|
|
|
|
|
||
Szó se róla, Russell csuda egy kertész volt. "Növénygondozás szeretettel" - ez lehetett volna a jelszava. És jó szomszéd is lett belőle egyhamar. De ha akadt ember az utcánkban, akivel eszem ágában sem lett volna a futballról beszélgetni, akkor ő volt az. Krishnamurtiról vagy Kerouacról bármikor, mindenféle összeesküvés-elméletekről, naná, esetleg az ufókról, ha épp olyan kedve van. Persze Russell-lel sose tudhatta az ember, hányadán áll.
Ahogy lebattyogtam az íróasztalomtól, unatkozva vagy elgémberedetten, vagy mindkettő, mindig ott láttam a kertben; magas, vékony, őszülő hajú, panamakalapban, vesszőkosárral, amint pedánsan metszeget és ültetgeti cserépbe a növényeit - aki nála hamisítatlanabb angol kertész, az festi magát. Nem lepett meg, amikor megtudtam, hogy valamikor színész volt.
Eleinte férfiasan megtartottuk a két lépés távolságot egymástól. Szívélyesek voltunk, megegyeztünk abban, hogy sok mindenben nem egyezik a véleményünk, de a csudába is, mégis csuda jól eldiskuráltunk, és egyre hosszabbra nyúltak a teaszüneteink. Fokozatosan újjáéledt a gyep. Ezer virág bontotta szirmát. Majd Russell csökkentette kertépítészeti buzgalmát, és több időt töltött a konyhánkban, evett, ivott és fölforgatta az előítéleteinket. De soha egyetlen szó sem a futballról. Mármint Russell szájából.
Egészen egy tavalyi júniusi délutánig.
Tudva, hogy engem érdekel a foci - meg valahogy közöm is van hozzá vagy mi -, akadozva megkérdezte, hogy ha netán néha szoktam nézni a vb-meccseket tévén, és ha netán lenne még hely a díványon, átjöhetne-e hozzám megnézni valamelyiket. Mert nála, tette hozzá, a fekete-fehér tévén nem egészen ugyanaz. (Hát igen, vallotta be, volt egyszer neki is színes tévéje, de aztán az EastEnders egyik epizódja alatt összeszámolt tizenegy cselekményszálat, és kivétel nélkül mind vacak volt. Úgyhogy a tévének természetesen mennie kellett.)
- De Russell - mondtam -, hiszen te biztosan nem is szereted a focit.
És erre természetesen azt mondta - mert ti már természetesen tudtátok, hogy ezt fogja mondani vagy valami ilyesmit -, hogy "Ugyan, bírom én a focit. Úgy értem, talán nem annyira, mint a filmeket vagy a zenét vagy a kertészkedést, de azért... miért, annyira meglepett? Úgy értem, lerí rólam vagy valami?"
Úgyhogy másnap este Russell és én ott kuporogtunk édes kettesben a nappaliban, hogy megnézzük a holland-belga meccset a Stade de France-ban, és valahogy rohadtul feszengtem: nem akartam valami tesztoszterontól fűtött mániákusnak látszani, akinek baseballütő van a párnája alatt, de azért szerettem volna hencegni is egy hangyányit. Úgyhogy gagyogtam valamit arról, hogy a Stade de France frankón néz ki, de förtelmesek a vécék, hogy Jaap Stamot épp megvette a Manchester United egy szakajtó pénzért, és hogy a belgáknak van egy Boffin nevű játékosuk. Russell udvarias érdeklődést mutatott, de ahogy a játék fokozatosan unalmas állóháborúvá fajult, érdeklődésünket már inkább a papírtányéron érkezett curry kötötte le, amit egy jóképű albán srác szállított házhoz váll-lapos fehér kabátban. (Az élet már csak ilyen Londonnak azon a részén, ahol mi lakunk.)
Hamarosan már csak üres tányérok és összegyűrt szalvéták hevertek előttünk, kifulladva, degeszre tömött hassal dőltünk hátra, és miközben keményen küzdöttünk a kikívánkozó szellentéssel, morcosan panaszkodtunk ezeknek az unalmas országoknak a profi futballistáira, hogy miért olyan bénák, és úgy elpilledtünk, hogy a hűtőig se tudott elvánszorogni egyikünk se az újabb sörökért.
