|
|
|
|
|
||
(A "Latin-amerikai elbeszélések" ciklusból)
Nagyon nehéz volt jegyet szerezni a Botafogo-Vasco da Gama meccsre, ezért fent a lépcsőkön is ültek emberek; állítólag - mint utólag a statisztikusok állították - a nézők száma meghaladta a kétszázezret. Ráadásul még fagylalt- és hűsítőárusok is szép számban járkáltak a sorok között. Az árusok teljesen megfeledkeztek a dolgukról, lábról lábra lépve hangosan biztatták a futballistákat (mintha lehetett volna hallani a kiáltásaikat a stadion hatalmas zúgásában), és ennek persze az üzlet látta kárát. De meg lehetett érteni őket. Armando, a Botafogo középcsatára káprázatosan játszott. Egyszerűen nem lehetett fogni, úgy ment át a védők között, mint kés a vajon, és amikor belőtte a második gólját, de a bíró les címén nem adta meg, nem volt határa a közönség felháborodásának.
Az első sorokban lévő katonák felálltak, és egymás kezét fogva élő kordont alkottak, várva a felbőszült szurkolók nyomulását.
A bíró tévedése nem szegte kedvét a Botafogónak. És bár döntetlen volt az állás (1:1), az egész játék a Vasco da Gama kapuja előtt folyt. Armando könnyedén kicselezett három védőt, de a társa nem értette meg a szándékát, és lekésett az átadásról. Aztán a labda megint Armandóhoz került. Két védő tehetetlenül toporgott a táncoló csatár előtt. Vagy átadásnak, vagy cselsorozatnak kellett következnie. Üvöltött a stadion: "Táncolj, Armando! Még egy gólt, Armando!"
Ezért aztán nem is figyelt senki a zöld sportrepülőgépre, amely valahonnan a magasból, zuhanórepüléssel hirtelen a stadion csészéje fölött termett, majd élesen fölkanyarodott, s valósággal szétolvadt a napsugarakban.
Egyébiránt azt, hogy merre tűnt el a repülő, már senki nem is láthatta. A ledobott tárgy éppen csak érintette a gyepet. Néhány pillanat múlva a stadiont körülvevő házak és szállodák valamennyi ablaka betört.
Mondják, hogy akadtak, akiket az üvegszilánkok megsebesítettek, de róluk mindenki rögtön megfeledkezett, mert a szörnyű katasztrófa híre pánikot keltett a városban.
A bámészkodók meg a rendőrök, akik a stadion körül álltak, a kerítésnél, először nem értették, mi történt. Mint a szemtanúk mesélték, legjobban a hirtelen beállt csend döbbentette meg őket. Egyenként és csoportosan mentek a lelátók kapuihoz, de azért a rendőrök mentek elöl - minden eshetőségre készen, s hogy megakadályozzák a jegy nélküliek bejutását.
Az eléjük táruló látványt nem lehet szavakkal leírni. Nyilvánvalóan valami különleges bombáról lehetett szó. A stadion lelátói épségben maradtak, csak a fából készült korlátok szenesedtek el. De az emberek - mindannyian, egyetlen kivétel nélkül - halottak voltak.
Félóra múlva a város úgy nézett ki, hogy azt elképzelni sem lehet.
Katonákkal megrakott teherautók, rendőrkocsik, tűzoltóautók és mentők száguldottak a stadion felé. És velük szemben autók áradata jött, mindegyikben legalább öt városlakóval (de némelyikbe tizenketten is bezsúfolódtak), akik sírva, üvöltve és imádkozva menekültek a városból. Mindenki félt az újabb bombától.
A hadsereget riadókészültségbe helyezték. Katonai repülőgépek fésülték át az eget. Félelmetesen forogtak a hadihajók ágyúi.
Az ország egy héten át hadiállapotban élt. A járőrök valamennyi úton megállítottak minden autót, és mindenkinek ellenőrizték a papírjait. Tiltakozó diplomáciai jegyzéket küldtek minden országba, amellyel Amazónia diplomáciai kapcsolatban állt. A fővárosban akkreditált diplomaták persze ott tolakodtak közben az elnöki palotánál a kormányuk részvétnyilvánításával. A Nemzetközi Vöröskereszt és a nagyhatalmak azonnal felajánlották segítségüket.
Az egész világsajtó találgatta a katasztrófa okait, és szerfölött ellentétes hipotéziseket gyártott arról, hogy hol kell keresni a bűnösöket.
Amazónia rendőrsége mindenesetre letartóztatta a szélsőjobboldaliak és a kommunisták vezetőit. A szomszédos országokból híres nyomozók érkeztek. De sajnos a rejtélyes zöld repülőgépnek sehol sem lelték nyomát.
November tizenkettedikét - a stadionbeli robbanás napját - a nemzeti gyász napjává nyilvánították.
Addigra a városban az élet visszatért a normális kerékvágásba.
Az újságokban a november 12-én elhunyt jeles városlakók, nagy üzletemberek, híres színészek és államvezetők nekrológjai lassanként átadták helyüket a politika és a sportélet legfrissebb eseményeinek.
Itt-ott közölték egy Lucia nevű elragadó hölgy fotóját, aki apja és nagyapja halála után Amazónia leggazdagabb menyasszonya lett.
