|
|
|
|
|
||
Mindjárt a tavasz elején meghalt a szomszédunk, Nyikolaj Makarovics. Kijött az udvarra eltakarítani a havat, ide-oda forgatta a lapátját, aztán elvágódott és meghalt. Grisa, a dédapám nagyon nekibúsult. Szerette Nyikolaj Makarovicsot. Együtt itta vele a méhsört, megtanította a méhekkel bánni. Dédapám mindig tiszteletteljesen beszélgetett vele, és ha szidta is, akkor is csak finoman. Benyúl a kaptárba, ő pedig ott csípi, ahol éri, a dédapám meg azt mondja: kényeztess csak, kényeztess! Nyikolaj Makarovics viszont rettentően tudta szidni a méheket. Volt úgy, hogy éppen csak kivett a kaptárból egy rámát, és máris teleordította az egész udvart: "Á-á-á, átkozott selmák!" Ez olyan állandó szitkozódása volt, ami nélkül el se lehetne Nyikolaj Makarovicsot képzelni. Akár a macskák másztak fel a galambdúcba, akár az ördög bújt a kéménybe, vagy akármi más is történt, ő azonnal előugrott görbe botjával, és akit csak ért, nekiesett:
- Á-á-á, átkozott selmák!
Én persze nem szerettem emiatt, vagyis hát amiatt, hogy verekedett a görbe botjával. De leginkább az ádámcsutkája miatt nem szerettem. Hosszú, vékony, szőrtelen nyaka volt. Úgy állt ki mindig az ingnyakból, mint ostorfa a kútból. És ezen a nyakon - el tudják képzelni? - hatalmas, hegyes ádámcsutka ült. Ha ivott, evett vagy a maga selmáját hajtogatta, úgy járt ez az ádámcsutka a vékony bőr alatt, mintha valami kígyó mászkált volna ott, brrr! Szóval, örültem, hogy meghalt az öreg.
Állandóan piszkálta dédapámat:
- Eleget éltél már, Grigorij Pantyelejevics, mikor akarsz már meghalni, vén kujon?
Ő meg azt felelte:
- A fene se tudja, Kolja.
Grisa dédapám nagyon öreg volt, az évei számát sem tudta. Nyikolaj Makarovicsot ez rettentően foglalkoztatta. Egyszer csak vallatni kezdte dédapámat: megéred a kilencvenet?, megéred a százat? Szegény Grisa dédapám meg csak ült, meresztgette a szemét, úgy csinált, mintha igyekezne kisütni valamit, de persze maga se tudta, mit is akart tőle részegségében Nyikolaj Makarovics. Hogy valamikor meg kell majd halnia, azt Grisa még csak-csak kisütötte, de hogy pontosan mikor, azt az öreg isten se tudja, ő pedig bizony már rég nem számolta sem az éveit, sem a napjait. De nem is igen különböztette már meg sem az éjjelt a nappaltól, sem az évet a pillanattól, mint ahogy engem, ötéves dédunokáját sem különböztetett meg a méhektől, malacoktól, tyúkoktól és galamboktól. Úgy himbálózott az udvara az idő végtelen tengerében, mint valami bárka; részeg kormányosa pedig ott tévelygett eldugott zugaiban, és részegségében csupán egyetlen dologra emlékezett: hogy valamikor, az általános ébredés órájában szabadon kell engednie mindezt a szeretett állatsereget, ki kell nyitnia a kalitkákat, kaptárakat, ólakat és a házat is, ahol a távoli hálószobában éjszakázik a leghaszontalanabb és mégis legkedvesebb élőlény...
Nyikolaj Makarovics temetése napján dédanyám, Anyiszja magával vitt a halott házához. Mi az ördögnek? Azért, azt mondja, mert a halottól el kell búcsúzni. Addig még soha életemben nem láttam halottat, Nyikolaj Makarovicsot (a halottat) pedig egyáltalán nem akartam látni, de a dédanyám azt mondta, hogy elbúcsúzni márpedig el kell, és magával cipelt. A szoba közepén két hokedlin állt a koporsó, amely széles, hosszú és sekély (vagy lapos? hogy kell ezt mondani?) volt.
Odamentünk Nyikolaj Makarovicshoz, én azonnal az ádámcsutkájára meredtem (hogy a fene egye meg!). Még hegyesebb lett, szinte megcsontosodott, és magasabbra kiugrott, mint az álla, ami erősen a nyakához nyomódott. Nyikolaj Makarovics kifejezése elégedetlen, bosszús, sőt lenéző volt.
- Látod, siettetted, siettetted Grisát, á-á-á - kezdte kántálni váratlanul dédanyám, talán a halottat vádolva, talán a többi öregasszony és öregember tanulságára, akik ott ültek a lócán. - És aztá-á-á-n te haltá-á-á-l meg elő-ő-ő-bb.
Nyikolaj Makarovics pedig mintha egyet is értett volna vele, ugyanakkor mintha bosszankodott is volna, azt válaszolta:
- Hát persze, Anyiszka, hogyne haltam volna meg, átkozott selmák!
Grisa dédapám sose feküdt le aludni, mert már rég nem tudta megkülönböztetni az éjszakát a nappaltól és az álmot az ébrenléttől, régen nem tudta már az évei számát, s végül még a nevét is elfelejtette. Néha persze szunyókált, de csak úgy az asztalnál ülve a saját kis épületszárnyában, és azt is csak akkor, ha véletlenül betévedt oda, amikor az udvaron kóborolt. Lerogyott egy hokedlire, öklét az asztalra ejtette, homlokát ráhajtotta, és így üldögélt egy-két órácskát. Aztán megint kiment az udvarra, és első dolga az volt, hogy a méheihez menjen: csinált ott náluk valamit, megfüstölte őket, kihúzott egy rámát a napfényre. Csak úgy egyszerűen ment oda a kaptárakhoz, sosem tette fel a védőhálós kalapot: a méhek megcsipkedték a nyakát, a fülét, az orrát, de ő nem érezte a csípéseket. Kényeztess csak, kényeztess! Kivette a kaptárból a keretet, amelyet sötét, élő fürtökben leptek el a méhek, magasra emelte, és a lépen át, ami fénylő nedvességgel volt tele, a napba nézett. Előfordult, hogy vele voltam ilyenkor (nem mindig sikerült a kaptárakhoz verekednem magam a tearózsákon át, amelyek fenyegetőn meresztgették borostyános, zizegő tüskéiket), és akkor a kormányos csodálkozva nézett rám, miféle élőlény vagyok én és honnan bukkantam elő: a kutyaólból-e, a tyúkólból-e vagy egyenesen a kaptárból. Én pedig öt évvel azelőtt bukkantam fel abból a mélységből, amelynek ő már a szélén állt. És csak nézett rám, aki éppen hogy felébredtem anyaölbéli álmomból, és aki a bizonytalan világegyetemben éppen hogy felfogtam a véletlenszerű tájékozódási pontokat: különböző színű kaptárak fényes foltjait, testes méheket virágporsárga, bársonyos csizmácskákban, kecses szitakötőket és kedvesen ijesztő gyíkokat, illatos rózsákat, a ház hűvös hálószobáját (mit még?), a pince tetején illatozó, meleg gyantát, a kapu mellett lévő homokbuckát - ezek azok a világos és nyugalmas szigetecskék, amelyek előbukkannak az érthetetlen káosz sötétjéből; én pedig csak néztem őt, a legfőbb tájékozódási pontomat, ez t a bolyongó istenséget, aki fokozatosan merült le a nemlét mélyére; néztem hatalmas, tar koponyáját, melyet oldalt egy-egy, távolról szarvacskának látszó hajtincs koronázott - közelről viszont, mintha pókhálóban, beleakadt méheket, dongókat, hangyákat, szitakötőket és mindenféle bogarakat lehetett látni, összekuszálódva apró virágokkal, levelekkel és egyéb szeméttel. Mindez egyre mocorgott, saját életet élt ősz hajában még azután is, hogy a kormányos, az épület mellékszárnyában, a szokásos módon üldögélve az asztalnál, meghalt - hajnalban, szundikálás közben érte a halál. Emlékszem, hogy tért be ebbe az épületszárnyba dédanyám, és hogy ugrott ki onnan azonnal. Emlékszem, hogy egy kis idő elteltével újra visszament, és Grisa dédapám háta mögött téblábolva, percenként szembefordulva vele, dorgálni kezdte. Amikor végre abbahagyta, gyors ütemben rázni kezdte a fejét, és minden szónál előrenyújtva nyakát, egyenesen dédapám tarkójába üvöltötte:
- Bolond! Bolond! Hát nem meghalt a bolondja!