A második félidő ötödik percében, ha jól emlékszem, Hasselbaink és Winter végre megtornáztatta a belga kapust, aki ügyesen hárította a lövésüket, nekünk pedig eszünkbe jutott, hogy miért is ülünk ott. Ja igen, a focivébé.
Russell, mint észrevettem, most éppen meredten bámulta a képernyőt, mintha felfedezte volna valamelyik ismerősét a Stade de France-ban.
Végül megszólalt: - Valamikor én is kapus voltam.
Ránéztem: - Komolyan?
És mint valami George Fame, azt mondta erre: - Ja, aha.
Utána meg: - De tényleg, kábé tízéves koromban...
Érezve, hogy egy újabb Russell-féle sztori következik, amit elhárítani úgysincs erőm, csak annyit mondtam: - Meséld el.
És elmesélte.
- Volt egy Glynis nevű lány az iskolánkban - kezdte. - Az Acton Lane-i általánosban. Vörös, göndör haja volt. Bármit megtettem volna, csak hogy észrevegyen. Azok a göndör fürtök megőrjítettek. Na, szóval mindig focizott egy csapat gyerek a játszótéren, de én soha. Egyszerűen nem érdekelt. De egyszer az egyik srác, Raymond Monaghan odajött hozzám, és azt mondja: "Te állsz a kapuba."
A Stade de France-ban Hollandia támadott. Aztán már nem.
- Ray volt a bunyós fiú a suliban - folytatta Russell -, de nem a rosszfajta bunyós fiú, ha érted, mire gondolok. Én voltam a legmagasabb fiú az osztályban, ő meg alacsony és kerek képű, de egyszerűen valahogy mindenkit rá tudott venni, hogy azt csinálja, amit ő akar. Úgyhogy beálltam a kapuba, igazából csak a hecc kedvéért, de közben azért abban reménykedve, hátha Glynis is ott lesz és nézi a focizó fiúkat. Szóval nem sokra rá az ellenfél úgy döntött, hogy tizenegyest kell rúgnia. Nem tudtam, hogy Glynis nézi-e vagy sem, mindenesetre kivédtem. És nem is egyszerűen úgy, hogy nem engedtem be. Úgy értem, valóban kivédtem, úgy repültem a levegőben, mint egy igazi kapus, mint az a belga srác az előbb, elkaptam a labdát, magamhoz szorítottam, és úgy értem földet, hogy nem kellett utána szégyenkeznem. Ráadásul salakon.
- A kurva életbe, már akkor is szeretted megjátszani magad - nevettem.
- Az igaz - mondta -, de máig sem tudom, hogy sikerült. Mintha hirtelen megszállt volna valami. Mintha arra tized másodpercre angyalszárnyam nőtt volna. Nem is tudom, van-e a sportban valami megfelelője annak, ha az embert homlokon csókolja a múzsa. Kell hogy legyen.
- Hát, ez nem semmi, Russell - csak ennyit bírtam kinyögni. Persze engem nem nehéz lenyűgözni.
Úgyhogy benyomtam az elnémítás gombot a távkapcsolón, és miközben a Stade de France-ban a belga védelem monoton hatékonysággal morzsolta fel a holland támadásokat, feltettem egy Deep Forest CD-t, ami általában jól megy a meccshez - a futball mint balett, a tévé mint tapéta, pigmeusdallamok lebegnek té s tova -, és átadtam magam a szombat esti kábulatnak.
- És...?
- Hát, bármi szállt is meg, jó érzés volt - folytatta Russell. - A franc tudja, lehet, hogy minden kapus így kezdi. Átélik azt az első repülést a levegőben, kicsit olyan, mint hullámvasúton menni, és vagy baromira nem tetszik nekik, vagy meg akarják ismételni.
- Glynis látott?
- Nem, azt hiszem, nem, de akkor minden srác odarohant hozzám, gratuláltak, hogy kivédtem a tizenegyest, és annyi volt. Ray Monaghan meg kijelentette, hogy mostantól kezdve én vagyok a kapus.
- És...
- Még azért voltak kételyeim, mert biztos emlékszel, hogy akkoriban...
