Beszélgetés Joszif Brodszkijjal

Joszif Brodszkij (1940-1996) az orosz költészet kétségkívül legjelentősebb hangja volt századunk utolsó negyedében. Miután 1972-ben kénytelen volt elhagyni a Szovjetuniót, az Egyesült Államokban telepedett le. Volt szerencsém interjút készíteni vele 1987-ben, Stockholmban, amikor elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, valamint néhányszor találkoztunk később, Párizsban. Ez a beszélgetés megszakításokkal készült: az eleje 1988 novemberében Párizsban, amikor Brodszkij a College International de Philosophie meghívására tartott ott egy előadás-sorozatot. Jelenlétét kihasználva feltettem neki néhány kérdést a Radio France Internationalon, orosz nyelven sugárzott "Irodalmi útkereszteződés" című műsoromhoz. Amikor Vlagyimir Ufland költő, Brodszkij régi barátja meghallgatta a szalagot, élénken biztatott, hogy folytassam, egészítsem ki egyéb kérdésekkel. Telefonon keresztül New York-i lakásán értem el Brodszkijt, s így tudtuk teljesebbé tenni beszélgetésünket.

Vitalij AMURSZKIJ

- Az első kérdés - melyet nehéz kikerülni, noha nyilvánvalóan számtalanszor feltették már önnek - az emigráció, a száműzetés emberi és írói tapasztalatára vonatkozik...

- Igazából úgy gondolom, hogy mindazt, amit e témával kapcsolatban mondani tudnék, már megírtam egyszer. Az egyik szövegemnek például "A száműzetésnek nevezett állapot" a címe. Olyan író vagyok, aki jobb szeret írni, mint beszélni. Így itt sem fogom részletesen kifejteni ezt a problémát; megelégszem annyival, hogy mondjak néhány szót a lehető legegyszerűbb módon.

        Nem olyan rendkívüli ez a tapasztalat, ha a világ számtalan menekültjének helyzetéhez hasonlítjuk, ilyenek a külföldi vendégmunkások vagy a munkát kereső arabok minden országban... Ha a több száz millió egyik helyről a másikra vándorló vietnamira gondolunk, s mindazokra az emberekre, akiknek meg kellett ismerniük a száműzetést, egész egyszerűen nem illő egy írónak a száműzött életéről beszélni. Ám mivel erről kérdez, elmondom, hogy ez egy többé-kevésbé szokványos állapot. Ha az ember író, költő vagy más efféle, mindig egy kicsit úgy érzi, hogy idegenek veszik körül. Még saját szülővárosában is, hiszen az író bizonyos értelemben nem aktív tagja a társadalomnak, inkább megfigyelőként van jelen, s ezáltal valamiképpen kívül is kerül a társadalmon. Este, ha az ember munkanapja után kimegy az utcára, az értékek, melyek a saját anyanyelvét beszélő, azonos nemzetiségű többiekkel egyesítenék, a minimumra csökkennek. Kicsit olyan érzés ez, mint amikor az ember egy idegen ország idegen városának utcáin járkál. Némileg sarkítva a dolgot azt mondhatnám, hogy ez az állapot még könnyebb, egészségesebb is. Ami pedig az írói munkámat illeti, abban nem esett semmi változás: ugyanúgy tollat, papírt, írógépet használok - ez minden. Őszintén mondom, nincs itt semmi melodráma. Úgy gondolom, nem lenne helyénvaló bővebben kitérni a száműzetésre: ez egész egyszerűen normális állapot. Sőt a Keletről Nyugatra száműzött író számára a száműzetés még jobb is, minthogy szocialista országból kapitalista országba kerül. Az életszínvonal ott jóval magasabb, ami nyilvánvaló előnyökkel jár.

        A korábbi évszázadok íróitól eltérően a mai írók legtöbb esetben presztízsmunkát kapnak. Sokkal nehezebb annak a helyzete, aki nem híres, amikor elhagyja hazáját. Ám ahogy az lenni szokott, azokat üldözik el, akiknek a neve ismert. Ezért gondolom hát, hogy a helyzetünk nem olyan rossz. Lehet az embernek honvágya, érezheti meg nem értettnek magát, nosztalgiázhat és így tovább, azonban jobb szembenézni a realitásokkal, és tudatosítani magunkban azokat. Ennyit tudok mondani a száműzetésről. Beszélhetnék róla többet is, ám mire volna jó?

        - Amióta megkapta a Nobel-díjat, másképp áll hozzá a munkájához, vannak új ötletei? Mit tudna mondani a jelenlegi írói munkájáról?

