MIHAIL BAHTYIN


A műfaj és a szüzsé-szerkezet sajátosságai
Dosztojevszkij műveiben*

   A kései Dosztojevszkij két "fantasztikus elbeszélését", a Bobokot (1873) és az Egy nevetséges ember álmát (1877) menippeának nevezhetjük, majdhogynem e terminus szigorúan körülhatárolt, antik értelmében, miután olyannyira pontosan és határozottan jelennek meg bennük e műfaj klasszikus sajátosságai. Más művekben (Feljegyzések az egérlyukból, A szelíd teremtés és mások) ugyanezen műfaji lényeg jóval szabadabb és az antik mintától jelentősebben eltérő variánsai találhatók meg. Végül a menippea Dosztojevszkij minden nagy művébe, különösen öt legérettebb regényébe, sőt azok leglényegesebb, döntő mozzanataiba is beépül. Nyugodtan kijelenthetjük hát, hogy lényegében a menippea határozza meg Dosztojevszkij egész munkásságának hangvételét.
   Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a Bobok mélységét és merészségét tekintve az egyik legjelentősebb menippea az egész világirodalomban. Tartalmi mélységeire itt nem térünk ki, bennünket most egyedül e mű műfaji sajátosságai érdekelnek.
   Mindenekelőtt felettébb jellemző az elbeszélő alakja és elbeszélésének hangvétele. Az elbeszélő - "egy bizonyos ember"¹ - az őrület (a delirium tremens) küszöbén található. Ám mindemellett ez az ember nem olyan, mint mások, vagyis eltér az általános normától, kizökkent az élet megszokott kerékvágásából, mindenki megveti, és ő is megvet mindenkit, vagyis az "odúlakó" alakjának új változata áll előttünk. Hangvétele ingadozó, kétértelmű, tele van elfojtott ambivalenciával és az infernális bolondozás elemeivel (mint a misztériumok ördögei esetében). Elrejti a végső szót, kitér előle, a rövid, kategorikus mondatok - a "favágás" - külső formája ellenére. Ő maga idézi azt a jellemzést, amit a barátja adott stílusáról: "Te úgy írsz, mintha fát vágnál, folyton csak fát vágnál. És ez a te favágásszerű írásod tulajdonképpen csak bevezetés akar lenni. Ehhez a bevezetéshez aztán írsz egy másik bevezetést, a második bevezetéshez még egy előszót, ehhez az előszóhoz zárójelben még valamit előrebocsájtasz, azután pedig újból megindul a favágás, a favágás-szerű írás vége-hossza nélkül..."²
   Beszéde bensőleg dialogizált és teljességében áthatja a polémia. Az elbeszélés a Szemjon Ardaljonoviccsal folytatott vitával veszi kezdetét, aki részegeskedéssel vádolja. Vitatkozik a szerkesztőkkel, akik nem jelentetik meg műveit (mellőzött író), a kortárs közönséggel, akik nem értik a humort, s lényegében vitába száll összes kortársával. Majd miután kibontakozik a fő történés, a "kortárs halottakkal" vitázik. Ilyen ez a menippea esetében tipikus, dialogizált, kétértelmű stílus és hangvétel.
   Az elbeszélés kezdete elmélkedés a józan ész és az őrület, az értelem és a butaság viszonylagosságáról és ambivalens voltáról, ez tipikus témája a karnevalizált menippeának is. Utána következik a temető és a temetés leírása.
   Ezt a leírást a temetőhöz, a temetésekhez, a temetői szertartásokat végző papsághoz, a halottakhoz, és magához a "halál titkához" való familiáris és profanizáló viszony hatja át. A leírás teljes egészében oximoronos szókapcsolatokra és karneváli mésalliance-okra épül, tele van lefokozással és lealacsonyítással, karneváli szimbolikával, és ezzel egyidejűleg durva naturalizmussal.
   Íme néhány tipikus részlet:
   "El akartam kissé szórakozni és egy temetésre jutottam el... Engem legalább már huszonöt év óta semmiféle temető sem látott. Nem is olyan rossz hely a temető!
   Csak az a szag ne lenne! Körülbelül tizenöt holttest verődött össze. A koporsók különféle árban; két katafalk is volt: az egyiken egy tábornok, a másikon valami nagyúri dáma volt felravatalozva. Sok szomorú arcot láttam ott, de sok színlelt szomorúságot is, sőt sok el nem titkolt örömöt is. A papság nem panaszkodhatik, szép jövedelme van a halottakból. De a szag, az a hullaszag! Nem szeretnék temetőben pap lenni." (A karnevalizált műfaj tipikus jegye a profanizáló szójáték.)³
   "Én csak óvatosan kukkantottam be a nyitott koporsókba, a halottak arcába: nem tudhatom ugyanis, hogy a halottak miféle hatást gyakorolhatnak rám. Egyik halott szelíd, a másik kellemetlen benyomást tesz az emberre. A halottak mosolya általában nem kellemes, néha azonban rémületes."
   "Amíg tartott a gyászmise, kimentem a temetőből az utcára. Közel volt a szegényház, valamivel odébb egy vendéglő. Nem is olyan rossz vendéglő: jól lehetett benne falatozni. A vendéglő zsúfolásig telt a gyászolókkal. Sok hamisítatlan jókedvet és nagy életkedvet árultak el a gyászolók. Én megittam a részemet és ettem valamit hozzá."⁴
   A szövegből a familiarizáció és profanáció, az oximoronos szókapcsolatok, a mésalliance-ok, a lealacsonyítás, a naturalizmus és a szimbolika leginkább szembeszökő árnyalatait emeltük ki. Láttuk, hogy a szövegben nagyon is sok van belőlük. A karnevalizált menippea stílusának igazi, sűrített mintapéldányával találjuk magunkat szemben. Elegendő megemlíteni a halál - nevetés (itt: vidámság) - lakoma (itt: "megittam a részemet és ettem valamit hozzá") ambivalens összekapcsolásának szimbolikus jelentését.
   A továbbiakban az elbeszélő - aki leült az egyik sírkőre - rövid és szétszórt elmélkedése következik a csodálkozásról és a tiszteletről, melyet a kortársak elutasítanak. A szerzői koncepció megértése szempontjából nagyon fontos ez az elmélkedés. Majd egy egyszerre naturalisztikus és szimbolikus részlet követi ezt:
   "Mellettem a márványtáblán egy körülrágott vajaskenyér hevert; ostoba és illetlen dolog. Lehajítottam a földre, mert biztosan nem kenyér volt az, hanem csak vajaskenyér. Különben is úgy hiszem, hogy a kenyeret a földre szórni nem bűn, hanem csak a padlóra. Utána kell néznem Szuvorin mindentudó kalendáriumában."⁵
   A teljesen naturalisztikus és profanizáló részlet - a körülrágott vajaskenyér a sírkövön - alkalmat nyújt arra, hogy érintsük a karneváli típusú szimbolikát: a földre le lehet szórni a kenyeret - ez a vetés, a megtermékenyítés, a padlóra viszont nem szabad - mivel ez a terméketlen anyaöl.
