és hőse egymásnak kölcsönöznek jellemet és jelleget: az anyagi sikertelenség, a kortársi nem értés éppen úgy beépül hatástörténetükbe, mint az az imagológia, amelyet a spanyol gondolkodók dolgoztak ki Don Quijote/Cervantes működésén töprengve.
   A két gondolkodóhoz hozzávéve Madariagát, az 1930-as esztendők magyar nemzetképkutatása sokat merített belőlük; s részint magyar írók-költők-politikusok értelmezése szolgált a sokat vitatott "mi a magyar" alapjául, részint a spanyol származású és indítékú imagológia metodológiailag is ösztönözte a magyar teoretikusokat. Márai Sándor egy novellát9 meg egy, a Don Quijote egy magyar kiadásához rendelt előszót10 szánt a maga hozzászólásául. S bár a téma jellegénél fogva spanyol, és mindenképpen reagál a quijotisták és a cervantisták nézeteire anélkül, hogy bármely mellé állna, s mint volt róla szó, éppen Don Quijote "őrültsége" (ahogy Márai írja: tébolyodottsága) tárgyában az Unamunóéhoz közeli álláspontot foglal el, valójában a magyar gondolkodásban helyet kapott eszméket/téveszméket, zűrzavaros bölcselkedést elemzi, igaz, nem a bölcselet általánosító/elvont eszközeivel, hanem részint szépirodalomba ágyazva, részint, spanyol olvasmányaihoz híven, esztétikusan. Márai számára ugyanis az a típusú filozófiai esszé, szépirodalmi igényű bölcselet, amely spanyol olvasmányaira volt jellemző, szabadságot jelent, elmozdulhatott magyar vitapartnereinek rögzített nézeteitől, és egy távoli példát mintegy metaforikusan állíthatott olvasói elé. Kiváltképpen A hagyaték című novellájában, mikor is II. Fülöp utolsó hónapjainak leírása, a feltételezhető korszakváltás annyira emlékeztetett az 1930-as évekre, hogy a hatalom és a szellem végleg szétválni látszott egymástól, az utókortól reprezentatívnak értékelt szerző a börtönben ült, ott kénytelen létrehozni azt a művét, amely majd meghatározza a korszakot (itt jegyzem meg, hogy egy helyütt Schopenhauer is nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy Cervantes börtönében alkotott). A szellem és a hatalom (örök) vitája pedig éppen - még ha kimondatlanul/kimodhatatlanul is - ott érzékelődik, hogy a hatalom a maga utóéletét önmaga továbbörökítésével képes csak elképzelni, és nemigen tud, akar, hajlandó tudomást venni a "hatalmi" jelenség mögött megbúvó "szellemi" lényegről.
   A novellában a haldokló II. Fülöp kérdése: "De mi marad utánam a világban? (...) Mi marad itt, ha meghalok?" Az életével és lehetőségeivel, sikereivel és kudarcaival elszámolni akaró királynak csupán a kérdésekre telik. Olyan "hódító", aki a hódítást új területek elfoglalásában jelölte meg, semmiképpen nem Camus egzisztencialista hőse. Kérdései nem a sikert, a kudarcot sugallják, a történelmi idő kiszámítottságát, uralkodótól uralkodóig (mint ahogy az elbeszélés ezt példázza). II. Fülöp kérdései az idő szűkebb jelentésén belül maradnak, személyiségének és a világnak viszonyrendszerében talán nem a bizonytalanság a legfőbb kiszámíthatatlansági tényező, hanem az átlátottnak/ismertnek, ennek következtében kormányzottnak hitt világ várható szembeszegülése; a kérdésekben ott a felejtés, a történelemből kiesés, a megmerevedés sejtése. II. Fülöp "végső"-nek szánt kérdéseire Lerma gróf felel:
   "Olvastam egy könyvet" - a válasz messziről indul. II. Fülöp a hatalom szférájában gondolkodott, onnan nem tudott, de nem is akart kimozdulni. A mellette szolgáló gróf a töprengéseket a szellemire való utalással szakítja meg, és ezzel átértékeli a kérdéseket. II. Fülöpöt a maga alkotásának sorsa érdekelte, tetteinek az utókor felőli értelmezését/értelmezhetőségét szerette volna hallani. Olyan kérdést tett föl, s olyan választ várt, amely azonos tónusban szól a hatalom magabiztosságával, egytónusú voltával. Ehelyett Lerma egy könyvről kezd beszélni, nem a népszerű Lope de Vegáéról:
   "Ez az író börtönben ül, mert felséged kegye megbízta Sevilla adóinak behajtásával, s az elszámolás nem egyezik. A könyv, melyet írt, lovagtörténet. De benne van egész Spanyolország. Valami van benne, ami egyszerre hősies és alázatos, egyszerre lelkes és elvakult, magasztos és nyomorult. [...] Mikor olvastam, úgy éreztem, az a spanyol lélek szól e könyvből hozzám, mely meghódította a világot, [...] lélek, mely hisz valamiben, valami felsőbben és nemesebben. [...] Benne van Spanyolország. Én azt hiszem, ez a könyv meg fog maradni."
