|
|
|
|
|
||
Kolja Guljajevet semmi különlegessel nem ajándékozta meg az ég; mértékkel kapott mindenből - szépségből is, észből is, ostobaságból is, még a halálhoz is mértékkel viszonyult. Halkan lépkedett az életben, mint aki ingoványon jár, és valami csuda tudja, miféle sóvárgás ült a tekintetében, mintha minden még előtte állna - ott valahol, a halál után, sőt talán nem is egy, hanem sok halál után. Az életet szerette, de azt is valahogy módjával, félszegen: jól van, úgymond, élni élek, csak agyon ne csapjanak maholnap. És bizonyára még a titok is valahol mélyen legbelül bújt meg benne, s ezért gyakran megfeledkezett róla, hogy titka van.
Egyedül élt, csak egy békája volt, ott lakott vele a szörnyűségesen átnyirkosodott konyhában. Guljajev maga is teljesen átnyirkosodott, és álmában nemegyszer csodálkozott, hogy a lábán miért nem mászkálnak békák éjszakánként.
A békán kívül, akivel szeretett nagyokat hallgatni, volt neki egy elválaszthatatlan jó barátja is, még az iskolából, Nyikita Tyemnov.
Az iskolai évek réges-rég véget értek, s eliramlott a vidám, csatadalos egyetem öt esztendeje is. A barátok megnősültek, elváltak, s már a harmincadik évüket taposták, pontosabban Nyikita a harmincegyediket, Kolja meg a huszonkilencediket. Idővel egyre szokványosabb lett az életük, mintha már nem is lett volna többé. A dalokat mindet eldalolták, láttak már tengert, óceánt, s többé a mindennapos monoton munka sem zavarta meg a nyugalmukat. Különben hajdanán Nyikita szerette az esős napokat.
- Na, süt már megint - mondogatta az egyetemi éveik alatt. - A francnak süt, mint a veszett!? Akárhogy vesszük is, fényben sohasem ismerhet meg mindent az ember. Ugyan mi jó van a fényben?
Aztán ez is mindegy lett neki: esik-e, süt-e a nap, egyre megy. De a két barát azért józan szemmel nézte a világot, erről sohasem mondtak le. Éppenséggel a józan ész töltötte ki létezésük egész láthatárát. Szorgosan dolgoztak, gyógyíttatták magukat (mintha az ember bármikor is meggyógyulhatna, de azért céltudatosan ügyeltek az egészségükre), és különben is volt bőven mindenféle tennivalójuk.
- Mindent sohasem érhetünk el az életben - magyarázta Nyikita Koljuskának.
Egyszóval egyenletesen és valahogy megingathatatlanul folyt az élet.
Egyszer a barátaikhoz indultak, a városon kívülre. Egy kis erdőn mentek át, vagy nem is erdő volt az, hanem a csuda tudja, micsoda: hol egy tisztás, hol egy rét, hol egy kis erdőfolt.
Azt mondja Nyikita Koljuskának:
- Öreg, várjál már kicsinkét, pössentek egyet a fa mögött.
Kolja meg szép csendesen ment még egy darabot, de éppen csak, arra gondolva: egy vizelés az egy perc, tán annyi se. De aztán két-három perc is eltelt. Kolja megfordult: sehol senki. Egy teremtett lélek se...
"Ej, de furcsán viselkedik - gondolja Nyikolaj. - Odamegyek én ahhoz a fához."
Odament a fához. Senki. Egy lélek se.
A sűrű erdő meg messze van onnét, körös-körül tisztás, Nyikita meg sehol. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Nyikolaj szalad erre, szalad arra a fák között. Egyik tuskótól a másikhoz, a másiktól a harmadikhoz. Összezavarodik. Elesik. Fölkel, s kiáltozik:
- Nyikita. Nyikita!!!
Nincs válasz. És micsoda csönd körös-körül.
- Szentséges Isten, három perc telt el, közben a szemem sarkából még láttam is, most akkor hol a jó francba' van?
