|
|
|
|
|
||
FUTBALLMOZAIK
Összeállította és fordította M. Nagy Miklós
Mit keres a futball - s nemcsak mint toposz vagy mint mitologéma (persze úgy is), hanem maga a futball (játékosok, gólok, szurkolók... és a labda! a laszti! a bőr!, a bogyó!, a pelota!, a ball!, a mjacs!), a futball mint Ding an sich, sőt horribile dictu, a futball úgy, ahogy azt maguk a játékosok látják (Valdano, Best) - egy világirodalmi folyóiratban? A kérdés talán szónokinak tűnhet - hát Esterházy? Mándy? Spiró? Kukorelly? Kőrösi? Moldova? -, s különben is, a posztmodern "anything goes" (avagy "bármiből lehet gól") korszakában miért ne lehetne a futball éppolyan téma, mint bármi más; ha Ciccione és Cicciolina posztmodern esszék tárgya - (és) szexualitásszimulakrum - lehet, miért ne lehetne az, mondjuk, Paul Gascoigne is (hogy visszautaljak a Nagyvilág 1995/3. számában megjelent futballirodalmi összeállításra, amelyben szerepelt Ian Hamilton angol költő írása Gazzáról)?
Nem testcselnek szántam kérdésemet, hogy aztán egy lendületes labdavezetéssel bebizonyítsam a futball szociológiai fontosságát és esztétikai vagy morális szépségét és gazdagságát, bár tehetném azt is, sőt mi sem lenne egyszerűbb (a végén be a pipába!), csak hát ezt sokan megtették már énelőttem; nemrégiben például Tamás Gáspár Miklóssal vitatkozva, aki a futballt gonosz, hülye és unalmas játéknak nevezte. Mi sem lenne egyszerűbb, mint TGM vagy éppen JLB (Borges) véleményével (aki szerint a futball kitalálása egyike azoknak a bűntetteknek, amiket joggal róhatnánk fel Angliának) szembeállítani, teszem azt, Albert Camus-ét, aki azt írta egyszer, hogy amit az emberi erkölcsről tud, azt csakis és kizárólag a futballon keresztül tanulta meg (kapus volt a Racing Universitaire de Argel csapatában). Vagy a színház Francis Bacon-i bálványaiból kibontakozva (végül is mit érdekli a futballszurkolót Borges vagy Camus véleménye?) beszélhetnék arról az ízig-vérig esztétikai ősélményről, amely, gondolom, minden futballfüggő ember életét meghatározza (s önmagában cáfol minden olyan elméletet, amely a futballban csak stilizált, szimulakrumként funkcionáló csatát vagy vadászatot lát): a zöld gyep és a színes mezek csodájáról, amikor először látja az ember, s rádöbben (képzeljünk most el egy pillanatra egy szürke, szénporszagú bányavárost, pörköltszagú bérházakat, a kocsmák utcára burjánzó páfrányait, az ablakokból hol itt, hol ott kicsattanó veszekedést), hogy a világban mégiscsak létezik szépség. És hogy vannak hősök is: Horváth Csumi például, a Várpalotai Bányász egykori középcsatára, aki a tizenhatosról egyszer - valamikor a hetvenes évek közepén - olyan gólt rúgott hátrahúzásból, amilyet talán Pelé is csak egyet vagy kettőt egész pályafutása alatt. (Csak hogy ne az elcsépelt Farkas-gólt említsem a futballesztétikum illusztrálására - azt én különben is csak tévén láttam, s akkor, amikor már rég legenda volt -, és hogy felvillantsam a futballesszék egyik vándormotívumát, mely a heisenbergi határozatlansági relációhoz fogható met afizikus titok tartományába vezet. A futballpálya olyan varázslatos hely, amely talán leginkább a Stalker zónájához hasonlít, az ipari forradalom legnagyobb felfedezése, a futball-labda pedig a Tarkovszkij-filmben - és a Sztrugackij testvérek regényében - szereplő gömbhöz, a boldogság gömbjéhez; a gumibelsővel ellátott bőrlabda szinte értelmes lény: nemcsak mi játszunk vele, hanem az is velünk. Ez a korszakalkotó felfedezés egyébként 1820 körül született, a gumi