|
|
|
|
|
||
Petya Szapozsnyikov, a huszonhárom éves, vállas, bozontos hajú és se forró-, se hideg fejű melós srác leszerelés után visszatért Moszkvába. Az egyedül élő nagybátyja társbérleti szobájában szállt meg; a nagybácsinak némi lopás és sikkasztás miatt hirtelen égni kezdett a lába alatt a talaj, és elrepült a Krímbe pihenni. Petya még a Moszkvába vezető úton, az ingadozó tehervagonban zötykölődve próbált a jövőjéről gondolkodni. Homályosnak és nagyon küzdelmesnek látta. De első három moszkvai napján nem csinált semmit, csak heverészett a díványon a nagybácsi komoly szajréval berendezett lakásában. Lábát föltette az ablakpárkányra, s a kintről belátszó ég felé nyújtotta.
Néha kiment az utcára. De az üres tér megrémítette. Különösen bénítóan hatott rá a teljes mozgási szabadság. És annak büntetlensége.
Ezért két megállónál többet képtelen volt buszon-villamoson megtenni, azután mindig fölpattant, és ijedten leugrott.
- Még isten tudja, hová elmész - mondta magának abban az álomban, amely ébren is zajlik bennünk. Igaz, sokat evett az önkiszolgálóban, és olyan riadtan tekingetett a rágó emberek felé, mintha csupa fantomok lennének.
A negyedik napon elege lett az egészből.
- Keresek valami csajt! - határozta el.
Gondolatban rendesen felöltözvén estefelé elment a parkba. Nyár volt. Mindenhol madarak daloltak, felhők karéjoztak az égen. Egyszer csak a bokrok közül egyenesen feléje jött egy lány, még nála is fiatalabb volt, kövér, olyan jólelkű kifejezéssel az arcán, mintha életében mindig csak evett volna.
- Hogy hívnak? - rikkantott rá Petya.
- Nyurának - válaszolt a lány még hangosabban, teli szájjal.
Petya megtapogatta a fenekén a még reggel bekészletezett mozijegyeket.
- Menjünk moziba, Nyura! - mondta, miközben alaposan szemrevételezte.
A legfontosabb momentum, hogy nem tudta, mit csináljon vele. Hirtelen úgy képzelte, még majd a hátán kell a moziig vinnie, mint egy zsák krumplit.
- Nehéz - hümmögött magában, ahogy megtaksálta a súlyát.
Egyszerű, jámbor lélek volt Nyura: nemigen látta a különbséget a napocska és az emberek, és úgy egyáltalán, az álom és a valóság közt.
Egészen kijött a bokrok közül, csak annyit kérdezett, hogy "Lehet rajta nevetni?", és Petyával összekarolva lassan elindult a fényesen megvilágított országúton.
- Nana - csak ennyit mondott, de ezt minden öt percben. Petyát nem bosszantotta a dolog. Először egyszerűen hallgatott, de aztán az út közepén, amikor Nyura abbahagyta a nanázást, mesélni kezdett a katonaságról, a rakétákról, amelyek tüzétől kiszáradna a Föld összes mocsara.
- Aztán most há' rohanunk? - kérdezte Nyura fél óra múlva.
Petya kivette a szélben a jegyeket, megnézte az óráját, és azt mondta, hogy még két és fél óra van az előadásig. Vissza akartak fordulni, de Nyura nem szeretett összevissza járkálni.
- Egyenesen, egyenesen! - mondta szinte kiabálva.
Mentek egyenesen. Petyát tetőtől talpig lefröcskölte valami az égből. Nyura félelmében hozzá bújt. Petya lágy cipónak látta, és ettől természetellenesen elkezdett böfögni, mintha evés után lenne.
Még negyed órát mentek békességben. Fények hunyorgása vette őket körül. Petya, bár kellemesen érezte magát, kicsit riadt volt, mert elméjében nem volt semmiféle minta, hogy mit is lehetne csinálni Nyurával.
- Felmehetnénk hozzám - mondta bizonytalanul. - Azzal is múlik az idő.
- És mi van nálad? - kérdezte Nyura.
- Van zene - válaszolt Petya. - Bahh. Külföldi. Hosszú.
- Na né' - nevetett fel Nyura -, akkor az nem szar. Menjünk!
A ház szokás szerint piszkos szürke volt, benne elszaporodott emberkék és sötét lámpák. Nyura alatt majdnem leszakadt a lépcső. A társbérleti szomszédok úgy fogadták őket, mintha mi sem történt volna. A tágas kis szobában Petya ült egy sort a széken, aztán föltette Bachot. Hirtelen Nyurára nézett, és csodálkozva felkiáltott. Nyura a díványon kényelmesen elhelyezkedve, önkéntelenül idétlen-buja pózt vett fel, hatalmasan domborodó melle még az arcát is eltakarta.