Szaladozott Nyikolaj körbe-körbe, kiáltozott, aztán valahogy megijedt, és futásnak eredt. Futott, futott, mint aki megtébolyodott, majdnem két kilométert futott, míg oda nem ért a kis településre: falu-, város-e csuda tudja. És akkor azt gondolta: "Hogy én milyen hülye vagyok! Ugyan mitől kellett megijedni? Ismerem én a Nyikitámat: nagy mókamester. Most is biztosan csak meg akart viccelni. És elszaladt úgy, hogy nem vettem észre. Hisz fürge, mint egy vadászkopó. Na szép kis barát. Mennek szépen a csajokhoz, inni-incselkedni, ő meg elhúzza a csíkot. De ha megölték? Persze, akkor hol a hulla? Olyan nincs, hogy valakit megölnek, hulla meg nincsen."
Azzal fogta magát Nyikolaj, és a saját árnyékát kísérve elment az állomásra. Végül még föl is vidult. Másnap fölhívta Nyikitát telefonon.
Az anyja vette fel, és elkárogta neki, hogy Nyikita nem ment haza éjszakára, biztosan részegeskedik valahol. Nyikolaj elhűlt a rémülettől. "Hogyhogy részegeskedik - gondolta -, valami itt nem stimmel..."
Nem került elő Nyikita se harmad-, se negyednapra, egyszerűen eltűnt. Nyikolaj megdermedt. "Hát ez azért... - gondolta. - Elment pisilni a fa mögé, és tessék - nincs többé, nem létezik."
Értesítették a rendőrséget.
A nyomozó - egy kötekedő, akkurátus öreg - heveskedett: no, csak ne hazudozzunk! Pedig Nyikolaj mindent őszintén elmesélt.
- És a fa messzire volt-e magától? - kérdezte szigorúan a nyomozó.
- Hát milyen messze is lehetett? - tárta szét a karját Nyikolaj. - Olyan ötven méterre.
- És a fa mögött mi volt?
- A fa mögött semmi.
- Hogyhogy semmi? A bokrok, az erdő messze volt?
- Futva is jó tízpercnyire.
- És maga mikor nézett hátra?
- Olyan két perc múltán.
- Hazudik.
- Miért hazudnék? - lepődött meg Nyikolaj.
- De hát akkor hova tűnt? - gurult dühbe a nyomozó. - Körben az egész erdőt átvizsgáltuk. Hulla sehol.
- Lehet, úgy ölték meg, hogy nem maradt hulla? - nyöszörögte elgondolkozva Nyikolaj.
- Na, csak ne huligánkodjon itt nekem - mondta a nyomozó. - Elmehet. De nehogy aztán találjunk valami bizonyítékot maga ellen...
De aztán se hulla, se Nyikita. Így múlt el vagy három hónap. Nyikita anyukája meghalt. Volt valami mély szomorúság ebben az egészben. Nyikolaj a temetésen megnézte a halottat.
- Milyen nehéz is egy koporsó - dörmögte elgondolkozva Kátya nővérének. - Nyikita meg milyen könnyű volt, elfújta a szél, mint egy tollpihét.
- Banditák vitték el, ugyan milyen tollpihéről beszélsz? - mondta a nővére.
- Ezt a verziót a nyomozás kizárta - szögezte le Nyikolaj, és halkan dúdolni kezdett magában. Szeretett dúdolgatni, amikor összezavarodtak a dolgok körülötte.
- Rendes fiú volt a barátod, a Nyikita - mondta a húga. - Arról ábrándoztam, hogy hozzá megyek feleségül. Miért ne? Most kettesben lennénk, összebújnánk az ágyban, erre őt elfújta valami szél.
- Azért csak vigyázzál, ne veszítsd el mindenben a hitedet - mondta óvó-féltő hangon Nyikolaj. - Mert aztán elfúj téged is.
- Miért, Nyikita hitt abban a mindenben? - kérdezte Kátya óvatosan, félszegen pislogva a bátyjára. - Hitt benne, hogy mindez körülöttünk - erre széles mozdulatot tett, mintegy átfogva az egész világot - nem csak egy nagy hülyeség?