- Mikor akkoriban?
- Franc tudja... Gondolom, úgy ötvennégy lehetett. Ja, ötvennégyben voltam tízéves.
Ötvennégy? Mélyen belekotortam az emlékezetembe, találtam benne egy régi anorákot, és tisztáztam magamban a tényeket. Kilencszázötvennégy. A születésem előtti év. Nézzük csak. A Wolves nyerte a bajnokságot. A West Brom megverte a Prestont a kupadöntőben. A Liverpool kiesett, az Everton feljutott.
Egy másik világ.
(Később, ellenőrizve ezeket az adatokat, azt is megtudtam, hogy a Huddersfield lett a harmadik, megelőzve a Manchester Unitedet, és hogy a másodosztályban a Doncaster is megelőzte a West Hamet és a Derbyt.)
Ja, egy másik világ.
- Na szóval valaki szólhatott Mr. Weddle-nek, az egyik tanárnak, és egyszer csak azon veszem észre magam, hogy ott vagyok a stonebridge-i pályán, és az iskola csapatában játszom. Soha nem volt focicipőm, úgyhogy, gondolom, valaki adhatott kölcsön. Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem volt semmilyen szerelésem. Senkinek nem volt akkoriban. Nem is emlékszem rá, hogy bármelyik csapat színes szerelésben játszott volna. Szürke, barna, fehér... ilyenek voltak.
A Stade de France-ban Dennis Bergkamp beállt Hasselbaink helyett, és olyan ájtatos képe volt most is, mint mindig. Azért fél szemmel még a meccset is figyeltem.
- Volt egy bombatölcsér közvetlenül a pálya mellett - mondta Russell. - Ott szoktunk bújócskázni, vagy bádogdobozokra dobáltunk célba. Egy kétpennys szálat kapott a győztes.
- Egy micsodát?
- Egy kétpennys szálat. Lehetett venni Weights cigarettát szálanként, két pennyért. A Weights rövidítés volt: "When England Invaded Germany Hitler's Troops Surrendered."1 WEIGHTS. Jézusom, kezdek úgy beszélni, mint Tommy Handley. Hé, az ott nem Dennis Bergkamp?
- De, ő az. És aztán?
- Szóval, kiderült, hogy egész jó a csapatunk. A kis Ray Monaghan megfélemlítette az ellenfelet, tudod, hogy van ez, egy kemény ember a pálya közepén meg minden - jó bokszoló volt már akkor -, és volt egy olyan karikalábú fürge kis kölyök, aki szélsőt játszott, Davie vagy Dickie vagy valami. Akkoriban nagy becsben tartották a jó szélsőket. Úgy értem, még én is hallottam Stanley Matthewsról, pedig jóformán semmit sem tudtam a fociról.
- És voltam én, aki úgy röpködtem a levegőben, mint Lex Christian, a repülő pap A sasban. Egyszerűen csak valahogy ráéreztem a csínjára. Isten tudja, hogyan, de egyszerűen szerettem azt a puffanást, tudod, azt a "döbb" hangot, amikor tisztán elkaptam a labdát.
Épp közbe akartam szúrni valami klisét arról, hogy milyen nehezek voltak azok a régi fűzős labdák, különösen fejelni velük, de ehelyett azon kaptam magam, hogy arra gondolok, milyen nagyszerű név lenne a Memory Lane egy régi futballstadionnak.
Russell folytatta. - Az egyik, amit szerettem, talán a bőr szaga volt. Ott van az ember a füvön, szívja befelé a friss levegőt, messze a város zajától és bűzétől, enyhén érzi saját izzadságát és pulzusát, és aztán hirtelen a kezébe repül a labda. És pár másodpercig dédelgetheti, beszívhatja azt a kicsit olyan dohosféle szagát. Nem is tudom, miért jutott most eszembe. Évek óta nem gondoltam rá. Negyven éve. Még több is.
- Gondolod - mondta Russell kis szünet után -, hogy a kapusoknak másfajta viszonyuk van a labdával?
- Naná - biztosítottam. - Rengeteget írtak is már róla. Ott van A kapus, az más - Brian Glanville egyik elbeszélése. Vagy A kapus félelme tizenegyesnél - egy művészfilm. Ööö... meg még sok minden, egész biztosan. Egész irodalma van.