- Hát erről van szó! - fénylett fel Petya, mint a téli napocska.
Egyből odalépett hozzá, és letaglózta egy serpenyővel. Aztán megerőszakolta, ahogyan életlen késsel fölvágják egy birka hasát. Nyolc-tíz percig tartott az egész, nem tovább. Így hát hamarosan ott ült a sámlin Nyura fejénél, és nyugodt, zavaros szemmel nézte, miközben levest evett. Nyura még sokáig tettette, hogy alszik. Petya csendben ügyködött körülötte, még a takarót is ráterítette. Nyura zokogásban tört ki, ahogy Isten napvilágára nyitotta a szemét. Eddig még lány volt, és tényleg fájt neki. És a vér is folyt, mint a teknőből. De ami a legfőbb - meg volt sértve; homályos, meghatározatlan sérelem volt, mint azé az emberé, akinek mondjuk hirtelen farpofa támad a homloka jobb felén.
Petya minderről nem tudott, ezért a levest kanalazva bizalomteli, esdeklő szemmel nézte Nyurát.
- Na, öltözzünk, szedjük a betyárbútort, Nyura, és flangáljunk egyet! - sandított a lányra.
Nyura szótlanul öltözni kezdett. Teljesen fölfújta magát, mint egy pulyka vagy mint a gondolkozó buborék, és tényleg nagyon lassan mozgott. Petyát izgalom és valami váratlan dolog előérzete fogta el, ahogy ránézett.
Fölkapta a kiskabátját, és Nyurával együtt kiment a házból. A házfalak mellett zsörtölődtek vagy hallgattak a vodkától elfáradt férfiak. Petya hirtelen Nyurára nézett. Az lassan mozgott, mint egy bálvány, a szeme vérben forgott, és olyan volt a duzzadt arcával, mint egy dühös bagoly.
Petyát olyan majré fogta el, hogy önmaga meglepetésére futásnak eredt. Egyenesen, gyorsan - a nyitott kapun át ki az utcára.
- Hová, te? - hallotta Nyura hangos kiáltását...
Nyura nyugtalanul körülnézett, ahogy magára maradt. Sírva fakadt. És hangosan siránkozva így ment Petya után az udvaron keresztül a nyitott kapu felé.
- Mit bőgsz, anyóca? - nevettek rá a srácok az egyik lépcső mellől.
- Most erőszakolt meg Petrunya, ahol a', az a kék inges, abból a házból, ni - nyújtotta el panaszosan Nyura, ahogy közelebb ment a srácokhoz. A vér vékony csíkban még mindig folyt a lábán. - Aztán moziba akartunk menni, de elszaladt.
- De neked nem moziba kell menned, hanem a rendőrségre - göcögtek a srácok. - Menj a rendőrségre, mindjárt itt van, ni...
"Tényleg megyek - gondolta Nyura, ahogy otthagyta a srácokat. - Mer' különben hová legyek... Petrunya elszaladt, ha meg a szállóra megyek, kiröhögnek a lányok. Megyek a rendőrségre. Megmosakszok - határozott -, mer' még mindig folyik a vér..."
...Ezalatt Petya a moziban ült, mellette Nyura üres széke, és karamellfagylaltot evett. Amikor pedig kissé leverten hazaért, már várták a rendőrök, hogy letartóztassák. Kövér tahók voltak, az egyiknek egész idő alatt folyt az orra.
...Hamarosan megtartották a tárgyalást is. Töméntelen nép eljött. A kezdés előtt, az utcán, Petya kövér és beszédes szomszédasszonyai körülvették Nyurát. Az egyikőjüknek olyan arca volt, hogy ránézve úgy érezte az ember, egyáltalán nincs arca. Ő volt a legbuzgóbb. Egy másik, akinek olyan hasforma arca volt, ezt kiabálta:
- Most aztán jól megcsináltad, te lány! Neked ez semmi, ni milyen egészséges vagy, majd szétfeslik rajtad a ruha, ő meg ülhet tíz évet!... Tíz évet napról napra végigkínlódni!... Fel tudod te ezt fogni!?...
Nyura zokogásban tört ki:
- Azt hittem, hogy csak megbírságolják... - mondta a zokogásával küzdve. - És azzal kész... Soha nem megyek a rendőrségre, ha nem szalad el... Elfutott a méreg... Ültünk volna szépen a moziban... De ez elszaladt...
- Elszaladt! - ordítottak a tömegben. - Nézze meg az ember, Nyura! Vertek téged ennél jobban, és föl se vetted.
- Vertek - zokogott Nyura. - Apuka falun fahasábbal verte a fejemet, de kihevertem.