Amikor összeszedte magát, kiment a verandára; hosszasan zörgette a vödröket, csapkodta az ajtókat - és váratlanul megint benézett a szobába. Látva, hogy Grisa dédapám még mindig úgy ül az asztalnál, ahogy fejét a tenyerébe hajtotta, odament hozzá és még határozottabban azt mondta neki:
- Bolond!
Az első reggeli fuvallat, amely meglengette a kormányos hajtincseit, amelyek most elveszítették hajlékonyságukat, és szinte maguktól, saját akaratuk szerint lebegtek, a kisablakon át behozott egy méhrajt. A méhek leereszkedtek, köröztek, feje körül élő nimbuszt alkottak, aztán egyesével rászálltak tar koponyájára (kényeztess, csak kényeztess!), majd miután eljárták ott csodálatos táncukat, kirepültek - fel az égig, ahol árván ezüstlött a keskeny holdkaréj.
Grisa dédapám udvarában élt a görbe hátú Szemjon apó. Háromszáz éves volt. Szenet evett, meg élő rákot páncélostul, ezért is élt ilyen sokáig. Grisa dédapám valamikor réges-régen a Baklanci folyóban fogta hálóval. Ott termettek a legnagyobb rákok a világon - és a görbe hátú Szemjon apó volt a királyuk. Kiszabadult a hálóból, csupa hínár volt meg apró rákocska, felemelte hatalmas ollóit (akkor még nem karjai voltak, hanem ollói), és nekitámadt Grisa dédapámnak. Én most - azt mondja - mindjárt lenyisszantom a fejed, de ha nem sikerül, vigyél magaddal az udvarodra, és az idők végezetéig nálad fogok lakni. Grisa dédapám meg azt kérdezte tőle, hogy mivel foglak, te mocsári kórság, etetni? Adj nekem jó sok szenet meg nyers rákot, válaszolta Szemjon apó, és akkor sohasem fogok meghalni.
Így aztán hazahozta Grisa dédapám az udvarra, Szemjon apó pedig ott éldegélt a szárnyépület mögött a fészerben. Ijesztő volt nagyon ez a Szemjon apó. A feje egészen a füléig belecsúszott a vállába, az állát meg olyan magasra emelte, hogy a tarkója a púpos hátára támaszkodott, hatalmas, súlyos keze pedig könyökből hátrafelé himbálózott és háta mögött szinte a földet érte. Szemjon apó fejet vágni szeretett a legjobban: ő vágta le a csirkék, a kacsák, a libák fejét. Azok meg olyan rettenetesen féltek tőle, hogy még fej nélkül is elfutottak előle, s közben vadul csapdostak a szárnyukkal. Ő pedig a vérontás örömétől megittasulva hajkurászta őket a kertben, felugrott, mint egy pók, és amikor földet ért, elkapta a lábukat.
Szemjon apónál a fészer alatt állt egy nagy vasalt láda. Ezen aludt és falta azt az átkozott szenet, amit kalapáccsal tört apróra. Ezt a ládát pedig olyan éberen és vérszomjasan őrizte, mintha láncra vert kutya lett volna.
Anyiszja dédanyám úgy tartotta, hogy a ládában az összes doni folyó mélyéről összeszedett kincsek vannak, és állítólag ő maga is látta, amint éjszakánként Szemjon apó fészerében csapatostul jelennek meg a kútból a rákok, és mindegyik hoz valamit az ollójában: az egyik aranyat, a másik gyöngyöt, a harmadik meg smaragdot. És ha valamelyikük üres ollóval érkezett, azt a púpos Szemjon élve falta föl, merthogy ő volt a királyuk és az istenük, és nem ám háromszáz éves - ugyan már! mit zagyvál össze ez a Griska -, ezeréves az, ezer!
Anyiszka, ez a rühes kanca, annak rendje-módja szerint felültetett:
- Menj csak oda a púpos Szemjonhoz, lessél csak be a ládájába!
Szép csöndesen belopóztam a fészerbe, míg Szemjon apó, háta mögé rejtve hatalmas baltáját, a kertbe csábított valami buta pulykát: pi-pi-pi, gyere csak, gyönyörűségem, magot vetek neked, pi-pi-pi.
A fészerben sötét volt, a levegő meg fülledt. A gyenge, keskeny fénysávokban, amelyek a réseken át beszűrődtek, szénpor csillant meg. Sokáig meresztgettem a szemem a túlsó sarok felé, míg az eloszló félhomályban fel nem fedeztem Szemjon ládáját. A fedelén hatalmas lakat lógott (hogy ette volna meg a fene!). Makacsul tekergetni kezdtem úgy, hogy zajt ne csapjak, de nem engedett, és kerekre fújt pofájával egyre csak szorította a vasnyelvet. És akkor kintről hirtelen erős fényár kólintott fejbe.
- Na, te antikrisztus! - hallottam a lebegő fülcsengésen át. - Akarsz még egy taslit, vagy elég volt?!
Még hogy még egyet! Bőségesen elég volt ez is. Egy pillanat alatt kint termettem a fészerből, nem vártam be, hogy Szemjon apó egészen levágja a fejemet.
Egyszer a púpos Szemjont úgy legyengítette a hőség, hogy mászni sem maradt ereje a szárazföldön. És akkor a vödör után ő is lebukott a kútba - csak a csizmája meredt ki belőle.