A kormányhivatalokban élénken tárgyalták a vezetői posztokra kinevezendők személyét - a november 12-i meccsen ugyanis nagy számban voltak jelen vezető állami tisztviselők.
Az emlékezetes fekete vasárnap után a főváros minden üzemében gazdátlan maradt néhány munkagép, a boltokban nem volt elég eladó, az irodákban megüresedett egyik-másik íróasztal. De mivel az országban a munkanélküliek hatalmas hadserege élt, már harmadnap új emberek álltak a munkagépek és a pultok mögé, a cégek irodáiban pedig ügyeskedő hivatalnokok foglalták el azokat a posztokat, amelyekről addig csak álmodozhattak, az így felszabadult helyekre pedig udvarias fiatalemberek kerültek friss egyetemi diplomával.
Esténként az éttermekben az énekesek a "Meghaltam a fekete vasárnapon" című divatos tangót énekelték, és a félvilági hölgyek mind ott sírtak az asztalkák mögött. Egyébként megtanultak könnyek nélkül sírni: hisz a könnyek öregítenek, és gondolni kellett az újabb szeretőkre.
Rivolero kardinális a gyászünnepségen azt mondta, a november 12-i robbanás kétségkívül az Úr büntetése a bűnökért és az ateizmusért, és mindenkit felszólított, hogy imádkozzon a meghaltak és az élők lelkiüdvéért. Az egyik miniszterrel folytatott magánbeszélgetése során Rivolero kardinális szerfölött óvatosan úgy fejezte ki magát, hogy, úgymond, még egy ilyen vasárnap, és az ország megszabadulna az istentelenektől és a kommunistáktól.
Don Mijael nyugalmazott tábornok, aki november 12. reggelén az egész világra megsértődött azért, mert senki sem tudott jegyet szerezni neki a stadionba ("Persze, amint kitelt az időm, rögtön hátat fordít minden barát"), már második hete ült a telefonnál, és az ismerőseit hívogatta. "Don Pedrót, legyen szíves... Meghalt? Ah, milyen tragédia!" A tábornok letette a kagylót, és vagy húsz percen át hangtalanul heherészett magában. Aztán odament a bárszekrényhez, megivott egy kupicával, újra a telefonhoz ment, új számot hívott, majd mély átéléssel, szomorúan azt mondta: "Raffaello ezredest, legyen szíves... Meghalt? Micsoda szerencsétlenség!" A tábornok letette a kagylót, és egy félórára megint elfogta a féktelen jókedv.
A munkások és kishivatalnokok családjában végtelen volt a bánat. De a gyerekek azért csak cowboyost játszottak az udvaron, és sült babot követeltek vacsorára. Az anyák régi göncöt húztak és mentek napszámba - valamiből élni kellett tovább. Új koldusokkal az országot nem lehet meglepni, és az újságok valami okból jobb szeretnek nem írni róluk.
Gyászolt minden utca, szinte minden ház. De Amazóniában túlságosan fényesen ragyog a nap, és a Cabicabana strandjánál nincs jobb a világon, és az esti utcákon a világ legszebb lányai sétálgatnak, és a zöld és narancssárga hajú senoriták seregébe csöppenve a járókelő azt hiszi, hogy valami végeérhetetlen, káprázatos karneválban vesz részt.
A stadiont kifestették, itt-ott kicserélték az elszenesedett korlátokat, és december végén újabb meccset játszott egymással a Botafogo és a Vasco da Gama. Nagyon nehéz volt jegyet szerezni, mert továbbra is mindkét csapat az első helyre pályázott - a huszonkét játékos halála a klubok helyzetén nem sokat változtatott. Amazóniában sohasem volt hiány első osztályú futballistákból.
Mint ahogy a "fekete vasárnapon", most is nézők ültek a felső lépcsőkön is, és a fagylalt- meg hűsítőárusok a sorok közt szorongva el is feledkeztek az üzletről, és kiáltozva buzdították csapatukat: az eredmény ugyanis, akárcsak akkor, megint 1:1 volt.
A Botafogo támadott. Cutinho, a fiatal középcsatár ördögien játszott. Kiismerhetetlen cseleivel teljesen összezavarta a Vasco da Gama védelmét. Cutinho apait-anyait beleadott. Az élő Armando mellett még vagy öt évig csere lett volna, így meg bekerült a kezdőbe, és azonnal bizonyított. A játékot figyelő szakértők már arról beszéltek, hogy biztos helye lesz a válogatottban.
Amikor a labda visszakerült a pálya középső harmadába, és a lelátók zaja kicsit elcsitult, a divatos öltönyt viselő fiatalemberek részleteket mesélhettek hölgyeiknek a november 12-i robbanásról. Az érzékeny fiatal hölgyek riadtan sóhajtoztak, a lovagjaik pedig valami titkos élvezetet találva a helyzetben, újra és újra a szörnyű bombáról meséltek. Hisz ugyanabban a stadionban ültek, ugyanazokon a padokon. Hisz azon a fekete vasárnapon nyugodtan ülhettek volna ők is a meghaltak helyén, s most ezért szinte nemzeti hősöknek érezték magukat...
