|
|
|
|
|
||
A kis báránybőr szőnyeget a fürdőszobában, amelyen a kutya aludt éjszaka, összetekerni és a szennyeskosár mögé állítani vagy inkább beszorítani a szennyeskosár és a komód közé.
Reggeli után a morzsát az asztal szélére, onnan a tenyérbe söpörni és az ablakpárkányra szórni, legyen reggelijük a madaraknak ebben a nagy hidegben is.
Visszacsavarni a narancsdzsemes üveg tetejét, a dzsem egy barát ajándéka, akárcsak a még fel sem bontott ribizlidzsem, a margarinnal együtt mindkettőt beállítani a hűtőszekrénybe.
A papírfiltert a nedves, még meleg kávézaccal a kihúzható szemetesfiókban lévő kis komposztos vödörbe üríteni, majd a műanyag filtert rövid ideig víz alá tartani és leborítva az edényszárítóra fektetni.
A gyufaszálat, amellyel reggeli előtt meggyújtotta a gyertyát, megkeresni az aznapi újság alatt és Zürich városának e célra rendszeresített szemeteszsákjába dobni.
A tegnapi újságot és napilapot, amelyek még mindig az asztalon hevernek, az alattuk meghúzódó tegnapelőtti újsággal és napilappal együtt, valamint a legalul kallódó néhány rendezvénynaptárt odavinni egy irodabútorházban nemrégen vásárolt újságtartóhoz a telefonos asztalka alá, és ott egymásra pakolni őket. Nem éppen az imént emeltek ki ugyanebből a tartóból két köteg régi újságot, átkötözték, és a pincébe vitték a legközelebbi használtpapír-gyűjtésig? Töprengve szemlélni a tartót, amely már megint csaknem tele van.
A fürdőszobába menni és lemondani a borotválkozásról, mert ma kizárólag a takarítás a feladat, az ápoltság minden egyéb formája hazugság lenne.
Az éjszaka megszáradt selyempizsamát levenni a vállfáról és a hálószobában a párna alá tenni. A tegnapi alsónadrágot a szennyeskosárba hajítani, és, mivel már nincs több tiszta a fiókban, bemenni a szobába, ahol egy halom kimosott, de még össze nem hajtogatott és ki sem simított ruha hever, kikeresni egy alsónadrágot és közben arra gondolni, hogy a mosnivalóról sem szabad elfeledkezni.
Várható, hogy az irodát átépítik. Az állványokat át kell helyezni, mégpedig a levéltári szobába, ehhez először is szabaddá kell tenni benne a padlót, ahol már régóta mindenféle dolog összegyűlt, amelyeket valaha a pillanatnyi kétségbeesés hirtelenjében ott halmozott fel. A padló megszabadítása azonban nem történhet másként, mint hogy a levéltári szobában található tárgyak egy része ugyancsak felkerül a padlásra, amely már így is annyira tele van, hogy ott is egy kis rendcsinálással lenne a legjobb kezdeni.
Szóval felmászni a tetőtérbe és megpróbálni egy sarkot felszabadítani, amely tulajdonképpen több, mint sarok, kiszögellés, amelyet a gyerekek kiskorukban kuckónak használtak.
A már régen nem használt Citroën váratlanul előkerülő hátsó ülését levinni a lépcsőház legfelső szintjére, ugyanúgy a kombi csomagtartójából a két kis pótülést is.
Megcsodálni az óriási repülőket, amelyeket a gyerekek kartonból és ragasztószalagból készítettek, minden szívfájdalom nélkül darabokra tépni, és a padlás másik oldalára hordani őket, ahol további kartonból ragasztott világok tanúskodnak más idők más teremtményeiről. Egy Karthágó, amely kezdettől arra várt, hogy beteljesedjék rajta a sors, és lerombolják. Elhatározni, hogy az elpusztítandó dolgok kiválasztását a nő végezze, aki megígérte, hogy hamarosan követi a padlásra. Egymásra pakolni a matracokat, amelyeket vendégseregek váratlan felbukkanásakor le lehetett hordani, és régi hálózsákokat borítani rájuk.
Karthágó vagy előbb inkább Vineta küszöbönálló elpusztításához hozni egy dobozt a széttépett kartondaraboknak. Újabb és újabb kartonokat tömni bele, és csodálkozni, hogy még mennyi fér bele azután is, hogy megtelt. A teli dobozt a lépcsőház legfelső szintjére vonszolni, és új dobozt hozni. A padláslépcső alatti, dobozokkal teli tároló kinyitásakor megpróbálni megakadályozni, hogy az ajtó mögül kidőljön a többi doboz. Bosszankodni az összevissza, bizonyára kapkodva behajigált dobozok miatt, és örülni annak, hogy végre kikerülnek onnan.
