|
|
|
|
|
||
Makszimilian Volosinhoz
1923. az új naptár szerinti május 10.
Kedveseim, Maksz és Pra!1
Egyelőre csak egy rövid utóirat:2 holnap (az új naptár szerinti május 11-én) lesz egy éve, hogy Aljával3 eljöttünk Oroszországból, augusztus 1-jén pedig egy éve lesz, hogy Prágában vagyunk. Vidéken lakunk, falun, egy kis házban, többé-kevésbé oroszországi módon - de hát nem ezzel él az ember! Szerjozsa alig változott, csak keményebb, viharedzettebb lett. Úgy találkoztunk, mintha csak tegnap váltunk volna el. Ha az ember nem számol az idővel, nem fél az időtől. Az idő nem számít: ez az időhöz való viszonyom!
Sokszor írtam neked Moszkvából, Maksz, de te mindig panaszkodtál a hallgatásom miatt. Most is bizonytalanul írok, de hátha megkapod! Jelentkezz minél hamarabb, akkor még aznap írok neked és Prának mindenről: az életről, versekről, tervekről.
Hogy szeretnék neked és a kedves Prának könyveket küldeni! Olyanokat, mint az Elválás, a Versek Blokhoz,4 A cárlány, a Mesterség. Nem tudom, hogyan valósítható meg. Innen ritkán lehet személyesen küldeni valamit. Levelem közvetlen ürügye a te élő hangod a "Novaja Knyigában".5 Válasz nélkül nehéz írni. A másik lassan az álmok (az egyetlen bizonyosság!) világába kerül - kikerül a forgalomból! -, elérhetetlenné válik. - Érted? - Ez nem felejtés, ez érintkezés valami fölött, valamin kívül... És már képtelenség írni.
De te, tudtodon kívül megszólítottál, és én örömmel válaszolok. Itt (és Berlinben már régen) azt lehetett hallani, hogy Prával Moszkvában vagytok. Miért nem mentetek el? (Meddő kérdés, olyan, mint hogy "miért nem hordtátok el a hegyet?".)
Csókollak téged és Prát, mindkettőtöket gyengéden és odaadóan szeretlek, írd meg, Maksz, lehet-e csomagot küldeni nektek és milyet.
MC.
Alja nő, üresedik és egyszerűsödik. 10 és fél éves, a feje a vállam fölé ér. Csókol téged és Prát.
Párizs, 1926. január 2.
Boldog újévet, kedves Valentyin Fjodorovics!
Szergej Jakovlevics visszatérést kíván Önnek Oroszországba,6 én pedig ugyanazt, mint magamnak: csöndet, azazhogy lehessen dolgozni. Ez az én régi sirámom, kiáltó szavam, nem a pusztába, hanem a bazárba. Minden bazár - Párizs éppúgy, mint Všenory, és Všenory éppúgy, mint Párizs, az egész hétköznapi élet egy bazár.. De nem minden bazár a mindennapi élet: a sirázi például. A hétköznapi élet az átlényegületlen anyagi világ. Eljutottam végre ehhez a formulához. A gyűlölet vezetett ide.
De mi van a költővel, aki mindent átlényegít?... Nem, nem mindent, csak azt, amit szeret. És nem mindent szeret. A nappali létezés hiábavalóságai például, amiket én gyűlölök, nekem a mindennapi életet jelentik. Mások számára ez költészet. És a világ végére elgyalogolni (amit imádok!) esőben (amit imádok!) - nekem költészet. Mások számára ez a hétköznapi élet. Hétköznapi élet mint olyan nincs. Csak a gyűlöletünk szüli. A mindennapi élet: gyűlöletes látszat.
Párizs? Nem tudom. Ki vagyok én, hogy beszéljek egy ilyen városról? Párizsról beszélhetett Napóleon (úr!) vagy Victor Hugo (nem kisebb) vagy az utolsó koldus, aki előtt - igaz, másképp -, nyitva van minden.
Én nem Párizsban lakom, hanem egy negyedben. Ismerem a metrót, amivel nehezen boldogulok, ismerem az autókat, amikkel egyáltalán nem boldogulok (mindegyik után, amelyik nem üt el, úgy érzem, átugrottam egy akadályt - tudja, mit jelent ez: az egész ember egyetlenegy pillanatban), ismerem a boltokat, amikben eltévedek. És valamelyest még az orosz kolóniát. És azt a Párizst, amikor tizenhat éves voltam: a szabad, magába fordult Párizst, a Szajna partján tele könyvesekkel. Azaz az én fénylő szabadságomat - akkor. Öt hónapot éltem Párizsban, teljesen egyedül, senkivel sem ismerkedtem meg. Ismertem akkor? (Keresztül-kasul bejárva!) Nem. A saját lelkemet ismertem, mint most. Nekem nem adatott városokat megismerni.