- Jaj, te, hogy mondhatsz ilyet? - rémült meg Nyikolaj. - Biztos volt benne. Ezt pontosan tudom. Hitt benne, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, nem csak valami hülyeség.
Aztán szomorúan elléptek a friss sírtól.
- Elhúzunk innen, Kátya? - suttogta Nyikolaj. - Minek a földet bámulni fölöslegesen! Anélkül is gyötrődik a lélek eleget.
- Menjünk - mondta Kátya körbepillantva.
Azzal eltűntek a fák mögött, a temetőkerítésen lévő rés felé, ahonnét ugrásnyira az italos bódé.
- Na mondjad csak, mit beszéltél te nekem Nyikitáról, hogy hozzá mentél volna feleségül? - kérdezte Nyikolaj.
- Hát ha tudni akarod, szerelmes voltam belé, Kolja - mondta Kátya reszketős hangon. - Elolvadt tőle a szívem, az egész fejem csak ővele volt tele.
- Ne, és nekem miért nem árultad el? Szép kis húg, mondhatom. Beleszeret az ember legjobb barátjába, aztán csak kukul!
- Valahogy féltem tőle, Kolja - folytatta Kátya. - Hisz neki se mondtam semmit. Hallgattam. Csak úgy vonzott magához, mint valami csillag. És mondd csak, jó ember volt?
- Miért ne lett volna? Minálunk mindenki jó ember. Csak miért úgy mondod, hogy "volt"? A holttestét nem találták meg.
- Ugyan már - felelte Kátya. - Szerettem őt, és nincs többé...
- És miért nem bőgtél?
- Aztán minek bőgjön az ember hiába? Bőgjön a szamár. Csak kő volt a szívemen, meg valami boldog bizonyosság, hogy valamikor majd még látni fogom.
A testvérek átbújtak a résen. Aztán megálltak a sörös bódé mellett, tűnődtek-töprenkedtek, és megittak négy korsó sört közben. Aztán rendeltek még... Odaszegődött melléjük egy nyomorék.
- Hej, de furán néztek ki - mondogatta. - Férj és feleség, aszt mennyire egyformák.
- Temetésről jövünk, öreg, temetésről - felelte Nyikolaj komoran.
- Temetésről? - kérdezte a nyomorék hitetlenkedve, bandzsítva, majdnem belelógatva a fejét a korsójába. - És miért isztok? Bánatotokban?
- Bánatunkban és jókedvünkben - igazította ki Nyikolaj.
- És mitől a jókedv?
- Attól, hogy nincsen halál, nem létezik; ettől vagyunk vidámak.
- Hogy halál ne volna? - lepődött meg a nyomorék. - A mindenit, de megaszontátok. Há' hisz ezér nektek kitüntetést kéne adni, még ha asszonyoknak nem is dukál amúgy... Csuda pofák, hát hiszen ha halál nincsen, akkor ugyan mi az, ami van? Akkor egyáltalán semmi sincsen. Még ez a sör se. A halál pedig, kedveskéim, díszére van az életnek. Fölösleges ez... hogy így lázadtok ellene... - És a nyomorék megint belelógatta a fejét a korsójába. Aztán habos szájjal fölnézett, és azt mondta: - Nem holmi Sztyenka Razin vagyok én, hogy a halál ellen lázadjak.
Nyikolaj meg Kátya elmentek.
Teltek-múltak az évek. Bár nem is telt még el olyan sok (igaz, Kátyának közben sikerült férjhez mennie meg elválnia is, az egészet úgy két-három év alatt), Nyikolaj pedig elkomorodott, és az élethez is már csak olyan verekedősen viszonyult. "Jól el kéne verni ezt a mi életünket" - mondogatta. A józan értelmet is el-elhagyogatta. A bérlőtársa meghalt valami köhögésben. Nyikolaj egyre jobban kötődött a húgához, mert a szexből már elege lett. Tiszta, érdekmentes kapcsolatokra vágyott.
