INGEBORG BACHMANN

Malina*

Végre a saját bőrömben járok-kelek, azzal a testtel, amely a megvetéstől idegen lett számomra, érzem, ahogy belülről minden megfordul, ahogy az izmok engednek az állandó görcsből, ahogy a harántcsíkolt és a simaizom-szövetek lazulnak, ahogy a két idegrendszer egyidejűleg átalakul, mert semmi sem történik nyilvánvalóbban, mint ez az átalakulás, egy jóvátételi folyamat, megtisztulás, az élő bizonyíték, a tényszerű, amely mérhető és jelölhető is lenne a metafizika legújabb eszközeivel. Még jó, hogy rögtön felfogtam, mi fogott el abban az első órában, és így azonnal, minden teketóriázás és elképzelés nélkül Ivánnal mentem. Egy órát sem késlekedtem, mert ezt az eseményt, amelyről előre nem lehet tudni, soha nem is lehetett, amelyről soha semmit nem olvasni, nem hallani, nagyon is siettetni kell, hogy bekövetkezhessen. Már egy apróság megfojthatná, elnyomhatná csírájában, leállíthatná lendületvétel közben, olyan érzékeny a világ e legerősebb hatalmának kezdete és létrejötte, merthogy a világ beteg, és őt, az egészséges hatalmat nem hagyja feltörni. Beledudálhatott volna egy autó az első mondatba, egy tilosban parkoló motorkerékpárt felíró rendőr, egy járókelő tolakodhatott volna hőbörögve közénk, elállhatta volna egy szállítómunkás kocsijával a látóterünket, Úristen, elképzelhetetlen, mi minden jöhetett volna közbe. Egy szirénázó mentőautó által eltérítve nézhettem volna az úttest felé a kirakatban lévő turbánliliom-csokor helyett, vagy Iván éppen tüzet kérhetett volna valakitől, és akkor máris ő nem vett volna észre engem. Mivel ekkora veszélyben voltunk, mivel azon a helyen, a kirakat előtt már három mondat is túl sok lett volna, gyorsan eljöttünk együtt arról az égetően veszélyes helyről, és sok mindent nem bolygattunk. Ezért aztán sokáig tartott, míg az első semmitmondó kis mondatokból kikeveredtünk. Nem is tudom, ma mondhatjuk-e már egyáltalán, hogy beszélünk egymással, hogy más emberekhez hasonlóan tudunk beszélgetni. De nekünk nem sietős. Itt van még számunkra az egész élet, mondja Iván.

Mindenesetre néhány első mondatcsoportot meghódítottunk magunknak, együgyű mondatkezdeteket, félmondatokat, mondatvégeket, a kölcsönös elnézés glóriájával övezve, és eddig a legtöbb mondat a telefonmondatok között van. Újra és újra gyakoroljuk őket, mert Iván egyszer a Kärtnerringen lévő irodából hív, máskor késő délután vagy este otthonról.

Halló. Halló?

Én, ki más lenne

Igen, persze, bocsáss meg

Hogy én? És te?

Nem is tudom. Ma este?

Olyan rosszul hallak

Rosszul? Hogy mi? Szóval akkor lehet

Nem hallak jól, tudnál

Mi? Van valami?

Nem, semmi, később még esetleg

Persze, inkább később felhívlak

Bár nekem, nekem barátokkal kellene

Jó, ha nem tudsz, akkor

Azt nem mondtam, csak ha te nem

Mindenképpen hívjuk még egymást később

Jó, de hat körül, mert

De az nekem túl késő

Hát igen, tulajdonképpen nekem is

Ma talán nincs is értelme

Bejött valaki?

Nem, csak Jellinek kisasszony most

Ja, szóval már nem vagy egyedül

De később, kérlek, kérlek, tényleg!