"Párizsban az ember porszemnek érzi magát." Teljesen? Nem. A teste? Igen. A teste a testek tengerében. De a lelke nincs a lelkek tengerében, egyszerűen azért, mert ilyen tenger nincs. Ha pedig van, akkor csendes, nem ver hullámokat.
Dolgozni nagyon nehéz: négyesben lakunk. Szinte sehova sem járok, de hozzánk jönnek. A környék szegény, füstös, zajos. Ha itt maradnék, kiköltöznék a városból. Nem tudok élni fák nélkül, itt pedig egy bokor sincs. Aggódom a gyerekekért. Már kértem Szlonyimot,7 járja ki, hogy őszig távol (szó szerint) maradhassak.8
Szenvedélyesen szeretnék az óceánhoz menni. Ide közel van. Félek, hogy később nem láthatom. Lehet, hogy vissza kell mennünk Oroszországba (kell - egyáltalán nem akarok!*), vagy még valami történik... Nagydarab természetet akarok látni. Ide közel van. Nyárra Csehországba - ez szomorúan hangzik. Megint Prága mellett, a dombokon. A gyerekekkel nehéz vidékre menni - a mindennapi élet így is gond.
Kedves Valentyin Fjodorovics, ha tud, járjon közben. Szégyellem kérni Önt, tudom, mennyire elfoglalt, és ismerem a "mások dolgának" szörnyű unalmát. De Szlonyimot már kértem, és nincs más. A találkozásunk erős és mély emberi benyomást tett rám, különben nem szántam volna rá magam, hogy megkérjem.
Az újév olyan volt, akár a bolondokháza. Szergej Jakovlevics már írt Önnek. Az orosz Újévet otthon fogom ünnepelni.
Szívből jövő üdvözlet Önnek és - ezúton - feleségének és lányának.
Marina Cvetajeva
Nagy cikket írok a kritikáról és a kritikusokról.9
Párizs, 1926. január 18.
Kedves Valentyin Fjodorovics!
Hogyan köszönjem meg?10
Olyan kevéssé ismerjük egymást, és egyik barátom sem tette volna meg értem azt, amit Ön! Ismerem az efféle dolgok és kérések nehézségét. A siker csakis az Öné, személyes: egy ember hatása a másikra.
Feltétlenül visszamegyek ősszel Csehországba - ezzel a nyárral meg akarom lopni a sorsot, hogy utoljára (ez az érzésem) lássam a tengert.
Nem nekem való az élet Párizsban - túl sok az irigység. A szerencsétlen estem, ami még nem volt meg, nap mint nap új ellenséget szül.
Az estet, amit eredetileg január 23-ra hirdettek meg, áttették február 6-ra - kevés a barát és túl sok az eladatlan jegy. Ha tudná, mindez mennyire megalázó!
- Krisztus szerelmére, vegyen jegyet! - Krisztus szerelmére, jöjjön el!
Sajnáltatni magam és hízelegni nem tudok - éppen ellenkezőleg, mostanában jobban burjánzik bennem az irónia, mint bármikor. És a "jótevők" összezárják már-már nyíló tenyerüket (pontosabban: tárcájukat!).
Megismerkedtem L. Sesztovval, I. Bunyinnal és... Teffivel.11 Az első maga a nemeslelkűség, a második maga a gőg, a harmadik maga a banalitás.
Az első szeret engem, a második elvisel, a harmadik... a harmadikkal nem vagyunk köszönő viszonyban.
Mennyivel tisztább és emberibb az irodalmi Prága!
Befejeztem a nagy cikket a kritikáról és a kritikusokról (az itteniek faragatlanok. Olvassa el Jablonszkijt ["Vozrozsgyenyie"] és Adamovicsot ["Zveno"] Jeszenyinről!)
Összezsúfolódva lakunk, négyen egy szobában, szinte lehetetlen írni. Rettenetesen elfáradok és - egyelőre - ritkán örülök.