   S bár párbeszédnek vagyunk tanúi A hagyaték című elbeszélést olvasva, érzékelhető, miként lépünk át az elbeszélővel együtt egy másik idő- és létfelfogásba. Írhatnám úgy is, hogy irodalomfelfogásba, hiszen megjelölvén ama bizonyos könyv műfaját: "lovagregény" (amely műfaj az uralkodó előtt sem teljesen ismeretlen), a továbbiakban éppen a szólás/írás/létértelmezés monologicitása lesz kétessé, hiszen a könyvnek - a róla szóló szerint - megkülönböztető tulajdonsága ambiguitása, az nevezetesen, hogy egyszerre egymással ellentétes attribútumok festője/megszólaltatója. Anélkül, hogy az egymással szembefeszülő attribútumokat megítélné, hierarchizálná. Emellett átértékeli azokat a fogalmakat, amelyek a hatalom diszkurzusát alkotják, hogy a hatalom létértelmezését példázzák. Ami viszont a spanyolság ambivalens jellegét egy más diszkurzusba helyezi. A hódítás például nem a földrajzi terjeszkedésnek lesz nyersebb megfogalmazódása, hanem a "spanyol lélek"-nek kifejeződése. Unamuno ennek világszerűségét, egyetemességét nyíltabban és közvetlenebbül mutatja be, immár Don Quijotéra alkalmazva, az irodalomesztétikai meghatározókat létszféraként emlegetve:
   "Van egy hős, egy komikusan tragikus hős, olyan hős, akiben az emberi komédia minden mélységes tragikuma megnyilvánul, ez a hős pedig a mi Don Quijote urunk, a spanyol Krisztus, akiben összegződik az én népemnek halhatatlan lelke."11
   (S ha a Márai-novella királyát gyötrő kérdés oda célzott, mi marad utána a világon, Unamuno szintén megkérdezteti/megkérdezi: "De mit hagyott ránk Don Quijote?")
   Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól az egyáltalán nem mellékes körülménytől, hogy a Márai-novella a beszélője nem a főhős, ugyanis a beszélő a könyv egészének ambiguitásáról, a könyv világában létezőnek felfogott kettősségről, mondhatjuk úgy is: az eldönthetetlenségről szól. És ezzel összefüggésben kérdőjelezi meg azt a lehetséges választ, amelyet uralkodója (el)várna tőle: a korszak nem vagy csak részben II. Fülöpé, már a kortárs is úgy látja, legalább oly mértékben, ha nem inkább, a börtönben sínylődő szerencsétlené. II. Fülöp fentje és az író lentje fölcserélődhet a hatástörténetben, az uralkodó hódításai mulandók, Cervantes hódításai tartósak lesznek. Az elbeszélés paradoxonai közé tartozik, hogy míg a kurta cselekmény II. Fülöp körül forog, Cervantes csak epizodikusan, Lerma szavaival jelenik meg a szövegben, sorsának esetleges fordulatáról nem tudunk meg semmit, Lerma szavai nem bizonyosan jutnak el az uralkodó tudatáig. Ám a "valóságos" események a jövő elé dolgoznak, az elbeszélés legutolsó, pár mondatos jelenetében Lerma gróf már az új uralkodónak jelenti szolgálatát, II. Fülöp korszaka lezárult; Cervantesé majd csak azután kezdődik, hogy évszámokhoz aligha rögzíthető történetét visszafelé is, előre is megírja az elbeszélésben éppen csak említett hatástörténet.