   A továbbiakban kibomlik a fantasztikus szüzsé, amely különleges erejű anakrisziszt hoz létre (Dosztojevszkij az anakriszisz nagy mestere). Az elbeszélő kihallgatja a halottak beszélgetését a föld alatt. Kiderül, hogy életük egy bizonyos ideig folytatódik még a sírban is. A halott filozófus, Platon Nyikolajevics (a "szókratészi dialógus" allúziója) a következőkkel magyarázza ezt:
   "Ő (Platon Nyikolajevics - M. B.) ezt a mi eltemetett helyzetünket azzal az egyszerű ténnyel magyarázza, hogy mi a földi életünkben a földszíni halált tévesen gondoltuk végleges halálnak. A test a sírban még egyszer megelevenedik bizonyos fokig, az élet maradványai még egyszer összeszedelőzködnek és összpontosulnak, de csak az öntudatban. Az élet - nem tudom, hogyan fejezzem ki magam - mintha a tehetetlenség erejénél fogva folytatódna. A professzor szerint az összes maradék életerő valahol a halott öntudatában koncentrálódik és az eltemettetés után még három vagy négy hónapig, esetleg egy félévig is, ott tovább él... Van itt például egy olyan halott, akinek hullája majdnem teljesen feloszlott, de úgy hathetenként azért még ki-kinyög egy-egy értelmetlen szót valamiféle bobokról: >>Bobok, bobok<<, - tehát ez azt jelenti, hogy még mindig izzik benne az élet valami kis szikrája..."⁶
   Mindezzel Dosztojevszkij különleges alaphelyzetet alakít ki: úgymond, az életen kívüli életét, a tudat utolsó élettevékenységéét (a teljes elalvás előtt két-három hónappal), amely már független a mindennapi élet összes körülményétől, helyzetétől, kötelezettségétől és törvényeitől. Hogyan használják ki ezt a "kortárs halottak"? A halottak tudatát provokáló anakriszisz itt már teljesen szabadon, semmi által nem korlátozva tárul fel. És a halottak megnyílnak.
   A menippeák tipikus karneváli alvilága bontakozik ki: a halottaknak, akik nem képesek rögtön megszabadulni földi, hierarchikus helyzetüktől és viszonyaiktól, eléggé tarka tömege, s az e talajon keletkező komikus konfliktusok, szitkozódás és botrányok; másfelől a karneváli típusú szabadosság, a teljes felelőtlenség tudata, a nyílt, koporsói erotika, nevetés a sírokban ("a tábornok kedélyesen elnevette magát, hogy hullája egész hosszában megremegett tőle") stb. Ennek a paradox "életen kívüli életnek" felfokozott karneváli hangnemét már az elejétől fogva megadja a preferansz, amit abban a sírban játszanak (természetesen tét és szabályok nélkül), amin az elbeszélő üldögél. Mindezek a műfaj tipikus vonásai.
   A halottak e karneváljának "királya" Klinyevics báró, a "pszeudo-előkelő világ léhűtője" (ahogy saját magát jellemzi). Idézzük szavait, melyek jól világítják meg az anakrisziszt, és annak használatát. Elutasítva Platon Nyikolajevics filozófus erkölcsi magyarázatát (amit Lebezjatnyikov közvetít), kijelenti: "Köszönöm, meg vagyok győződve, hogy nagy ostobaság mindaz, amit erről mondani akar. Teljesen elég, ha tudjuk, hogy még két-három hónapunk van, s a végén az a bizonyos bobok következik. Én mindannyiuknak azt ajánlom, hogy ezt a két hónapot igyekezzünk minél kellemesebben eltölteni és ebből a célból új alapelvekben állapodjunk meg. Uraim! Én azt ajánlom, hogy ezentúl soha semmit ne szégyelljünk!"⁷
   Miután a halottak egy emberként támogatják, valamivel később így fejleszti tovább ezt az elképzelését:
   "Most csak azt akarom, hogy itt soha senki se hazudjon. Csak ezt az egyet követelem meg önöktől, mert ez a legfontosabb. Ott fent a föld felszínén hazugság nélkül nem lehet élni, mert a földi élet és a hazugság elválaszthatatlanok; itt a temetőben, a sírban viszont szórakozásból nem fogunk hazudni. Az ördögbe is, hisz a sír azért valami! Mi mindannyian jó hangosan el fogjuk mondani élettörténetünket és semmit, de semmit sem fogunk szégyelni! Legelőször én fogok magamról mindent elmesélni. Tudják, én a kéjencek közé tartozom. Ott a föld felszínén minden és minden dolog hitvány fonalakkal volt befonva. El ezekkel a fonalakkal és éljük le ezt a két hónapot a legszemérmetlenebb igazságban! Vetkőzzünk mindannyian teljesen meztelenre és mutassuk meg magunkat teljesen meztelenül!
   Vetkőzzünk le, vetkőzzünk le! - ordítoztak a halottak torkuk szakadtából."⁸
   A halottak dialógusát karneváli módon hirtelen félbeszakították:
   "Ekkor én egyszerre csak eltüsszentettem magam. A tüsszentés hirtelen és akaratlanul tört ki rajtam, de a hatás bámulatos volt: minden elcsöndesedett, mint a temetőben és szertefoszlott, mint az álom. Igazi síri csend köszöntött be."
   Még idézem az elbeszélő végső értékelését, melynek hangvétele felettébb figyelemre méltó:
   "Nem, ezt nem tartom lehetségesnek: ez egyszerűen lehetetlen! A bobok engem nem izgat (lám, ez a bobok csak egyszerre itt termett!).
   Romlottság a temetőben, romlottság a sírban, romlottság az oszladozó, rothadó hullákban - még az öntudat utolsó pillanataiban is! Hiszen ezeket a pillanatokat azért kapják, azért ajándékozták nekik... De ami a fő, romlottság ilyen helyen, a temetőben! Nem, ezt nem tudom elhinni..."⁹
   Ezen a helyen egy egészen más hang - vagyis a szerzői hang - tiszta szólama és intonációja vegyül az elbeszélő beszédébe, ám ahogy felhangzik, azonnal meg is szakad, ezt jelzi a három pont.
   Az elbeszélés végkicsengése tárcaízű-zsurnalisztikus:
   "Ezeket a feljegyzéseimet a Grazsdanyin szerkesztőségébe fogom elvinni; ott egy szerkesztő arcképét is kiállították. Talán elfogadják és megjelentetik az én feljegyzéseimet is."
   Ilyen Dosztojevszkij akár klasszikusnak is nevezhető menippeája. A műfaj meglepő teljességgel és mélységben valósult meg benne. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy itt a menippea műfajának a legkedvezőbb lehetőségei tárulnak fel, és a maxium valósul meg belőlük. Persze mindez a legkevésbé sem egy holt műfaj stilizációja. Ellenkezőleg, Dosztojevszkij e művében a menippea folytatja a maga teljes értékű, műfaji életét. Hiszen a műfaj élete az állandó újjászületésben és az eredeti művekben való megújulásban rejlik. Dosztojeszkij Bobokja természetesen nagyon is eredeti mű. Dosztojevszkij nem a műfaj paródiáját írta meg, hanem rendeltetésének megfelelően használta. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a menippea - a legősibb, antik menippeát is beleértve - bizonyos mértékben mindig önmagát is parodizálja. Ez az egyik műfaji ismertetőjegye. Különleges elevenségének egyik oka az önparodizáló elem.
   Itt mindenképp fel kell vetnünk azt a kérdést, hogy milyen műfaji forrásokból meríthetett Dosztojevszkij. Bármely műfaj lényege teljességében csak azokban a különféle változatokban valósul meg és tárul fel, melyek az adott műfaj történelmi fejlődése folyamán alakulnak ki. Minél inkább hozzáférhetők a művész számára mindezek a variációk, annál gazdagabban és változatosabban birtokolja az adott műfaj nyelvét (hiszen a műfaj nyelve konkrét és történeti).
   Dosztojevszkij nagyon jól és pontosan ismerte fel a menippea összes műfaji lehetőségét. Különösen mélyen és differenciáltan érzékelte ezt a műfajt. Nagyon fontos lenne végigkövetni Dosztojevszkij összes lehetséges kapcsolatát a menippea különféle válfajaival, mind munkássága műfaji sajátosságainak mélyebb megértése szempontjából, mind amiatt, hogy teljesebb elképzelést alakíthassunk ki a műfaji hagyomány fejlődéséről.