- Tényleg? - mondta Russell, szinte megkönnyebbülve. - Meg bírom érteni. Úgy értem, nézd azokat a fiúkat a tévében. A mezőnyjátékosok mind csak meg akarnak szabadulni a labdától, úgy használják, mint valami fegyvert. Bumm, bumm. De a kapusnak magához kell ölelnie. Mintha tényleg dédelgetni akarná. Aztán kicsit megdörzsöli, elsimítja a sebeit, talán még becézgeti is, aztán huss... kirúgja megint a mezőnybe.
- Hát, én nem tudom, hogy...
- Meg a labdapattogtatás, az is szuper volt. Pattogtatni a labdát a tizenhatoson belül, és peckesen lépegetni, mint az a magyar kapus a Wembleyben, amikor tönkreverték Angliát. Mikor is volt az?
- Ötvenhárom novemberében. 6 : 3-ra vertek meg minket.
- Ja, az lesz az. A moziban láttam egy szombati matiné előtt - A vörös kalózt adták Burt Lancasterrel, de először, kukurikúúú!, jött a filmhíradó -, és ott volt a magyar kapus; fényes haj, csupa fekete szerelés. Klasszul nézett ki. Pedig hát odaátról jöttek, a komcsiktól. Hozzá képest a mi összes játékosunk öregembernek tűnt. Úgy értem, Actonban meg Harlesdenben az összes idősebb srác rákapott a rock and rollra addigra, és kezdett úgy öltözni, mint Bill Haley, Stanley Matthews és Billy Wright meg tisztára úgy nézett ki, mint a tanáraink.
- És...?
- Úgyhogy kezdtem olyan hősféle lenni, gondolom. Ahogy kivédtem a lövéseket. Kiabáltam, ki hova álljon. Próbáltam olyan messzire kirúgni a sáros labdát, amennyire csak tudtam anélkül, hogy eltörném a lábujjaimat. Olyan voltam, mint Robert Redford Az őstehetségben. Tudod, amikor azt a baseballos fazont játssza, aki nem bír nem home runokat csinálni egyfolytában, és senki se tudja, hogyan csinálja.
- Amíg nem találkozik Kim Basingerrel.
- Ja, szóval Glynis soha nem volt ott. De addigra nem is érdekelt. Találtam valamit, amiben jó voltam, és megvertük az összes iskolai csapatot Willesdenből meg Actonból meg Ealingből és hasonló helyekről. Azt még akkor se tudtam, hogy tulajdonképpen miféle meccsek ezek, hogy kupa vagy bajnokság vagy micsoda. Csak mentem, védtem a magam kedvére, remélve, hogy szar lesz a védelmünk, és rengeteg alkalmam lesz röpülni és hencegni az ügyességemmel. Emlékszem, ahogy egyszer vetődtem egy olyan igazi nagyot, elkaptam a labdát, és ahogy leérkeztem, néhányszor átpördültem. Ez mintha tényleg lenyűgözte volna a többieket, úgyhogy be is építettem a repertoáromba, akár kellett pördülnöm, akár nem. Úgy képzeltem, az is egy olyan szokás, mint vállon viselni az esőkabátot vagy éleset sercinteni. Mr. Weddle egészen kiakadt tőlem, hogy olyan felvágós kis csibész vagyok.
Belgium ellentámadásba lendült. Aztán kifogytak a szuflából.
Nem úgy Russell.
- Egy szombaton, miután délelőtt meccset játszottunk, néhányan elmentünk egy igazi meccsre, talán Brentfordba, de az is lehet, hogy Fulhambe. Mindegy, szóval volt ott egy nagyon fura kapus, valamilyen észak-angliai csapatban játszott. Olyan volt, mint valami Arthur Askey-film szereplője; csupa szénpor, ádámcsutka és könyök, de baromi jó, vagy legalábbis nekünk úgy tűnt, mert mindig úgy gondoltuk, hogy az észak-angliaiak jobbak, mint a londoni csapatok. Egyszerűen csak keményebbnek vagy éhesebbnek néztek ki, nem tudom, miért. Lehet, hogy éhesebbek voltak. Nem bagóért focizott akkoriban mindenki? Na mindegy, ott állunk közvetlenül a kapu mögött, és a meccs végén - franc tudja, talán hallotta, ahogy páran cukkoljuk - odajön egyenesen hozzánk, a korláthoz, és arra gondolunk, a kurva életbe, ez hívni fogy egy zsarut vagy valami, de ehelyett...