Egyszer is ott ült a húgánál a kis konyhában, üveggel az asztalon.
- Mondjad csak, Kátya - kérdezte -, aztán hogyhogy olyan könnyedén elváltál a férjedtől?
- De hiszen tudod te azt, Kolja, hogy nemcsak tőle váltam el ezekben az években, hanem előtte két szeretőmmel is szakítottam.
- Aztán miért? Más után sóvárogsz?
- A te Nyikitád után sóvárgok, ha tudni akarod - felelte élesen Kátya -, nem megy ki a fejemből az átkozott. Már tán boszorkányhoz kéne mennem, hogy levegye rólam a bűbájt... Ej, a buta fejemet! Ahogy múlnak az évek, csak egyre közelebb érzem őt magamhoz, pedig nincs sehol.
- Tudom - mondta Nyikolaj morcosan. - De énnekem jó veled. A nőkből, már úgy szó szerint, elegem lett, nagyon mohók, sokat követelnek. Van énnékem, aki szeressen, már hogy te volnál az, és te hű vagy hozzám mindig, minden körülmények között, legyek bármilyen, akár a legutolsó kapcabetyár. Meg aztán olyan jó gyöngéd is vagy.
- No, ez más lapra tartozik - sóhajtott fel Kátya. - Én a húgod vagyok, nem pedig csak úgy akárki, és nekem semmi sem kell tőled, csak hogy létezzél és éljél örökké. Még a halálod után is.
- Mint ahogy énnekem is. Igyunk rá.
És koccintottak.
- Azért az összes nőt csak ne szidjad, Kolja - mondta Kátya, miután ivott. - Mert sokfélék. Ne vedd mindet egy kalap alá.. Csak épp szerencséd nem volt velük.
- És kinek volt? Egy kezemen meg tudnám számolni.
- Ne mondjad már!
- No, de az ördög vigye el őket. Inkább verseket olvassunk. Az ördögökről. Fjodor Szologubot.
- Őt én is szeretem - egyezett bele Kátya. - Azért, mert te szereted. És rajtad keresztül én is.
És aztán éjfélig verseket olvastak.
A vége felé Nyikolaj megpróbálta szétfoszlatni Kátya őrületét Nyikitával kapcsolatban.
- Értsd meg, Kátya - mondta töprengő arccal. - Elment. Elment, és nem jött vissza. Mire való ilyet szeretni?
- Mégis húz magához, és kész. Nem tudom elfelejteni. Van benne valami különleges számomra. De hogy mi ez, a csuda tudja. És ahogy múlik az idő, csak egyre jobban húz és húz maga felé.
- Na jó, menjünk aludni. A reggel bölcsebb az esténél. Hozzad nekem az összecsukható ágyat.
Másnap reggel - szombat volt amúgy - sokáig aludtak, kifáradva a vodkától, a versektől és Nyikita hiányától, akit Kolja már jórészt el is felejtett amúgy, de a húga miatt most újból fölelevenedett benne.
Elmúlt még egy hét, és pénteken este Kátya felszaladt a bátyjához az egyszobás lakásba - hogy kicsit kitakarítson az agglegénylakban, mert mindig szánta Kolját.
Csak teát ittak, de jó erőset. Egyszer csak kopogtak az ajtón. Valahogy nem jóféle kopogás volt ez, nem mienkféle. Kolja azért fürgén, minden kérdés nélkül kitárta az ajtót. Nyikita állt előtte. A testvérek megdermedtek. Nyikita kicsit gyűrött volt, ugyanazt a zakót viselte, amelyikben eltűnt, de az arcát benőtte a szőr, s a tekintetében volt valami egészen fölfoghatatlan.
- Hát te honnét kerülsz ide, Nyikita? - bökte ki végül Kolja.
- Messziről - jött a kurta felelt. - Beengedsz?
- Gyere csak.
Kátya torkából rémült hörgés szakadt fel.