   Márai Sándornak nemsokára alkalma nyílt arra, hogy Cervantest és regényét tegye meg elemzése tárgyául, értekezőként szólhasson kedves regényéről. Éppen akkor, amikor az 1930-as évekre megalkotott regényalakzatát maga is, kritikusainak egy része is (olvasói azonban nem) önismétlőnek, modorosnak, avíttá válónak kezdte érezni. S bár Márai túllépett (éppen Sértődöttek című, említett regénytrilógiája első kötetével) válságkorszakán, nem a Don Quijote irányába indult el, Don Quijote-értelmezése inkább az európai művelődés jelentésének újragondolásához segítette. Az 1940-es esztendők elején Európa eseményei más kérdéseket tétettek föl vele, mint Thomas Mann-nal, mikor hajóútjára elvitte magával a Don Quijotét, és az alakuló mű, a kompozíció és a regénytechnika problémáin töprenghetett, a maga regényírói dilemmáival szembesíthette a Cervanteséit. Márai a regény korábban hangsúlyozott dualista látását ezúttal más fénytörésbe állítja, mű és időszerűség, megszervezett racionalitás és őrültség dichotómiáján gondolkodik el, megszólaltatva a hagyományos megállapításokat az ideál-reál egymást kiegészítő, kiteljesítő voltáról, hogy túllépjen ezen a szokásos konfrontáción az "őrültség" rehabilitálásának irányába. Úgy "időszerűsít" Márai, hogy az írószerep lehetőségeihez méri a Don Quijote-magyarázatot, s a "világtörténelmi" időbe vetett személyiség (aki nem feltétlenül író) magatartásváltozatába Don Quijote örökségét érzi feltárulhatni. Az értekezésben megint Lope de Vega az ellenpont: "irodalmi álláshalmozó és többtermelő",12 míg Cervantes regényes, "lovagregényes" életet élt, ő volt valójában Shakespeare és Montaigne kortársa.
   Márai értekezésének jótékony feszültségét az adja, hogy miközben eleget igyekszik tenni a kiadói fölkérésnek, és a "művelt"(?) nagyközönséget bevezeti Cervantes regényének olvasásába, azaz közli a várható olvasókkal, mit illik tudni a szerzőről, hogyan illik olvasni a regényt, szinte önmagára cáfol rá a bevezető nagyobb hányadában, és A hagyaték című elbeszélést írja tovább egyfelől, másfelől az önmaga mítoszává lett racionalitás alternatíváját vázolja föl (nem nagyon távol az unamunói tézisektől). Előbb a hagyományos Cervantes-kommentárt olvassuk el Márai értekezéséből:
   "Egy lángésznek volt bátorsága, készsége, ereje és humora hozzá, hogy a kor divatjamúlt, hamis eszményét egy gebére ültesse, s útravalónak odaállítsa mellé a hasas és derűs józan értelmet, az örök csatlóst, a patetikus hóbort emberi ellenőrét, a józan észt..."
   A következőkben azonban módosítja a "patetikus hóbort"-nak minősített jellemzést, részben már utaltam a szóhasználatnak rokonságára az Unamunóéval: "De ennek a tébolyodott manchai lovagnak van valamije, ami élesebb és erősebb, mint e vesszőfutásos útra felöltött vért és fegyverzet: hite van. Eszméi vannak, melyek nem egyeznek többé a kor uralkodó eszméivel, s ő mégis hisz bennük, egészen, az őrültség erejével, ahogyan eszmékben hinni kell..." Persze akár időszerű kiszólásként is olvashatjuk Márai mondatait 1942-ből, a korszerűként fungáló közvélekedés és hivatalosság ellenében mutatja föl a maga kor- és időszerűtlenségét, amely a kortársi perspektívából őrültségnek tetszik. Az eszme és a hit nem sorolható a magát racionálisnak mutató rendszerbe, de nem azonosítható a patetikus hóborttal sem, még akkor sem, ha esetleg ez lenne kortársi megbélyegzése. A két idézet mintha cáfolná egymást, hiszen az elsőben megcélzott józan ész, kiváltképpen a Don Quijote szövegösszefüggéseiben aligha gondolható egybe "az európaias megújulás Carrasco bakkalaureusai"-nak "kultur"13-jából fakadó racionalitásával (hogy Unamuno metaforikájánál maradjak); Márai lépésről lépésre távolodik egy szűkebb értelmű regénybemutatástól a Don Quijote olyan értelmezése felé, amelynek során az archetípussá előlépő figurákban minden korok emberi magatartás- és gondolatalakzatai jelenítődnek meg. Az a megjegyzés, miszerint a manchai lovag az "őrültség erejével" hisz, "ahogyan eszmékben hinni kell", nem pusztán az értekezés időszerű utalásai révén kaphat többletjelentést, a kor vitáira lefordítható tartalmat, hanem a banalitássá csökevényesedett realitás/észelvűség ellenében megformált eszmét és magatartást értékeli föl. Vagy ahogy Márai az értekezés egy más helyén, még kevésbé félreérthetően állítja:
   "Nem, Don Quijote nem őrült, a szó orvostani értelmében: nem őrültebb, mint minden ember, akiben az eszmény átalakul szereppé és magartássá."