Az udvarra sohasem tért vissza: elúszott a Baklanciba a rákjaihoz, a ládáját meg elfelejtette magával vinni. Hogy megörültünk ennek Anyiszja dédanyámmal! Beszaladtunk a fészerbe megnézni a kincseket. A ládáról levertük a lakatot, felemeltük a tetejét: a láda színültig volt rakva vastag, viasszal végigcsepegtetett és szénporral összekent könyvekkel.
- Pfuj, a púpos sátánja! - bosszankodott Anyiszja. - Csak nem olvasta végig az összeset?
- És miről írnak bennük? - kérdeztem.
- Miről, miről? - utánozott Anyiszja. - Hát arról, hogyan kell a kincset tyúkszarrá változtatni. Látod, mennyi van itt körülötte? Ez mind a púpos Szemjon gyöngye és smaragdja volt. De varázslattal eltüntette az emberek szeme elől. Fogj egy kosarat, és szedd össze! Elvisszük aztán ezt a tyúkszart a Bajszos Boszorkányhoz, hadd varázsoljon vele.
Egész nap csúsztam-másztam a fészerben, amit csak halványan világított meg egy petróleumlámpa: szedegettem az elvarázsolt kincseket. Estére egy egész kosárra valóval bújtam elő.. Az udvar, amelyet elöntött a holdfény és hosszú árnyékok szabdaltak csíkokra, idegennek és ijesztőnek hatott. Félelemmel telve bújtam meg a kút mögött a kerítés tövében. Úgy éreztem, a kút mélyéből azonnal előtör a púpos Szemjon apó öblös hangja:
- Hová viszed a kincseimet, te átkozott antikrisztus?! Vagy nem tudod, hogy én, Szemjon cár, minden rákok istene, téged, átkozott ördögfattya, azonnal döglött csirkévé tudlak változtatni?!
Grisa dédapám esténként szerette a gramofont hallgatni. Kihozta az épületből, feltette egy hokedlire a bokrok között, és zenélni kezdett. Ezeken az estéken ő maga kipucolt csizmában, piros lampaszos kék salaváriban jelent meg az udvaron, és a vállán átvetett szíjra kardot kötött. Anyiszja dédanyámnak ettől a látványtól a bele is kifordult. Végignyargalt az udvaron, köpködött, és úgy kiabált, hogy túlharsogja a zenét:
- Pfuj, pfuj, ugye látják?! Látják, ugye?! Micsoda kozák lett belőle! Haha! És hol van a varkocsod, kozák? Megették az ördögök az eszeddel együtt - csak a kopasz fejed maradt!
Grisa dédapám eközben méltóságteljesen ült a kissámlin, fülét a gramofon tölcsérére tapasztotta, és figyelmesen hallgatta a hangokat, amelyek egymás után repültek ki a sötét lyukból. Beledugni a fejét, mint ahogy dédanyám rosszindulatúan javallotta, láthatóan nem készült. Ellenkezőleg, dédanyám alattomos megjegyzései inkább óvatossá tették a kormányost: a tölcsérben ott ültek a dédanyám felbőszítette ördögök, és ha Grisa dédapám időről időre el nem húzta volna a fejét, már biztosan elkapták volna azt a hajtincset, ami a füle fölött még megmaradt.
Az udvaron senki sem vette a bátorságot, hogy odamenjen a gramofonhoz, bár ostromolták rendesen: a tyúkok, a galambok, a macskák, a disznók és Anyiszja dédanyám. Grisa dédapám hosszú görbe botját rázva hessegette el őket. Ha ebből az egész brancsból, amely körülötte ólálkodott, csak azért, hogy elrontsa vagy összerondítsa a gramofont, valamelyik túlságosan is közelre került hozzá, Grisa dédapám azonnal működésbe hozta a botját, és akkor már szépen sorjában mindenkivel meg is kóstoltatta, különösen Anyiszja dédanyámmal. Mivel már tudta ezt, dédanyám egész idő alatt a felbujtott bandája árnyékában tartózkodott, és csak amikor az őr ébersége lankadt, merészelt előrébb ugrani, azzal fenyegetve, hogy beveszi a várat. De Anyiszja dédanyám bánatára a kormányos egyszer csak hirtelen felélénkült, és dédanyámat egész seregével együtt meghátrálásra kényszerítette. Anyiszja a menekülők élén keresztülfutott az ágyásokon és bokrokon, szinte tánclépésben, és egyre csak belegabalyodott a szoknyájába.
Közben a tölcsérből áradó (férfiéra emlékeztető) hang valakit szenvedélyesen és panaszosan győzködött, követelt tőle valamit, zokogott, érezhetően nagyon meg volt sértődve. Aztán hirtelen lenézően és diadalmasan kezdett énekelni: nyilvánvalóan eszébe jutott, hogy bosszút kell állnia a sértésért. Miután ez a gondolat felélénkítette, rosszindulatúan hahotázni kezdett és szörnyűséges átkokat szórt. De azonnal meg is feledkezett minderről, és könnyezve könyörgött megbocsátásért, azt bizonygatva, hogy az egész fenyegetés csak tréfa volt, és hogy továbbra is nagyon meg van bántódva és ezért végtelenül boldogtalan is. Egy másik (nyilvánvalóan női) hang válaszolt neki, de úgy, mintha ő maga semmiben sem lenne hibás. Minden erejéből azt igyekezett érzékeltetni, hogy ő még az első hangnál is boldogtalanabb. Az viszont nem értett egyet vele, valamit ellene vetett, láthatóan arra törekedett, hogy emlékeztessen sértettségére. És miután nem tudtak megegyezni abban, melyikük a boldogtalanabb, hirtelen együtt kezdtek énekelni - de mindkettő a magáét, egyáltalán nem figyelve a másikra. Egyre hangosabban és elviselhetetlenebbül énekeltek, és közvetlenül Grisa dédapámhoz fordultak; azt követelték, hogy azonnal tegyen köztük igazságot. De a kormányos már nem hallotta kölcsönös vádaskodásaikat, panaszaikat és rágalmaikat. Magával ragadta az álom, amely ellenállhatatlan hullámokban tört rá abból a sötét lyukból, amelyik éjt nappallá téve hódította meg magának ezt a bolyongó szigetet, nyaldosva álmodó partjait, amíg hajnaltájt végre teljesen el nem sikerült nyelnie.
A sűrűsödő homályban Grisa dédapám mozdulatlanul ült, rátámaszkodott kardja markolatára, mellére eresztette kopasz fejét az oldalt szarvként szétálló tinccsel, amelyben álmosan, éjszakai fekvőhelyet keresve fészkelődtek a méhek, szitakötők, dongók és bogarak.
Engem, akárcsak az egész udvari állatsereget, Grisa nem engedett a gramofon közelébe, ezért csak távolról tudtam megszemlélni ezt a szent ládikót.