- Nehogy azt mondd, hogy odahajított nektek egy zacskó cukorkát?
- Hé, pontosan. Honnan tudtad?
- Ugyan már, Russ, ez a kapusok kedvenc trükkje volt. A hatvanas években különösen Charlie Wright volt híres róla a Grimsbyből. Már akkor szakállas poénnak számított.
Russell egy pillanatra csalódottnak tűnt.
- Hát, lehet, hogy az volt, de mi nem tudtuk, mi van a zacskóban, amíg szét nem szakadt, ahogy verekedtünk érte, és az a sok fodormentacukor kiszóródott a kőre. Haver, olyan volt az nekünk, mint a mennyei manna, hisz akkoriban még jegyrendszer volt. Úgyhogy csuda boldogok voltunk hazafelé menet, és csak azt figyeltük, vajon meddig tart ki a mentacukor. Én meg közben arra gondoltam, hogy hé, de hiszen a kapusok olyanok, mint az istenek. Vagy mint egy másik faj. Másfajta szerelést viselnek. Ők a nap hősei, és aztán még ilyen jók is hozzánk. Jee! És én is kapus vagyok!
- Russell, amint szerepet keres magának, már akkor - nevettem.
- Na igen, és nem is csak játék volt ez. Úgy értem, tudod, milyen közel van Harlesden a Wembleyhez. Az én szüleimnek volt először tévéjük az utcában, úgyhogy amikor a kupadöntőt közvetítették, mindig bezsúfolódott vagy tizenöt ember a nappalinkba. És amikor gólt rúgtak, mi, gyerekek az ablakhoz rohantunk, kidugtuk a fejünket, és ha jó irányból fújt a szél, hallottuk az ujjongó tömeget. Képzeld csak el.
Elképzeltem, és hallottam a távoli zúgást.
- De a legjobb az volt, amikor Anglia Skóciával játszott a Wembleyben. Amint vége lett a meccsnek, az utcánkból az összes gyerek a Craven Parkhoz futott, többtucatnyian, ott álltunk sorban a járdán, felkapaszkodtunk a kerítésekre, és vártuk, hogy a jöjjenek a zsúfolt buszok a skót szurkolókkal, a West End felé, ahol aztán jól betintáztak. Igazi hagyomány volt. És aztán, ahogy a buszok elhúztak mellettünk, teli torokból üvöltöztünk nekik: "Zsozsit vagy életet! Zsozsit vagy életet!"
- Hogy micsodát?
- Zozsit - ismételte meg Russell. - Nem tudom, honnan jött ez a szó, de egészen biztos vagyok benne, hogy ezt kiabáltuk. Vagy "zsózsót"? Az is lehet. Mindenesetre kinyíltak a buszablakok, és a sok részeg skót elkezdett pénzt hajigálni nekünk. Egypennyseket, hatpennyseket, vagy ha győztek, még egy-két félkoronást is. Egyszer még egy tízshillingest is kaptunk. El tudod ezt hinni?
Nem tudtam, de Russell megesküdött rá, és különben is, ugyan minek hazudott volna. - Más világ volt az - ismételte. - Egészen más világ.
Egy darabig csak ültünk hátradőlve, mint két vén trotty egy öregek otthonában.
Végül megkérdeztem Russelltől: - Na és mi lett az iskola csapatával? Volt olyan a csapatban, akiből aztán profi játékos lett?
- Nem tudok róla - felelte vontatottan. - Azt hiszem, a középhátvéd, Dougie játszott valami ötvenedik ligás csapatban tizenéves korában. De mindannyian különböző iskolákba mentünk, és a legtöbbjükkel elvesztettem a kapcsolatot.
- És Ray Monaghan, vele mi lett?