A könyvek és az egyik srác fejhallgatója között találni két elemet. Lemenni a lakásba és a kapcsokkal, napszemüvegekkel és kesztyűkkel teli kosárból kiszedni az elemtöltőt. Látni, hogy még mind a két elem jó, tehát mind a kettőt visszatenni a tartalék elemekhez, hogy ha szükség lesz rájuk, először ezek kerüljenek sorra, bár ebben a háztartásban úgyis kizárólag újratölthető elemeket használnak.
Majd, mivel a konyha közel van, meginni egy korty zöldséglevet. És mivel ez az utolsó korty volt, kiöblíteni az üveget, egy konyhakéssel fölhasítani rajta a fémzárat, és a szemetesfiók kis tartójába rakni, amelyre viccből "Heavy Metal" van írva. Ezután kiállítani az üveget az erkélyre a többi üres üveg mellé, valaki majd egyszer lehordja őket a pincébe, és ott szín szerint beleállítja őket az előkészített dobozokba.
Alig telik el pár perc fönn a padláson és ismét lemenni, mert egy fogóra van szükség, szögeket kellene kihúzni a padlóból és a gerendákból. A görbe szögeket nem a szemeteszsákba dobni, hanem a dobozokkal teli kis szobában, ahol az ajtónyitáskor előbb újra majdnem kidőltek az átmenetileg visszatuszkolt kartonok, kikotorni egészen alulról egy fonott, méltányos áron vásárolt indiai teásdobozocskát, hogy abba kerüljenek a görbe szögek, amíg később a "Heavy Metal"-tartóban nem végzik.
Majd lemenni a dolgozószobába, és előráncigálni egy kartondobozt, amely már régóta a szoba közepén foglalja a helyet, egy doboznyi kézirattervezet, pontosan olyan, amely egy padlás legtávolabbi sarkába kívánkozik, és amint odakerül, részesülni egy újabb nemzedék kegyelmi haladékában.
Egy régi, huszonöt évvel ezelőtti szónoki pulpitus, az olteni városi színház hagyatékából selejtezték ki, hosszú lépcsőfeljáróját lecipelni a garázsba. A garázsban, ahol autó helyett egy kézikocsi, ventilátorok, téli sportfelszerelések, bútorok és színpadi rekvizitumok állnak, keresni egy szabad sarkot, és végül találni is egyet.
Bezárni a garázst, fölmenni a házba, és találkozni azzal a baráttal, aki tegnap megígérte, hogy segíteni fog, és ma ráér. Fel fogja cipelni a garázsból az ugyancsak kidobásra szánt üvegtároló ládákat, hogy irattartókat helyezzen el bennük, amelyekben a takarító munkájáról ki-ki kifejtheti elutasító vagy méltató véleményét, elavult szerződésekkel teli irattartók és lejárt teljesítményösszesítők, és a barát segíteni fog felvinni ezeket az irattartókat a padlásra, az imént fölszabadított sarokba, amely elgondolkodtató gyorsasággal ismét tele lesz, többek között régóta őrizgetett újságokkal, bennük egykori újdonságokkal, mint például hogy leomlott a berlini fal, felbomlott a Szovjetunió, meghalt Dürrenmatt, háború a Golf-öbölben, Frisch is meghalt és Niklaus Meienberg; kiesik egy Corriere della Sera az egyik mappából, benne Oriana Fallaci interjúja Khomeinivel, mikor is volt, a kőkorszakban vagy a jégkorszak utolsó harmadában, és a régi noteszek is még mind ott hevernek, és szánalmas, elnyűtt külsejükkel védekeznek végérvényes hatálytalanításuk ellen, inkább még pár évre az öregek otthonába, a tetőtér egyik sarkában, a hajdani hírekkel és interpellációkkal és tárgyalási papírokkal együtt, szóval a legrégebbi notesz 1953-ból való, akkor ő, a takarító, tízéves volt, és akiket ismert, odaíratta velük a születési dátumukat, az évet is, és megtalálta benne mind a négy elhunyt nagyszülőt, 1884, 1888, 1890, aztán ismert még egy kilencvenhat éves nőt a rokonságában, és ő is aláírta, emlékszik, először nem akarta, de ő ragaszkodott hozzá, akkoriban, a tízéves kölyök, és ő remegő, szálkás írásával odaírta a nevét, Marie Senn, és a születési évét, 1857.
Egyszer csak szünetet tartani és elgondolkodni azon, hogy mit is jelent mindez, 1857, majd lemenni, és a noteszt megmutatni a kisebbik fiának, aki 1974-ben született, és megkérdezni tőle, el tudná-e képzelni, hogy az apja ismert egy embert, egy nőt, aki 1857-ben jött a világra, akinek tizennégy évesen hallania kellett az 1870/71-es francia-német háborúról és a bourbaki hadsereg lefegyverzéséről a svájci határon és a tíz évvel későbbi hegycsuszamlásról.