Miután Grisa dédapámat dobpergés és átható trombitaszó közepette kivitték az udvarból azoknak az öregapóknak és öreganyóknak hosszú kíséretében, akiket Anyiszja az egész környékről összecsődített, hogy elbúcsúzzanak a halottól, nekem az volt az első dolgom, hogy a kihalt épületszárny valamelyik sötét zugában, ahol összetaposott virágok és friss lepedők szaga áradt, előkeressem a gramofont és kicipeljem az udvarra. A piszkavassal meg az ásóval mesterkedve késő estig darabokra szedtem. Teljesen kibeleztem, de sehogy sem tudtam belőle kiszedni azokat a titokzatos hangokat. Azok ketten, akik sok éven át veszekedtek és hol szelíden panaszkodtak, hol meg átkokat és fenyegetéseket szórtak egymásra, Grisa dédapámmal együtt az enyészeté lettek.
Anyiszja dédanyám (hogy pukkadt volna meg!) elküldött a Bajszos Banyához szotyolát venni. A Banya a háza előtti magas lépcsőn ült úgy, hogy térdével védte hatalmas hasát, amit egy összevissza égetett, kormos köténnyel kötött át. A tárva-nyitva hagyott ajtón, amit egy mocskos gézfüggöny takart el, mindenféle szagokat árasztva forró füst hömpölygött ki; ahogy a nap megvilágította, odaégett serpenyők és más undokságok zsíros szagával itatta át a levegőt. A Bajszos Banya háza tele volt ördögfiakkal. Sütötték a szotyolát, a Banya meg árulta: beleöntögette a zsebbe, a szoknya aljába, a sapkába - kinek hová.
Amíg másztam fel hozzá a meredek lépcsőn, úgy tetszett, a Banya észre sem vesz. Halványsárga szeme, amit szúnyogok és legyek leptek el, félig csukva volt. A Banya kitartóan hortyogott, és mint szikla a lassú hullámverésben, ingott és remegett. Hosszú, ritkás bajuszában és nyakának mély ráncaiban hatalmas, zavaros izzadságcseppek csillantak meg. Óvatosan tenyerébe tettem a hűvös aprópénzt, és akkor a Banya váratlan gyorsasággal elkapta a nadrágom korcát.
- A zsebébe a gazembernek! A zsebébe! - ordította szörnyűséges hangon.
És a zsebeim kidudorodtak, amint megtöltötték szotyolával, ami forró és füstös volt, mint a szén; égette a hasam alját meg a tojásaimat - úgy éreztem, ez az átkozott szotyola mindjárt lángra lobbantja a nadrágomat. Gyorsan kiugrottam és futásnak eredtem, lábamban a forró föld száraz, szúró érzésével.
- Állj meg, te szuka kölyke! - kiáltotta utánam a Banya. - Mondd meg Anyiszkának, hogy hamarosan meghal. Holnap fog meghalni, fel fogja dobni a patkót! Elmegyek megmosdatni, felöltöztetni.
Anyiszja dédanyám egy dikón hevert a sötét és büdös tyúkólban, fejétől a lábáig tyúkok ültek rajta, és toll meg pihe lepte be; egy ideje már se éjjel, se nappal nem jött ki onnan, mert ott nem volt olyan melege és ott nem fojtogatta a kobold, hanem csak belesett az apró ablakon, tüsszentett, kiköpött, és félelemmel telve a felriasztott kakasoktól, eltűnt a fenébe, de rettentően dühös volt Anyiszkára.
Beugrottam a tyúkólba, és örömömben táncot járva nagy gyorsan elújságoltam Anyiszkának, hogy nem fogok neki többet szotyolát hozni a Banyától.
- Hát aztán mér' nem?! - ütközött meg Anyiszka.
- Mert holnap egészen meghalsz, és elvisznek valahová az udvarról.
- Na igen! - lepődött meg Anyiszka. - Hát a mi Grisánk meghalt-e már, vagy itt császkál valahol az udvaron? Mintha nem láttam volna mostanában.
- Rég meghalt már - válaszoltam. - Meg Nyikolaj Makarovics is meghalt. Mindenki meghalt. Csak te nem haltál még meg. Menj, mosakodj meg, öltözz fel, mert különben jön a Banya, belemarkol a hajadba és belenyom az esővizes hordóba, mint egy rühös macskát.
Másnap reggel valami szomszéd öregapók csöndesen beszélgetve és komoran utasítgatva egymást, kihozták Anyiszja dédanyámat a tyúkólból, és egy ósdi takarón becipelték a házba; a takaró mélyen, súlyosan lelógott a mozdulatlan test alatt.
Déltájra összegyűltek az anyókák és az apókák. Fenyegető gondterheltség kifejezésével az arcukon élénken mászkáltak fel-alá a házban, az oldalszárnyban, topogtak a kitárt kapu előtt. A tisztára mosott, felöltöztetett Anyiszka, a fején fehér kendővel, ami alól kilátszott a homlokára tekert fehér papírszalag, egy rövid, szűk koporsóban feküdt, amelyet néhány hokedlira tettek a meggyfa folyékony, álmosító árnyékába a kertet gyötrő hőség elől. A Bajszos Banya ott ült mellette egy alacsony sámlin és ráérősen cigarettázott, sűrű füstcsíkokat eregetve ki az orrlyukán.
- Látomásom volt, Anyiszka - mesélte a koporsóhoz hajolva. - Eljöttél hozzám, és csöndesen azt kérted: Varvara Andrejevna, adjál nekem szappant meg egy fehér törülközőt. Minek az neked, kérdeztem. Meg akarom, aszondod, mosdatni Grisát. Leitta magát a gazember és beleesett a vizes gödörbe - úgy összekente magát, mint egy kutya. Mondom, te vén bolond, mit ki nem találtál? Meghalt már Griska régen, én magam mosdattam meg és öltöztettem fel, a koporsóját meg jó mélyre leásták. Te meg, aszondod, nem tesz az semmit, hogy meghalt. Mindjárt fogok egy lapátot, kiásom, megmosom és meggőzölöm kicsit a csontjait, hadd teljen öröme a bolondnak. Erre felébredtem és azt gondoltam: meg fog halni Anyiszka, az anyja mindenségit. És meg is haltál, báránykám. Megugrottál tőlünk. Kiviszünk innen, elföldelünk Griska mellé, ott majd megpárolhatod már a semmirekellőt.
Anyiszja dédanyám csak hallgatta a Bajszos Banyát, de nyitott szájjal és lezárt szemmel csak kedvesen mosolygott magában.
Járt az udvarra Feliksz, a vak kintornás is, Jegorral, a papagájával. Feliksznek ifjúkora óta nem volt szeme. Ő maga szúrta ki szerelmi bánatában. Beleszeretett egy szép lányba, akiről viszont kiderült, hogy hercegnő. Amikor Feliksz fiatal volt, a sztanyicánkban még akadtak hercegnők - olyan igazi ártalmas szépségek: ha valaki megszerette őket, az bámulni fogja a szépségüket, amíg csak meg nem hal. Ez pedig annyira szép és büszke volt, hogy Feliksznek még ránézni sem futotta az erejéből. Fogta hát magát Feliksz és egy hegyes késsel kiszúrta magának a szemét, inkább, mint hogy belehaljon a hercegnő iránti szerelmébe. És ráadásul a hercegnő bosszantására kintornásnak állt, pedig ő maga is tábornok volt. Így, tábornoki egyenruhájában - hosszú szürke köpenyben és lakkozott siltes sapkában - járta az udvarokat; nem vetette le se télen, se nyáron, mert a köpeny alatt teljesen meztelen volt, a sapkára pedig mindig szüksége volt Feliksznek - abba dobálták neki a pénzt.