Nyikita lassan bement a lakásba. Ő volt az, s ugyanakkor mégse ő. Valami súlyos, végtelenül súlyos volt a tekintetében. És még valami olyan, amit sehogy sem lehet kifejezni.
- Mi meg mind azt gondoltuk, hogy meghaltál, Nyikita - hadarta Kolja zavarában. - És lám csak, élsz.
Kátya még egyetlen szót sem szólt.
- No, a konyhába mindannyian! Teázni! - folytatta a locsogást Nyikolaj, akit hirtelen elfogott valami félelem vagy ahhoz hasonló. - Ülj le, Nyikita. Mondj el mindent szép sorjában, hogy mi történt, mi lett veled. Mert hiszen ott voltál, aztán egyszer csak nem láttalak többé.
- Hihihi! - vihogott föl egyszer csak Kátya, és rögtön el is képedt magától, hogy mi a fenének vihog.
De Nyikita nem törődött semmivel. Kolja székkel kínálta. Nyikita lassan, medve módjára leült.
- Na, igyunk valamit? - javasolta Nyikolaj, és maga is meglepődött a saját szavain.
Nyikita valahogy olyan durva mozdulattal megfogta a teáskannát, és töltött magának. Kátya dermedten nézte a mozdulatait. Igen, ez Nyikita volt, kicsit kiszakállasodva, de akkor is Nyikita. Hirtelen elfogta a régi izgalma - hogy összeolvadjon Nyikitával, magába fogadja őt.
De minél tovább nézte Nyikitát, annál inkább valami más kerítette hatalmába. A kiválasztottból sarkvidéki hideg áradt, de ez a hideg nem a miénk volt, hanem távoli, mindent átfogó és könyörtelen. Semmi emberi nem volt ebben a hidegben, mely Nyikita arcából áradt, a szemgödreiből, magából a lelkéből. Kivált a szeme volt nem emberi, mintha csak valami túlvilági szörny fúrta-hasította volna az arcába. És Katyenka egész testében kezdett remegni - a vágya, hogy magába fogadja Nyikitát, és csókolgassa, eltűnt, mint egy zagyva álom, mint egy gyerekkori tollpihe. Most már nehezére esett, hogy akár csak ránézzen Nyikitára, és minden idegszálával érezte a közelségét.
Mindeközben Nyikita komoran itta a teáját. Kolja, aki úgy állt mellette, mint valami lakáj, egész idő alatt dörmögött neki:
- De honnét jöttél, Nyikita, honnét, he?
- Mondtam már, messziről.
- Nem öltek meg? - kérdezte Kátya óvatosan, az orrára szögezve a tekintetét.
- Nem, nem öltek meg.
- Tán valaki megbántott? - szakadt ki Kátyából, mintha csak nem is az övé volna már a nyelve. Nyikita, úgy látszik, meg se értette a kérdést.
- Mi a fenéről beszélsz, Kátya? - gurult dühbe Nyikolaj. - Engedjed már, hogy legalább összeszedje magát, hisz négy éven át nem létezett.
- Micsoda?! - fortyant föl Kátya. - Azért valahol csak volt azalatt is!
- Sehol sem voltam - mondta Nyikita, s volt valami érces keménység a hangjában.
Bugyonnij képére pillantott a falon, és ásított.
Nyikolaj leült.
- Hogy kell ezt érteni, Nyikita? - kérdezte kicsit éles hangon Nyikolaj. Lassanként visszanyerte lélekjelenlétét. - "Sehol sem voltam!" Mit akarsz ezzel mondani? Keresett a rendőrség, körözést adtak ki rád. És semmi eredmény. Tán elloptak? Kiraboltak? Titkos börtönbe zártak?...
- Na elég - vágott szavába durván Nyikita. - Folyton csak mindenféle csip-csup dolgokról zagyválsz. Inkább cukrot adjál még...
Feszült csönd lett.
Aztán Nyikolaj, miután gondolkodott egy sort, megkérdezte:
- Talán arra gondolsz, hogy oda, ahol te voltál, szinte senki sem juthat be?
