|
|
|
|
|
||
Kezdettől elutasítottad a gyereket, ismerd be már végre. Valójában ezért csügg rajtad annyira a fiunk. Mert eltekintve attól, hogy eleinte minden gyerek elsősorban az anyjához ragaszkodik, a fiunk egész különös módon kötődik hozzád, mivel te éveken át elutasítottad őt. Nem tudtad elfogadni azt a tényt, hogy anya vagy. Újra és újra figyelmeztetnelek kellett, hogy te vagy az anyja, Resi, nem én. Ha rajtad múlt volna, szoptatni is nekem kellett volna. És aztán, amikor kedved tartja, megjelensz, és azt mondod, én voltam az, aki nem vett tudomást a gyerekről, mindig csak a kanapén hevertem és újságot olvastam. Az nem igaz, Resi, hogy én nem vettem tudomást a gyerekről. De talán üldögéljek órákig az asztal mellett tétlenül, és várjak, hátha őurasága kíván tőlem valamit? Akkor már inkább lefekszem a kanapéra, és újságot olvasok. Majd odajön ő, ha akar valamit. Igen, jobb, ha beletörődsz, hogy a fiunk többnyire téged akar. Hisz neked is jó, ha folyton körülötted van. Mindent egyszerre pedig nem akarhat az ember: szeretetet és kényelmet. De hát ti ilyenek vagytok. Először ez az egész duma, hogy vívjam ki a saját helyem a gyereknél, ajánljak neki ezt-azt, javasoljak, de abban a pillanatban, amikor te úgy döntesz, hogy elmész és elhagysz engem, magától értetődik, hogy a gyerek veled megy. Gondolkodtatok ti, nők, már egyszer is azon, hogy ez is meghatározza a gyerekhez való kapcsolatunkat? Ki az, aki síkraszáll olyasvalakiért, akit bármelyik percben elveszíthet, ha a nőnek úgy tetszik? Végtére is semmi esélyünk. Már az is, hogy mi mindent megengedhet magának egy nő, mielőtt úgy döntenek, hogy nem ítélik neki a gyereket. Az utcára kell ahhoz mennie vagy drogokat szednie. Egy férfinál ezzel szemben már az is elég, ha rendes munkája van, hogy rögtön azt mondják róla: de hiszen nem is tud gondoskodni a gyerekről, ha egész nap dolgozik. Vagy ha nincs munkája, akkor azt mondják: nem lehet neki ítélni a gyereket, mert munkanélküli. Így van ez. Vagy azért sem ítélik a férfinak a gyereket, ha van egy barátnője, aki pedig törődne az anya helyett a gyerekkel. A gyereket szinte sosem ítélik az apának. Egy munkanélküliről úgyis automatikusan azt feltételezik, hogy alkoholista, többnyire aztán valóban az is lesz. Mivel először elveszíti a munkáját, majd a nő hagyja el, aztán nem ítélik neki a gyereket, és hamarosan mindenütt azt suttogják róla: egyre felelőtlenebb, nem törődik a háztartással, és elhanyagolja magát. Csak egyszer vegyél fel kopott inget, és már meg is szólnak: nézd, milyen ing van rajta. Vagy például egyszer véletlenül nem mostad ki az ingedet, rögtön azt mondják: oda nézz, milyen koszos a gallérja. És ha a végén netán ideges leszel a környezeted sugdolódzásai és különösen a hátad mögött elhangzó megjegyzések miatt, azt mondják, tipikus alkoholista, mindentől rögtön dühbe gurul. Hiszen agresszív is, nem tud uralkodni magán. És aztán természetesen elterjed: minden bizonnyal megvan az oka, állítják az okosok, hogy Resi elhagyta a kisfiúval együtt. Egy olyan nő, mint Resi, mondanák, nem megy el csak úgy egyszerűen otthonról. Resi becsületes asszony, mondhatsz, amit akarsz. Mert az emberek nem hiszik el, amit nem akarnak elhinni. Egy férfiról rögtön készek elhinni, hogy megcsalja a feleségét, hacsak lehet, egy fiatalabbal, egy szebbel, vagy megbélyegzik, hogy alkoholista. De egy nőről ugyanez senkinek nem jut az eszébe. Egy nőről még mindig így vélekednek: milyen kedves, ügyes, takaros