   Dosztojevszkij az antik menippea válfajaival az ókeresztény irodalom (vagyis az "evangéliumok", "apokalipszisek", a "szentek életrajzai") közvetítésével alakította ki a leginkább közvetlen és szoros kapcsolatot. Ám ugyanakkor jól ismerte az antik menippea klasszikus mintáit. Bizonyosnak látszik, hogy ismerte Lukianosz Menipposz avagy Utazás az alvilágba és a Beszélgetés a holtak birodalmában című menippeáit (kis terjedelmű, dialogikus szatírák csoportja). Ezek a művek a holtak viselkedésének különböző típusait mutatják meg a holtak birodalma, vagyis a karnevalizált alvilág körülményei között. Meg kell jegyeznünk, hogy Lukianoszt - "az ókori Voltaire"-t - a XVIII. századtól kezdve¹⁰ széles körben ismerték Oroszországban, és számos utánzat forrása lett, majd a "találkozások a holtak birodalmában" műfaji helyzete közkeletűvé vált az irodalomban, az iskolai fogalmazásokat is beleértve. Nem kizárt, hogy Dosztojevszkij ismerte Seneca Tökkéválás című művét. Dosztojevszkijnél három szatírával összecsengő momentumot találunk: 1. Lehetséges, hogy Dosztojevszkij elbeszélésében a gyászolók "őszinte vidámságát" a temetőben Seneca következő epizódja ihlette: Claudius, miután leszállt az Olümposzról a földön át az alvilágba, saját temetésén találja magát, és látja, hogy a gyászolók nagyon is vidámak (a pereskedők kivételével); 2. Nem kizárt, hogy Claudius szintén tét nélküli kockajátéka (a kockák már a dobás előtt kihullanak) ihlette a preferanszot, melyet szabályok és "tét nélkül" játszanak; 3. Dosztojevszkijnél a halál naturalisztikus trónfosztása Claudius halálának még durvább naturalisztikus ábrázolására emlékeztet, aki székelés közben hal meg ("leheli" ki a lelkét).¹¹
   Nem kétséges, hogy Dosztojevszkij többé-kevésbé ismerte az adott műfaj egyéb, ókori műveit is - a Satyricont, az Aranyszamárt és másokat.¹²
   Dosztojevszkijnek számos olyan európai műfaji forrása lehetett, melyek a menippea gazdagságát és változatosságát tárták fel számára. Bizonyára ismerte Boileau irodalmi-polemikus menippeáját, A regény hőseit, az sem kizárt, hogy szintén ismerte Goethe Istenek, hősök és Wieland című irodalmi-polemikus szatíráját. Elképzelhető az is, hogy olvasta a "holtak dialógusait" Fénelontól és Fontenaille-től (jól ismerte a francia irodalmat). Ezek a szatírák a síron túli világot ábrázolják, és külsőleg mindegyikben megmaradt e műfaj antik (főként a lukianoszi) formája.
   A dosztojevszkiji műfaji hagyományok megértése szempontjából rendkívül nagy jelentőségük van Diderot menippeáinak, melyek külső formája szabad, a műfaj lényegét tekintve mégis tipikusnak tekinthetők. Persze Diderot elbeszéléseinek hangvétele és stílusa különbözik Dosztojevszkijétől (időnként a XVIII. századi erotikus irodalomhoz áll közel). A Rameau unokaöccsében (amely lényegében szintén menippea, de hiányzik belőle a fantasztikus elem) összecseng a Bobokkal a megbánást nem ismerő, végtelenül őszinte vallomás motívuma. És maga Rameau unokaöccsének, e nyíltan "ragadozó típusnak" a figurája is emlékeztet Klinyevicsre, a társadalmi erkölcsöt Klinyevicshez hasonlóan szintén "hitvány fonalaknak" tartja, és csak a "szégyentelen igazságot" ismeri el.
   A szabad menippea egy másik válfajával Dosztojevszkij Voltaire "filozófiai elbeszéléseiben" ismerkedhetett meg. Ez a típus nagyon közel állt munkásságának néhány aspektusához (sőt, Dosztojevszkij azt is tervezte, hogy megírja Az orosz Candide-ot).
   Tehát mindenképp emlékeztetnünk kell arra, hogy Voltaire és Diderot dialogikus kultúrájának, amely a "szókratészi dialógusra", az antik menippeára és - részben - a diatribére és a soliloquiumra vezethető vissza, hatalmas jelentősége volt Dosztojevszkij számára.
   A szabad menippea másik típusát, amely fantasztikus és mesés elemeket tartalmazott, Hoffmann munkássága képviselte, jelentős hatást gyakorolt már a korai Dosztojevszkijre is. Edgar Poe elbeszélései, melyek lényegüket tekintve közel állnak a menippeához, szintén felkeltették Dosztojevszkij érdeklődését. Dosztojevszkij az Edgar Poe három elbeszélése című rövid írásában nagyon pontosan vette észre az író vele rokon sajátosságait:
   "Majdnem mindig a legkülönlegesebb valóságot teszi meg témájának, hősét a legkülönlegesebb külső vagy lélektani helyzetben ábrázolja, és milyen átható erővel s megdöbbentő hitelességgel mesél ennek az embernek a lelki állapotáról!"¹³
   Igaz, ebben a meghatározásban csak a menippea egyik elemét emelte ki - a különleges szüzsé-helyzetet, vagyis a provokáló anakrisziszt, ám Dosztojevszkij éppen ezt az elemet helyezte állandóan az előtérbe mint saját alkotói mószerének megkülönböztető sajátosságát.
   A Dosztojevszkij műfaji forrásairól adott áttekintésünk (ami egyáltalán nem nevezhető teljesnek) megmutatja, hogy az író ismerte vagy ismerhette a menippea különféle változatait, e nagyon plasztikus és gazdag lehetőségekkel rendelkező műfaj különösen alkalmas arra, hogy behatoljon "az emberi lélek mélységeibe", kiélezett és lemeztelenített formában tegye fel a "végső kérdéseket".
   A Bobok példáján megmutathatjuk, hogy mennyiben felelt meg a menippea műfaji lényege Dosztojevszkij alapvető alkotói törekvéseinek. Műfaji szempontból ez az elbeszélés egyike azon műveinek, amelyek leginkább kulcsot adnak munkásságához.
   Mindenekelőtt a következőkre szeretnénk felhívni a figyelmet. A kis terjedelmű Bobok - Dosztojevszkij egyik legrövidebb, szüzsére épülő elbeszélése - majdhogynem egész munkásságának mikrokozmosza. Rendkívül kiélezett és lemeztelenített formában jelennek meg itt az elbeszélést megelőző és azt követő munkásságának számos, sőt a legfontosabb eszméi, témái és alakjai: ha nincs Isten, és nem létezik a lélek halhatatlansága, akkor "minden megengedett" (ez munkásságának egyik központi eszme-képe); az ezzel kapcsolatos megbánás nélküli gyónás és "szégyentelen igazság" témája, amely a Feljegyzések az egérlyukból című kisregénytől kezdődően Dosztojevszkij egész munkásságán végigvonul; a tudat utolsó pillanatainak témája (ez más műveiben a halálos ítélet és az öngyilkosság témáival kapcsolatos); az őrület határán lévő tudat témája; a kéjelgés témája, amely behatol a tudat és a gondolkodás magasabb rendű szféráiba is; a népi gyökerektől és a nép hitétől elszakított élet abszolút mértékben "nem helyén való voltának" és "méltóság nélküliségének" témája és mások - mindezek a témák és eszmék, sűrített és lemeztelenített formában beleférnek az elbeszélés első pillanatra szűknek tűnő keretei közé.
   Az elbeszélés fő szereplői (igaz, nincsenek sokan) Dosztojevszkij munkásságának más alakjait is felidézik: Klinyevics leegyszerűsített és kiélezett formában Valkovszkij herceget, Szvidrigajlovot és Fjodor Pavlovicsot ismétli; az elbeszélő ("egy bizonyos személy") az "odúlakó" változata; Pervojedov tábornok¹⁴ és a kéjenc öregember, a magasrangú hivatalnok, aki az "özvegyek és árvák" számára rendeltetett, nagy kincstári vagyont tékozolta el, valamint a szolgalelkű Lebezjatnyikov, a haladást szolgáló mérnök, aki "az itteni életet ésszerű alapokon" kívánja megszervezni, valamilyen mértékben szintén ismerősek számunkra.