Nyikita nem válaszolt, s tekintete úgy fúródott bele a falba, mintha az valami élőlény volna. Aztán lassan végighordozta szemét maga körül, mintha csak abba a nemlét és lét közötti világba szívná be őket is.
És Nyikolaj mégis újra, szinte már nyüszítve megszólalt:
- Tudod, olvastam nyugati könyvekben, hogy van olyan, amikor az ember hirtelen, érthetetlen módon egy másik helyre kerül, a föld egyik pontjáról egy szempillantás alatt egy másikra, ami onnan ezer vagy annál is több kilométerre van. A távolságnak itt nincs semmilyen szerepe. Egész hajók helyeződtek így át a térben, teli emberekkel. De ezeknek az embereknek a tudatával történt valami, megőrültek...
- Csip-csup dolgokról beszélsz, barátom - mondta Nyikita tompán, mintha valahonnan távolról jönne a hangja. - Csip-csup dolgokról.
- Én, Nyikita, meg akarok halni - mondta hirtelen Kátya. - És téged akarlak csókolni a halálom előtt.
Nyikita mintha nem is hallotta volna.
- Élni, élni akarok! - sikította Nyikolaj, és hirtelen elhallgatott.
- Azt hiszed, én nem akarok, Kolja? - fordult hozzá a húga. - De nem úgy, ahogy eddig éltünk.
- Máshogy nem tudunk - vitatkozott vele Nyikolaj.
- Engem meg a szekrény teteje csábít... - És Kátya hirtelen az előszobában álló poros szekrényre függesztette átható tekintetét. - A tetejére, hogy fölugorjak rá, vagy fölmásszak a csillárra, arra a nagyra, a szobában, és onnan nézzek lefelé, vagy énekeljek, vagy csak ringatózzak.
- Én akkor átváltozom léggyé, bosszúból - jelentette ki Nyikolaj.
- Miért léggyé? - duzzogott Kátya. - Légy nem akarok lenni, de kénytelen leszek - ha te egyszer az vagy. Ha te belebújsz valamibe, én is ugyanabba... Ha valami másba, én is abba. Gyere, ugráljuk körbe a világot.
Nyikolaj vadul felnevetett.
Kátya csak úgy a kanna orrából itta a teát.
- Be kéne kapcsolni a tévét, Kolja - mondta, miután ivott.
- Jó ez a tea - mondta Nyikita mogorván. - De a vécé hol van nálatok?
Kolja mutatta az irányt. Nyikita felállt és bement a vécébe, becsapva maga után az ajtót. Csönd lett. A két testvér arca fokozatosan újra visszanyerte normális állapotát. Kátya kenyeret szelt, szendvicset készített.
- Túl sokáig van bent, nem? - kérdezte Nyikolaj aggódva a húgától, amikor eltelt már vagy negyedóra.
- Tán csak sok teát ivott. Csak úgy öntötte magába - szólt halkan Kátya.
De hiába vártak, Nyikita csak nem jött ki a vécéből.
- Ez már kezd érdekes lenni - mondta Nyikolaj idegesen. - Mit csinál ez ott?...
- Menjünk, kopogjunk be.
Az ajtóhoz mentek. Bekopogtak. Megrántották az ajtót - belülről be volt zárva. De hiába szólongatták Nyikitát, nem válaszolt.
- Mi az, tán meghalt ott bent? - És Nyikolaj felbőszülve, veszett erővel megrántotta az ajtót. Reccsenés hallatszott, és az ajtó kitárult. Benéztek. Senki sem volt ott. Csönd körös-körül.
Kátya vadul felüvöltött:
- De hát hol van? Hol? - üvöltött Nyikolaj is, és szaladgálni kezdett a lakásban ide-oda, földöntve a székeket. A lakásban csak Nyikita hiánya volt. Kátya a rémülettől vörösen a bátyjához ment, és az arcába ordított:
- Hogy fogunk élni ezután? Hogy fogunk élni?
M. Nagy Miklós fordítása