        - A munkám ugyanolyan rendesen megy, mint máskor. Talán kicsit kevesebbet írok, ám hosszabb dolgokat. Nehéz tematikáról beszélni: egy vers tulajdonképpen nyelvi esemény. Mindegyik versem többé-kevésbé ugyanarról szól: az Időről. Amit az idő az emberből csinál. Minden évben, karácsonykor megkísérlek egy új költeményt írni. Ez az egyetlen születésnap, amit valamennyire tiszteletben tartok.

- Kereshetünk emögött komoly okokat?

        - Tudja... Magától értetődik... Nem tudom, hogyan alakult ez ki, de igaz, minden karácsonykor megpróbálok verset írni annak az Embernek a tiszteletére, aki érettünk elébe ment a halálnak.

        - Pedig a hagyományos értelemben vett kereszténység témaköre mintha nem lenne pontosan körülhatárolva, hangsúlyozva az ön költészetében, ha szabad így fogalmaznom. Vagy tévednék talán?

        - Úgy gondolom, téved...

        - Mondana erről egy kicsit többet?

        - Nem tudom a verseim tartalmát, formáját, nyelvét parafrazálni. Nem az én feladatom, hogy megítéljem, kommentáljam őket. Úgy gondolom, ez a téma a műveimben mindig többé-kevésbé jelen lévő, a bennük tükröződő értékrendszerben mutatkozik meg...

        - Oszip Mandelstam - aki azon költők egyike, akiket ön olyannyira tisztel - özvegye, Nagyezsda Mandelstam szerint, ortodox vallásúnak tartotta magát, és zsidó származása ellenére "keresztény költő" volt. Úgy érzem, nehéz elfogadni ezt a kategorikus és kissé leszűkített meghatározást, ha elolvassuk bizonyos verseit a harmincas évekből, vagy a Negyedik próza, illetve az Egyiptomi bélyeg¹ című írásait... Ön, mint a bensőséges fájdalommal átitatott "Leningrádi zsidótemető" szerzője, hogyan jutott el a kereszténységhez? Mit ért kereszténységen, ha szabad így fogalmaznom?

        - Én személy szerint nem mondanám, hogy jogosak az előbb idézett gondolatok. Minden attól függ, mit értünk kereszténység alatt, szűk vagy tág értelemben fogjuk-e fel azt, és hogy ebben vagy abban a szövegkörnyezetben Nagyezsda Mandelstam milyen értelemben beszélt róla. Ami engem illet, nem emlékszem már pontosan, de huszonhárom vagy huszonnégy éves koromban olvastam először az Ó- és Újszövetséget. Ez volt életem talán legnagyobb olvasmányélménye. Mindenesetre a judaizmus és a kereszténység metafizikai horizontjai meglehetősen nagy hatással voltak rám. Noha őszintén szólva mégsem akkorával, mint a Bhagavad-Gíta és a Mahábhárata; ezekben az időkben ugyanis elég nehéz volt Bibliához jutni, s a véletlen úgy hozta, hogy előbb e két könyvet olvastam, és csak utána került a kezembe a Szentírás. Megértettem persze, hogy a metafizikai horizontok, melyeket a kereszténység kínál, nem akkora horderejűek, mint a hinduizmuséi, ám én, ha úgy vesszük, egyszerűen a keresztény eszmék mellett döntöttem... Meg kell hogy mondjam, szívesebben használom a "judeo-krisztianizmus" kifejezést, mert a kettő nem elgondolható egymás nélkül. Nagyjából ez az a szféra, hogy is mondjam, ezek azok a paraméterek, amelyek behatárolják tetteimet - nem feltétlenül az intellektuálisakat, de a morálisakat legalábbis.

        - Az ön irodalmi munkássága nem korlátozódik pusztán a költészetre. Az utóbbi években számos cikket és esszét írt, amelyekből egy meglehetősen vastag kötet jelent meg az Egyesült Államokban Less Than One (Embernél kevesebb)² címen, melyet Nyugat-Európában, így Franciaországban Loin de Byzance (Távol Bizánctól)³ címen adtak ki. Prózájának van két aspektusa, amely felkeltette a figyelmemet: egyrészt hogy a szövegek nagy részét angol nyelven írta, másrészt pedig közülük nem egy rendkívül pontosan meséli el az ön fiatalkori emlékeit, a szülői házat, a háború utáni életet... mintha lelke szüntelenül visszatérne ezekre a helyekre, ezekhez az évekhez...Egyébként hasonló hang csendült fel költészetében annak idején, mikor belekezdett az Iskolai antológiába, ám ez a hang később elhalkult...

        Arra is kíváncsi lennék, mi vezette a prózához: az az érzése támadt, hogy bizonyos témák ilyesfajta megközelítést igényelnek, vagy pedig szükségét érezte, hogy megmártózzék egy másik nyelvi elemben is?