   Különös helyet foglal el a halottak között az "egyszerű ember" (gazdag szatócs); ő az egyedüli, aki megőrizte kapcsolatát a néppel és annak hitével, és ezért viselkedik méltóságteljesen a sírban, úgy fogadja a halált, mint titkot, és azt, ami körülötte történik (a züllött hullák között), úgy értelmezi, mint a "lélek halál utáni átmeneti állapotát", és türelmetlenül várja a "negyvenedik napot" ("Bárcsak már itt lenne az én negyvenedik napom, hogy elimádkoznák értem a gyászmisét, hogy hallhatnám az értem felhangzó gyászénekeket, feleségemnek fel-felcsukló zokogását és gyermekeimnek halk sírdogálását!").¹⁵ Az egyszerű ember méltóságát és méltóságteljes beszédstílusát szembeállítja a többiek (élők és holtak) illetlen beszédével és familiáris cinizmusával, és ez részben megelőlegezi a jövendő zarándok, Makar Dolgorukij alakját, noha itt, a menippea körülményei között a "méltóságteljes" egyszerű ember figurája korántsem mentes a komikum árnyalatától, és bizonyos mértékig viselkedése sem mindig helyénvaló.
   Mellesleg a Bobok karnevalizált alvilága bensőleg teljes összhangban áll azokkal a botrány- és katasztrófajelenetekkel, melyeknek olyan nagy jelentőségük van Dosztojevszkij majdnem mindegyik művében. Ezek a jelenetek általában a szalonokban mennek végbe, természetesen lényegesen bonyolultabbak, tarkábbak, tele vannak karneváli ellentétekkel, kiélezett mésalliance-okkal és furcsaságokkal, a koronázás-trónfosztás fontos momentumaival, de benső lényegük hasonló: elszakadnak (avagy legalább egy pillanatra meggyengülnek) a hivatalos és a személyes hazugság "hitvány fonalai", és lemeztelenednek az emberi lelkek, melyek vagy borzalmasak, mint az alvilágban, vagy épp ellenkezőleg, tiszták és fényesek. Az emberek egy pillanatra az élet szokványos körülményein kívülre kerülnek, s éppúgy, mint a karneváli térben vagy az alvilágban, feltárul önmaguk és egymáshoz való viszonyuk egy más - igazibb - értelme.
   Ilyen például a Nasztaszja Filippovna névnapján lejátszódó híres jelenet (A félkegyelmű). Itt még külső hasonlóságot is találunk: Ferdiscsenko (a kis misztériumi ördög) petit-jeu-t javasol - mindenki mesélje el élete legostobább cselekedetét (vö. Klinyevics javaslatával: "Mi mindannyian jó hangosan el fogjuk mondani élettörténetünket és semmit, semmit nem fogunk szégyellni"). Noha igaz, hogy az elmesélt történetek nem igazolták Ferdiscsenko elvárásait, ez a petit-jeu is szerepet játszott annak a karneváli-vásári légkörnek előkészítésében, melyben a sorsok és az emberi arculat éles, karneváli váltása megy végbe, ahol lelepleződnek a cinikus számítások, és felhangzik Nasztaszja Filippovna vásárian familiáris, trónfosztó beszéde. Mi itt természetesen nem érintjük e jelenet mély, erkölcsi-pszichológiai és társadalmi értelmét -, bennünket kifejezetten a műfaji aspektusa érdekel, azok a karneváli felhangok, melyek majdnem mindegyik alakban és szóban (minden realizmusa és megokoltsága ellenére) felhangzanak, és a karneváli térnek (a karneváli alvilágnak) az a második szintje, amely mintegy áttűnik e jelenet realista szövetén.
   Említést érdemel még a Marmeladov temetése utáni botrányok és leleplezések karneváli jelenete (Bűn és bűnhődés). Vagy még az az ennél is bonyolultabban szerkesztett jelenet az Ördögökből, amely Varvara Petrovna Sztravrogina szalonjában játszódik le az őrült sánta lány részvételével, bátyja, Lebjadkin kapitány szónoklatával, Pjotr Verhovenszkij, az "ördög" megjelenésével, Varvara Petrovna ünnepélyes különcködésével, Sztyepan Trofimovics leleplezésével és elűzetésével, Liza hisztériájával és ájulásával, Satov Sztavroginnak adott pofonjával stb. Itt minden váratlanul, a helyhez nem illően megy végbe, és a köznapi, "normális" élet menetében mindez megengedhetetlen. Például Lev Tolsztoj vagy Turgenyev regényeiben elképzelhetetlen ehhez hasonló jelenet. Ez nem a nagyvilági szalon, hanem a karneváli-utcai élet sajátos logikája szerint működő tér. Végül megemlítem még a Zoszima sztarec szerzetesi cellájában történt botrány jelenetét, amelyben különösen szembeszökő a karneválra és a menippeára jellemző színskála.
   Ezeket a botrányjeleneteket - melyek nagyon fontos szerepet játszanak Dosztojevszkij műveiben - a kortársak¹⁶ majdnem mindig negatívan értékelték, sőt sokan mindnáig negatívan értékelik, úgy gondolják, nem felelnek meg a valóságnak és művészileg sem indokoltak. Gyakran a szerző tisztán külső, hamis, hatásvadász eszközökhöz való ragaszkodásával magyarázták. Ugyanakkor ezek a jelenetek Dosztojevszkij egész munkássága szellemét és stílusát valósítják meg. Szervesen hozzá kapcsolódnak és nincs bennük semmi kimódoltság: egészében és minden részletet figyelembe véve, azoknak a karneváli rítusoknak és kategóriáknak a következetes művészi logikája határozza meg őket, melyeket fentebb jellemeztünk, és amelyek évszázadokon keresztül táplálták a széppróza karnevalizált vonulatát. Alapjukat az elmélyült karneváli világszemlélet képezi, amely értelmezhetővé teszi és egyesíti mindazt, ami ezekben a jelenetekben értelmetlennek és váratlannak tűnik, és ezzel mintegy megteremti művészi igazságukat.
   Ezt a karneváli logikát a Bobok, a fantasztikus szüzsé következtében bizonyos mértékben leegyszerűsített (ezt a műfaj követeli meg), ám kiélezett és lecsupaszított formában jeleníti meg, éppen ezért mintegy kommentárként szolgálhat Dosztojevszkij munkásságának jóval bonyolultabb, ám ehhez hasonló jelenségeihez.
   A Bobok című elbeszélésben, mint egy fókuszban, össze vannak gyűjtve azok a sugarak, melyek részben Dosztojevszkij korábbi, részben későbbi munkásságából származnak. A Bobok éppen azért válhatott ezzé a fókusszá, mert menippea. Itt Dosztojevszkij munkásságának minden eleme otthonosan érzi magát. Mint láthattuk, nagyon is tágasnak bizonyultak az elbeszélés szűk keretei.
   Még egyszer emlékeztetünk arra, hogy a menippea a végső kérdések univerzális műfaja. A cselekménye nemcsak "itt" és "most", hanem az egész világban és az örökkévalóságban: a földön, az alvilágban és az égben játszódik. Dosztojevszkijnél a menippea közelít a misztériumhoz. Hiszen a misztérium nem más, mint a menippea módosult középkori, dramatizált változata. A misztérium résztvevői Dosztojevszkijnél a küszöbön (az élet és halál, a hazugság és az igazság, az értelem és az őrület küszöbén) állnak. Szólamok, melyek "az ég és a föld színe előtt" hangzanak föl és jelennek meg. És a központi eszme képe itt is miszteriális (igaz, az eleusziszi misztériumok szellemében): a "kortárs halottak" - olyan földbe dobott, gyümölcsöt nem hozó magvak, melyek nem képesek sem meghalni (vagyis megtisztulni önmaguktól, maguk fölé emelkedni), sem újjászületni (vagyis gyümölcsöt hozni).