Feliksz agyagsípokat, csöngettyűket, dudákat, dobokat, különféle színű fó-liákból készült, gumiszalagon függő gömböket árult. Amint meghozta ezt a mindenfélét az udvarra, azonnal vidámság és zaj támadt. A kintorna megállás nélkül szólt: tral-la-la, tral-la-la! A papagáj torkaszakadtából rikácsolt: "Adzsisten, emberrrek! Féliks megérrrkezsett!".. Feliksz pedig csak hajtotta, csak hajtotta a kintornáját, csengette a csengettyűit, fújta a dudáját, pergette a dobját. Tral-la-la, tral-la-la!
És Feliksz árult még boldogságot is. Mindent tudott a boldogságról: hogy milyen és hogy mennyi van belőle a világon. Feliksznek egy egész dobozra való boldogsága volt. Volt úgy, hogy megkérdezték tőle:
- Na mi van, Feliksz, fogsz árulni boldogságot is?
- Hát hogyne! - mosolyodott el Feliksz. Mosolygott, forgatta a fejét minden irányba, a szemei pedig, ezek a sötét vermek, hallgattak, mintha kőből lettek volna, és egyáltalán nem mosolyogtak, akárhogy táncoltak, játszadoztak, vigadoztak is fölöttük szőke, széles szemöldökei.
Elővett a zsákjából Feliksz egy ódon dobozt és megkérdezte a papagájt:
- Na, Jegoruska, mi van itt a mi zsákunkban?
- Boldogcság! Boldogcság! - rikácsolta a papagáj. És jelentőségteljesen végigsétált Feliksz vállán; fontoskodott, forgatta a fejét, csapkodott a szárnyával.
- És kinek adunk boldogságot, Jegoruska, no kinek?
A papagáj csőrével kihúzott a dobozból egy hengerré göngyölt cédulát és röpködni kezdett vele az udvaron. A cédulán pedig a boldogságról állt írás: hogy milyen az a boldogság meg mennyi van belőle a földön.
Mindenki hívta, csalogatta a papagájt:
- Ide, Jegor, ide! Kapsz egy tízkopekest!
- Hozzám gyere, Jegor! Nálam ötvenkopekes van!
- Hát egyrubelest akarsz-e Jegor?! Nézd csak, nekem rubelesem van!
Az egyrubeles mindig Szemjon apónál volt. Így aztán mindig az övé lett a boldogság. A papagáj egyenesen a fejére ereszkedett, egészen összezsugorodott, és a sapkája alá dugta a boldogságot. Jó mélyre eldugta, és még a lábacskáival is megtapodta. Azt mondja, vigyázz, Szemjon apó, a boldogságodra. Aztán odaröppent a térdére és rendesen megült ott: várta a rubelt. Szemjon apó benyúlt a nadrágja zsebébe és egy egész marék mindenféle pénzt húzott elő; volt ott réz is meg ezüstérme is. A papagáj végigszántott köztük a csőrével, a rézgarasokra megharagudott és félrelökte őket, de amikor megtalálta a rubelest, a csőrébe kapta és Feliksz sapkájába rakta. Erre aztán mindenki nevetni és dicsérni kezdte a papagájt:
- Nézd csak a jómadarat, hogy ismeri a rubelest!
Az öregek vettek nekem gömböt is, dudát is, sípot is, de Feliksz még mindig nem ment el az udvarról. Játszott még egyet a kintornáján. És énekelni kezdett hozzá a hercegnőjéről. Feliksz hangja olyan volt, mint egy fiatal lányé; száját szélesre tátva eresztette ki melléből az átható hangokat, és hangos éneke betöltötte az egész környéket:
Fényességes Orlova hercegnő!
Szerette magát egy merész kozákkapitány.
Elbűvölte az ön szépsége,
Fiatal volt, gondtalan és vidám!
De most szegény kintornás lett,
Udvarról udvarra viszi iszákját,
És eljött, hogy az ön lába elé boruljon,
És Isten nevében alamizsnát kérjen.
A szerelemről nem dalol, mint régen,
Nem átkozza már hosszas szenvedéseit.
Kintornája a holt reményről énekel,
Isten nevében adjon alamizsnát neki.
Aztán Feliksz elhallgatott egy pillanatra, fejét a kintornára hajtotta, és áhítattal hallgatta azt az egyhangú és engesztelhetetlenül szomorú dallamot, amely egyhangúan áradt a kintorna nyekergő belsejéből.
"Tral-la-la! Lal-la! Tral-la-la!" - zörögte a kintorna. Feliksz hirtelen felkapta a fejét, erőteljesen ingatni kezdte, és nyakát előrenyújtva, valahová az éghez fordulva újra rázendített:
Nem oszlatja szét az örök sötétséget
Az ön sosem látott szépsége,
A fekete kés meggyógyította szemét,
Amint véres könnyel öntözte meg.
"Tral-la-la! Lal-la! Tral-la-la!"
Feliksz egyre jobban beleélte magát elkeseredettségébe, egyre gyorsabban és gyorsabban tekerte a kintorna karját, arra késztetve, hogy valami reménytelenül ünnepélyes vigasság hangjait adja ki:
Így hát minek jön ide újra,
Mért könyörög megint szerelemért?
Fényességes Orlova hercegnő,
Isten nevében adjon alamizsnát neki!
Miután összeszedte sapkájából a garasokat, Feliksz elhagyta az udvart, és húzta maga után gömbökkel, dobokkal, sípokkal megrakott szekerét.
Aztán néhány perc elteltével egy másik udvarról hangzott fel a papagáj rikácsolása: "Boldogcság! Boldogcság!" És Feliksz újra énekelni kezdett a szerelemről, a napnál is fényesebb hercegnőről és az örök sötétségről.
Anyiszja dédanyám nem engedte be Grisát a házba se télen, se nyáron.
- Mi a fenét csinálna ott - mondogatta. - Hadd kószáljon csak kint az udvaron.
Grisa dédapám viszont szeretett be-betérni a házba, megnézni a kínai szobrocskákat. Anyiszkának volt belőlük egy rakás. Ott szorongtak bent a vitrinben, megtöltötték a bőrdívány fölötti polcot, kilestek a tálalószekrényből és a stelázsiról. Az élénkzöld és bíborszínű, magas nyakú ruhába öltözött hölgyek mesterkélten bólogattak és forgatták legyezőiket; nekik pedig visszaintegettek a félmeztelen, kövér, különféle színű karkötőket és nyakláncokat magukra öltött lovagjaik, akiknek húsos fülük kerek vállukig ért.
A szobrocskák annyira vonzották a kormányost, hogy - forgatva a vitrint vagy a stelázsit - órákig tudott volna gyönyörködni táncukban, ha Anyiszja dédanyám szép csöndesen ki nem löködte volna a házból.