- Buta liba! - mondták neki. - A srác most jött vissza katonáéktól, mocorgott neki, szenvedett eleget, és most megint tíz évig kell neki tűrni... Mondd azt a tárgyaláson, hogy nincs vele bajod...
Végül elkezdődött a tárgyalás. Ideges, aszott kis öregasszony volt a bírónő - pattanás az orrán, kitüntetés a mellén, a szeme veszett, elgyötört. Mellette ült a két szakadt ülnök, akik szinte végig aludtak.
Végül két fahasáb-közömbös rendőr bevezette a rémült Petyát. Az ablakban látszó derűs égre és a fák tetejére nézve Petya heves és makacs vágyat érzett, hogy félrelökje ezt a két érzéketlen fogdmeget és elmenjen sétálni messzire, nagyon messzire, ahová jónak látja. Majdnem becsinált a félelemtől, hogy többé nem engedik ki innen.
A tárgyalás haladt, jöttek sorban a kérdések, értelmezések, magyarázatok, ahogy az lenni szokott. Petya összevissza válaszolt, mint valami bolond. Véres nadrágja bizonyíték gyanánt hevert az asztalon.
Érezni lehetett, hogy Nyura minden módon próbálja menteni, zavaros, értelmetlen válaszokat ad, ellentmondva mindennek, amit nagy naivan kibökött a rendőrségen és a vizsgálat alatt.
- Verte a fejét serpenyővel vagy nem? - kiabált már vele dühösen a bíró öregasszony. - Vagy teljesen kiverte az észt a fejéből, sértett?
- Magától esett a fejemnek, magától - bőgte válasz gyanánt Nyura.
De Petya a segítő szándék ellenére tulajdonképpen nem a bírónőtől, hanem Nyurától félt. Igaz, a lány most is úgy felizgatta, hogy hirtelen még a vádlottak padján is felállt rá a farka. De ettől csak még jobban megijedt, még zavarba is jött. Nyura ostoba, valahogy minden titoktól mentes szemét, kövér, élettelen, ápolt fenékre hasonlító arcát nézve képtelen volt felfogni, hogy mi történik, és miért vált számára ekkora akadállyá az életben Nyura.
- Na né'! - mondogatta magában egész idő alatt, mintha csuklott volna. Nyura valahogy fonákjáról az atyaistenre, Puhov őrmesterre emlékeztette, amikor ez a Puhov a bevonulása napján nem mondott neki semmit, hanem csak nehéz, konok, üres tekintetét ráfüggesztve, egy szó nélkül állt vele szemben hat percig...
- Csodával teli az Isten világa - jutottak most eszébe ezen a hivatalos helyen a nagyapja szavai.
Aztán a tárgyalás közepén Nyura hirtelen fölállt a padról, elszánta magát, és azt kiáltotta, hogy hallja az egész terem:
- Nem vádolom!... Engedjék őtet szabadon!...
- "Engedjék őtet szabadon!" - ingerkedett vele mérgesen a bírónő. - Aztán miért "engedjék őtet szabadon"?! - dalolta mély hangon.
- Már begyógyult... Nem vérzik - mosolygott teli szájjal Nyura.
- Nem vérzik?! - futotta el a düh a bírónőt. - De akkor vérzett... Mit akarsz tőle?!
- Árva lélek - válaszolta Nyura. - Elviszem falura. Emberem lesz...
- Ide figyeljen - kiáltott rá hirtelen a bírónő -, minket csak az igazság érdekel! Maga most amúgy is furcsa, hamis vallomást tesz, egyáltalán nem azt, amit a vizsgálat során. Vigyázzon, mert felelősségre vonhatjuk! A bíróságot nem tudja becsapni. Biztos lefizette magát Szapozsnyikov nagybátyja, ahogy hazatért a Krímből.
- De hát még csak nem is ismerem - bőgte magában Nyura.
Petya egész idő alatt félve nézett rá.
Végül az egész eljárás véget ért, és a testület visszavonult ítélethozatalra. A tárgyalóteremben csönd volt, komor hangulat, csak a sarkokban sugdolóztak.
A kiszabott idő után mind bevonultak. Mindenki fölállt a helyéről. Petya fölálló farokkal köszöntötte a bíróságot.
- ...nevében - olvasta a bírónő - ...veréssel és brutális testi sértéssel súlyosbított nemi erőszak bűntettéért... Pjotr Ivanovics Szapozsnyikovot... huszonhárom éves... legfelső fokú büntetésre, golyó általi halálra ítéli...
- Úristen! - jajdultak fel hangosan és hisztérikusan a tömegben. - Mi lett belőle!
Petykát elvezetik. Kampec neki. Halál.
BRATKA LÁSZLÓ fordítása