asszony, akkor is, ha a blúzán sárga foltot hagy a reggeli tojás. A férfit azonban, aki csak egyszer is elmulasztja azonnal felvarrni az inggombját, züllöttnek, hanyagnak tartják, és természetesen máris kizárólag ő tehet a válásról, és különben is alkoholista volt egész életében. Többet kellett volna a gyerekkel törődnöm! Nevetséges! Ha nem akarja! Talán könyörögve kérjem, hogy felolvashassak neki valamit? El tudod te ezt egyáltalán képzelni, Resi, milyen érzés az, amikor a saját gyerekedért elmész az óvodába, a gyerek meglát, és azonnal zokogni kezd: hol van a mami, azt akarom, hogy a mami jöjjön értem. Ahogy az ember ott áll a gyerek előtt és az óvónők előtt, akik önelégülten mosolyognak, mint miden nő, ha újból bebizonyosodik hatalmuk. E tekintetben még a doktornők sem kivételek. Már a kórházban, a szülés után félreállítanak, mivel férfi vagy. Mindenhol azt éreztetik veled, hogy útban vagy. Pontosabban ez már a terhesség idején elkezdődik. Eleinte mindenütt azt hallod, hogy a férfi is vegyen részt a terhességben, és már rohansz is a terhestornára, mint gyöngéd, szerető lovag, nagy hasú feleséged mögött gyakorolod a fájások közötti helyes légzéstechnikát, de ha egyszer a nőgyógyászhoz is vele mész, mint ahogy ez velünk is megtörtént, és feleséged állapotáról szeretnél röviden szólni, vagyis arról, hogy állandóan egyfajta nyomást érez a hasában, és meg akarod kérdezni, hogy ezek talán már a jóslófájások-e, nyomban, csak úgy felületesen azt gondolják rólad: csak fontoskodik! Talán még arról is világosítsam fel a doktort, hogy ti, nők, mit éreztek a rendelőjében? Nem tudnátok ezt egyszer ti magatok elintézni? Mindig azt mondtad nekem, ha nőgyógyásznál vagyok, gondoljam meg mindig előre egészen pontosan, mit akarok neki mondani, néha még föl is írom magamnak és egész idő alatt ismételgetem a várószobában, hogy el ne felejtsem, mert amint te bemész egy ilyen nőgyógyászhoz, ahogy mondtad, szólsz két mondatot, és már vetkőzöl is, felteszed a lábadat, és közben el kell mesélned neki, hogy miről van szó, ő többnyire nem hagyja, hogy végigmondd, magyaráztad, félbeszakít, kijavít, rosszul értelmezi, amit hall, mindenesetre teljesen eltérít az eredeti gondolatmenetedtől, fürdesz a saját izzadságodban, és természetesen a legfontosabbat felejted el, hiszen közben még turkál is benned, és aztán újra feltápászkodhatsz a székről, felöltözhetsz, majd ismét kinn vagy, és a hazaúton jut az eszedbe, hogy a legfontosabbról semmit sem szóltál, mondtad. Ezért mentem hát veled a nőgyógyászhoz: hogy ne feledkezz meg a legfontosabbról! Végül is a fiamról volt szó. A férfi, ahogy lépten-nyomon halljuk, nem tud elég hamar elkezdeni törődni a gyerekével, egyszer csak azonban közvetve felmerül a kérdés: maga tényleg képtelen arra, hogy szóhoz engedje jutni a feleségét? A valóságban ugyanis a következőképpen állnak a dolgok: ha nektek úgy tetszik, akkor vegyünk részt a terhességben, a szülésben, a gyerekek nevelésében. A pelenkázásból is vegyük ki a részünket, az etetésből is, vigyük el a gyerekeket a pótnagyihoz, és délután hozzuk haza őket, menjünk el velük a játszótérre, majd később otthon mosogassunk el, szerezzük be a cumikat és a cumisüvegeket, keljünk fel éjszakánként, amikor kibújnak az első fogak, ha azonban egyszer is valamit mondani merünk az óvónőnek vagy a doktornőnek vagy a nővérkének vagy a szakorvosnak, biztos, hogy mindenki furcsán félrenéz és arrogánsan mosolyog. Aztán persze nem kapunk rendes választ. Majd