akkor vonult be az iparba, s ettől a pillanattól kezdve létezik futball, s létezik a labda utáni vágyakozás mint a modern létezés egyik alapélménye. "Mindannyiunknak megvan a maga labdája"* - írta egykoron Momcilo Milankov szerb író A labdás ember című regényében, vagy ha nincsen, tenném hozzá, akkor lelkünkben ott a labda alakú űr, mely az örök rosszkedv kifogyhatatlan forrása a Magyarországhoz hasonló rongyos - lerongyolódott - futballkultúrájú országokban. A futballpályán tehát titkos törvények uralkodnak, melyek hatására egy világsztár - nagy ritkán - képes lyukat rúgni az ötösön, míg egy blaszkettes csapat cserejátékosa egyszer-egyszer a legzseniálisabb futballmozdulatra képes. Vagy ahogy Chris Pierson írja St Albans City 1971/2 című elbeszélésében: "Jó érzés arra gondolni, hogy minden egyes pillanatban valahol a világon valamelyik mezei focista rúg egy különlegesen szép gólt. Ez mindenkivel megtörtént már, aki valaha komolyabban focizott." Nincs még egy ilyen tevékenység; Borges majmának (vagy akár nekem) sok-sok milliárd évre lenne szüksége, hogy megírjon egy Shakespeare-darabot, s egy élet kevés hozzá, hogy az ember Borgest és a Borgesről szóló teljes irodalmat feldolgozza, ám az ember kollektív tudása és alkotása meg az egyes ember kicsisége közti egyre növekvő szakadékot talán semmi más nem tudja olyan jól enyhíteni, mint a futball, amely - talán egyetlen hajdani szép gól emlékének köszönhetően - az omnipotencia érzésével ajándékozhatja meg az ember t.
Úgy látszik, mégsem tudtam ellenállni a testcsel, az önzőzés csábításának; egy pillanatra nem figyeltem oda, és nyakig benne vagyok a futballesztétikumban - pedig nem arról akartam írni; minek újra és újra bizonyítani a bizonyítottat? És mégis, egy logikai bakugrással (vagy tán dialektikusan feje tetejéről a talpára állítva a kérdést!) mégiscsak megjegyezném, hogy TGM-nek természetesen igaza volt, vagy legalábbis érthető, ami mond: olyan álláspont az övé, ami mellett értelmesen lehet érvelni, bár nem biztos, hogy ő arra gondolt, amire most én! Mert vegyük azt az előbbi bányászvárost, a hetvenes évek poros hangulatát, az örök jelenbe dermedtség szeles akol- és alkoholmelegét, ahol nincs se háború, se forradalom, se pártok, se ideológiák, se kultúra, se irodalom, csak bánya van és sör és foci (ha van). És az ember attól ember, hogy vasárnap foci van (ha van). Az az egyetlen forma a káoszban, az egyetlen szín a szürkeségben, s innen nézve a futball minden: a végső szimulakrum, az egyetlen megmaradt valóság ("oázis" - írja Javier Marías az ötvenes évek Real Madridjáról -: az "egyetlen oázis" abban a városban, amelyben a futballon kívül minden más félelmetes volt és piszkos és visszataszító), mely mindjobban megtelik élettel, egyre szebb és izgatóbb lesz, ahogy a világ elsorvad körülötte; de az egykor létezett vérbő valósághoz - vagy éppen a TGM-i utópiához (naná, hogy rosszul értem, de ez csak egy szerény recepció), a nemes ideológiai küzdelmeket s olykor a nemes célokért igazi harcot is folytató emberek világához képest - a futball mégiscsak életbitorló, s mivel minden bitorlók legbitorlóbbika, hát a leggyűlöletesebb. (Ráadásul a futball egy szörnyű kognitív disszonancia okozója is: könnyűszerrel tudom himnikus stílusba tornászni magam, ha róla van szó, s közben Roddy Doyle egyik novellahőséhez hasonlóan én is elmondhatom, hogy ma már azért nehezebben tudom fölizgatni magam nálam kétszerte fiatalabb és ezerszer gazdagabb fiúk bármilyen ügyes játékán.)