   
   *
   
   Műfaji szempontból Dosztojevszkij másik kulcsjelentőségű műve az Egy nevetséges ember álma (1877).
   Műfaji lényegét tekintve ez a mű szintén a menippeára vezethető vissza, ám annak egy másik válfajára: az "álom-szatírára" és az utópikus elemet tartalmazó "fantasztikus utazásokra". A menippea további fejlődésében gyakran kapcsolódik össze e két válfaj.
   Ahogy már szóltunk róla, az álom sajátos (nem eposzi) művészi átértelmezése először a Menipposzi szatíra műfajával (illetve általában a komoly-nevettető műfajokkal) került be az európai irodalomba. Az álom az eposzban nem rombolta szét az ábrázolt élet egységét és nem hozott létre második szintet; nem rombolta szét a hős képének eredendő egységességét sem. Az álom nem állt szemben a köznapi élettel, mint egy más, lehetséges élet. Az ilyen szembeállítás (különféle nézőpontokból) először a menippeában jelenik meg. Az álom itt egy teljesen más élet lehetőségeként merül fel, amely más törvények szerint szerveződik, mint a köznapi élet (néha egyenesen úgy, mint a "kifordított világ"). Az álomban látott élet érvénytelenné teszi a köznapi életet, arra kényszerít, hogy azt új módon (a megpillantott más lehetőség fényében) értelmezzük és értékeljük. És az ember is más emberré lesz az álomban, új lehetőségeket (kedvezőtleneket és kedvezőbbeket) tár fel önmagában, az álom megméretteti és próbára teszi. Néha az álom egyenesen úgy épül fel, mint az ember koronázása-trónfosztása az életben.
   Ily módon az álomban a köznapi életben elképzelhetetlen, különleges helyzet alakul ki, amely szintén a menippea alapvető célját szolgálja - az eszme és az eszme emberének megmérettetését.
   Az európai irodalom későbbi fejlődésében különféle változatokban és különféle árnyalatokkal él tovább az álom művészi felhasználásának a menippeára visszavezethető hagyománya: a középkori irodalom "látomás-álmaiban", a XVI-XVII. század groteszk szatíráiban (különösen szemléletesen Quevedónál és Grimmelshausennél), a romantikusoknál meseszerű-szimbolikus feldolgozásban (többek között Heinrich Heine sajátos álomlírájában), a realista regényekben lélektani és társadalmi-utópikus feldolgozásban (George Sandnál és Csernyisevszkijnél). Különösen ki kell emelni a válságot tükröző álmok fontos változatát, melyek az embert újjászületésre és megújulásra késztetik (a drámairodalomban az álom válságot tükröző változatát Shakespeare, Calderón, a XIX. században pedig Grillparzer használta fel).
   Dosztojevszkij nagyon is széles körben használta fel az álom művészi lehetőségeit, annak majdnem minden változatát és árnyalatát. Valójában az egész európai irodalomban nincs még egy író, kinek munkásságában az álmok olyan fontos és lényeges szerepet játszottak volna, mint Dosztojevszkij műveiben. Emlékezzünk csak Raszkolnyikov, Szvidrigajlov, Miskin, Ippolit, Verszilov, a kamasz, Aljosa és Dmitrij Karamazov álmaira, és arra a szerepre, melyet ezek az álmok az említett regények eszmei koncepciójának megvalósításában játszanak. Dosztojevszkij munkásságában túlsúlyban van a válságot tükröző álom változata. Ehhez a változathoz tartozik az "egy nevetséges ember álma" is.
   Ami a "fantasztikus utazások" műfaji válfaját illeti, amelyet Dosztojevszkij az Egy nevetséges ember álmában használt fel, nem kizárt, hogy az író ismerte Cyrano de Bergerac Holdbéli utazás (1647-1650) című művét. Ebben a regényben a Holdon megvalósult földi paradicsom ábrázolódik, ahonnan tiszteletlensége miatt űzték ki az elbeszélőt. Holdbéli utazásában "Szókratész démona" a kísérője, ami lehetővé teszi a szerző számára, hogy filozófiai elemet építsen be a művébe (Gassendi materializmusának szellemében). Külső formáját tekintve Bergerac műve egységes filozófiai-fantasztikus regény.
   Szintén érdekes Grimmelshausen menippeája, a Repülés a Holdra (Der fliegende Wandersmann nach dem Monde, 1659 körül), melynek közös a forrása Cyrano de Bergerac könyvével. Ebben a könyvben az utópikus elem áll előtérben. A Hold lakóinak különleges tisztaságát és igazságszeretetét ábrázolja. Nem ismerik a rossz cselekedetet, a bűnt, a hazugságot, országukban örök tavasz van, sokáig élnek, s barátaik körében, vidám lakomával várják a halált. Azokat a gyermekeket, akik bűnös hajlamokkal születnek, a Földre küldik, nehogy elzüllesszék a társadalmat. Fel van tüntetve a hős Holdra érkezésének pontos dátuma is (éppúgy, mint Dosztojevszkijnél az álom időpontja).
   Dosztojevszkij kétségtelenül ismerte Voltaire Micromégas című menippeáját, amely szintén a földi valóságot eltávolító fantasztikus vonulathoz tartozik.
   Az Egy nevetséges ember álmában mindenekelőtt e mű határtalan univerzalizmusa, s ugyanakkor rendkívüli tömörsége, csodálatra méltó művészi-filozófiai lakonizmusa a meglepő. Nincs benne semmiféle kifejtett, diszkurzív érvelési rendszer. Dosztojevszkijnek az a különleges adottsága, hogy azt az eszmét, amelyről az előző fejezetben beszéltünk, képes művészileg láttatni és érzékeltetni, rendkívül szemléletesen jelenik meg itt. Az eszme igazi művésze áll előttünk.
   Az Egy nevetséges ember álma teljes és elmélyült szintézisét adja a menippeának mint a világnézet végső kérdései műfajának, a középkori misztérium univerzalizmusával ábrázolja az emberi nem sorsát: a földi paradicsomot, a bűnbeesést, a vezeklést. Itt feltárul e két műfaj benső rokonsága, ezeket persze a történelmi-genetikus rokonság is összeköti. Ám itt műfaji szempontból a menippea antik típusa dominál. A műben általában nem a keresztény, hanem az antik szellem az uralkodó.
   Az Egy nevetséges ember álma a stílust és a szerkezetet tekintve jelentősen különbözik a Boboktól: megtalálhatók benne a diatribé, a vallomás és a prófétálás lényeges elemei. Dosztojevszkij műveire általában jellemző az ilyen műfaji komplexitás.
   A mű központi részét az álom elbeszélése alkotja. Remek jellemzését találhatjuk meg itt, úgymond, az álom kompozicionális sajátosságának:
   "...mindez úgy történt, mint az álomban szokott, amikor is az ember átugrik téren és időn, a lét és az értelem törvényein, és csak azokon a pontokon áll meg, amelyekről a szíve ábrándozik."¹⁷
   Lényegében mindez tökéletesen híven jellemzi a fantasztikus menippea felépítésének kompozicionális módszerét. Sőt ez a jellemzés bizonyos korlátozásokkal és megszorításokkal Dosztojevszkij alkotói módszerének egészére is vonatkozik. Dosztojevszkij műveiben a viszonylag folyamatos történelmi és életrajzi időt, vagyis a szigorú értelemben vett epikai időt szinte egyáltalán nem használja fel, "átugorja" azt, s a cselekményt a válság- , a fordulatot jelentő és katasztrófapontokon összpontosítja, amikor a pillanat, benső jelentőségét tekintve "billió évvel" válik egyenlővé, azaz elveszíti időbeli korlátait. És tényleg átugrik a téren, és csak két "pontra" koncentrálja a történetet: a küszöbre (az ajtónál, a bejáratnál, a lépcsőházban, a folyosón, stb.), ahol végbemegy a válság és a fordulat, vagy a köztérre, melyet általában a szalon (nappali, ebédlő) helyettesít, ahol a katasztrófa és a botrány történik. Gyakran átugrik még az elemi, empirikus valószerűségen és a felszínes, racionális logikán is. Ezért áll hozzá olyan közel a menippea műfaja.