Üdvözlöm a všenoryiakat, különösen - ha találkozik vele - Grigorij Iszaakovics Altsulert.12 Megkaptam a levelét, ha kicsit szabadabb leszek, válaszolok.
Sietek. Még egyszer hála a jótettért és - főleg - a jóakaratért. Szergej Jakovlevics is, én is minden jót kívánunk Önnek és az Önéinek.
M. C.
Meudon (S. et O.)
2, Avenue Jeanne d'Arc
1927. december 12.
Kedves Valentyin Fjodorovics!
Nem felejtettem Önt, Ön az egyik, akiről a legkedvesebb emlékeket őrzöm az utolsó všenoryi tartózkodásomból. Igaz, hogy elköltözött onnan? Nem tudom a címét, azért írok Anna Antonovnához.
Mit meséljek magamról, magunkról? Először magunkról: Mur13 hatalmas, beszél, a magassága és a súlya egy ötévesé (francia "six ans" méretet veszek neki), az esze a korának megfelelő, a kora pedig 2 év, 10 hónap. Szép, göndör, vakmerő. Halovány és nagy vagány. Igazi fiú. A játékai: autó, vonat, botok, híján van minden nőies vonásnak. Költő nem lesz belőle. Nem bánom.
Alja tizennégy éves, magasabb nálam, jó termetű, nagyon harmonikus. Nemrég felvették egy rajziskolába, egy hónap alatt nagy sikerei vannak, tehetséges, és szereti is csinálni.
Szergej Jakovlevics teljesen elmerült az eurazsianizmusban. Anyagi forrásunk a filmszereplése, de Szergej szerény, büszke - keveset keres: 6 és fél - 6 óráért 40 frankot kap, ebből 7 elmegy az étkezésre, 5 a közlekedésre, marad 28 frank. Ismereteink szerint 100-at is kereshetne. Hetente kétszer-háromszor lép fel, de mindjárt befejezik a filmet (Jeanne d'Arc), és nem tudjuk, mi lesz aztán. Jó lenne még egy film.
Magamról. Poémákat írtam Franciaországban: "A tengerről", "A szoba kísérlete", "Lépcső", "Levél Rilkéhez"14 (a Verszti III. számában fog megjelenni), "A lég poémája", és most fejeztem be a "Theseus" második részét, a Phaedrát. (Trilógiának tervezem: Ariadna, Phaedra, Helena).15
Nem fiatalodtam és nem öregedtem, bár jobban élek, mint Všenoryban, de rosszabbul is: nincs az a természet és az a szabadság. És barátok sincsenek. Az élet a gyerekekkel, a házimunkával és a füzetekkel telik.
Remélem, tavasszal megyek Prágába, ez attól az 1000 koronától függ, amelyet a prágai fellépéssel szedek össze - vagy nem szedek össze? - (ez a pénz az oda- és visszaútra kell, Anna Antonovnánál fogok lakni). Nagyon hiányzik Prága.16
Igen! A közeli napokban lehet küldeményeket eljuttatni Párizsba: kedves ismerősünk, P. P. Szuvcsinszkij (az eurazsianizmus feje) megy Prágába néhány napra. Kedves Valentyin Fjodorovics, ha nem terhes Önnek, adja oda Anna Antonovnának a "kincseinket". Ő majd továbbítja, Szuvcsinszkij elmegy hozzá. Nagyon szeretném, ha találkoznának, de nem tudom, hol fog lakni.
Nagyon fogok örülni, ha jelentkezik. Szívből jövő üdvözlet Önnek és az Önéinek. Írjon mindenről.
M. C.
Meudon, 1927. december 12.
...Nemsokára karácsony. Az igazat megvallva, engem úgy agyonhajszolt az élet, hogy semmit sem érzek. Az évek során (1917-1927) nem az eszem, hanem a lelkem tompult el. Csodálatos megfigyelés: az érzésekhez kell az idő, nem a gondolathoz. A gondolat villám, az érzés pedig a legtávolabbi csillag sugara. Az érzésnek nyugalmas időre van szüksége, félelemben nem tud élni. Egyszerű példa: amíg másfél kiló halat megforgatok lisztben, gondolkodni tudok, de érezni nem: zavar a szag! Zavar a szag, zavar a ragacsos kezem, zavar a sercegő vaj, zavar a hal: mindegyik külön-külön és az egész másfél kiló együtt. Az érzés, nyilván, követelőzőbb, mint a gondolat. Mindent vagy semmit. Én a saját érzésemnek semmit sem tudok adni: sem idot, sem csendet, sem magányt: én mindig emberek között vagyok: reggel 7-től este 10-ig, 10-re pedig úgy elfáradok, hogy mit érezhetnék akkor! Az érzés erőt követel. Nem, akkor egyszerűen leülök stoppolni Mur, Sz. Ja., Alja és a magam holmijait - 11óra, 12 óra, egykor Sz. Ja. megérkezik az utolsó vonattal, rövid beszélgetés és alvás, azaz lefekvés könyvvel 2-ig, fél 3-ig - jó könyvek, de én még jobbakat írnék, ha...