úgy tesznek, mintha beleszóltunk volna valamibe, mintha csak fontoskodnánk, mintha valami olyasmit merészeltünk volna, amihez egyáltalán nem volt jogunk. Később ugyanígy folytatódik a válóperes bíró előtt, a szociális gondozó előtt, a nevelési tanácsadó előtt. Mindig a nőnél van a szólás joga, mintha kizárólag az ő kompetenciája lenne, hogy tájékoztatást adjon például a gyerek egészségi állapotáról, akár az anya hasában van még a gyerek, akár kilencéves. Mihelyst azonban élünk azokkal a jogainkkal, amelyeket tulajdonképpen éppen ti erőszakoltatok ránk, amennyiben magatokkal visztek a terhestornára, a gyerekorvoshoz, az iskolába, a bölcsődébe, a nőgyógyászhoz, azonnal megjegyzik a hátunk mögött: hát ez meg mit nagyzol itt? Tán alkoholista? Pontosan ugyanúgy, mint a kórházban, amikor a fiunk éppen megszületett, és nem szopott elég ügyesen, éhes volt, és te már egészen kétségbe voltál esve, már nem is aludtál, hiszen kétóránként hozták szopni a babákat, és ha egy kisbaba nem szopik rendesen, és emiatt a szoptatás után ordít és sír, akkor a nővérek nem törődnek vele, hanem az ordító csecsemőt tovább hagyják az anyánál, hátha mégiscsak szopik valamit és jóllakik, és abbahagyja a sírást, de alighogy elviszik, és az anya egy kicsit elbóbiskolt, ismét enni hozzák a babákat, teljesen mindegy, hogy jól vannak-e lakva vagy sem. És ha te komolyan veszed férjként rád háruló felelősségedet, mert már nem bírod tovább nézni mindezt, és a nővérszobába mész, hogy megkérdezd, mért van az, hogy nem tud jóllakni a baba, bár az anyának feltehetően elég teje van, akkor a nővérek sokatmondóan egymásra néznek, mielőtt megkérdezik tőled, hogy szeretnéd talán te magad megszoptatni a babát, vagy egyáltalán mit keresel ott és beszélsz a feleséged helyett, aki bizonyára maga is ki tudja nyitni a száját, ha valami mondanivalója van. És te csak állsz ott, és természetesen nem akarod megmondani ezeknek az önelégült pulykáknak, hogy a feleséged, még akkor is, ha nem lenne annyira kimerülve, mint ahogy nyilvánvalóan ki van, még akkor is, ha kipihent lenne, ha otthon lenne, ha minden a maga megszokott módján menne, még akkor is félne olyasmit kérdezni valakitől, amit véleménye szerint saját magának is tudnia kellene. Például, hogy kell megszoptatni egy gyereket. Istenem, Resi, persze hogy tudtam, hogy már megint nem mersz kérdezni. De itt most nem arról van szó, hogy mit mersz és mit nem mersz, itt a gyerekemről van szó. Hisz ezért követeltem azonnal, hogy a főorvossal beszélhessek. Főorvos úr, mondtam, van egyáltalán fogalma arról, mi folyik itt, a csecsemőosztályon? Tudomása van arról, hogyan bánnak itt a páciensekkel és a hozzátartozóikkal? Különösen a férfiakkal? Először is, mondtam, arra buzdítják az embert mint férjet, hogy aktívan működjön közre a kilenc hónap alatt és a szülésnél is, de aztán, ha arra kerül a sor, hogy az ember felelőssége tudatában fellép felesége és gyermeke érdekében, mert már nem bírja tétlenül nézni, ahogy a saját felesége nem tudja a gyerekét jóllakatni, és ahhoz sincs bátorsága, hogy ezt bevallja, szóval, amikor az ember bemegy a nővérszobába, hogy tanácsot kérjen, pár harapós, frusztrált nőszemély megsérti. Ön a felelős azért, mondtam a főorvosnak, hogy egy nő megkapja a megfelelő segítséget, ha nem tudja szoptatni a gyermekét. Később aztán erre is úgy emlékeztek vissza, mintha már megint botrányt okoztam volna. Mintha fontoskodtam vagy megjátszottam volna magam. Tán hallgassak mindaddig, amíg a