|
|
|
|
|
||
Kisvárosok, ahol sosem kapsz valódi választ.
S az is tegnapi valóság lenne, amit kapnál.
Ablak mellett zúgó szilfák üdvözlik a tájat,
Melyet csak a vonat ismer. Döngicsél egy kaptár.
A kereszteződésben bátran állja a harcot
A jelzőlámpa - no meg a folyó kicsit messzebb.
Nincs különbség a tükör közt, melyben nézed arcod,
S azok közt, akik téged már régen elfeledtek.
A hőségben zárt spalettán fut a pletyka szára -
Vagyis (legyünk pontosabbak) a borostyán zöldell.
Lesült kamasz klottnadrágban lép a verandára,
Tudod, hogy ő sáfárkodik majd a te jövőddel.
Hosszan alkonyodik. Az este egy öntőforma,
Benne a vonatállomás, szobrok, jelzőlámpák,
Fémszemükben ez tükröződik: Légy elátkozva,
S ezzel arányosan érzed a tömeg hiányát.
1996. január
Jelizaveta Leonszkajának
A csípős hidegben fenyőfaillat.
Fölvesszük nagy szőrmekabátjainkat.
A hóbuckák között rénszarvas lépked,
Itt semmi haszna a púpos tevének.
Északon, ha hisznek, hát az Istenben
Vagy a börtönőrben, aki kegyetlen
Káromkodások közt ver agyba-főbe,
S azt mondja, még több járt volna belőle.
De délen, ahol hó nem esik gyakran,
Krisztusban hisznek, egy megszökött rabban,
Pusztában, szalma közt jött a világra,
S nem is otthon halt meg, az a hír járja.
Borral és kenyérrel emlékezzünk meg:
Ég alatt éltük rég az életünket,
Kibírhatatlan a földi kalitka,
A szabad létnek az égben a titka.
1994. december
PAPP GÁBOR ZSIGMOND fordításai
Előttem állsz egy pohárban, vizecske,
a csap alól ide-oda leselkedsz,
jár a szemed, s megkettőződve benne
védelmeződ, az áttetsző üvegketrec.
Tudod jól, én jövőd vagyok, a tölcsér,
eleven lefolyó, melyben elvész kiterjedésed,
hogy rostok, belsőségek homályán alápörögjél
- az artériákról már nem is beszélve.
Ez téged nem zavar. Tudd meg, a hontalanság
foglyul ejt, mégpedig sokkal többféle módon,
mint a szabadságot lezáró tüllszövetrács,
s közel sem ily kegyetlen foglár az abszolútum.
Ha úgy véled, megvagy nélkülem, igazad van,
ámde minél tovább létezem, ne feledd,
annál később leszel eső, hogy szakadatlan
koptasd az ablakon túl a kövezetet.
1995
Charles Baudelaire*
Mértani test a ház a parkban, körül süketnéma zöld,
a léha szobrok, mint lakók, kik elhagyták kulcsaik,
s most ődöngnek a fasor foghíjas cirkalmai közt
- ha fellángoltak az ablakok, nem tudtuk, kié melyik.
Lombzizegés látványa, sorstól függésünk sokezernyi
változata, egy nagy egésze (főként estefelé),
e szikrázó prémgallérok rezgése életre kelti
a fényt, mind áramot gerjeszt, megannyi relé.
Függöny behúzva. Durvára őrölt murva
ropogott, nem hogy jelezze, ismeretlen alak
jár itt, hanem csupán mert ő volt tanúja,
az elfogyott tájnak, melyből szál pompás virág maradt.
A felhők, kik iskolában tanulták a homályosság
tudományát s a szép fejtartást is, egy éjszakán
a pőre kozmoszt tollpárnáikkal bevonták,
befedve az irdatlan sok derékszöget puhán.
1995
Tegnap délután három felé beköszöntött a holnap.
Mától a "sohasem" lesz a jövő igen sokáig.
A nemlét pedig előnyt ad a hétköznapoknak,
ázott újságnak, tojásnak, mely a borscsból hiányzik.
Kimondjuk, "Ivanov", s mintha egy másik időnek
terébe kerülnénk hipp-hopp, letűnt korok helyett.
A lövészárokból katonák leskelődnek
a mellvéd felett, pedig már ők sincsenek.
Influenzajárvány lehet amott, a virágoknak nincs szaga,
ismétli a zúgást a lomb, mint őrült a rögeszmét.
A város akár fekete-fehér sakktábla ma,
s győznek a sárgák, így hát döntetlen az eredmény.
Folyosón ég a villany, így a hajnal is előbb jön,
összeomlik a vigvam a hegytetőn amott,
s hogy szégyenletes éjben valahová be ne törjön,
a csillagsereg ki se gyúl, ablakodon bekopog.
1994
Ki ül zöld széken ott, az ablak közelében?
Ruházata zilált, borúsak gondolatai.
Eltévedt puskagolyók színe süvít szemében,
meg vágy e tájat végzetéből kizökkenteni.
Szerte a barométer áldozatai. Sortűz se dörren,
s már összeomlik a cárság, s a vörös is elszalad.
Mindenki külföldi lett, s ha a háború kitörne
holnap, veszek egy sapkát, nehogy gyalogosnak sorozzanak.
Tudjuk jól, északon vagyunk. Egyetlen éjszaka kellett,
s fénybe borult a kihalt dácsa berkenyefürtös bejárata.
De ti, rabszolgaarcúak, kik háromszoros terhet cipeltek
ha el nem temetitek, nem szúrtok szemet soha.
Az eső szüntelen csepeg. Mintha csak a természet
agyunknak így üzenne. S hogy mégse mérgezze meg
vérünket, helyi nyelven susog. E morzebeszédnek
megfejtése a sírkövön áll, a zárt gödör felett.
1994
LACKFI JÁNOS fordításai