        - Megpróbálok válaszolni a kérdésére, azonban lehet, hogy kicsit kiábrándító leszek: puszta szükségből kezdtem ugyanis prózát írni. Valójában nincs sok prózai szövegem, és mindegyiket az angol nyelvű olvasóknak írtam, megrendelésre: megkértek, írjak kritikát egy könyvről, egy író valamely művéről, vagy elő-, illetve utószót valamihez (ami, mint tudjuk a kritika egy álcázott formája). Ráadásul, ezt nyilván ön is tudja, amikor egy újság vagy folyóirat cikket rendel, annak pontos határidőre készen kell lennie. Megtehettem volna természetesen, hogy először oroszul írom meg, majd lefordítom angolra, s két különböző helyen jelentetem meg, így kicsit több pénzt is kereshettem volna. Ám akkor semmi nem készül el időben. Ráadásul, ha az emlékezetem nem csal, 1973-ban, vagy talán valamivel korábban kezdtem el angolul írni. A cikkek közül kettő vagy három valóban arra az időszakra vonatkozik, melyről beszélt, a háború utáni időkre. A legelső cikk, melyet személyes indíttatásból írtam, a címadó Less Than One (Embernél kevesebb), a második pedig az A room and a half (Másfél szoba). Már nem igazán tudom, mi volt az indítóok, de kedvem támadt megörökíteni angolul mindazt, amit még soha nem rögzítettek (oroszul sem egyébként), jóllehet tudomásom szerint számtalan irodalmár foglalkozik ezzel a korszakkal. Egyszerűen jólesett papírra vetni egy másik kultúrában azt, aminek elméletileg nem lett volna szabad létrejönnie. Ez tehát az egyik ok. Másrészről viszont a Másfél szoba második cikkét a szüleim emlékére írtam. Ezt egész egyszerűen képtelen voltam oroszul megírni - és a cikkben meg is magyarázom, miért nem tudok és nem akarok a szüleimről oroszul beszélni, tekintve, hogy mit tett velük az oroszországi politikai rendszer. Nem csak a politikai rendszer egyébként... Mindez egy sokkal kiterjedtebb jelenségről tanúskodik... Ennek ürügyén akartam megszabadítani szüleimet Oroszországtól, hogy létük angol nyelvi ténnyé váljon, ha úgy vesszük. Meglehet, túlérték eltem, eltúloztam a lehetőségeimet. Mégis úgy gondolom, sikerült elérnem azt, amire vágytam. A kötet cikkeinek többségét angolul írtam, kivéve, azt hiszem, a Marina Cvetajeváról írottat, Az újévi levél című verséhez írott kommentárt, ezt aztán lefordították angolra. És van még egy cikk, az Utazás Sztambulba,⁴ amelyet először oroszul írtam, ám az angol változatnak a Távol Bizánctól címet adtam. Egy kicsit kibővítettem és érzésem szerint javítottam is rajta.

        Őszintén szólva úgy érzem, nincs határ próza és költészet között. Ami az Iskolai antológiát illeti, azt sajnos nem tudtam befejezni. Tulajdonképpen elkezdeni sem volt időm, csak öt-hat költeményig jutottam.⁵ Szándékomban állt "megcsinálni" az egész osztályt, de ez akkor és ott volt... Jelenleg egyszerűen nem áll módomban folytatni. Az igazat megvallva nem tudom, mi történt ezekkel az emberekkel, nem tudtam nyomon követni életútjukat, s így megtudni róluk egyet s mást, fantazmagóriákat meg egyáltalán nincs kedvem írni.

        Ami a történetet mint olyat illeti, azt ugyanúgy el tudom mondani versben, mint prózában. Néha... hát igen, egész egyszerűen bele lehet fáradni a verselésbe... Ráadásul, amikor prózát ír az ember, úgy érezheti, eredményesebb volt a napja. Mert verseket írni valami nagyon ingatag, bizonytalan dolog. Ami annyit jelent, hogy az ember nem tudja, mit csinált egész nap. Míg prózából mindig meg lehet írni a napi két oldalt.

        - Azt mondta az imént, hogy nem tudna és nem is akarna a szüleiről oroszul beszélni, és azt kívánja, hogy létezésük angol nyelvi ténnyé váljék. A Másfél szoba című esszé, melyben ezt megfogalmazza, 1985-ben született. Négy évvel később, 1989 augusztusában azonban éppen oroszul írja meg Apám emlékére: Ausztrália című versét. Érthetjük ezt úgy, hogy (az ön kifejezésével élve) ez esetben valami több jött volna létre, mint puszta "nyelvi esemény"?