Egy alkalommal Grisa dédapám fogott egy zsákot és összeszedte belé a szobrocskákat, mind az utolsó szálig, és magával vitte őket az oldalszárnyba. Anyiszka még utánuk vetette magát, de elkésett. A kormányos bezárkózott a szobrocskákkal a zugába, és esze ágában sem volt onnan kijönni. Anyiszka dédanyám meg le-föl rohangált az udvaron és torkaszakadtából ordította:
- Griska, te kopasz ördög, teljesen kifosztottál!
Grisa dédapám kirakta a szobrocskákat az asztalra; a két legszíntelenebbet kihajította az ablakon Anyiszkának, arra számítva, hátha kiengesztelődik. De Anyiszka dédanyám csak még jobban bedühödött. Elkapta a füstölőt, begyújtotta és füstfelhőket eregetve be az ajtó alatti széles résen, nekilátott, hogy kifüstölje Grisát az oldalszárnyból.
A kormányosnak meg se kottyant ez a füst. Hisz önszántából is nyelte a füstöt a pipájából. A füstölővel füstölni pedig egyenesen szeretett. Volt hogy annyira felhevítette, hogy a szikrák csak úgy röpködtek ki a csőréből, és úgy járkált vele a kaptárak között, hogy hol a méhekre, hol magára irányította. És ha én is ott lábatlankodtam, nekem is adott bőven a fojtogató gomolyagból, azt gondolva, hogy valami elfajzott méhecske vagyok.
Grisa dédapám észre sem vette, hogy az oldalszárnyban már látni sem lehet a füsttől: csak ült az asztalnál és gyönyörködött a szobrocskákban; tenyerével rácsapott az asztallapra, amitől az egész gyűjtemény barátságos mozgásba kezdett. Mindegyik megmutatta Grisának, mire képes: az egyik a fejecskéjét nyomta a vállához, a másik pufók kezecskéjével integetett, a harmadik meg csak ült és egyik oldaláról a másikra billegett, mintha valami bölcs táncot járt volna. Az összes szobrocska közül a kormányosnak azok tetszetek a legjobban, amelyek a legélénkebb színekkel voltak kifestve, mert ezek felélénkítették öreg szemét, amelyben széttöredezve és ezer halvány darabra szóródva nap mint nap csak a déli nap színei csillantak meg.
Miután meggyőződött róla, hogy Grisát semmiképpen sem lehet kifüstölni, Anyiszka dédanyám kihajtotta az ólból a legnagyobb disznót, Grisa gramofonjának legádázabb ellenségét; ez a disznó szívét-lelkét kitette volna Anyiszkáért, Grisát pedig teljes szívéből gyűlölte, mert Grisa a leggyakrabban őt kínálta meg a botjával. Anyiszka fenéken billentette a kan disznót, így ösztökélve gyors futásra, az pedig harcias visítással iramodott be az oldalszárnyba, miután egyetlen ökleléssel betörte az ajtaját. A kormányos, akit váratlanul ért a dolog, el sem tudott mozdulni a helyéről. Anyiszka berohant az oldalszárnyba, dédapám orra előtt besöpörte kötényébe az összes szobrocskát és örömmel futott be velük a házba, miközben minden irányba fityiszeket mutogatott.
Légy nagyanyót, a tisztátalant, már rég el kellett volna zavarni az udvarról, hogy valahol megdöglött volna és elnyelte volna a sírgödör. Légy nagyanyó Anyiszka lánya volt. Ő maga szülte, előbb kólikásra zabálta magát a Banya szotyolájával, aztán pedig a világra hozta ezt a mumust.
Légy nagyanyó és Anyiszka úgy megkedvelték egymást, hogy egyszer még csókolóztak is. Anyiszka csókolta meg elsőként Légy nagyanyó hegyes orrú, léggömbnyire felfújt, ronda pofáját, és azt mondta neki:
- Krisztus feltámadt! Krisztus feltámadt!
- Valóban feltámadt! - vágta rá Légy nagyanyó. És ő is megcsókolta Anyiszkát, de hogy felérjen az álláig, felágaskodott. Aztán addig ügyeskedett, hogy homlokon kólintotta Anyiszkát egy bíborszínű tojással; Anyiszka meg ahelyett, hogy megsértődött volna, örömtől ragyogva megkínálta Légy nagyanyót mézeskaláccsal meg cukorkával, mézes bort hozott neki egy szögletes pohárban, Légy nagyanyó pedig meghajolt előtte és gyorsan azt mormogta:
- Adjon az Isten neked egészséget, Anyiszja Szemjonovna.
Légy nagyanyó Grisát is homlokon csapta egy tojással, azt képzelve, hogy ő is ad neki ezért mézeskalácsot vagy mézes bort. De dédapámnak egyáltalán nem tetszett, hogy tojást vertek a fejéhez. Borzasztóan megharagudott, elzavarta Légy nagyanyót, és lehordta mindenféle kurvának.
Légy nagyanyó semmit sem csinált egész nap, csak egy kis edénnyel bemászkált az oldalszárnyba és mézet lopkodott Grisától. Grisa méhecskéi ettől igen megsértődtek. Rettentően gyűlölték Légy nagyanyót, és megállás nélkül harcban álltak vele. Előfordult, hogy úgy megcsipkedték, hogy az egész képe csupa vörös csípés volt.
Egyszer aztán nekilátott, hogy elpusztítsa Grisa méheit. Dinnyehéjat szórt szét a kaptárak mellé, a méhek erre odarepültek, hogy lakmározzanak belőle, ő pedig előugrott a bokrok közül, és adj nekik, tapodta őket a lábával. Mire a többi méhecske észbe kapott és kigondolta, hol csípje meg az átkozottat valami fájdalmas helyen, ő addigra már beugrott a pincébe, bezárkózott oda, és megült ott csöndesen, kivárta, míg a méhek elfeledkeztek a galádságáról.
Nagy mennyiségű méhet pusztított el ezzel a ravasz módszerrel.
A kormányos tudomást szerzett a garázdálkodásáról és nagyon megharagudott. Törni kezdte a fejét, hogyan távolíthatná el Légy nagyanyót az udvarról. Oda akarta adni Nyikolaj Makarovicsnak, hogy kösse láncra a megdöglött szukája helyett, hadd szaladgáljon, azt mondja, ott nálad, és hadd ugasson éjjel-nappal mindenkire. De Nyikolaj Makarovics azt mondta, hogy nála is tele az udvar mindenféle tisztátalan lélekkel - csak ördögből ül nála vagy száz darab a kéményében.
- Mi a fasznak nekem még egy mumus is? Küszködj vele magad, Grigorij Pantyelejevics!
És akkor odament Grisa dédapám a koboldhoz. A koboldunkat Jefrem Szaveljevicsnek hívták. Jefrem Szaveljevics odalent, a padló alatt egy külön szobában lakott. Nappal unalmában ott teázgatott, éjjel pedig Anyiszkát járt gyömöszölni - hatalmas, lompos testével rárontott, és adj neki, gyömöszölni kezdte: no Anyiszka, mit adjak? Egy zsák aranyat, vagy egy zsák szart? És amint Anyiszka kimondta, hogy: aranyat!, akkor Jefrem elkezdte gyömöszölni, hogy Anyiszkának csak úgy recsegtek a csontjai; és amint azt kiáltotta: nem! nem!, Jefrem Szaveljevics, kedves bátyám, szart adjál, szart! - akkor elengedte. Jó-jó, Anyiszka, azt mondja, lásd, milyen vagyok!
