|
|
|
|
|
||
Miután befejeződött nálunk az 1991-92-es szezon, Denis Law meg én Ausztráliába repültünk; fiatal játékosok edzésére szerződtettek bennünket. Sydneytől kicsit délre dolgoztunk, New South Walesben, a Tehetséges Futballisták Iskolájában, amely akkor vagy három éve működött. Az ausztrál fiatalok egy-két hetet töltöttek ott, és a munka éppúgy magában foglalta az alapok megtanítását a kisgyerekeknek és a technikai képzettség fejlesztését az idősebbeknél.
A futball soha nem lesz annyira népszerű azokon az alsó fertályokon, mint a krikett, de azért rengetegen szeretik, sőt boldogan mondhatom, egyre többen. Amennyire meg tudom ítélni, ez három dolognak köszönhető: hogy jobb nevelőmunkát végeznek és buzgóbban népszerűsítik a futballt legalsó szinten; hogy nagy számban vannak futballrajongók az olyan országokból érkezett bevándorlók között, mint Olaszország, Görögország és Vietnam, akik erős és virágzó közösségeket alkotnak; és hogy szép sikereket ért el az ausztrál nemzeti válogatott, és majdnem kijutott az 1994-es vb döntőjébe (Argentínától kaptak ki oda-visszavágón).
Denis és én négy hétre kötöttünk szerződést az iskolával. Az első reggelen épp húztuk magunkra a melegítőt, amikor hallottuk, hogy egy csapat fiatal ausztrál teli torokból cikizi az iskola egyik edzőjét. Ki tudtuk venni a beszélgetésükből, hogy az illető, akárcsak mi magunk, épp most érkezett rövid időre szóló szerződéssel. És szegény fickó rögtön a viccek céltáblája lett.
- Tudjátok, mit csináljunk? - hallottam az egyik fiú szavait. - Kérjük már meg, hogy szaladjon egy kicsit a labdával.
Hatalmas röhögés.
- Láttam, ahogy ment át a pályán ma reggel. Úgy caplatott, mint egy víziló. Ekkora pocakkal képtelenség focizni - mondta egy másik hang.
- Ja, az aztán a has - kiáltotta valaki más, és nevetett hozzá. - Én még ilyet nem is láttam - teljesen kitölti a melegítőt!
Újabb visongó nevetés.
- Na jól van, srácok - szólalt meg valamelyik. - Ma ő lesz az edzőnk, úgyhogy próbáljuk rávenni egy kis futásra a hájpacnit. Lefogadom, hogy a teste még vagy tíz percig kocogni fog, miután befejezi a futást.
Fékevesztett röhögés hallatszott a szomszédos öltözőből. Denis meg én áldottuk a szerencsénket. Egyikőnk sem lett volna szívesen annak a másik edzőnek a helyében - ezekkel a srácokkal. Mikor elcsitult a nevetés, egy mély, dörgő hang hasított a levegőbe. - Ti nevethettek, de szerintem ez egyáltalán nem vicces.
Először azt hittük Denisszel, hogy az edző védelmezőre talált, de a dörgő hang csak rátett egy lapáttal az előzőekre.
- A szüleink szép pénzt fizettek érte, hogy idejöjjünk, és az iskola egy ilyen kövér balfácánt szerződtet edzőnek. Mi a frászt bír ez megtanítani nekünk a futballról?
Egyetértő morgások.
- Tegnap is gyalázatos volt az egész - közölte Dörgő Hang a többiekkel. - Nem is értjük, hogy mit mond, annyira rosszul beszél angolul, és kötve hiszem, hogy valaha is komoly focista volt. Egy hájpacni!
A többiek egyetértettek vele, és ami kemény, de vicces cikizésnek indult, az most kezdett komolyan eldurvulni. Féltettem azt a fickót, bárki legyen is.
Megjött az iskola egyik vezetője, és kihívta a srácokat a pályára. Denis is kiment, hogy átvegye a csoportot, amelyet kijelöltek neki. Nekem csak később kezdődött az órám, ezért úgy döntöttem, sétálok egyet a pályák körül, hogy megérezzem a hely légkörét.
Az egész nagyon jól szervezettnek tűnt. A fiúk és lányok korcsoportok szerint tanulgatták a futballjáték legkülönfélébb elemeit. Minden gyereknek volt egy labdája, és csak arra tudtam, gondolni, hogy mennyire szerencsések. Ez aztán a csodálatos élet! Itt tanulhatják ezt a gyönyörű játékot a türkizkék ég alatt, egy olyan iskolában, amely legalább olyan jól fel van szerelve, mint a lilleshalli edzőtábor, ahol az angol válogatott szokott edzeni.
Ég és föld, ha visszagondolok rá, hogy én meg a belfasti utcákon tanultam meg focizni. Akkoriban ha valakinek akár csak egy műbőr Frido labdája volt, már olyan népszerű lehetett a srácok között, mint különben csak a legnagyobb hőseink, mint Davey Crockett vagy Dick Barton. A labda birtokosa volt a nagyfőnök. Ha azt gondolta, hogy a lövése gól lett, pedig a többiek tisztán látták, hogy a kapufaként szolgáló kabátkupac mellé ment, akkor megadták neki a gólt. Mert ha nem, akkor fogja a labdáját és hazamegy. Mintha egy őrült diktátorral focizott volna az ember, akinek mindig a kedvében kell járni.
Akkoriban én a Wolvesnak szurkoltam, és karácsonykor új pár csukát kaptam - alig vártam, hogy fölvehessem. Sárga ingben - az hasonlított a legjobban a Wolves régi, aranysárga mezére -, fekete klottgatyában és szürke zokniban, aminek két zöld karika volt a visszahajtott részén, kirohantam a házból karácsony reggelén.