        - Úgy vélem, mindenekelőtt nem szabad összekeverni a dolgokat: egyik esetben prózáról van szó, a másikban költészetről. Írtam már verseket a szüleimről és - nem létező - családom tagjairól... előtte és utána is. Egészen különböző eljárások ezek, nem kell bennük ellentmondást látni.

        - Amikor beszélgetésünk elején az írás folyamatáról beszéltünk, ön magától értetődő módon említette, hogy tollat, papírt, írógépet használ. Ezek valóban minden író "normális" eszközei. Ennél érdekesebb és lényegesebb a kérdés - hogyan, miféle csoda folytán, hol és mikor jutnak eszébe leginkább a verssorok? Autója volánja mögött ülve, tömegközlekedési eszközökön, az utca zajában, az éjszaka csendjében...?

        - Éjszaka én, ahogy kell, alszom. De valóban előfordul, hogy utazás közben találok ki néhány mondatot, másokat meg amikor otthon vagyok, az íróasztalomnál ülve és így tovább. Hogy hogyan írok? Fogalmam sincs. Azt hiszem, egy költemény valamiféle zajjal, ha úgy tetszik tompa zajjal kezdődik, amelynek megvan a maga pszichológiai árnyalata. Vagyis... ha nem is egy konkrét gondolat, de legalábbis valamiféle vázlat. És amikor ír az ember, megpróbálja ezt a zajt racionális módon megközelíteni a papíron. Egyébként úgy gondolom, hogy nem az ember írja a költeményt, hanem minden költemény a következőt. Ezért az író legfontosabb feladata, hogy ne ismételje önmagát. Én, amikor meghallom ezt a zajt, minden egyes alkalommal kicsit másnak érzékelem...

        - Ezt a hasonlatot alkalmazva, az irodalomnak is lenne tehát "zaja", amelyben ráismerhet az ön által kedvelt hangokra, úgymint W. H. Audenére, Mandelstaméra vagy Cvetajeváéra... Kiegészültek új hangokkal mostanában ezek a hangok?

        - Igazából nem tudnék egyetlen új hangot se említeni. Felsorolta azokat, amelyek mindig visszhangoztak számomra. Talán néhány nevet azért hozzátettem volna ehhez a listához, a valóságban ennél egy kicsit hosszabb. De az utóbbi két-három évben nem jegyeztem meg magamnak egyetlen új hangot sem, sem oroszt, sem angolt, sem németet, sem franciát.

        - Mi a véleménye arról, hogy a költeményeit elkezdték megjelentetni a Szovjetunióban? Mit gondol erről a költői visszatérésről?

        - Nem ért meglepetésként. Természetesen örülök neki. Sejtettem, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, csak azt nem, hogy ilyen gyorsan. Amikor elhagytam az országot, írtam egy levelet a Központi Bizottság főtitkárának, Leonyid Iljics Brezsnyevnek, azzal a kéréssel, hogy továbbra is szeretnék részt venni hazám irodalmi folyamataiban, még akkor is, ha határain kívül élek majd. Akkor ez a levelem teljesen visszhang nélkül maradt. Tizenhat évvel később jött meg rá a válasz...

        - Nem kapott ekkor semmilyen hivatalos meghívást a Szovjetunióba?

        - Se hivatalosat, se félhivatalosat.

        - A kérdést, amit most fel szeretnék tenni önnek, már feltettem Stockholmban is, azon a napon, amikor átvette a Nobel-díjat.⁶ Akkor nem válaszolt rá világosan. Újra szeretném feltenni: ha kapna egy meghívást, elfogadná?

        - Őszintén szólva igencsak kétlem... Nem tudom ugyanis turistaként elképzelni magam abban az országban, ahol születtem, ahol felnőttem. Jelen pillanatban nem volna rá lehetőségem, és felteszem, hogy már nem is lesz soha. Ráadásul úgy gondolom, hogy ha a bűntett helyére való visszatérésnek még lehet is értelme - amennyiben elrejtett pénzért, vagy... végeredményben mit tudom én, miért megy vissza a bűnös a tetthelyre -, egy szerelem helyszínére azonban nem szabad visszatérni. Semmi esetre sem vagyok az abszurditás, sem a létezés "abszurddá tételének" ellensége, nem szeretném azonban, ha e tételnek mindenáron meg is kellene felelnem. Nem áll különösebben szándékomban önként még egy abszurd elemet beemelni az életembe.

        - Ugyanakkor, amennyire tudom, korántsem közömbösek önnek a Birodalomban - a Szovjetunióban és általában a kelet-európai országokban - végbement események. Gondolom, nem véletlen, hogy megírta a Demokrácia⁷ című darabját!