- Ray Monaghan - mondta Russell, és a drámai hatás kedvéért felült - legenda lett. Nem vicc. Ha filmrendező lennék, csinálnék egy filmet Ray Monaghanről. Kábé tizenhét éves korában egy délután úgy hajtott át Harlesdenen, mint az őrült, és karambolozott. Az egyik srác, aki még bent ült a kocsiban, John Wilson mesélte, hogy Rayt széttrancsírozta a volán, de olyan kemény srác volt, hogy kimászott a roncsból, véresen, kitört fogakkal, összetörve, a kocsi elejéhez ment, elkezdte verni az összegyűrődött motorháztetőt, és azt hörögte a kocsinak: "Te rohadt szemét!" Háromszor is elmondta, és az emberek, akik épp arra járták, csak döbbenten nézték. Aztán összeesett és meghalt. Bunyós volt mindhalálig. Valaki betehetné ezt egy filmbe.
Miközben Russell ezt mesélte, Patrick Kluivert agyában hasonló emlékek villanhattak fel, mert csak azt láttuk, hogy magyaráz valamit az egyik belgának, aztán hirtelen meglendül a könyöke. A belga elterült, mint egy zsák, és villant a piros lap. Kemény világ az odakint, az egyszer szent igaz. Szegény Ray Monaghan. És aztán eszembe jutott, hogy Kluivertnek volt valami zűrje egy autóbaleset miatt. Vagy az egy másik holland volt? Jézusom, hogy mennyi curryt befaltam.
- Na és hogy alakult a kapuskarriered?
Russell felvont szemöldökkel figyelte Kluivert gyászos levonulását. Talán az elevenére tapintottam a kérdésemmel? Valami szörnyű történt, egy baleset a pályán, vagy abba kellett hagynia a futballt, hogy ápolhassa haldokló édesanyját? Vagy talán Glynis valaki mást tüntetett ki a kegyeivel a csapatból?
- Russell! - ismételtem meg. - Mi történt?
- Mi?
- Mi lett a kapuskarriereddel?
- Ja? Abbahagytam.
- Abbahagytad? Miért? Megsérültél? Mi történt?
Russell még mindig hallgatott. Talán megint a drámai hatás kedvéért, vagy mert hosszú évek óta nem gondolta végig ezeket a dolgokat. Vagy talán már sok volt neki a futballból egy estére.
Végül felemelte a fejét, a szemembe nézett azzal az acélos tekintetével, és azt mondta: - Egyszerűen elvesztettem.
- Hogy érted, hogy elvesztetted?
- Ahogy mondom. Elvesztettem. Bármi volt is az. A varázslatot. Az adományt. A bátorságot. Az angyalszárnyakat.
- Csak úgy egyszerűen? Mikor? Hogyan?
- Hát, nem is tudom, azt hiszem, a stonebridge-i pályán fociztunk, csak úgy a magunk szórakozására, a srácok a suliból meg páran környékbeliek. Kora tavasz volt, a pálya egy merő sártenger, fáztam, csupa sár volt a kezem is, és akkor az egyik srác, Siddiqui Seniornak hívták, a kevés ázsiai srác egyike volt a környékünkön - jó nagydarab fiú, jó húsz centivel magasabb nálam, és pár évvel idősebb, szóval sokkal nagyobb, mint amekkorával valaha is szembenéztem, olyan "igazi" focista kinézetű -, szóval ez a srác vezette a kapura a labdát, és csak jött, jött felém, miközben a srácok üvöltöttek, hogy védjem ki, pedig teljesen be voltam szarva. De azért kifutottam elé, ahogy jött egyre közelebb, és végül aztán el kellett vetődnöm a sárba. Én elvetődtem, ő is elesett, és tisztára összecsattantunk. Durr! Térd, sípcsont, könyök, minden. És ahogy ott feküdtem, arccal lefelé, hogy az orrom a sarat túrta, és beszívtam a szagát, és ziháltam, azt mondtam magamban: "A picsába a focival!" Csak ennyit. "A picsába a focival!"
Egy darabig szótlanul ültünk, és néztük a holland-belga meccs, egy unalmas null null halódó zsarátnokait.
És aztán Russell hazament, és soha nem beszéltünk a futballról. Csak a kertészkedésről és az életről.
Ó, igen, mindig csak az életről.