Ivánnak és nekem vannak barátaink és azonkívül emberek, csak nagy ritkán olyasvalaki, akiről ő vagy én tudnánk, kiről is van szó valójában, és hogy is hívják az illetőt. A barátokkal és emberekkel felváltva kell enni mennünk, legalább egy kávéházba beülni néhány percre, vagy külföldiekkel kell mennünk valahová, nem tudva, mihez kezdjünk velük, és legtöbbször egy telefont meg kell még várnunk. Ha egyetlenegyszer, de tényleg csak egyszer úgy akarná a véletlen, hogy találkozzunk Ivánnal a városban, ő emberekkel, én is emberekkel, akkor legalább megtudná, hogy máshogy is ki tudok nézni, hogy fel tudok öltözni rendesen (amiben kételkedik), hogy beszédes vagyok (amiben még jobban kételkedik). Az ő jelenlétében ugyanis elhallgatok, mert a legjelentéktelenebb szavak: igen, rögtön, úgy, és, de, aztán, ó! annyi mindennel vannak telítve, százszoros jelentéssel szólnak belőlem hozzá, ezerszer több mindent beindítva, mint a szórakoztató történetek, anekdoták, kihívó álszócsaták, amelyeket a barátok és emberek ismernek tőlem, és a látszat kedvéért meglévő gesztusok, szeszélyek, allűrök, mert Iván számára semmi sincs a látszat kedvéért, semmit sem csinálok, hogy látsszak, és hálás vagyok, ha elkészíthetem az enni- és innivalóját, hogy titokban olykor kipucolom a cipőjét, hogy a folttisztítóval a zakóján szöszmötölhetek, és egy "Na, ezzel megvolnánk!" többet jelent, mint egy étlap fölötti homlokráncolás, mint az emberek előtti ragyogó forma, a viták, a kézcsókok és viszontlátási óhajok begyűjtése, mint a kedélyes hazaút a barátokkal, még egy pohár ital a Loos bárban, puszi balról, puszi jobbról, és: viszlát! Mert ha Iván a Sacherbe megy ebédelni, természetesen az intézet költségén, és mert mennie kell, akkor én biztosan késő délutánra beszéltem meg a Sacher Kék bárjában valakivel, és nem találkozunk, akár kiprovokálni akarom, akár megakadályozni, mert ma a Stadtkrugban vacsorázom, Iván pedig külföldiekkel kint Grinzingben, és holnap néhány embert körbe kell vinnem Heiligenstadtban és Nußdorfban, erre gondolok kétségbeesve, és ő a Három Huszárnál fog enni egy úrral. Sok ember jön hozzá kintről, az enyémek is sokszor kintről jönnek, és ez ma például megint megakadályozza, hogy találkozzunk, csak a telefon marad. És telefonmondataink első csoportja köré, a futó találkozásokkor, a különböző emberek miatti elválások előtt, egy teljesen más mondatcsoport szerveződik, amely a "példá"-ról szól.

Iván azt állítja, hogy mindig azt hallja tőlem "például". És hogy kiűzze belőlem a példamondatokat, példamondatokban beszél, például még abban az egy órában is, ami a vacsoráig marad számunkra.

No mi van, például, Schlauberger kisasszony? Hogy is volt az, például, amikor először jöttem a lakásodra, másnap aztán, például, nagyon bizalmatlannak látszottunk.

Én még például soha nem szólítottam meg ismeretlen nőket az utcán, és azelőtt eszembe se jutott volna például, hogy ez a fajta ismeretlen nő egy ismeretlennel rögtön, tessék?

Ne túlozz!

Például még mindig nem világos számomra, mit is csinálsz valójában. Mit lehet például egész nap otthon csinálni anélkül, hogy megmozdulna az ember. Hadd gondolkodjam csak például egy kicsit. Ne, csak ne mondj el semmit.

De kérlek, olyan könnyen el tudom!

Én például erre nem vagyok kíváncsi, ne is mondd ezt nekem, csak egy-két dolgot kérdezek, de mivel példátlanul diszkrét vagyok, nem várok választ.

Iván, ne így!

Hát akkor hogy?

Például, ha én ma este hazajövök, fáradtan, és mégis várnék még egy telefonra, mit szólnál te, például, Iván, ahhoz?

Menj inkább aludni utána, mégpedig rögtön, Schlauberger kisasszony.

És ezzel a mondattal Iván el is ment.

Iván, más férfiaktól eltérően, ki nem állhatja, ha direkt egy telefonra várok, ha időt szakítok őrá, ha az ő szabadidejéhez igazodom, így hát titokban teszem mindezt, engedelmeskedem, és tantételeire gondolok, mert tőle származik a sok első tantétel számomra. De ma már minden késő, tizenöt évvel ezelőtt kellett volna Ivánnal találkoznom útban a posta felé. A tanuláshoz nincs még túl késő, de milyen rövid lesz az idő a tanultak alkalmazásához. De még mielőtt ma, parancsára, elalszom, azon gondolkozom, hogy akkoriban képtelen lettem volna a tanítást teljes egészében megérteni.

Mivel csöng, búg, zúg, a telefon után kapok, már mondanám is, hogy "Halló", hiszen lehet, hogy Iván az, de aztán halkan leteszem a kagylót, mert mára már nem volt engedélyezve még egy utolsó hívás. Még egyszer megszólal, de rögtön el is hallgat, óvatos csörrenés volt, talán Iván volt az, csakis Iván lehetett, és én nem akarok meghalni, még nem, ha tényleg Iván volt az, elégedettnek kell lennie velem, és azt kell gondolnia, hogy már rég alszom.