        - Ez igaz, érdeklődéssel és kíváncsian követem a dolgok alakulását. Bizonyos események lenyűgöznek, így például a lengyel, magyar kormányváltások, vagy ami Németországban éppen most (ezekben az órákban, ahogy beszélgetünk) történik... Ám miközben rendkívül pozitív érzéseim vannak, valami aggodalomféle is elfog... Nem mintha attól tartanék, hogy minden (kezdve a moszkvai hatalommal) megint a visszájára fordul, vagy hogy valaki megint fegyveres erőkkel akarna közbelépni Európában és így tovább, nem, ami inkább aggaszt, az az események alakulása ezekben az országokban - beleértve Oroszországot is -, ha "győz az igazság". Képzeljük el, hogy győz a demokratikus rendszer. Ez a rendszer előbb vagy utóbb át fog fordulni kisebb vagy nagyobb társadalmi egyenlőtlenségekbe. A társadalom soha nem lehet elégedett, bármi történjék is. Túlságosan sok különböző emberből áll össze. Ám nem csak ezen múlik a dolog: nem kizárólag a természeti kincsekről és effélékről van szó... Úgy gondolom, hogy egy gazdaság nem lehet virágzó, vagy legfeljebb csak zárt, nagyon lehatárolt formában. Egy család lehet jómódú, egy egész negyed viszont már nem. Egy negyedben mindig lesznek egyenlőtlenségek. Ezért kételkedem egész egyszerűen abban, hogy azok, akik euforikus állapotban úgy hiszik, hogy 180 fokos fordulatot tettek, elég gyorsan rájönnek, hogy a 180 fokos fordulat nem létezik - mert az emberiség ilyen. Egy bizonyos társadalmi kontextusban végeredményben minden 180 fokos fordulat 360 fokos fordulatnak bizonyul. Nagyon is lehetséges, hogy a század vége felé hasonló helyzet áll majd elő, mint ami a század elején létezett: azaz hogy demokratikus, vagy féldemokratikus berendezkedésű államok alakulnak ki (még Oroszországban is, hiszen egyszer már megkísérelték "beoltani" ezzel az oltvánnyal), ahol a többpártrendszer stb. megjelennek, ám mennyiségi szempontból radikálisan más és kétségkívül sokkal drámaibb lesz a helyzet, mert a világ demokratikus térképe rossz irányba változot t, vagyis többen lettünk.

        - Térjünk vissza a jó öreg Európa lábához...Nem az első alkalom, hogy Párizsba, Franciaországba jön. Hogyan érzi magát itt?

        - Nagyon vegyes érzéseim vannak. Csodálatos ez a város, ez az ország, de puszta pszichológiai szinten van egy nehezen meghatározható érzésem... Folyamatosan valamiféle összeegyeztethetetlenséget érzek ezekkel a helyekkel. Nem tudom minek köszönhetem ezt a benyomást. Lehet, hogy lényegében abból a tényből fakad, hogy nem ismerem a nyelvet?... Valószínűleg ez a legfőbb magyarázata. Mégis, azt gondolom, még ha ismerném is a nyelvet (noha nem akarnék jóslásokba bocsátkozni), ugyanígy érezném magam... lehet, hogy nem pontosan ugyanígy, de alig lenne különbség. Nem tudom elmagyarázni, miért... Ha racionálisan számba venném az életemet, az ízlésemet, azt kellene mondanom, hogy kétségkívül egy másik kultúra embere vagyok. Nem tudom, hogy az oroszé-e vagy az angolé, mindenesetre nem a francia kulturális tradícióé.

        - Kijelenthetjük-e, hogy a nagy francia írók, gondolkodók árnyai nem kísértik önt?

        - Egyáltalán nem! Azonban nincs túl sok ilyen kísértet. Pascalhoz nincs fogható. Számomra ő a keresztény vagy akár az egész világkultúra történetének egyik alapvető írója. Az viszont igaz, hogy a francia költészet, főként a modern időkben született, aránylag hidegen hagy. Úgy gondolom, sok tekintetben a XVIII. és XIX. századi francia irodalom terméke vagyok. Ám ez bármely gondolkodó lény számára elkerülhetetlen.

        A francia kultúra - kissé barbár dolog egy egész nemzeti kultúráról ítéletet mondani, a kérdés azonban többé-kevésbé ebbe a helyzetbe kényszerít... -, a francia kultúra tehát mindenekelőtt dekoratívnak tűnik nekem. Olyan kultúra ez, mely nem arra a kérdésre ad választ, hogy "miért, minek a nevében éljünk", hanem, hogy "hogyan éljünk".