Elégedettséget érezni a fiú megrökönyödése miatt, majd ismét a dolgozószobába menni, és megtalálni azt a rengeteg rajzfüzetet, amelybe a takarító öt-, hat-, hét- és nyolcéves korában házakat, virágokat, napokat, felhőket, pillangókat rajzolt, éppen összeütköző vonatokat és lezuhanó hegymászókat, és egyre újabb és újabb tárgyakat venni a kézbe anélkül, hogy tudni lehetne, fölöslegesek-e, vagy érdemes őket megtartani, de hova is valók, mindig ez a kérdés takarítás közben.
Hát ezt a metronómot hová tegye? Ha soha nem használják gyakorláshoz, akkor a szemétégető telepen van a helye vagy olyasvalakinél, aki zenél, de ha komolyan zenél, akkor már biztosan van neki; indokolt lenne hát egy helyiséget csupa olyan tárggyal berendezni, amelyre valakinek talán még szüksége lehet, mint például ez az arannyal befuttatott gipszkeret, amelyről a stukkódíszek itt-ott már le vannak verve, de talán még alkalmas arra, hogy egy kis derűt csaljon valakinek az arcára, aki ajándékba kapja, vagy már csak ijesztgetni lehet vele? A takarító azonban már most tudja, hogy a pillanat, amikor ezzel az aranyozott kerettel a szénégető egyik mély teknője előtt fog állni, tehát a pillanat, amikor lendületet vesz, hogy az aranyozott gipszrámát a mélybe hajítsa, ahol markológépek egész kárpitozott garnitúrákat pakolnak és tépnek szét, és ahol a kipukkadt szemeteszsákok százaiból vészterhesen savanyú szag és maró füst árad, hogy ez a pillanat fájdalommal fogja eltölteni, és hogy még egyszer körülnéz majd, nem rohan-e felé zihálva egy szakállas festő, hogy a két karjába essen, mielőtt egy ilyen értéket a civilizáció tisztítótüzébe hajít, de a barát már viszi is e drágaságot a pincébe, az elszállítás előtti várakozóhelyre, minden olyan tárgy halotti cellájába, amely ezennel vitathatatlanul haszontalannak nyilváníttatott, a régi gáztűzhely, az autóülések, szétszakadt huzatú gyerekülések, függönykarnisok, melyek egyetlen ablak elé sem illenek, kificamodott tetejű, behorpadt bőröndök.
Az irodát hamarosan átépítik, lassan ideje kiüríteni. Levenni a polcokról az irattartókat, és dobozokba tenni őket, a dobozokat az imént szabaddá tett dolgozószobába állítani, és ezzel az üres helyet rögtön ismét betölteni, a baráttal az állványokat nagy fáradsággal összecsukni, és a legkülönbözőbb variációkat kipróbálva, kínlódva, ferdén, az ajtónyílások akadályrendszerén nagy nehezen átcipelni, leszerelni egy íróasztal munkalapját, bekúszni a belsejébe, mint egy autószerelő vagy mint egy íróasztal-szerelő, és nem tagadható büszkeséggel egy eddig sosem használt hatos kulccsal bütykölni a lapot, ugyancsak kettesben, az imént kiürített terembe vonszolni, ott régóta elnémult hangszerekhez póthúrokat találni, és azon töprengni, hogy a diatonikus hárfákhoz való húrok hány év alatt vesztik el feszességüket és ezáltal meddig használhatók, és lejőve a padlásról minden alkalommal lefejteni egy kis ragasztószalag-maradékot, amely valaha a gyerekeknek kijelölt területek határát jelezte, és az egész házat egyre inkább egyetlen rendezetlen rendszernek tekinteni, mintha egy gonosz isten szórta volna szét a dolgokat, hogy bebizonyítsa a termodinamika második tételét, amely kimondja, hogy a világ egészében ható erők a rendezetlenség felé törekszenek; mégis ideje lenne mindent visszaállítani a helyére, hiszen egyszer valószínűleg mindennek megvolt a maga helye, régebben, most azonban nincs más, csak ez az elfojtásokkal teli küzdelem, ezek a területekért indított helyi háborúk, és egyre kevesebben tudják eldönteni, hogy kinek a pártjára álljanak, a hegymászó cipők, s este már egy tapodtat sem lehet mozdulni anélkül, hogy az ember ne venne azonnal egy tárgyat a kezébe, hogy innen oda vigye, és egy olasz étteremben elköltött vacsora után a nagy piactér közepén látni két felborult sakkfigurát, és szinte automatikusan odamenni, mintha képtelenség lenne mást tenni, mint felvenni őket és odavinni a tér szélére a többi figurához, ahova valók.
FÜRJES GABRIELLA fordítása