   S ha Unamuno terminológiája különbözik is Máraiétól, valamint aminek ellenében fogalmazza a maga szerepvállalását, nem kevésbé tér el az 1940-es esztendők elejének szereptudatától, valójában a tudományos észelvűség és a Don Quijote-i őrültség vitája (nem azonos az ideál és a reál dichotomikus párosával) hasonló tendenciát érzékeltet: Unamuno a (klasszikus) modernség ellenében vázol föl alternatívát, Márai a pervertálódott modernséggel szemben állít föl csak látszólag antimodern ellenlehetőséget. A szerep és a magatartás az ellenálló íróé, értelmiségié, Unamunónál "kritikus szellemű évszázadá"-t tagadva, Márainál a racionalitás álarcában jelentkező újbarbárság ellenében. Érdemes Unamuno idevonatkozatható passzusait idézni, Márainál jóval bővebben (és indulatosabban) fejti ki, mihez képest kell vállalni a manchai lovag őrültségét, tébolyodottságát:
   "Úgy látom, hogy népem lelkében egy olyan benső tragédia megnyilvánulása a filozófia, amely Don Quijote lelkének tragédiájához hasonló, annak a harcnak a megnyilvánulása, amely a tudományos ész által elénk tárt világ közt és a közt a világ közt van, amilyen világot vallási hitünk szerint akarunk. Ebben a filozófiában van a titka, hogy - mint mondani szokás - lényegében nem lehet Kulturra fogni bennünket, vagyis nem törődtünk bele a kultúrába. Nem, Don Quijote nem törődik bele a világba, sem annak igazságába, sem a tudományba vagy a logikába, sem a művészetbe vagy az esztétikába, sem pedig az erkölcsbe vagy az etikába."14
   (A magyar Unamuno-kiadás jegyzetanyagából a Kultur magyarázatát idézem: "Unamuno gyakran ezzel a németes írásmóddal fejezte ki a német tudomány, tudományosság és militarizmus iránt érzett ellenszenvét."15 Az unamunói szóhasználat és annak tartalma Márainak sem lehetett ellenére 1942-ben. Ezzel azonban nem arra célzok, hogy Márai értekezésének Unamuno könyvei lennének a forrásai. Hogy ekkor mit olvasott Unamunótól, nem tudható teljes bizonyossággal. Annyi bizonyos csupán, hogy a Párizsban megismert személyiség számára igen rokonszenves volt, megbecsüléssel írt róla.)
   A továbbiakban Márai nem mulasztja el, hogy Cervantes művét ne lássa rá Spanyolországra, a spanyol lényeg ismertetőjeleinek egyikeként szól róla: "Don Quijote alakja hozzátartozik Spanyolországhoz, mint az Escorial vagy Kolumbusz vitorlás hajója, a Santa Maria." Cervantes alkotását "csoda"-ként tartja számon, a mű egyként része a hazai és a világ-"öntudat"-nak, mindannak ellenére (vagy éppen azért) - olvasom ki Márai értekezéséből -, mivel korszerűtlenségében korszerű, őrültségében "ésszerű", egy hitetlen korban hisz eszméjében. Ezen a ponton csatol vissza az elbeszéléshez: a magát maradandónak gondoló-tételező hatalommal, erőszakkal, hódítással szemben a szellem alkotásai mellett tesz hitet, időszerűnek minősít egy olyan magatartást, amely a legjobb esetben is nevetségesnek hat a vele ellentétes magatartást igénylő korszakban. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Cervantes műve Márai előszavával a háborús viszonyok két esztendeje alatt tizenkétezer példányban, három kiadásban jelent meg, és ezt mindenképpen "siker"-nek könyvelhetjük el: az olvasók egy része bizonyára a "klasszikus"-t fedezte föl a Don Quijotéban, de Márai regényeinek befogadói - összhangban az ezekben az években publikált regényeivel és a Pesti Hírlapban közreadott újságcikkeivel - megérezhették az irodalmi fejtegetésen túlmutató gondolatokat, az ellenállás "őrültségé"-nek rehabilitálásáéit.