        - Pascal úgy beszélt a világegyetembe vetett emberről, mint aki "közép a semmi és a minden között"..⁸ Gondolom, nem kerülte el a figyelmét ez a gondolat?

        - Nem, valóban... A (keresztény) egyház hierarchiája szerint, az ember közelebb áll Istenhez mint az angyal, mert Isten képmására lett teremtve, ami az angyalokról nem mondható el. Ezért festett például Giotto az angyaloknak fél testet. Fejük, szárnyaik és a mellkasuk egy része van meg... Ez annyit jelent, hogy a szeráfok, a kerubok stb. "semmibbek" mint az ember. A világegyetembe vettetett ember viszont sokkal közelebb van a "semmi"-hez, mint bármely más valóságos szubsztancia. Ám mindez tiszta szolipszizmus, hisz az embernek nincs más realitása, mint önmaga; bármit mondjon is magáról (ez ugyanúgy érvényes Pascalra is), az mindig polémiára, szillogizmusra fog okot adni. És amennyiben e keretek, a szillogizmus keretei között beszélünk, azt mondom, hogy egyik szillogizmus ugyanannyit ér, mint a másik.

        Úgy gondolom, egy ítélet csak akkor érdekes, ha tudjuk az életkorát annak, aki hozta. Szerintem a könyveknek mindig közölniük kellene az író neve, a regény címe stb. mellett az író életkorát is a mű megírásakor, hogy ezt a tényezőt is figyelembe lehessen venni. Olvasni - és méltányolni. Nem olvasni - és nem méltányolni.

        - Hogy megmaradjunk a beszélgetésünk keretéül szolgáló francia íróknál - keret, mely kiindulópontul szolgálhat természetesen olyan átfogóbb kérdések felvetéséhez is, mint többek között az alkotás kérdése - arra szeretném kérni, beszéljen Henri de Régnier önre gyakorolt hatásáról. Egy interjúban azt mondta, hogy ő és Bach (meg bizonyos mértékben Mozart) iskolájában tanulta meg, hogyan kell egy költeményt megkomponálni...

        - Talán ha nem is a költemény megkomponálását, de magának a komponálásnak az elvét bizonyosan. Meglehetősen régen történt, olyan huszonöt éves lehettem, amikor kezembe került három regénye Mihail Kuzmin fordításában. Kettő a téli Velencében, a harmadik Vicenzában vagy Veronában játszódik, úgy rémlik. De ez nem lényeges. Valószínűleg elég fogékony lehettem abban az időszakban. Mindenesetre a könyvek felépítése nagy hatással volt rám; az európai irodalom tízes, húszas éveinek tipikus alkotásai voltak. Elég rövid könyvek, és az események viszonylag gyorsan zajlanak le bennük. Egy fejezet másfél-két oldal lehetett. Röviden szólva, ez valami homlokegyenest ellenkező dolog volt, mint az orosz irodalmi és főleg prózai hagyomány, legalábbis ahogyan a XX. századra örökségként megkaptuk. Ott volt persze Pilnyak, Babel és mások, de ők nem gyakoroltak rám különösebben nagy hatást. Ezekben a könyvekben pedig ragyogóan világos volt minden, és megértettem egy egész egyszerű dolgot, azt, hogy az irodalomban, akárcsak az életben, nem csupán az a fontos, hogy mit mesélünk, hanem az is, hogy mi mi után következik. Azt akarom ezzel mondani, hogy lényeges váltogatni a dolgokat, és nem engedni meg nekik, hogy a végtelenségig nyúljanak. Azt hiszem, ezt tanultam meg Henri de Régnier-től. Legalábbis ő volt az, akinek köszönhetően abban az adott pillanatban elsajátíthattam ezt a leckét.

        - Azt mondja, Kuzmin közvetítésével ismerkedett meg Henri de Régnier-vel. Gondolom ebben az időszakban különösen érdekelhette önt ez az író...

        - Nem... Kuzmin mint költő elég hosszú időn keresztül nem gyakorolt rám semmiféle hatást. Legalábbis abban az időszakban, amelyről most éppen beszélünk, húsz- és harmincéves korom között. Viszonylag keveset olvastam tőle, és amit olvastam, azt sem tartottam igazán figyelemre méltónak, kissé még idegesített is. Hogy miért? Egész egyszerűen azért, mert mint fejlődőben levő fiatalembert ebben az időszakban a művészet didaktikus oldala érdekelt, és nem a tiszta esztéticizmus. Úgy gondoltam, az esztétika eszköz vagy legalábbis másodlagos tényező, mely által az ember eljuthat a didaxishoz. Kellett jó néhány év, lehet, hogy tíz is, míg eljutottam odáig, hogy személyes meggondolásból, amint mondani szokták, újraértékeljem a Kuzminról hozott ítéletemet...