Talán én vagyok a vétkes (bűnösök nincsenek): a természeten, azaz a lelken és a lelken, azaz a természeten kívül semmi sem érint meg, sem a közélet, sem a technika, sem a... sem a... Ezért sehova sem utazom: uunalmas! Egy professzor felolvassa az előadását, én is olvasok, csak én a perceket. Minek? Ma is ez van: eurázsiai előadás a nyelvtudományról. Közel állna hozzám? Csak úgy tűnik. A professzor (nagyság) az összes nyelvet négy szóból vezeti le.17 Mikor ezt meghallottam, rögtön elhárítottam magamtól: a páros számból semmi jó nem ered. A rím? A rím a harmadik.
Nem is mentem el, és egy harisnya és a ketyegő vekker között ülök.
Mennyire szeretnék Prágába menni! Megtörténik még? Ha nem, akkor is mondja, hogy igen! Soha életemben nem akartam visszatérni egyetlen városba sem, egyáltalán nem akarok Moszkvába menni (azt kivéve bárhova Oroszországba!), de Prágába, az érezhetően ihletett, elvarázsolt városba akarok. Azt a magamat akarom, a boldogtalan-boldogat, a A Vég Poémáját és a Hegy Poémáját, azt a magamat, ami az ottani hidak és helyek teste nélküli lélek (NB.! Egy vers:)
...........................
Így íródtak valamikor a versek, nem írtam (csak úgy) 1925 májusa óta. Gyötrődni az én igém!18
Hogy szeretnék Önnel Csehországban utazni! Minél mélyebbre az országban! (Tudom, hogy ez soha nem válhat valóra!) Prága (az ábránd-város) után a természetbe. Csak lenne pénzem! Tanárok és könyvek Aljának, megfelelő dada Murnak, lakás, kis kerttel - és magamnak? Mindennnap írás és évente kétszer utazás, először Önhöz. Nemrég valaki azt mondta, hogy a régi orosz százezrem most egymillió franknak felelne meg. - Hang.
Befejeztem a Phaedrát. Majdnem fél évig írtam, de hiszen naponta fél órát írok, legfeljebb egy órát. Nagyon nagy munka, nagyobb mint a Theseus. Ariadna - Phaedra - és a megírandó Heléna. Nem tudom, hova adom. Talán a Szovremennije Zapiszkinek.19 Most az egész tisztázásával, rendbehozatalával vagyok elfoglalva, sok a sikerületlen hely. - Menni fog! Természetesen a füzet az, ami a felszínen tart.
Viszontlátásra! Gondoljon rám a prágai hidakon és utcácskákban (nem az utcákon!). Talán egyszer majd mégis együtt...
1939. június 7.
Kedves Anna Antonovna! Késő éjjel írok - vagy nagyon kora reggel. (Így születtem, pontban éjfélkor: VERS!!!: Mezsdu voszkreszenyem i szubbotoj.) Ez az utolsó üdvözletem. Mindennap veszett levelezés és válogatás és csomagolás és veszett hőség (veszett kutyák), normális időben fuldokolnék, de most megfulladtam - és mint a jógi, semmit sem érzek. Sajnálom Murt, aki mindettől teljesen kimerült, nem találja a helyét ebben az összeomlásban. De mindjárt vége, és a vég mindig nyugalom. (Vég nincs, ezért rögtön a kezdet van.)
Köszönöm a bátorítást, rögtön megértett [...], de nem volt választásom: nem lehet elhagyni az embert a bajban, én így születtem, és Murnak is egy ilyen városban, mint Párizs, nincs élet, nincs növekedés... Hát így.