gyerek éhen hal? Ó, nem, Resi az élet igazán fontos dolgaiban nincs választási lehetőség. Valakinek mindig vállalnia kell a felelősséget. És ez a valaki én vagyok, hiszen te semmit nem mondasz, mindig csak hallgatsz. Aki beszél és nem hallgat, Resi, az mindig kiszolgáltatja magát annak, hogy félreértik, aki beszél, az mer, ha nem is nyer mindig, aki mer. Nem mindig nyeri el igazát az, akinek igaza van. Hát persze hogy észrevettem, hogy a főorvos akkor nem rólam beszélt, nem vagyok hülye. Minden bizonnyal azt gondolta: egy bolond, akit meg kell nyugtatnom. Szegény nő, gondolhatta még, újszülött csecsemője van, akit nem tud szoptatni és ráadásul még ez az őrült alkoholista is ott ül mellette és mindenfélével telebeszéli a fejét. Azt azért jegyezzük meg: ezt nem mondta, de egészen valószínű, hogy gondolta és később értelemszerűen az osztályos nővérnek is elmondta, az pedig elmesélte neked, és így aztán megint összeesküdtetek ellenem. Egy férfi jobban teszi, ha befogja a száját. De a babát rögtön a szülés után megfürdetnünk, azt szabad. Most már hónapok óta mondom neked, Resi, gondolkozz el végre azokon a dolgokon, amelyeket a szememre hánysz. Szerintem máig nem jutott még az eszedbe, hogy megtedd. De hát mindig is így van ez veletek, nőkkel, először évekig hallgattok, aztán egyszer csak, amikor egy nővérrel vagy egy barátnőtökkel megegyezik a véleményetek, hirtelen megerősítve és felvértezettnek érzitek magatokat, és egyszer csak kibuggyan belőletek minden, amiről azt hiszitek, hogy éveken át nyomasztott benneteket. Közben pedig valójában semmi másról nincs szó, mint hogy igazolást nyerjetek arról, hogy elvegyétek tőlünk a gyerekeinket és lelépjetek. Ehhez egész elméletet kell gyártanotok. Éveken át tartó elnyomás, gyámkodás, megaláztatás. Az ember eleinte mindenhová elmegy és mindenben részt vesz: terhesség, szülés, még a bölcsődébe is esténként a fiúért, bár éppen ő maga ellenezte, hogy a gyerek bölcsődébe menjen, és aztán úgyis az lesz a vége, hogy nem is vett részt a gyerek nevelésében, hogy az embernek küzdenie kellett volna a saját gyerekéért, mivel a gyerek még mindig szinte kizárólag az anyjához kötődik, ami ismételten csak azon múlik, hogy csecsemőkorában csaknem éhen halt, és ebből következik, hogy olyan természetellenes módon ragaszkodik az anyjához, hogy még azt sem akarja megengedni, hogy az apja hozza el a bölcsődéből, és este, elalvás előtt csakis az anya olvashat fel neki. És ezek után állítják, hogy az ember nem küzdött eleget. Ezt nevezem én a tények elferdítésének. Mert hiszen az nem a te hibád, ha nem vagy képes jóllakatni a gyereket, és a nővérek semmi mást nem tesznek, mint hogy újra és újra az ágyadhoz viszik a gyereket. Soha nem mondtam, hogy ez a te hibád volt. Csak azt szeretném, hogy annak ismerd el a tényeket, amik: a gyerek csecsemőkorában nem kapott elég tejet tőled, és ezért már-már betegesen ragaszkodik hozzád. Ugyanolyan mértékben, amennyire az anyjába kapaszkodik, logikus módon elfordul az apjától. A tények elhomályosításáról és elferdítéséről van szó, ha egyszerűen azt állítjuk, hogy én magam tehetek arról, hogy a fiunk elfordult tőlem, mivel én otthon állítólag mindig csak az ágyon heverek, és újságot olvasok. Resi, húsz éven át dolgoztam a gyárban, hogy neked és a fiunknak egy napon megépíthessem ezt a házat, ahol aztán végre a kanapén heverhetek és újságot olvashatok.
FÜRJES GABRIELLA fordítása
Carel Fabritius: A régi hosszú rakpart látképe Delftben, 1652