        - Ez annyit jelent, hogy megnőtt az ön szemében?

        - Rendkívüli módon! Figyelemre méltó költőnek tartom, a XX. század egyik legnagyobbjának...

        Igaz, hogy mi, oroszok meglehetősen el vagyunk kényeztetve, vagy azt is mondhatnám, rettentő érdekes helyzetben vagyunk: az orosz költészet hihetetlen választékot kínál olvasóinak. Itt most nem a kedvenc versek, vagy a soron következő olvasmány kiválasztásáról beszélek... Bármennyire is különösen hangzik, egyetlen nemzet, egyetlen nép, egyetlen kultúra sem engedheti meg magának, hogy egynél több nagy költője legyen egy meghatározott időszakban. Szerintem ez annak köszönhető, hogy az ember mindig próbálja megkönnyíteni a saját szellemi munkáját. Ezzel azt akarom mondani, hogy könnyebb, mikor az embernek egy költője van, mikor csak egyet kell nagynak elismernie, mert akkor megszabadul attól a vállára nehezedő súlytól, amit a művészet jelent. A XX. században Oroszországban azonban valami egész rendkívüli dolog történt: az irodalom körülbelül tíz egyenlő nagyságú költőt adott a népnek, és lehetetlen kiválasztani közülük egyetlenegyet. Úgy értem, hogy ez a tíz - vagy mondjuk hat... négy... - költő mindegyike, meglátásom szerint az emberiség e világban megteendő egyéni életútjainak egy-egy metaforája.

        Mit jelenthet egy költő egy olyan társadalom életében, ahol az egyház, az állam, a filozófia stb. autoritását rendkívüli mértékben csökkentették - ha létezik még egyáltalán? Ha a költészet nem is helyettesítheti az egyház szerepét, a költő, a nagy költő valamiféleképpen a szentet helyettesíti a társadalomban. Olyan ő, mint egy szellemi, kulturális és talán még társadalmi példakép is.

        Oroszországban olyan helyzet alakult ki, amelyben a létezésnek négy, öt, hat, tíz kifejezése lehetséges. Ezen a szinten, ilyen magasságokban, nincs hierarchia. Nem lehet például azt mondani - vagy végül is persze mondhatnám, de csak valamely vita hevében -, hogy Cvetajeva jobb költő, mint Mandelstam. Így például Kuzmint sem helyezem a többiek fölé, de nem helyezem alájuk sem.

        - Az ön irodalmi ízlése többé-kevésbé könnyen körvonalazható, ám most arra szeretnék rákérdezni, hogy a zene és a festészet terén kiket kedvel. Milyen mértékben részei ezek a művészeti ágak az ön életének, hogyan jelenik meg a hatásuk?

        - Azt gondolom, én mindezeknek a terméke vagyok. Ezeknek a hatásoknak a terméke. Nem is hatásokról beszélnék inkább, hanem arról, ami meghatároz, ami kialakít.

        Nem szeretnék most itt családfát felvázolni, sem összeállítani egy listát arról, hogy ki, mikor, mit, hanem inkább arról beszélnék, hogy mostanában, vagy legalábbis az elmúlt tíz évben mi volt leginkább a kedvemre való a művészetek terén.

        Ami a zenét illeti, minden kétséget kizáróan Haydn. Az egyik legkiválóbb zeneszerzőnek tartom. A vita hevében vagy azzal a szándékkal, hogy még több hívet szerezzek Haydnnek, mondhatnám azt is, hogy érdekesebb, mint Mozart vagy mondjuk Bach. Ám valójában ez nem így van: még egyszer mondom, ezekben a magasságokban nem létezik hierarchia! Miért vonz ennyire Haydn? Először is mert olyan zeneszerző, aki jól ismert harmóniákkal dolgozik, hogy is mondjam... bachi, mozarti harmóniákkal, és mégis, soha nem kiszámítható. Haydnban az a legzseniálisabb, hogy olyan zeneszerző, aki zavarba ejti az embert. Soha nem tudhatjuk előre, mi következik a következő pillanatban. Többé-kevésbé ez az, ami az irodalomban is érdekel, és ez bizonyos szempontból összecseng azzal, amit Henri de Régnier kapcsán mondtam.

        Ami a XX. századi zenét illeti, senkihez sem kötődöm különösebben. Talán Sztravinszkij Zsoltárszimfóniája a kivétel.