De ezzel még mindig nem jutottam el oda, hogy miért hat(hat) furcsán a futball egy irodalmi folyóiratban - mert azért furcsa, nem? Hát azért, mert a futballról - sokak szerint - nem lehet írni, és ezt ösztönösen érezzük is (kicsit ugyanarról is szó van, mint amit "az elbeszélés nehézségeiként" szokás emlegetni a posztmodern irodalomban, de ezek a nehézségek itt megsokszorozódnak). Nem lehet irodalomnak az anyaga, vagy csak nagyon ritkán, sok-sok véletlen egybeesésnek köszönhetően, mint a Termelési regény (mely persze nem kifejezetten és csak és főleg a futballról szól - bár újraolvas[gat]ni amiatt szoktam, legutóbb például Kisteleki úr kedvéért [érti, aki érti] -, de a legszebb futballmondatok százas listáján vastagon szerepelne: "jó balosa volt, csak sokat trinyózott"; "a futballcsapatát az ember nem bízza ízlés szeszélyére"; "undorító hentesmunka - csak úgy fröcsögött minden a góloktól" és a többi), vagy mint Nick Hornby Fociláza, amit minden idők legjobb focikönyveként hirdettek (igaz, a könyv reklámpólóján, amit éveken át büszkén viseltem, amíg le nem kopott róla az Arsenal-mezes kis Nick Hornby, az a felirat olvasható, hogy jó futballkönyv körülbelül annyi létezik, mint ahány foga volt a bizonyára kissé csorba fogsorú Nobby Stilesnak). E véletlen egybeesések metafizikájára most nem térnék ki (mondjunk csak annyit egy futballkommentátor-szájba, az örök Jenő szájába illő ordas klisével, hogy "külön tanulmány témája lehetne"), s különben is eszembe jutott egy sztori, melyet most szíves engedelmükkel elmesélnék.
Amikor "minden idők legjobb focikönyvének szerzője" - aki akkor még e hangzatos reklámszöveg ellenére nem volt világsztár - az Európa Könyvkiadó kissé elhamarkodott meghívására Budapesten járt (azért "elhamarkodott", mert Hornbyra ekkor még senki nem volt kíváncsi, bezzeg most mi lenne!), az történt, hogy első este egy fogadáson megpillantottam Esterházy Pétert, és gyorsan Hornby fülébe súgtam: "Látod, Nick, ő az az író, akinél szebb mondatokat senki nem írt még a fociról. Különben ő maga is focista volt, az öccse meg válogatott játékos." Aztán másnap - miután Dombóváry Gábor megkérdezte tőle a tévében, hogy ugyan már miért gondolja, hogy Magyarországon bárkit is érdekelni fog az Arsenalról szóló könyve -, a Liszt Ferenc téri dedikáláson ott ült a szomszédos asztalnál Mándy Iván, s hogy gyorsabban múljék az olvasók híján kínosan vánszorgó idő, bemutattam őket egymásnak. Mándy kedvesen elmondta, hogy egyszer régen ő is írt egy regényt a fociról, én pedig aztán suttogva pontosítottam a dolgokat: "Tudod, Nick, ő az egyik legnagyobb magyar író, és az a regény, amit említett, minden idők egyik legjobb könyve a fociról." Hogy mi történt még? Nem nehéz kitalálni. Találkoztunk Kukorelly Endrével ("ő is focizik és jókat ír a fociról"), Kőrösi Zoltánnal ("tudod, Nick, egy csapatban focizunk, és van egy remek elbeszélésciklusa a fociról"), Sajó Lacival ("a jobbszélsőnk és jó költő"), láttuk a könyvheti forgatagban Spiró Györgyöt ("az egyik legszebb elbeszélést írta a fociról, amit valaha olvastam") és Moldova Györgyöt ("van egy remek könyve az FTC-ről, a világ legjobb szatirikus focielbeszéléseivel"). Ha jól emlékszem, Végh Antallal nem találkoztunk (tán csak meséltem róla is Nick Hornbynak a 0 : 6-os magyar-szovjet meccs kapcsán, merthogy három napon át jóformán csak a fociról beszélgettünk), mindenesetre tény, hogy Hornby a röpke budapesti látogatása óta nem ír a fociról, s néha talán eszébe jut, hogy létezik az a furcsa ország ott Közép-Európában, amelyik ugyan jószerivel ma már nincs is rajta a futball világtérképén (pedig az aranycsapat csatársorát ő is el tudná sorolni), és mégis minden nagy írója focizik, és ahol teli van az irodalom "minden idők legjobb" futballról szóló regényeivel, elbeszéléseivel és esszéivel. Vagyis: ahol valami megmagyarázhatatlan okból gyakoribb a jó futballkönyv születéséhez szükséges koincidencia, mint bárhol másutt a világban...