   Dosztojevszkij mint az eszme művészének alkotói módszerére a "nevetséges ember" következő szavai is jellemzőek:
   "...én láttam az Igazságot. Nem, nem az eszemmel találtam ki, hanem láttam, láttam, és élő képe örökre megtöltötte lelkemet."¹⁸
   A mű Dosztojevszkij fő témáinak majdnem teljes lexikona, ugyanakkor e témák és művészi feldolgozásuk módszere a menippea karnevalizált műfajára is nagyon jellemzőek. Térjünk ki néhányra közülük:
   1. A "nevetséges ember" központi alakjában jól érzékelhető a karnevalizált irodalom "bölcs fajankójának" és "tragikus bolondjának" ambivalens - komoly-nevettető figurája. Ám az effajta ambivalencia - igaz, általában tompított formában - Dosztojevszkij mindegyik hősére jellemző. Dosztojevszkij művészi gondolkodásában a különcség (számos változatának) bizonyos elemei nélkül bármiféle emberi nagyság elképzelhetetlen. Leginkább Miskin alakjában tárul fel mindez. De más fontos Dosztojevszkij-hősökben is - Raszkolnyikovban, Sztavroginban, Verszilovban, Ivan Karamazovban -, noha többé-kevésbé redukált formában, mindig van "valami nevetséges".
   Megismételjük, Dosztojevszkij mint művész számára elképzelhetetlen volt az egyszólamú emberi nagyság. A Karamazov testvérek előszavában (A szerző előszava) a különcség különleges történelmi fontossága mellett tör lándzsát: "...a különc >>nem mindig<< különálló és elszigetelt jelenség, az is előfordul, hogy olykor épp ő hordozza magában az egésznek a lényegét, csak hát kortársai valami szélvihar folytán egyelőre mind elszakadtak tőle..."¹⁹
   A "nevetséges ember" alakjában a menippea szellemének megfelelően hangsúlyozott és lecsupaszított ez az ambivalencia.
   A "nevetséges ember" öntudatának teljessége is nagyon jellemző Dosztojevszkijre: ő mindenkinél jobban tudja, hogy nevetséges ("...ha van ember a földön, aki mindenkinél jobban tudja, hogy nevetséges vagyok, akkor az én magam vagyok...").²⁰ Amikor a földi paradicsomról kezd prédikálni, nagyon is jól tudja, hogy megvalósíthatatlan: "Többet mondok: nem baj, ha ez sohase válik valóra, nem baj, ha nem lesz Paradicsom (hisz ezzel magam is tisztában vagyok), de azért mégis hirdetni fogom."²¹ Olyan különcről van tehát szó, akiben kiélezett formában tudatosul önmaga és minden más ezen világon; nincs benne szemernyi naivitás sem; az ő tudatát nem lehet lezártnak tekinteni (miután nincs semmi, ami kívül esne a tudatán).
   2. A menippea szempontjából tipikus témával kezdődik az elbeszélés, olyan embert mutat be, aki csak egymaga ismeri az igazságot, és akit mint őrültet kinevet a többi ember. Nos, ilyen az elbeszélés bámulatos kezdete:
   "Én nevetséges ember vagyok. Ők most őrültnek mondanak. Ez előléptetés lenne, ha nem maradtam volna még mindig ugyanolyan nevetséges a szemükben, mint azelőtt. De most már nem haragszom rájuk, most már mind kedvesek nekem, még akkor is, mikor nevetnek rajtam - sőt, akkor valahogy különösen kedvesek. Magam is velük nevetnék - nem éppen magamon, hanem csak azért, mert szeretem őket -, ha nem szomorodnám el, valahányszor rájuk nézek. Azért szomorodom el, mert ők nem ismerik az igazságot, én pedig ismerem. Jaj, milyen nyomasztó, ha az ember csak egymaga ismeri az igazságot! De ők ezt nem értik. Nem, nem értik."²²
   Ez a menippea bölcsének (Diogenésznek, Menipposznak vagy Démokritosznak a hippokratészi regényből), az igazság birtokosának a többi emberhez való tipikus viszonya, akik az igazságot őrültségnek vagy ostobaságnak tartják; de itt ez a helyzet az antik menippeához képest bonyolultabb és mélyebb. Ám ezzel egy időben ez a pozíció - különböző változatokban és különféle árnyalatokkal - Dosztojevszkij központi hőseinek jellemzője, Raszkolnyikovtól Ivan Karamazovig: az "igazságuktól" való megszállottság határozza meg a többi emberhez való viszonyukat, és hozza létre ezeknél a hősöknél a magányosság különleges típusát.
   3. Később az elbeszélésben a mindenre kiterjedő, abszolút közöny témája jelenik meg, amely felettébb jellemző a kinikus és sztoikus menippeára: "... lelkemben egyre nőtt a rettenetes szomorúság egy körülmény miatt, amely már mérhetetlenül magasan fölötte állt egész lényemnek: nevezetesen megérlelődött bennem az a meggyőződés, hogy mindenütt minden mindegy ezen a világon. Már nagyon régen előre éreztem ezt, de a teljes meggyőződés csak a legutóbbi évben, valahogy hirtelen alakult ki bennem. Egyszer csak úgy éreztem, nekem mindegy lenne, hogy létezik-e a világ, vagy pedig nincs sehol semmi. Egész lényemmel érezni és érzékelni kezdtem, hogy most, az én időmben nincs semmi."²³
   Ez az univerzális közöny és a nemlét megsejtése arra készteti a "nevetséges embert", hogy az öngyilkosságra gondoljon. Itt Kirillov témája számos variációjának egyikével találjuk magunkat szemben.
   4. Ezt követi az élet utolsó, az öngyilkosság előtti óráinak témája (Dosztojevszkij egyik kiemelt témája). Itt a menippea szellemének megfelelően lecsupaszított és kiélezett formában jelenik meg.
   Miután a "nevetséges ember" végleg elhatározta, hogy végez magával, egy kislánnyal találkozott az utcán, aki segítségért könyörgött neki. A "nevetséges ember" durván elzavarta magától, mivel már az emberi élet összes szabályán és kötelezettségén kívül érezte magát (mint a halottak a Bobokban). Íme a gondolatai.
   "De hát ha - mondjuk két óra múlva - főbe lövöm magam, akkor mit nekem ez a kislány, és mi közöm nekem a szégyenkezéshez vagy bármihez is a világon?... Hisz éppen azért dobbantottam, vad hangon azért kiáltottam rá arra a szerencsétlen gyermekre, hogy elmondhassam, >>lám én egy csepp sajnálatot sem érzek, sőt embertelen aljasságot is követek el, de most már megtehetem, mert két óra múlva kialszik minden<<".²⁴ Dosztojevszkij műveire ugyanúgy jellemző az erkölcsi kísérletezés, mint a menippea műfajára. A "nevetséges ember" gondolatai így folytatódnak tovább: "Például hirtelen felötlött bennem az a furcsa meggondolás, hogy ha, mondjuk, azelőtt a Holdon vagy a Marson élek, és elkövetek ott valami hallatlanul szégyenletes és becstelen tettet, amit csak el lehet képzelni, és ott ugyan megszégyenítenek, lealáznak, ahogy legfeljebb néha, álmában, mégpedig lidércálmában érezheti és képzelheti az ember; ha később a Földre kerülve továbbra is él bennem annak a tudata, amit a másik bolygón elkövettem, azonkívül tudom, hogy oda már semmi szín alatt nem térhetek vissza, akkor a Földről a Holdra felnézve - minden mindegy lenne nekem, vagy nem? Éreznék-e szégyent azért a tettemért, vagy sem?"²⁵ Ehhez nagyon hasonló, kísérleti jellegű kérdést tesz fel Sztavrogin, amikor a Holdon elkövetett cselekedetről beszélget Kirillovval. Mindez számunkra ismerős, mint Ippolit (A félkegyelmű), Kirillov (Ördögök), a síri világ szégyentelensége (Bobok) problematikája. Sőt, mindez csupán Dosztojevszkij egyik fő témájának, a "minden megengedett" (abban a világban, ahol nem létezik isten és a lélek halhatatlansága), és a hozzá kapcsolódó etikai szolipszizmus témájának csupán különféle határhelyzeteit variálja.