        A festészetben a legfigyelemreméltóbb festőnek mindig - vagy legalábbis az utóbbi húsz évben - (és most megint a régi szép időkről, nevezetesen a reneszánszról van szó) Piero della Francescát tartottam. Ami megragadó nála, hogy az architekturális díszlet, az a háttér, ami előtt a festmény központi eseménye játszódik, fontosabb, mint az esemény maga, vagy legalább annyira fontos. Például az a homlokzat, amelyen megjelenik Krisztus megfeszítése, nem kevésbé figyelemre méltó, mint Krisztus maga vagy a keresztre feszítés menete.

        Hogy a XX. századról is szóljak, ott meglehetősen sok festőt szeretek. Az én ízlésemnek a legérdekesebbek Braque és néhány másik francia festő (szerintem épp a francia festészet a század legizgalmasabb festészete) úgymint: Dufy, Bonnard. És természetesen Vuillard. De ez más: nála inkább litográfiáról beszélhetünk.

        Világos, hogy ez teljesen szubjektív válogatás. De valamennyire összeillik annak a kifinomult irodalomnak az esztétikájával, ami mostanában leginkább érdekel. Azaz valamiféle elavult divat, általános tér, szereplők stb. - mint amilyeneket Bonnard-nál találhatunk - összekötése azzal a ragyogó eszméléssel, amilyennel Dufynél találkozhat az ember - egyfajta szatori típusú buddhizmussal - és egyfajta teljes mértékben eredeti világrekonstrukcióval, egyszerre drámai és minden szélsőséges csapongástól mentes feszültséggel, mint Braque-nál. Íme a három elem, amelyek különösképpen fontosak a számomra, és amelyekben magamra ismerek.

        - Ön sokat utazik, járt már a világ minden táján. Az írásai alapján úgy tűnik, hogy bizonyos helyek, mint Velence, Róma, Anglia északi része eltörölhetetlenül nyomot hagyott önben... Párizs, azt mondta, vegyes érzelmeket kelt. Azonban nyilvánvalóan itt is érhették nagy érzelmi hatások. Különben nehéz volna megérteni, hogyan tudott olyan verseket írni, mint a "Húsz szonett Stuart Máriához"... Ám lehet, hogy mindez többé-kevésbé életének vagy lelkiállapotának bizonyos pillanataihoz köthető futó benyomások leképezése. Mégis azt kell hinnem, hogy Észak-Európához különös érzelmi szálak fűzik. Olyan verssorokra gondolok például, mint: "A világ északi partján kerestem menedéket, / Széljárta parton, hol a madarak szikláról felrepülve / Halakban tükröződnek, és vijjogva lecsapnak, / Csőrükkel csipdesnek jégverte tükröket." Vagy: "Ó, fellegek / Ó, balti nyár! / Nálatok szebbet e világon / Szemem nem látott soha még..."

         - Ez nagyjából igaz... De azért nem akarnám túlhangsúlyozni ezt az érzelmi kötődést. Skandinávia számomra egész egyszerűen olyan, mint egy ökológiai élőhely. Természetéből adódóan jól érzem ott magam.

        Kicsit félek kijelenteni, és szégyenlem is, amit most mondani fogok, mégis úgy vélem, hogy én az angolszász világ embere vagyok, és azt hiszem, hogy ami történt, nem lehet a véletlen műve. Végeredményben tekinthetjük ezt a sors abszurd szeszélyének, én viszont a magam részéről egyfajta végzetszerűséget látok benne.

        - Abból a meglehetősen banális axiómából kiindulva, miszerint a költő (vagy általában a művész) sorsa és az alkotás szorosan összekapcsolódnak, a következő kérdést szeretném feltenni önnek: nemrég született Századvég című versében azt írja: "Végéhez közeledik e század, ám a vég nekem még közelebb..." A halál témája gyakran visszatér a műveiben. Mégis, nekem úgy tűnik, eddig soha nem jelent meg ennyire lecsupaszítva. Vagy legalábbis még soha nem volt ilyen konkrét időbeli kifejezése...

        - De hiszen ez teljesen természetes. Nem az én "érdemem", hanem... hogy is mondjam... a kronológiáé. Ez a század tizenegy év múlva valóban véget ér, és úgy gondolom, nem fogom megérni ezt a tizenegy esztendőt. Ez minden. Negyvenkilenc éves vagyok, három infarktusom volt már, két szívműtéten estem át... Jó okom van tehát feltételezni, hogy nem élek már sokáig...

        - Szeretnénk azonban hinni benne, hogy vannak tervei a jövőre...

        - Ilyesmit én soha nem csinálok. Descartes azt mondta: "Dum spiro spero.": "Míg élek, remélek." Ebben a témában van még egy csodálatos mondás, ez az angol filozófustól, Francis Bacontól való: "A remény jó reggeli, ám rossz vacsora."

BÁRDOS ZSUZSANNA fordítása