Meghajtotta magát Grisa dédapám a kobold előtt és azt mondta:
- Okosíts ki engem, Jefremka Szaveljevics, hogyan szabaduljak meg attól az átkozott Légytől. Nem hagy békét a méheimnek a rosszéletű: most is mennyit összetaposott, nem győzik eltemetni egymást szegénykéim.
Jefrem Szaveljevics kortyintott egyet a teájából, sóhajtott, krákogott és azt mondta:
- Menj csak haza, Grisa bácsi, az udvarodra, ne törd magad, majd az éjjel elbánok én magam a te mumusoddal.
- Rendben van - egyezett bele Grisa dédapám -, bánj csak el vele. Én pedig ezért a szolgálatért öntök le neked egy kis mézet a padló alá, hadd legyen édesebb, Jefrem Szaveljevics, a teád.
Ebben meg is egyeztek.
Légy nagyanyó a házban aludt a padlón; nem akart a díványon aludni, mert a dívány fölött függött Grisa szablyája. A Légy úgy félt tőle, mint az ördögtől.
- Ki a fene tudja - azt mondja -, hátha leugrik onnan a falról az átkozott, és miszlikbe szabdal.
Úgyhogy Jefrem Szaveljevics Légy nagyanyónak szablya képében jelent meg.
Reggel a Légy azt mesélte Anyiszkának:
- Fölém magasodott, Anyiszja Szemjonovna, az Isten kardja... Nézem ma éccaka, hát valami megcsillan a sarokban. Mi az, gondolom, szentjánosbogarak röpültek a házba? Vagy csak álmodtam valamit? Átfordulok a másik oldalamra, oszt megint ott van, most a másik sarokban. Pfuj, gondolom, rohadt bogarak! Rögvest fölkelek, aztán kisöpröm őket a söprűmmel. Hát egyszer csak látom ám, hogy kirepül a kard a sarokból, de mintha tüzes lenne. És magától röpül a levegőben... Méghozzá egyenesen nekem röpül - és megáll fölöttem. Megyek ide-oda, az meg csak utánam. Egész éjjel hánykolódtam tőle a padlón, tisztára leizzadtam. És sehová se tudtam lenni tőle, mert az az Isten kardja volt, és beteljesítette az Ő akaratát. Ki akart engem választani az Egek Ura, jelet küldött nekem... Elmegyek én tőletek az udvarról, Anyiszja Szemjonovna, keresek magamnak egy jó kis helyet a temetőben, és ott is maradok.
Estére a Légy batyuba kötötte a rongyait, mindenki előtt meghajolt, még a kutya előtt is, amelyik ott szenvedett az unalomtól az ólja mellett, aztán a Légy szép lassan kisomfordált a kapun, csak apró könnyeit potyogtatta a homokba. Látszott, hogy sajnálja otthagyni a Grisa-féle mézet és a fényességes udvart, hogy aztán éjszakára bemásszon egy sötét sírboltba.
Pronya koma négykézláb mászott be az udvarra - annyira lerészegedett a mézes bortól, hogy nem akarózott neki két lábon járni. Különben azért mászkált be az udvarra, hogy minden alkalommal elmesélje Anyiszkának ugyanazt a történetet: hogyan akasztotta fel magát a padláson.
Anyiszja dédanyám azt mondta, hogy ettől a történettől még a mája is kifordul, annyira elege van belőle. De Pronya komától nem lehetett megszabadulni: amíg el nem mesélte, nem mászott haza.
- Hát, szóval, Anyiszka, úgy gondoltam, inkább felkötöm magam... Hallgass csak ide.
- Hogy az ördög öklelne fel! - ellenkezett Anyiszka. - Minek hallgassam a részeg zagyválásodat?!
- Pontosan az ördögről van szó! - kapta fel a szót örömmel Pronya bácsi. - Kihallgatott engem az ördög. Éppen csak kigondoltam ezt a dolgot, ő meg azonnal meg is örvendezett. Jól van, azt mondja, Afanaszij Nyikityics, ezt jól kigondoltad. És mi szépen fel is akasztunk téged. Neked csak ki kell gondolnod valamit, azt mondja, mi pedig lelkiismeretesen teljesítjük. Rendben. Hallgass csak ide! Zötykölődök hazafelé azon az éjjelen egy halotti torról - már nem emlékszem, kiéről. Sötét van, mint a zsákban, nem látni az utat. Le akartam feküdni egy kicsit valahol, szundítani egyet virradatig. És akkor karon ragadnak valami manók. Odafutottak, és azt mondják, gyorsan, Afanaszij Nyikityics, itt az idő! Várjatok csak, mondom, hát ti kik lennétek? Ördögfiak vagy mik? Hát persze ördögfiak vagyunk! Csakhogy, azt mondják, nincsen arra időnk, Afanaszij Nyikityics, hogy üdvözölgessük egymást - sietnünk kell, egyik lábunk itt, a másik ott. Hogyhogy, hová rohanjunk? - kérdezem. Nehezek már az én lábaim a futkosáshoz. Hajligasd csak őket, Afanaszij Nyikityics, egy szempillantás alatt jó kezekbe adunk át. Hallgass csak ide! Behajlítottam a lábam, és akkor előkerült egy harmadik ördögfi is, emezeknek a társa. És akkor bemászott a bitang a lábam közé, én meg a hátán termettem. Így indultunk útnak négyesben, mégpedig gyorsan, vidáman, ugrándozva. Én ennek a hátán, a másik kettő meg fogja a kezemet és ösztökéli a társát: gyí, te, gyí! Beszáguldottunk egy udvarra. Hallom, hogy ezek mit tanácskoznak: hová vigyük, a padlásra vagy mi? Vigyük a padlásra. Nem akarod-e, azt mondják, Afanaszij Nyikityics, a padláson elrendezni a dolgot? Legyen akkor Isten nevében, a padlás, mondom nekik. Fölkászálódtunk egy létrán, és mire föleszméltem, addigra már mindent elrendeztek a pogányok, a kötelet is felkötötték, a sámlit is odakészítették. Na, azt mondják, Afanaszij Nyikityics, te igaz ember, el kell veszned most már! De még utoljára táncolunk neked egyet. És akkor láthatatlanul minden sarokból előmászta k ezek az ördögfiak! És akkor elkezdtek kórusban énekelni meg guggolóst járni, de úgy, hogy még a tető is rengett. Erre a zenére aztán bedugtam a fejem a hurokba... De hogy hogyan szedtek le, arra nem emlékszem. Csak azt mondják, hogy az asszony meghallotta a dübögést, felébredt, felköltötte az egész házat, aztán még idejében leszedtek...