De ma dohányzom és várok és dohányzom a telefon mellett éjfél utánig, és felveszem a kagylót, és Iván kérdez, és én válaszolok.

Még a hamutartót kell ide

Igen, egy pillanat, nekem is

Te is rágyújtottál?

Így ni. Igen. Nem, nem megy

Nincs gyufád?

Az utolsó volt, nem, most a gyertyánál

Te is hallod ezt? Lépjen már ki a vonalból

Hát a telefonnak is megvan a hátránya

Mi? Valaki egyfolytában belebeszél. Miféle kátrány?

Azt mondtam: hátrány, de nem érdekes, h-val

Nem értem ezt a dolgot a kátránnyal

Bocsáss meg, szerencsétlen volt ez a szó ide

Hogyhogy szerencsétlen, mire gondolsz?

Semmire, csak ha ilyen sokszor ismételget az ember egy szót

De még ha négy ember beszél is egyszerre, akkor is kihallom Iván hangját, és mindaddig, amíg hallom őt és tudom, hogy ő hall engem, életben vagyok. Amíg a telefon, ha be kell is fejeznünk, megint megszólal, cseng, zeng, zúg, néha egy fokkal hangosabban, máskor túl halkan, ha az ember a hűtőszekrény ajtaját becsapja, a gramofont vagy a fürdővizet megindítja, de ha mégis csak szól, vagy ki tudja már, mit is csinál egy telefon, és hogy is nevezhetnénk kitöréseit? De mégis, amíg eljuttatja hozzám Iván hangját, akár értjük egymást, csak alig értjük, vagy már egyáltalán nem is, mert a bécsi telefonhálózat percekre összeomlik, minden mindegy nekem, az is, hogy mi a mondanivalója számomra, oly várakozásteljesen, újjászületőben, elhalóban, kezdem megint a Halló?-val. Csakhogy Iván ezt nem tudja, felhív vagy nem hív fel, de azért mégiscsak felhív.

Milyen kedves, hogy fel

Kedves? Hogyhogy kedves?

Csak úgy. Kedves tőled

De a padlón térdelek a telefon előtt, és remélem, hogy Malina sohasem lep meg ebben a helyzetben, azt sem láthatja soha, hogyan borulok földre a telefon előtt, mint egy muzulmán a szőnyegén, homlokomat a parkettára szorítva.

Nem tudnád egy kicsit érthetőbben

A kagylót kell, most jó?

És neked mi még a programod?

Nekem? Ó, semmi különös

Az én Mekkám és Jeruzsálemem! És így el vagyok hivatva az összes előfizető közül, és felhívatva is az én 72-31-44-emen, mert Iván kívülről megtalál már minden tárcsán, és biztosabban találja meg a számomat, mint a hajamat és a számat és a kezemet.

Én ma este?

Nem, ha nem tudsz

De te azért

Azt igen, de oda nem akarok

Azért ez már, ne haragudj, de

De hát mondom, ez semmi

Inkább te menj, mert én elfelejtettem

Szóval te el. Szóval te le

Akkor majd holnap, aludj jól!

Szóval Ivánnak nincs ideje, és a kagyló jéghideg tapintású, nem műanyag, fém, felkúszik a halántékomig, mert hallom, ahogy leteszi, és azt szeretném, ha ez a zaj egy lövés lenne, rövid, gyors, hogy vége legyen, nem akarom, hogy Iván ma ilyen legyen, nem akarom, hogy ez mindig így legyen, a végét akarom. Leteszem, ott maradok a padlón térdelve, aztán elvonszolom magam a hintaszékig, és elveszek egy könyvet az asztalról ŰRUTAZÁS - HOVÁ? Lázasan olvasok, tiszta őrültség, hiszen felhívott, és különben is, nem így akarta, hozzá kell szoknom, hogy azt nem teszi hozzá, mint ahogy én se mondok tovább semmit, a fejezetnek vége, a Hold meg van hódítva, és én összeszedem a leveleket a nappali asztaláról, hogy Malinát ne bosszantsák fel, még egyszer átolvasom őket a dolgozószobában, rápakolom őket a tegnapi levelekre, átrendezem a mappákat, nagyon sürgős, sürgős, meghívások, lemondások, mellékletek, kifizetetlen számlák, kifizetett számlák, lakás, de a cím nélküli mappát nem találom, amelyik a legsürgősebben kellene, és ekkor megszólal a telefon, a szokásosnál határozottan hangosabban, távolsági beszélgetés következik, és egy kicsit kiabálok, lázas kedvességgel, anélkül, hogy tudnám, mit mondok és kivel kell beszélnem: Kisasszony, kisasszony, központ, kérem, megszakadt, kisasszony! Most München volt vagy Frankfurt? Mindenesetre megszakítottak, leteszem a kagylót, a telefonzsinór már megint össze van gabalyodva, és beszéd közben, elfeledkezve magamról, én is belegabalyodom, az Ivánnal való telefonálás miatt van ez. Most München vagy akármi miatt nem csavargathatom tízszer körbe a zsinórt. Maradjon így összegabalyodva. Ami marad, az az, hogy a fekete telefonra nézhetek olvasás közben, lefekvés előtt, ha az ágy mellé helyezem. Kicseréltethetném kékre vagy pirosra vagy fehérre, de ez már soha nem fog bekövetkezni, mert semmi másnak nem szabad már változnia a lakásomban, hogy Ivánon, az egyetlen újdonságon kívül semmi se vonja el a figyelmemet, semmi a várakozástól, amikor a telefon nem mozdul.