De megint elkanyarodtam, és még mindig nem mondtam semmit arról, hogy vajon miért nehéz a futballról írni (mellesleg Esterházy is, amikor bemutattam Nick Hornbynak, mondott valami olyat, hogy akart már ő is igazi focikönyvet írni, csak valahogy soha nem jött össze). A problémát nagyon frappánsan fogalmazza meg a Real Madrid-szurkoló Javier Marías az összeállításomban szereplő egyik írásában, igaz, nem az irodalommal, hanem a filmmel kapcsolatban: "A futball annyi mindenben hasonlít a mozira, hogy talán ezért ábrázolják olyan ritkán a futball világát filmen: redundanciára hasonlítana." Nick Hornby futballirodalmi antológiájában, a My Favourite Yearben pedig van egy olyan írás, amely mintha csak ennek a kérdésnek az illusztrálása volna, Ed Horton Going Down?ja, amelyben az Oxford United 1991/92-es idényét meséli el. Az elbeszélés a következő eszmefuttatással kezdődik:
"Van egy paradoxon a futballirodalomban: minél közelebb jut az ember magához a játékhoz, annál kevésbé érdekfeszítő az elbeszélése. Vegyük Eamon Dunphy [Roddy Doyle itt szereplő írásában is lesz róla szó] Busby-életrajzát. Busby személyiségének varázsa, a személyes emlékek, az Old Trafford-i álomvilág szétesése: mindez izgalomban tartja az olvasót. De minden egyes szezon története, hát, az már kicsit rágós, ami pedig maguknak a meccseknek a leírását illeti: nos, hallottuk már mindet.
Ennek az az egyik oka, hogy az egyik melodráma nagyon hasonlít a másikra. Egyetlen krikettmeccs sem ér többet a másnap reggeli újságbeszámolónál; és még a legjobb kupadöntő a Wembleyben sem él túlságosan sokáig az emlékezetünkben, kivéve azt az egy vagy két igazán drámai pillanatot. Hacsak, persze, nem volt ott az ember a stadionban, vagy nem volt épp annak a meccsnek valami okból különleges jelentése számára. És itt jön a második bökkenő: hogyan lehet leírni valamit, ami ennyire tökéletesen személyes, bízva az olvasó szimpátiájában? Ez nem regény, amely az emberi jellem egyetemes vonásaival foglalkozik: az életünk olyan részéről beszélünk, amelyet egyedül és kizárólag a kedvenc futballcsapatunkkal osztunk meg.
Egy kívülállónak ezt kutya nehéz elmagyarázni, de még két szurkoló között is aligha oszthatók meg ezek az élmények. Ha téged nem érint a dolog, akkor nem több, mint egy véletlen meghallott történet; ráadásul mindig ugyanaz a történet, amelyben csak a nevek változnak."
Ed Horton mindebből kiindulva nem az Oxford United meccseit meséli el, alig-alig említ konkrét meccseket, játékosokat, gólokat; ehelyett a futball gazdasági-pénzügyi környezetét villantja fel elbeszélésében, jelesül kedvenc csapatának azt az időszakát, amikor Maxwell, a nagy sajtómágnás megvette, s aztán - tiszavirág-életű felvirágoztatása után - tönkretette a klubot. Ez a szezon, írja Horton, nemcsak magáról a futballról szólt, hanem a szurkolók megsebzett büszkeségéről, s így van benne valami általános, egyetemes tartalom, amit a legtöbb futballelbeszélésben hiába keresünk.
Horton írása azonban ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - a legunalmasabb a kötetben (gondolom, egy futballszociológus nem értene egyet velem): a pénzügyi machinációk története és Maxwell ördögi alakja mögött olykor-olykor felvillanó gólok olyan érzést keltenek, mint amikor egy filmben bejátszást adnak valamilyen nagy, legendás meccsből: a film bármily izgalmas sztorija egy szempillantás alatt érdektelenné válik a futballpályán lejátszódó "igazi" drámához képest.
Csakhogy az a dráma már önmagában kész műalkotás, egyetlenegyszer átélhető performance (s ráadásul, mint már pedzegettem, a szimulakrumok szimulakruma), s így minden feldolgozása a másodlagosság unalmát rejti magában: dráma egy olyan drámáról, mely ráadásul drámák sokaságát helyettesítő és szimuláló szuperdráma. Regény a regényt - az életünk regényét (regényességét) - helyettesítő regényről.
Ám mivel ez az egész dilemmacsokor oly mélyen kapcsolódik általában a posztmodern problémáihoz, talán mégis izgalmas és tanulságos lehet egy csokornyi írás a fociról. És amikor igazán jó fociírást olvasok, úgy érzem, mindaz, amit itt megpróbáltam végiggondolni, ostoba agytorna (mint ahogy egy igazán jó regény olvastán is néha azt gondolja az ember, hogy ugyan már, még hogy az elbeszélés posztmodern nehézségei - aki tud, az tud).