Pronya koma elhallgatott, és alsó ajkával nyalogatni kezdte bajszáról a mézes bor csöppjeit. A szeme nedvesen csillogott és egyenesen maga elé meredt, mintha a falat bámulta volna.
- Tudod, Anyiszka, én láttam a másvilágot - emlékezett vissza Pronya koma.
- Na és, mi van ott azon a másvilágon? - kérdezte minden érdeklődés nélkül a dédanyám.
- Sötét van, Anyiszka, sötét meg zűrzavar!
Mindenki sajnálta, hogy Grisa dédapám meghalt, az anyókák is meg az apókák is. Ültek a szárnyépületben és szomorú dalokat énekeltek a kormányosról.
- Szegény Grisa apó - énekelték -, miért fekszel, kedvesem, a koporsóban? Miért nem mászkálsz az udvaron? Ott, ahol a méheid donganak és szomorkodnak - nem tudják, hová legyenek nélküled. Aj-jaj-jaj, szegény Grisa apó!
Egy kis, hajlott hátú apóka, aki a kemence mellett üldögélt, nem tudta, hogyan kell énekelni ezt a dalt, de ő szintén sajnálta Grisa apót, ezért csak egyetlen hangot nyújtott el hosszan, hozzáigazítva a kórushoz:
- Aj-jaj-jaj! Kelj fel, Grisa apó, menj és bújj el Szemjonnál a fészerben, mi pedig egy hasáb fát teszünk a koporsóba, lepedőbe bugyoláljuk, és azt visszük ki helyetted az udvarról.
A koporsó az asztalon állt. A kormányos benne feküdt, kiterítve: valami kérlelhetetlen erő nyomta, gyömöszölte bele hatalmas vállát és fejét a vastag párnába, tapasztotta hozzá rakoncátlan hajtincseit a fehér huzathoz.
A szárnyépületben világos volt, mert lecsupaszították az ablakokat, de az apókák és anyókák még több fényt akartak, és kezükben égő gyertyát szorongattak, ami finom illatot és meleget árasztott. A félénk lángok apró remegéssel válaszoltak hangjukra.
- Hallod-e az énekünket, Grisa apó? Hallod-e, hogy üvölt a kemence mellett az a kis apóka? Hogyha hallod, legalább ints a kezeddel, legalább nyisd ki egy pillanatra a szemedet. Aj-jaj!
Az apókák visszafogottan énekeltek; ajkukat alig mozgatva bajszuk alatt a szakállukba dúdoltak. Az anyókák viszont átható hangon énekeltek, miközben apró, kerek állukat egyre lejjebb szorították.
Mélyen elaludtál, Grisa apó - énekelték -, olyan mélyen, hogy halott lett belőled. Mi pedig eljöttünk, hogy elbúcsúzzunk tőled, aj-jaj, hogy elbúcsúzzunk a halott Grisától.
Anyiszka dédanyám a koporsó mellett ült kivörösödött, kiszáradt szemmel; még mindig haragudott a kormányosra, amiért az fogta magát és meghalt; haragudott, de a Grisa dédapámról szóló ének az ő szívéből is életadó kedvességet facsart, és elfeledve haragját, Anyiszka együtt énekelt a többiekkel:
- Igaz, hogy meghaltál, kedves Grisa apó, de mi azért szeretünk téged, és most elbúcsúzunk és elbocsátunk - menj el az udvarról, ha már egyszer annyira meg akartad látni a másvilágot. Csak hát Pronya koma azt meséli, mintha nagyon sötét volna ott a másvilágon. De hogy lenne már sötét, ha egyszer világ?
- Meglátjuk a világosságot! - kiáltott fel valaki a kórusból.
És a kormányos épületszárnyában felhangzott az ének a világról. És a dal egyre terebélyesedett, a hangok, miután erőt gyűjtöttek, egyre erősebben és határozottabban szóltak. Az apókák és anyókák már nem csendes fájdalommal, hanem diadalmas erővel énekeltek.
Epilógus
Grisa dédapám udvara a méhek és szitakötők fülledt birodalma. Az emlékezet fényétől megvilágítottan kiemelkedik a homályból egy fényes sziget, és rajta minden kis fűszál csodálatosan átlényegülve a hamvadó öröm árnyaként mutatkozik meg. A fáradhatatlan aranyásó arra törekszik, hogy elérje ezt a kis földdarabot, amelyet az idő eltávolított, és be akar hatolni aranyat hordozó méhébe.
Aranyásó, aranyásó! Az aranyásó boldogságra, szerelemre és örömre vágyik, és nem érdekli, hol fedezhetők fel drágakövei - a jelenben, a múltban, avagy a jövőben. Az aranyásó oda igyekszik, ahol ezek a legbiztosabban felragyognak előtte.
Grisa dédapa udvara! Felfedezve téged a távoli napok félhomályában, eljött hozzád egy váratlan látogató, egy másik, számodra ismeretlen idő lakója. Olyan szomorúan áll most a kapud előtt, mint ahogyan hajdanában az alamizsnát kérő kintornások, koldusok, csavargók álldogáltak. Aranyásó, aranyásó! Néznek az aranyásóra ezek a csodálkozó, öreg arcok, nézik, és nem látják meg benne a tündöklő oázis hajdani lakóját. Szervusz, szervusz, Grisa dédapa udvara! Szervusz, Anyiszja Szemjonovna, Grigorij Pantyelejevics, Szemjon Alekszejevics és Jefrem Szaveljevics. Szervusz, Légy nagyanyó, Feliksz Arkagyjevics, Varvara Andrejevna és Nyikolaj Makarovics. Szervusztok, mindannyian, akik ezen a földön éltek és dolgoztok. Mivel ajándékozzátok meg hívatlan vendégeteket feltámadásotok fényes ünnepén? Mivel jutalmazzátok meg az aranyásó munkáját? Hisz ő mosta ki a feledés folyójából életetek aranyrögeit! Megbocsátotok-e neki azért, hogy miután elveszítette a jogot feltétlen szeretetetekre, annak a számotokra kedves gyermeknek nyelvén merészelt beszélni rólatok és gondolni rátok, amelyiknek lelkében éppen csak megfogant a lét finom érzete; és megbocsátotok-e neki azért, mert miután elveszítette azt a képességét, hogy fényes szemmel nézze az életeteket, és ne vegye benne észre a tragédiát és az elkerülhetetlen szenvedést, merészelt vidám tiszteletlenséggel szólni öregségről, halálról és pusztulásról.
- Az Isten majd megbocsát, aranyásó. Menj, menj el az udvarról! Ha te az a gyermek vagy, aki halvány csillagként felragyogott nekünk, hogy bevilágítsa öregségünk sötét napjait, akkor már elvettél tőlünk mindent, többet nem adhatunk. Menj, menj oda, ahonnan jöttél. Élj csak a jelen pillanatában, amit az emlékezeted nevelte kísértetek kedvéért megvetettél, mint valami mostohagyereket. Hiszen ott, a jelenben van a sohasem kihunyó fény, ott van a mi feltámadásunk örök ünnepe.
GORETITY JÓZSEF fordítása