   5. Az elbeszélésben eztán a válságot tükröző álom központi (mondhatni, műfajteremtő) témája bontakozik ki; jobban mondva az ember újjászületése és megújulása, ami lehetővé teszi számára, hogy "tulajdon szemével" lásson meg egy teljesen más emberi életet a földön.
    "Igen, akkor november harmadikán láttam ezt az álmot! Most azzal bosszantanak, hogy hiszen ez csak álom volt. De hát nem mindegy, hogy álom-e, vagy sem, ha egyszer ez az álom nyilatkoztatta ki nekem az Igazságot? Hiszen ha az ember egyszer meglátta és megismerte az igazságot, akkor tudja, hogy - akár alszik, akár él - az az igazság, más nincs és nem is lehet. Nohát jó, legyen álom! Csakhogy én azt az életet, amelyet maguk annyira magasztalnak, öngyilkossággal ki akartam oltani, az álmom pedig, az álmom - ó, az elém tárta az új, a nagyszerű, a megújhodott, az erős életet!"²⁶
   6. Maga az álom részletesen fejti ki a földi paradicsom utópikus témáját, melyet a "nevetséges ember" a távoli, ismeretlen csillagon élt meg és látott tulajdon szemével. A földi paradicsom leírása az antik aranykor szellemében történik, ezért mélyen áthatja a karneváli világszemlélet. A földi paradicsom ábrázolása sok mindenben egybeesik Verszilov álmával A kamaszból. Rendkívül jellemző a "nevetséges ember" hite, az emberiség törekvéseinek egységességébe és az ember jó természetébe vetett, tisztán karneváli hite: "Holott mindenki egy és ugyanazon cél felé halad, legalábbis mindenki egy és ugyanazon cél felé igyekszik haladni a bölcstől kezdve az utolsó rablóig, csak más-más utakon. Régi igazság ez, de itt van valami új is: én még tévedni se nagyon tudok, mert láttam az Igazságot, láttam és tudom, hogy az emberek gyönyörűek és boldogok lehetnek, ha nem veszítik el azt a képességüket, hogy éljenek a földön. Én nem akarom és nem is tudom elhinni, hogy a rossz az emberek természetes állapota."²⁷
   Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy az igazság Dosztojevszkij szerint csakis eleven látomás, és nem elvont megismerés tárgya lehet.
   7. Az elbeszélés végén felhangzik a Dosztojevszkijre oly jellemző téma, az élet paradicsommá változása egy pillanat alatt (ezt a témát A Karamazov testvérekben fejti ki a legmélyértelműbben): "Holott olyan egyszerű lenne a dolog - egyetlenegy nap, egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jönne minden! Az az alapvető: szeresd a többiket úgy, mint magadat. Ez a legfontosabb, sőt ez minden, egyéb jóformán nem is kell: akkor megtaláljuk a nyitját, hogyan kell rendbe hozni mindent."²⁸
   8. Emeljük ki még a megalázott kislány témáját, amely szintén végigvonul Dosztojevszkij több művén: találkozhatunk vele a Megalázottak és megszomorítottak című regényben (Nelli), Szvidrigajlov öngyilkosság előtti álmában, Sztavrogin "gyónásában", és Az örök férjben (Liza); A Karamazov testvérekben is az egyik vezető téma a szenvedő gyermek témája ( a Lázadás című fejezetben a szenvedő gyermekek alakjai, Iljusecska figurája, Dmitrij álmában is "felsír egy gyermek").
   9. Megtalálhatók itt a nyomortanya-naturalizmus elemei is: a nyugalmazott kapitány, aki a Nyevszkij proszpekten kéreget (A félkegyelműből és A kamaszból ismerős számunkra ez az alak), részegeskedés, kártyázás és verekedés abban a szobában, amely azzal a kis padlásszobával volt szomszédos, ahol a "nevetséges ember" Voltaire-fotelben ülve töltötte álmatlan éjszakáit, belemerülve a végső kérdések megoldásába, és ahol álmot lát az emberiség sorsáról.
   Természetesen ezzel nem merítettük ki az Egy nevetséges ember álma összes témáját, ám mindez elegendő ahhoz, hogy megmutassuk a menippea adott válfajának hatalmas eszmei befogadóképességét és azt, hogy mennyire összhangban áll Dosztojevszkij tematikájával.
   Noha a műben nincsenek kompozicionálisan megoldott dialógusok ("az ismeretlen lénnyel" folytatott félig megoldott dialóguson kívül), az elbeszélő beszédét belső dialogikusság hatja át: itt minden egyes szót önmagának, a világmindenségnek, a teremtőnek²⁹ és az összes embernek címez. És a szó itt is, mint a misztériumban, az ég és a föld, vagyis az egész világ színe előtt hangzik fel.
   Ez Dosztojevszkijnek az a két kulcsfontosságú műve, melyekben a legtisztábban mutatkozik meg az a műfaji lényeg, amely a menippeára és a vele rokon műfajokra vezethető vissza.
   A Bobok és az Egy nevetséges ember álma elemzését a műfaj történeti poétikája nézőpontjából végeztük el. Mindenekelőtt az érdekelt minket, hogyan jelenik meg a menippea műfaji lényege ezekben a művekben. Ugyanakkor azt is igyekeztünk bemutatni, hogy a műfaj hagyományos vonásai Dosztojevszkijnél szervesen kapcsolódnak össze felhasználásuk egyéni megisméthetetlenségével és mélységével.
   
    *
   
   Térjünk ki még néhány olyan Dosztojevszkij-műre, melyek ugyan kissé más típusúak és közvetlenül nem tartalmaznak fantasztikus elemet, de lényegüket tekintve szintén közel állnak a menippeához.
   Mindenek előtt ilyen A szelíd teremtés című elbeszélés. A mesterien megformált szüzsébeli anakriszisz itt mint soliloquium van megszerkesztve, éles kontrasztokkal, mésalliance-okkal és az erkölcsi kísérletezés motívumaival. Az elbeszélés hőse így beszél magáról: "... szinte hallgatva beszéltem. Ebben nagy mester vagyok, hisz egész életemben legtöbbnyire hallgattam, egész tragédiákat éltem át szótlanul."³⁰ A hős alakja éppen az önmagához való dialogikus viszonyon keresztül tárul fel. Majdnem végig teljes magányban és végső elkeseredettségben él együtt önmagával. Nem fogadja el maga fölött a fensőbb hatalom ítéletét. Általánosítja magányát és mint az emberi nem végső magányosságát egyetemessé teszi:
   "Tehetetlenség! Közöny! Ó, természet! Magányos az ember e földön - ez a legrosszabb!... Minden meghalt és mindenütt halottak. Csak az emberek... de körülöttük néma csend - ez hát a föld!"³¹
   A Feljegyzések az egérlyukból (1864) is lényegében közel áll a menippeának ehhez a típusához. Diatribé (beszélgetés beszélgetőtárs nélkül), tele van nyílt és rejtett polémiával, és a vallomás fontos elemeit sem nélkülözi. A második részben szereplő elbeszélést kiélezett anakriszisz jellemzi. A Feljegyzések az egérlyukból című műben a menippea más, számunkra ismerős jegyeit is megtaláljuk: a kiélezett, dialogikus szünkrisziszt, a familiarizációt és profanizációt, a nyomortanya-naturalizmust stb. Ezt a művet szintén rendkívüli eszmei befogadóképesség jellemzi: itt már megjelenik Dosztojevszkij későbbi munkásságának majd mindegyik témája és eszméje leegyszerűsített és lecsupaszított formában. A következő fejezetben térünk ki majd e mű irodalmi stílusára.