Bécs hallgat.

Ivánra gondolok.

A szerelemre gondolok.

A valóság injekcióira.

A hatásidejükre, csak ilyen kevés óra.

A következő, erősebb injekcióra.

Csöndben gondolkozom.

Azt gondolom, késő.

Gyógyíthatatlan. Túl késő.

De túlélem és gondolkodom.

És azt gondolom, nem Iván lesz az.

Bármi jöjjön is, valami más lesz.

Ivánban élek.

Ivánt nem élem túl.

Mindent összevetve azonban semmi kétség, hogy Iván és én olykor egy órát, olykor még egy egész estét is találunk, kis időt egymás számára, amely másképp telik el. Két különböző életet élünk persze, de ezzel még nem mondtunk meg mindent, mert a hely egységének érzete sohasem hagy el bennünket, és Iván, aki még bizonyára nem gondolkodott el erről, ő sem kerülheti el. Ma nálam van, legközelebb én leszek nála, és ha nincs kedve mondatokat alkotni velem, felállítja a sakktábláját vagy az enyémet, az ő lakásán vagy az enyémen, és játékra kényszerít. Iván bosszankodik, szitkozódó vagy jókedvű magyar szavak lehetnek azok, amelyekkel két lépés között felkiált, és eddig még mindig csak annyit értek, hogy jaj és jé, és néha azt kiáltom, hogy éljen! Olyan felkiáltás ez, amely bizonyára nem passzol ide, de akkor is az egyetlen, amit évek óta ismerek.

Te jó ég, mit csinálsz már a futóddal, gondold meg, kérlek, még egyszer ezt a lépést. Még mindig nem vetted észre, mire játszom? És ha Iván ezenfelül még azt is mondja: Istenfáját! Vagy: az Isten kínját!, sejtem már, hogy ezek a kifejezések a lefordíthatatlan ivánszitkok csoportjához tartoznak, és ezekkel a gyanítható szitkokkal természetes, hogy kizökkent a koncepciómból. Iván azt mondja, hiszen te terv nélkül játszol, nem hozod játékba a bábuidat, a királynőd már megint mozdulatlan.

Nevetnem kell, aztán megint mozdulatlanságom problémáján töprengek, és Iván felém kacsint egyet. Felfogtad? Nem, hiszen te semmit sem fogsz fel. Mi van már megint a fejedben, káposzta, karfiol, saláta, csupa zöldség? Aha, és most a fejetlen, üresfejű kisasszony el akarja terelni a figyelmemet, de ismerem én már ezt, a vállról lecsúszott ruhát, csakhogy nem nézek oda, törődj a futóddal, a lábunkat is már vagy félórája mutogatjuk térden fölül, de most ezzel sem mész semmire, és ezt nevezed te sakkozásnak, kisasszony, de velem nem lehet ám így játszani, ó, most meg bevágjuk a furcsa kis fintorunkat, ezt is vártam már, eljátszottuk a futónkat, kedves kisasszony, adok még egy tanácsot, tűnj el innen, lépj E5-ről a D3-ra, de ezzel aztán vége a lovagiasságomnak.

Odahajítom neki a futómat, és még mindig nevetek, hiszen sokkal jobban játszik, mint én, a lényeg az, hogy a végén néha mégiscsak pattra jutok vele.

Iván megkérdezi, minden összefüggés nélkül: Malina kicsoda?

Erre nem tudok válaszolni, némán, homlokráncolva játszunk tovább, megint hibázom, Iván nem tartja be, hogy toucher et jouer, visszahelyezi a bábumat, többet aztán nem hibázom, és a játszmánk pattal végződik.

PETE NÓRA fordítása

* Részlet Ingeborg Bachmann azonos című regényéből, amely magyarul is rövidesen megjelenik a Jelenkor Kiadó gondozásában.