Köszönöm azokat a gyerekkori ösvényeket és a többi, nem kevésbé ismerőseket is, köszönet a mi ösvényeinkért. Az egyetlen áramba összefutó ösvények egyszer maguktól eljutnak Önhöz is - az áramlás mindig maga választ, nem küldi semmi, a jégárt, a földet vagy az Istent kivéve... [Sztyihi k Csehii]. De Ön mindig meg fogja ismerni a hangomat.
Istenem, micsoda szomorúság! Most az első lázas nekibuzdulásban, a kezem és a fejem - és az idojárás - forróságában még nem érzem teljesen, de tudom, mi vár engem: magamat ismererm! Kitöröm a nyakam, ahogy visszanézek: Önre, az Ön világára, a mi világunkra... De egyet tudjon: bármikor is gondol rám, tudja, hogy gondolata válasz. Az én falumban is vannak fenyők, eszembe fog jutni az a borókabokor.
...Ön olyan ember, aki teljesítette az összes kérésemet és túlszárnyalta az összes (ki nem mondott) elvárásomat a ragaszkodásról és az emlékezésről. Úgy, mint Ön, senki sem szeretett engem. Mindenre emlékszem, és mindenért végtelenül és örökké hálás vagyok. - Válaszolni már nem tud, 10-én utazunk, gondoljon ránk, sokáig, mindennap, sok napon át. Kellemes nyarat, pihenést, egészséget, csendes embereket és jó könyveket kívánok. Köszönöm a Lawrens-Tochtert, magammal viszem, soha nem válok meg tőle. Köszönök mindent, amint rendben leszünk, írok. És lesz találkozás! Mindig és örökké az Ön
M-ja
1939. június 12., a még álló vonatban
Kedves Anna Antonovna! (A tenyeremen írok, ezért ilyen gyerekes az írásom.) Hatalmas pályaudvar, zöld üvegekkel: szörnyű zöld kert - és mi nem nő benne! Régi szokás szerint a búcsúzásra Murral leültünk, és keresztet vetettünk az ikon üres helye előtt (jó kezekbe adtam, velem utazott és élt 1918 óta, de valamikor mindentől megválik az ember: mindenkorra! Ezt gyakorolni kell, hogy aztán ne legyen rettenetes, de még furcsa sem...) Véget ér tizenhét év élete. Milyen boldog voltam akkor! Életem legboldogabb szakasza - ne feledje! - Mokropsy és Všenory és az én szeretett hegyem. Furcsa - tegnap találkoztam az utcán a hősével,20 akit nem láttam évek óta, hátulról szaladt nekünk, és minden magyarázat nélkül szétszakította Mur és én egymásba fogódzó kezeinket, elment köztünk, mintha mi sem történt volna. És ugyanilyen csodálatos módon találkoztam az őrült öreg költővel és feleségével egy vendégségben, ahol már egy éve nem volt. Mintha mindenki megérezte volna. Állandóan találkoztam valakivel - mindenkivel. (Most hallom kongóan és fenyegetően: Express de Vienne... és eszembe jutottak a tornyok és a hidak, amiket soha többé nem látok.) Kiáltanak: En voiture, Madame! - Mintha nekem szólnának, és közben leveszik rólam az életem összes korábbi helyszínét. Nincs miért kiáltani, én is tudom. Mur felszerelkezett (ennél a szónál elindult a vonat) újságokkal.
Közeledünk Rouenhez, ahol valamikor az emberi hála megégette Jeanne d'Arcot. (Egy angol nő pedig 500 évvel később azon a helyen emlékművet állított neki.) - Elhagytuk Rouent - racte dále!21 Fogom várni a híreket mindannyiuktól, adja át forró üdvözletemet az egész családnak, mindannyiuknak egészséget, kitartást és hosszú életet kívánok. Álmodozom egy találkozásról Mur hazájában, ami a sajátomnál is sajátabb. Úgy figyelek fel a hangjára, mint a saját nevemre. Emlékszik, volt egy barátnőm, Szonyecska, mindenki így mondta nekem: "A maga Szonyecskája." - Az Ön nyakláncában utazom, és a kabátomon az Ön gombjai vannak, az övemen pedig az Ön csatja. Szerény és őrülten kedves holmik, magammal viszem őket a sírba vagy együtt égek el velük. Viszontlátásra! Már nem nehéz, ez már a sors. Ölelem Önt és az Önéit, külön-külön és együtt. Szeretem és csodálom. Hiszek Önben, mint magamban.
M.
SCHILLER ERZSÉBET fordítása