- Ma ki vagy? - kérdezte apám.
- Johnny Hancocks - feleltem, elképzelve, hogy én vagyok a trükkös Wolves-szélső, és rohantam megnézni, kapott-e új labdát Napóleon karácsonyra.
Ahogy sétálgattam a pazar pályák körül, összeszámoltam, hogy összesen hat csoportnak van éppen foglalkozása. A legtávolabbi csoport két részre oszlott. Amikor közelebb értem, azt is láttam, hogy mi okozta ezt a szakadást. Egy csapat fiú rá se hederített az edzőre, és céltalanul rugdosta a labdát egymás között.
Az edző egy labdát tartott a hóna alatt, és próbált elmagyarázni valamit a toporgó kölyköknek. Nem sok sikerrel.
Tény és való, nem volt valami sportos alkat: nagydarab, majdhogynem hájas fickó, hátrafésült haján több az olaj, mint egy autószerelő törlőrongyán. Az arca petyhüdt és szürke, éles ellentétben tanítványainak napbarnított, friss ábrázatával. A jókora pocaktól majd' szétpattan rajta a melegítőalsó gumija.
Ahogy közelebb mentem, kis zúgás támadt a fiúk között, és hallottam, amint valaki a nevemet mondja, miközben már mindannyian rám figyeltek, nem az edzőjükre. Rámosolyogtam, és a labdákkal teli háló felé biccentettem, hogy szabad-e használnom őket. Visszamosolygott, amiben egyszerre volt bosszúság és megkönnyebbülés, mindenesetre jelezte, hogy csak tessék, bátran.
Kiszórtam a labdákat a smaragdzöld gyepre, és magamhoz hívtam a rebellis csoportot. Miután megint együtt volt az osztály, felállítottam tíz labdát egymás mellé, a kaputól körülbelül huszonöt méterre. - Meg fogom kérni az edzőtöket, hogy ilyen távolságról lőjön kapura, és próbálja eltalálni a felső kapufát. Mit gondoltok, hányszor fog sikerülni neki? - kérdeztem a fiúktól.
Vonogatták a vállukat, toporogtak, s végül Dörgő Hang szólalt meg: - Egyszer! Ha szerencséje van - mondta, vádló ujjal az edzőre mutatva.
Aztán megkértem az edzőt a mutatványra. Odacaplatott a labdához. Fölpillantott, bemérte a távolságot, ballal fürgén kitámasztott, jobbal pedig finoman alányesett a labdának. A röppálya tökéletes parabola volt. A labda halk csattanással pattant meg a keresztléc tetején.
Miután így bemérte a távolságot, a második labdát már erővel rúgta meg. A labda még a röppálya emelkedő szakaszán volt, amikor a keresztlécnek csapódott, mintha csak egy hangvillát rezegtetne meg. A köpcös edző következő nyolc lövése is mind eltalálta a felső kapufát. A srácok leesett állal bámulták.
Elszaladtam az egyik labdáért, és odanyestem az edzőnek. Mellel levette, s a labda azonnal a varázshatalmába került. Jobbal-ballal dekázott, a legkisebb erőfeszítés nélkül csinálta ezt vagy fél percig, aztán elindult a kapu felé. Odafelé jobb lábbal dekázott, visszafelé ballal, és egyszer sem érte a labda a gyepet.
Mikor az edző visszaért hozzánk, jobb kezemet felemelve jeleztem neki, hogy folytassa csak, ahogy neki tetszik.
Biccentett, még egy kicsit dekázott jobb lábbal, aztán felrúgta a labdát a levegőbe. Előrehajolt, és a labda megpihent a tarkóján. Megfeszítette nyakizmait, amivel megint fölpattintotta a labdát a levegőbe, és elkezdett fejelgetni magában.
Mikor ezt megunta, enyhén hátradöntötte a fejét, és a labda most a homlokán pihent meg néhány másodpercre. Aztán megint megfeszítette nyakizmait, és a labda fölszökkent a levegőbe.
A srácok elismerően ujjongtak és fütyültek, miközben az edző először a térdével pattintott egyet a labdán, aztán előbb a cipője külső élével, majd a sarkával kezdett dekázni, s végül megint fölrúgta magasra.
- Ottagól! - kiáltotta, mikor a labda esett lefelé. Előredőlve, jó harminc méterről rárúgta. A lövés majdnem kiszakította a hálót. A srácok lelkesen ujjongtak és tapsoltak.
Az edzőre mosolyogtam, és felemeltem a kezem, jelezve, hogy most már magára hagyom. Méltóságteljes mosollyal megdöntötte a fejét, és egyetlen finom biccentéssel megköszönte a segítségemet. Már indultam tovább, amikor ismerős hangot hallottam. - Ez fantasztikus volt! - mondta Dörgő Hang. - Mondja, ki maga? Még a nevét se tudjuk.
Megfordultam. - Csak hogy tudd - mondtam szigorúan, fölemelve a mutatóujjamat. - Ő Mr. Puskás.
Igen, a köpcös edző nem más volt, mint Puskás Ferenc, annak a csodálatos magyar válogatottnak az esze, amelyik 6:3-ra megverte Angliát 1953-ban, a Wembleyben, ami az angol válogatott első hazai pályán elszenvedett veresége volt. Aztán játszott a fantasztikus Real Madridban, amelyik ötször nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját 1956 és 1960 között, és úgy gondolom, ma is meg kell hajolnunk előtte, mert a futball igazi géniusza volt.