   Aligha volna célszerű annak kutatása, mit "hasznosított" Márai Sándor közvetlenül Cervantes regényírásából. S bár spanyolságismereteit átlagon felülinek mondhatjuk, a francia meg a német áttétel sem gátolja abban, hogy képet alkosson a spanyol kultúra évszázadairól, regényírásában másfelé tájékozódott; inkább világirodalmi olvasmányairól és ezzel szoros összefüggésben regényelméleti előfeltevéseiről szólva töprenghetünk el a cervantesi regénykezdemény befogadásáról. Márai egyébként nem állítható be abba a sorba, amely a Cervantestől kiinduló, ún. "szuperstrukturált" regényt írta tovább a XX. században, és amelyből az orosz formalisták fontos következtetéseket vontak le a regény természetére vonatkozólag. Létezik azonban másfajta Cervantes-értelmezés is, amely - akár tudott róla írónk, akár nem - talán a Márai-regények elemzésekor is szerepet játszhat. S ez a már említett Schopenhauer-műben fogalmazódik meg, a Parerga és Paralipomena című gyűjteményes kötetben.16 Az a hatástörténeti sor, amely Cervantestől indít - Sterne, Rousseau Az új Héloďse-e, Goethe Wilhelm Meistere, feltehetőleg a második rész, Jean Paul, Walter Scott -, aligha vezet el Máraihoz, amiért azonban mindezeket Schopenhauer együtt említendőnek véli, annál inkább. A német bölcselő ugyanis aszerint jelöli ki a magasabb és nemesebb fajú regényeket, hogy a belső vagy a külső életet ábrázolják-e. Ez a viszonylat tárható föl, tárul föl jellegzetes vonásként valamennyi regényalakzatban, a Tristram, Shandytól a legdurvább és a cselekedetekben leggazdagabb tartalmú lovag- és rablóregényekig. A regényírás művészetét ott látja Schopenhauer a legteljesebben kibontakoztatni, ahol a legcsekélyebb ráfordítással a külső életről a belső élet mozgásaira tevődik át a hangsúly, hiszen érdeklődésünk valójában a belső életnek szól. Ez mutatkozik meg a föntebb említett szerzők és művek esetében; vagy egyáltalán nincsen a regényeknek cselekményük vagy viszonylag kevés (mint a Don Quijotéban), az sem túlságosan jelentős, és a tréfára fut ki. A regényíró feladata nem az, hogy nagy eseményeket beszéljen el, inkább az, hogy a kisebb történéseket érdekessé tegye. A "cselekmény" trónfosztása mélyen érintette Márai regényelképzeléseit is, miként a nem láthatónak, a csupán sejthetőnek, az első pillanatban jelentéktelennek megnövesztett szerepe is a figurák cselekvésének motiválásában. Ugyancsak lényegesnek bizonyulhat a "külső élet" mögött megbúvó "titok" lassú, fokozatos föltárulása, amely nemegyszer magyarázza a Márai-regények "verbalizmus"-át, a szereplők monológjai, tirádái nemegyszer elfedik a cselekmény vagy a szereplők cselekvésének esetlenségét, hiányát; a megértés éppen abban valósul meg, hogy a belső életben mozdul tovább, ami a külső életben talminak, válságba veszőnek tetszik.