   Említést érdemel még Dosztojevszkij egy másik nagyon jellemző című műve, a Cudar história (1862). Ez a velejéig karnevalizált elbeszélés szintén közel áll a menippeához (de a Varro-típusú menippeához). Az eszmei bonyodalmat három tábornok vitája képezi egy névnapi ünnepségen. Később az elbeszélés hőse (a tábornokok egyike), liberális-humanista eszméje kipróbálása végett elmegy az egyik legalacsonyabb rangú beosztottjához esküvői lakomára, ahol - mert nem szokott hozzá az italhoz - leissza magát a sárga földig. Ez az elbeszélés a történtek szélsőségesen nem helyénvaló és botrányos voltára épül. Itt minden telis-tele van kiélezett, karneváli kontrasztokkal, mésalliance-okkal, ambivalenciával, lefokozással és trónfosztással. Itt szintén megtalálható az eléggé kegyetlen erkölcsi kísérletezés eleme. Mi most természetesen nem érintjük azt a mély társadalmi-filozófiai eszmét, amely jelen van ebben a műben, és máig sem értékelték kellőképpen. Az elbeszélés hangvétele szándékoltan ingadozó, kétértelmű és gúnyolódó, rejtett társadalmi-politikai és irodalmi vita hatja át.
   Főként a gogoli és hoffmanni műfaji hagyomány hatásának következtében Dosztojevszkij mindegyik korai (a száműzetés előtt íródott) művében megtalálhatók a menippea elemei.
   Amint már utaltunk rá, a menippea beépül Dosztojevszkij regényeibe is. Csak a leglényegesebb eseteket említjük meg (külön érvelés nélkül).
   Majdnem tökéletes módon megvalósult keresztény menippea a Bűn és bűnhődésben Raszkolnyikov Szonyánál tett első látogatásának jelenete (amikor az evangéliumot olvassák): kiélezett dialogikus szünkrisziszek (hit kontra hitetlenség, alázat kontra büszkeség), ravaszul szerkesztett anakriszisz, oximoronos kapcsolatok (gondolkodó - bűnöző, prostituált - szent), a végső kérdések nyílt feltétele és az evangélium olvasása a nyomortanya körülményei közepette. Menippeák Raszkolnyikov álmai, és Szvidrigajlov öngyilkosság előtti álma is menippea.
   A félkegyelműben menippea Ippolit gyónása (a Nélkülözhetetlen magyarázat), melyet a Miskin herceg teraszán lezajlott karnevalizált dialógus-jelenet foglal keretbe, és amely Ippolit öngyilkossági kísérletével végződik. Az Ördögökben pedig Sztavrogin gyónása, melynek kerete Sztavrogin Tyihonnal folytatott dialógusa. A kamaszban menippea Verszilov álma.
   Remekül szerkesztett menippea A Karamazov testvérekben Ivan és Aljosa beszélgetése a Főváros nevű vendéglőben, a kisváros piacterén. Itt a kocsmai verkli hangjai közepette, a billiárdgolyók koccanásától és a söröspalackok pukkanásától kísérve próbálja megoldani a szerzetes és az ateista a világ végső kérdéseit. E menipposzi szatíra a betéttörténete A nagy inkvizítor legendája, amelynek önálló jelentése van, és amely Krisztus és az ördög evangéliumi szünkrisziszére épül.³² E két, egymáshoz kapcsolódó menipposzi szatíra a világirodalom legkiemelkedőbb művészi-filozófiai művei közé tartozik. Végül nem kevésbé kiemelkedő menippea Ivan Karamazov beszélgetése az ördöggel (Az ördög. Ivan Fjodorovics lidércálma című fejezetben).
   Természetesen mindezek a menippeák a regény egésze polifonikus alapgondolatának vannak alárendelve, ez határozza meg őket és elválaszthatatlanok tőle.
   Ám ezeken a viszonylag önálló és lezárt menippeákon kívül Dosztojevszkij mindegyik regénye tartalmazza a menippea és a vele rokon műfajok - a "szókratészi dialógus", a diatribék, a soliloquium, a vallomás és mások - elemeit. Magától értetődő, hogy kétezer év intenzív fejlődésén keresztül jutottak el Dosztojevszkijhez mindezek a műfajok, ám a változások során megőrizték műfaji lényegüket. Dosztojevszkij regényeinek szüzsé-szerkezetét a kiélezett dialogikus szünkrisziszek, a különleges és provokáló szüzsébeli helyzetek, a válságok és a fordulatok, az erkölcsi kísérletezés, a botrányok és a katasztrófák, a kontrasztok és az oximoronos kapcsolatok stb. határozzák meg.
   A menippea és a vele rokon műfajok lényegének, illetve az újkor irodalmában e műfajok és sokféle változataik történetének további elmélyült tanulmányozása nélkül nem képzelhető el a Dosztojevszkij-művek műfaji sajátosságainak megalapozott történelmi-genetikus magyarázata (s nemcsak Dosztojevszkij esetében érvényes ez; a probléma jelentősége messze túlnő ezen).
   
   SZŐKE KATALIN fordítása
   
   
   A FORDÍTÓ JEGYZETE
   
   Mihail Mihajlovics Bahtyin (1895-1975), az ismert orosz irodalomtudós és filozófus első könyve, a Dosztojevszkij poétikájának problémái (1929) teljes terjedelmében még mind a mai napig nem jelent meg magyarul, noha világnyelvekre már a hetvenes években lefordították. Az 1976-ban kiadott első magyar Bahtyin-kötetben Könczöl Csaba lefordította a könyv első három fejezetét, ám a központi jelentőségű negyedik fejezet, A műfaj és a szüzsé-szerkezet sajátosságai Dosztojevszkij műveiben és az ötödik fejezet, A szó Dosztojevszkijnél magyar fordítása csak most készült el. Bahtyin Dosztojevszkij-könyvét az 1963-as és 1972-es kiadásokban bizonyos mértékig átdolgozta. Különösen érinti ez a negyedik fejezetet, melyben a bahtyini elmélet olyan alapvető kérdései kerülnek előtérbe, mint a műfajok emlékezete és az irodalom karnevalizációja (ez utóbbi kidolgozása az 1965-ben megjelent François Rabelais művészete és a középkor és remeszánsz nevetéskultúrája című munkája tapasztalatát is magában foglalja). Ami a műfajok emlékezete problémáját érinti, Bahtyin Dosztojevszkij és a modern regény műfaji forrásait kutatva, két antik műfajban, a menipposzi szatírában és a szókratészi dialógusban találja meg azt az ősforrást, melyre az európai regény ún. "dialogikus vonulata" visszavezethető. Részletesen elemzi e két műfaj különféle válfajait, felrajzolja történeti fejlődésüket és bemutatja jelenlétüket ("emlékezetüket") Dosztojevszkij regényeiben. Ezzel olyan új szempontokat ad a művek elemzéséhez, melyek hitelesen közvetítik Dosztojevszkij regényvilágának "többszólamúságát". Bár a Bahtyin-reneszánsz már véget ért az európai és amerikai irodalomtudományban, az irodalomtudós és filozófus egyes gondolatai mind a mai napig megtermékenyítőleg hatnak az irodalomról és a művészetről való gondolkodásra. Oroszországban az 1990-es években a Bahtyin-filológia több olyan műrészletet és töredéket is feltárt, melyek ismeretlenek voltak, és más fényben láttatják az eddig csak főként a karnevalizáció, a dialogikusság és a polifonikus regény kapcsán ismert bahtyini rendszert.
   
   * Részlet a Dosztojevszkij poétikájának problémái című könyv negyedik fejezetéből.