   Árulkodó egy 1960-as naplójegyzet Montherlant Brocéliade-járól: "fanyar elmélkedés arról, hogy Don Quijote elpusztul a pillanatban, amikor megérti, a szélmalom nem várkastély".17 Ezt egészíti ki egy 1963-as bejegyzés: Cervantes Lope de Vegánál jelentősebb író, mivel megalkotta a nyugati irodalom első hiteles regényét.18 Márai tehát regényként, irodalmi alkotásként és magatartásformaként egyként becsülte a Don Qujitét, és a Márai-szókincsen töprengve, felhozhatjuk azt is, hogy sűrűn használt kaland fogalma sem teljesen független a spanyol műtől. Mert bár a kaland a köznyelvi értelmezés szerint változó, fordulatos cselekménnyel jellemezhető, így a Don Quijotéval szemben a lovagregényekre, az átlag-pikareszk epikára lenne inkább alkalmazható, Márai fölülírja ezt a XX. századi regényirodalomban is élő, ható regényelképzelést: a kaland számára nem annyi, hogy a külső életben történik sok minden; a kaland egy szobában ülve is megrohanhatja a szereplőt, kalandban részesül mindenki, aki végiggondolja lehetőségeit. Így kerül egy mondatba Márainál az öregség kalandja (éppen Kaland című színművében, amelyben a külső és a belső élet szükségképpen szétváló formáit elemzik a szereplők), vagy az általam több ízben idézett "bon mot", miszerint egy pálma is élhet olyan kalandosan, mint egy tigris. Lehetséges, hogy a Don Quijote azért (is) hiteles regény, mivel az európai epika történetében első ízben lett a megértés tétje a metaregény, a regényíró és a regényszereplő kalandja a regénnyel, a Márai szerint lovagregényes életű Cervantes (volt már róla szó) ellen-lovagregényes művében a különféle értelmezések "kaland"-jába transzponálta regényelképzelését, és ezáltal a külső cselekményt (a manchai lovag tetteinek sorozatát) belső történésekké, eszmeregénnyé alakította át. Valami hasonlóval kísérletezett a magyar szerző, amikor Casanova figuráját formázva lemondott az olvasókat vonzó "regényes"-ségől, s nemcsak egy helyen, a lényegi eseményt tekintve rövid idő alatt, a történéseket összefogva játszatta el Casanova karneváli éjszakáját, hanem többször bírált verbalizmusával a kibeszélés, az elbeszélés révén megnyilatkozó belső történéseket érzékeltette. Azokat, amik a szavak meg a tettek mögött élik alig ismert életüket.
   Márai ízlése természetesen sokat változott az évtizedek folyamán; avantgárd vonzalmait, kísérletező írók iránti kíváncsiságát viszonylag hamar fölváltotta a "klasszikusok" újraolvasása, és e klasszikusokra építve teremtette meg azt a regényformát, amellyel a századfordulós modernségre reagálva igyekezett beépülni az utómodern epikai gondolkodásába. Ebben a küzdelemben segítségére volt Don Quijote olvasása. Az unamunói átírás a nemzetkarakterológiai elképzelésnek korszerűtlenül korszerű magatartássá formálására ösztönözte, ekkor Don Quijote egy nemzetjellem megtestesülése; a schopenhaueri ajánlatban viszont olyan regénylehetőség rejlett, amely az általa egyébként tisztelt XIX. századi elődöktől való eltérő regényalakzatot fogadtatta el. Hogy mégis Tolsztoj volt élete végéig egyik leginkább tisztelt szerzője, feltehetőleg a Tolsztoj-művek főszereplői "belső történeté"-nek szólt, nem pedig annak az epikus tablónak, amely a leginkább a Háború és békében festődik föl. A Vendégjáték Bolzanóban "karnevalizálás"-a viszont a Don Quijotéénak a közelébe hozható, aligha a közvetlen érintkezés vagy illúzió révén, inkább annak a hatástörténetnek tudatosulásakor, amikor a Don Quijote-i regényváltozat a hiteles jelzőt nyeri el.
   Márai számára a cervantistáknak is, a quijotistáknak is volt mondanivalójuk, talán Cervantes-olvasása (sem) független attól, milyennek látta Unamunót: "Itt ült minden délután Unamuno, a bölcs, szelíd mosolyával, s megértéssel és derülten viselte az emigráció kellemetlenségeit. [...] Unamuno vigasztalta fegyvertársait, bízott Spanyolország s kételkedett az európai kultúra jövőjében."19 Ez utóbbi vélekedés a Máraié is, amikor kevésbé derülten viselte a több évtizedes emigráció kellemetlenségeit. A Don Quijtéról azonban akkor sem feledkezett el. 1963-as spanyolországi útja megerősítette benne a spanyol művészet és kultúra európai jelentőségét.20